Hezsi lehunyta egy pillanatra fáradt szemét és a felvillanó különös fények játékát figyelte. A rebbenve tovatűnő formákat jól ismerte: elmosódott írásjelek ívei, szögletei voltak — felüket sem ismerte, a többi pedig rejtélyes volt, akár a tenger felől érkező szél. Hány napja is annak, hogy ezeket bámulja, vakargatja jelentésüket, mint valami örökké viszkető foltot, noha nem sok sikerrel? Egyszerűen nem tudott eleget. Khánnak igaza volt.
Ám amit megértett olvasmányából, nem szegte kedvét. Nagy néha és sok munka árán ébredt csak rá egy-egy rész jelentésére, de milyen édes volt a siker, édesebb mindennél, amit megismert eddigi élete során.
Kej aggódott miatta és ezzel Hezsi is tisztában volt. Pirkadattal ráncigálták ki az ágyból, s akkor tért vissza, amikor már csillagok ragyogtak az égen, zsebében papírcetliket babrálva. Darabka szénnel másolta le az érthetetlen írásjegyeket és éjszaka, az ágyában, az olajlámpa meg-megrebbenő fényében törte a fejét jelentésükön. Felfigyelt erre a szobájában lévő kísértet is — közelebb jött, mintha őt figyelné, egy alkalommal beletúrt láthatatlan ujjával a papírokba. Talán életében írnok volt és legalább annyira szeretett írni, amennyire Hezsi.
Ki kell nyitnom a szememet, gondolta. Már majdnem értettem, mit mond ez az oldal. De nem nyílt ki és egy pillanattal később rátört az álom.
Zuhanásra ébredt, sötét mélységbe vezető, lefelé tartó száguldásra, de ez csak az alvás rémülete volt, az ember fejében élő aprócska démonfajzatok okozta fajta... Kej legalábbis ezt mondta róla. Egyik apró kezét melléhez emelte, hogy lecsillapítsa szíve dobogását. Álomtól bódultan attól tartott, Khán még meghallja azt. Attól is tartott, hogy talán látta őt elaludni — nemegyszer látta, ahogy hűvösen kitessékelte azokat, akik ezt tették, még azokat is, akiknek uralkodói leiratuk volt, hogy a könyvtárban tartózkodhatnak. Neki nem volt ilyenje. De nem, ha észrevette volna, hogy alszik, nem zuhanásra, hanem a bölcs éles nyelvű megjegyzésére ébredt volna.
Megkönnyebbülten, noha még mindig kissé zavarodottan fordult ismét a könyv felé. Elborzadva látta, hogy kifeküdve, szétterült lapokkal hever a földön, és apró sikkantást nyelt vissza. Tényleg ledobta volna? Úgy emlékezett, óvatosan letette, pontosan akkora értékként kezelve, amekkora volt. De most itt volt, lefelé fordulva, mint valami kicsavarodott szárnnyal heverő döglött madár. Ahogy érte nyúlt, keze remegett. Ahogy finom mozdulatokkal megfordította, aggodalma riadalommá vált, merthogy a kötés közelében a megsárgult papír elszakadt. Hosszú, semmivel sem leplezhető szakadás volt ez a szemében, olyan széles, akár a Folyam.
„Ha csak egyetlen oldalt is eltépsz”, mondta neki Khán. Csak egyet.
Amikor észrevette, hogy néhány könnycsepp is kibuggyant a szeméből, megtörölte, aztán szorosan összezárta: nem akarta kiengedni a sós vizet. Ha Khán sírni látja, azonnal rájön, mi történt. Így is megtudhatja, de tőle biztosan nem. Ott maradt, gondolkodott, még néhány pillanatig magát nyugtatva. Amint úgy érezte, arcán a szorongás maszkját felváltja a megszokottnak vélt közönyé, gondosan figyelve mozdulatait becsukta a könyvet. Íme, senki sem tudja megmondani, hogy az egyik oldal elszakadt, ha a könyv csukva van. Egyáltalán, látta Khán, hogy elvitte ezt a kötetet? Gubancnak hívta az efféle helyeket, most is ilyenben volt, a könyvtár hátsó részében polcokból és asztalokból létrejött zűrzavaros labirintusban. Khán nem látta őt aludni, és nem látta, hogy levette ezt a könyvet. Levezetésével elégedetten rögtön jobban érezte magát valamivel; visszatette a sötét borítós könyvet testvérei közé. Ismét körülnézett, nem látott senkit a könyvek és polcok közötti lyukakon, foghíjakon át.
Levett egy másik könyvet, ami ígérete szerint az első dinasztia kori templomok megfelelő felszenteléséről beszélt. Úgy gondolta, mivel ehhez a Folyam, jelképekben leírt neveit kell felfesteni az épületekre, talán akad valamilyen jó leírás az efféle építmények tervezéséről és készítéséről. Körülbelül egy órán át bogozgatta a jelentéseket, mire rájött, tévedett: atyja dinasztiájának templomait valóban festették, de az első dinasztia idején csupán bonyolult összetételű tömjénnel telítették az előírt módon. Nem ígért sokat az építészeti leírást illetően. Szemhéja ismétcsak le-leragadt, így — nehogy újabb könyv lássa kárát — visszatette a hasznavehetetlen kötetet és felkelt. Nagyon büszke volt magára, ahogy elhaladt Khán mellett, sem nem sietősen, sem nem sunyítva, minden tekintetben megszokott önmagát hozta. Ahogy szokta, Khán egyetlen pillantásra sem méltatta őt.
Amint kiért nyakába szedte lábát, úgy sietett a hátát falnak támasztó Cemhez. Épp egy udvaronchoz illő ruhát viselő fiatalemberrel beszélgetett, bizonyára valamilyen alacsonyabb rangú nemessel. Amikor a fiatalember meglátta őt, kissé megemelte szemöldökét, gyorsan elköszönt Cemtől, és a folyosók felé vette az irány; láthatóan máshol akadt dolga. Hezsi nem is törődött vele. A testőrhöz lépett és az ingujját cibálta.
— Gyerünk, Cem! Menjünk már!
Az óriás szemöldökét ráncolva biccentett, majd némi üggyel-bajjal talpra kecmergett.
— Rövid napod volt — állapította meg, ahogy átvágtak az egyre zsúfoltabbá váló termen. Hamarosan sor kerül a délutáni kegyelmek kihirdetésére, ezért mindenki a szabadban álló kutak felé vette az irányt. Hezsi természetesen sohasem jelenne meg ilyen nyilvános szertartáson, s bár Cemnek itt lett volna a helye, a rábízott semmivel nem utalt arra, hogy elengedi.
— Igen, rövid. Arra gondoltam, segítek Kejnek a konyhában.
— Nekem nem kell hazudnod, hercegnő — horkantotta az óriás. — Cem a te szolgád.
Erre a homlokát ráncolta, némiképpen ingerülten, amiért a testőr ennyire ismeri. Átkeltek a Fehér Cickafark udvaron és megérkeztek az uralkodói szárnyba, ahol jóval kevesebb imádkozni induló ember jött velük szembe.
— Talán meggyötört a Szalamandra? — A testőr Szalamandrának nevezte Khánt a csupasz feje miatt.
— Nem, Cem. — Úgy érezte, megint közel van hozzá, hogy előtörjenek könnyei. Hát nem sikerült eltennie őket? Igenis, jól van!
— Hát — morogta az óriás.
Egy ideig csendben sétáltak tovább.
— Úrnőm — kezdte végül a testőr, de aztán elhallgatott egy pillanatra, és csak aztán folytatta —, ismered Uezs Jehd Nát?
— Tessék? Cem, miről beszélsz?
— Csak eszembe jutott, hogy ismered-e.
— Kellene?
— Gazdag és befolyásos családból származik.
— És gátlástalanból. Egy évszázaddal ezelőtt csalással és fondorlatokkal szerezték meg földjüket. Még egy-két gyilkosság is történt, azt hiszem.
— Én nem is hallottam még erről — morogta az óriás.
— Senki sem beszél róla. Elvégre mostanra uralkodói vér is folyik bennük. Az egyik régi feljegyzésben olvastam; egy pap írta, aki a Folyam vérének felhígulásáról kesergett, és hogy tolvajok meg gyilkosok is belekeverednek most már.
— Ó! De ez régen volt már, igaz?
— Igen, elég régen.
— Van a családnak egy fiatal tagja, bizonyos Uezs...
— Vele beszélgettél a teremben?
Cem megtorpant és a Szélnép terme vakító türkizre festett falának dőlt — egy-két lépés választotta még el őket a bejárattól. — Hát, meglehet, hogy épp ő volt az.
— Most viszont te ne hazudj nekem, Cem! Úgy elinalt, mint a házigyík, ha jön a macska. Mit akart tőled ez az „Uezs”? Vigyázz, ha azt hiszed, akár csak egy napra is elengedlek, hogy valami bolondnak testőrködj, amíg elmegy berúgni a városba... — Hezsi nem egy ilyen kérést elutasított már.
— Ó... nem, hercegnő. Nem ezt akarta.
— Hát akkor?
— Azt kérte, hogy beszéljek veled.
— Miről? — türelmetlenkedett Hezsi. Mire akar Cem kilyukadni?
— Szeretné, ha... találkoznátok. Például az Ónix udvaron, de bármelyik neked tetsző hely megfelel neki.
— Miért kéne talál... ó. Ó!
— Azt is kérte, mondjak meg neked még valamit — dörmögte épp csak hallhatóan a félóriás. Az arca égett és olyan piros volt, mint amikor a hercegnő felfedezte őt a vizes szolgálóval, aki hébe-hóba eljött kitakarítani a ciszternát, ahogy egymást lökődték és taszigálták az egyik régi raktárhelyiségben.
— Mi van még?
Cem a torkát köszörülte, szemöldöke komoran konyult lefelé zavarában.
— Ööö... „Hová tart fénylő szépsége / Nyelvem nem őrzi meg nevét / Elillan mint a...”
— Ne! Hagyd abba, most azonnal! — sziszegett rá.
— Nem vagyok túl jó, ha szavalás...
— Nem érdekel! Nem akarom ezt hallani. Ez a fiú udvarol nekem?
— Szeretne.
— Nem! Más se hiányzik! Ne!
Cem álla megfeszült, de aztán közönséges vonásai ellágyultak. — Hercegnő, mit árthatna az ilyesmi?
— Nincs időm erre — felelte erre. És nem engedem meg, hogy Khánnak igaza legyen velem kapcsolatban, tette hozzá magában.
— Akkor mit mondjak neki? — sóhajtotta az óriás.
— Nem számít. Mondj neki, amit akarsz. Ez nem az én dolgom, Cem.
— Ahogy kívánja, hercegnő.
— Pontosan — szúrt vissza Hezsi. Fürge léptekkel indult tovább, hogy végre ágyba kerüljön, egyedül, és minél többet elfelejtsen ebből a napból.
A pihenés jót tett — többet aludt, mint az előző két éjszaka bármikor. Ám akármennyire frissnek érezte magát, nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy elmaradása van, elvesztegette az időt. Vörös rizsből és kolbászból álló reggelijét hamar befalta és alig váltott néhány szót Kejjel, máris a könyvtár felé igyekezett. Meg sem állt bevárni Cemet, aki attól még követte és utol is érte, épp mielőtt maga mögött hagyta volna az uralkodói szárnyat. Tulajdonképpen a Pillanatok termének lábánál érte be; a márvánnyal borított folyosó csillámlott a festett üveges tetőablakokon átszüremlő, folyton változó fényekben. Hezsi megtorpant, egyrészt, hogy az óriás csatlakozhasson hozzá, másrészt, hogy lekandikáljon a szépséges teremre. Odalent volt atyja és édesanyja, nénikéi és bácsikái, idősebb testvérei.
— Hát nem szép, Cem?
— Nagyon szép, hercegnő.
— Mit gondolsz, mikor költözöm le oda, mikortól élek együtt atyámmal és anyámmal?
— Amikor itt az ideje, hercegnő.
— Persze, amikor itt az ideje. Lana, a nővérem múlt ősszel költözött le. Tizenhárom volt, pont annyi, mint én.
— Akkor talán hamarosan, hercegnő.
— Cem, te tudod, igaz? Miért élünk mind itt kinn, az uralkodói szárnyban, de külön a családtól. Miért költözünk be valamikor a tizedik év után. S ha nem történik, akkor miért visznek le a sötétségbe, a város alá?
Az óriás nem válaszolt. Helyette mintha a fal színeit vizsgálgatta volna.
— Korábban szerettem volna megtalálni D'ent. Még mindig nem tettem le róla, Cem, de manapság magamat illetően sem tudok dűlőre jutni. Én is végigmegyek vajon a folyosón, hogy atyám és anyám mellett éljek, vagy a város alá kerülök oda, ahová D'ent vitték, akárhol is legyen? Ha szeretsz, Cem, mondd el nekem az igazat!
— Ezen a beszélgetésen már túl vagyunk, hercegnő, és nem válaszolhatok neked. Ha megtehetném, elmondanám. Mert szeretlek téged.
Hökkenten fordult testőre felé. Cem arcát ráncokba gyűrte a fájdalom, szeme csillogott, mintha üvegszilánk lett volna a helyén.
— Nem válaszolhatsz? — kérdezte tőle, mire az óriás bólintott. Szóra nyitotta száját, de csak ajka mozgott, hangtalanul. Megremegett, szeme megrebbent vaskos szemhéja alatt. Reszketés tört rá.
— Ne! Cem! — Hezsi odarohant a testőrhöz és átölelte a derekát, bár a karjai nem értek át. A félóriás hatalmas teste rángatózott és vonaglott. Ám miközben a hercegnő a karjában tartotta, a görcsei lassan csillapultak, végül teljesen elmaradtak. Hezsi még szorosabbra zárta karját, amíg aztán két tányérnyi kéz nem nyúlt le, hogy kedvesen kibontsa az óriást az ölelésből.
— Nem tudtam, Cem! Ne haragudj!
— Ezt még nagyon fiatalon csinálják velünk — mondta a testőr. Hangja fáradtan, kimerülten csengett. — A papok... Amikor úgy döntenek, az uralkodói lakóhelyiségekben dolgozunk és élünk majd. Velem, Kejjel, mindenkivel. Úgyhogy nem tudunk róla beszélni. Érted?
— Igen, értem. Tudom, mi a tiltás.
Az óriás biccentett: — Ha megtehetném, beszélnék róla, hercegnő.
Ahogy továbbmentek, csillapodott Cem iránti aggodalma — nem azért, mert nem számított neki a félóriás, hanem mert feltámadt benne a harag. Mit rejtegetnek előle, a testvérei, a rokonai elől? Nem tudott többet D'ennél, és ő már nincs itt.
Ahogy áthaladtak a Vadkecske udvaron, ismét fény ömlött végig rajtuk s a világosság nemcsak körülötte, benne is új képet adott a dolgokról. Vadul vigyorgott, haragja szépen összesimult a céltudatossággal.
— Nem is építészetet kellene tanulnom — suttogta inkább magának, mint Cemnek. — Hanem minket! Az uralkodói vérvonalat. Ez miattunk van. — Annyira egyszerű, annyira nyilvánvaló. Ha megtalálja az uralkodói család hiányzó tagjait, megtalálja D'ent is. Megtalálja önmagát. — Ezt kellene tanulnom — suttogta ismét.
De hogyan? Fogalma sem volt róla, hol kezdjen hozzá. Eddigi kószálásai során még csak ehhez hasonlóra sem bukkant. Khánnak igaza volt, teljesen igaza. Az ember egész nemzedéken át bolyonghat a könyvtárban és nem tudja, mit keres — akkor nem, ha olyan keveset tud, amennyit ő.
Még mindig ezen rágódott, amikor elérték a könyvtárat. Mint mindig, Cem most is az ajtótól balra lévő hall felé vette az irányt és leült, hogy megvárja őt. Hezsi belépett, maga sem tudva, merre kezdje, de annál lelkesebben.
Már az első lépésnél tudta, hogy valami nincs rendjén. Khán azonnal felnézett foglalatosságából; most először találkozott a pillantásuk azóta, hogy először bejött ide. Homlokán halvány ránc jelent meg, majd felállt, kezében borvörös kötésű könyv. Hezsi szíve megdermedt, ahogy az öregember magához intette.
Odasietett, arca valósággal lángolt.
— Emlékszel rá, mit mondtam? — kérdezte Khán halkan, hangja száraz lap surrogása.
— Már el volt szakadva — felelte remélve, eléggé magabiztosnak hangzik, de egyáltalán nem volt az.
— Azt is mondtam, megtanítalak, hogy ne hazudj — szólt Khán a harag legkisebb jele nélkül. — Honnan tudtad, mivel vádolnálak?
Honnan tudta Khán, hogy ez a könyv nála volt? Lehetetlen. Lehetetlen, hacsak... Valamiképpen mégis lehetségesnek kellett lennie, de túlságosan rémült volt ahhoz, hogy rendesen gondolkodni tudjon, Khán pedig még mindig ott állt, és választ követelt.
— Nos? — kérdezte.
— Hát... Elaludtam. Akkor szakadt el.
— Figyelmeztettelek — bólintott a könyvtáros.
— Kérlek... — kezdte Hezsi maga sem tudva, pontosan hogyan folytassa, mit ajánlhatna fel a férfinak a kegyelméért cserébe. Azonban Khán arckifejezése torkára forrasztotta a szót.
— Velem nem lehet alkudozni, hercegnő. Én vagyok ennek a teremnek a gazdája, és egyedül atyád parancsol nekem. Márpedig atyád nem szólal fel az érdekedben.
— Nem jöhetek ide többet? — Nem sírok, gondolta, és egyszerre biztos volt benne, így is lesz, képes várni vele.
— Ó, nem, hercegnő. Nagyon is eljössz ide. Ide jössz minden egyes nap és azt teszed, amit mondok neked. — Papírtekercset nyújtott át neki. Cs'ánge papír, amit az udvari ügyeknél szoktak használni. — Az atyád volt olyan kegyes, és aláírta ezt, hercegnő.
— Mi ez? — Szédült, térde ingatagnak, bizonytalannak tetszett, és attól tartott, hogy mindjárt összeesik.
— Szerződés. Tartozol az Udvari Könyvtárnak. A nappali órákban a szolgámként kell dolgoznod, el kell végezned minden munkát, amit rád bízok. Nem panaszkodhatsz és engedelmeskedned kell, különben hajadnál fogva kikötnek a nagy udvaron álló szégyenpóznához. Megértetted, amit mondtam?
— Szolgáló? — bukott ki Hezsiből. — Én nem lehetek szolgáló. Én hercegnő vagyok!
— És ez nekem nem jelent semmit. Legalábbis ezzel a papírral a kezemben. Még az uralkodó, az atyád, is a Folyamot szolgálja, te pedig őt szolgálod, akárcsak az egész uralkodói család. Ő pedig megparancsolta neked, hogy szolgálj engem — azzal átnyújtotta Hezsinek a papírost.
A lány reszkető ujjal vette el, de elolvasni nem tudta. Nem tudott összpontosítani. Azonban kétségkívül ott volt rajta atyja aláírása és pecsétje. Valódi volt.
— Nem... — kezdte.
— Először is maradj csendben! Csak akkor szólj, ha megkérlek rá.
— Igen, Khán — felelte tekintetét lesütve.
— Ma megmutatom neked, hogyan kell megjavítani a könyveket. Sok javítanivaló könyvem van a számodra. Aztán meg szerintem... — tekintete mohón járt körbe a helyiségen. — Jobban megy már a régi írás? Beszélhetsz.
— Igyekeztem... — Hezsi elhallgatott. Nem olvashatja olyan jól a régi írást, ahogy Khán szeretné.
— Rengeteg katalogizálnivaló van. Tudod, mi az a katalogizálás?
— Nem, Khán.
— Micsoda tudatlanság! — sóhajtotta a könyvtáros. — De hát mit lehet tenni, nem igaz?
— Ha...
— Nem kértem, hogy megszólalj! — sziszegte eltorzult arccal a férfi.
— Elnézést.
— Csendet!
De hát én hercegnő vagyok, gondolta Hezsi, mégis sikerült visszanyelnie válaszát.
— Kövess! Meg ne állj elszakítani a könyveket!
Khán kis asztalhoz vezette, amin fehér papíros, tálban valamiféle kenőcs és a préseléshez használt nehéz fatáblák voltak.
— A szakadás egyszerű ügy — kezdte a férfi. — Még az ostobáknak sem jelent gondot kijavítani. Először ezt mutatom meg, aztán a kötést.
A lány bólintott. Tompán figyelte, ahogy a finom barna ujjak gyakorlottan dolgoznak a papírral.
— Nem kell sok ragasztó hozzá. Csak amennyit felvesz, nem több.
Egyszerre gyanakodni kezdett. Képzeletében alvó önmaga jelent meg, ahogy Khán fölé hajol, lenyúl, elszakítja a könyvet, majd csendben távozik, ő meg alszik tovább. Csak azért, hogy megtehesse ezt, megszégyeníthesse, megbüntethesse, amiért betört az ő drágalátos könyvtárába.
A férfi ujja alig tenyérnyire volt Hezsi orrától és mérgesen billegett.
— Nem figyelsz — korholta. Dühösnek tűnt.
Pedig de, gondolta a lány. Nagyon is figyelek.