Perkar egy nagy folyó vizében állt. A sodrás a bokáinak feszült, jóval sürgetőbben — de sokkal kevésbé gyengéden —, mint ahogy a patak úrnője tette annak idején. A széles víz túlpartján egy település terpeszkedett, és neki rögtön a város szó jutott az eszébe, noha pusztán hallomásból ismerte a kifejezést. Hatalmas valami volt ez a város, elképzelhetetlenül óriási; szögletes, fehér épületek roppant méhkasa, amelynek nagyságára igazán csak a benne nyüzsgő hangyaszerű lakók sok százezrét szemlélve döbbent rá az ember.
A víz örvényleni kezdett előtte, majd egy lány emelkedett ki a hullámokból. Tíz-, talán tizenkét éves lehetett. Sötét bőre, fekete haja, kicsiny, szögletes arca semmilyen hasonlóságot nem mutatott az anisuéval, szerelmével, de úgy tűnt, ismeri és hívogatja őt. Egy nevet suttogott, az ifjúét, noha Perkar nem találta ismerősnek a szó csengését. Megborzongott, lábai pedig saját akaratukat követve a lány felé vitték. Pontosabban a folyó mozgatta őket, az húzta őt a gyereklány irányába. Rettegés kerítette hatalmába, olyan álombéli rettegés, mely minden mást legyűrt, megsemmisített maga körül, mely tőrként hasított az alvás és az ébrenlét közé, rést vágott az álom szövetén, s miután keresztülhullott rajta, az ifjú pislogva és nyögve tért magához takaróján.
— Soha nem álmodtam még effélét — szólt Perkar Erukához. Ők ketten egy hegygerinc menti vadcsapát követtek a zsákmány reményében. A csoport élelmiszertartalékai kimerülőben voltak, és a kapaka pihenőt rendelt el, hogy vadászhassanak.
— Az a város, amiről beszéltél... alig hiszem, hogy ilyen hely valóban létezik.
Perkar megrántotta a vállát. — Csak álom volt.
— De néha az álmok nagy erővel bírnak, különösen, ha olyasmit látsz bennük, amit korábban még soha. Én egyszer apámról, az unokahúgomról, a nagyapai nagybácsimról és egy bikáról álmodtam; a fejfedőjüktől eltekintve mindannyian meztelenek voltak, és énekelve körtáncot lejtettek. Azt hiszem, az ilyen típusú álmok keveset jelentenek; bizonyára csak apró szellemek forgatják visszájukra a már amúgy is a fejedben lévő dolgokat. A Nagy Énekek azonban olyan álmokról szólnak, amelyekben a hősök ismeretlen földeket, még ki nem kovácsolt fegyvereket látnak — olyasmiket, amiket még nem ismernek. Azok az álmok sokkal nagyobb hatalmú istenektől kell származzanak.
— Az unokahúgod... hogy is nézett ki meztelenül?
Eruka barátságosan vágta hátba barátját. — Az én unokahúgom ezerszer inkább nő, mint az a kis jószág, akit az álombeli kőtornyos, fehér utas városodban láttál. Ezerszer. Két kézzel alig tudom átérni a csípőjét.
Perkar elvigyorodott, de közben ismét felötlött előtte az álombeli kép: fekete hajú gyereklány hatalmas szemekkel, és a mángokéhoz hasonló füstös bőrrel. Az biztos, hogy őt soha nem látta korábban.
— Ssss... — torpant meg Eruka. — Egy őz!
Perkar hajszálnyira elfordította a fejét, hogy lássa azt, amit a társa. És valóban: egy elágazó agancsú őzbakot pillantott meg.
Eruka bal keze irányába intett, majd osonni kezdett arrafelé, s közben az oldalán függő díszes tegezből nyílvesszőt húzott elő. Perkar biccentett, és ő is előhúzott egy vesszőt a sajátjai közül, majd íja húrjára illesztette.
Sudár faág, én
meghajoltam
legszilajabb szélben
arra járt egy ember
Raka nevezetű
sudár faág, mondta
tudom, mi lehetnél...
Susogta alig hallhatóan az apró éneket, melyre az íjkészítő tanította; általa bizonyára jobban célba talál.
A bak hirtelen felkapta a fejét, majd vágtába ugrott. Perkar lélegzet után kapva feszítette és engedte el az ideget, de a levegőbe hasító nyílvessző csupán néhány levelet talált el, az őzbak már sehol sem volt.
Néhány pillanattal később a homlokát ráncoló Eruka is csatlakozott hozzá. — Azt hittem, vadásztál már korábban.
— Vadásztam már — védekezett az ifjú. — De lóhátról, kutyákkal. És lándzsával, nem íjjal. És nem őzre, hanem medvére, többnyire.
— Én is — vallotta be Eruka vigyorogva. — Azt hittem, gyalog sem lehet nehezebb.
Perkar haragosan horkantott.
— Azt hiszem, már az tiszta szerencse, hogy megpillantottunk egy őzet. Kétlem, hogy másikat is találnánk.
— Bárcsak én is olyan hős dalnok lennék, mint Iru Antii! — sóhajtotta a barátja. — Az a fajta énekes, aki meg tudja változtatni a dolgokat a dalai erejével, aki engedelmességre bírja a szellemeket. Egyszerűen csak hívnék magunknak egy őzet, és megparancsolnám neki, hogy álljon egy helyben, míg levadásszuk.
— Valamelyik éjjel ilyen képességgel dicsekedtél — emlékeztette Perkar.
Eruka grimaszolva válaszolt.
— Néha a voti beszél belőlem. Ismerek néhány olyan dalt is, de nagyon keveset. Ahhoz, hogy megváltoztathass egy éneket, kívülről-belülről ismerned kell az eredetit, és én egyet sem tudok őzekről.
— Nyulakról? Jávorszarvasokról?
— Azokról sem — ismerte el a dalnok.
Perkar borúsan bólintott.
— Üres kézzel térünk vissza tehát.
— Úgy bizony — értett egyet Eruka.
Nem ők voltak az egyedüliek, akik zsákmány nélkül tértek vissza a táborba: Apad sem járt sikerrel. Ngangata és Atti azonban egy, a hátsó lábainál felfüggesztett szép bakot nyúztak éppen. Atti már a véráldozatot is felkínálta a helyi erdőistennek és az Őzek Urának.
— Szép lövés — szólt Eruka Attinak.
A férfi megrántotta a vállát. — Ngangata ölte meg, én csak segítettem idevonszolni.
— Az ugyanaz — mondta Perkar. — Örülök, hogy valaki friss húst hozott egyáltalán. Egy újabb nap csak kenyéren...
— Mennyi ideig lesz még ez? — mutatott Apad az erdőre körülöttük. — Hat napja hagytuk el a legutolsó damakutát.
— És a holnapi lesz a hetedik — felelte Atti. — Az azután való meg a nyolcadik. Ez nem valami kirándulás a nyári legelőidre, Apad.
— Tisztában vagyok vele — vágott vissza a megszólított ellenségesen. — Csak azt akartam tudni, mennyi ideig tart még ez.
Atti Ngangatára pillantott. Az alva félvér rezzenéstelen tekintettel fordult Apad felé. — Még nyolc vagy kilenc napig, az időjárástól függően — válaszolta.
— Mennyi idő, míg elérjük a fajtád területét? — kérdezett tovább Apad, nem tudván ellenállni a késztetésnek, hogy gúnyosan el ne mosolyodjon a „fajtád” szónál.
— Az alvák ugyanolyan kevéssé tekintenek engem a saját fajtájukba tartozónak, akár csak te — felelte Ngangata. — És már vagy öt napja a területükön járunk.
— Öt napja? Hol vannak?
A félvér felhúzta a vállát. — Ha járnak is a környéken, elkerülnek bennünket. Az a kevés nyom, amit találtam, már jó pár napos.
— Nyomok? Milyenek?
— Lábnyomok. Eszközök, néhány szárnyék.
Apad a homlokát ráncolta. — Én semmit sem láttam ezek közül.
Ngangata közömbösen megrántotta a vállát, miáltal még inkább úgy tűnt, mintha nem is lenne nyaka egyáltalán.
— Gondolom, te nem.
— És ez mit akar jelenteni? — csattant fel a sötét hajú ifjú.
— Csak megismételtem, amit mondtál — felelte Ngangata lágyan.
Apad a homlokát ráncolta. Aztán odalépett az őz véres teste mellé, és csípőre tett kézzel megszemlélte.
— Biztos beszélgetsz velük, amíg mi alszunk, ugye? Ők ejtették el neked ezt az őzet?
Ngangata abbahagyta a zsákmány nyúzását, és egy pillanatig csak bámulta a saját lábfejét. Aztán a csomagjához lépett, előhalászta az íját, majd felajzotta.
— És azzal mit akarsz? — kérdezte Apad. — Az még csak nem is harcoshoz méltó fegyver. — Perkar érezte, hogy a barátja próbál könnyed, fölényes hangot megütni, de látta azt is, hogy izmai megfeszülnek, mintha kardrántásra készülne vagy arra, hogy félreugorjon. Tartott a félvértől. És miért is ne? Egy harcos nem lőne le senkit egy sértés miatt — párbajra esetleg kihívná, de nem ölné meg csak úgy egyszerűen a másikat. Ám ki tudná megmondani, hogy ez a gyökértelen teremtmény mire képes?
— Ez valóban nem egy harcos fegyvere — értett egyet Ngangata. — De én nem is vagyok harcos. — Azzal egy fekete tollú nyílvesszőt illesztett a húrra. Majd olyan könnyedén, mintha csak pihenőkor nyújtózna egyet, felajzotta az íjat, ami zengett és meghajlott; és valahogy mintha a zömök alak teste is együtt hajlott volna vele: íj, kar és hát egyként mozdult. Perkar nem igazán tudta volna megmondani, miért tűnt olyan kecsesnek az egész — de abban biztos volt, hogy ő nem lenne rá képes.
A nyílvessző felszökött az égbe, majd egy felnyársalt madár esett vissza közéjük.
— Ha aggaszt, hogy honnan származik az őz — mondta Ngangata Apádhoz —, itt a te ennivalód.
A kicsit távolabb ücsörgő kapaka ezt a pillanatot választotta arra, hogy csatlakozzon hozzájuk, és meglapogassa a fekete loboncú ifjú vállát.
— A legjobb lesz, ha mihamarabb tüzet gyújtunk. Nehogy kárba vesszen, he, Apad?
A megszólított pár pillanatig még mozdulatlanul állt — hogy a vonakodás látszatát keltse, vélte Perkar —, aztán elindult tűzifát gyűjteni. Pár pillanat múlva Perkar is csatlakozott hozzá.
Mindannyian tartunk Ngangatától, tűnődött közben. Nem kedveljük, mert félünk tőle, félünk attól, mire képes. Emlékezett apja egyik kedvenc mondására:
Kevés igaz gyűlölet létezik a földön,
csak a félelem jár köztünk emberi ruhában.
Másnap végleg maguk mögött hagyták a termékeny alföldeket, és nekivágtak a hegyeknek. Ngangata kanyargós völgyeken át vezette őket, melyeket dús borostyán- és hikorifenyő-erdők borítottak, a magasabb részeken pedig fehérnyírligetek. Az ösvények mind meredekebbé és meredekebbé váltak, de Perkar még így sem győzött csodálkozni, hogy képesek egyáltalán haladni ilyen barátságtalan vidéken. A vad táj mindennek ellenére elnyerte a tetszését; elképzelte, hogyan festene legelőkkel borítva, milyen alkalmas lenne az a jobb oldali gerinc egy damakuta és melléképületei számára. Ó, szó se róla, igen-igen messze esne apja birtokaitól, de az övé volna. Persze tőle is távol lenne akkor, és ez a gondolat nyomasztó ködként telepedett a kedélyére. Ismét eltűnődött azon, Hogy talán mégis jobb lenne feleségül venni Bakumé lányát, mert akkor legalább az istennő közelében maradhatna.
De nem, ennél több esze van. Ő soha nem lehet az övé. A legtöbb, amit tehet, hogy ajándékot ad neki; olyan ajándékot, amely még ezer év múlva is eszébe juttatja őt, amikor az ő emlékének már hamuja sem marad. Szíve összeszorult az ajándék gondolatára, és minden más, damakutákra és legelőkre vonatkozó álma elpárolgott belőle. Körülötte a táj elvesztette fényét és vonzerejét, puszta fákká és bokrokká vált.
Ábrándozását hirtelen megálló szakította félbe. Tudva, hogy valamit elmulasztott, Perkar körbepillantott, hátha rájön a megtorpanás okára. Még messze volt az alkony, és pataknak sem látta nyomát, ahol a lovakat megitathatnák.
— Ezt ki építette? — tűnődött a kapaka hangosan, miközben a körülöttük lévő erdő ismét valóságossá vált Perkar számára, ha nem is ragadta magával a szívét.
A közelükben egy damakuta romjai árválkodtak. Perkar úgy lovagolt el a külső rönkfal maradványai mellett, hogy azok fel sem tűntek neki; azt hitte, kidőlt fákat lát. Az épületet már sok-sok éve elhagyták; a cédrusfa zsindelyeknek szinte mind nyoma veszett, csak a tetőzet kifehéredett, időrágta csontváza meredt az égre. A falak a legtöbb helyen szintén rég bedőltek, de akárki is építette a damakutát, biztos alapokra vágyott, mert a falak keretei még álltak. A gerendákat kérgüktől megfosztott egész fatörzsek adták.
Belül páfrány és moha burjánzott. A csoport mind a hat tagja leszállt lováról, és tüzetesen átvizsgálta a romokat, a hajdani lakók nyomai után kutatva. Eruka rövid énekbe kezdett, hogy elijessze a szellemeket.
— Mit gondoltok, mi történt velük? — kérdezte Apad, miközben tenyerével végigsimított az egyik megmaradt faoszlop oldalán.
— A hely nem volt az övék, az történt — válaszolta Ngangata. — Kérés nélkül vették el az Erdő Urától.
— Honnan tudod ezt? — kérdezte az énekét félbeszakítva Eruka.
A kérdezett meglepett pillantást vetett a fiatal férfi felé. — Láttál más damakutákat erre? Az Erdő Ura soha nem kínált helyet emberi lényeknek ilyen mélyen a rengetegben. Ez alva terület. Ez a föld az övék.
— De mi végre? — morogta Apad. — Nem látok sem legelőt, sem mezőket, sem szép házakat. Mire használják az alvák ezt a földet?
Ngangata fejét rázva válaszolt, mintha egy gyerek kérdezett volna tőle valamit. — Ez nem ránk tartozik. Az Erdő Ura azt tesz a saját földjével, amit akar. Annak adja, akinek kedve tartja.
Perkar homlokráncolva vetette közbe: — Az én dédapám a helyi istennel kötött egyezséget, nem az Erdő Urával. Talán ezek az emberek is ezt tették.
— Hol vannak akkor? — kérdezte Atti, kezével köréjük intve.
— Átköltözhettek máshová — találgatta Perkar.
A vörös hajú harcos megrántotta a vállát. — Költözhettek, költözhettek. De a kő az csak kő.
— Ezúttal egyetértek a félemberrel — mormolta Eruka. — Ehhez nincs közünk. Haladjunk tovább, mielőtt felverjük ezeknek az embereknek a szellemeit!
De a kapaka makacsabbnak bizonyult ennél egy kevéssel.
— Egy-egy kupa votit hagyunk a férfiak szellemeinek, és füstölőt égetünk a nőkért. Ez a legkevesebb, amit tehetünk, akárkik is voltak.
Perkar segített a többieknek a sietős előkészületekben: apró tüzet gyújtott, hogy legyen faszén a füstölőhöz, és hogy fel lehessen melegíteni a votit annyira, hogy a szellemek megérezzék a gőzét. Eruka eldalolta a Szellemköszöntő éneket, de még az ő gyakorlott hangja sem volt képes leplezni a szívében rejtező aggodalmat. Valójában az utolsó hét verszakot eléggé össze is csapta. Szinte csak elhadarta őket. Már jóval elmúlt dél, mikor újból nyeregbe ültek. Atti volt a legutolsó; mielőtt a lovára ült volna, beletúrt vezeték lován lévő csomagjába, és előhúzott egy láncinget.
— Az meg minek? — kérdezett rá Apad. — Félsz a szellemektől?
— Nem a szellemektől — felelte a harcos. — Csak megérzés.
Perkar gerince mentén hideg fuvallat futott végig, és pár pillanatnyi tétovázás után kengyelben lévő bal lábára helyezte a testsúlyát, hogy a lóról leszállva ő is felölthesse a vértjét. A homlokát ráncoló Apad látványa azonban megállította. Mintha a másik egyszerűen azt mondta volna: „mutasd meg a hegyi embernek, hogy te nem félsz!”. Így hát maradt a nyeregben. De hogy biztos legyen abban, könnyedén eléri a fegyverét, a kardot az elülső nyeregkápához kötötte. Akár utazásuk első hetében, mikor még úgy vélte, szüksége lehet arra, hogy hirtelen előránthassa. Most ismét így érezte.
A damakuta romjai még látszottak, mikor Eruka suttogva megkérdezte tőle:
— Látod? Látod ott, hátul?
Perkar felállt a nyeregben és visszanézett. A tömjénáldozat vékony füstcsíkja még ott kavargott; hamarosan végleg szertefoszlik. Ám hozzá közel négy alak kuporgott, vagy talán árnyékok csupán. Eruka szemét behunyva halkan és gyorsan szavalt valamit. Perkar ügetésre sarkallta Mángot.
— Sssz... — figyelmeztette őket a kapaka. — Ne! Otrombaság lenne elmenekülni előlük. Csak lovagoljatok lassan, nyugodtan, és ne nézzetek vissza. Nem fognak követni minket.
Azonban ahogy az árnyékok mind hosszabbra és hosszabbra nyúltak, Perkar úgy érezte egyre kellemetlenebbül magát. Úgy tűnt, mintha valami veszélyes és az árnyékoknál sötétebb, a szellemeknél rosszindulatúbb dolog settenkedne a hátában. Talán azok az alakok nem is szellemek, hanem tiszkavák voltak, folyton emberi húsra és vérre éhező kísértetek. Persze nem adott hangot a félelmeinek, mert ostobaságnak tűnhettek volna. Jó pár szellemet látott már életében, és azok ott az elhagyott damakutánál eléggé azoknak látszottak, és úgy is viselkedtek.
Máng és a többi hátas mindazonáltal osztozott a nyugtalanságában, és fel-felnyihogtak, dobbantottak, fejüket oldalra kapkodták. Ngangata és Atti még a szokásosnál is óvatosabbaknak tűntek, tekintetük hol a magasba szárnyalt, a fák koronái közé, hol az egyre sűrűsödő aljnövényzetet fürkészte.
— Valaki egyszer már megtisztította ezt a területet — szólt a kapaka a burjánzó növényeket szemlélve. — Látjátok, hiányoznak a nagy fák, és közel nőnek egymáshoz a fiatal hajtások. Valaha legelő húzódott itt.
Ngangata egyetértőn bólintott. — Valószínűleg egyre áthatolhatatlanabb lesz a bozót. Meg kellene kerülnünk, nem tisztíthattak meg túl nagy területet.
— Túl sokat. Túl sokat tisztítottak meg — Apad hangja vádlón, élesen csengett. — Vágtak és égettek. Megölték a gyermekeimet, és még csak engedélyt sem kértek rá.
Perkar önkéntelenül is felkuncogott, Apad annyira komolyan, ünnepélyesen jelentette ki ezeket a szavakat. Noha nyilván csak Ngangata korábbi szavait akarta kifigurázni furán éneklő mondataival, nagyon hasonló hangon ahhoz, mint amit az istenek beszédének tartanak...
Aztán Perkar megfordult, és megpillantotta a rettenetet, aki valójában beszélt: sötét, rémítő fej egy félig macskára, félig emberre emlékeztető testen.
A valódi Apad döbbenten figyelte az eseményeket még egy pillanatig, aztán ordítva átkozódni kezdett. Hátasa is felágaskodott, és vadul nyerített, mintha csak urát utánozná. Majd a rémült aranyderes nekifarolt Mángnak, Perkar lába pedig a két ló közé szorult. A fájdalom lándzsája egész jobb combját elzsibbasztotta, de aztán Máng is ágaskodni kezdett, és ledobta őt a hátáról — egyenesen az aranyderes vadul kapáló patái alá. Az arcába vágódó talaj legalább annyira meglepte, mint annak idején az istennőtől kapott pofon. A mellkasa összesajtolódott, és egy hosszú, fájdalmas pillanatig nem kapott levegőt. Annyi lélekjelenléte maradt csak, hogy két karját a vasalt paták elleni védekezésként a feje köré kulcsolja.
Szerencséjére Apadnak végül valamennyire sikerült visszanyernie az ellenőrzést lova — és saját tettei — fölött, és így Máng is megnyugodhatott. Annak ellenére, hogy az Apad hangján szóló dolog farkasszemet nézett velük. Nyögve és levegő után kapkodva Perkar felkuporodott.
Társai mind kénytelenek voltak leszállni rémüldöző, ideges hátasaikról. Eruka és Apad kardot szorongatott, Atti pedig hosszú nyelű bárdját markolta. A kapaka nem húzott elő fegyvert, de kezét a kardja markolatán nyugtatta. Ngangata az íját ajzotta.
— Acél — áradt Apad hangja a fekete, rohadt tök formájú fejen hullámzó résből. — Visszajöttetek. Csak lehunyom a szemem egy pillanatra, alig szundítok kicsit, és már megint itt vagytok az acélotokkal. — Úgy tűnt, a fej elvigyorodik; pupilla, fehérje és szemhéj nélküli szemei csupán mély, sötét üregek voltak. A fogai, Perkar véleménye szerint, leginkább egy macskáéra hajaztak, csakúgy, mint a teste: a szörny két hátsó lába, amelyeken ült, az oroszlánokéra hasonlított. Ám hatalmas testéhez képest vékony alkarjai nagyon is emberieknek tűntek. Vagy az alvákéhoz mérhetőeknek. A lény moccanatlanul ült, csupán a szájrése hullámzott.
Eruka hebegve szólította meg:
— A-aniru... Még nem találkoztunk veled ezelőtt. Nem ismerjük az énekedet, vagy hogy miként tisztelhetünk. Ha... ha megtanítanál minket... — Erre a dolog félrebillentette a fejét, elgondolkodva ránézett, mire az énekes hangja elhalt.
Perkar érezte, hogy a megdöbbentő események által kiváltott dermedt nyugalma szertefoszlik; szinte reszketett, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy világgá rohanjon. Tudott az istenekről — ott voltak mindenfelé, minden fában és kőben —, de mindazok, akiket valaha is ismert, szelídek voltak. Az egyetlen pedig, akit valaha is látott, a forrás úrnője. Ez itt egy volt a vad istenek közül, és Perkar semmit sem tudott azokról. Illetve egy dolgot igen: Hogy félni kell őket.
— Ha nem tetszik az acélunk, ne gyere közelebb! — figyelmeztette az istent Apad, de szavai hiteltelenül és erőtlenül csengtek.
— Aniru — szólt a kapaka. — Nem áll szándékunkban megsérteni vagy pusztítani a birodalmad. Csupán át szeretnénk haladni rajta, mert az Erdő Urának otthonába tartunk, a hegyek közé. Dolgunk van vele.
A fej megremegett. Majd ismét megszólalt, ezúttal Ngangata hangján:
— Nem ismerek semmilyen erdőurat. Csak a fajtádat ismerem, és amit hoztok magatokkal, az acélt. Most, azt hiszem, megeszlek benneteket, és az acélotok meg a csontjaitok lesz majd az ürülékem. A szellemeitek aztán mehetnek ehhez az „erdőúrhoz” látogatóba.
A kapaka vonakodva húzta elő kardját.
— Mi nem akarunk ártani senkinek.
— Mint ahogy akkor sem akartatok ártani, amikor kivágtátok a fáimat és fabarlangot építettetek magatoknak? Igen, tudom mit értetek ez alatt.
— Azok nem mi voltunk — tiltakozott Eruka. — Ngangata, mondd meg neki!
A félvér már nyílvesszőt illesztett az íja idegére.
— Ez egy őrült isten — felelte. — Őrült és vad. Mit mondhatnék neki?
— Mondd, hogy épp elmegyünk innen!
Különös, furcsán rövid, dallamos szavak kezdtek peregni Ngangata ajkairól.
— Éreztem, hogy neked más a szagod — jegyezte meg az isten, miután a félvér befejezte mondandóját. — A te fajtád tisztel engem. Te elmehetsz, ha akarsz.
Azzal figyelmeztetés nélkül rájuk vetette magát. Perkar tántorogva feltápászkodott, miközben Mángot és a kardját fürkészte a tekintete.
A vad isten Attit érte el legelőször, noha Ngangata első nyila már egyik opálos szemgödréből meredt elő. A hosszú hajú harcos a szörnyet egy fölülről lefelé irányuló csapással fogadta; bárdja a nyak és a váll hullámzó izmai közé mélyedt. Aztán Atti lehanyatlott a lény súlya alatt. Perkar közben elérte Mángot, de a paripa ismét vadul ágaskodni kezdett. Pár pillanatig így kénytelen volt a lóra és arra figyelni, hogy elő tudja húzni a rajta lévő hüvelyből kedves kardjának hosszú pengéjét. Szeme sarkából látta, ahogy Ngangata elereszt egy újabb nyílvesszőt. Eruka csak állt, mint aki kővé dermedt.
Mire Perkar megfordult, az isten ismét elrugaszkodott, és épp Apad fölött lebegett. A sötét hajú ifjú felrikoltott és előredöfött kardjával, miközben bal karját az arca elé kapta védekezésként. Úgy tűnt, a szúrás talál, de a behatoló penge mintha semmilyen hatással nem lett volna a fekete jelenésre — az továbblódult a kapaka felé. Csodálatos mód, mielőtt elérhette volna, megtántorodott; egy-egy nyílvessző nőtt ki a szájpadlásából és a két szeme közül. A kapaka gyorsan, röviden hátralépett, majd pengéjével lesújtott a dinnyeszerű fejre.
Perkar döbbenten vette észre, hogy üvöltve, kardot emelve rohan a lény irányába. Hosszú, sötét, emberi ujjakban végződő kar vágott felé, ő pedig keresztirányban, vállmagasságból lefelé vágott. Az acél csuklómagasságban találta el a fekete végtagot; olyan érzés volt, mintha egy kőtömbre vágott volna a fegyverrel — a markolat zengett, a kézfeje elzsibbadt. A kapaka újra és újra támadott, nehéz pengéje istenhússzeleteket hasított ki a szörny nyakából és fejéből. Mögötte Atti tápászkodott fel a földről, mellkasa csupa vér. Perkar ismét nekihuzakodott, és lefelé, a vonagló gerinc irányába döfött. Aztán már Atti is ott állt mellette, noha bárdcsapása inkább illett volna favágáshoz, mint közelharchoz. A fegyver éle belemélyedt a lény egyik hátsó lábába, és leszelte azt.
Perkar nem hitte, hogy valaha még hasonlót hall az életben: utóbb talán üvöltésként hivatkozott volna rá, bár tisztában volt azzal, hogy ez közel sem elégséges leírása egy olyan hangnak, amely a csontja velejéig rezgett. Az isten visszaperdült Atti felé, aki bárdja mellé hanyatlott. A lény ordítva fetrengett a földön.
— Fel! — kiáltotta Ngangata, miközben újabb és újabb nyílvesszőket lőtt ki. — Fel, lóra! Mi nem vagyunk képesek megölni, de elmenekülhetünk!
Úgy tűnt, a kapaka is tisztában van ezzel, mert már hátasa nyeregkápáját markolta. Atti ismét lábra küzdötte magát, véres nyomokat hagyva maga körül a leveleken. Eruka csak állt, üres szemekkel, míg Perkar meg nem ragadta a karját, és a lova felé nem lökte a szőke ifjút. Aztán Perkar maga is Máng nyergébe kapaszkodott. Apad már a hátasán ült. Ngangata pár pillanattal tovább maradt a helyszínen, mint a többiek; még három nyílvesszőt lőtt az istenbe. Perkar látta, hogy annak mindkét szemgödréből meredezik már egy-egy tollas szár. Aztán mindannyian csak vágtattak, és a lovak patái dübörögtek, akár a vihar. Perkar a nyakába hajolva biztatta gyorsabb vágtára Mángot.
— Álmos volt — süvöltötte Ngangata a hátuk mögül. — Álmos és lassú. De most már felébredt!
— A vezeték lovak! — kiáltotta vissza Apad.
— Ne! — vágott közbe a kapaka. — Megtiltom! Hagyjátok!
Levelek és ágak ostorozták őket, mintha csak saját akarattal bírnának. A hat lovas egyik dombgerinc után a másikon vágtatott keresztül. Mikor érnek ki végre ennek az istennek a birtokáról, mikor érnek egy másik területére? Apad szavai végre értelmet nyertek. Kutaszapal ott maradt, együtt azzal a fekete szörnnyel. Perkar kis híján visszafordította Mángot. Valójában összes vagyonát Máng, Kutaszapal és a kardja jelentette. És felfedezett valamit önmagában is; valami olyat, amit még csak nem is gyanított azelőtt. Amikor kardja először sújtott le az istenre, minden tétova félelme elszállt, és helyébe valami... nagyszabású lépett. Valami haraghoz vagy dühhöz hasonló, csak hidegebb, ridegebb. Ragyogóbb. Elöntötte a vágy, hogy lesújtson az istenre újra meg újra, míg az meg nem hal, vagy el nem törik a kardja. Csakugyan... miért is nem tett így?
Mert ha most meghal, soha nem lesz képes elpusztítani azt az istent, akit igazán el akar. De már tudta. Az istenek megölhetőek, és ő is képes ilyesmire, a megfelelő fegyverrel.
Így hát vágtattak tovább, és leszállt az éjszaka, és lovagoltak egyre, mert kitelt a hold. Perkar keze kellemesen bizsergett. Lesújtott egy vad istenre, és még életben volt. Mi is állíthatná meg?
Nem sokkal később Atti kizuhant a nyeregből. Perkar addig száműzte az elméjéből a kiömlött vér emlékét, mert nem akart rágondolni. De mivel épp ő volt a legközelebb a lánghajú férfihoz, ő is megállt, és leszállt a lováról. Atti már tápászkodott volna fel.
— Várj egy pillanatig! — szólt Perkar. — Nézzünk csak rá arra a sebre...
— Segítsd vissza a lovára! — sürgette Eruka. — Az a dolog még a nyomunkban lehet.
A kapaka Ngangatával együtt a csoport mögé lovagolt.
— Segítsetek neki! — parancsolt a többiekre a nagyfőnök. Szempillantásnyi tétovázás után Apad is csatlakozott hozzájuk.
— Valamelyik isten védelmezhetett téged — szólt Perkar Attinak. — Még időben figyelmeztetett, hogy vedd fel a vértet. — A tömött láncszemeket széttépte a vad isten karmos mancsa; három hasíték futott alkarnyi hosszan a férfi mellközepétől ágyékáig. A karmok mély, véres sebeket vájtak, de amennyire Perkar meg tudta ítélni, Atti belső szervei nem bukkantak elő mögülük.
A vörös üstökű harcos folyamatosan káromkodott, míg Perkar lehúzta róla a láncinget és az alatta lévő felső ruházatot.
— Van pár hosszú, színes szövetcsík nálam — mondta a kapaka. — Ajándékként hoztam őket az Erdő Urának.
— Hagyjuk akkor őket — felelte Atti.
— Akad nálam más ajándék is — válaszolta a nagyfőnök. Perkar kicsomagolta és rövidebb darabokra vágta a szövet-csíkokat, aztán az Attiból ismét feltörő káromkodásözönnel mit sem törődve szorosan a hegyi ember mellkasa és hasa köré tekerte azokat. Persze azonnal átvérzettek, de szinte még a kötözés befejezése előtt maga a vérzés elállt.
Munkájával elégedetten felsegítette a vörös hajú harcost a lovára, és egy ivótömlőt is nyújtott neki. Atti mohón kortyolt a vízből.
— Azt hiszem, mennünk kellene, ha már képesek vagyunk rá — szólt a kapaka. Mögöttük a fák ágai hullámzani kezdtek, pedig nem fújt a szél.
— Nyeregben tudok maradni — mondta Atti. — Csak egy pillanatra szédültem el.
— Erre — vetette oda Ngangata, miközben előrevágtatott. Úgy tűnt, a fákat fürkészi, és Perkar úgy érezte, mintha a sápadt holdfényben valóban jelek, vésetek ékítenék a nyírek törzseit.
— Ott — suttogta Ngangata. — Látjátok a tüzet?
A hold már legnyugodott, és ez jelentősen lelassította őket. Perkar megpillantotta azt a sápadt, halvány fényvirágot, amire a félvér célzott. Egymaga soha nem vette volna észre; a kimerültség gyengéden, de ellenállhatatlanul nehezedett a szemhéjára. A vad isten távolinak, álombelinek tűnt.
— Kik lehetnek ezek? — tűnődütt Eruka. — Remélem, van egy kevés votijuk.
— Nincsen — felelte Ngangata.
Átküzdötték magukat a maradék fás részen, és tűz villódzó fényében Perkar megpillantotta élete első igazi alváját.
Bár Ngangatát rettentően furcsának találta, amikor legelőször találkozott vele, a félvér hirtelen roppant emberien festett az alvákhoz képest. Öten állták közülük körül a tüzet, ugyanúgy felegyenesedve, akárcsak ő. Karcsú csípejű, széles vállú, izmos alakok. Karjuk és lábuk szinte emberinek tetszett, de a testükkel valami nem volt rendben; túlságosan is ék alakot formázott. Halvány bőrüket finom, ezüst színű szőr borította. A legfurcsább látványt azonban a fejük nyújtotta: a széles, lapos arcuk mögötti csontok olyan durván faragottnak tűntek, mintha kőből vésték volna ki őket. Sem álluk, sem homlokuk nem volt; vastag szemöldökük fölött laposan futott a csapott koponyatető. Tömött, fehér hajukat hátul kontyba fonták. Erőteljes alsó állkapcsuk vastag nyakra támaszkodott. De a legkülönösebb a tekintetük volt: borongós és kifürkészhetetlen, mint a mély vizű kutak. Ám e szemek akár sziporkáztak, akár ide-oda villantak, vagy hosszan meredtek valamire, mindig idegen és érthetetlen módon tették azt, és Perkar még csak nem is sejtette a mögöttük rejtőző gondolatokat.
Ngangata azon a különös, torokban kattogó nyelven szólította meg őket, amelyen a vad istennel is beszélt. Az alvák egyike visszakattogott neki. Társai mozdulatlanul álltak. A szájuk hatalmasnak látszott; ez ugyancsak a vad istenre emlékeztette Perkart. Mit is említett egyszer a forrásúrnő? Hogy sok isten emberi vérből és lélegzetből veszi formáját? Ha igen, talán az alvák földjén az istenek az alvák véréből alkotnak maguknak testet.
— Miről beszélnek? — kérdezte Apad ingerülten.
— Azt mondják, az isten nem fog minket követni ide. Azt mondják, ez egy másik isten, Hanazalhakabizn területe. Hanazalhakabizn és V'fanakrtinizd ősi ellenségek.
— Kicsoda? Banakartenisz? — próbálta utánozni az idegen nevet a kapaka.
— V'fanakrtinizd. A vad isten, akivel harcoltunk.
— De ő nem fog követni minket ide. Mi van ezzel a helyivel, ezzel a Hana-akármivel?
Ngangata és az alvák társalogtak még egymással keveset; két másikuk is beleszólt a beszélgetésbe. Perkar hökkenten fedezte fel, hogy egyikük nőstény — bár alakja a hímekére hasonlított, kicsit mégis kisebbnek látszott azoknál, és nagyon is nyilvánvaló mellei voltak. Az ifjú csodálkozott, hogy nem vette észre korábban.
Ngangata hallgatott, majd tolmácsolta társainak:
— Az emberi lényeknek megengedett, hogy áthaladjanak a területen az Erdő Urához vezető útjuk során, de nem építhetnek semmit és nem vághatnak ki fákat. V'fanakrtinizdet azok az emberek hajszolták őrületbe, akik megsebesítették őt és megölték a fáit. Azt mondják, a haldokló fák hangjától vesztette el az eszét.
Perkar ekkor döbbent rá valami másra: a tűzön túl egyféle építmény emelkedett. Jó pár fiatal fácskát ültettek ott egymás mellé, majd tetejüket egybehajlították és összekötözték, valamiféle hosszúházat — egy damakuta otromba és apró mását — alakítva ki belőlük. A lak oldalait fakéreg és valamilyen szövedék borította. Az alvák házépítők tehát. Különös, hogy sosem hallott erről korábban.
Úgy tűnt, az alvák a maguk részéről befejezték a beszélgetést. Mindannyian leguggoltak, és a sarkukra ültek. Egyikük — a nőstény — pár lépésnyire eltávolodott a tűztől, majd lekuporodott, és miközben Perkar nézte, könnyített magán.
— Milyen gusztustalan lények — véleményezte Eruka.
Ngangata sötéten fürkészte őket. — Igen. Beleegyeztek, hogy a közelben táborozzunk. Holnap továbbvezetnek bennünket az Erdő Ura felé.
— Mit ígértél nekik cserébe? — kérdezte csípősen Apad. — A fejünket?
A félvér megrázta a fejét. — Nem. Úgy vélik, az emberi lények mulatságosak. Szeretik a róluk szóló történeteket. Ha velünk utaznak, egy rakás történetet tudnak majd mesélni az emberekről.
— És te? Te is mesélsz nekik történeteket rólunk?
— Igen.
— Gondoltam.
Ngangata nem törődött a megjegyzéssel. — Azt mondják, letáborozhatunk itt fölöttük a gerincen. Mondták, hogy a tüzükből is elvihetünk egy ágat, ha akarjuk.
— Köszönd meg nekik a nevemben — szólt a kapaka.
— Nincs ilyesmire szavuk — felelte a félvér. — Azt tudom mondani nekik, hogy „ez elég”, vagy hogy „ti is táborozhattok velünk”.
— Mondd meg nekik akkor, hogy ez elég.
Perkar örült, hogy valamelyest távolságban táboroztak le az alváktól, bár nem hitegette magát azzal, hogy biztonságban lenne, ha azok meg akarnák támadni őket. Egyszerűen csak jó volt távol lenni tőlük, attól a különös figyelemtől, amivel az emberi lények felé fordultak, s amely, úgy tetszett, rajtuk kívül csak az egészen kicsi gyermekek vagy a nagyon öreg emberek sajátja. Miközben behunyta a szemét, elgondolkodott azon, vajon miről álmodhat egy alva, ha álmodik egyáltalán. Megkérdezhetné Ngangatát, aki egészen biztosan mindkét fajta — emberi és alva — álmokat is megtapasztalt már.