A kísértet a csarnok pereménél tétovázott; szemmel láthatóan vonakodott az apró belső udvar nyitott mennyezetén beömlő fénybe merészkedni. Pedig igen kevés közvetlen megvilágítás érte a köveket; a palota teteje itt három emelet magasan húzódott, és a kis udvar széltében alig volt tíz lépés. A fehérre meszelt fal ennek ellenére csak úgy ragyogott a visszavert napsugaraktól. A kísértetek nem túlságosan kedvelték a fényt.
Hezsi figyelte, ahogy a jelenés visszatér a csarnokba, majd határozatlanul elidőz a lépcső mellett, talán azon tűnődve, hova induljon. Emlékezett rá, hogy Kej mesélte neki: a kísértetek gyakran nem igazán tudják, mit akarnak. Sőt, sokszor még azt is elfelejtik, hogy valójában már halottak. Vajon ez itt mit gondol, hol jár és milyen korban? Hezsi hosszasan tanulmányozta, hátha felfedez valami erről árulkodó jelet, de nem talált semmi ilyesmit. Ez itt még csak igazi formával sem bírt, még egy árnynál is kevesebbnek látszott — inkább tűnt a levegő furcsa torzulásának, mint amikor valamit egy vízzel teli üvegpoháron keresztül néz az ember. Vagy mintha üvegből lett volna, ami azt illeti. Más kísérteteknél néha még arcvonásokat is ki lehetett venni. Hezsi hatéves korában egyszer arra ébredt, hogy egy fiatal, sápadt, zaklatott arcú férfival néz farkasszemet. Sikolyára a férfi villámgyorsan eltűnt, és ő soha többet sem látta annyira tisztán, részletesen.
Kej a jelenések némelyikének kisebb áldozatokat hagyott, különösen Luhnnátának, aki a konyhájában lakott. Hezsi lassan már ismerősként kezelte a fiatal férfit, aki az ő szobájában kísértett, noha az arcát többet nem látta.
Vállat vont. A palota ezen szárnya ismeretlen volt a számára, olyan kísértetekkel, akiket korábban sohasem látott. Nyilván itt, ennyire közel a palota szívéhez, ahol a sá'khan papok majd' minden héten sepertek, nem lehetett túl veszélyes.
— Gyerünk, Cem! — parancsolta az udvar fényébe lépve. A levegő a különféle kőből vájt ládákban növő oregánótól és zsályától szaglott. Egy galamb sietősen totyogott el az útjukból. Hezsi a testőrrel együtt elhaladt a kísértet mellett, aki, úgy tűnt, jöttükre szorosan a falhoz simult. — Nem hiszem el, hogy nem gondoltam erre korábban! — motyogta az orra alatt a kislány, ahogy a keskeny folyosóról egy szélesebbre fordultak. Noha ezt az előcsarnokot tető fedte, a két oldali udvarról beszüremlő fény megvilágította. A palota alapszerkezete lehetetlenné tette, hogy valaki száznyolcvanhét állítólagos udvara mindegyikétől eltávolodjon.
Cem megrántotta a vállát, de különben nem válaszolt.
— De te gondoltál rá, ugye?
— Nem igazán — felelte vonakodva a félóriás.
— Sokat segítesz.
— Hercegnő, emlékezz rá: te kényszerítettél magaddal erre a kis kalandra! Én csak abba egyeztem bele, hogy elkísérlek a város alsó szintjeire, és megvédelek. Soha nem állítottam, hogy hajlandó lennék ennél többre.
— Azt mondtad, segítesz megtalálni D'ent.
— Soha nem mondtam ilyet, hercegnő.
Hezsi belegondolt. Tényleg nem mondott ilyet Cem. De ő akkor sem volt kegyes hangulatban. — Két éve folyamatosan kőfalakba ütközünk. Szó szerint. Ha már két évvel ezelőtt gondoltam volna arra, hogy a könyvtárban nézzünk utána, mostanra meg is találtuk volna őt.
— Ssss, hercegnő! Azt hiszem, ez az a hely. Nem lenne túl jó, ha mások is meghallanák milyen őrültségeket beszélsz.
Valóban úgy tűnt, hogy a jobb oldalról nyíló boltív az irattár csarnokaiba vezet. Vagy legalábbis a kapufélfa körüli felirat ezt állította.
Belül egy öregember ücsörgött egy, a palotában széltében kedvelt, divatos, alacsony ülőalkalmatosságon. Ölében írótáblát tartott, és a ráfektetett papírlapon lendületes mozdulatokkal dolgozott tusba mártott ecsetével. Hezsit azonmód lenyűgözte a sebesség, amivel az írásjegyek az ecset hegyén megszülettek, és az elegancia, ahogy egymás mögött sorakoztak.
A férfi kis idő elteltével nézett csak fel.
— Igen?
A kislány testőre felé biccentett, aki meghajolt, majd szertartásos módon bemutatta: — Hezsi Jehd Csá'dane hercegnő, a csákangénak, Nhól Urának kilencedik leánygyermeke.
Az öregember pislogott. Hezsi látta, hogy a feje köré tekert szövetcsík majdnem teljesen kopasz koponyát fed. Az öreg keskeny arca szinte természetes módon ráncolódott rosszalló fintorba, miközben ecsetét a tuskőre helyezte.
— Gyermek, mit kívánsz tőlem?
Cem már nyitotta is szóra a száját, de Hezsi — reményei szerint megfelelőképp uralkodói gesztussal — leintette.
— Atyám kívánsága, hogy még mélyebben merüljek el az írás, a tudományok és... az építészet művészetének tanulmányozásában. Tanításom feladata pedig rád hárul.
Az öregember elkeskenyedő szemmel nézett rá, mint valami különös rovarra, amit épp az imént fedezett fel a reggelijében.
— Nem értesítettek efféléről — szólt végül.
— Nem számít! — csattant fel a hercegnő. — Itt vagyok.
— Valóban. Ám nekem dolgom van. — Azzal újból kézbe fogta az ecsetét, és írni kezdett.
— Ki vagy te? — kérdezte követelően Hezsi a tőle telhető leguralkodóibb modorban.
Az öreg sóhajtva torpant meg két ecsetvonás között, majd befejezte az írásjegyet, és ismét a tuskőre rakta írószerszámát. — Szólíthatsz Khánnak.
— Ez nem egy név. Ez csak egy régi szó arra, hogy „tanító!”
Khán félrerakta írókészletét. — Legalább ezzel tisztában vagy. Mi mindent tudsz még, kis hercegnő? — Hezsi egyértelműen hallotta az írnok hangjából sütő gúnyt.
— Tudok olvasni, ha arra célzol.
— Az írásjegyek gyűjteményét? Bizonyára. Arra minden gyerek képes. De a régi jeleket, azokat érted?
— Némelyiket.
— És ha szabad kérdeznem, ki tanította meg őket neked?
A férfi hangja valamitől vádlónak tűnt, és ez a valami Hezsit hirtelen elbizonytalanította, óvatossá tette.
— Minden uralkodói vérből származó gyermeknek megtanítják ezt — motyogta válaszként.
— Ó, nem, hercegnő. Nem fogsz hazudni nekem. Ez az első és egyetlen dolog, amit megtanítok neked. Fűzfavesszővel, ha szükséges.
Cem felmordult. — Nem fogod!
— Fékezd a nyelved, szolga! Már bemutattad az úrnődet. Legközelebb majd akkor szólsz, ha kérdezlek. Mi több, odakint fogsz várni.
— Nem fog! — tiltakozott Hezsi, egy lépéssel közelebb lépve testőréhez. — Cem mindig velem van, mindig.
— De nem itt. Hacsak nem tud olvasni ő is — pillantott fel elgondolkodva Khán az óriási termetű ifjúra.
Cem tudott olvasni, de Hezsinek több esze volt annál, hogy ezt bevallja. Az olvasni tudó szolgák veszélyeseknek számítottak, és általában meg is büntették őket ezért.
— Persze, hogy nem tud — felelte, maga is érezve a hangjából kicsendülő hamisságot. Tudatosan felépített magabiztossága mind jobban omladozott a szörnyű öregember jelenlétében.
— Akkor kint várhat.
— Nem.
— Hercegnő — szólt Khán ingerülten —, a szolga kint vár, vagy küldök egy üzenetet az udvarnak, kérelmezve, hogy tanulmányozhassam az itteni tevékenységedre vonatkozó hivatalos engedélyt! Amit mindenképp tennem kellene, különben is.
Hezsi még egy hosszú pillanatig tétovázott, mielőtt engedett volna.
— Várj odakint, Cem! — mondta végül. A testőr nem szólt egy szót sem, de az arcán világosan látszott, hogy nem ért egyet a döntéssel. Némán a bejárathoz vonult, de őrhelyet közvetlenül előtte foglalt, hogy beláthasson a csarnokba.
Khán szó és az elégedettség leghalványabb jele nélkül nézte végig mindezt. Majd felemelkedett ülőhelyéről, és a legközelebbi polcok mellé lépett. Pillanatnyi tétovázás után kiválasztott egy kötetet, leemelte, és Hezsi elé tette.
— Nyisd ki az első oldalon, és olvasd fel, amit ott látsz! — parancsolta.
A kislány óvatos kézzel vette át a könyvet, ami elég réginek tűnt: táblájának rézkapcsai zöldre színeződtek a kortól. Állatbőrbe kötötték, ami arra utalt, hogy legalább százévesnek kell lennie. Ám gyapotpapír lapjai belül még mindig hófehéren ragyogtak, noha a kor és a használat rendkívül puhává változtatta őket. Hezsi kinyitotta a könyvet, majd jó néhány pillanatig a kifakult fekete írásjegyekre meredt.
— A mocsári királyságokról szól — közölte végül. — Ez a rész a folyótorkolat éves áradásáról tudósít.
— Olvasd fel hangosan!
A hercegnő félresöpörte az arcába lógó hajtincseket, miközben bátorítást keresve Cem felé pislantott.
— Nézzük csak! „ím ígyen kezdődik... valami... vállalkozván ama... öö... valami... az folyam torkolatának számos birodalma... öö... elárasztva... gátak és töltések sokasága...”
— Állj! — Khán kinyúlt, és elvette kezei közül a könyvet, majd óvatosan becsukta.
— Sajnálom! — suttogta Hezsi. — Csak nem ismerem mindegyik írásjegyet.
Az öreg visszaült kis székére. — Tudni akarom, honnan ismered bármelyiket is egyáltalán.
— Van néhány könyvem.
— Valóban? A régiek módján írva?
— Van egy másolatom a Keserűföldek himnuszából.
— Ki tanított meg a jeleinek az olvasására?
— Van olyan könyvem is, ami a régi írásjegyekről szól.
Khán szája szélét félrehúzva kérdezte: — Úgy érted, saját magad tanítottad?
— Igen.
— Ez magyarázná a szörnyű kiejtésed, nemde?
Hezsi kis híján sírva fakadt. — Nem tudtam, hogy rossz a kiejtésem.
Az öregember alig észrevehetően megvonta a vállát.
— Miért akarsz itt tanulni, hercegnő?
— Mi mást tehetnék?
— Járj ünnepségekre! Udvaroltass ifjakkal magadnak. Nem lehet messze az idő, hogy igazán nővé válj.
— Nem szeretem az ünnepségeket — válaszolta Hezsi.
Khán bólintott. — Hercegnő, hadd mondjam el neked az igazat! Kissé valóban le vagyok nyűgözve, hogy a magad erejéből képes voltál ennyi mindent megtanulni a régiek írásából. Ez arra utal, hogy valamennyi észnek is kell rejtőznie valahol abban a kis fejben. Elég gyakran jöttök ide ti, uralkodói vérű kölykök, és vesztegetitek az időmet pusztán azért, hogy annyit megtanuljatok, amennyi épp csak ahhoz elég, hogy az udvart lenyűgözve szellemesen cseveghessetek egymással. Az ellenben, hogy egy olvasni is tudó ifjú hölgy érkezzen, tényleg ritka. Ha férfi lennél, hercegnő, nem is utasítanálak el. Taníthatnék neked egyet s mást. De nem vagy az. Egy-két év múlva nővé érsz, feleségül mész valami jóképű bolondhoz, aki nem akarja majd, hogy nála okosabb legyél. Téged tanítani kész időpocsékolás lenne, márpedig nekem így is elég kevés az időm.
A düh úgy ólálkodott Hezsi félelme mögött, akár egy macska; és úgy is robbant elő, villámgyorsan, figyelmeztetés nélkül. — Nem akarom pocsékolni az idődet! — csattant fel a hangja. — Nem érdekel, hogy bármit is megtanítasz-e nekem! Csak ülj ott az ostoba ecseteddel meg az ostoba tusköveddel, én megtalálok bármit, amit keresek! Majd tanítom magamat, ahogy mindig is szoktam. Csak hagyj békén, és ne állj az utamba!
Khán megrázta a fejét. — A könyvtár használatát mindenkinek meg kell tanítani, függetlenül attól, hogy tud-e olvasni vagy sem. Te az építészetet szeretnéd megismerni. Gondolod, hogy azok a könyvek, amelyekben erről értekeznek, csak úgy maguktól rád ugranak? Azt hiszed, hogy együtt, egy helyen tartjuk őket?
— Nem érdekel! Meg fogom találni, amit akarok!
A könyvtáros rámeredt, és a hercegnő ismét érezte, ahogy kétkedő tekintete előtt haragja meghátrál. S bár a düh lángja nélkül bajosan tudta elviselni a férfi vesébe látó pillantását, erőnek erejével ellenállt még akkor is, amikor haragja már kőhideggé hűlt és kirohanása saját magát is megrémítette. Belül elgondolkodott azon, hogy talán egy „kérem!”-et mégis érdemes lett volna hozzáfűzni valamelyik mondatához, de úgy érezte, mintha állkapcsa megfagyott volna.
Khán váratlanul bólintott. — Legyen hát. Igen csendes leszel. Sosem beszélsz hozzám. Nagyon óvatosan bánsz a könyveimmel, és amint eltépsz akár egyetlen lapot is, értesíteni fogom atyádat és kitiltalak erről a helyről. Megértetted a feltételeket, hercegnő?
Hezsi zsibbadtan bólintott, és végre hagyta, hogy tekintete a lába alatti, gazdagon hímzett szőnyegre vándoroljon.
— Igen, Khán.
— Helyes — azzal az öregember ismét ölébe vette írótábláját, papirost rakott rá, majd maga elé helyezte ecsetét és tuskövét. Mindeközben fel sem pillantott a lányra.
Aki kissé remegő térdekkel fordult a polcok százai felé, melyek, úgy tűnt, végtelen hosszan nyújtóztak a terem belseje felé.
Akárcsak az éjszaka, gondolta magában. Két évvel ezelőtt D'ent keresve életemben először léptem a tökéletes sötétbe. Az ismeretlenbe.
Most itt állok ismét.
— Zavarba ejtő — mondta Cemnek később, míg könnyű szellő lebegtette fölöttük a gyapotfa leveleit. — Hiába tudod pontosan, mit keresel, sosem akadsz rá. De azt hiszem, valamennyire előrébb jutottam.
— De mit próbálsz megtalálni? — mormolta a testőr, miközben megvakart egy hangyacsípést szőrös lábszárán. A közelben egy alabástrom szökőkútból víz csobogott az aranyból és lapis lazuliból rakott égbolt alatt. Anyja lakrészének tetőkertje Hezsi kedvence helyei közé tartozott.
A kislány rosszallóan felszipogott. — Tudod. Térképeket. Régi térképeket, amelyeket még azelőtt rajzoltak, hogy a mostani város felépült az elöntött felett. Olyan térképeket, amelyekkel megtalálhatom D'ent anélkül, hogy az Éjsötét Lépcsőt használnám.
— Ha D'en egyáltalán... — kezdett bele Cem, de aztán elhallgatott. Hányszor is folytatták le ezt a vitát az elmúlt két év során? Az alaptétel az volt, hogy Hezsi mindaddig feltételezi, D'en életben van, amíg bizonyítékot nem kap az ellenkezőjére.
Ám ezúttal a kislány arca bánattól, nem pedig a haragtól felhősödött el. — Én... Cem, nem vagyok biztos benne, hogy emlékszem még arra, pontosan hogyan nézett ki. Fekete haja volt, mint nekem, és kis, kerek arca... Néha azon tűnődöm, egyáltalán ő-e az, akit meg akarok találni. De annyira szerettem, Cem! Úgy érzem, mintha rettentő sok idő telt volna el azóta, hogy olyan ifjú voltam...
— Te még mindig ifjú vagy, hercegnő — emlékeztette a testőr. — Khán mesternek igaza van, léteznek más dolgok is, amelyekkel leköthetnéd magad.
— Ó, igen — felelte maró gúnnyal Hezsi — Fontos dolgok. Mint mondjuk ünnepségekre járni. Férfiakkal találkozni.
— Kej szerint...
— Tudom, mit gondol Kej, és akkor mi van? Különben is, nem vagyok még elég idős a férfiakhoz. Még a vérzésem sem kezdődött el.
Cem bőre hirtelen árnyalatnyival sötétebbé vált, és a testőr elmélyülten tanulmányozni kezdte a szökőkutat. Rádöbbenve, hogy bizonyára az ő szavai hozták zavarba, Hezsi felállt és a csípőmagasságú falig sétált, amely a tetőkert peremét övezte. Nhól városa, a nyugati fényben sugárzó csontmetropolisz ott nyújtózott előtte és körötte. Anyja lakrészenek kertje a palota déli szárnyában feküdt, és noha a tőle északra eső központi csarnokok tornyai és zikkuratjai magasan fölé emelkedtek az égbe, nyugatra, délre és keletre a kilátást semmi sem akadályozta. A lakrész épületei közül ez a tetőrész feküdt a legmagasabban.
Hezsi először keleti irányba fordult. A palota mögött kertek és szőlészetek zöldelltek jó ezerlépésnyi területen, egészen a falig. Azon túl roppant köles- és búzamezők arany négyszögei váltakoztak a tarló feketéivel és a megművelt parcellák zöldjével. Azokon túl pedig — nem túlságosan távol — már a nagy sivatag kezdődött, melyet a hercegnő népe Huekhének, azaz „a Gyilkosnak” hívott.
Ujjait a fal domború díszein csúsztatva a kislány elindult a tetőn déli irányba, és végignézett a palota épületein, majd a falán, ahogy az nyom nélkül a városba, az összevissza utcák, boltok és lakhelyek rengetegébe olvadt. A palotához közel a házak kényelmesen nagyméretűeknek tűntek, ám az attól való távolsággal együtt a nagyságuk is csökkenni látszott. Hezsi életében még egyszer sem járt kint a városban, és nehezen hitt a saját szemének, amikor a legtávolabbi — és legszámosabb — házak tömegére pillantott. Úgy tűnt, azokat még Kej konyhájánál is apróbbakra építették.
Keleten és délen kanyargott a Folyam, előtte pedig a Víz Nagy Templomának hétszintes zikkuratja magasodott az ég felé, fehér-, arany- és bronzszínűen ragyogva a napfényben. Négy oldalán négy állandóan zuhogó vízesés bukott alá, melyet a templom belsejéből a Folyam maga táplált. Közülük az a kettő, amelyre Hezsi épp rálátott, ezüstös gyémántként szikrázott. A templom mögött a Folyam kis híján túl széles volt ahhoz, hogy át lehessen látni rajta. Kobaltkék, könyörtelen vize súlyosan, tömören, megállíthatatlanul kanyargott. Hátán ezernyi színes játék bukdácsolt: atyja flottájának nagy teherbárkái, halászcsónakok, lakóhajók, apró ladikok, melyek csak egy vagy két embert bírtak el. Idegen formájú, szépségesen tiszta, különös és kecses vitorlások, ahogy duzzadó vásznak alatt, akár a hattyúk megérkeztek vagy kifutottak a mocsári királyságok és az azokon túli tengerpart irányába. Mindegyikük a Folyamon, bízva abban — nem, imádkozva azért —, hogy az szeszélyes haragjában el ne nyelje őket. Az emberek szerették és imádták a Folyamot, de bízni nem igazán tudtak benne. A Folyam befogadta a Gyilkosból menekülőket, megmentette és saját népévé tette őket. Nhól lakói nem ismertek más istent rajta — és emberi kivetülésén, a nemességen — kívül. Ezért volt az uralkodó részben maga is isten.
Akárcsak Hezsi. És D'en, bárhol is tartózkodott.
Megdöbbentően hangos böfögés riasztotta fel szemlélődéséből a kislányt, mire elmosolyodott. Cem nem volt isten, ízig-vérig halandónak született, dacára annak, hogy apja és anyja különböző fajokból származott. Méghozzá olyan halandónak, aki teljesen elégedett e ténnyel.
— Elnézésed kérem! — szólt restelkedve a testőr.
Hezsi végül mégsem dorongolta le, de azért távolabb lépett tőle.
— Nemcsak az áradás töltötte ám fel az alsó várost.
— Tényleg? — kérdezte Cem.
— Mindig azt hittem, hogy ímé, az árnak hullámai elönték a várost, és a harmadik dinasztia újat építe fölé. De nem, mert valójában az alsóbb város legtöbb részét szándékosan töltötték fel. Hogy felépíthessék rá ezt, a mostanit.
— Hogy a következő áradás ne legyen annyira veszélyes.
— Így van. A Folyamnak nem lenne szabad elöntenie minket, gyermekeit, de... — Hezsi tétován megvonta a vállát — Azt hallottam, nagyon sokat alszik. Hogy ezért néha saját magunkról kell gondoskodnunk.
— Akkor miért nem ébresztjük föl? — kérdezte a testőr.
— Azt hiszem, az még rosszabb lenne — felelte a kislány. De azért magában megjegyezte, hogy ennek is utána kell néznie a könyvekben. A könyveket végül is papok írták, ezért jó néhánynak kell szólnia a Folyamról. Valójában ez a tény önmagában is figyelemre méltó, érdemes lenne elgondolnia rajta. Az új palotát keresztül-kasul vízvezetékek és csatornák hálózták be, hogy a szent víz mindig körbevehesse, körülölelhesse annak lakóit, a gyermekeit. A régi városban ugyancsak léteznie kellett egy ilyen csatornarendszernek. — Legalább néhány vezetéknek lennie kellett — tűnődött Hezsi magában.
— Már máson gondolkodsz, igaz? — kérdezte homlokát ráncolva a testőr.
— Micsoda? Ó, igen. Az egyetlen használható könyv, amit találtam, az a felújításról szól. Térképeket nem rajzoltak hozzá, ebből a szempontból csalódást jelentett. De azt ki lehetett olvasni belőle, hogy miképp vitték végbe az egészet. Az udvarokat homokkal és törmelékkel töltötték fel. A házak akkoriban jobbára udvarokból álltak, és a falaik vastagabbak voltak még a palota mostani falainál is. Így miután feltöltötték az udvarokat, képesek voltak építkezni a régi házak tetején úgy, hogy a szobák még üresen tátongtak. Ezért van az, hogy a palota öregebb részein a padló néha recseg és üregek vannak alatta. Ezért nem jutottunk sehova; mert ha netán sikerül elvergődnünk egy pár szobáig, amelyek nincsenek tele vízzel vagy hordalékkal, előbb-utóbb utunkat állja a feltöltött udvarok valamelyike. De emlékszel arra a csőre? Amit úgy egy évvel ezelőtt találtunk?
Cem felmordult: — Amibe nem fértem be?
— Igen. Fogadok, hogy egyike volt a szent víz csatornáinak, amelyeket azért építettek, hogy eljusson rajtuk a belső szökőkutakhoz és vízvezetékekhez.
— És? Az is el volt dugulva.
— Beomlott. Méghozzá mostanában, fogadok. Ha sikerülne megtalálnunk... Ha tudnám, hol voltak a régi templomi tározók...
— Hercegnő! — Cem szemei szélesre tágultak. — Templom? Nem mehetünk templomokba!
— Miért ne? Végtére is egy nap valószínűleg nekem is állítanak egy templomot, ahogy atyámnak is állítottak.
— De Cem nem mehet, hercegnő. Cem szentségtörést követhet el ezzel, és úgy véli, te magad is, akármit is gondolj erről.
— Hmmf. Nos, azt is ki fogom deríteni.
— Hercegnő, egy egész napot eltöltöttél itt, és csak egyetlen könyvet találtál.
— Be kell ismerned, ez még mindig jobb, mint a sötétben botorkálni, ahogy eddig tettük. Egyetlen nap alatt többet tudtam meg erről az egészről, mint az elmúlt két év során összesen.
— Hát, én csak örülök, ha távol tudlak tartani a sötétben való botorkálástól.
— És magadat is — fűzte hozzá Hezsi.
— Valóban — ismerte el a testőr.