Perkar mohón kanalazta a levest — úgy vélte, nem evett még ennél jobbat. Néhány lépésre tőle nyiszlett barna kutya bámulta futónak nem nevezhető érdeklődéssel.
— Vidrafiú kér belőle — magyarázta Uin. Hétévesforma fiú volt, nyílt és mosolygós arcú. Mellette anyja, Khádzs, figyelte őket láthatóan jól mulatva, ahogy faorsón gyapjút font éppen. Neve hallatán Vidrafiú felállt, és reménykedve csóválta a farkát; még lihegett is hozzá kicsit.
— A régi kutyámra, Kuméra emlékeztet — állapította meg Perkar. — Amikor ennyire éhes voltam, neki se adtam semmit.
— Vannak kutyák ott, ahonnan jössz? — kérdezte a fiú.
Az asszony fújtatott egyet és felnézett munkájából, megvillantva nekik durva vonású arcát. — Kutyák mindenhol vannak — vélte.
— Úgy van — bólintott Perkar.
— Mesélj nekem még arról a helyről, ahonnan jössz! — kiáltotta Uin.
— Ne légy udvariatlan! — feddte meg a fiát Khádzs.
— Semmi baj — nyugtatta meg Perkar.
Az asszony elhúzta a száját. — Az én fiam — magyarázta. — Én döntöm el, mi elfogadható tőle és mi nem az.
— Ó, elnézést! — jött a jámbor válasz.
Khádzs megbocsátóan biccentett, de világos volt, hogy más is jár a fejében.
— Nem hívhatlak meg magunkhoz, hogy itt maradj éjszakára. Én özvegy vagyok, te pedig idegen... Nincs szükségem rá, hogy az emberek a szájukra vegyenek. Van egy fogadó, vagy valami hasonló, a városban... L'ú, az istálló tulaja kiad néhány szobát. Remélem, megérted!
— Megértem — biztosította Perkar. Azt is értette, miért méregeti gyanakodva a kardját és az öltözékén látható kifakult barnás foltokat az asszony.
— Tényleg, van pénzed? — érdeklődött Khádzs.
Félúton az ifjú szája felé megállt a kanál.
— Mi az a pénz? — kérdezte.
Az asszony csak szemét forgatta erre. — Egy idegen, aki még azt sem tudja, mi a pénz — motyogta maga elé. — Furcsa dolgokat vet ki nekem a Folyam.
— Miért nem maradhat velünk? — panaszkodott Uin. — Megmutatná nekem a kardját.
— A kard nem játék, nem lehet csak úgy kivonni — magyarázta neki Perkar.
— Meddig maradsz Njelben? — kérdezte Khádzs.
— Nem sokáig — mondta némi mérlegelés után. — Azt hiszem, reggel indulok tovább.
— Nagyon siethetsz, ha ilyen korán útnak indulsz — jött a válasz némi helytelenítő ciccegés után. — Nem vagy olyan állapotban, hogy ez jót tenne.
— Elvégeznivaló dolgom van. Szeretném elintézni, amilyen gyorsan csak lehet, hogy aztán mással foglalkozhassak.
— Nem az életed történetét kérdeztem — szólt rá keserűen az asszony. — Csak azt akartam tudni, meddig kell szállást adnom neked.
Perkar befejezte a levest és letette a tálat. Vidrafiú késlekedés nélkül beleszimatolt, és lefetyelni kezdett. — Nem azt mondtad az előbb...
— Beszéljenek csak! — határozta el magát Khádzs. — Úgyis csak a féltékenység beszél belőlük. Idegenek nem itt állnak meg... Vagy Uanban keresnek szállást, vagy továbbmennek Nhólba, a szárazföldi utak pedig egyáltalán nem a közelben vezetnek.
— De Nhólba vezet út, nem?
— Inkább ösvény. A legtöbben hajóval mennek.
— Elvesztettem a csónakomat — magyarázta Perkar.
Khádzs arcán őszinte vigyorral nézte. — Gondoltam — intett kézfejével a férfi nedves és sáros ruhája felé. — Tudod, lehet, hogy a férjem régi ruhái között akad rád való.
Mint kiderült, az ing bő volt, a kiltet pedig be kellett venni. Perkar mégis hálásan fogadta, noha a szoknya nem érdekelte. Hogyan lehet ilyen ruhában megülni a lovat?
Khádzs nem késlekedett megmondani, hogyan hálálhatja meg mindezt. Kevés volt a főzéshez használatos tűzifája; két rákcsapdáját meg kellett javítani és új szemétgödröt kellett ásni. Mindezt Perkar meg is csinálta, Uin gyakorta nem túl hatékony segítségével. Estére végzett vele, s amikor az asszony felszolgálta az esti ételt — folyami rizst és párolt rákot — jóízűen evett. Izmai sajogni kezdtek, mégis édes volt ez a fájdalom, merthogy valami valódit, érdemest tett érte. Apja legelőjén a szalmánakvaló kaszálásával és kötegelésével töltött hosszú napokat, a szomszéd damakutáján végzett munkát s az ezt követő laktató ételt, a votit juttatta eszébe. Az elmúlt néhány napban egy egész életre elég fájdalomban volt része... de az a fajta sajgás sosem töltötte el elégedettséggel.
— Mesélj! — nyaggatta Uin — Mesélj még a kalandjaidról!
— Nem sok mesélnivaló van rajtuk. De mesélhetek neked arról, mit láttam a Folyamon lefelé haladtomban. Mesélhetek a máng vénemberről, akivel találkoztam.
— Mesélj róla! — kiáltotta boldogan a fiú. — Meg kellett ölnöd a kardoddal?
— Nem, nagyon kedves volt hozzám. Neki is volt egy kutyája...
Egy ideig csak mesélt a tágas nyílt síkokról, ahogy fokozatosan sivataggá válnak, a néha a távolban felbukkanó hegyekről, a minden látóhatáron némán, egyetlen mennydörgés, esőcsepp nélkül tomboló villámokról. Különös dolog történt közben. Ahogy hangjával visszaemlékezett minderre, egyszerre rájuk csodálkozott. Amikor elé tárultak és ott voltak szeme előtt, közönyösen, mint valami holttest fogadta be őket. A régóta szunnyadó ámulat azonban most feltámadt, s egyszerre szeretett volna nevetni és sírni. Helyette csak beszélt tovább, míg végül Uin addig le-lecsukódó majd sietve újra felnyíló szeme végleg megállapodott és nem rebbent többet. Khádzs felvitte a kisfiút a padlástéri helyiségbe.
— Megmutatom, hol tudsz aludni — mondta, amikor visszajött. Bevezette a házba és a padlón heverő foltokból összevarrt takaróra, majd a szalmazsákra mutatott. Perkar értetlenül nézett körül.
— És te hol alszol?
Az asszony széles szája huncut mosolyra húzódott. — Tudod, az emberek azért veszik a szájukra az özvegyeket, mert igazat mondanak — ismerte el neki. Perkar csak állt ott, ahogy Khádzs szoknyája korcához nyúlt és lefejtette magáról a ruháját. — Ráadásul nem valószínű, hogy bármikor a közeljövőben találkozom még egy olyannal, mint te, és nem tudom megállni, hogy ne lássam, hogyan vagy összerakva.
— Hát... — az ifjút elöntötte a már jól ismert szégyen. Az elmúlt hónapokban majdnem elfelejtette. Hogyan magyarázhatná el neki az istennőt, és a gondjait?
Még mindig igyekezett kitalálni, hogyan mondja el mindezt Khádzsnak, amikor a nő hozzá lépett és végigsimított az arcán. — Mi a baj? Tudom, nem vagyok olyan szép, amilyent szeretnél...
Keze meleg volt, fokhagyma- és rákszagú. Pillantása gyengéd s épp csak egy kicsit éhes, és csupán hajszálnyi választotta el a visszautasítást váró keserűségtől. Akarata ellenére és ellentétben mindazzal, amit tudott, Perkar rápillantott, s végigmérte a nő meztelen testét. Tényleg nem ilyen asszonyról álmodott. Vonásai durvák, ajka duzzadt, arccsontja lapos. Teste is vaskosnak látszott és már fiatal sem volt. Enyhén gömbölyödő hasát és csípője ívét korábban megnyúlt bőr után maradó csíkok árnyalták, akárcsak egyébként anyás mellét; óriási mellbimbója szénfeketének mutatkozott a holdfényben. Amennyire csak bárki is lehetett, emberasszony volt, mit sem hasonlított egy istennőhöz. Perkar hangosan szívta be a levegőt, lehunyta szemét a testében zubogva áramló vértől, ahogy a heves vágy egyszerre erőt vett rajta. Khádzs örömében — és talán megkönnyebbülésében is — felsóhajtott, ahogy a férfi előredőlt, átölelte, majd fejét a nyaka és kulcscsontja találkozásába fúrta. Sós volt a nő íze, bőre forró, egyúttal elképzelhetetlen fényűzés. Perkar kevés híján felzokogott a gyönyörtől, amikor Khádzs ajka összezárult fülcimpáján, miközben keze a kiltje alá csusszant.
— Én... — zihálta, ahogy a nő kezébe vette az irányítást és szelíden a kerevetre döntötte.
— Tudom — suttogta Khádzs. — Sok ideje annak, hogy asszonnyal voltál. Nekem is sok idő telt el. Ugyanakkor amennyire csak lehet, csöndben kell lennünk. Ha felébresztjük Uint, kevesebb időnk lesz egymásra.
Perkar nem is vitatta ennek igazságát, ám aznap éjjel nem egyszer eltöprengett rajta, hogyan képes bárki más aludni még mellettük.
Később, mikor mind a ketten kimerültek már, addig ölelték egymást, míg tagjaik elzsibbadtak, s végül megelégedtek azzal, hogy összebújtak. Úgy érezte, mindent átható ámulata valóságos fénykoronaként emelkedik teste fölé. Khádzs immár gyönyörű nő volt, s egész éjjel őt bámulta; látta, ahogy durva vonásai megtelnek érzékenységgel és érzékiséggel, tömzsi ujjai karcsúak, sokat sejtetőek lesznek. A hold lenyugodott s a látás átadta helyét az érintésnek és az emlékezetnek, amikor a kimerültség meleg dunyhaként fedte be örömét és álomba ringatta.
Khádzs szívből jövően kérlelte, így maradt még egy nappalt és éjjelt, erősödni és élvezni az emberi társaságot. Nappal újabb ház körüli munkákat végzett el, illetve kis. íjat és nyilat készített Uinnek, hogy olyan lehessen, mint a történeteiben szereplő nagy Ngangata. Aznap éjjel ismét szeretkeztek Kháddzsal s még kellemesebb volt, híján az első alkalom furcsaságának, bizonytalanságának. Sosem képzelte, hogy a szenvedélyt és a békességet valamiképpen ötvözni lehet. Elvégre egy istennő mellett senki sem lelhet békére és megnyugvásra.
Ébredéskor a nő rezzenetlen tekintete fogadta: sötét bőre olvasztott arany a reggeli fényben, haja kuszán lógott arca előtt. Ujját finoman végighúzta a férfi mellkasán, érintve az oroszlán támadása nyomán maradt fehér heghalmot, a taréjt, ahol a Vadászúrnő dárdája átütötte a testét. Amikor észrevette, hogy ébren van, enyhe mosoly játszott az ajkán. — Ilyen fiatalon ennyi minden ért — mondta, és finoman megcsókolta a dárda hegét.
— Köszönöm — mondta Perkar valamivel később, már öltözködés közben.
— Micsodát?
— Mindent. Tudom, hogy nem érted, de ez fontos volt nekem. Sosem...
— Ugye nem akarod azt mondani nekem, hogy szűz voltál? — ugratta Khádzs. — Néha ügyetlenkedtél, de annyira nem bizonytalankodtál.
— Nem — ismerte el szégyenkezve Perkar. — Nem teljesen. De attól még fontos volt.
A nő odament hozzá és átölelte. — Nagyon jó volt — mondta. — Nagyon élveztem ezt a két napot. De gyere vissza, és ha addig nem megyek megint férjhez, újra kedvünket lelhetjük egymásban! — Ujjai közé fogta Perkar állát, úgy nyomott csókot a szájára. — Remélem, tudod, hogy nem kérnélek meg, maradj itt? Idegen vagy és furcsa, mégis tetszel, de férjként nem sokat érnék veled itt. Bármit is mondtam, igenis törődöm azzal, mit mondanak az emberek.
— Tudom. Megtisztelő, hogy egyáltalán eszedbe jutott, Khádzs.
— Drága fiú vagy a sok sebed ellenére — mondta a nő, újabb csókot adván.
Később Uinnel együtt segített neki összecsomagolni. Kicserélte az elhasználódott nyeregtáskát is egy hálóból készült zsákra, s némi foltozással bevett néhányat férje túlságosan is nagy cipői közül, hogy megfeleljenek Perkarnak. A kisfiú nagyon örült az íjának. Az ifjú Khádzsnak nem tudott adni semmit, csak az édesanyjától kapott kicsiny talizmánt. Odaadta azt. — Bárcsak több lenne! — mondta a nőnek. — Nagyon kedves voltál hozzám.
A nő csippentett a szemével. — Gyere vissza ugyanezen az úton és én még egy kicsit „kedves” leszek hozzád! — Megölelte megint és az ártatlannál épp csak leheletnyivel tovább tartó csókot adott neki, aztán megmutatta Perkarnak, merre menjen tovább.
— Mire leszáll az éjszaka, Nhól pereménél leszel, ha kilépsz. Éjjel ne akarj a városba menni, ezért azt tanácsolom, ne csak egyszerűen szaporázd a lépteidet! Azt is tanácsolom, hogy keress egy kikötői kocsmát... Ott megszokták az idegen arcokat és mindig van kiadó szoba. Fogd! — Kis erszényt nyújtott át neki. Perkar megrázta, mire csörgő hangot hallott.
— Egy uralkodói érme és néhány katonagaras hozzá. Csak ennyit tudok nélkülözni.
— Nincs ennyire szükség. Nem...
— Csitt! Pénz nélkül sikátorban tudsz csak aludni Nhólban, és még az első éjszaka átvágnák a torkodat. Vedd el a pénz: és gondolj rá úgy, mint az elvégzett munkáért kapott fizetségre, ha annyira ragaszkodsz hozzá. És azt tanácsolom, ha sokáig akarsz maradni a városban, keress valami módot rá, hogy szerezz még néhány garast! Amit tőlem kaptál, azzal nem jutsz el messzire.
— Megint csak hálás vagyok — bólintott Perkar.
Már az ösvény kanyarulatához ért, amikor Khádzs még utoljára utána kiáltott. — Nhólban ne bízz senkiben, Perkar!
Az ifjú integetett neki és visszakiáltotta, hogy nem teszi. Uin vele tartott egy darabon, de az áradási terület peremén túl, ahol az ösvény kikapaszkodott a síkságról a szárazabb vidékre, visszafordult. Perkar nézte, ahogy a kisfiút kurta lábai fürgén visszaviszik.
Meleg volt a naptól, de mégsem rontotta el a kedvét. Noha a földút ismeretlen végzet felé vitte, most már úgy érezte, készen áll szembenézni vele, sőt még némi reményt is lelt magában. Ha nem is oszlott szét, a feje felett viharfellegként lógó balvégzet legalább átengedett egy kevés fényt.
Ebben a fényben szépnek látszott a nappal, lenyűgözte a gyönyörű látvány. A tájat mezők határozták meg, és micsoda mezők voltak! A legtöbb legelőnél nagyobb területek laposan nyúltak el az út két oldalán, csak néha szakította meg az egyhangúságot egy-egy fasor, balján távoli bakhát, nyílvesszőegyenes furcsa patak. Már tucatnyi ilyen erecskén átkelt és rácsodálkozott teljesen szabályos voltukra, amikor eszébe villant, hogy ezeket kiásták. Megdöbbentette az elképzelés, mert bár belátta az efféle, elképzelhetetlenül hosszú öntözőcsatornák hasznát a földművelésben, hitetlenkedve gondolt arra, mennyi munka szükséges a fenntartásukhoz. Ám az eredmény éppoly elképesztő volt, amilyen az erőfeszítés, mert a szántóföldeken túl csak gaz nőtt, míg a megművelt terület különös növényektől zöldellt.
És nem látott egyetlen marhát sem. Miből szereztek ezek az emberek tejet, sajtot... és ami még fontosabb, pirakut? Ám a mezők és mesterséges folyóik eltökéltségről, leleményességről, erőről regéltek. Talán éppen ez a pirakujuk?
Megfogadta Khádzs tanácsát és amennyire csak tudta, szedte a lábát, ám miután négyszer is két keze ujjai végére ért, ahogy a csónak fenekén ülve eltöltött napokat vette számba, világos volt, hogy nem állt készen a hosszú gyaloglásra. Déltájt megállt pihenni, hogy megegye a nőtől kapott, levélbe csomagolt füstölt harcsaszeleteket. Egy nyárfa árnyékában kivonta Harkát, hogy megtisztítsa a pengét.
— Nem igazodom ki rajtad — jelentette ki a fegyver.
— Én se magamon, de mit akarsz mondani?
— Ez a sok erőfeszítés, hogy megszökhess a Váltott Isten elől, s mégis folytatod az utat, amit kijelölt neked.
— Azt mondtam, befejezem, és így is teszek — felelte Perkar. — De a saját feltételeim szerint. Ez a fontos, hogy azért tegyek meg valamit, mert úgy döntöttem.
— Meglehet, ez az első számú különbség emberek és istenek között. Mi szinte mindig azért teszünk meg valamit, mert kell, mert ez a természetünk.
— Nincs különbség. Az emberek és az istenek sem szeretik, ha megmondják nekik, mit tegyenek. Mind a kettő természete szerint cselekszik és mind a kettő azt akarja, hagyják békén, hogy megtegye.
— Ugyanakkor az emberi természet hírhedten gyorsan változik. Az istenek természete lassan változik, sok-sok egymást követő évszak alatt.
— Ahogy a Váltott Isten — jegyezte meg Perkar.
— Talán nem ő a legjobb példa.
— Egykor azt reméltem, hogy megölhetem. Most már megelégszem azzal is, ha bosszanthatom. Akar tőlem valamit Nhólban. Rendben, elmegyek a városba. De amikor odaérek, a saját magam akarata szerint cselekszem. Én ítélem meg a helyzetet.
— Ngangatának igaza van. Akkor vagy a legveszélyesebb, ha gondolkodsz.
— Meglehet. Azonban Nhólban nem érdekel, kit ölök meg. Nincsenek ott rokonaim, se barátaim.
— Én mindig itt vagyok — emlékeztette Harka.
A helyzet fonák volta mosolyra késztette a férfit. — Ha meghalsz, erősen valószínű, hogy én is meghalok, ezért nem törődöm vele. Nem, Nhólban nem érdekel más, csak hogy azokat öljem meg, akiket a Váltott Isten nem akar általam elpusztítani.
— Könnyebb mondani, mint megtenni.
— Egyáltalán nem. Egy pillanatig sem éreztem lelkiismeret-furdalást, amiért néhány nappal ezelőtt végeztem azokkal a tolvajokkal. — Ez nem volt teljesen igaz, de őt magát is meglepte, hogy nem sok híja volt.
— Nem erre gondoltam. Hogy tehetsz úgy, mintha tudnád, mit akar a Váltott Isten?
Perkar befejezte a hallakomát és felállt. — Ez a lány, aki engem szólít. Szerintem egy folyamszülött. Azt hiszem, meg kellene mentenem valamitől, ezért nem teszem.
— Az is lehet, hogy meg akarja öletni veled. Az is lehet, hogy éppen a lány akarja, hogy megmentsék.
— Meglátjuk. Meglátjuk, amikor odaérünk. Most jól érzem magam, Harka, úgyhogy tartsd meg magadnak a kételyeidet! Ezt most én választottam... A Folyamon kénytelen voltam tenni, amit kellett. Ha akarnám, visszafordulhatnék, hogy hazagyalogoljak, vagy elmehetnék a mángok között élni, vagy lehetnék halász. Mostantól fogva magam választom meg a sorsomat.
— Reméljük, hogy ez csupán fordulat volt és nem jövendölés!
— Nem érdekel! — vigyorodott el Perkar, és meglóbálta Harkát a feje felett, mielőtt visszatette volna a hüvelyébe.
Nem sokkal alkonyat előtt érte el a városfalat, és kiderült, hogy míg álmai megtanították neki a szokatlan nyelvet, a város látványára nem sikerült felkészíteniük. Már a falak magasabbak voltak bármiféle eddig látott emberkéz alkotta építménynél; legalább százszor akkorák, mint akár a legnagyobb damakuta. Ehhez hozzátartozott, hogy nem fából, hanem kőből emelték őket, s a lenyűgöző sánc felépítéséhez szükséges erőfeszítést még nehezebben tudta elképzelni, mint a mesterséges patakok esetében. Ahogy közeledett felé, egyre azt várta, mikor derül ki méretéről, káprázat, és közelről szétoszlik majd, s helyében a látványhoz képest kisebb város tárul elé; hogy a nagy fal felett rámeredő tornyok és nagy épülettömbök felfoghatóbb méretűek lesznek. Ugyanakkor minél kevesebb választotta el tőle, annál világosabb lett előtte, hogy ezen a helyen megtették a lehetetlent és remekbe szabott dolgok szemtanúja. Elszoruló szívvel értette meg, miért nevezik a népét itt „barbároknak”. Az itteni látványhoz képest jelentéktelenné vált az alva lakhelye és apja damakutája közötti különbség. Nem csoda, hogy Nhól lakói ugyanolyan módon gondolkodtak népéről, ahogy ők az alváról. Valami különös módon ez a gondolat egyúttal erőt is öntött belé, mert ekkor — végre — megértette, hogy az emberek bátorsága, méltósága, érdeme nem lesz sem több, sem kevesebb attól, amit építettek. Nem hallott még senkiről, aki méltóbban halt volna meg Turkálónál és az övéinél.
A kapuház fehérre meszelt kockája akkora volt, mint apja istállója — azon töprengett, hány harcosnak van hely benne. Csak kettő fogadta: úgy néztek rá, mintha a Folyam sodorta volna eléjük nem éppen tetszetős állapotban. Ez bizonyos szempontból igaz volt.
— Az a konyhakés a hüvelyében marad, amíg itt vagy, világos? — A fegyveres lassan beszélt, mintha azt gondolta volna, Perkar nem érti. — Ha a nagytemplom, bármelyik kisebb templom környékén jársz, vagy négyutcányira megközelíted a palotát, egyáltalán nem hordhatod, hacsak nem alkalmaz az uralkodói család valamelyik tagja éppen erre.
— Értem — felelte Perkar. — Ami azt illeti, épp keresek valakit, akinek szüksége van a kardomra. El tudnátok irányítani valakihez, aki közvetítéssel foglalkozik?
A második katona erre a szemét forgatta. — Barbárok! Soha életedben nem voltál még városban, igaz?
— Nem — ismerte be Perkar.
— Fogadd meg a tanácsomat! Keress valami munkát a kikötőben, ha pénzre van szükséged. Az jó, becsületes munka. A nemesek ritkán bérelnek fel külhoni testőröket, s ha mégis, hát az általában nem tesz jót hosszú távon az egészségednek, ha érted, mire gondolok.
— Nem vagyok benne biztos.
— Kár — mondta az első őr és a mosolya nem tűnt őszintének. — Ma nem adunk ennél több tanácsot ingyen.
Perkar vállat vont: durvaságuk kissé kedvét szegte, de a város még mindig annyira lenyűgözte, hogy nem vette magára.
— Menj a kikötőhöz a déli negyed mellett! — kiáltott utána mégis a másik. — Ha valakinek szüksége van a kardodra, hát ott keresnek majd.
— Köszönöm! — kiáltotta vissza, őszintén.
Áthaladt a vastag, gipsszel kent falakon és zűrzavaros útvesztőbe került. Ösztöne azt súgta, menjen vissza, vegyen néhány mély levegőt, és gondolja át újra, mit tehet. Hogyan lehetne bármit is megtalálni ebben a nyüzsgő tébolyban?
Mindenhol emberek hemzsegtek, akár hangyák egy darab húson. Csoportokba verődtek vagy ide-oda cikáztak, egymást szólongatták, hogy úgy tűnt, mindenki egyszerre beszélt. A kapu mögött kicsiny kövezett tér állt: minden oldalról házak vették körül, hogy sokkal inkább tetszett vízmosásnak, mint udvarnak. Nem volt más kijárat — a kaputól eltekintve — csak az épületek között elvezető, a térhez hasonlóan kövezett, nyomasztóan keskeny ösvények. Kövezett ösvények? Ismét csak rémülettel töltötte el Nhól mérete.
Ráadásul úgy érezte, egyáltalán nincs a helyén. Az emberek gorombán és nyíltan megbámulták. Néhányan, elsősorban a gyerekek, még mutogattak is rá és kinevették. Kényelmetlenségében elfintorodott. Itt idegen volt, minden bizonnyal szerfelett szokatlan külsővel, noha abban reménykedett, a Khádzstól kapott ruhák valamelyest javítanak a helyzetén. Azonban észrevette, hogy bár a körötte kavargó embertömegben hasonlóan öltöztek, a többség sokkal színesebb viseletet hordott nála, s noha a naptól igencsak lebarnult, bőre így is jó néhány árnyalattal világosabb volt bárki másénál.
Leghalványabb elképzelése sem volt arról, melyiket válassza a kis ösvények közül, ezért a legszélesebben indult el — amennyire meg tudta állapítani, délkeleti irányba vezetett, és az őr a déli negyedről beszélt.
Hiába a kései óra, rengetegen jártak az utcán — úgy tetszett, az éjszaka hamar leszáll a városra, s az egész a Folyam forrásvidékénél töltött időre, a szurdok aljára emlékeztette. A kétoldalt álló épületek jócskán fölébe magasodtak, négyszer, talán ötször is magasabbak voltak nála. A szirtfalszerű homlokzatokból itt-ott erkélyek ugrottak elő, s nemegyszer emberek ültek, álltak rajtuk. Ezek a fenti megfigyelők egyetlenegy alkalommal sem mulasztották el gondosan szemmel követni Perkar mozgását, s először arra gondolt, valamiféle őrszemek — azonban sok közülük nő volt, néhányan pedig igen öregek. Az jutott eszébe — bármennyire különösnek is tetszett —, hogy talán ott élnek a padlásokon, bár elsőre azt gondolta, a fenti helyiségekben szalmát, vagy gabonát tárolnak.
Ahogy elsötétedett az ég, az utca úgy emlékeztette mind jobban holmi szurdok helyett a hegy belsejében látott alagutakra. Még mindig kék volt és szürke, árnyalatnyi bíborral és ezüsttel, ám a várost a füst és az árnyak uralták. Az ajtók közelében lévő falikarokban fáklyák égtek kormosán és olajlámpások sárkányszemei lebegtek körötte, osontak nyomában, hogy itt egy arcot, ott egy ruha darabját, a fogantyúkat markoló kezek sötét csomóit villantsák fel. Égő fából, olajból, kátrányból eredő füstköd telepedett Perkarra és keveredett el az emberek bűzével, különös ételek szagával és fél tucat másik, jól elkülönülő, mégis ismeretlen bűzzel.
Ösvénye keresztezett egy másik, jóval nagyobbat, s itt végre megállított valakit, hogy megkérdezze tőle a helyes irányt. A megszólított — vele egykorúnak tűnő férfi — megvetően lesöpörte érdeklődését jelző kezét és sietett tovább, anélkül hogy megállt volna. Perkar döbbenten bámult rá. Miféle emberek ezek? Úgy néztek ki, mint Khádzs, Uin és Lófivér, azonban csipetnyi sem szorult beléjük az ő vendégszeretetükből. Emlékeztette magát, hogy hasonlítottak az életére törő kalózokra is, és valamivel óvatosabban ment tovább.
Még két férfitól és egy nőtől kapott goromba visszautasítást, így végül egy gyereket állított meg.
Egy pillanatig azt gondolta, a kislány azonos az álmában látott lánnyal — ugyanolyan fekete szeme és szív alakú arca volt. De aztán észrevette, az orra túlságosan is széles, a szeme nem olyan nagy, és még számos másik apróságot, amelyekre nem tudott rámutatni, de összeadódva jelezték, másik személlyel áll szemben. A lány félig riadtan, félig kíváncsian pillantott fel rá.
— Édesanyám azt mondja, ne álljak szóba idegenekkel — mondta közvetlenül.
— Kérlek! — esdekelt Perkar. — Csak azt szeretném tudni, merre van a kikötő a déli negyedben?
A lány kétkedve nézte végig, de végül válaszolt, számos kanyart és ismeretlen utcaneveket emlegetve.
— Nem ismerem az utcákat. Nem tudnád részletesebben elmagyarázni?
Mikor a kislány befejezte az útmutatást, Perkar nem volt biztos abban, hogy teljesen összezavarodott-e, vagy éppenséggel tudja, merre tart. Megköszönte, és legjobb képességei szerint követte az elmondottakat.
Nem sokkal később átkelt egy csatornán: a vízmedret faragott kövek szegélyezték. Tátott szájjal bámult lefelé a hídról. Csónakok jöttek-mentek a vízen, ahogy férfiak és nők rúddal hajtották előre őket; a csatorna szélesebb volt az otthoni pataknál. Néhány hajóban árut — halakat, szövetbálákat — vittek, nagy többségükben csupán néhány utas ült. Észrevette, hogy egymástól azonos távolságban lépcsők vezetnek az utcáról a csatornához.
A híd másik oldalán arra fordult, amerre elgondolása szerint a lány irányította, és az út felfelé kapaszkodott. A domb tetején nagy térre ért az utcák kora estéjéből. Váratlan jutalomként az egyre halványuló fényben ráláthatott innen a városra. Ezer meg ezer lapos tető terült el előtte, négyszögletes szigetek a tintafekete tengerben. Számos szigeten éltek — látta, ahogy néhol tüzet raknak, vagy ruhák és szőnyegek lógtak zsinegen, szélben lengedezve. Néhány tetőn még sátor is állt, s Perkar úgy gondolta, ha jó az idő, ott aludhatnak a lakók. Számos házból narancssárga fényű vermek tátongtak a kilátópontra: szívélyes hangulatú belső udvarok.
Jobbján másik domb emelkedett, a rajta csoportosuló épületek hatalmasnak tetszettek. Óriási boltíveket, égig nyúló tornyokat és töretlenül, hosszan húzódó falakat egyesítettek valamilyen módon, hogy egyetlen, Uan egész városánál nagyobb épületet alkottak. Szinte már elhinni sem lehetett, hogy emberi lények élhetnek ilyen építményben; láttára felborzolódott tarkóján a szőr. Milyen lehet ott, egy efféle épület közepén? Mint a hegyben, a Holló Gyomrában, túlságosan távol az égtől és a napfénytől. Nagyon is jól emlékezett a hegyben élő szerzetekre — sápadt és baljóslatú, pókforma lényékre. Miért ne lakhatnának ugyanilyen teremtmények ebben a hegytetői monstrumban?
Talán erről beszéltek az őrök, amikor a „palotát” emlegették? Eszébe jutott Lófivér, meg a Nhólt uraló klánról, az isteneknek tűnő férfiakról és nőkről szóló beszélgetésük. Meglehet, az árnyak, a mélység istenei.
Azonban nemcsak mélység volt ott, hanem magasság is. A domb tetejét elfoglaló iszonyat — a palota? — szögletes hullámokban hömpölygött le a Folyamig, mindvégig hatalmas kőfalak között. Ahol a vízhez ért, faragott kőből készült monumentális építmény magasodott az égre. Perkar azonnal felismerte: hegy volt, vagy legalábbis valami, ami hegyhez hasonlított, miközben egyszerre szögletes is, amilyen egy épület szokott lenni. Tetejéből víz szökött elő habosan és szürkén, és aprócska folyókat alkotva folyt le a meredek falakon. Pillanatra megszédült, mintha mindjárt valamilyen csodálatos gondolathoz jutna el. A Váltott Isten forrása jutott eszébe, a hegy Balat szívében, ahol az istenek éltek. Azonban ez nem maga a hegy volt, hanem az, ahogy az emberek megépítenék,megmunkált kövekből, sarkokkal szabályosan. Csak bámulta, miközben kerülgette valamilyen ötlet, de sosem sikerült teljes egészében felfognia és megértenie a látottak jelentőségét. Végül megrázta a fejét és elfordította a tekintetét.
A Folyam itt még szélesebb volt, mint a kalózok támadásának helyszínén: a túlpart homályba veszett az alkonyi fényben. Jó néhány másik csatornát is látott... Egytől egyig a palota felé tartottak. A víz fakóezüst fényében kurta, fekete csapásokként a Folyamba nyúló dokkok merültek fel a szemei előtt. Jelenlegi helyétől délre estek, így arra tartott, mert biztos volt benne, ez a célja; gondolatai egyre az álhegy talánya körül forogtak.
Ahogy leereszkedett a hegyről és szem elől veszítette a kikötőt, igyekezett tartani az irányt. Minden igyekezete ellenére hamarosan ismét összezavarodott. Számos gyereket megállított, hogy pontosítsa útvonalát, s végül — már szurokfekete éjszaka volt — a víz pereménél találta magát, mocskos, rendetlen épületek sávjában. Hátát falnak vetve leült és a száz hajó fáklyájának fénypontjaival díszes sötét Folyamra pillantott. Felsóhajtott, korábbi lelkesültsége a napfénnyel együtt eltűnt. Nagyon-nagyon messze érezte magát otthonától.
— Hát itt vagyok — mondta a víznek. — Megölted a barátaimat, eltérítetted a sorsom útját, keresztülhajtottál az egész világon. Most mit akarsz? Hol ez a lány?
Nem érkezett más válasz, csupán a város zajai, a rakpartot nyaldosó hullámok csobbanásai.
Rájött, hogy elszenderedett — valaki lábával bökdöste, hogy felkeltse. Hangosan szívta be a levegőt és Harka után nyúlt.
— Hé, ügyelj! — kiáltotta valamilyen fiatalember hangja. Perkar felfelé pillantva hunyorgott, de nem tudta kivenni az arcát. Bárki is volt, viselete erősen emlékeztetett a kapunál látott katonákéra — ennyit megállapíthatott az egyik közeli fáklya gyenge fényénél.
— Sajnálom — morogta még mindig zavartan.
— Az utcán aludni rossz ötlet, barbár — tájékoztatta a hang.
— Nem ismerem ezt a környéket — magyarázta Perkar. — Nem tudom, hol szállhatnék meg.
— Ó! A kapitányod nem mondta meg?
— A kapitányom?
— Hajón jöttél, nem?
— Ööö, nem — mondta talpra állva. Valaki elhaladt mellettük kezében lámpással, és egy pillanatra meglátta a katona arcát: nagyon fiatalnak látszott, simának, jóindulatúnak. — Nem — ismételte —, szárazfölön jöttem.
— Szárazföldön? A kapuőröknek kellett volna elmondaniuk, hová menj.
— Azt mondták, menjek a déli negyednél lévő kikötőbe.
— Kicsit még menned kell ahhoz. Gyere, arrafelé visz az őrjárat útja, ha kell valaki, aki mutatja az utat.
— Igen! — bólogatott hevesen Perkar.
Alig tettek meg néhány lépést, ismét megszólalt. — A nevem Perkar, a Barku klánból.
— He? Ja, Háng, Csuen fia vagyok. Honnan jöttél, barbár?
— A marhavidékről, Balat pereméről — felelte.
— Messze van?
— Több mint egy hónapba telt ideérni a Folyamon.
— Nem azt mondtad, hogy szárazföldön jöttél? — kérdezte kissé gyanakodva a másik.
— Njeltől — helyesbített Perkar. — Njelnél elveszítettem a csónakomat.
— Fura — jött a válasz.
— Hogyhogy?
— Csak hallottam valamit... ó, ügyelj rájuk! — Háng átlépett néhány, az utcán hason fekvő emberen. Helyieknek tűntek: Perkar arra gondolt, a katona őket miért nem figyelmeztette, hogy ne aludjanak az utcán, és ennek hangot is adott.
— Nekik is tudniuk kellene, ezért, de szerintem túlságosan részegek, hogy eszüknél legyenek. Azt gondoltam, te talán nem tudod.
— Ez kedves volt tőled.
Háng csak vállat vont és kurta pillantást vetett rá, ahogy továbbmentek. — A legtöbben nem kedvelik az idegeneket — ismerte el. — Én érdekesnek találom őket. Tudod, anyám barbár volt.
— Tényleg?
— Máng fogoly. Apám megvásárolta, aztán elvette feleségül.
— Megvette? — kérdezte hitetlenkedve Perkar, és közben arra gondolt, talán félreértette.
— Becsületes árat fizetett érte, tizenkét uralkodóit, mindig ezt mondta. Így is hívta őt: Tizenkét Uralkodó.
Perkar attól tartott, nem értette pontosan, miről beszél a másik, azonban eszébe jutott apja tanácsa, hogy inkább maradjon csendben, mint hogy elárulja tudatlanságát.
— Egy napon szeretnék majd kereskedni a Folyamon felfelé, úgyhogy örülök, ha idegenekkel találkozhatok, hátha így megtudok róluk egy keveset.
— Értem.
— Miért jöttél Nhólba?
— Azt hiszem, azért, hogy lássam. — Maga sem tudta, mi mást mondhatna. Aztán hozzátette: — Remélem, találok némi munkát a kardomnak!
A fegyveres biccentett, de az oldalpillantása mintha kissé lesajnáló lett volna. — Akkor legjobb, ha a Rákasszonyban szállsz meg. Nincs messze: megmutatom az utat odáig, aztán elköszönök.
Lekanyarodtak a Folyam mellett vezető útról és kereszteztek jó néhány utcát. Végül az őr bekopogott egy vastag faajtón.
— Ez az a hely, messziről jött Perkar. Ne hagyd, hogy két katonánál többet kérjenek tőled egy éjszakáért! Ezt ne feledd!
— Köszönöm, nem felejtem el. — Nézte, hogyan sétál el Háng, miközben kitárult az ajtó.
Nagydarab, szigorú férfi állt a másik oldalon és gyakorlott pillantással mérte végig.
— Barbár zsoldos? Tartsd bőrben azt a gyíklesőt, rendben? A te fajtád egyfolytában bajt kever, de tudjuk, hogyan kell bánni veletek. Nincs semmiféle klán, vagy testvériség, vagy törzs, vagy akármi, ami megtudja, itt mi történt veled, és eljön megbosszulni, ezt ne feledd!
Amikor Perkar megértette, hogy fenyegetik, összefutott a szemöldöke, de nem tett semmit. Az itteniek nyilvánvalóan semmit sem tudtak a pirakuról és az ebből fakadó viselkedésről, miközben egyre őt nevezték barbárnak. Legjobb, ha csak figyel, amíg rá nem jön, ezen a helyen mi az elvárt viselkedés.
— Csupán egy ágyat szeretnék, hogy aludjak — dünnyögte. — Egész nap gyalogoltam.
— Négy katona, itt fizetendő — közölte vele mogorván a férfi.
Ezt legalább értette. Korábban még sosem volt dolga fémérmékkel, de már épp elégszer alkudozott marhákra.
— Egy katonánál többet nem tudok adni.
— Akkor nem tudsz itt megszállni! — csattant fel a másik. — Persze ma az albínók kedvezményt kapnak. Három katona.
Megállapodtak kettőben, ahogy az őr mondta, s a fizetést követően Perkar belépett az épület udvarára. Ez is ismerős volt: a berendezése — vastag asztalaival és padjaival — erősen hasonlított egy damakutáéra. Férfiak és néhány nő üldögélt odabenn, vastag falú agyagedényekből kortyolgatták italukat.
— A sarokban lévő szoba a tiéd — intett a férfi. — A sör és a bor korsónként egy katona. Szólj a felszolgálónak, ha kell!
— Hová menjek, ha munkát akarok keresni? — kérdezte óvatosan Perkar.
— Tudtam — morogta a másik. Fájdalmasan sóhajtott. — Csak maradj itt, ügyelj, hogy lássák a kardhüvelyedet! Ha valaki magadfajtát keres, észreveszi.
— Köszönöm. — Kimerülten, a sok látni-, hallani- és szagolnivalóval eltöltekezve tört magának utat az ismeretlenek között az ajtóig, amit a férfi mutatott neki. A helyiség nem volt nagyobb egy kamránál, mégis elfért benne egy kis szalmazsák meg egy lámpás. Bezárta az ajtót, s miután körbetapogatózott a sötétben, megtalálta a reteszt, és rátolta. A sörtől, izzadtságtól és feltehetően kevésbé gusztusos dolgoktól szagló matracra kuporodott. Azon töprengett, hogyan lehet egy város ilyen nagy, míg a benne lévő szobák ennyire kicsik, amikor a bűz és az odakintről beszűrődő folyamatos lárma ellenére rövidesen mély és irgalmas álomba merült.