9
 
Osztozkodás a zsákmány fölött

Hát ennyit a barbárokról…

Kevéssel 1099 karácsonya előtt Antiókhiai Bohemond és Edesszai Balduin Jeruzsálembe utazott, hogy zarándoklatát a Szent Városban első ízben tett látogatásával fejezze be. Ismét zord tél dúlt a vidéken, és az Észak-Szíriából Palesztinába vezető több mint négyszáz kilométeres úton végig a mostoha időjárással meg az állandóan kínzó élelmiszerhiánnyal kellett megbirkózni. A Bohemonddal és Balduinnal együtt utazó Chartres-i Foucher megörökítette a viszontagságokat: szüntelen éhezés, amit csak némi szamár- meg tevehússal és cukornád rágásával tudtak csillapítani; végig az úton muszlim haramiák „leselkedtek a keskeny ösvények mentén az élelem után kutató utasokra”, és kirabolták vagy legyilkolták őket; „kíméletlen hideg és gyakori zivatarok”, amelyek elvonultával „a nap nem adott elég meleget ahhoz, hogy nyirkos ruháink megszáradjanak, és az újra eleredő eső négy vagy öt napon át megint csak gyötört bennünket”.{260} Olyan csapadékos és dermesztő idő uralkodott, hogy a katonák halálra fagytak a sátrukban.

Útjuk során senkivel sem találkoztak, akitől élelmet vagy egyéb szükséges dolgokat tudtak volna vásárolni, kivéve Kaiszareia és Tripolisz Fátimida-párti emírjeit, akik uzsoraáron adtak el nekik gabonát és kenyeret. És amikor december 21-én végre megérkeztek Jeruzsálembe, jámbor örömüket és fölszabadult jókedvüket a keresztes fegyvertársaik öt hónappal korábban aratott diadalának maradandó nyomai és a várost elárasztó fojtó szag alaposan lelohasztotta. „Micsoda orrfacsaró bűz terjengett a város falai körül, (…) amely a bajtársaink által lemészárolt, szerteszét heverő szaracénok rothadó hulláiból áradt” – jegyezte föl Foucher.{261} A városkapun belépő zarándokok a szájukat eltakarva, orrukat befogva próbáltak védekezni a dögletes párák ellen.

Ekkor értesültek arról, hogy a város bevétele utáni nyolcadik napon, július 22-én Jeruzsálem legfőbb urává Balduin testvérbátyját, Bouillon Gottfriedet választották. A herceg a királyi címet visszautasítva az „Advocatus Sancti Sepulchri” – „a Szent Sír Védelmezője” – titulust választotta. Vele együtt augusztus 1-jén Chocques-i Arnulfot Jeruzsálem első latin pátriárkájává avatták. Nyomban megválasztása után Gottfriednek sereget kellett a Jeruzsálemtől hetven kilométerre, a tengerparton fekvő fátimida erődítmény, Aszkalon ellen vezényelnie, ahol al-Afdal fátimida vezír – némileg megkésve – sereget gyűjtött össze, hogy rohammal vegye be Jeruzsálemet, és az orcátlan hitetleneket kiebrudalja.

Ám a kereszteseknek Aszkalon falai előtt, az augusztus 12-én vívott gyilkos csatában ismét csak sikerült valahogy felülkerekedni a népes fátimida seregen. Al-Afdal menekülni kényszerült, és még a kardja is a győztesek birtokába jutott (akik természetesen dicső fegyverként tekintettek rá, amely végül hatvan bizánci aranyért kelt el).{262} „Az ütközet rettentő kemény volt, de az isteni hatalom (…) a pártunkon állt” – tudósított a Gesta Francorum szerzője.{263} És valóban, a kereszteseknek a harctereken aratott sorozatos diadalait már csodával határos győzelmeknek kezdték tartani. Való igaz, hogy a hosszú idő alatt fölgyűlt rengeteg tapasztalat agyafúrttá tette, a súlyos szenvedéseik pedig megacélozták őket, miközben egy isteni profilaktikumot – a Szent Kereszt egy darabkáját – is magukénak tudhatták. Az arany ereklyetartóba zárt relikviára az őrzésével megbízott, a Szent Sírnál szolgáló ortodox pap megkínzása után bukkantak rá. Amikor a pátriárka ezt az ereklyét – amely határozottan és nyilvánvalóan vetekedett a Kereszt egy másik, Konstantinápolyban Alexiosz Komnénosz által őrzött darabjával – magával vitte a csatába, úgy hitték, hogy legyőzhetetlenné teszi a kereszteseket a hitetlenek támadásaival szemben. Viszont az egymás ellen folytatott áskálódásoktól – amint ezt Bohemond és Balduin 1099 karácsonyán tett látogatása során is kiderült – egyáltalán nem óvta meg őket.

Az északi keresztes államokból átzarándokló két herceg nem egyedül érkezett Jeruzsálembe. Már utazásuk kezdetén egy igazán illusztris személyiség – Daimbert (vagy Dagobert), pisai érsek – csatlakozott hozzájuk: e magas rangú egyházi férfiú Németországból, Mainz környékéről származott, és akit II. Orbán minden valószínűség szerint pápai legátusnak nevezett ki.{264} 1095-ben az érsek Clermont-ban tartózkodott, és itáliai egyházmegyéjében az első keresztes hadjáratban való részvételre buzdított, anélkül azonban, hogy csatlakozott volna a hercegek seregéhez. A pápa ehelyett 1098-ban VI. Alfonzhoz küldte, Kasztíliába, hogy a Római Egyház képviseletében vegyen részt a mohamedán uralkodóktól újonnan visszafoglalt spanyolországi területek megszervezésében. A Daimbert iránt leplezetlen megvetést tanúsító Aacheni Albert szerint ez jövedelmező vállalkozásnak bizonyult. Az érsek ugyanis – állította Albert – Alfonztól származó, nagy értékű kincseket, mindenekelőtt „egy csodálatos, művészi kidolgozású arany kosszobrocskát” kaparintott meg, amelyet a király a pápának szánt ajándékul.{265} Ám ahelyett, hogy e csillogó dísztárgyat elküldte volna Rómába – bizonygatta Albert –, inkább megtartotta magának, és a kos meg a rejtegetett spanyol kincsek még akkor is nála voltak, amikor 1099 őszén egy nagyobb pisai flottával a Szentföldre érkezett. Útközben több görög szigeten is fosztogatott, és üldözőbe vettek bronz oroszlánfejjel fölszerelt, azok szájából görögtüzet kilövellő bizánci hajókat. Daimbert a bizánci Latakiában találkozott Bohemonddal, amely várost Antiókhia új hercege épp hevesen ostromolt, majd onnan továbbküldte a hajóit Jaffába, ő pedig küldöttsége élén december 21-én befutott Jeruzsálembe.

Bohemond, Balduin és Daimbert jeruzsálemi tartózkodása – Chartres-i Foucher beszámolója szerint – békésen zajló, ünnepélyes látogatás volt, amelynek során a hercegek a Szent Sír-templomot és „egyéb szent helyeket” kerestek föl, majd a várostól tizenhárom kilométerre, délre fekvő Betlehembe utaztak. Szenteste imádságon vettek részt a kereszt alakú, tágas Születés templomában, azon a helyen, ahol a kis Jézust jászolba fektették.{266} Karácsony első napja már ismét Jeruzsálemben találta őket, újévkor pedig mindannyian a Jordán folyóhoz mentek és megfürödtek benne. 1100 januárjának első hetében leveleket vágtak le a híres jerikói pálmafákról,{267} majd Bohemond és Balduin északnak indultak, hogy Tiberias és a Galileai-tenger érintésével hazatérjenek új hazájukba. Boldog karácsonyuk volt tehát, vagy legalábbis annak látszott.

Az ünnepek alatt azonban a dolgok nem igazán alakultak békésen. Az eseményekről szóló beszámolójában Foucher följegyezte, hogy Bohemond és Balduin jeruzsálemi tartózkodása idején Gottfried „és a többi hatalmasságok (…) Daimber érseket a Szent Sír-templom pátriárkájává nevezték ki”, másként fogalmazva: alig fél év elteltével Chocques-i Arnulfot félreállították. A krónikás nem szolgált magyarázattal eme, Jeruzsálem éppen formálódó latin vezetésében beállott hirtelen változásra. Hiszen ha vállalkozik erre, akkor el kellett volna ismernie, hogy valójában egy Bohemond érdekében végrehajtott puccs történt. Vagyis látszólag egy váratlanul előbukkant idegen – aki a Keletre tartó hosszú menetelésben semmilyen szerepet nem játszott – nyerte el a keresztény világ legtekintélyesebb új hivatalát. Természetesen az új pátriárka nem érkezett üres kézzel, a pisai hadihajók mellett Róma támogatását is garantálta – ám mindennél fontosabb volt ama tény, hogy ezzel a ravasz antiókhiai herceg javát szolgálta.

Anna Komnéné a krónikájában Bohemondnak ezen időszakban tanúsított viselkedésén elmélkedve megállapítja, hogy „egy jottányit sem változott, olyan valaki, aki sohasem tanulta meg, hogyan lehet a békét megőrizni, (…) igazi hétpróbás gazember”.{268} Az kétségtelen, hogy a saját hasznát mindig előtérbe helyezte. Daimbert az újonnan nyert egyházfői hatalmával élve megerősítette Bohemondot Antiókhia hercegi címében. Ezáltal a latin Egyház részéről hivatalosan is szentesítette a nyilvánvaló esküszegést, amit Bohemond azzal követett el, hogy előző évben nemet mondott arra, hogy a várost Bizánc fennhatósága alá bocsássa. Ezt az állapotot még inkább hangsúlyozni kívánta, amikor – lábbal tiporva az ottani görög pátriárka jogait – Antiókhiában egy sor új egyházi kinevezést hagyott jóvá.{269} Bohemond városával és szándékai szerint a körülötte létrehozandó állammal szemben támasztott bizánci követelések rendszeresen visszautasításra találtak. Azonkívül Daimbert jeruzsálemi pátriárkává történt kinevezése közvetlen hátránnyal járt a latinok számára, mivel ellenőrzése alá akarta vonni a város jelentős részét (ebből lett a Szent Sírt is magában foglaló „Pátriárka-negyed”), hasonlóképpen a jaffai kikötőre vonatkozóan is széles körű jogokra jelentette be igényét. Nem volt tehát semmi meglepő abban, hogy Anna Komnéné a sok évvel később írt krónikájában dühösen fakadt ki Bohemondra annak önzősége meg arcátlansága miatt, és elítélte pisai szövetségeseinek romlottságát is. „Hát ennyit a barbárokról” – jegyezte meg.{270} Bohemond el is nyerte méltó büntetését: 1100 augusztusában – miközben Edesszától északra, az Eufrátesz fölső folyásánál fekvő Meliténében hadakozott – fogságba esett, és láncra verve vitték Kis-Ázsia északkeleti felének uralkodója, a kimagaslónak nem nevezhető szeldzsuk szultán, Kilidzs Arszlán időszaki szövetségese – Gázi, danismend emír – elé. Börtönéből csak 1103 májusában, tetemes váltságdíj – százezer bizantinus – kifizetése után szabadult. Ám pályafutása ezzel korántsem ért véget, Alexiosz császárral való viszálykodása az évtized hátralévő részében sem csitult, épp elég okot szolgáltatva arra, hogy továbbra is Anna Komnéné haragjának céltáblája legyen. Ha a frankok – vagy ahogy Anna nevezte őket: a kelták – minden gonoszsága és alattomossága egyetlen emberben kellett volna testet öltsön, akkor ez minden bizonnyal Bohemond lett volna.

Az új évszázad beköszöntével a Szentföld és a keleti Mediterráneum térképe gyors ütemben változott. Jeruzsálemben az 1100-as esztendő végén – amikor Bouillon Gottfried elhunyt, és fivérét, Edesszai Balduint délre hívták, hogy még egy karácsonyt Betlehemben ünnepeljen – új latin királyság született: december 15-én I. Balduin néven Jeruzsálem királyává koronázták. Neki jóval hosszabb országlás adatott meg, mint bátyjának, akit a keresztes hadjárat viszontagságai rendkívül megviseltek, és talán soha nem épült föl teljesen súlyos sebeiből, amelyeket egy medvével való küzdelem során szerzett Kis-Ázsiában. Balduin 1118-ig uralkodott (Edessza grófjának tisztséget unokafivére, Le Bourg-i Balduin örökölte), és eme idő alatt kitartóan háborúzott a Fátimidák ellen. Ez nem csupán védekező harc volt az Egyiptomból támadó seregek ellen, hanem igyekezett további városokat is a frankok uralma alá hajtani. Életbe vágóan fontosnak tartotta, hogy a keresztes királyságot Jeruzsálemen túl, Jaffáig és a tengerig húzódó szűk, veszélyes sávra is kiterjessze. Uralkodásának első évtizedében ezért Balduin – váltakozó sikerrel – Arszuf, Kaiszareia, Akkon, Türosz, Bejrút, Szidón és Tripolisz meghódítására törekedett. Ekképpen uralkodása alatt lépésről lépésre egy igazi keresztes királyság jött létre.

Hadjárataiban Balduint számos régi és új bajtársa segítette. Azon hercegek közül, akik Clermont után indultak útnak, többen is – mint például Gottfried, Balduin és Hauteville-i Tankréd – kelet felé vették az irányt. Mások viszont nyugatnak fordultak vissza: Flandriai Róbert és Normandiai Róbert úgy döntöttek, megtérnek hazájukba, amelyek kormányzása erős kezet kívánt. Közülük csak kevesen – mint például Bohemond – próbálkozott meg azzal, hogy a Földközi-tenger medencéjének mindkét oldalán megvesse a lábát, oda-vissza utazgatva a Francia Királyság, a Balkán, Bizánc, illetve az újonnan alakult keresztes államok között. Megint csak mások még mindig azzal próbálkoztak, hogy fenntartsák az első keresztes hadjárat lendületét. Blois-i István 1098-ban, Antiókhiában fölhagyott a hadakozással, amiért aztán a Gesta Francorum szerzője „nyomorult gazembernek” bélyegezte, ám eltökélt szándéka volt, hogy jóváteszi bűnét.{271} Vermandois-i Hugó pedig a lehetetlent nem ismerő Toulouse-i Rajmunddal egyetemben a nyugati nemes urakból és parasztokból szervezett sereghez csatlakozott, amely 1101 nyarán a Konstantinápolyból Kis-Ázsián keresztül vezető szárazföldi úton sietett a keresztesek megsegítésére. E rossz ómen alatt induló hadivállalkozást aztán Kilidzs Arszlán, Ridván aleppói emír és Gázi, danismend herceg egyesített seregei egyhamar szétzavarták. A hadjárat során mind István, mind Hugó halálát lelte. Rajmund viszont Keleten maradt, és 1105-ben bekövetkezett haláláig egy negyedik – Jeruzsálem és Antiókhia között elterülő – keresztes állam létrehozásán fáradozott, amely végül 1109-ben Tripoliszi Grófság néven meg is alakult.

Mindeközben Nyugat-Európában száz meg száz, a csatákat túlélő keresztes támolygott hazafelé – sokuk betegen, mások sebesülten: a legtöbbjük bizony többet veszített, mint amennyit nyert a kalandon – néhány pálmalevéllel a motyójukban, viszont szenvedéseikről és vitézi tetteikről lélegzetelállító történeteket meséltek. Többen különféle ereklyékhez is hozzájutottak, így francia, flamand, angol, itáliai meg egyéb országok templomainak, kolostorainak sokasága gazdagodott Krisztus eltemetésének helyéről, a Szent Sírból letört kőszilánkok, az antiókhiai Szent Lándzsa hegyéből való fémforgácsok vagy a Szent Kereszt darabkáinak valamelyikével, hasonlóképpen a szentek földi maradványainak különböző részeivel, többek között Szent György egyik karjával, vállával meg bordáival, amelyeket egy kilikiai kolostorban őrzött márványládából emeltek el, hogy végül a flandriai Anchin apátságában kössenek ki.{272} Ám nagyon sok keresztes a lelki és testi sérüléseken kívül semmi egyebet sem hozott magával. Caron-i Raimbold, aki Antiókhiánál harcolt, és állítása szerint Jeruzsálem ostrománál, 1099. július 15-én ő jutott át elsőként a városfalon, miután fél karjától megfosztva hazatért, Istentől elrugaszkodott, gonosz emberként erőszakos életmódot folytatott, többek között elrendelte egy bonnevali szerzetes megveretését és kiherélését, amiért azután az egyház tizennégy esztendőnyi vezekléssel sújtotta.

Kevés túlélő érzett kedvet ahhoz, hogy visszatérjen Keletre, ám mégis akadt olyan, aki nem riadt vissza ettől. Aztán ott voltak az újoncok. Noha Jeruzsálem bevétele látszólag világraszóló diadal volt, a keresztes hadjáratok okai ezzel korántsem szűntek meg. Ezután is tömérdek lovag indult el Nyugatról, hogy bűneikért a hitetlenek elleni harccal vezekeljenek: Albert, biandratei gróf és öccse, Guido a milánói püspökkel és egy csoport egyéb lombardiaival együtt 1101-ben vágott neki keletnek, hogy azután a törökökkel való harcokban mindannyian életüket veszítsék. Egy Finchale-i Godric nevű angol tengerészkapitány Jeruzsálem bevételét követően két, egymástól független keleti vállalkozásban is részt vett, majd nyugatra visszatérve a remeteséget választotta.

Akadtak bizonyos családok, mint például a közép-franciaországi illetőségű, egymás között házasodó Montlhéry és Le Puiset dinasztia, amelyekben a fegyveres zarándoklat a keresztes államokba hagyománnyá és az egymást követő nemzedékek kötelességévé vált.{273} Más társadalmi csoportok – például az olyan itáliai városállamok, mint Pisa, Genova és Velence nyereség- és kalandvágyó tengeri kereskedői – számára a keresztes államok fönnmaradásának és gyarapodásának támogatása nem csupán jámbor, vallásos cselekedet, hanem egyben kőkemény üzleti érdek is volt. A pisai bárkák, amelyek Daimbert pátriárkát keletre vitték, nem időztek ott sokáig, ám 1100 júniusában a velencei dózse fia, Vitale Giovanni kétszáz hajóval érkezett Rodosz szigetére, és fölajánlotta, hogy Velence tengeri haderejét időlegesen a levantei partot támadó keresztesek rendelkezésére bocsátja. 1100 és 1109 között a genovaiak több mint 150 gályát küldtek, amelyek a különböző hadjáratokat – a déli Kaiszareiától az északi, Kilikia belsejében fekvő Mamisztráig – támogatták, miközben a városi évkönyvek részletesen beszámoltak a jeruzsálemi és szentföldi politikai helyzetről.{274}

Ezeket a keresztes államok megszilárdítását célzó jelentős vállalkozásokat alapvetően a kegyes szándék, valamint az egyes polgárok azon kívánsága ösztönözte, hogy vezeklési céllal fegyveres zarándoklatokat tehessenek, hasonlóképpen a városi közösségek szélesebb körben megnyilvánuló azon óhaja, hogy vallásos cselekedeteik révén hírnevet szerezzenek maguknak. Ugyanakkor a gályák csak azon föltétellel bocsátkoztak harcba, ha a legénység számára minden egyes elfoglalt városban haszonnal járó kereskedelmi jogokat és jövedelmet biztosítottak. A hit és az üzlet tehát ugyanazon érme két oldala volt.{275}

E folyamat azonban korántsem ekkor kezdődött. Pisai és genovai hajók már legalább 1087-től kezdve harcoltak a muzulmán ellenséggel, amikor az Ifríkijában fekvő al-Mahdíja ellen – elsősorban kereskedelmi előnyök megszerzéséért – szárazföldön és vízen is indítottak támadásokat. Mindezt a hitetlenek ellen folytatott igazságos háborúként indokolták, valamint a „Megváltónk legerősebb karjának” műveként tüntették föl, „amelynek segítségével Pisa népe a legistentelenebb fajzat fölött győzedelmeskedett”.{276} A keresztesek támogatása fejében különleges kereskedelmi jogokhoz jutottak azt követően, hogy Bohemond 1098. július 14-én, pontosan egy hónappal Anti ókhia eleste után a genovai kereskedőknek szóló kiváltságlevelet bocsátott ki.{277} Az alkalom, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjének újonnan latinosított városaiban állandó telephelyeket vásároljanak, túlságosan kedvező volt ahhoz, hogy elszalasszák, hiszen ez nemcsak lehetőséget adott az oda látogatók vallásos buzgóságának, hanem a keresztes mozgalom és a gazdasági terjeszkedés összekapcsolódásának kinyilvánítására is. A keresztet fölvevő és a szíriai meg palesztinai partokon kereskedelmi telephelyek létesítésében, védelmében, kiszolgálásában segédkező itáliaiak látványa a keresztesek által elfoglalt Keleten, még nemzedékeken keresztül megszokott jelenség lesz.

Szicíliában Bohemond nagybátyja, Roger gróf, aki mindvégig szilárdan ellenállt a csábításnak, hogy akár Ifríkijában, akár Palesztinában a szent háborúhoz csatlakozzék, 1099-ben uralkodásának végéhez érkezett. A Földközi-tenger medencéjének muszlim hatalmai ellen folytatott háborúi csupán sekély nyomot hagytak a történelmi emlékezetben, hiszen ezek mind drámaiság, mind hírnév tekintetében eltörpültek a Jeruzsálem elleni keresztes hadjárat mellett. Mégis a maga módján ugyancsak elképesztő fegyvertényt hajtott végre.

A szigeten a századforduló beköszöntével vitathatatlanul és véglegesen befellegzett az arabok uralmának. 1090-ben már Máltát is sikerült bevenni. Roger oly módon húzta keresztül az újonnan szerzett területein működő egyház felügyeletére vonatkozó, már korában megfogalmazott bizánci követeléseket, hogy a saját gyámsága alatt tevékenykedő latin egyházi szervezetet épített ki. 1098-ban II. Orbán pápa – példátlan intézkedéssel – Rogernak legátusi státuszt adományozott. Ennek birtokában jogot nyert arra, hogy saját maga nevezze ki a püspökeit, ami rendkívüli kiváltságnak számított, tekintve, hogy Nyugaton az invesztitúra kérdése hosszú évtizedeken keresztül állt a pápák és királyok közötti háborúskodás középpontjában. A család fiatalabb fiúgyermekeként Dél-Itáliában szerencsét próbáló Roger végül az egész térség leghatalmasabb urává emelkedett. Fia, az 1099 karácsonya körül világra jövő II. Roger pedig Szicília első normann királyaként és a 12. század kiemelkedő alakjaként vonult be a mediterrán térség történelmébe, aki a korona elnyerésével teljesítette be atyja királyi ambícióit. Az 1101 júniusában elhunyt idősebb Rogert a calabriai Mileto apátságának díszes sírhelyében helyezték örök nyugalomra, ahol román stílusú márványszarkofágja fölé porfírból készült baldachint emeltek – tehát abból a bíborszínű foltokkal tarkított kőzetből, amelyet állítólag csak a bizánci császárok számára használhattak föl.{278} Özvegye, Adelaide del Vasto, aki a díszes sír építését felügyelte, a későbbiek során – igaz, hogy csak egy rövid és szerencsétlen időszakra – I. Balduin jeruzsálemi király hitvese lett. Bármennyire vonakodott is Roger a keresztes mozgalomban való részvételtől, annak kibontakozásában és korának tágabb történelmében végül jelentős szerep jutott neki.

Aztán ott volt Spanyolország, ahol – Szicíliához hasonlóan – a muzulmán ellenség ellen pápai áldással zajló küzdelem még jóval azelőtt elkezdődött, hogy II. Orbán a keresztes háborút meghirdette volna. Itt az 1080-as években a háborúskodás új formája alakult ki, amelyet olyan uralkodók vívtak egymással, mint Kasztília és León királya, VI. Alfonz – a „két vallás császára” –, valamint az Északnyugat-Afrikát uraló Almoravidák. Az 1090-es esztendőket az El Cid által kormányzott Valencia birtoklásáért folytatott, elhúzódó harcok jellemezték. A városért vívott küzdelmet végül az Almoravidák nyerték meg: miután El Cid 1099 júliusában elhunyt, özvegye, Jimena Díaz három év elteltével, 1102-ben azt a tanácsot kapta Alfonztól, hogy hagyjon föl a város és birtokai védelmére tett kísérleteivel, perzselje föl, és vonuljon vissza, hogy egy napon majd újrakezdhesse a harcot. Az Almoravidák Valencián kívül az északi keresztény uralkodóktól nem foglaltak vissza jelentősebb területet, ám váratlan megjelenésük az európai szárazföldön – ahol a széthulló taifa királyságokon átgázolva a keresztény királyokra törtek – azt látszott igazolni, hogy a félszigeten az állandósult határküzdelmek helyett ezután a két vallási tömb közötti új, a puszta létért zajló kozmikus küzdelem veszi kezdetét, amelynek csupán egyetlen győztese lehet. Alfonz, aki 1109-ben fejezte be földi pályafutását, nem sokkal a halála előtt az általa korábban visszafoglalt Toledo – mely uralkodásának legszebb jutalmát jelentett – védelmének megszervezésével volt elfoglalva az Almoravidák támadásával szemben. A királyt a Szent Jakab-út mentén fekvő Sahagún rendházában temették el, amelyet korábban az ő kezdeményezésére Cluny hatáskörébe rendeltek, így önálló szerepet játszott a keresztény szent háborút és a Római Egyháznak a muszlim világban való térfoglalását népszerűsítő eszmék terjesztésében. Sahagún városában Alfonz igazán megfelelő nyughelyre lelt, és a 12. századi tuniszi jogi szerző és történetíró, Ibn al-Kardabusz följegyzése szerint a halála minden muszlim számára nagy megkönnyebbülést jelentett.{279}

Alfonz és a hozzá hasonló férfiak tevékenységének köszönhetően Spanyolország a 12. század hajnalán kétségbevonhatatlanul a latin keresztény és a muszlim uralkodók között dúló szent háború igen nagy fontosságú határmezsgyéjévé vált. Ha esetleg kétségek merültek volna föl avval kapcsolatban, hogy a térségben zajló összecsapások közvetlen kapcsolatban álltak-e a Keleten vívott harcokkal, ezek 1096-ban egy csapásra eloszlottak, amikor II. Orbán számos, a Pireneusok mindkét oldalán élő nemes urat levélben szólította föl arra, hogy ne utazzanak a Szentföldre, hanem helyben harcoljanak az Almoravidák ellen. „Ha közületek bárki is (…) Ázsiába szándékozik utazni, igyekezzék vallásos jámborságát, devócióját inkább helyben bizonyítani – fogalmazott a pápa. – Hiszen abban nincsen semmi érdem, ha ott keresztényeket szabadítunk meg a szaracénoktól, miközben itt keresztényeket szolgáltatunk ki a szaracénok zsarnokságának és elnyomásának.”{280} Amellett, hogy emlékeztetett a földrajzi közelség nyújtotta kézenfekvő előnyökre, Orbán a levelének címzettjeit arról is biztosította, hogy a Keleten harcoló kereszteseknek kilátásba helyezett bűnbocsánat és az „örök élet elnyerése” a spanyolországi harcok során elesett mártírokat is megilleti. Úgy látszott tehát, hogy a keresztes háború célpontja nem kizárólag Jeruzsálem. A történetíró Nogent-i Guibert és a jeruzsálemi pátriárka, a pisai Daimbert – keleti tartózkodásukat megelőzően mindkettőjük megtapasztalta az Almoravidák elleni háborúskodás mindennapjait – a muszlimok birtokolta szíriai és palesztinai területeket a „Hispania” általános elnevezéssel illették. Nyilvánvalóan semmilyen lényegi különbséget nem láttak az északnyugat-afrikai álarcos berber fanatikusok és az általuk Dél-Ibériába exportált taifa királyok, a szunnita irányzathoz csatlakozott kis-ázsiai és szíriai szeldzsukok, illetve az egyiptomi síita Fátimidák elleni küzdelem között.{281}

Soha nem fogjuk megtudni, hogy ez volt-e minden, amit II. Orbán Clermontban eltervezett. Arról sem maradt fönn feljegyzés, hogy vajon 1099-ben miként fogadta a pápa a Jeruzsálem elfoglalásáról szóló híreket. A diadal évében egy Daimber, Bouillon Gottfried és Toulouse-i Rajmund által neki írt levél győzelemittas hangon számolt be a keresztesek kalandjairól, amelynek során „általunk beteljesítették azt, amit [Isten] a régi időkben megígért”. Majd a szerzők így folytatták:

Fölhívunk mindnyájatokat, minden püspököt, minden jámbor klerikust, szerzetest és minden világi személyt, hogy örvendezzenek testvéreink csodálatra méltó vitézségének és önfeláldozásának, a Mindenható dicsőséges és hőn óhajtott jutalmának, bűneink bocsánatának, amely reményeink szerint Isten kegyelme által megadatik nekünk, valamint Krisztus katolikus egyháza és az egész latin nemzetség örömének, hogy az örök életű és mindörökkön uralkodó Isten jobbján foglalhassatok majd helyet.

Továbbá kifejezték abbeli kívánságukat, hogy a pápa és a hívők istápolják a hadjáratból visszatérő veteránokat, segítsenek nekik adósságaik rendezésében.{282}

Csakhogy Orbán e levelet soha nem vehette kézhez, és soha nem értesült Jeruzsálem bevételéről, mert amikor a hírek megérkeztek nyugatra, ő már halott volt. 1099. július 29-én lehelte ki a lelkét, és helyére egy másik clunyi bencés lépett, aki a II. Paszkál nevet vette föl. Az új pápa folytatta a „moabiták és mórok” elleni háborút Spanyolhonban, és nagy érdeklődést tanúsított az összefoglaló néven Outremerként, vagyis Tengerentúlként ismertté vált keleti keresztény államok fönnmaradásának biztosító erőfeszítések iránt. Hosszú időn át elszántan cívódott a német-római császárokkal, és sikertelen kísérleteket tett a bizánci Komnénoszokkal való kapcsolat javítására. De már nem próbálkozott azzal, hogy megismételje II. Orbán Clermontban elhangzott, a keresztesek gyülekezését sürgető fölszólítását – tény, hogy sok évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy valamelyik pápa egy újabb, az első keresztes hadjárathoz hasonló jelentőségű, eposzba illő vállalkozás elindítására buzdítson. Harcolni kész keresztesekben viszont addig sem volt hiány.