Khe az állán lévő sebhelyet piszkálta, és közben mélyeket lélegezve szívta be gyermekkora illatait. Utcai bódékban sülő ízes húsok, hallal megrakott taligák, melyek épp elkezdtek szaglani a délutáni nap fényében, a dzs'eue tömjén szúrós illata; ezek voltak a jobbak közülük. Amikor azonban a szél iránya megváltozott, és a déli negyed felől fújt, megérkeztek a kellemetlen bűzök. A hulladék és szemét szaga: emberi és kutyaürülék, félig rohadt élelmiszerek, a Folyam zugaiban kialakult mocsaras holtágak állott vizének bűze. Persze itt, a Vörös Gar utcában nem volt szemét, mivel ez az utca jelentette a határvonalat Nhól ragyogó központi része — ahol a tehetős rétegek laktak: a bolttulajdonosok, a hajókapitányok, a kereskedők, a nemesek rokonságának a rokonsága — és a déli negyed sokkal kiterjedtebb birodalma között, ahol a huegángja, a köznép közül is a legszegényebb élt.
Khe nagyon is jól emlékezett arra, az utca melyik oldaláról érkezett. De soha nem tér vissza oda, hacsak nem kell megölnie ott valakit a papság parancsára. Az pedig szinte kizárt volt, hogy a déli negyedből bárki is felkelthesse a papság figyelmét. Nem, saját akaratából soha többé nem megy abba a városrészbe. Ezen ő már fölülemelkedett, és bármilyen helyzetben rossz döntés visszalépni. Itt azonban, a Vörös Gar utcában gyermekkora legszebb pillanatait töltötte. Gyerekfejjel itt pár pillanatra meg tudott feledkezni a zsúfolt kunyhóról, ahol élt, az anyáról, akit születésével megölt, és a nagynénjéről, aki verte, és aki arra kényszerítette, hogy a kutyákkal aludjon. Az utcán — közvetlenül a legrosszabb szomszédságában — szembesülhetett a legjobbal, amit Nhól csak kínálhatott, és megtervezhette szabadulását a déli negyedből. A szabadulást, melyet végre is hajtott.
Szinte oda sem figyelve vetett egy érmét egy fiúnak, aki sólyomtekintettel pásztázta a tömeget. A fiú még a levegőben elmarta a csillogó drágaságot, majd vigyorogva bólintott Khe felé. A férfi viszonozta a biccentést, aztán magában dúdolva haladt tovább. A szél iránya ismét megváltozott: immár a palota és a város tiszta fele felől fújt. A feje fölött folyami sirályraj zajongott.
Lire a Két Gyapotfa tér szélén talált rá. A vénasszony — mint mindig — ezúttal is szálfaegyenes derékkal ült, előtte egy viseltes bársonydarabon gondosan elrendezett csontkockái. A bársonykendő ugyanaz volt, mint amit oly sok évvel korábban, Khevel való első találkozásakor is maga elé terített.
— Mit mondanak a kockák rólam, Li nagyanya? — tette fel a kérdést a férfi. Az öregasszony fejét a hang irányába kapta.
— Khe! — kárálta örömmel. — A csontok mondták, hogy eljössz meglátogatni egy vénasszonyt!
— Ehhez nem kell megkérdezned a csontokat — suttogta a férfi, és csókot lehelt a nő ráncos arcára.
Li szemei csak úgy ragyogtak.
— Ülj le, dah, kicsikém, és mesélj nekem a papokról!
— Nem sok mindent mondhatok el — szabadkozott Khe bűnbánó hangon. — De jó életet élek. Minden, amit egy nemtelen csak megkaphat, a rendelkezésemre áll. Kitűnő étel, bor, könyvek...
— Nők — szúrta közbe Li.
— Azok is — ismerte el Khe szégyenkezés nélkül.
Li biccentett.
— Két éve nem láttalak, kis dah. Mit műveltek veled?
Vajon elmondhatja neki? Ha létezett valaki a világon, akiben megbízhatott, az Li volt. És mégis: bár az öregasszony elnyerte a bizalmát — sőt még a szeretetét is —, a lelke mélyén ott élt az a fiú, aki nem bízott senkiben sem az egész világon. Így hát felkuncogott, megveregette Li vállát és elmondott neki egy igaz dolgot, ami hazugság volt.
— Sokat imádkozom — vallotta be, mire az öregasszony bólintott. — És nézd, hoztam neked valamit! — tette hozzá sietve Khe. Aztán előhúzott egy bebugyolált tárgyat az ingéből, és óvatosan Li lábai mellé helyezte, hogy a nő kicsomagolhassa. Ami meg is történt, és Li a tartalom láttán csodálkozva csettintgetett. — Gondoltam, a régi ruhád már viseltes lehet — magyarázta a férfi. — És mindig is akartál egy kalapot, hogy legyen, ami megkülönböztet ezektől az úgynevezett jövendőmondóktól. Hát ez egy olyan kalap, amiről bárki láthatja, hogy te a valódi jövendőt tárod fel előtte.
— Gyönyörű! — ismerte el Li. — A holdak és a csillagok mintha ragyognának rajta. Aranyszálakkal szőtték?
Khe megvonta a vállát.
— Nem tudom; csak gondoltam, neked biztos tetszene.
— Túlságosan kedves vagy hozzám, öregasszonyhoz.
— E nélkül az öregasszony nélkül még mindig csak a Tüdő utcában metszenék el torkokat pár rézgarasért — felelte a férfi.
— Így hát most már a papság kedvéért metszed el őket, he? — Li szemei veszélyesen megcsillantak, felvillantva valamit a keménységből, ami a lelke mélyén szunnyadt. Khe nem vörösödött el, de megérintette az öregasszony kezét. Hajdan e keménységből neki is kijutott, és miután ismét látta feltűnni a nő szemében, olyan érzés fogta el, mintha egy apró kést szúrtak volna a bordái közé.
— Bocsáss meg, Li! — mondta. — El akartam mondani.
Az öregasszony vonásai ellágyultak.
— Semmi baj, dah! Nehéz munkára választottak ki téged a papok.
Khe megvonta a vállát.
— Azt hiszem, nem volt választásom: vagy ez, vagy semmi. Csak azért érdekeltem őket, mert rendelkezem bizonyos... készségekkel. És Li, annyit tanultam! Jobban forgatom a kardot — kardot! —, mint bármelyik katona, akit valaha láttál. Megtanítottak küzdeni a puszta kezemmel úgy, ahogy soha nem hittem volna, hogy lehetséges.
— Kaptál már feladatot?
A férfi bólintott.
— Nem beszélhetek róla, Li, legalábbis a részletekről nem. Tiltás alatt vagyok. De kétszer küldtek ki eddig, és kétszer tértem vissza vérrel a kezemen. A papság rendkívül elégedett velem.
— Elégedettnek is kell lenniük — mosolyodott el az öregasszony, és megszorította Khe kezét. — Nhól ellenségei pedig rettegni fognak téged, bár nem ismerik a nevedet. Hát nem megjósoltam neked, oly sok évvel ezelőtt?
— Valóban megjósoltad. De én azt hiszem, a jövendölés a jövendölő által vált valóra. Te segítettél rajtam, amikor segítségre volt szükségem, te tanítottál meg arra, hogyan beszéljek a papokkal, te ajánlottál be a tanácsba.
Li tiltakozva rázta meg a fejét.
— Neked nem az volt a sorsod, hogy a déli negyedben rohadj meg, egy rakás poronty és ürülék közepette. Nagyobb dolgokra vagy hivatott, ahogy azt bárki látja is, akinek szorult valami ész a fejébe. Tudtam, hogy a papok abban a szempillantásban felismerik ezt, ahogy találkoznak veled.
— De te láttad meg bennem ezt legelőször — emlékeztette a férfi.
— Így igaz — értett egyet a jósnő. — De most mesélj: milyen az élet a palotában?
— Nagyon jó, ahogy mondtam is már.
— És a Folyamszülöttek? Milyen köztük élni?
Halk beszélgetésük az utca zsivaja közepette folyt. Khe teljes nyugalommal szólt a titkokról, hisz nem sok hang juthatott távolabb Li fülénél. Ám erre a kérdésre még fojtottabb hangon válaszolt.
— Teljesen agyalágyultak — vallotta be. — Soha nem hittem volna. Ha a papság nem lenne, a város már rég megsemmisült volna az ostobaságuk következtében.
— Ahogy oly sokszor gyanítottam is — nyugtázta az öreg.
— Ó, hatalmuk az van a Folyamszülötteknek, az nem kétséges. De az értelmük akár az igen kicsi gyerekeké. Talán még a papok között is vannak hasonlók. De azoknak a többsége olyan, akár csak én: nem nemesi születésű.
— A Folyamszülöttek egyike sem méltó a hatalomra? — kérdezte Li.
— Akad köztük néhány — felelte elgondolkodva a férfi. — Az egyik lányt már régóta figyelem. Ő igen értelmesnek tűnik — jelentette ki mosolyogva, majd megropogtatta a kézbütykeit. — Nagy kár lesz érte, ha meg kell ölnöm.