Az emír – fivérével, Szukmánnal együtt – 1091-ben örökölte meg Jeruzsálem kormányzóságát, miután a tisztséget 1079 óta viselő apjuk, Ortok (Artuk bej) elhalálozott. Hozzá hasonlóan, Ilgázi és Szukmán is a nagy szeldzsuk szultántól, Máliksáhtól nyerték el a címüket. Ám a zűrzavarokkal terhes 1090-es években a fivérek helyzete – akárcsak az összes többi szeldzsuk kormányzóé – a szultán halála után egyre ingatagabbá vált. A bajok 1098 augusztusában, közvetlenül Antiókhia elestét követően jutottak el a kritikus pontra, amikor ostromgépeket – közöttük több mint negyven óriási kőhajítót – állítottak föl Jeruzsálem nevezetes falai előtt, és elkezdték kőlövedékekkel bombázni azokat, több széles falszelvényt is lerombolva így. Az ostrom „valamivel több mint negyven napig” tartott – jegyezte föl Ibn al-Athír.{216} Váratlan és nagy erővel indított támadás volt, amely a város elfoglalását célozta, és amely hadműveletet vallásos lelkesedéssel hajtottak végre. Az ostrom véget vetett a szeldzsukok jeruzsálemi uralmának, egyben közvetlen módon korszakváltást indított el a szentföldi politikában. Ám ez korántsem a keresztesek érdeme volt.

Az 1098-ban Jeruzsálem falainál megjelenő kődobáló monstrumokat ugyanis egy sokkal régebbi ellenség, az egyiptomi Fátimidák küldték. A dinasztia iszmáilita síita muszlim uralkodóház volt, tehát az iszlám azon ágának követője, amelyet a Bagdadban székelő szunnita abbászida kalifához hű szeldzsukok a maguk részéről eretneknek tartottak. Ami a szunniták és a síiták hitelvi különbözőségeit illeti, ezek a Kr. u. 7. századra nyúltak vissza, és a Mohamed próféta közvetlen rokonai, illetve leszármazottai között dúló elmérgesedett viszályban gyökereznek. A Fátimidák a 11. században családfájukat és öröklési jogukat Mohamed leányától és férjétől, Alitól származtatták. Az algériai berber törzsek között Kr. u. 909-ben fölemelkedett dinasztia csakhamar már egy egész birodalmat kormányzott, amely legnagyobb kiterjedése idején a Magrebtől Arábiában a Vörös-tenger partvidékéig és messze északon Szíriáig húzódott. Ám e birodalom 1098 körül a csúcsponthoz képest – a hitszakadás{217} meg a marakodás következtében – mind terjedelmét, mind hatalmát illetően jelentős veszteségeket szenvedett. Ennek ellenére még mindig olyan erőt képviselt, amellyel a Földközi-tenger keleti medencéjében számolni kellett. Míg a Kairóban trónoló fátimida kalifák az általuk legfontosabbnak tartott spirituális hatalmat testesítették meg, vezírjeik a politikai és katonai hatalmat gyakorolták a nevükben. Az uralkodóház hadigályái a Nílus deltája és Kis-Ázsia között cirkáltak a tengeren, tábornokaik pedig képesek voltak a szárazföldön egészen messzire, Damaszkuszig vezényelniük a csapataikat. A szeldzsukok és a Fátimidák halálosan gyűlölték egymást, hiszen ugyanazon kikötők, ugyanazon kereskedelmi utak, ugyanazon adófizető városok és ugyanazon szent helyek fölött igyekeztek befolyást szerezni. Gyűlöletük olyan heves volt, hogy a korabeli muzulmán krónikások azt gyanították, hogy a Fátimidák lelkesen üdvözölték a Szíriába érkező kereszteseket, abban bízva, hogy a dinasztia és a szedzsukok területei közötti ütközőzóna létrehozásával majd gyöngíteni fogják a törököknek a fátimida befolyási övezetre gyakorolt nyomását.{218} Akár így volt, akár nem, az egyértelműen megállapítható, hogy a szeldzsukokat Antiókhia ostrománál ért csapások korántsem teremtettek szolidaritást az összes muzulmán között. Sőt ez inkább az elvtelen haszonszerzésre nyújtott kínálkozó alkalmat az engesztelhetetlen, megátalkodott ellenfeleknek, akik már jóval azelőtt egymás torkának estek, hogy a latinok megjelentek volna.{219}

A Jeruzsálemet 1098-ban megtámadó fátimida erőket a szerénytelen al-Malik al-Afdal (’a kiváló herceg’) névvel büszkélkedő vezír irányította. A 13. századi tudós és életrajzíró, Ibn Halikán „rátermett uralkodóként” magasztalta al-Afdalt, aki „felsőbbrendű ítélőképesség birtokában volt”, és leküzdhetetlen késztetést érzett arra, hogy földi javait fitogtassa.{220} Legkevesebb száz, arannyal hímzett turbánnal dicsekedhetett – írta Ibn Halikán –, amelyek mindegyike külön-külön aranyfogason lógott palotájának tíz fogadószobájában. Lábas jószága megszámlálhatatlan, kincse tömérdek, szaru tintatartója drágakövekkel volt kirakva, rabszolganőinek pedig arany kötőtűkkel kedveskedett. Jeruzsálem alá – Ibn al-Kalániszí tudósítása szerint – „erős aszkárral [haddal]” és szívében leküzdhetetlen vággyal érkezett, hogy a várost a benne uralkodó két testvértől megszerezze.

A heves bombázásnak, amelyet al-Afdal Jeruzsálemre zúdított, Ilgázi és Szukmán nem tudott ellenállni. Miután a város falai beomlottak, a vezír harcosai benyomultak a fellegvárba, ahol megállapodást kötöttek a fivérekkel arról, hogy az életükért cserébe a Fátimidák kezébe adják át a várost. „Előzékenyen és nagylelkűen viselkedett a két emírrel – jegyezte föl Ibn al-Kalániszí –, és mindkettőjüket, híveikkel egyetemben, szabadon engedte.”{221} Al-Afdal megengedhette magának, hogy nagylelkűnek mutatkozzék, Ilgázi és Szukmán meg jól tudta, hogy számukra ezzel a játszma véget ért. Északnak, Damaszkusz felé vették útjukat, hogy a későbbiekben majd ott álljanak csatasorba. A vezír pedig – miután a Szent Várost bizalmasa, Iftikár ad-Daula gondjaira bízta – hazautazott Egyiptomba. Ám a dolgok nem sokáig maradtak ebben a rendezett állapotban.

Nyolcszáz kilométerrel távolabb, északon a kereszteseken éppen ekkortájt – első ízben – némi bizonytalankodás vett erőt a további szándékaikat illetően. Antiókhia bevétele valóban óriási fegyverténynek számított, amely ugyanakkor a vezérek között lappangó – elsősorban Bohemond szerepe és törekvései körül kialakult – egyenetlenségeket is felszínre hozta. 1098 júliusának első hetében az antiókhiai fellegvár helyőrsége annak rendje és módja szerint személyesen Bohemond és nem a hercegek vagy a vallási vezetőjük, Adhemar, Le Puy püspöke, pápai követ előtt tette le a fegyvert (Adhemar történetesen 1098. augusztus 1-jén eltávozott az élők sorából, és a legátusi tisztség egy flamand papra, Chocques-i Arnulfra szállt). Bohemond elégedetten vette birtokba a várost, és mint új uralkodója, azonnal be is költözködött.

Ám a hatalom megragadásának ezen módja nyomban ellenérzést szült. Bohemond és a többi herceg Alexiosz Komnénosznak tett előző évi esküjéből ugyanis az következett, hogy bárki vegye is át Antiókhia kormányzói tisztét, azt – a keresztesek által Anatóliában elfoglalt többi városhoz hasonlóan – csupán átmenetileg, a császár jóváhagyásával gyakorolhatja a hatalmat. Bohemond viszont – miután kitűzte zászlaját a fellegvárra – immár nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy azt a császári lobogó kedvéért bevonja. Válaszul a heves tiltakozásra, amelynek legfőbb hangadója a város egyes részeit a saját csapataival elfoglaló Rajmund, toulouse-i gróf volt, Bohemond azt bizonygatta, hogy az Antiókhiába elsőként belépő hercegként a város fölötti uralom őt illeti. Arra is emlékeztetett, hogy a császár a legvészesebb időben elmulasztott Konstantinápolyból segítséget küldeni a kereszteseknek. „Miért is volna helyénvaló, hogy lemondjunk arról, amit verejtékünkkel és küszködésünkkel megszereztünk magunknak?” – tette föl a kérdést Anna Komnéné visszaemlékezése szerint.{222} Bohemond Antiókhiában tanúsított viselkedése Anna számára meggyőzően szemléltette a herceg kétszínűségét meg gyarlóságát, és általában is egy metszően kegyetlen portrét festett róla. Rajmund és a többiek szemében e magatartás az önző és felelőtlen viselkedés betetőzése volt. A Kis-Ázsiát átszelő menetelés során a legkiválóbb világi keresztes vezér rangjára emelkedett, ám most, hogy Jeruzsálem elérhető közelségbe került, úgy tűnt, mintha meg akarna futamodni. Elhatározásában semmi, még Rajmund vehemens tiltakozása sem ingathatta meg. Az Antiókhiánál kiontott tengernyi vér és megannyi megpróbáltatás után valakinek vállalnia kellett a felelősséget, hogy a várost a lázadástól vagy a szeldzsukok visszafoglalást célzó kísérletétől megóvja. Bohemond úgy határozott, hogy márpedig ő lesz ez a férfiú, és e döntés eredményeképpen – Balduin új keletű Edesszai Grófsága mellett – megvetette a második keresztes állam alapjait. Az Antiókhiai Fejedelemség – e Bizánc, Kilikia és Észak-Szíria között amolyan kapuként szolgáló erős állam – csaknem két évszázadon keresztül áll majd fönn. Bohemond hozzá is fogott az új szerzemény határainak megerősítéséhez, nyilvánvalóvá téve, hogy figyelmét ezek után már nem Jeruzsálem köti le.{223}

Mivelhogy Tatikiosz meg Blois-i István visszafordult nyugatra, Konstantinápoly felé, Balduin Edesszát választotta magának, Adhemar pedig a sírjában nyugodott – a püspököt ugyanabban a gödörben helyezték végső nyugovóra, amelyben a Szent Lándzsát lelték meg –, 1098 novemberében végül egy kimerült, elcsigázott keresztes had indult el délnek Antiókhiából. Bohemond meg Rajmund, illetve a többi herceg között dúló viszálykodás négy hónapig húzódó, az emberek harci kedvét aláásó kényszerpihenőt okozott, és a vezérek közötti nézeteltéréseknek még akkor sem lett vége, amikor útnak indultak merész vállalkozásuk következő állomása felé. A káplán, Aguilers-i Rajmund szerint az egyszerű zarándokok és a katonák egymás között már a hercegek gyávaságáról kezdtek mormogni, a zendülés vagy a dezertálás lehetőségét is fölvetve, mondván: „Istenem! Egy egész esztendő a pogányok földjén és kétszázezer katona elvesztése; hát mindez nem volt már elég?”{224} És amikor végre ismét útra keltek, ugyancsak vérszomjas hangulatban meneteltek.

Antiókhiától négy- vagy ötnapi járóföldre a Maarrat an-Numán nevű kisebb település közelébe érkeztek. Ötven évvel korábban a perzsa tudós és poéta, Nászír-i Khuszrau utazott keresztül a városon, és fölfigyelt a piacra, ahol fügét, olajbogyót, pisztáciát és mandulát kínáltak a lakosoknak, kiknek házait kőfalak meg a skorpiókat távol tartani hivatott, varázsigével díszített, henger alakú torony védelmezte.{225} Amikor a keresztesek november 28-án megérkeztek, a városlakók a falakra siettek, hogy a lenti seregre „köveket, (…) dárdákat, méhkasokat, tűzesőt, meg oltott meszet zúdítsanak”, ekképpen akadályozva meg, hogy megmásszák vagy aláaknázzák a várfalakat.{226} Védekezésük sikeres is volt, ám csak egy rövid ideig. A következő két hétben Toulouse-i Rajmund Provence-ból származó hadmérnökei méretes, négy keréken mozgó ostromtornyot építettek, és azon munkálkodtak, hogy a városfalat övező árkot betemessék, miközben Bohemond harcosai az ellenkező oldalról támadtak. December 11-én Rajmund tornyát más egyéb ostromgépekkel és létrákkal egyetemben az erődítés falához állították. Amint a nap leáldozott, a város is elesett. Éjszaka a szervezetlenül beözönlő gyalogos katonák hordái ámokfutást rendeztek az utcákon, házakat fosztottak ki, tüzeket gyújtottak, hogy avval füstöljék ki a pincékben menedéket kereső polgárokat. „Midőn a [föld alatt végzett] fosztogatás már nem járt elegendő zsákmánnyal, minden muzulmánt halálra kínoztak, akit csak a közelükben találtak” – emlékezett vissza az eseményekre Aguilers-i Rajmund.{227} Az asszonyokat, gyerekeket is lemészárolták, és foglyokat is ejtettek, hogy majd Antiókhiában eladják őket. A Gesta Francorum szerzője eme öldöklésnek is szemtanúja volt: „A városnak nem maradt olyan szeglete, amelyet ne borítottak volna el a szaracénok tetemei, járni sem lehetett a város utcáin anélkül, hogy ne a pogányok testén gázoltunk volna keresztül.” Ahogy közeledett a tél dereka, akár a településen belül, akár azon kívül, nem sokkal több élelmet lehetett találni, mint korábban Antiókhiában, ezért a kannibalizmus ijesztő kísértete újfent megjelent közöttük. „[A frankok] legfeljebb a holttesteket téphették szét, hogy megkeressék hasukban az elrejtett bizánci aranyakat – jegyezte föl a Gesta Francorum szerzője –, mások pedig a tetemek húsát szeletelték fel és főzték meg.”{228} Ezután teli gyomorral és a mészárlás iránti vágytól fölajzva elindultak az újabb célpontjuk felé.

Miközben keresztekkel a menet élén, szakállukon még a ráfagyott emberi zsiradékkal Szírián keresztül óriási nehézségek árán a libanoni partok felé vonszolták magukat a keresztesek, egy Muizzí nevezetű poéta Iszfahánban épp Barkjárúk szeldzsuk szultánnak faragott verseket. Azért könyörgött az uralkodónak, hogy „az arab vallás nevében” álljon bosszút a latinokon, akik bemocskolták a muszlimok földjét. „Kérlek, öld meg ezen átkozott kutyákat, e nyomorult teremtményeket, ezeket a farkasokat, amelyek fogukat és karmukat is megélezték – írta. – Ejtsd foglyul a frankokat, és kövekkel díszített, gyilkos, vért fröcskölő tőrökkel metszd el a nyakukat. A frankok fejéből készíts labdákat, amelyekkel az utcán lovaspólót lehet játszani, a kezükből meg lábukból a hozzávaló ütőket.”{229} Ám minél inkább rohamoztak az átkozott frankok, minél több ember életét oltották ki, kínoztak, mészároltak le vagy tettek ragszolgává, és minél mélyebben nyomultak be a dar al-Islam, vagyis az iszlám földjére [’az iszlám háza’, tulajdonképpen ’teljes jogú iszlám hely’ – a ford.], annál távolabb került minden olyan valós esély, hogy a koponyáikkal labdajátékot űzzenek. Szíria-szerte, de különösen a Jeruzsálembe vezető út mentén, amely Libanon meg Palesztina vidékeit szelte át a tengerpartot követve, a szeldzsuk emírek és a szeldzsukok meg a Fátimidák befolyásának egyszerre kitett, félig független városi kormányzók adót fizettek a keresztes hercegeknek annak fejében, hogy békén hagyják őket (a spanyolországi taifa királyságok ellen vívott háborúkban már tapasztalatot szerzett keresztesek számára ez az eljárás nagyon is bevett szokás volt). Mindeközben a keresztény hercegek továbbra sem hagytak föl a civakodással: Bohemond március 1-jén hátat fordított a kereszteseknek, hogy egyszer s mindenkorra Antiókhiába távozzék, míg a többiek – mint például Tankréd unokaöccse – folytonosan változó összetételű politikai csoportosulásokban keresték a boldogulásukat. A Toulouse-i Rajmundot követő provence-i keresztesek és a normannok meg a többi frank között immár a kölcsönös gyanakvás légköre uralkodott. Az előző esztendőt meghatározó egység lassan semmivé foszlott, ám ennek ellenére mind közelebb értek a céljukhoz. Amióta elhagyták Európát, hozzávetőleg 3200 kilométert hagytak a hátuk mögött, és immáron csupán 320 választotta még el őket a Fátimidák kezén lévő Jeruzsálemtől.

A keresztesek útjába eső utolsó, jelentősebb ellenállást tanúsító bástya Akkar (Arqa) erődítménye volt, amely 1099 februárja és májusa között három hónapig elhúzódó, ádáz ostromot állt ki, mialatt a keresztes közemberek „kis növésű, mézízű náddal” – vagyis cukornáddal – tömték magukat, míg a lovagok a környéken portyáztak kalandok és zsákmány után.{230} Tripolisz uralkodója, aki egyúttal Akkart is kormányozta, végül megelégelte emberei pusztulását, és 15 ezer aranypénzzel, lovakkal, öszvérekkel és gazdag kelmékkel megtámogatott békeajánlatot tett. Máshol is történt hasonló, Dzsabail ura ötezer aranytól és „nagyobb mennyiségű borttól” vált meg a cél érdekében.{231} Húsvét táján Konstantinápolyból olyan hírek érkeztek, hogy Alexiosz Komnénosz végül rászánta magát, hogy hajóra száll, és flottájával nagy létszámú erősítést, aranyat és utánpótlást visz a kereszteseknek. Noha színét sem látták a császárnak, a keresztesek az ő támogatása nélkül is kérlelhetetlennek mutatkoztak. Nem lehetett tudni, akad-e egyáltalán valaki, aki majd hatékony ellenállást szervez velük szemben.

Kairóban az aranyturbánú fátimida vezír, al-Afdal érdeklődéssel – ha egyelőre még nem is aggodalommal – követte az eseményeket. Kilidzs Arszlántól, Jági Szijántól, Kerbogától és a többiektől eltérően ő eddig még nem találkozott a frankok alkalmazkodóképességével és különleges hadiszerencséjével, akik egyre inkább meg voltak győződve arról, hogy a Szent Györgyhöz meg Szent Andráshoz hasonló katonaszentek fogadták őket a kegyeikbe. De már nem kellett sokáig várnia erre a tapasztalatra. Antiókhia ostroma idejére beleegyezett egy megnemtámadási szerződés megkötésébe a hercegekkel, amely azonban most, hogy az ő felségterületei felé közeledtek, immár érvényét vesztette. Al-Afdal – tollát arany tintatartójába mártogatva – a csatlakozásra fölszólító leveleket írt, amelyekkel postagalambok röpültek Akkon, Kaiszareia és más városok uralkodóihoz és hithű muzulmánjaihoz. A vezír arra buzdította az emíreket, hogy „a kutyák nemzedékével, ezen őrült, konok és kicsapongó fajzattal” minden erejüket összeszedve szálljanak szembe.{232}

Ezt persze könnyebb volt mondani, mint megtenni. Május második felében Türosz, Akkon, Haifa és Kaiszareia városai – csaknem minden ellenállás nélkül – hagyták elvonulni a kereszteseket. „Az emberek otthagyták a házaikat, és fejvesztve menekültek előlük” – jegyezte föl Ibn al-Kalániszí.{233} A sereg jobban tartott a Szidón környékén megjelenő „tüzes kígyóktól”, mint a szeldzsuk vagy fátimida csapatoktól; a kígyómarás ugyanis végzetes lehetett, és az egyetlen ismert ellenszere az azon melegében végrehajtott nemi aktus volt, hogy az illető ily módon „szabaduljon meg a méreg okozta duzzanattól és láztól”.{234} Június 2-án a keresztesek Arszufnál a szárazföld belseje felé fordulva Ramla felé vették az irányt, hogy a júdeai dombokon át közelítsék meg Jeruzsálemet. Menet közben egy sor elhagyatott erőd mellett vonultak el. A Fátimidák Jaffa (Tel-Aviv Jafo) kikötőjét fölperzselték, Ramlát meg üresen hagyták, mintegy szabaddá téve a had előtt az utat. Június 7-én, kedden aztán végül megtörtént az, amiben mindenki oly régen reménykedett: a jeruzsálemi várfalakon strázsáló őrök jelentették Iftikár ad-Daula kormányzónak, hogy egy közeledő frank sereget vettek észre, amelynek tagjai „ujjongtak és örvendeztek”, örömkönnyeket ontottak és himnuszokat zengtek, bár sokukat éhség meg szomjúság gyötört, mások betegségtől vagy a folytonos koplalástól szenvedtek. A mindössze 15 ezres létszámúra apadt sereg – amelyben legföljebb körülbelül 1500 lovag maradt – immár csak a harmadát tette ki annak a hadnak, amely Konstantinápolyból útnak indult. Legkiválóbb vezérei közül többet is elveszített, és a megmaradók is gyakran civakodtak egymással. Mindezek ellenére a keresztesek végre elérték áhított céljukat, és a kezükben volt a döntés a város sorsát illetően.

Jeruzsálem szerény méretű, ám erős védelemmel ellátott város volt. A júdeai dombokra épült települést keletről a természetes védelmet nyújtó, meredek Jozefát völgye határolta, de a várost minden más oldalról is kapukkal, őrtornyokkal szabdalt vastag falak és a jaffai útra nyíló kapu fölé magasodó, Dávid tornyaként (mihrab dawud) ismert citadella védte. Észak felől több várárok is növelte a város biztonságát. A védőműveket pedig még meg is erősítették azóta, hogy az előző esztendőben al-Aftar katonái több helyen is rést ütöttek rajtuk, ráadásul Iftikár ad-Daulának körülbelül ezerfős helyőrség állt rendelkezésére, hogy az alig harmincezres lélekszámú lakosságot megvédje. E létszám már a lakosságból szervezett reguláris milíciákat is magában foglalta, hasonlóképpen az al-Afdal által Kairóból küldött négyszáz elit lovast, akiknek sorait – ahogyan Chartres-i Foucher följegyezte – „arabok meg etiópiaiak” (akik alatt ő fekete bőrű afrikaiakat értett) is erősítették.{235} Jeruzsálem vízellátása biztosított volt, és Iftikár ad-Daula ügyelt rá, hogy a városon kívüli kutakat betemettesse, mert így a keresztesek – hacsak nem akarnak szomjan halni – kénytelenek lesznek a vizet több kilométernyi távolságból, ökörbőrből varrt, nagy tömlőkben szállítani, vagy pedig megkockáztatni, hogy a falaktól nyíllövésnyi távolságon belül eső Siloám vízgyűjtő medencéjéből (tavából) látják el magukat.{236} Noha a környező magaslatok több helyütt is a védőfalak fölé nyúltak, így nem volt nehéz onnan bombázni a várost, és a megelőző harminc évben éppen emiatt két ízben is sikerült bevenni, mégpedig pontosan olyan ostromgépekkel, amelyekkel a frankok oly halálbiztosan bántak, a kormányzót a vezírtől érkezett küldöncök megnyugtatták, nem kell sokáig tartania magát, mert Egyiptomból zúgó vihar módjára népes sereg fog érkezni a segítségére, „hogy Szent Háborút indítson [a keresztesek] ellen, elpusztítsa őket, és hogy segítse megvédeni tőlük a várost”.{237} Nem volt tehát más dolga, csak az, hogy mindezt kivárja.

Ezzel szemben Iftikár ad-Daulának két zavaró tényezővel is számolnia kellett. Az első praktikus katonai kérdés volt: a keresztesek ugyanúgy tudták, mint ő, hogy al-Afdal fölmentő sereget készül küldeni, hiszen az elfogott futárok bevallották, hogy a hadat július végére lehet majd várni. Ezért aztán ennek megfelelően terveztek. A második a keresztesek indítékára vonatkozott. Lehet, hogy frankok bőre már aszott volt és kicserzette a nap, őket magukat betegségek meg fáradtság kínozta, de most végre egy olyan helyen álltak, amelyet zarándoklatuk céljának, kozmológiai szempontból tekintve pedig a Föld középpontjának tartottak. Ez volt Krisztus szolgálatának, kínszenvedésének, föltámadásának és mennybemenetelének színhelye: az első ember, Ádám fejének temetkezési helye és az apostolok utazásának kiindulópontja. „Vajon mely más város dicsekedhet ilyen csodálatos misztériummal, amely minden hívő üdvösségének forrása?” – tette föl a kérdést a krónikás Szerzetes Róbert.{238} A város – mint az a hely, ahol korábban a Frigyládát őrizték – a zsidók számára is óriási jelentőséggel bírt. A muzulmánok azt a várost tisztelték benne, amelyben az al-Aksza mecset és a Szikladóm emelkedett, és ahol Mohamed imádkozott, majd az égbe emelkedett, hogy éjszakai utazása során Istennel és a prófétákkal találkozzék. Ám 1099 júliusában a latin Nyugat keresztényei egy minden képzeletet fölülmúló utazás után, íme, itt álltak Jeruzsálem városfalai árnyékában. És ez bizony hatalmas jelentőségű esemény volt.

Az ostrom első hónapjában a védők igencsak állták a sarat. Amint a frankok megérkeztek, az összes keresztény lakost meg látogatót kizavarták a városból. A kereszteseket ekkor olyan nehéz feladatok kötötték le, mint az ellátás biztosítása a csaknem teljesen víz nélküli dombokon, vagy a falak lerombolásához szükséges ostromtornyoknak, faltörő kosoknak meg hajítógépeknek jóformán a semmiből való megépítése. Mindehhez június 17-én kaptak nem kis segítséget, amikor a hat hajóból álló, építőanyaggal megrakott genovai flotta befutott oda, ami még megmaradt Jaffa lerombolt kikötőjéből. De amikor a lehorgonyzott hajókat egyiptomi gályák támadták meg, a legénység arra kényszerült, hogy fölgyújtsa azokat, és elmeneküljön, ám ekkorra már sikerült kipakolni a faanyagból és ácsszerszámokból álló értékes rakományukat.

Július elején a frankok csapatai a várost védő falak két kulcsfontosságú pontján is föltűntek. Délen, a Sion-kapu előtt Rajmund, toulouse-i gróf Provence-ból érkezett serege vert tábort. Csaknem az összes többi herceg – Normandiai, illetve Flandriai Róbert, Bouillon Gottfried és Hauteville-i Tankréd – északon helyezte el csapatait, ahol a falakat bombázták és a várárkokat igyekeztek betemetni a város távoli, a völgy fölső, északkeleti vége, illetve az onnan csaknem másfél kilométerre, egészen északnyugatra eső, úgynevezett Négyszögletes torony között. Leshelyeket állítottak az Olajfák hegyét átszelő ösvények mentén, amelyeket rendszeresen igénybe vettek a város legkevésbé védett oldaláról kisurranó futárok, hogy a kairói vezír számára híreket, információkat vigyenek: amikor a frankok egy-egy szerencsétlen küldöncfiút nyakon csíptek, kínvallatással csikarták ki belőle az értékes értesüléseit, majd kezét-lábát összekötözve egy kőhajító ostromgép bőrparittyájába – torbocsinba – tették, és kilőtték a város felé. A pórul járt hírvivőnek semmi esélye sem maradt a túlélésre, hiszen még jóval a falak előtt rázuhant valamelyik sziklatömbre, ahol „nyakát, bordáit, és minden más csontját összezúzva” azon nyomban kilehelte a lelkét.{239}

A nagy hőségben küszködő kereszteseket szemmel tartó védők – az effajta borzalmas jelenetek ellenére – egy hónapon át kitartottak. Július 8-án azonban egészen új látványosság tárult eléjük, amikor is a Jozefát völgye felől vezeklő hívők menete közeledett. A keresztesek – a megboldogult Adhemar püspök előttük megjelenő szellemének sugalmazására és egy „ódon, magas toronyban” élő helyi remete és oszlopszent tanácsát követve – háromnapos böjtöt tartottak.{240} A mezítlábas körmenet kellő ünnepélyességgel vonult az Olajfák hegyéről a Toulouse-i Rajmund serege mellett álló Sion-hegy irányába. És mivel fegyver nélkül, ereklyéket hordozva érkeztek, Iftikár ad-Daula harcosait igazi ünnepnappal ajándékozták meg. A mohamedán katonák széles jókedvükben feszületeket hozattak a városból a várfalakra, ahol leköpdösték, levizelték, kis méretű bitófákra aggatták és a falhoz vágva apró darabokra törték azokat. Ezután nyilaikkal célba vették a menetet, és számos papot meg világi személyt megöltek vagy megsebesítettek. Az egész afféle könnyed kis szórakozásnak tűnt a számukra.

A rá következő héten azonban minden megváltozott. A kereszteseknek több hetükbe került, amíg a nehéztüzérségüket összeszerelték, ám amikor végeztek vele, gyilkos fegyverhez jutottak. A vallási menet utáni hétvégén, az északon elhelyezkedő csapatok a Szent István-kaputól keletre húzódó, kettős várfalak hétszáz méteres szakasza elé vonták össze és állították föl az ostromgépeiket. A következő csütörtökön, július 14-én heves bombázás kezdődött. A támadást a mangonelnek nevezett ostromgépek kezdték, arra kényszerítve a védőket, hogy vonuljanak le a falakról. A kőhajító gépek bombáinak erejét a muzulmánok a falakról leengedett szalmabálákkal igyekeztek tompítani, ám ezeket Bouillon Gottfriednek sikerült tüzes nyilak záporával megsemmisítenie. Ekkor állt munkába a „borzasztóan súlyos és igazi mesterműnek számító”, vasfejjel ellátott, félelmetes, tompa puffanásokkal romboló hatalmas faltörő kos.{241} Sikerrel át is törte a külső falat, akkora rést nyitva rajta, amely elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy a keresztesek egyik ostromtornyát betolják rajta.{242} A várfalnál egy lándzsahosszal magasabb, fából ácsolt ostromtorony tetején aranyozott feszület ragyogott, a tetejére épített, vesszőfonatú kalitkát pedig a tűzveszély csökkentése végett ló- meg tevebőrrel fedték be, hogy megvédje a benne lévőket a görögtűzként ismert kén, szurok és olvadt viasz gyúlékony elegyétől, amit Jeruzsálem védői tüzet „okádó” fazekakban hajigáltak az ostromlókra.{243}

Ekkor már mindenki számára világos volt, hogy Egyiptomból nem fog időben segítség érkezni, hogy megvédje a várost. Iftikár ad-Daulának Jeruzsálemben tizennégy saját mangonelje volt, amelyeket a védelmének két legsebezhetőbb pontja között osztott meg, és ekképpen tartotta föl egy ideig a kereszteseket, megakadályozva őket abban, hogy tornyaikat kellő közelségbe tolják a falakhoz és azokról intézzenek támadást az erődítmény ellen. Ám amint egy hosszú és heves harcokkal terhes nap után, július 14-én, csütörtökön leszállt az este, nyilvánvalóvá vált, hogy tovább már nem tudja tartani a várost. A következő nap hajnalán az aranyfeszülettel díszített nagy ostromtornyot a tetején Gottfrieddel végül sikerült az északkeleti belső fal mellé állítani, aki számszeríjával lövöldözni kezdett (a déli oldalon Toulouse-i Rajmund harcosai szintúgy a városfal közelébe férkőztek, de ostromgépüket a védők görögtűzzel fölgyújtották). Gottfried tornyának teteje ugyancsak veszélyes helynek bizonyult, és a mind hevesebben záporozó lövedékeikkel a jeruzsálemi helyőrség katonái csaknem ledöntötték. Reménykedve figyelték, amint egyszer csak meginog és hajszál híján fölborul, azzal fenyegetve a rajta lévőket, hogy mindnyájan a biztos halálba zuhannak.{244} Egy városból kirepített kő épphogy elkerülte Gottfriedet, végül a mellette álló bajtársát találta el: „A koponyája beszakadt és nyakát törte” – jegyezte föl Aacheni Albert.{245}

Ha a torony feldől vagy a herceg elesik, a város minden bizonnyal megmenekült volna. Ám egyik sem történt meg. Jeruzsálemben egy frank mangonelből kilőtt kő két asszonyt – akik állítólag éppen az ellenséges tüzérséget akarták volna megbabonázni – a velük lévő három gyereklánnyal együtt zúzott halálra.{246} A lentről váratlanul kilőtt nyílzápor, a rongyokkal becsavart végű, meggyújtott nyílvesszők éppen annyi időre tisztították meg az erődfalat, hogy az ostromtorony csapóhídját le tudták ereszteni,{247} és a Gottfried irányítása alatt küzdő első frank csapatok elözönlötték a bástyát, majd a tornyokból serényen utat vágva maguknak már a város utcáit vették birtokukba. A Kyrie eleisont éneklő, fehér csuhás papok hosszú létrákat cipelve futottak, hogy a torony alatt várakozó katonáknak segítsenek felmászni az üresen hagyott falakra. Aztán már létrákra sem volt szükség: a kapuk tolózárait elhúzták, és a keresztes had zöme beözönlött a városba. Közülük sokan négy esztendeig vártak erre a pillanatra. Amint óriási örömujjongás közepette betódultak Jeruzsálembe, ahol annak idején Krisztus kínhalált halt, hogy bűneiktől megváltsa őket, a kötelességüknek tartották, hogy minden hitetlenen bosszút álljanak, aki csak a szemük elé került. A vezírt, al-Afdalt viszont mintha a föld nyelte volna el. Magukra hagyott katonái rettenetes végnek néztek elébe.

A Jeruzsálem 1099. július 15-én, pénteken történt bevétele utáni napokban végrehajtott mészárlás egyike volt a korban elkövetett kegyetlen rémtetteknek, szélsőséges példája a győztes fél azon jogának, hogy megvonja a kegyelmet a vesztestől: valóságos bibliai pusztításnak számított, hasonlóan más, a normannok által kezdeményezett vérfürdőkhöz, mint amilyen a Hódító Vilmos által 1069–1070 folyamán, Észak-Angliában véghez vitt borzalmas öldöklés volt. Amint a keresztesek lerohanták a várost, Iftikár ad-Daula egyezséget kötött, hogy mentse a saját meg azon egyiptomi harcosok bőrét, akik az erődfalak ellen indított rohamot élve megúszták. Őket Toulouse-i Rajmund fölügyelete alatt kikergették a városból, és a legközelebbi fátimida erődítménybe, Aszkalonba kísérték. A magukra hagyott lakosok – Ibn al-Athír szavaival élve – „a kard martalékává lettek”.{248} Mivel a keresztényeket már az ostrom kezdetekor kiűzték a városból, ezért a többezernyi buzgó katona-zarándok most minden jeruzsálemit jogos zsákmánynak tekintett, és házról házra járva egy egész héten keresztül raboltak és gyilkoltak. Velük tartott Aguilers-i Rajmund is, aki utóbb így írt erről:

Sok pogányon megkönyörültek és egyszerűen lenyakazták őket, míg másokat nyilakkal lyuggattak szitává, vagy a tornyokból hajítottak a mélybe, míg megint mások – miután hosszasan kínozták őket – a perzselő lángok közé vetve lelték halálukat. A házakban meg az utcákon halmokban álltak a levágott fejek, kezek és lábak, a harcosok meg a lovagok ide-oda futkostak a tetemeken keresztül.{249}

A szegények hadjáratának kezdetekor a Rajna-vidéken lezajlott megbotránkoztató zavargásokra emlékeztető jelenetek során igen sok zsidót gyilkoltak le, mégpedig úgy, hogy miután „a zsinagógában összegyűltek, a frankok a fejükre gyújtották az épületet”.{250} Muzulmánok ezrei menekültek föl a Templom-hegy magasan elterülő, tágas teraszára, ahol az al-Aksza mecset belsejében, az épület körül, sőt még a tetején is menedéket találtak. Hauteville-i Tankréd meg egy másik nagyúr, Béarn-i Gaszton védelmük jeléül nekik adták a zászlójukat, ám a hercegek már régen elveszítették befolyásukat az erőszak eme orgiája fölött. Miközben attól való félelmükben, hogy halálra kínozzák őket, kétségbeesetten menekültek le a Templom-hegyről, ezrek és ezrek pusztultak el, vagy a csőcselék, vagy önkezük által. Sokakat a víztárolókba fojtottak. Az anyjuk kebeléről elragadott csecsemőket fejjel a falhoz vagy az ajtófélfához vágták. A Salamon templománál véghez vitt öldöklésben számos keresztény krónikás a János jelenéseiben foglalt jóslatok beteljesedését látta. Az apostol szavait visszhangozva írták le, hogyan lovagoltak a keresztesek térdig vagy a lovuk kantárjáig érő vérben.{251} Magától értetődően az öldöklést féktelen rablás kísérte, és a hercegek, csakúgy, mint a nincstelen zarándokok, igyekeztek minél többet markolni a kincsekből: „embereink (…) aranyat és ezüstöt zsákmányoltak, lovakat és öszvéreket, minden jóval teli házakat.”{252} A muszlim lakosság védelmében megkísérelt eredménytelen próbálkozása dacára, Tankréd gátlástalan mohósággal fosztotta ki a keresztesek által az Úr Templomának nevezett Szikladóm körüli szent helyet. Testőre pedig két napot töltött el azzal, hogy „hihetetlen mennyiségű aranyat és ezüstöt szedjen ki a falakból”, e nyilvánvaló rablásért utóbb Tankrédot meg is rótták.{253} A város másik felében emelkedő Szent Sír-templomban néhány zarándok imádkozni kezdett, majd tapsolva és dalolva az egyébként húsvétra előírt feltámadási szertartás énekeit szólaltatták meg.{254} Mindeközben társaik azzal mulattatták magukat, hogy egész családokat küldtek a másvilágra „úgy, hogy egyetlen csecsszopó fiú vagy leány, de még az egyéves kisgyermekek sem kerültek ki élve a gyilkosok kezéből”.{255} Az erőszak csak akkor hagyott alább, amikor az utcákat annyira ellepték a holttestek, hogy már bűzleni kezdtek. Ekkor a papok parancsára a falakon kívülre vonszolták és elégették őket. „Hulláikból piramisokat építettek, amelyek úgy álltak, mint az asztagok. A halottak számát senki sem tudja, csak az Isten” – tudósított minderről a Gesta Francorum szerzője.{256}

Amikor a túlélők – akiknek sikerült elmenekülniük Jeruzsálemből – megérkeztek a bagdadi szunnita abbászida kalifa udvarába, olyan történetet meséltek el, amely „könnyeket csalt a szemekbe és fájdalommal töltötte el a szíveket”. A pénteki imádságok alkalmából a mecsetekben beszámoltak a híveknek az eseményekről: „férfiakat kaszaboltak le, asszonyokat és gyermekeket vetettek rabságba, vagyonuktól megszabadították: ez történt a muszlimokkal e tiszteletben álló, fönséges helyen”.{257} Ibn al-Athír és a többi, az események után megszólaló szerző számára világos volt, hogy mi vezetett el a szerencsétlenséghez: „Az uralkodók mind viszálykodtak egymással, (…) így aztán a frankok elfoglalták az országukat.”{258}

Jeruzsálemben viszont a győztes keresztesek sokkal jobb véleménnyel voltak a hódításukról. „Mindenható Isten! Milyen mély meghatottságot, mily örömöt, micsoda fájdalmat éreztek mindeme soha nem hallott, példa nélküli szenvedés után, amelyet sereg még sose élt át, és ami a vajúdás kínjaihoz volt hasonlatos, mikor is – akár egy újszülött – rádöbbentek, hogy végre-valahára teljes szívvel örvendezhetnek, hiszen elérték, hogy oly rég szőtt ábrándjaik valóra váljanak” – lelkesedett Nogent-i Guibert.{259} Aztán, hogy sikerüket ellenségeik politikai baklövéseinek, saját hősies kitartásuknak vagy a Mindenható akaratának köszönhették-e, ezt biztosan senki sem tudta megmondani. Akárhogyan történt is, Jeruzsálem végül elesett. II. Orbán megbízása teljesült. A frankok megérkeztek a Szentföldre, és most már ott is fognak maradni.