Ngangata általában sápadt arca annyira vöröslött a dühtől, hogy a fáklyafényben szinte bíborszínűnek látszott. A mögötte álló Atti ugyancsak szerfölött ingerültnek tűnt.
— Bolondok! — csikorogta Ngangata. — Ostoba, trágyaevő bolondok! Mit tettetek velünk? Mit műveltetek?
Perkar maga mögé intett. — Később elég időnk lesz arra, hogy elmagyarázzuk. Most sokkal sürgősebb dolgunk is akad, mint hogy az ostobaságunk miatt aggódjunk.
Ngangata haragos tekintettel meredt a három ifjúra, majd mögéjük, túl a fáklyák fénykörén. És bár nem látott semmit, a zajok — melyeket immár nem nyomott el az emberi beszéd — eltéveszthetetlenek voltak.
— Értem — szólt a félvér ingerültségtől még mindig feszült hangon. — Perkar, te vérzel. Más is megsérült?
— Ez nem mind az én vérem — felelte az ifjú. És valóban: a seb a vállán már alig szivárgott, bár még mindig jobban fájt, mint bármi, amivel korábban találkozott. Olyan érzés volt, mintha egy jégcsapot döftek volna belé.
— Induljunk akkor! — sürgette őket Ngangata, miután senki sem panaszkodott egyéb sérülés miatt. — Még jókora utat kell megtennünk.
Az Atti és a félvér által hozott fáklyák kitűnőek voltak: hosszan és fényesen égtek. A démonokat így kordában tudták tartani, és rövidesen a járat egyik kanyarulata után már valódi napfény mosolygott rájuk. Mikor a hegy mélyéből a szabadba léptek — úgy tűnt, épp reggeledik — Eruka térdre rogyott, és belekezdett a Napasszony Énekébe. De Atti durván talpra rántotta.
— Ne most! Ne most. Előbb magyarázzátok el, mit kerestetek az Erdő Uránál — és ajánlom, hogy meggyőzőek legyetek! Lehet, hogy ti, bolondok, mindannyiunk romlását okoztátok. — Erukát igen megrendítették ezek a szavak, szinte könnyezett. A rászáradt vérrel borított Apad inkább holtnak, mint elevennek tűnt, és Perkar is saját, vértől szennyezett öltözetére pillantott.
— Le kellene vennünk a vértjeinket, nem? — kérdezte. — Mármint...
— Nem számít! — vágott közbe Ngangata. — Bármit is tettél... Bármit is tettetek, ti bolondok, az Erdő Ura már tudja.
Atti az ösvényre vezető lejtő felé lökte Apadot. — Igyekezz!
— Ne lökdöss! — rikoltott fel a hirtelen megelevenedő ifjú. Új pengéje kiröppent hüvelyéből, és fürdött a napfényben. Perkarnak úgy tűnt, mintha a kard mozgatná Apad kezét, nem pedig fordítva. A penge hegye veszélyesen közel táncolt Attihoz, aki szintén saját fegyvere felé kapott.
— Apad! — kiáltott barátjára Perkar, majd jóval szelídebb hangon folytatta: — Apad, tedd el azt! Nem akarsz megölni még valakit.
Miután pár pillanatig Perkarra meredt, barátja őrült tekintetébe némi értelem költözött, melyet enyhe megdöbbenés követett.
— Perkar? Mondd meg nekik, hogy ne kényszerítsenek! Nem viselem el!
— Senki sem kényszerít semmire, Apad. Tedd el azt a kardot! Úgy tűnik, nagyon szomjazik valaki halálára. — Majd rádöbbent, hogy barátja fegyvere véres. Bizonyára azt a pengét adta át Apadnak, amivel megölte a nőt. Bár egyáltalán nem tudta felidézni, mikor vagy hogyan nyújtotta oda. Sőt, valójában egy teljesen másik fegyverre emlékezett; egy egyenes, nem pedig egy hajlott pengéjűre. Apad mindig is mondogatta, hogy a görbe kardok „csak mészárosmunkára” alkalmasak, és hogy egy igazi harcosnak egyenes penge dukál. Úgy tűnik, igaza volt ezzel kapcsolatban. Végül lassan, vonakodva Apad elrakta a fegyvert.
— Isteni pengéitek vannak — jelentette ki Ngangata legalább akkora csodálattal, mint bosszúsággal a hangjában. — Az ég és a hegyek isteneire, mit tettetek?
— Attól tartok, semmi jót — sóhajtotta Perkar.
Az utat vissza, az alacsonyabban fekvő völgybe szinte némán tették meg. Perkar kétségbeesetten szeretett volna legalább egy pillanatra megállni és megpihenni. Nyilvánvaló volt, hogy egy teljes napot és éjet a hegy gyomrában töltöttek. Előző éjjel is alig aludt valamit. A fájdalom a vállában egyre erősödött, a lábai remegni kezdtek alatta. Mindezek annyira elzsibbasztották, hogy egyszerűen el sem tudta képzelni, mi történik majd az Erdő Urával való szembesítésükkor, vagy hogy mit mondhatnának az istennek. A legutóbbi találkozásukkor arra is alig volt képes, hogy talpon maradjon.
A kapaka, aki egy kövön ült, felállt, mikor a csapat a közelébe ért. Hamuszürke arca még szakállánál is világosabbnak tűnt. Mintha megingott volna, mikor megpillantotta őket vérfoltos páncéljaikban. Majd egy hosszú pillanatig lehunyta a szemét.
Az Erdő Ura még hatalmasabbnak tűnt, mint legutóbb; úgy látszott, mintha roppant, medveszerű teste valahogy félig összeolvadt volna egy gigászi fa törzsével. Egyetlen szeme — ezúttal nagy, fekete gömb — ugyanolyan vakon meredt a világba, mint ők, mikor a hegység mélyén kóboroltak. Perkarnak a vad istent juttatta eszébe. Az isten hangja olyan mélyen dübörgött, hogy Perkar alig értette.
— Látod hát — mondta Balati a kapakának —, mégis hazudtatok nekem. Halandó nő vérének szagát érzem rajtuk. Megölték őt, és oroztak a kincseimből.
A király lehorgasztotta a fejét. Mikor végül megszólalt, őszinte meggyőződés áradt a szavaiból, de Perkar érezte mögöttük a kétségbeesést.
— Uram, ők még fiatalok. Ostobák a cselekedeteik. Visszaszolgáltatjuk értékeidet és kárpótolunk a nő miatt.
Nem lehetett tudni, az Erdő Ura egyáltalán megfontolta-e az ajánlatot; a feje a gleccserek sebességével fordult jobbról balra.
— Nem adok több földet az emberi lényeknek — mondta végül. — Most menjetek, mielőtt türelmemet veszítem! Ez a legtöbb, amit tehetek értetek. Ne halljam több szavatokat! Vigyétek acéljaitokat a birodalmamból! Vigyétek az általatok beszennyezetteket is; többé semmit sem jelentenek nekem.
Apad kardja hirtelen kirepült a hüvelyéből, és fekete hajú ifjú őrült, vad rikoltást hallatva előrelendült. Ami ezután történt, azt Perkar csak utólag értette meg: úgy tűnt neki, Ngangata egyszer csak ott termett Apad előtt, míg az isteni fegyver fényíveket írt le körülötte. Aztán a fekete hajú ifjú már a földön feküdt, és véres nyálat köpött a szájából. Aztán Ngangata lehajolt, és óvatosan felemelte az isteni eredetű fegyvert onnan, ahova esett. A félvér sértetlennek látszott.
— Azt hiszem, ezt átmenetileg megtartom.
Balati, akire a történtek szemlátomást semmilyen hatást sem gyakoroltak, megfordult, és elcammogott az erdő felé. Roppant teste közben mintha megrázkódott volna, majd széthullott, akár egy kupac falevél, amelybe belekavar a szél. Aztán az Erdő Urának minden egyes darabkája sötét madárrá változott, és az egész csapat, mint egy hamufelhő, az ég felé rebbent.
Perkar megrezzent a kapaka pillantásától. Az öregember összeszorított ajkakkal ült vissza a kőre.
— Beleegyezett abba, hogy még három völgyet nekünk adjon, fiúk. Még három völgyet. — Majd az emberek főnöke ismét lehunyta a szemét, és ujjait a halántékára szorította.
— Kapaka — szólt Ngangata. — Kapaka, jobb lenne indulnunk most azonnal!
Perkar látta az alvákat is; mindannyian izgatottaknak tűntek, és folyamatosan a környezetüket vizslatták.
— Most! — ismételte meg a félvér.
Atti megérintette a vállát: — Nem várhatnánk legalább egy keveset? Amíg a király visszanyeri az erejét?
Ngangata megrázta a fejét.
— Attól tartok, máris elkéstünk. A Vadászúrnő és a Holló reggelre felébrednek, ha nem hamarabb. Ha addigra nem jutunk innen nagyon-nagyon messze, egészen biztosan meghalunk.
— De... — kezdett volna tiltakozni Eruka, ám végül nem tudott mit mondani.
— Megparancsolta nekünk, hogy távozzunk — fejezte be helyette Perkar.
— Igen. De én ismerem ezeket az isteneket, és ismerem az Erdő Urát. Sohasem egyértelmű, amit akar. A Vadászúrnő és a Holló vérre szomjazik majd a történtek miatt, és vadászni fognak. Épp ezért indulnunk kellene, most azonnal, hogy a lehető legsikeresebb prédák legyünk. Ha nagyon agyafúrtak és gyorsak vagyunk, talán sikerül elérnünk egy olyan helyre, ahová nem terjed ki a hatalmuk. Még mielőtt elkapnának bennünket.
A kapaka erre felnézett. A szemei könnyeztek, a pillantása fáradt volt.
— Akkor meghalunk. Azt hiszem, nincs olyan hely a világon, ahova ne érne el a hatalmuk.
Ngangata megrázta a fejét.
— Nem — vetette ellen. — Egy azért akad.
Perkar együtt érzően veregette meg Máng nyakát. A paripa zihált a kimerültségtől, és máskor gyönyörű szőre habos volt az izzadságtól.
— A lovak nem bírják már sokáig — panaszkodott helyette is Perkar.
— Bírniuk kell — szólt vissza Ngangata.
A legrosszabb az volt, hogy dacára hátasaik hősies erőfeszítésének, úgy tűnt, alig haladtak. A hegyvidéken nem léteztek ösvények, és a gerincek mind rossz irányba futottak. Minden idejüket azzal töltötték, Hogy hegynek felfelé kapaszkodtak, vagy hegyről lefelé ereszkedtek, esetleg sűrű, tüskés bozótokon verekedték keresztül magukat. Máng irháját véres karcolások csíkozták, de a többi ló sem nézett ki különbül. A gyalog járó alvák csodálatos módon valahogy lépést tudtak tartani velük, bár a legidősebbet közülük Ngangata maga mögé vette a nyeregbe. Perkar ugyanezt fel akarta ajánlani Turkálónak, de úgy látszott, az alva fél Máng közelébe menni, vagy esetleg meg sem értette igazán, hogy az ifjú mit akar tőle. És noha Perkar nem nagyon tudott eligazodni az alvák gesztusain, azt érezte, hogy azok talán még nála is jobban tisztában vannak helyzetük nehézségével; még az általában vidám Turkáló is komoran, eltökélten nyomakodott keresztül a legsűrűbb bozótokon, a legsziklásabb részeken, ügyet sem vetve a bőrét felkaristoló rengeteg tüskére vagy éles kőszegélyre.
— Az alváknak miért kell menekülniük? — tette fel Perkar a kérdést Ngangatának. — Balati bizonyára tudatában van annak, hogy nekik semmi részük sem volt az általunk elkövetett ostobaságokban.
— Értetlen vagy? Mondtam már neked, milyen az Erdő Urának észjárása. Mindannyian a kapakával érkeztünk; ezért úgy gondol ránk, mint a kapaka részeire. Bármilyen bűnt is követ el bármelyikünk, úgy tekinti, mint mindannyiunk bűnét, az alvákat is beleértve. Elmagyaráztam ezt neked, mégis belevágtál az őrült tervedbe.
— Mert nem értettem meg — védekezett Perkar.
— Hát, most meg fogod — jósolta a félvér. — De hagyjuk ezt! Nincs időnk az egymás közti viszálykodásra.
— Mi lenne, ha szétválnánk, és úgy haladnánk tovább? Nem lehet, hogy abban az esetben csak azokat üldöznék, akik a bűnt ténylegesen elkövették?
— Nem. Mindannyiunkat megölnének, egyenként. Az az egyetlen esélyünk, meneküljünk bár együtt vagy külön-külön, ha elérjük a Váltott Istent. Oda nem fognak követni bennünket, mert az Erdő Ura tart a testvérétől.
— És mi van a Váltott Istennel? Nem lehet, hogy ő is hasonlóképp fogad majd bennünket?
— Nem tudom. De azt tudom, mi történik velünk, ha továbbra is itt időzünk.
Miközben átkeltek a hegygerincen, Perkar újabb hegyvonulatot pillantott meg a távolban. Köztük és a messzi csúcsok között széles fennsík húzódott.
— Ott lent talán gyorsabban haladhatunk — jegyezte meg reménykedve a kapaka.
Perkar nem válaszolt. Mindennél jobban szeretett volna megpihenni. Ruhái és páncélja mint csupa hegekből álló második bőr borította a testét. Nem volt képes tisztán gondolkodni. Úgy érezte, szemeit fagolyókként forognak üregeikben, ujjai közül folyton kicsúszott a gyeplő.
— Pihenésre van szükségünk, Máng — mormolta, majd ismét megpaskolta a paripa marját, és homlokát a ló sörényére hajtotta. Máng erős, meleg szaga tűnt az egyetlen valódi dolognak a világon; az otthon, a csűr illatát idézte fel benne. Minden más csak álomnak érződött — zavaros, szörnyű álomnak, melyben csak rohant és rohant valahova, de sosem érte el célját.
Lábával gyorsabb iramra ösztökélte a lovat, bár közben rögtön meg is bánta tettét, ahogy a nagy szív alatta kicsit még feszítettebb ütemben lódult munkára. Perkar érezte, hogy lecsukódik a szeme, majd vonakodva feltárul, csak hogy aztán ismét lecsukódjon.
A fehér kőből épült város közelében állt, bokáig vízben. A hullámok a lábát nyaldosták. Lenézett rájuk, és a Nap dühös, vörös mása visszabámult rá. Végtelen fáradsággal küzdve levetette vértjét és ruháit, majd lekuporodott a vízbe, aztán mély sóhajjal hanyattfeküdt, és engedte, hogy a hullámok elringassák.
Mikor ismét kinyitotta a szemét, ott állt a kislány, és nagy, kifejező, fekete szemeivel őt figyelte. Ahogy Perkar visszanézett rá, a lány sírni kezdett, és az ifjú növekvő rettenettel vette észre, hogy a lány könnyei vörösek, akár a vér. Az arcán lefutó könnypatakok a mellén összegyűltek, és vérfüggönyként záporoztak lábánál a folyó vizébe. Perkar csak ekkor döbbent rá, hogy az egész folyó vért hullámzik; a bűze átitatta egész lényét. Kiugrott a folyóból, de a vér a testére tapadt, hiába próbálta kétségbeesetten letörölgetni magát a kezeivel. Ő is könnyekre fakadt, ám a saját szemeiből is vér csorgott. Ekkor üvölteni kezdett.
Perkar egy rándulással felébredt, levegőért kapkodott, a szíve vadul dobogott mellkasában. Egy hosszú pillanatba telt, mire eszébe jutott, hol jár éppen és mi történik vele. Az álma olyannyira élőnek érződött, hogy hozzá képest tompa volt a felébredés. Csoda, hogy nem esett le a hátasáról. A többiek megelőzték; Máng arra használta a szunyókálását, hogy maga is megpihenjen. Perkar vonakodva ismét ügetésre sarkallta.
Mikor beérte a társait, Apad épp Erukához beszélt. Perkar kicsit meglepődött: Ngangata ütését követően a fekete hajú ifjú komor, sértődött hallgatásba burkolózott.
— Perkar! — szólította meg Apad, ahogy felzárkózott melléjük. — Egy pillanatig azt hittük, elvesztettünk.
— Elaludtam. Pihennem kellene.
— Mindannyiunknak kellene — értett egyet Apad.
— Te hogy érzed magad? Aggódtunk miattad.
— Jobban érezném magam én is, ha pihenhetnék, azt hiszem — hangzott a felelet. — Egy kissé zavarosan viselkedtem korábban, ugye?
Perkar vállat vont.
— Még sosem öltem meg senkit — vallotta be a fekete hajú ifjú.
— Én sem — árulta el Perkar.
— Egyszerűen csak nem hiszem el... — Apad hangja elhalkult, szeme a távolba meredt.
— Később — nyugtatta Perkar. — Madj később átgondolod. Most azzal kell törődnünk, hogy a kapaka élve elérje a folyót.
Eruka bólintott, de az aggodalom továbbra is elfelhőzte az arcát, ránehezedett a vállaira.
— Gondolod, hogy Ngangatának igaza van? Hogy a Vadászúrnő üldözni fog bennünket?
— Azt hiszem, igen — felelte Perkar. — Ngangata ismeri ezt a földet, ezeket az isteneket. Ostobaság volt tőlünk, hogy kételkedtünk benne.
— Tudom — felelte Apad. — Bármennyire is utálom bevallani. Ha ezt túléljük, gondolom, köszönetet kell majd mondanunk neki. — A fekete hajú ifjú összeszorított szája azt sugallta, egyáltalán nem örül ennek. — De a kardomat vissza kellene adnia. Ha igaza van, szükségem lesz rá.
— Nem tudom, bármelyikük meghallgatná-e bármelyikünket — jegyezte meg Perkar. — De ha arra kerül a sor, meg fogom kérni erre a nevedben.
— Köszönöm, Perkar! — felelte Apad. — Sajnálom, ami történt. Sajnálom, hogy megöltem a nőt. Csak azt hittem...
— A lemeji miatt van az egész, ő szedett rá téged — szólt Eruka. — Ő mondta nekünk azt, hogy a nő valójában a Tigrisistennő, és csak az alkalomra vár.
— A lemeji — ismételte Apad színtelen hangon. — Az ő hibája. Miért tette ezt velünk?
— Nem hiszem, hogy a lemejinek szüksége lenne bármilyen értelmes indokra bármelyik tettéhez — vélte Perkar, majd kisvártatva hozzátette: — Vagy legalábbis értelmesebb indokra, mint nekünk.
Miután a nap túljutott a delelőjén, az ég sötétedni kezdett. A hegység fölött hamarosan viharfelhő gomolygott, és hideg, nedves szél kezdett fújni az orom felől, a fák ágait hajlítgatva. A levelek sápadt alsó felükkel csapkodtak, és Perkarnak úgy tűnt, mintha nem is falevelek, de fehér színű molylepkék ezrei lennének, amelyek halott ágakhoz tapadnak. Magasan fölöttük károgó hollók, a vihar ébenszínű hírnökei szálltak.
— A vadászat megkezdődött — jelentette ki zord hangon Ngangata. — És még nagyon messze vagyunk a célunktól.
Megkettőzték a sebességüket, és Perkar ismét meglepődött, Máng mit meg nem hajlandó tenni érte: bár érezni lehetett, hogy a hatalmas paripa remeg az erőfeszítéstől, mégis könnyű ügetésből vágtába váltott, miközben szívósan törtek előre a fennsíkon. Közben Perkar megkísérelte megbecsülni, milyen messzire lehetnek a szemközti csúcsok. Töprengése közben ütötték meg fülét a vadászat első hangjai: a távoli üvöltések. Farkasok, méghozzá számosan, énekelték meg az éhségüket.
Fölöttük villám cikázott, és hangja Perkart leginkább egy gigászi holló kiáltására emlékeztette.
Mire elérték a hegyvonulat alját, a farkasüvöltés folytonos, vad, várakozásteli vonítássá változott.
— Talán egyszerűen meg kellene vetnünk a lábunkat, és védekezhetnénk! — kiáltotta Perkar előre Ngangatának. — Elvégre isteni pengék is vannak a birtokunkban.
— Ez az Erdő Urának vadászata — ordította vissza a félvér. — E föld minden egyes istenét és bestiáját magához szólíthatja, ha akarja. Nem végezhetsz mindegyikkel, Perkar! Csak szórakoztatnád őket.
— De úgyis mindenképpen beérnek minket!
— Azokon a hegyeken túl fekszik a medence, amelyben a Váltott Isten kanyarog. Át kell kelnünk rajtuk!
Perkar összeszorította a fogát. Eruka sápadtnak és rémültnek látszott. Apad... Apad egyszerűen csak komornak.
Egy patakhoz értek, de épp csak addig álltak meg, amíg a lovak benedvesíthették a szájukat. Közben Ngangata a nyerge mögötti kötegből előhúzta az íját, majd felajzotta; Atti hasonlóképp cselekedett. Perkar tehetetlenül nézte őket. Persze ő is felajzhatta volna a sajátját, de ha lóhátról próbált volna lőni, egészen biztosan lezuhan.
Ngangata előhalászta az isteni pengét is, melyet Apadtól vett el, majd homlokát ráncolva tanulmányozta.
— Apad! — szólt aztán, és a kardot hüvelyestül a fekete hajú ifjú kezébe dobta. Apad elkapta, és köszönetképp meghajtotta a fejét.
— Piraku veled és körötted, Ngangata! — mondta halkan.
A félvér is megbiccentette a fejét. — Ne hagyjátok, hogy a lovak teleigyák magukat! — figyelmeztette őket. — Akkor nem lesznek képesek futni.
Máng többször megbotlott, míg felértek a meredek hegyoldalon. Egyszer mindkét mellső lába összerogyott alatta, és a ló majdnem Perkarra hengeredett, miközben az ifjú próbált megmaradni a hátán. Így Perkar inkább leszállt a nyeregből, és a gyeplőnél fogva vezette a reszkető állatot. Emiatt mind jobban lemaradt, míg végül az el-elmaradó alvák is beérték. Szoros kis csoportban igyekeztek előre, a széleken a kissé termetesebb hímek haladtak, lándzsáikkal a kezükben. Perkar csak egy pillantást vetett a lábukra: őzbőr mokasszinjaik rongyokra szakadtak, és kilátszott belőlük vérző, sebes lábuk.
Az emelkedő még meredekebbé vált, és ami rosszabbnak bizonyult, kavicsossá is egyben. A lovak mindegyre megcsúsztak rajta, és ami azt illeti, Perkar is botladozott. A farkasok immár közel jártak: Máng bőre meg-megreszketett a szaguk miatt, de a paripa egyébként bátran viselkedett. Mikor visszapillantott a lejtőn, Perkar előbb egy, aztán mind több szürke árnyat látott közeledni. Aztán egy nyiladékon kiáradt az egész vadászfalka.
Több farkas nyüzsgött a hegyoldalban, mint amennyit képes lett volna megszámlálni. De hirtelen már a legkevésbé sem miattuk aggódott, mert feltűnt a Vadászúrnő. Ekkora távolságból még nem lehetett az arcvonásait kivenni, de Perkar látta, hogy szemei zöld lángban égnek. Agancsai feketén fénylettek, egyik kezében hajlott csontíjjat szorított. Egy feketén csíkos, sárga oroszlánon lovagolt, de az állat az Oroszlánok Ura kellett legyen, hisz legalább háromszor nagyobbnak tűnt a leghatalmasabb oroszlánnál, amit Perkar valaha látott. A nagymacska is nőstény volt, sörény nélküli — egy másik Vadászúrnő.
Karak, a Hollóisten az istennő vállán ült. Nyomukban a legkülönbözőbb bestiák serege áradt: kardfogú tigrisek, bika nagyságú vadkanok. Sokuk ugyancsak lovasokat hordozott: vad kinézetű, medvebőrös lényeket, akik egészen biztosan nem voltak emberek. Perkar azt gyanította, olyan kisebb hegyi istenek lehetnek, akiket korábban soha nem találkozott.
Aztán rádöbbent, hogy bénultan áll, úgy bámulja őket. A ruhaujját rángató Turkáló térítette magához.
A hegyoldal emelkedője kisvártatva szelídebbé vált, és Perkar ismét visszaült a nyeregbe. Egyes farkasok ekkor már közvetlenül mellettük loholtak, de egyelőre nem támadtak — mintha csak terelték volna a menekülőket. Ngangata néha felemelkedett a nyergében, és eleresztett egy-egy nyílvesszőt. Minden lövését fájdalmas állati üvöltés kísérte.
Perkar kivonta a kardját.
— Felruháztál a látás képességével a sötétben, amikor szükségem volt rá — mondta a fegyvernek. — Mit kínálsz most?
— A mérget is semlegesítettem — nyugtatta meg a penge.
— Mérget?
— A seb mérgezett volt.
— Isteneket el tudsz pusztítani? Meg tudod ölni a Vadászúrnőt és a Hollót?
— Én egy fegyver vagyok csupán. Saját akaratomból nem tudok megölni semmit. De ha a megfelelő kéz forgat, természetesen képes vagyok elpusztítani egy istent. Azonban sem gyorsabbá, sem erősebbé, sem ügyesebbé nem tehetlek annál, amilyen vagy.
— A látásomat valahogy megváltoztattad, mert képes voltam érezni a veszélyt...
— Ez így van. Oda tudom irányítani a tekinteted, ahova szükséges.
— Abban is tudsz segíteni, hogy megpillantsam a helyet, ahova vágnom kell, ha meg akarok ölni egy istent?
— Igen. De egy istent nem lehet megölni egyetlen csapással. El kell vágnod a húrokat, melyek a szívüket tartják, és az nem könnyű feladat. Az istenek szívhúrjai akár a fémsodronyok; és egyetlen csapással kell átvágnod külön-külön mindegyiket.
— Hány ilyen húr tartja egy isten szívét?
— Általában hét.
Perkar azon tűnődött, vajon a kard képes lenne-e olyan gyorsan begyógyítani a sebeit, hogy megküzdhessen a Vadászúrnővel. Aztán meg is kérdezte tőle ezt.
— Úgy gyógyítom be a sérüléseidet, hogy megerősítem halandó szíved húrjait a sajátjaiméval. Egy isten előtt ez nem lehet titok, ezért azokat kezdi elsőként elmetszeni. Ha már teljesen elszakított a szívedtől, nem gyógyíthatlak többé, és meghalsz.
— Az istenekhez hasonlóvá teszel?
A hang a fülében furcsán kárált, és Perkar kisvártatva rádöbbent, hogy nevet.
— Senki sem válhat a Hegyi Istennőhöz hasonlóvá. Ő mindig is erősebb és gyorsabb lesz nálad; úgy szeli majd ketté szíved húrjait, akár a lószőrt. Talán ha álmában lepnéd meg...
— Most épp nem alszik. És vele van a falka.
— Nos, ebben az esetben kíváncsian várom, ki forgat legközelebb a kezében.
Előttük Ngangata és Atti szinte egyszerre engedtek el újabb nyílvesszőket. Majd a csapat egy utolsó iramodással elérte a hegy gerincét, bár Perkar az alvákkal sereghajtóként érkezett. Az ifjú visszanézett a maguk mögött hagyott ösvényre. A hegyoldalon nem túl sok fa nőtt; a sziklás talajon leginkább csak szívós, igénytelen növények tengődtek. Perkar szemében a falka hatalmas, nyüzsgő tömegnek tűnt, akár egy óriási, faággal megkavart hangyaboly. A Vadászúrnő alakja tisztán látszott alattuk a hegyen. Atti újabb nyílvesszőt illesztett az íja húrjára, majd útjára engedte.
Perkar visszafojtott lélegzettel figyelte röptét. Ngangata íja is megpendült. Az istennő megrándult, ahogy Atti nyílvesszője a mellébe vágódott, és majdnem leesett hátasáról, mikor Ngangata lövése közvetlenül utána vállon találta. Perkar látta, ahogy a Vadászúrnő fogai kivillannak, miközben szája szörnyű, ragadozó mosolyra húzódik — majd az istennő is megfeszítette az íját.
A következő pillanatban Atti kizuhant a nyergéből; torkát fekete tollú nyílvessző ütötte át. Perkar rettegve figyelte a földön vergődő vörös hajú harcost.
— Gyerünk! — ordította Ngangata. — Túl a gerincen!
— Hozzátok Attit! — parancsolta a kapaka.
— Ő már halott! — felelte a félvér. Valójában a vörös üstökű harcos még élt, bár egyre erőtlenebbül vonaglott a földön. A nyílvessző eltalálta a nyakában húzódó egyik fő ütőeret; vére magasra lövellt a sebből. Perkar áthajszolta Mángot a hegygerincen. Ngangata, Eruka és a kapaka már a túloldalon jártak.
Hatalmas medence terült el alattuk, az összes környező hegység és magaslat vízgyűjtő területe. A medence közepén egy szakadék húzódott, de az alját ebből a távolságból még nem lehetett kivenni. Ám nem lehetett kétséges: az már a Folyam, a Váltott Isten. És egyértelműen látszott az is, hogy túl messze kanyarog. Egyik rémálmában Perkar egyszer lélegzetét visszatartva valamilyen víz mélyéről törekedett a felszíne felé, miközben biztosan érezte: soha nem fogja azt elérni. Most ugyanaz az érzés töltötte el. A medence oldalát és alját majdnem sima kőzet alkotta. A nyílt terepen a csapat lovai gyorsan haladhattak volna — de a hátasok már fáradtak voltak, a falka viszont erős, friss. Egyre jobban beérte őket. Lehet, hogy csak hajszál híján nem sikerül megmenekülniük, de a bizonyosság, hogy így lesz, könyörtelen marokként szorította össze Perkar szívét.
A felhők közül itt-ott fénypászmák vetültek a földre, és bearanyozták a szakadék peremét. Perkar túl fáradt volt ahhoz, hogy értékelni tudja a helyzet fonákságát: noha életében először szembesül hatalmas ellenségével, mégis az jelenti ebben a pillanatban számára az egyedüli megváltást.
Apad és az alvák kivételével már minden menekülő előtte járt, a lejtőn igyekezett lefelé. Visszanézett, mert attól tartott, a barátját is eltalálták. De nem így történt; a fekete hajú ifjú szorosan ott igyekezett a nyomában. Az alvák azonban megálltak. Tömött kis csoportba gyűltek össze, melyből mint a sündisznó tüskéi meredtek mindenfelé a dárdák.
— Mit csinálnak? — tette fel Perkar a költői kérdést, hisz Ngangata, aki válaszolhatott volna, messze előttük járt.
— Megválasztják a haláluk helyét — felelte Apad. Majd hirtelen olyat tett, amit Perkar már jó ideje nem látott tőle: vadul elvigyorodott. Aztán magasra tartotta a pengét, amelyet Perkar választott neki, amelyik megölte a nőt. A kard a szivárvány színeiben villódzott. Perkar még soha nem tapasztalt korábban ilyesmit.
— Megvan a módja a felébresztésének — vallotta be a fekete hajú ifjú. — Örülök, hogy nem korábban jöttem rá, mert akkor megöltem volna Ngángatát. Nem volt igazam vele kapcsolatban.
— Mindannyian így voltunk vele — felelte Perkar. — Gyere!
Apad visszapillantott az alvákra. Turkáló kifürkészhetetlen arccal nézett rájuk.
— Ég áldjon, Perkar! — szólalt meg aztán. — Emlékezz rám a családom előtt! — Azzal megfordította a lovát és egy szempillantás alatt átvágott vele a hegygerincen, abba az irányba, ahonnan jöttek.
Perkar egy pillanatig csak dermedten állt, majd egy rikoltással ő is megfordította Mángot. Ő és Apad az isteni eredetű kardjaikkal legalább néhány szívdobbanásnyi időre le tudják lassítani a Vadászúrnőt; ezzel is időt nyerhetnek a kapakának, hogy elérje a Folyamot. Ez az egész úgyis legalább annyira az ő hibájából következett be, amennyire Apadéból. Bár villanásnyi bűntudatot érzett amiatt, hogy tettével valószínűleg Mángot is halálra ítéli, de nem volt mit tenni.
Apad nyomában lerobogott a hegy túloldalán. Olyan sebesen száguldottak, hogy úgy tűnt, mintha lovaik vágta helyett inkább zuhannának. Aztán Perkar felkiáltott, és Apad vigyorogva hátranézett rá. Nagyjából ugyanabban a pillanatban szörnyű fájdalom szúrt Perkar szívébe. Tátott szájjal bámult le a mellkasából kiálló nyílvesszőre.
— Egy szívhúr oda — tájékoztatta a kard. Az ifjú előreroskadt a nyeregben és vért köpött. Rettentően fájdalmas volt minden egyes levegővétel. Máng azonban nem lassult le; átrobogtak pár ritkás bozóton, és a túloldalon, egy meredek kiszögellés aljában már íját feszítve várta őket a Vadászúrnő.
Apad nem lassította le a lovát, de még a jöttükben taposott ösvényre sem irányította. Ehelyett őrült rikoltással a kiszögellésről nyílegyenesen a Vadászúrnő felé ugratta. A szegény jószág pár pillanatig a puszta levegőben úszott, az istennő által útjára bocsátott nyílvessző pedig mintha egyenesen vánszorgott volna felé. Aztán becsapódott a hátas mellébe, és Apad lovastul a Vadászúrnőbe és oroszlánjába csapódott. A ló fájdalmasan felnyihogott, Karak károgva a levegőbe rebbent, az istennő pedig eltűnt a tumultusban.
Perkar túl gyenge volt ahhoz, hogy hasonló tettre sarkallja Mángot, bár a fájdalom a mellében valamennyire már tompult. Mire elérték a küzdelem helyszínét, látta, hogy fekete hajú barátja nem csupán sértetlenül gurult odébb az egymásba gabalyodott oroszlántól és lótól, de már harcban is állt a falka körülötte nyüzsgő, vad kinézetű lényeivel. Ugyanolyan színekben vibrált, mint a kardja, és olyan hihetetlen ügyességgel forgatta a fegyvert, amilyet Perkar még sosem látott a részéről. Épp egy medveembert fejezett le: a térdre rogyó lény nyakából magasra lövellt az aranyszínű vér.
— Őrültélűt forgatja — csendült a hang diadalmasan Perkar fülében. — Őrültélű hatalmas harcos!
De Perkar már nem figyelt a kardra. Máng legalább egy tucat nyílvesszőtől találva haldoklott alatta. Ő maga is kapott egy újabbat az oldalába, két másik vessző pedig a vértjéről pattant le. Ekkor azonban már elragadta a düh: Máng épp a földre bukott volna, ő elrúgta magát a nyeregből. Egy farkas azonnal elpusztult a jádepenge csapása nyomán. Perkar hagyta, hogy a fegyver vezesse a tekintetét, hogy az válassza ki a célpontjait. Következő áldozata egy medveember volt: a karddal félrecsapta a lény dárdáját, majd felnyársalta a szörnyet. Aztán kitépte a fegyvert a testből, és új ellenfél után nézett.
— Ez még nem ölte meg — tájékoztatta a penge.
De Perkar nem törődött ezzel. — Vadászúrnő! — rikoltotta. — Küzdj meg velem! — jobbra-balra vágott a farkasok felé, miközben törtetett előre, az istennő irányába. Aki már ismét talpon volt, és egy hosszú, fénylő hegyű dárdát forgatott. Miközben elégedetten, sőt az élvezettől sugárzóan mosolygott.
Perkar látta Apad halálát: Karak, a Hollóisten támadt az ifjúra a levegőből. Fekete karmos lábaival megragadta mindkét vállát, majd pengeéles csőrével lesújtott. Az ifjú feje úgy hasadt szét, akár egy maghéj.
Perkar megingott, mikor egy farkas belemart a combjába. És bár lesújtott rá a karddal, az állat nem eresztette a fogai közül. Az ifjú tekintete ekkor azonban már a nagyobb veszély, a közelítő oroszlán felé irányult. A nagymacska egyik lábára sántított, valószínűleg az Apad lovával való korábbi ütközése miatt. Ennek ellenére vicsorogva elrugaszkodott a földtől. Perkar kardja akkor hasított a koponyájába, mikor a ragadozó teljes tömegével rázuhant. Az ifjú távolról érezte, ahogy hasa felreped, és vértjének szemei szertefoszlanak. Aztán még több fájdalom rontott rá, olyan sok irányból, hogy számba venni sem tudta őket. Az utolsó dolog, amit látott, az a fölötte álló Vadászúrnő volt, aki fénylő dárdájával lefelé, az ő torka irányába döfött.