Levetkőztették. Arca égett a szégyentől és a felháborodástól. Teste zavaró módon változni kezdett az utóbbi időben, olyan csakis rá tartozó módon, amit legfeljebb Kejjel osztott meg, néha még vele sem. Férfi — kivéve Cemet, de az is már évekkel korábban volt — nem látta még ruhátlanul. Sértés volt, rettentő sértés, hogy ilyen kiszolgáltatottan kellett állnia maszkjaik előtt. S mégis, noha így kellett volna történnie, nem dühítette fel — inkább tehetetlennek érezte magát és nem kis mértékű émelygés fogta el miatta.
— Feküdj le! — szólt rá az egyikük. Az ő hangja is magas volt és tiszta, s Hezsinek eszébe jutott, a papok a szó szoros értelmében nem férfiak: valamikor kora gyermekkorukban eunuchokká teszik őket — legalábbis ezt hallotta —, hogy jobban szolgálhassák a papságot. Igyekezett erre gondolni, s arra, miképpen illik ez a kor és a „felruházás” témájába, igyekezett messzire kerülni a bámész álarcoktól az elméjében lévő rejtélyhez. Nem működött — túlságosan valósak voltak, az élmény túlságosan személyes.
Ketten közülük gyógynövényes csomagocskákat gyújtottak meg, ugyanolyanokat, amilyeneket a seprűikben használnak, s a füst gazdag, mégis fanyar illata hamarosan betöltötte szobáját. A harmadik felismerhetetlen nyelven szavakat kezdett mormolni, a negyedik pedig — ő volt, aki egészen eddig beszélt — rézből készült kelyhet, emberfej méretű, alul teljesen, felül félig zárt tömzsi hengert bugyolált ki szövetcsíkokból. A henger közepéből rézcső állt ki olyan szögben, hogy a kanna tetejével egyvonalban legyen. Noha sokkal díszesebb volt annál, lényegét tekintve ugyanolyan locsolókanna volt, amilyennel Hezsi ültetett virágait szokta öntözni.
A pap ezt félretette és kinyitotta az övéről lógó egyik erszényt. Nedves gyógynövényköteget vett elő belőle.
— Nyisd ki a szád! — szólította fel a lányt.
Hezsi engedelmeskedett; igyekezett, hogy ne tétovázzon, ne látsszon aggodalma, se félelme. A köteg keserű volt és szinte teljesen kitöltötte a száját.
— Nyelhetsz, amikor csak akarsz, de nehogy kijöjjön a szádból! — figyelmeztette a pap. A lány szólásra képtelenül bólintott.
A pap csatlakozott kántáló fivéreihez, és Hezsi számára úgy tűnt, ennek soha nem lesz vége. Többször is nyeldekelnie kellett, ahogy szája megtelt keserű nyállal. Ismét igyekezett a történésekre összpontosítani, igyekezett kényszeríteni a tényeket, álljanak össze, hogy értelmet nyerjenek. Megérteni akart, mielőtt végzete elragadja. Elvégre még lehet talán valami, amit tehet.
Ez a gondolat valamiért nevetségesnek tűnt, s minél többet forgatta fejében, annál nevetségesebb lett. Kimondatlan szavai különös visszhangokat kezdtek verni fejében, akár a korsóban csörögve ide-oda verődő babok.
Amikor a plafon forogni kezdett, rádöbbent, hogy csináltak vele valamit. Érezte szívét, valahol messze dobogott, mintha semmi köze sem lenne hozzá, és természetellenes öröme egyszerre elhalványodott, korábban sosem érzett dermedt rémület vette át helyét. Már vége is, nyilallt belé a felismerés. Bármit is akartak megtudni róla, máris tudják meztelen testére nézvén. Megmérgezték és most haldoklik. A szíve hamarosan felrobban, és akkor vége. Megpróbált valahogy talpra állni, de egyszerre ketten is ott termettek a papok közül és visszakényszerítették. Igyekezett felsikoltani, de a gyógyfüvek torkára forrasztották a hangot; mintha megdagadtak volna és immár egész fejét betöltenék. Miért is küldte el Cemet? Ő megmenthette volna, megölné a papokat és elvinné...
A kezük hideg volt, kemény, de hamarosan már azt sem érezte, hogy lefogják. Teste megszűnt, máris kísértet lett, s nem maradt más, csak a riadt, verdeső gondolatok fejében. Még azok sem voltak hajlandók összeállni, megszervezni önmagukat.
Hát akkor hadd jöjjön a halál! — gondolta beletörődve mindenbe.
Az egyikük ekkor odalépett hozzá, kezében a locsolókannával. Hezsi ráébredt, a többiek elengedték, és ismét megpróbált tenni valamit, azonban teste egyáltalán nem reagált; akarata többé nem irányította izmait. Azok helyén nem volt semmi.
Ám aztán az érzékelés űrében — ahol egykor lábujjai voltak — valamiféle csiklandozásra lett figyelmes. Erre összpontosított, igyekezett megérteni, mi is történik. A pap vizet öntött a lábára — nagyon lassan látszott lecsorogni, belesüllyedni nem létező tagjaiba, s ott csiklandozott. Nem is a bőrén, hanem belül. A kannát feljebb vitték, teste többi részét is lelocsolták, és ahol csak víz érte, az érzés kitartott.
Ahogy a pap túljutott lábain és medencéjén és a víz a hasára záporozott, valami feltámadt benne. Olyan érzés volt, ahogy elképzelése szerint a növények érezhetik magukat, amikor előtörnek magjukból és kinyúlnak a fény felé. Kicsiként kezdődött, aztán szétterjedt, magával ragadta az ő gondolatait is felfelé, de egyszerre közéjük is nyomakodott, különös, idegen valami, ami egyszerre része volt és mégsem. Minden szétszóródott, rémült gondolata összegyűlt, egyesült és körbevonta az emelkedő valamit, akár a talpnyalók az uralkodót.
Ez az, biztos volt benne. Ezt szeretnék látni, ahogy ez a valami felemelkedik. Meztelensége miatt érzett tehetetlensége egyszeriben semmiségnek tűnt. Félelme, hogy korábban megmérgezték, elhomályosodott, ahogy megértette, mitől kellene valójában tartania. Ez a valami az övé volt. Ha meglátják, ha olyan nagyra nő, hogy ők is észreveszik... Szemét lehunyva keresett, kutatott valamiféle mód után, hogy visszaszorítsa. Először hajthatatlannak tetszett, mint amit nem tud irányítani, de aztán látta, hogy ez nem így van. Tolta magát előre, igyekezett kijönni belőle, hogy a papok megláthassák, de növekedés közben egyre jobban elvékonyodott, egyre gyengébb lett. Ha segít neki — és lénye egy része épp erre vágyott —, megszökne, odabenn rejlő faként semmivel össze nem tévesztető módon kivirágzana. Miután felismerte ezt, Hezsi ráébredt, erejének nagy részét éppen belőle, szabadon engedésére irányuló vágyából nyerte.
Valahol elméjében lebegve valamiféle indára lelt és ránehezedett. Enyhe nyomás volt csupán, de ahogy ellenállt neki, jóval kivehetőbben érezte. Újabb ilyen indákra bukkant, fonállá csomózta őket, aztán kötelet font belőlük, kezét tette rá, karjára csavarta és húzta, egyre csak húzta lefelé. A két erő egy pillanatig egyensúlyban állt, aztán az egyre terjedő erő — az a valami odabenn — lassan, gyötrően lassan összehúzódott, csökkent, sűrűbb, ugyanakkor kisebb lett: magjába visszatolt fa. Rejtőzködő. Ezután gondolatai ismét elveszítették következetességüket, ijedt halak módjára úsztak el egymástól.
— Tartsd ágyban mára! — hallotta a parancsot, aztán semmi.
Felébredvén a füst szagát virágillat váltotta fel: hatalmas csokor állt belőlük kéken és vörösen az ágya mellett, vázában. Cem a szoba sarkában kuporgott, fejét térdére hajtva.
Hezsi megrázta fejét, hogy kitisztuljon, és rájött, hogy ez nem lesz egyhamar — a gyógynövények hatása még nem múlt el teljesen. Azonban már érezte saját testét és kísérletképpen meglendítette lábát. Szája kiszáradt és rossz ízű volt, de legalább a csomag nem volt már benne. Odakinn sötét volt az udvar, tücskök ciripeltek. Néhány szentjánosbogár szikrát vetett a levegőbe, innen tudta, nemrég szállhatott csak le az este. Megpróbált felkelni.
A testőr felriadt a mozgásra.
— Maradj ágyban, hercegnő! — szólt rá. — Hozok mindent, ami csak kell.
— Pisilnem kell, Cem — felelte, és az ágya alá nyúlt a tálért. A félóriás elpirult és félrenézett. A lány rájött, hogy még mindig meztelen.
— Hozhatnál egy szoknyát — látta be, mire a félóriás elsietett keríteni egyet.
— Nem vittek el — mondta neki Hezsi, amikor visszatért.
— Nem.
— Miért nem?
— Nem tudom. Alta... — Cem feje egyszerre megrándult és egy hosszú pillanatig görcsök futottak végig testén. Könnyek szöktek Hezsi szemébe, ahogy ismét csak tehetetlenül volt kénytelen figyelni, mi történik.
— Nem érdekes — mondta, miközben kikelt az ágyból. — Felejtsd el! Felejtsd el, hogy megkérdeztem.
Kej lépett be, és a magát éppen összeszedő félóriásra pillantott.
— Üdv, Kej!
— Éhes vagy, kicsikém? — kérdezte a dajka Hezsitől.
— Egyáltalán nem. De némi víz jólesne.
Dadája bólintott és elment, hogy hozzon.
Nem vitték el, úgyhogy a próbájuk nem hozott eredményt. De ha igen, akkor így vagy úgy, de megpecsételte volna a sorsát, nem igaz? Akár megmutatta volna magát a benne lévő „dolog”, akár nem, az egyik végkimenetel szerint eltűnne, a másik szerint átlépne az uralkodói szárnyba.
— Kej! — szólt, mire az asszony visszatért. — Kej, most leköltöztetnek a Pillanatok termébe?
— Nem, kicsim — rázta fejét dajkája. — A papok szerint még nincs itt az ideje. Egy kicsit még itt maradsz.
Vagyis a próbára nem egyszerűen igennel vagy nemmel kellett felelni. A papok látni kívánták a benne lévő erőt. Valamiképpen a dolog természete — és nem csupán a jelenléte — döntötte el a sorsát. Nemleges eredménynél — és a papok minden bizonnyal ilyet kaptak — csak arra van lehetősége, hogy ott maradjon, ahol volt... Lényegében, hogy gyermek legyen még.
Ez azt jelentette, ahogy arra a pap is célzott, hogy újabb „szertartások” következhetnek. Tudta, egészen biztosan tudta, hogy újból nem lesz képes elnyomni a benne lakozó erőt. A következő alkalommal megmutatkozik, és akkor vagy megmenekül, vagy elkárhozik.
Ismét elszenderült, s a hajnali nap fénye ébresztette végül, immár sokkal jobb közérzettel. Még mindig érzett valamiféle, hangot és látványt lefogó fátylat maga körül, ám immár szakadozott, akár a kígyóról levedlett bőre. Kej reggelire kolbászokat sütött, és nagyon finomak voltak, a tejszínes, gránátalmaszószos hazs még jobb. Igazából ez volt a kedvenc reggelije, és nagyon szerette dajkáját, amiért ilyet készített,
— Jól vagyok — mondta Kej aggodalmas pillantásai láttán. — Már sokkal jobban érzem magamat.
— Attól féltem... — buktak elő a szavak a dadából, majd elhallgatott és igyekezett mosolyogni, kevés sikerrel. — Örülök, hogy jobban vagy — mondta végül.
— Hazudtál a vérzésemről, Kej. Ezt nem szabad többé tenned.
— Hezsi, vannak dolgok, amiket még nem értesz...
— Többet értek, mint gondolod — felelte erre a lány. — És tudom, hogy a többit nem mondhatod el nekem, úgyhogy nem kell rosszul érezned magadat.
— Ó! Mindig is nagyon okos voltál, Hezsi. Még amikor nagyon kicsi voltál, és a bölcsődben feküdtél, akkor is úgy néztél rám, azon a különös módon... — elhallgatott.
Némi zavart hallgatást követően a lány folytatta: — Mindenesetre nem szeretném, ha újból így hazudnál. Ha a következő alkalommal próbára tesznek, azt hiszem, kiderítik, hogy megindult a vérzésem. Érted? Nem szeretném, ha hazugság miatt bajba kerülnél.
Az asszony alázatosan bólintott.
— Kej... — tört újabb falást a kenyérből Hezsi, majd tejszínbe és lekvárba mártogatta. — Kej, ha tiltás alatt vagy, és nem beszélhetsz róla, akkor ne tedd! De találkozhatunk még, ha átkerülök az uralkodói szárnyba?
— Hát... Hezsi, ez nem tilos. Bármikor eljöhetsz meglátogatni, és Cem persze veled megy. De nem hiszem, hogy szeretnél visszajönni ide. Annyi mindent kell majd csinálnod, rengeteg új barátod lesz... — kedveskedőn megpaskolta a lábát: — Unalmas lenne eljönni meglátogatni egy vénasszonyt.
— Mihez kezdesz majd, Kej? Miután elmegyek?
— Ó... Nem tudom. Meglehet, újabb kislányt nevelek fel... Vagy egy kisfiút. Ezt szeretem csinálni.
— Tényleg? Neveltél fel már előttem is valakit?
Kej letette az ételt és a tányérjába bámult. Úgy tűnt, eszébe jutott valami, valami félúton tányérja és Hezsi szempárja között. Azon töprengett, mi lehet az. Talán egy arc.
— Hát igen — szólt végül, ismét csak mosolytalanul. — Igen. Fel... felneveltem egy kisfiút.
— Ismerem? Mi volt a neve?
A dada ajka pillanatra pengényire keskenyedett, mélyet sóhajtott, majd kissé remegő tagokkal felállt. — Még mosnom kell — mondta határozatlanul. — Hezsi, drágám, pihenj még egy keveset!
A lány végignézte, ahogy Kej átvág az udvaron a mosókonyhába. Aztán visszament saját szobájába, kényelmes ruhát választott magának és átöltözött. Amennyire csak dadája segítsége nélkül lehetett, elrendezte a haját. Majd megkereste Cemet és elindult a könyvtárba.
Aznap nem ment volna a katalogizálás és ezt meg is mondta Khánnak. A könyvtáros csak biccentett, magyarázatot sem kért és dühös sem lett... Legalábbis nem erre.
— Bejött ide ma reggel egy csapat majom — morogta. — Verseket kerestek a fiúk. Nem igazi verseket, ha már itt tartunk, hanem az udvarban manapság divatos silányságokat. Írásuk is volt, úgyhogy nem állíthattam meg őket, és a fél könyvtárat szétrámolták, mire sikerült találnom valami ürügyet, amivel útjukra küldhettem őket.
— Talán könnyebb lett volna megmutatni nekik, hol találják, amit kerestek — jegyezte meg Hezsi.
— Amit akarnak, az nincs itt — horkantotta Khán. — Idősebb majmok magánkönyvtáraiban kellene kutakodniuk utána és nem az udvari irattárban. Idióták. — Papírra vetett még néhány írásjegyet az előtte heverő másolandó könyvből.
— De ha itt vagy, visszavihetnéd ezeket a polcaikra.
— Ezt meg tudom csinálni.
— És, Hezsi... — A lány erre megfordult. Még mindig meglepetésként érte, amikor a könyvtáros nevén szólította és nem csak egyszerűen „te” volt, vagy gunyorosan „hercegnő”.
— A mai napot követően nincs szükségem a munkádra.
— Tessék? — A lány torka összeszorult. — Khán, mit tettem? Nagyon sajnálom, akármi is volt az!
— Igen, tudom, hogy így van. Ha mindenáron tudni akarod, hát azt tetted, hogy teljesítetted a szolgálatod előírásait. Úgy érzem, megfizetted a tartozásodat felém.
— De hát...
— Atyád nagyon pontosan fogalmazott rendelkezésében. Ha a mai nap után is munkát követelek tőled, felelősségre vonnak érte. A tartozást kiegyenlítetted, Hezsi.
— De hát még annyi a tennivaló! Sokkal több, mint amire ideje van. Ki másolja le azt a könyvet, ha ezeket kell visszavinnie a polcokra?
— Jóval azelőtt is megoldottam mindezt, hogy megszülettél, hercegnő, és holnap is remekül megy majd, ahogy a rákövetkező napon is.
Még mindig a könyvet másolta, fel sem pillantva belőle. Hezsi csak állt ott, maga sem tudta, mit mondjon. Végül felnézett és hátradőlt zsámolyán. — Van még valami? — kérdezte barátságosan.
— Csak ennyi — azzal a lány az asztal fölé hajolt, megfogta a másolt régi könyv egyik lapját és erősen megrántotta, hogy körömnyi szakadás jelent meg rajta. Khán tátott szájjal bámult rá, és aztán, első alkalommal azóta, hogy ismerte, felkuncogott. Nem volt ez valódi nevetés, de kétségkívül valódi, őszinte kuncogásnak számított.
— Ebben az esetben tedd vissza a polcokra azokat a könyveket és holnap bizony itt találkozunk!
Már csak három könyv volt hátra, amikor meghallotta, valaki a torkát köszörüli mögötte. Megfordult és egy fiatal férfival találta szemben magát; nem lehetett több húsznál.
Magas, arca keskeny és tetszetősen elvékonyodó, hogy finom vonalú sasorra nem volt feltűnő. Egyszerű, szürke tunikát viselt, de nem az uralkodói család tagjaira jellemző szabásút. Hezsi mégis úgy vélte, jól áll rajta.
— Bocsásson meg, hölgyem — mondta enyhe meghajlás kíséretében —, de úgy tűnik, ön valamelyest ismeri ezt a helyet!
— A könyvtárat? Gondolom, Khánt keresi. Ő a könyvtár vezetője.
— Ó... igen. Már váltottam vele néhány szót. Azért engedett be, mert végzésem volt a papoktól, de azt mondta... Hogy is...? „Azért az mégiscsak túlzás volna, ha segítenék magának”, ezt mondta nekem.
Ennek hallatán Hezsi elmosolyodott. — Ez Khán. És ez bizonyára azt jelenti, hogy nekem sem lenne szabad segítenem önnek. — Tűnődve pillantott tanítója felé, de úgy látszott, a könyvtárost teljesen lekötötte a másolás. A lány vállat vont. A bódító hatása még nem múlhatott el teljesen — vagy talán éppen azért —, kissé mintha szédelgett volna. A férfi kedves volt és megmosolyogtatta.
— Miféle segítségre lenne szüksége? — érdeklődött.
— Nemrégiben kerültem az udvari építőmesterek közé...
— Az is a papság része?
— Igen, bár elég távoli módon. Inkább úgy mondanám, a papság és az uralkodó között félúton állnak. Azt hiszem, ez a nem hivatalos jelmondatuk is.
— Elnézést — így Hezsi. — Folytassa, kérem.
— Nos, tudja, apám kereskedő, egyáltalán nem tagja az uralkodói családnak, azonban számos építőmester kerül ki a kereskedők közül alantas származásunk ellenére. Azért mondom mindezt el, hogy világos legyen az ön számára, kek szövedéke...
Ezzel lehetséges járatok egész új szintje jelent meg az eddig felfedezettek mellett: a palotába vizet hozó vezetékek hálózata. Tulajdonképpen el is végezhet valamennyit a fiatalember kutatásából és ezzel lekötelezheti, ami — el kellett ismernie — nem éppen zavaró gondolat.
Csatornák! Elindult, hogy elkérje Khántól a katalógust.
Néhány nappal később már a vázlatos térkép felett üldögélt. Hátul, a „kuszaságban”, a kíváncsi pillantásoktól távol dolgozott rajta. Khán kelletlenül adott neki háromféle tintát, így a régi, romos palotát feketével, az ősi vízvezetékeket kékkel, a csatornarendszert pedig pirossal tudta lerajzolni. Csinált egy külön térképet a palota jelenlegi állapotáról, és számokkal, jegyzetekkel megfeleltette az eltemetett város feltételezett térképével. Természetesen esténként dolgozott ezen és ebédidőben. Khán jelezte, az újabb sérült könyvre alapozva újabb igényt adott be. Noha a rendelkezés még nem érkezett meg atyjától, ugyanúgy foglalkozott a visszaosztással, katalogizálással és javítással, ahogy az előző hónapokban mindig.
Épp a katalógussal foglalatoskodott, amikor a fiatalember — az építőmester — visszatért.
— Üdv! — szólította meg.
Hezsi biccentett neki.
— Tudja, amikor utoljára itt jártam, elfelejtettem megkérdezni a nevét — folytatta láthatóan zavarban az ifjú.
— Hezsi. Hezsi Jehd... Hezsi. — Valamilyen oknál fogva fontosnak érezte, hogy ne „hercegnőnek” szólítsa. Ez nevetséges volt, ha figyelembe vesszük alantas származását, de lénye egy része élvezte, hogy nem árulja el neki, ki is ő valójában. Később, amikor leköltözik a Pillanatok termébe, majd akkor megmondja neki, és micsoda meglepetés lesz! Meglehet, még barátainak is elújságolja a fiú, mennyire közvetlenül beszélgetett a hercegnővel.
— Ó! Engem Csuen fia Jennek neveznek. Szerettem volna megköszönni a segítségét... Bár még nem volt alkalmam belepillantani a katalógusba.
— Hát akkor ez az. De ami azt illeti, a múltkor volt pár üres percem, és kiírtam néhány könyvet, amit érdemes lehet megnéznie. Az első három szótagírással készült, úgyhogy azokkal nem lesz gond Ez az utóbbi a régi írást használja, de igazából nem számít, mivel ebben vannak a keresett ábrák.
— Nahát — pislantott Jen a kezébe nyomott papírra. — Ez több mint figyelmes öntől, hölgyem...
— Hívhat Hezsinek — tájékoztatta az udvarhölgyek között használatos „kegyes” hangnemben. Ennek hallatán a fiatalember elmosolyodott, és ő ráébredt, azt hiszi, Hezsi kigúnyolja ezeket a hölgyeket. Kissé mintha égett volna füle ettől, mivel valójában igyekezett felnőttnek hangzani.
— Hezsi — kezdte újra a férfi. — Semmivel nem tudom viszonozni ezt a kedvességet.
— Tényleg csak néhány pillanatomba került — legyintett rá. — Kérlek, ne is törődj vele.
— Még egyszer köszönöm — hajolt meg kissé Jen. Kezében a papírral elindult megkeresni a felírt számokat és címeket, és hamarosan a könyvek fölé hajolva böngészte őket. Hezsi megfigyelte, hogy időről időre lejegyez valamit a magával hozott papírtekercsre.
Aznap este hazafelé menet Cem érdeklődött Jenről.
— Csuen fia Jen? Tehát nem nemes.
— Nem — jött a válasz. — Az építőmesterek között dolgozik. Segédkeztem neki megtalálni néhány könyvet.
— Túl sokat mosolyog — állapította meg a félóriás. — Túl sokat.
— Te is sokat mosolyognál, ha először járnál a palotában. Amiatt főne a fejed, kit sérthetsz meg, ha nem mosolyogtál.
— Gondolom — vont vállat a félóriás. — Te is sokat beszéltél vele.
— Kétszer, Cem. Ez egyáltalán nem sok.
Testőre nem válaszolt, és Hezsi ráébredt, talán megbántotta. Nem sokat beszélgettek az utóbbi időben, márpedig D'en eltűnése óta ő volt a legjobb barátja. Persze teljesen sosem volt olyan, mint D'en: sosem engedte, hogy elfelejtse, a szolgája, és ez valamiképpen más, mint a barátság, még akkor is, ha egyébként kedveli egymást a két fél. Mégis, az utóbbi időben természetesnek vette, hogy Cem mellette van.
— Menjünk el a tetőn lévő szökőkúthoz! Szeretném látni a várost.
— Kej azt mondta, érjünk haza korán... — kezdte a félóriás, mire a lány csak a szemét forgatta.
— Gyerünk, Cem! — és már másik irányba is fordult. Nemsokára az elhagyatott szárnyban kanyarogtak.
— Ez veszélyes lehet — jegyezte meg a testőr. — Ha a Pillanatok termében is rád támadhatott kísértet, itt, ahol ritkán járnak papok, biztosan megtörténhet.
Ennek hallatán a lány megtorpant, de csak egy pillanatra.
— Évek óta járunk ide, Cem. Eddig sosem fordult ilyen elő.
— Most más a helyzet, hercegnő.
A lépcsősor aljához értek és elindultak felfelé. — Bízom benne, hogy megvédsz — mondta Hezsi.
— Ezért küldtél el, amikor beállítottak a papok? — kérdezte tőle a félóriás. Nem beszélt hangosan, sem durván, mégis érezni lehetett a keserűségét.
A lány lepillantott a lépcsőn, barátjára. — Papok voltak. A papoktól nem kell megvédened, nem igaz?
Cem keskenyre húzott szájjal pillantott rá: ehhez nem volt mit hozzáfűznie.
A napnyugta rozsda és virágpor színére festette Nhólt — a Folyam olvadt sárgarézként, fájdalmasan gyönyörűen csordogált medrében. Hezsi hosszú ideig bámulta az elé táruló csodát.
— Kimész a városba néha, ugye, Cem?
— Gyakran, hercegnő. Kej engem küld, ha fűszert és húst kell venni.
— Elvihetsz engem is a következő alkalommal?
— A falakon kívülre nem lehet — rázta fejét a félóriás. — Még nem.
— És mikor? Ha leköltözöm a Pillanatok termébe?
— Akkor igen — felelte testőre.
Erre csak bólintott. Így sejtette. Ujjával körberajzolta a várost, végig a nagy cikkurat tetején a hullámok soha véget nem érő áradatával, a rakparton sorakozó ezernyi apró kalyibán át. — Leviszel, ha már elég idős vagyok hozzá?
— Persze, ha úgy kívánod.
— Remek.
Lepillantott a Folyamra, előbb folyásirányba, aztán forrásirányba, igyekezett elképzelni, honnan jött, hány mérföldet tett meg, mielőtt elérte Nhólt. Álmainak erdeje talán feljebb van a Folyam mentén? Először persze sivatag, jóval hosszabban, mint ahogy azt elképzelni képes. Az átlapozott világleírás szerint a Folyam valamilyen hegyben született, messze innen, de a könyv azt nem árulta el, milyen a hegy. Egyszerűen csak Se'lengnek, „Kifolyik a víz”-nek nevezte, és egyébként számos legendában szerepelt. Mindig is tökéletesnek, zordnak, nagy csupasz kőhalomnak képzelte, csúccsal, ahogy a térképeken jelölték a hegyeket. Persze még egyetlen hegyet sem látott.
— Cem — kezdett hozzá halkan a magyarázathoz —, azért küldtelek el, mert nem szeretném, hogy bármi is történjék veled. Te vagy az egyetlen barátom.
— A feladatom az, hogy megvédjelek, hercegnő — felelte erre a testőr.
— Tudom. És mindig is így tettél. De nem a papok ellen, Cem. Ha bántasz egy papot — elég csak engedély nélkül hozzáérned —, halálra kínoznak téged a Leng-udvaron, azután mégis azt csinálnak velem, amit akarnak.
— De fizetnének érte — motyogta a félóriás. — A Folyamra mondom, sokba kerültél volna nekik!
— A Folyamra? Mit gondolsz, Cem, a Folyam törődik velem? Történhet velem akármi, azért lesz, mert a Folyam úgy akarja. Része vagyok, ahogy atyám is, ahogy a papok is. Bármi is történjen Nhóllal, a Folyam hozza, nem igaz?
Erre a félóriás nem felelt, csak odaállt mellé a párkányhoz. A Nappal együtt a Folyam is elveszítette fényét: rézszínből iszapszín lett, s hamarosan befogja a csillagokat és a holdat, zavaros markába kaparintja őket. Hezsi szórakozottan azon töprengett, hol élnek a kereskedők, hol lehet Jen.
Talán ott, közel ahhoz a ponthoz, ahová a hajók gyűltek. Házak álltak ott... Nem nemesi lakok, de így is kellemesen nagyok. Már-már megkérdezte Cemet, tudja-e, de amikor meglátta elgondolkodó arckifejezését, inkább elállt ettől.
Egy pillanattal később a félóriás hatalmas tenyere szelíd mozdulattal végigsimított a haján. — Gyere, hercegnő! — mondta. — A vacsora elhűl, Kej pedig fagyos lesz.
— Vége van, ugye, Cem? — kérdezte meglepetten tapasztalva, hogy egyértelmű ok nélkül könnyek kaparják torkát.
— Minek van vége, hercegnő?
— A gyermekkornak. Többé már nem vagyok gyerek, ugye?
Testőre elmosolyodott, olyan halványan, akár a nap utolsó sugarai. — Sosem voltál gyerek, hercegnő — azzal ismét megsimogatta haját. Hezsi végül mégsem fakadt sírva. Együtt hazasétáltak, s mögöttük szürkévé fakult a Folyam.