Epilógus: Keresztesek 2.0
Az iszlám és népének a keresztesek meg csatlósaik ellen folytatott küzdelme hosszú háború lesz.
Egy magányos férfi hajtott az új-zélandi Christchurch városának Riccarton nevű negyedében található an-Núr mecsethez, ebédidőben, 2019. március 15-én. Megállt, kiszállt a kocsiból, nyugodt léptekkel besétált a mecsetbe, és lövöldözni kezdett. Több fegyver is volt nála: egy félautomata vadászpuska meg egy villanófénnyel fölszerelt félautomata puska, és webkamerás sisakot viselt, amelynek segítségével a Facebookon élőben közvetítette a történteket. A fegyveres mindössze hat perc leforgása alatt több mint negyven embert gyilkolt meg. Ezután kocsiba szállt, és a város túloldalán, a néhány mérföldnyivel távolabb épült Linwood Islamic Centre épületéhez hajtott, ahol újabb hét emberrel végzett, majd elrobogott. Végül akkor fogták el és vették őrizetbe, amikor már egy harmadik muzulmán imahely felé tartott. Mielőtt megállították volna, fennhangon értékelte a teljesítményét online hallgatóságának. „Még célozni sem volt időm – mondta. – Hiszen oly sok célpont volt.”
A christchurchi mecset elleni támadás kapcsán őrizetbe vett és vád alá helyezett férfi a huszonnyolc éves Brenton Tarrant nevű ausztrál állampolgár volt. E sorok írásakor Új-Zélandban már folyik a jogi eljárás Tarrant ellen, miközben világszerte milliók és milliók nézték a christchurchi lövöldözésről készült képeket, és olvasták a minden bizonnyal Tarrant által írt magyarázó nyilatkozatot, amelyet még röviddel a támadások előtt számos honlapra és többtucatnyi e-mail-címre – közöttük az új-zélandi miniszterelnök, Jacinda Ardern hivatalának is – elküldött.
A kiáltvány a Nagy népességcsere (The Great Replacement) címet viselte, és szerzője magát „ökofasisztaként”, illetve „etnonacionalistaként”, valamint a keresztények és mohamedánok között több évszázada folyó küzdelem harcosaként jellemezte. A fehérek felsőbbrendűségét hirdető, szélsőséges gondolatok egész sorát fejtette ki a szövegben, az általa véghez vitt lövöldözést pedig bosszúnak nevezte „azért az 1300 éve folyó háborúért és pusztításért, amelyet az iszlám a Nyugat népei ellen folytatott”. Utalt a keresztény és a muzulmán hatalmak közötti történelmi konfliktusokra a Balkánon és azon túl. Ezek a 8. századtól a 19. századig terjedtek, ám zömük a középkori keresztes háborúk idejére esett. Egyik tölténytárára „I. Antiókhiai Bohemond” nevét festette fel. Egy másik felirat a harmadik keresztes hadjáratra utalt: „Akkon, 1189”. A puskáját „Turkofagosnak”, vagyis Törökfalónak nevezte el. A kiáltvány állítása szerint „az újjászületett Templomos Lovagok” nevezetű csoport áldását adta a támadásra, egyúttal méltatta a szélsőjobboldali tömeggyilkost, Anders Behring Breiviket, aki 2011-ben a norvégiai Utøya szigetén hetvenhét embert ölt meg (a perének idején Breivik azt állította, hogy egy újjáéledt templomos rend tagja, amelyben ő az I. „Jeruzsálemjáró” Sigurd fedőnevet viseli). A christchurchi kiáltvány szerzője egy helyen II. Orbán clermont-i prédikációját idézte, amely 1095-ben az első keresztes hadjáratot elindította. „TEDD FÖL MAGADNAK A KÉRDÉST, VAJON ORBÁN PÁPA MIT TENNE?” – írta.
Noha nem mondta ki, magát nyilván egy 21. századi keresztesnek tartotta.{894}
A történészek a keresztes hadjáratokat csaknem kivétel nélkül befejezettnek tekintik. Az, hogy vajon pontosan mikor értek véget, történelmi értekezések és viták tárgya. Lezáró időpontként – terminus ad quem – többen Akkon elfoglalását és a palesztinai, valamint a szíriai keresztes államok 1291 nyarán lezajlott összeomlását adják meg. Mások – ahogy jómagam is e könyvben – a rekonkviszta 1492-es lezárásához kötik a keresztes mozgalmat végét. Azok, akik a legtágabb értelmezés mellett foglalnak állást, a keresztes korszakot egészen 1798ig kitolhatják, amikor Bonaparte Napóleon az egyiptomi hadjárata során elűzte Máltáról a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendet, és elfoglalta Alexandriát. Ebben az ügyben nehéz egyetértésre jutni, és mindegyik említett időpont mellett helytálló érvek szólnak. De abban általános a szakemberek között az egyetértés, hogy az „igazi” keresztes mozgalom már a múlté. Hisz rég tovatűntek azok a napok, amikor a katolikus egyház nagy erőket mozgósított azért, hogy sereget állítson ki, melynek katonái lelkük üdvözülésének fejében területeket hódítanak el, és „hitetleneket” öldösnek le. A mi világunk jóformán a fölismerhetetlenségig megváltozott Bouillon Gottfried, Oroszlánszívű Richárd, Zangi és Szaladin világához képest. A középkor küzdelmei nem a mi küzdelmeink. Az a világ a múlté.
Ám a történészek érvekkel alátámasztott álláspontjait nem mindenki osztja. Hiszen napjainkban – mind a keresztények, mind a muzulmánok soraiból érkező – szélsőségesesek sokasága véli úgy, hogy a keresztes mozgalom eszméje máig megőrizte jelentőségét, és alkalmas (vagy alkalmas lehetne) a két hitvilág között napjainkban fönnálló viszony meghatározására. Fölfogásuk szerint a keresztes mozgalom nem pusztán egy metafora, vagy inspiráló példa egy történelmi esemény kísérteties formában való rekonstruálására, hanem nagyon is igazi, a valóságban végbemenő jelenség: olyan háború, amelyet nemcsak a Közép-Keleten és Észak-Afrikában, hanem a nyugati városok – London, New York, Párizs, Berlin, Madrid, Christchurch – utcáin is meg kell vívni.
És e fölfogás mindinkább erősödik, amelyről akár a 21. század legnagyobb port fölvert terrortámadásaira vetett futó pillantás is meggyőzhet minket. 1998 februárjában Oszáma bin Láden, az al-Káida terrorszervezet vezére több – egyiptomi, pakisztáni és bangladesi – szélsőséges társával egyetemben nyilvánosan dzsihádot hirdetett „zsidók és keresztesek” ellen, akiknek az Arab-félszigeten elkövetett „bűntettei és vétkei” – állításuk szerint – „Allahnak, az ő hírnökének és a muzulmánoknak szóló hadüzenettel érnek föl”.{895} Fél év múlva az Egyesült Államok Dár asz-Szalám-i (Tanzánia) és nairobi (Kenya) nagykövetségénél teherautóba rejtett pokolgépet robbantottak, több mint kétszáz ember halálát okozva. 2001. szeptember 11-én egy még tragikusabb és súlyosabb következményekkel járó, látványos támadássorozattal sújtottak le New Yorkra és Washingtonra, ahol eltérített repülőgépekkel rombolták le a Világkereskedelmi Központot és a Pentagon egy részét; a támadások több ezer áldozatot követeltek.
Öt nappal a szeptember 11-i gyilkos akciók után az akkori elnök, George W. Bush a Fehér Ház melletti parkban elmondott beszédében azt közölte az amerikai néppel és szövetségeseivel, hogy „ez a keresztes háború, ez a terrorizmus elleni harc jó ideig el fog tartani”.{896} Ez a helyzet fatális félreértése volt, és jóllehet elnöksége hátralévő idejében Bush már ügyelt arra, hogy ne ismételje meg az utalást a keresztes háborúkra, ezt soha nem felejtették el neki. Válaszul Bin Láden arra szólított föl, hogy a muzulmánok szerte a világon védjék meg magukat „az amerikai keresztes háborúval” szemben, és Busht „a keresztes lobogó alatt vonuló (…) keresztes vezérnek” titulálta.{897} Amikor az Egyesült Államok és szövetségesei – köztük Nagy-Britannia – 2003-ban Irak lerohanását készítették elő, Bin Láden megismételte fölhívását a „keresztesek” ellen, akik „elsősorban az iszlám népei ellen irányuló (…) keresztes háborút folytatnak”.{898} 2005-ben azzal vádolta meg Bush tanácsadóit, Dick Cheney-t és Donald Rumsfeldet, hogy nagyobb pusztítást végeztek Bagdadban, mint Hülegü kán 1258-ban.
Bin Láden halálát követően az al-Káida-utód Iszlám Állam és önjelölt „kalifája”, Abu Bakr al-Bagdadi vette át a globális iszlamista terrorizmus irányítását, amelynek tagjai a nyugati keresztény hatalmakat továbbra is „keresztesekként” emlegették, és a nyugati célpontok ellen intézett támadásaikat olyan háborús cselekményekként jellemezték, amelyeket a „keresztes” agresszióval szembeni ellenállás indokolt. Bush utódja, Barack Obama elnök alkalomadtán a történelem árnyaltabb olvasatával próbálkozott: egy 2015-ben tartott imareggelin azt fejtegette, hogy „a keresztes háborúk meg az inkvizíció időszakában az emberek szörnyű tetteket követtek el Krisztus nevében”.{899} Ám ebből semmi haszna nem származott. Ugyanis az Iszlám Állam kiadványai – egyebek mellett a szervezet hivatalos magazinja, a Dabik – Obamát nemes egyszerűséggel az új keresztes fővezérként jellemezte, és a terrortámadások – például a 2005. július 7én a londoni metróban és egy buszon elkövetett bombamerényletek – áldozatairól pedig mint „keresztesekről” írt. Nem volt nehéz kitalálni, miért. Egyszerűen óriási propaganda-értéke volt annak, ha azt a látszatot keltik, hogy a keresztes háború soha nem szűnt meg, hanem örökké tart, és ha a modern világ összes bűnét, romlottságát a frankok kilenc évszázaddal korábban elkövetett tetteivel kapcsolják össze.
Természetesen nem az al-Káida meg az Iszlám Állam vette észre elsőként, hogy a keresztesek emlékét könnyen fel tudja használni a saját céljaira. 1898 októberében a groteszk középkori jelmezben pompázó II. Vilmos német császár – mintha csak az 1229-es esztendő II. Hohenstaufen Frigyesét igyekezett volna feltámasztani – fehér paripán körbelovagolta Jeruzsálemet (majd ezt követően egy díszes arab fölirattal ékesített bronzkoszorút helyezett el Szaladin damaszkuszi síremlékén).
Csaknem két évtizeddel később, 1917 decemberében, amikor az első világháború – melynek kirobbantásáért a császárt súlyos felelősség terhelte – már a végéhez közeledett, Jeruzsálemet a brit birodalom csapatai támadták meg. Az angolok tábornoka, Edmund Allenby – a császárral ellentétben – gyalogosan vonult be a városba. Valószínűleg nem mondta azt, amit a híradások többször is a szájába adtak, nevezetesen, hogy „a keresztes háborúknak ezennel vége”, de a szűk látókörű nacionalista brit sajtó e megállapítást azonmód neki tulajdonította. A brit kormányzat – tekintettel ama kényes tényre, hogy a birodalomban hozzávetőleg százmillió mohamedán élt – szigorúan, ám hasztalanul figyelmeztetett annak „nemkívánatos voltára, hogy bármiféle olyan újságcikk, részlet vagy kép jelenjen meg, amelyik azt sugalmazná, hogy a Törökország elleni hadműveletek valamiféle szent háború, afféle modern keresztes hadjárat részei lettek volna, vagy vallási kérdésekkel bármiféle kapcsolatban állnának”. Az a tény, hogy szükség volt erre a nyilatkozatra, nyilvánvalóan azt mutatta, hogy a dolgok ilyetén való fölfogása nagymértékben elter-jedt. Ám mihelyst Jeruzsálem elesett, ugyanez a kormány a saját maga által kiadott intelmeket semmibe vette, mikor is a Tájékoztatási Minisztérium Az új keresztesek címmel rendelt propagandafilmet a Török Birodalom elleni hadjáratról.{900}
A keresztes háborúk emlékének csak az utolsó száz évben tapasz-talható megszámlálhatatlanul sok alkalommal történt fölhasználásá-ra és a vele való visszaélések fölsorolására már nem maradt elegendő helyünk. Hiszen kezdhetnénk az 1914-ben lezajlott tannenbergi csatával – amelyet Németországban sokan a teuton lovagokat ért vereség megtorlásának tekintettek, akik fölött, nagyjából ugyanabban a térségben, a lengyelek és a litvánok arattak győzelmet 1410-ben – és befejezhetnénk Dwight D. Eisenhower tábornok (majd elnök) állításával, miszerint általa a nácik ellen vezetett harc 1944-ben Európában „nagyszabású keresztes háború” volt. Elemeznünk kellene, hogy kik sajátították ki a keresztes mozgalmat, kezdve a néhai amerikai evangélista, Billy Graham „keresztes hadjáratnak” nevezett prédikációs körútjaival, egészen az egykori brit miniszterelnök, David Cameron 2015-ben tett botor kijelentésével, miszerint „az új lakások építéséért hirdetett nemzeti keresztes hadjáratot”. Röviden: e számbavétel jóval meghaladná e munka kereteit.
Ezért inkább egy személyes történettel fejezem be. A két christchurchi mecset ellen elkövetett támadás után bő egy hónappal, 2019 húsvét-vasárnapján (április 21-én) Srí Lanka szigetének templomaiban meg szállodáiban bombák robbantak, amelyek több mint kétszázötven – főleg keresztény – embert öltek meg. Ebben az időben – miután e könyv megírását, amelyet most az olvasó a kezében tart, javarészben már elvégeztem – családommal épp a szigetországban pihentem. Amellett, hogy a súlyos emberi veszteségek mélyen megráztak bennünket, személyes okunk is adódott, hogy rémületbe essünk, amikor tudomásunkra jutott, hogy az egyik hotelt, amelyikben meg szerettünk volna szállni – a colombói Shangri-La Szálló –, öngyilkos merénylő támadta meg, és a szálloda egyik éttermében, épp reggeli idején, nagy erejű bombát robbantott föl. Ha a támadás huszonnégy órával később történik, nyomorékká válhattunk vagy ott pusztulhattunk volna el, persze az a nyugtalanító érzés, hogy ha csak hajszál híján is, de megmenekültünk, igazán semmiség volt a nálunknál kevésbé szerencsések szörnyű sorsához képest.
A következő napokban a hírcsatornák világszerte beszámoltak arról, hogy a Srí Lanka-i merényleteket két helyi iszlamista csoport hajtotta végre, amelyek állításuk szerint az Iszlám Államhoz tartoztak. Már elolvasásuk előtt tudtam, hogy mit fog e két csoport által kiadott nyilatkozat tartalmazni. És valóban, az Iszlám Állam – vállalva a teljes felelősséget a robbantásokért – világossá tette, hogy tagjai „olyan templomokat és szállodákat vettek célba, amelyekben a keresztes koalíció állampolgárai tartózkodtak”, és „robbanómellényüket azok mellett a keresztesek mellett hozták működésbe”, akik „a hitetlenek vakációját élvezték”. Az Asia Times című lapnak küldött egyik videóban így kárörvendezett valaki: „Ó, keresztesek, (…) e véres nap jutalom tőlünk, nektek.”{901} Egész idő alatt, amíg e könyvhöz anyagot gyűjtöttem és a megírásán dolgoztam, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy én magam (ifjú leánygyermekeimről nem is szólva) keresztes vagy akár csak egy keresztes állam polgára volnék. Aztán hirtelen rá kellett ébrednem arra – és ez drámai fölismerésként hasított belém –, hogy bizonyos értelemben mégiscsak azok vagyunk.
A Srí Lanka-i robbantások utáni héten az Iszlám Állam vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi egy propagandavideót tett közzé, amelyben öt év óta első ízben állt a nyilvánosság elé. Elismerően szólt a colombói vérfürdőről, és másutt is efféle támadások végrehajtására buzdított. Megismételve Bush elnök 2001 szeptemberében tett kijelentését, leszögezte, hogy „az iszlám és népének a keresztesek meg csatlósaik ellen folytatott küzdelme hosszú háború lesz”.
Igaza is volt, meg nem is. A keresztes háborúk kora lejárt. De mindaddig, amíg lesznek a világban – valódi vagy képzeletbeli – keresztesek, a harc folytatódni fog.