A napok ismét jelentőséget nyertek. Nem sokkal azután vette észre, hogy otthagyta Ngangatát Lófivérrel. A türelmetlenség miatt. Nem is annyira a napok maguk érdekelték, csak arról volt szó, hogy túl sok volt belőlük, túl sok állt közte és végzete között. Jelölni kezdte őket: minden egyes tovahaladó nap rovátkát húzott a csónak kemény fájába.
— Arra nem vagyok képes, hogy úgy vágjam ketté a napokat, mintha leplek lennének — magyarázta neki Harka. — Nem tudom felhasítani őket, hogy keresztülhaladj rajtuk oda, ahol lenni szeretnél. Még én sem. Kénytelen vagy minden egyes vásznat félrehajtani, egyesével, ahogy mindenki más.
— Mi hasznod van akkor? — horkantotta Perkar.
— Nélkülem réges-rég halott lennél: trágyarakás valami barlangban.
Az ifjú erre nem felelt — néha még mindig azt kívánta, bár meghalt volna a hegyek mélyén. Abba kapaszkodott, amit az istennő mondott neki valamikor: élj aszerint, ami lehet, ami megtörténhet, és ne gyermeki kívánságaidnak megfelelően! Nem volt halott, és ez tény. Az istennőnek igaza volt: a bűntudat és a bűnbánat fényűzés, édesség nyugtalan gyerekek vigasztalására. Amelyik ember nem tud felülemelkedni az önsajnálaton, az minden minőségében hasznavehetetlen.
Önmagának mindenesetre mondhatja ezt. De ha korábban megtanulta volna a leckét, a királya még mindig élne. Apad és Eruka... minden reggel látta még az arcukat. Apad roncsolt vonásait, Eruka vakon bámuló szemét... a kapakát, utoljára életben: hamuszürkén, halott álmokkal, ahogy saját kísérteteként vágyik a megsemmisülésre. Vagy, ami még rosszabb, hideg, arctalan szellemét a holdfényben. De legalább mondhatta magának, hogy a bánat céltalan, és lépjen tovább. Immár volt célja, még ha homályos is. Még van mit elvégeznie.
Bárcsak minél hamarabb ott lehetne, mielőtt még elveszíti újonnan lelt eltökéltségét, mielőtt az emlékek és az álmok lehúzzák az őrületbe! Öklén már csupán hegek voltak a sebek helyén, s a csónakút unalma haragja megőrzését sem könnyítette meg. Ám még megvolt, lelke mélyén várakozott, legalábbis egyelőre.
Öt nappal azután, hogy ismét számon tartotta a múló napokat, elhaladt Uan városa mellett. Onnan tudta a nevét, hogy Lófivér mondta neki, Uan lesz az első város, ha továbbmennek. Város voltát pedig onnan ismerte fel, hogy álmain kívül még sosem látott ilyesmit. Az első néhány házcsoportban nem volt semmi ámulatba ejtő: noha a lakóházak nem vaskos palánkokból készültek, zsindelytetővel, hanem fűzfaágakból és nádból fonták falaikat, méretben és számban semmiben nem különböztek a damakuták mellett lévő falvaktól. Sötét bőrük és idegen vonásaik ellenére az emberek is ismerősnek tűntek; élték életüket, ahogy a falusiak szokták. Asszony vizeskorsót tölt éppen; fiúk úszkálnak a Folyamban és integetnek neki, ahogy elhalad mellettük, férfi itatja a birkáit. De ahogy az áramlat továbbvitte, egyre sűrűbben követték egymást a házak, egyre nagyobbak lettek, és egyre több lett az ember. Néhány fiatal, a vízben fürdőző nő rá mutatott és nevetett, egyikük még intett is neki, hívogatón, társai színlelt riadalmára. Perkar visszaintegetett és sodródott tovább, s végül kőből épült házak, hajókkal teli, fából épült kikötőket hagyott maga után — némelyik jármű mérete azok közül, melyek patak pereménél táplálkozó halak módjára a deszkázott gyalogjárók köré verődtek, minden addigi elképzelését felülmúlta.
Színes ruhába öltözött férfiak és nők nézték érdeklődve csónakját, talán épp azon töprengve, vajon a kis lélekvesztőben látott idegen tényleg olyan sápadt-e, amilyennek ilyen messziről tűnik. Perkar ráfeküdt az evezőlapátra, noha sejtette, hogy felesleges, és jutalmul egyedül sajgó izmokat kapott, mialatt Uan elsiklott mellette; a város újból házak apró csoportjaivá zsugorodott, és már el is tűnt, ő pedig a látott életképek, színek alapján egyre azon töprengett, milyenek lehetnek az ottaniak, miben reménykedhetnek, miről álmodozhatnak, mit neveznek jó ételnek, és mit tanítanak gyermekeiknek.
Különös módon, noha talán életében még sosem látott ennél több ember, vagy épületet egy helyen, Uan valahogy mégis kicsinek tűnt. A „város” képét álmában látta, és az ezt meghatározó épületek mellett még Uan legnagyobb háza is eltörpült.
Miután maga mögött hagyta, északról a Folyamba torkolló folyó mellett haladt el. Kíváncsian szemlélte, hátha ez is annyit szenved, amennyit a patak istennője, ahol belépett a Váltott Istenbe. A mellékfolyó már-már beszélt hozzá: nem szavakkal, ahogy Harka, hanem jelekkel. Holmi távoli égszakadástól megáradt, sűrű, zavaros vizében mintha távoli hegyek, hollófekete, néma villámok csontját magukba foglaló viharfellegek tünékeny képeit fedezte volna fel. Napokon át tartó esőkét. A mellékfolyóból származó iszap szétterült a Váltott Istenben, sötét nyomot hagyott északi partja mentén, ahogy minden egyes lefelé megtett pillanattal hígult, mégsem szűnt meg. Elámult a mellékfolyó ellenállásán, hogy nem volt hajlandó azonnal feladni és meghalni, s a formálatlan remény bátorságot nyervén ötletté változott elméjében. Ismét a kormánylapátnak feszült, abban a reményben, hogy eléri az egyre halványuló barna sávot; hogy olyan helyre jut, ahol talán nem tartja feltétlenül markában a Váltott Isten. Amikor nem járt sikerrel, felemelte hátizsákját és kardját, hogy a vízbe ugorjon.
— Ne tedd! — óvta Harka. De ő nem törődött vele és kilépett a csónakból.
Rövid ideig azt hitte, sikerrel járt. Karcsapásai határozottan közelebb vitték a parthoz, és noha a sodrás igen erős volt, nem számított gyorsnak. Már-már elérte a barna csíkot és mindazt, amit ígért, holmi messzi zivatarfelhő adományát, ám a sodrás hatalmas ököl módjára lecsapott rá, és szánalmas emberi ereje hozzá képest semmi volt. Teljesen kimerült, és hamarosan megint hátán a hevert a csónakban.
— Megérte próbálkozni — mondta később Harkának, miközben ingét teregette, hogy megszáradjon a napon.
— Azt hittem, beletörődtél — pirongatta a kard.
— Bele — felelte, és nem foglalkozott többet a magyarázkodással.
Eltelt egy nap, aztán egy éjjel, és új nap virradt Perkarra. A Folyam hatalmasra duzzadt az elmúlt néhány napban: olyan nagy lett, hogy bár a meder közepén haladt, így is lábujjhegyre állva látta csak a déli partot, ezt a végtelen sivatag sárga fátylát szegélyező vékony, zöld vonalat. A Váltott Isten még mindig kelet felé kanyargott, ám a nap minden egyes hajnalban valamivel távolabbra kelt bal oldala irányában, s ebből tudta, hogy csapatuk — a csónak, a Folyam és ő — fokozatosan egyre délebbre fordulnak, a csupán halványabbnál is halvány szóbeszédekből ismert, elképzelhetetlen óceán irányába. Biztos volt benne, hogy ami víz csak volt a világon, mind a Folyam őrizte végül. Hogyan lehetne nagyobb nála bármiféle óceán? A saját nyelvén még csak szava sem volt ilyesmire — csupán nagy tónak tudta nevezni. Ám a fejében lévő nyelvnek a maga különös hangjaival és kattogó, pergő zajaival volt ilyen szava. Ők talán elképzelhették a nagy vizet.
Lustán forgatva fejében a gondolatokat azon mélázott, vajon az óceán ugyanúgy felfalja-e a Váltott Istent, ahogy ő a patakokat. Ezt érdemes lenne tudni, sőt még menekülési útvonalat is kínálhat, csakhogy ami képes felfalni a Folyamot, az talán még rosszabb, és még hatalmasabb nála.
Ahogy közeledett a nap középső szakasza, járművet látott elszakadni az északkeleti partról, hogy aztán felé tartson. Gyors ütemben nőtt: karcsú, hosszú vitorlás hajó: fehér, háromszögletű szilánk a feje felett izzó napból.
Elővonta Harkát, és a távolba révedve várta, mi történik. A közelgő hajó óhatatlanul magára vonta a figyelmét. Még kétszer próbált meg elfordulni tőle, és kétszer kapta magát azon, hogy az egyre közelebbről látszó vitorlát nézi.
— Ezek szerint veszélyt jelentenek rám? — kérdezte a pengét.
— Úgy tűnik — felelte Harka.
Perkar megragadta a kormánylapátot és a másik part felé fordította a csónak orrát. A Folyam nem akadályozta — tapasztalatból tudta, ha úgy kívánta, közelebb juthat a szárazföldhöz, ám amikor a Váltott Isten úgy véli, túlságosan is közel ért, megállítja. Manővere ellenére a vitorlás mégis egyre közelebb ért hozzá. Nemsokára a hajó megjelent a bal oldalán. Figyelte, miként vonják be a vásznat, majd két férfi erős evezésbe kezdett, míg egy harmadik szenvtelenül nézte őt az orrból.
— Mit akartok? — kiáltotta nekik, amikor úgy vélte, olyan távolságba értek, hogy hallják.
Az orrban álló férfi korábban nem hallott, mégis tisztán érthető nyelven felelt. Ezt a nyelvet tanították neki álmaiban.
— Nem ismerem ezt a barbár nyelvet, nyugatrészi! — kiáltotta Perkarnak. — De ha érted a valódi beszédet és szorult beléd egy kevés értelem, akkor nem okozol bajt nekünk.
Kinyitotta a száját és az idegen szavak lependeredtek a nyelvéről — előbb nehézkesen, de gyorsan tanult, így egyre folyékonyabban.
— Nem kívánok bajt okozni nektek — jelentette ki.
— Az jó — felelte a férfi, miközben a két járműről szinte már meg lehetett érinteni a másikat. — Akkor most elhagyod a csónakodat és megkímélsz minket a fáradságtól, hogy mi dobjunk ki. Ha kiugrasz, akkor egy darabban mehetsz el, nem kell külön a fejednek és külön a testednek.
— Nincs nálam semmi, amit érdemes lenne elrabolni — igyekezett az eszükre hatni Perkar. — Ráadásul nem kívánok harcolni veletek. — Egyik kijelentése sem lehetett volna ennél igazabb. Noha különös volt a megjelenésük, ezek emberek voltak, nem istenek, akik hazarepülnek a hegyükhöz és új testet öltenek magukra, mint valami ruhát. Emberek voltak, és ha meghalnak, a Folyam felhabzsolja a lelküket. Meglehet, úgy végzik majd, mint azok a vízből lévő halak, amiket még a forrásvidéken lándzsával kifogott: emlékekként a sodrásban. Mint a kapaka.
A gondolatra felszikrázott benne az indulat. Ráébredt: nagyon is megvan az esélye, hogy végezzenek vele, és már nem vágyott erre.
Az orrban álló férfi savanyú arcot vágott. Vaskos szemöldöke összeugrott sólyomorra és parázsló, fekete szeme felett. Görbe kardot emelt a kezében... A fegyver nehéznek tűnt: inkább holmi nagyméretű bárdnak, mint harci eszköznek. — Kiugrasz, vagy meghalsz! — figyelmeztette Perkart. Még egy embernél előkerült a kard, míg a harmadik közelebb kormányozta a hajójukat.
Perkar elővonta Harkát és megvetette a lábát. Másfél hónapot töltött a csónakban, s épp eléggé kitanulta ezalatt, hogyan kell a ringó járműben megállni.
— Kérlek! — próbált esedezni, noha haragja egyre növekedett. — Erre nincs szükség. Nincs semmim.
— Ott a csónakod — cáfolt rá könnyedén a másik. — Márpedig azért annyit lehet kérni, hogy érdemes megverekedni érte. Igazából nagyon magas ára lehet, ritkaságként. Odalenn, Nhólban a folyamszülöttek kedvelik a különlegességeket. És az a kard is nagyon furcsa — húzódott résnyire a férfi szeme. — Ráadásul nyilvánvalóan messziről, nagyon messziről jöttél. Mi másért utaznál ennyire messzire, hacsak nem, mert valamit el akarsz adni?
Valójában nem volt kérdés, és Perkar felismerte, a másik nem egyezkedni akar, hanem csak igyekszik rávenni, ugorjon. Harcias fellépése ellenére mintha húzódozott volna a támadástól, még úgy is, hogy létszám tekintetében ők voltak előnyben. Harmincöt éves lehetett, talán negyven, épp elég idős ahhoz, hogy megéljen néhány csúnya meglepetést és tudja, a legígéretesebb helyzet is végződhet katasztrófával. Emberei fiatalok voltak, fiatalabbak Perkarnál, noha harcedzettnek tűntek és számos sebhely éktelenedett rajtuk. Talán a fiai?
— Mint látjátok, nincs semmim, vagy különben vakok vagytok — mutatott rá. — Engedjetek el békével! Nem ugorhatok a Folyamba... Nem hagy engem. — Miért nem hallgatják meg?
— A Folyam mit sem törődik veled; senkivel sem törődik, csak a folyamszülöttekkel — jelentette ki a férfi. Kiköpött. — Ez a tiéd. Tűnés a csónakból, vagy véged!
Perkar habozott; azon gondolkodott, mi történne, ha valóban kiugrana. A Váltott Isten biztosan nem engedné át nekik a csónakot. De ha mégis...
Látta, ahogy a másik döntésre jut — pillantása megkeményedett, zsigerei összehúzódtak, aztán, akárha valamiféle jelre, a két idegen átugrott csónakjába: kardjuk már a kezükben és felé vágtak vele.
Egyszerre valamiféle komor öröm járta át, miközben súlypontját áthelyezte, hogy kiküszöbölje a csónak hirtelen rándulását s közben lekuporodott. Végre valaki, akire lesújthat, akit megölhet, aki megérdemli! Felrántotta Harkát hárításra, továbbcsúsztatta, hogy megakassza a másik ember döfését. Az első kard nagy csendülés közepette félresiklott, míg a fiatalabbik férfi fegyverét furcsa hang kíséretében széthasította az istenpenge. Perkar pillantása a veszélyt kutatta, így fordult meg fürgén, hogy Harkát az első támadó visszakezes csapásának útjába helyezze. Ellenfele fegyvere beleremegett az ütésbe, majd kicsorbult. Perkar ismét megfordult, a másik kalózra vágott, aki még nem barátkozott meg a gondolattal, hogy tönkrement a kardja, és nagy lendülettel igyekezett megütni őt vele. A kaszáló támadással mit sem törődve Perkar pengéje közvetlenül a hónalja alatt, védtelenül hagyott bordái magasságában szelte a levegőt. Tiszta volt a vágás, és az ifjú apró rántást érzett, ahogy kettéhasította a férfi gerincét. Harka könnyen kiszaladt a testből, és hárította az első férfi harmadik támadását is, aki arckifejezéséből ítélve éppencsak felfogta a helyzetet. A félreütött fegyver tompa csörrenéssel esett a csónak padlójára, ahogy Harka megcsillant a napfényben — nyomában vércseppek hullottak —, és felnyitotta a férfi hasát. A zsigerek szétvágott zsákból kicsúszó angolnák módjára omlottak ki, s a kalóz tágra nyílt szemmel nézett fel Perkarra. Aki Harka ösztönzésére ismét megfordult, de a fiatalabbik férfi súlyosan zuhant rá, keze a fejét karmolta. Perkar vadul felrántotta a könyökét — túl közel volt hozzá a másik, hogy a kardját használhassa —, azonban ez sokkal inkább botladozás volt, mint támadás: a fiatalember lecsúszott róla és vérrel kente össze.
Perkar vicsorogva a csónak felé fordult, noha Harka nem jelezte neki. A harmadik ember rémülten csillogó szemmel, kétségbeesetten evezett, hogy minél távolabbra kerüljön tőlük. Perkar tagolatlanul üvöltött utána.
Az idősebbik még életben volt. A csónak fenekén hevert és kezével igyekezett beleit a helyükön tartani. Perkar megborzongott, ujját végighúzta a testét borító vérben. — Ez a te hibád! — köpte indulatosan. — Te miattad tettem!
A férfi csak pislogott rá.
Vér — villant Perkar eszébe. — A Váltott Isten azért ismert, mert megízlelte a véremet.
Igyekezett, hogy ne formálja meg teljesen a gondolatot, ne bontsa ki. Elsősorban ösztöne hajtotta, amikor megragadta zsákját, eltette a véres Harkát és a Folyamba vetette magát. Közel volt a part, régóta nem volt ennyire közel.
Először engedte a Folyam, de ez korábban sem volt másként. Csak akkor kiáltott fel diadalmasan, amikor minden kétséget kizáróan homokot érzett lába alatt. Működött! A Váltott Isten összekeverte őket, merthogy másvalaki vére borította!
Két lépést tett meg a sekélyesben, mikor a Folyam beleakaszkodott.
— Ne! — szűrte fogai között. Kirúgott, erejét megfeszítve küzdött. A sodrás megragadta és visszafelé cibálta. Kétségbeesésében a vízbe ugrott, karmolta a medret, és csodába illő módon ujjai valami keményet értek. Utána kapott, fogást talált rajta, és húzta.
Sajnálatos módon nem tudta egyszerre megtartani — valószínűleg gyökér lehetett — és kiemelni fejét a vízből. Minden eltökéltségét összegyűjtötte, a gyökérre csomózta és húzta, még azután is, hogy tüdeje őrjöngő figyelmeztetéseket kezdett küldeni: a lélegzés elengedhetetlen szükséglet. Úgy kapaszkodott, hogy válla sajogni kezdett, mintha hangyák marták volna, de végül sikerült annyira kijutnia, hogy kidughassa az orrát, és aprócskát szippanthasson a levegőből. Már remegett a karja, de alig választotta el valami a parttól!
Amikor kiemelte fejet a vízből, tudta, sikerülni fog. Sokáig tartott, mert a teste elgyengült és csak egyetlen gondolata maradt — húzd! —, de végül ott hevert a fövenyen, a meleg, száraz homokon. Csekélyke maradék erejével amennyire csak tudott, elbotorkált a víztől, útközben fatörzseknek ütközve; tüskebokrok akaszkodtak belé. Aztán végre megállt, mert nem tudott már továbbmenni.
Már nem látta a Folyamot, azonban utolsó erejével felé fordult. — Hagytad kicsúszni a zablát — zihálta. — Figyelmeztettelek! — Azzal a fatörzsnek dőlve a földre ereszkedett: végtagjai remegtek az erőfeszítéstől és a kimerültségtől. Szabadság.