10
 
Jeruzsálemjáró Sigurd

Hatvan gálya vágott neki, (…) a szent egek kívánságára.

A magas termetű, vörösesbarna hajú, „nem jóképű, de arányos testalkatú” norvég király, I. Sigurd, aki soha nem nyitotta szóra a száját, hacsak nem volt fontos mondanivalója, tizenhárom éves kora táján foglalta el a trónt.{283} Ez 1103-ban történt, abban az esztendőben, amikor atyja, Csupaszlábú Magnus holtan esett össze, miután egy ír vitéz baltával nyakon teremtette, és így a trónt a kamasz Sigurd a két féltestvérével, a nálánál néhány hónappal idősebb I. Eysteinnel és a togyogó korból alig kinőtt IV. Olaffal együtt megörökölte.

Magnus – a „Csupaszlábú” gúnynév arra utal, hogy a brit módit követve előszeretettel viselt a térdét csupaszon hagyó, rövid ruházatot – szigorú és harcias, keresztény hiten lévő uralkodó volt, aki egy klasszikus viking hajlamait követve szüntelenül a nyílt vizeket járta, hogy az Északi-tenger körül meg azon túl különböző hódításokat tegyen. A még gyermek Sigurdot atyja magával vitte az egyik szokásos, hosszabb útjára, így együtt hajóztak el az Orkney-szigetekre, a Hebridákra, a Man-szigetre és Észak-Walesbe. Az utód szemtanúja volt annak, hogyan küzd meg az arany oroszlánokkal díszített bíborvörös selyemtunikába bújt apja a gaelekkel, a Man-szigeti harcosokkal meg a normannokkal, miközben vitézül forgatta „Lábharapó” becenévre keresztelt, rozmárcsont markolatú kardját.{284}

Sigurd azt is végignézte, hogyan perzseli föl apja a vidéket, hogyan mészárol le embereket, miként adóztatja meg az elfoglalt szigeteket. Látta, hogyan gyakorol enyhébb esetekben kegyelmet, sőt előfordult, hogy még jámbor cselekedetekre is ragadtatta magát, például amikor Magnus kikötött a Hebridákhoz tartozó Iona szent szigetén, minden lakosának békét hirdetett, és megbecsülése jeléül – csaknem kérkedő módon – lemondott arról, hogy Szent Kolumba volt celláját kifossza. Általánosságban véve azonban Magnus otthonosabban érezte megát a harcmezőn, mint a kolostorban, és barátainak szokása szerint azt mondogatta, hogy „a királyra azért van szükség, hogy hősi tetteket hajtson végre, és nem azért, hogy sokáig éljen”.{285} Váratlan volt tehát, ám korántsem meglepő, hogy élete virágában – huszonkilenc esztendősen – valahol az írországi Downpatrick környékén vívott csatában végeztek vele.

Így aztán Sigurd és testvérei hamarjában társkirályokká lettek. A két idősebb fiú Norvégiát osztotta föl maga között, és abban egyeztek meg, hogy mindaddig együttesen uralkodnak, amíg Olaf föl nem nő és nem követeli atyai jussát. Ez szokatlan megállapodásnak számított, és Sigurd – épphogy elérve a férfikor küszöbét – már kezdett saját utakat tervezgetni a túlzsúfolt királyságtól távol eső vidékekre, mivel az Északi- meg az Ír-tenger nem elégítette ki a vágyait. A 12. század első éveiben akadtak utazók, akik sokkal távolabb fekvő helyekről tértek haza Norvégiába. Voltak olyanok, akik Palesztináig hajóztak, mások a Miklagard (vagy Micklegarth – ’a nagy erőd’) nevű helyet látogatták meg, ahol „tekintélyes hírnévre tettek szert, és sok eseményről tudtak beszámolni”.{286} Ez a hely történetesen Konstantinápoly volt, és valószínűleg többen is eldicsekedtek a jól jövedelmező zsoldos szolgálatukkal, amelyet a Varég Gárdában – a bizánci császár elit testőrségét alkotó, tagjait Angliából, a német államokból és Skandináviából toborzó katonai alakulatban – teljesítettek. (Ennek volt az 1030-as években az egyik parancsnoka Sigurd dédapja, Keménykezű Harald, aki Szicíliát, Kis-Ázsiát, valamint Mezopotámiát is bejárta és végigharcolta.) Mások az első keresztes hadjáratban, illetve a születőfélben levő keresztes államok körül vívott csatákban vettek részt. Annyi bizonyos, hogy a közeli szomszéd, II. Svend dán király fia, Keresztes Svend (Sweyn the Crusader) 1097-ben ezerötszáz katonája élén Antiókhiába indulva keresztülvonult Kis-Ázsián, ám eléggé korán vértanúságot szenvedett, amikor Kilidzs Arszlán csapatai rájuk rontottak: embereit megfutamították, és Svendet feleségével, Burgundi Florinával (Florine de Bourgogne) együtt halálra nyilazták.{287}

Látható tehát, hogy a hazájuktól távol, a keleti Mediterráneum különböző népei oldalán vagy éppen azok ellen harcoló skandinávok nem számítottak fehér hollónak.{288} Ám a 12. század első évtizedében a keresztény világ másik felében történt események példa nélküli izgalommal töltötték el a norvégokat, és az egész királyságban a Szentfölddel kapcsolatos terveket kezdtek szövögetni. Amikor Sigurd betöltötte a tizenhetedik életévét, és hatalmába kerítette a fiatalságot hevítő kalandvágy, s talán az a nemzedékekre visszanyúló viking bölcsesség is megragadta a képzeletét, hogy gazdag zsákmányra leginkább a tengereken túl lehet szert tenni, beleegyezett, hogy a kalandkeresők élére álljon. Egyezséget kötött tehát bátyjával, amely szerint Eystein az egész királyság kormányzását magára vállalta, miközben Sigurd a Mediterráneumba vezeti az expedíciós sereget. 1107 nyarán az ifjú király flottát szerelt föl, és – az utólagos becslések szerint – a tízezer fős had élén útnak indult. „Hatvan gálya vágott neki szépen fölszerelve, a szent egek kívánságára” – énekelte a skandináv dalnok (skald) Thórarin Stuttfield.{289} A hatvan viking hadihajóból, vagyis drakkarból (jellemzően harminc méter hosszú, az orrukat vicsorgó sárkány díszítette, és duzzadó keresztvitorla, illetve akár hatvan evezős hajtotta) álló flotta lenyűgözően félelmetes látványt nyújtott.{290}

Sigurd első alkalommal Angliában szakította meg az útját, ahol Keménykezű Harald az 1066-as évben kitört zavargások idején a trónt akarta megszerezni magának. Öt évtized múltán már minden hatalom a normannok kezében volt, és egy későbbi krónikás állítása szerint „a békét semmi sem háborította”.{291} Ez persze nem volt teljesen igaz. Amikor Hódító Vilmos fia – az első keresztes hadjárat egyik vezére, aki részt vett Jeruzsálem elfoglalásában –, Róbert, normandiai herceg 1100-ban hazatért a Szentföldről, I. Henrik néven uralkodó legfiatalabb öccsét találta Anglia trónján. A herceg a távolléte miatt szalasztotta el az alkalmat, hogy a koronát az ő fejére helyezzék, de aztán 1105–1106 folyamán a dolgok még ennél is rosszabbra fordultak. Henrik lerohanta Róbert normandiai hercegségét, és miután a Tinchebray mellett vívott csatában legyőzte, fogolyként magával vitte Angliába. Amikor Sigurd megérkezett, hogy ott vészelje át a telet, a keresztes hős Devizes erődjében tengette a napjait rabként. Életének hátralevő részében már nem is hagyhatta el a celláját, és 1134-ben – nyolcvanvalahány évesen – a cardiffi várban fejezte be földi pályafutását.

A békés szándékkal érkező norvég királyt Róbertnél sokkal kedvezőbb fogadtatásban részesítették. A krónikaíró Malmesburyi Vilmos úgy emlékezett meg róla, mint aki „a legvitézebb daliák közé sorolható”, és Sigurd a normann korona teljes védelmét élvezte.{292} Annak érdekében, hogy háláját kinyilvánítsa, és ahogyan az a Szentföldre igyekvő, jó zarándokhoz illett, a norvég uralkodó több angol templomnak is jelentős összegeket adományozott. És amikor 1108-ban fújdogálni kezdtek a tavaszi szelek, áthajózott a La Manche csatornán, és délnek vette az irányt. Flottája jó iramban haladt az Atlanti-óceán franciaországi partjai mentén, mielőtt a Vizcayai-öbölbe ért volna. Nyár vége felé a norvégok által csak Jákobslandnak – Szent Jakab országának – nevezett Galiciában kötött ki.

Itt egy újabb telet töltöttek el, ám ez már korántsem volt olyan békés, mint amelyet Angliában élvezhettek. Kasztília és León királyának, VI. Alfonznak ekkor mindössze egy éve volt már hátra, és teendői egyre gyarapodó birtokai más részére szólították. Sancho nevű fiúutódja az Almoravidák ellen vívott egyik ütközetben esett el a nyáron, és a királyi trón újonnan kijelölt örökösének, Urraca nevű leányának uralkodói hatalma mindaddig ugyancsak ingatag alapokon állt, amíg a király nem döntött azon főúr személyéről, akihez majd nőül adja. Ezért aztán a galiciaiaknak a jövevények iránt tanúsított vendégszeretete a helyi nemesség magatartásán múlott.{293} Miután egy meg nem nevezett gróffal (jarl) kötendő megállapodás, a norvégokat ellátó téli piac fölállításának terve kútba esett, a karácsonyi ünnepek után az északiak ellátásuk biztosítására – könnyen megjósolható következményekkel – kénytelenek voltak a környéken rekvirálni. A gróf és Sigurd emberei között összecsapásokra került sor, „és a gróf – kevés katonája lévén – megfutamodott”.{294} A norvég király – miután kifosztotta a nemes várát és feltöltötte a készleteit – hajóra szállt, hogy útját dél felé folytassa. Harcosaiban ekkor már forrt a harci kedv, és amikor első ízben mohamedánokba – egy rájuk rontó kalózflottába – ütköztek, gyilkos ellentámadással visszaverték őket, majd nyolc kalózgályájukat elfoglalták, a többit pedig szétszórták a tengeren.

Ezután folytatták útjukat, amelynek során elhajóztak a Portugál Grófság partjai előtt. Ez akkoriban határvidéknek számított, amely a muszlimok igáját nyögte, ugyanakkor VI. Alfonz veje, Burgundi Henrik is szemet vetett rá, ama szándékkal, hogy keresztény uralmát kiterjeszti a térségre. A norvégok nem haladtak tovább békében, hanem – a 13. századi izlandi költő és krónikás, Snorri Sturluson beszámolója szerint – a király rátámadt a muzulmán kézen levő Sintra várára, „ahová a pogányok befészkelték magukat, és gyötörték-zaklatták a keresztényeket. Sigurd elfoglalta az erődöt, a bennlévőket meg mind kardélre hányta, mivel azok nem akartak megkeresztelkedni”. Jóllehet Snorri mindezt jóval később jegyezte föl, semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy Sigurd Krisztus katonájaként cselekedett, még akkor is, ha hivatalosan semmilyen keresztes fogadalmat nem tett. Azt is megemlítette, hogy hőse „ott bőséges zsákmányra tett szert”.{295}

Hadiszerzeményt a kissé távolabb fekvő, keresztény-muszlim lakosságú Lisszabonban (al-Usbuna) is sikerült gyűjteni. Nem Sigurd volt az első skandináv vitéz, aki karddal a kezében szállt partra a városban: 844-ben a Sevilla elleni vakmerő támadásra induló viking had, amelyet a dán Halstein és Vasbordájú Björn svéd király irányított, tizenhárom napon át tartotta birtokában Lisszabont. Az arab nyelvű kortárs történetíró, Ibn Idhari a képzeletét is felhasználva jegyezte le, hogyan „lepték el az óceánt a sötétvörös madarak úgy, ahogy az emberek szívét töltötték meg félelemmel és reszketéssel”.{296} Természetesen a két támadás között volt egy fontos különbség: míg a 844-ben érkezett ostromlók pogány kalózok voltak, addig 1109-ben Sigurd kifejezetten keresztény fosztogatóként szállt partra, akit kortársa, a skald Halldór Skvaldri igen meleg hangon dicsért, amiért győzelmet aratott a „boldogtalan pogányok” fölött.{297}

Miután egy Lisszabontól délre emelkedő váron is rajtaütött, és Norvasundnál – vagyis Gibraltárnál – újabb csatát vívott a muzulmán kalózokkal, Sigurd a Baleár-szigetek legkisebb, sivár szigetén, Formenterán vetett horgonyt. A Mallorcát, Menorcát és Ibizát magában foglaló szigetcsoport ekkor még önálló taifa királyság volt, mivel az Almoravidák még nem keltek át a Baleár-tengeren, hogy uralmuk alá hajtsák. A mindössze 80 négyzetkilométer alapterületű, kopár, homokos Formenterát néger martalócok birtokolták, akik „folyamatosan háborgatták a sziget egész lakosságát”, és a sziklákban húzódó barlangrendszer fölé falakat emelve, egyfajta ideiglenes erődítményt építettek, amely vélhetően a sziget keleti végén, a mai Far de la Mola közelében helyezkedett el. A szirtek lábánál fölbukkanó, csupa sápadt képű északiból álló csapat látványa a legkevésbé sem félemlítette meg őket. Snorri Sturluson szerint „drága holmikat meg egyéb értékes tárgyakat raktak ki a falra, ide-oda rázták-mozgatták-mutogatták őket a norvégoknak, kiabáltak nekik, és gúnyolódva biztatták őket, hogy rajta-rajta, jöjjenek csak föl”.{298}

Ők pedig nem kérették magukat. Az apja által vallott életbölcsességet követve, mely szerint a hőstettek hosszú élettel ajándékozzák meg azt, aki véghez viszi, Sigurd arra utasította katonáit, hogy találjanak egy alkalmas ösvényt, amelyen felvonszolhatnak két kisebb bárkát a szirt tetejére. Miután ez megtörtént, a norvégok a dereglyéket erős kötelekkel leengedték a barlang szájához, és ebből a helyzetből kő- meg nyílzáporral kényszerítették a védőket arra, hogy vonuljanak vissza a külső falról. Eközben Sigurd hajmeresztő mutatvánnyal fölkapaszkodott a meredek sziklafalon, és amikor társaival együtt felért a tetejére, a védőfalat lerombolták, majd tüzeket gyújtottak, amelyek a barlang üregeit fojtó füsttel árasztották el. „Sok pogány [a lángok között] veszítette életét, mások meg belerohantak a norvégok fegyvereibe, de mindannyian meghaltak vagy megégtek – írta Snorri Sturluson. – A norvégok az egész vállalkozásuk során itt szerezték a legnagyobb zsákmányt.”{299} Úgy látszott tehát, hogy jövedelmező vállalkozás az Úr nevében harcolni.

Formentera után Sigurd rövid időn át Ibizát tartotta rettegésben, majd – Halldór Skvaldri szavaival élve – „a zöld Menorcán festették bíborvörösre” a lándzsáikat, mielőtt barátságosabb vidékek, egész pontosan Szicília felé vették volna az útjukat, ahová 1110 tavaszán érkeztek meg.{300} Itt egy hozzá hasonlóan fiatal uralkodó üdvözölte a norvég királyt, hiszen II. Roger gróf éppen tizennégy éves volt. Azonban Sigurral ellentétben Roger még nem maga gyakorolta a hatalmat, hiszen Szicíliát anyja, Adelaide kormányozta, aki a norvég király érkezésének idején „nagy hatalmú női uralkodó volt, Szicília és Calabria malikahja – királynője –, a keresztény hit védelmezője”.{301}

Snorri Sturluson állítása szerint Sigurd és Roger egy álló héten át tivornyázott együtt, és a norvég királyt az asztalnál személyesen az ifjú gróf szolgálta ki. Ez vagy megfelelt a valóságnak, vagy nem – abban viszont Snorri bizonyosan tévedett, amikor azt írta, hogy Sigurd teljes királyi hatalommal ruházta föl Rogert, hiszen a szicíliai gróf a saját koronáját csak 1130-ban nyerte el. Mindazonáltal Szicília minden keletre tartó tengeri utasnak természetes pihenőt kínált, és a két ifjú uralkodó közös ünneplése meg mulatozása teljesen érthető módja volt azon idő eltöltésének, amíg a norvégok megjavították a hajókat és feltöltötték a készleteket. Mindketten a harcos uralkodók azon új nemzedékéhez tartoztak, akiknek abban a világban kellett megtalálniuk a helyüket, amelyben a keresztény és muzulmán erők közötti háborúskodás elkerülhetetlenül a keresztes hadjárat keretei között zajlott, és meglehet, hogy e tényt meg is tárgyalták. Vagy pedig egyszerűen csak vigassággal ütötték el az időt Roger udvarának egzotikus pompája közepette. Bármi történt is közöttük, Sigurdot és viking csapatát a közeli palesztinai part már csábítóan hívogatta.

1110 nyarán a Palesztina körüli tengeri utak igen zsúfoltak – és kissé veszélyesek is voltak. A 12. század első évtizede során az egész keresztény világból zarándokok hatalmas tömegei érkeztek ide, és hajóik nagyban földuzzasztották a kereskedők, fátimida járőrhajók meg a kalózok által használt vízi utak forgalmát. Egy, az 1102–1103 utáni évekből származó zarándoknapló megörökítette azon Dél-Itáliában játszódó eseményeket, amelyek során a zarándokok Bariból, Brindisiből, Barlettából, Sipontóból, Traniból, Otrantóból és Monopoliból – tehát a Földközi-tenger minden jelentősebb apuliai kikötőjéből – induló hajókra szálltak és a Szentföldre tartottak.{302} És ez csak az apuliai partvidék volt! Sigurd egész biztosan több tucat ilyen forgalmas kikötő előtt is elhajózott, amikor a „Görög” – vagyis az Égei-tengert átszelte, olyan útvonalat követve, amely szorosan a part mentén haladt, miközben Peloponnészosztól eltávolodva a Kükládok meg a Dodekanészosz szigetcsoport között lavírozott, mielőtt a dél-anatóliai partokat megközelítve Ciprus érintésével Palesztinába érkezett volna.{303} Ott hatalmas méretű utasforgalom zajlott, köszönhetően a mindenhonnan – Brit-szigetek és az ukrajnai sztyeppék közé eső területekről – a Földközi-tenger keleti partjaira özönlő látogatók tömegeinek. Az 1110-es esztendő azon napjaiban, amikor a norvég király és emberei a part közelébe értek, a közelükben három, zarándokokat szállító hajó is haladt, amely Flandriából és Antwerpenből indult el, illetve egy Bizáncból érkező, „áruval és utánpótlással” megrakott negyedik is, amelyiket aztán fátimida hajóraj vett üldözőbe.{304} A keresztes hadjárat és a hatalmi egyensúly hirtelen bekövetkezett fölborulása Szíriában és Palesztinában csábító lehetőségeket nyitott meg azok előtt, akik imádkozni, harcolni, meggazdagodni (vagy kicsit ebből, abból meg amabból is) akartak. Forgalmas vizek voltak ezek.

A palesztinai partokra megérkező norvégok az első összecsapásra Aszkalon lakosait szemelték ki maguknak. Az 1099 augusztusában vívott ütközet dacára a város a Fátimidák kezén maradt, és a kikötőjében veszteglő egyiptomi hajók a keresztes államokból induló támadások esetén bármikor a följebb elhelyezkedő part menti muszlim városok segítségére siethettek. Sigurd megközelítette Aszkalont, majd „a kikötőben horgonyt vetett, (…) és nappal meg éjszaka is több órán át ott várakozott, azt lesve, hogy vajon odabátorkodik-e valaki a városból akár a szárazföldön, akár a víz felől, hogy azon melegében rögtönzött, vagy a későbbiekben már szabályos ütközetet vívjon velük” – jegyezte föl Aacheni Albert. „Ám az aszkaloniak veszteg maradtak, és nem merészkedtek ki a városból.”{305} Az erőpróbát tehát el kellett halasztani. Az ütközet reménye nélkül Sigurd arra utasította a flottáját, hogy induljon északnak, majd miután ő Jaffában kiszállt, haladjon tovább Akkon felé. Jaffában Sigurd találkozott I. Balduin királlyal, és a két uralkodó a kölcsönös tisztelet csókjaival halmozta el egymást, mielőtt továbbindultak volna a Szent Városba.

Sigurdnak jutott a kitüntetés, hogy az első nyugati uralkodóként látogathatott el a keresztes államokba, és ennek megfelelően királynak járó tisztelettel fogadták. Balduin oldalán fejedelmi pompával vonult be Jeruzsálembe, „a miseingbe meg az isteni vallás minden egyéb pompás viseletébe öltözött, himnuszokat és más énekeket kántáló papok” menetétől kísérve.{306} Ezt követően a város és a környék szent helyeit kereste fel, ám még ez előtt a két király közös fürdőt vett a Jordán vizében. Utóbb a nagy skald, Einar Skúlason az eseménynek emléket állító költeményt komponált:

A herceg békes zarándoklatot

tett – e széles egek alatt

nemesebb úr az egész Szentföldön

még soha nem vala.{307}

Balduin a Szent Kereszt darabkájával ajándékozta meg Sigurdot, és a fiatalabb uralkodó ígéretet tett arra, hogy hazaérve Szent Olaf (II. Olaf, norvég király) sírját ékesíti majd vele – a norvég királyét, akit azon törekvése tett híressé, hogy elterjessze az akkor még pogány királyságban a kereszténységet, és akit néhány évtizeddel később annak ellenére avattak szentté, hogy igen mozgalmas, erőszakos tettekben bővelkedő életet élt, amelynek 1030-ban – gyilkosság révén – a saját alattvalói vetettek véget.{308} A két keresztény király mindazonáltal egyetértett abban, hogy Olaf olyan férfiú volt, aki megérdemli, hogy az ismert világ legszentebb ereklyéjével tiszteljék meg, majd a következő feladatként azt tűzték ki maguk elé, hogy északnak indulva ostrom alá vegyék Szidón városát.

Abban az időben, amikor Sigurd Keletre érkezett, a keresztes államok területe jelentős mértékű gyarapodást ért el. A Jeruzsálemi Királyság már akkorára nőtt, hogy – többé-kevésbé – a Jaffa és az 1104-ben elfoglalt, tetszetős és erős védelemmel bíró kikötőváros, Akkon között húzódó tengerpart egészét uralta. Északabbra az újonnan létesült Tripoliszi Grófság és a mögötte elterülő Antiókhiai Fejedelemség jóformán minden – Bejrút és Alexandretta közé eső – jelentősebb települést bekebelezett már. Azonban e két államalakulat között található libanoni városok – Türosz és Szidón – még makacsul kitartottak. A hadihajókat és többezernyi harcost vezénylő Sigurd pontosan abban a helyzetben volt, hogy az egyiket vagy a másikat is latin uralom alá hajthatta.

A Damaszkuszban székelő Ibn al-Kalániszí beszámolója szerint Szidón 1110. október 19-én kezdődött ostroma negyvenhét napon át tartott. Sigurd „nehézfegyverzetű vitézekkel megrakott” hatvan hajója tengeri zár alá vette a várost, és a létszám miatt biztosra lehetett venni, hogy a 36 km távolságra, Szidón biztonságos kikötőjében állomásozó egyiptomi hajóraj nem fogja a blokád áttörését megkockáztatni.{309} Eközben a szárazföldön Balduin előkészületeket tett a városfalak megrohamozására. A városlakók kézzel meg katapulttal hajított kövekkel igyekeztek az ostromlókat elrettenteni. A latin sereg hadmérnökei pedig hozzáláttak, hogy ostromtornyot eszkábáljanak, amely kerekeken gördül, és „a lövedékek meg a görögtűz ellen venyigéből, gyékényszövetből, illetve vízben áztatott ökörbőrből készült hevenyészett tető védi”.{310}

Amikor a torony már állt, Szidón védőfalához vonszolták, és a fölső padozatán állást foglaló harcosok az alattuk húzódó utcákat lőtték a számszeríjaikkal. Ibn al-Kalániszí azt is megemlíti, hogy e vitézek mellett vízzel meg ecettel teli vödrök álltak készenlétben, hogy nyakon önthessék magukat, ha a ruhájuk tüzet fogna. Aacheni Albert arról is hallott, hogy a szidóniak aknát próbáltak ásni a torony alá, ám a tervük kitudódott, így aztán fölhagytak vele. Végül az ostromlottaknak elegük lett a megpróbáltatásokból, és december 4-én megadták magukat Balduin királynak. A helyőrségnek szabad elvonulást biztosítottak, és minden távozni kívánó muzulmánnak megengedték, hogy Damaszkuszba menjen. A városban maradók közösen húszezer dinár hadisarcot voltak kötelesek fizetni, minek következtében – ahogy Ibn al-Kalániszí rámutatott – „koldusbotra jutottak”.{311} Snorri Sturluson pedig mint mindig, ez alkalommal is megemlítette, hogy a katonák tömérdek zsákmánnyal gazdagodtak.{312} Útjuk során annyi mindent raboltak össze, hogy a tengeren hajózva – presztízsüket növelendő – még a vitorláikat is drága csecsebecsékkel aggatták tele.

Miután közreműködött Szidón bevételénél, és Jeruzsálembe is elzarándokolt, Sigurd a küldetését bevégzettnek tekintette. A keresztes királyságot Akkon érintésével hagyta el, majd rövid ideig a Bizánc uralta Cipruson tartózkodott, végül 1111-ben Kis-Ázsia partjai mentén nyugatnak tartva Konstantinápolyba érkezett. „Micklegarthoz” közeledve – olvashatjuk Snorrinál – a norvég hajók oly szoros kötelékben vitorláztak, hogy leginkább valamely „áthatolhatatlan falhoz” hasonlítottak.{313}

Alexiosz Komnénosz a látogatókat – szokása szerint – tárt karokkal fogadta. Másoknak bizonyára már elegük lehetett a keresztesekből, hiszen 1107–1108 folyamán, miközben Sigurd Galiciát sanyargatta, a császár régi ellenfele, a támadását keresztes vállalkozásnak föltüntető Bohemond, serege élén a Balkánon elterülő császári tartományra, Illíriára rontott (Bohemond hadában – amelynek katonáit a Francia, Angol és Német Királyságban, Itáliában, meg egyebütt toborozták – legalább egy norvég harcos, név szerint Vatnsfjordi Hamundr, is küzdött). Ez egyszer azonban a küzdelem Alexiosz győzelmével végződött. A Dürrakhionnál elszenvedett súlyos vereséget követően Bohemond kénytelen volt egyezséget kötni, amelyben a császár vazallusának ismerte el magát, és abba is beletörődött, hogy tiszteletben tartja Bizánc jogait Antiókhiában. Anna Komnéné kárörömmel jegyezte föl, hogyan alázkodott meg Bohemond. „Mint a váratlanul viharba került halász, megtanultam a leckét – mondatja Anna a királlyal. – Visszanyertem ítélőképességemet, nem utolsósorban [Felséged] lándzsahegyének köszönhetően. (…) Vállalom, hogy jobb kezemmel fegyvert ragadva, mindenkivel szembeszállok, aki Felséged hatalmával ellenkezni próbál, legyen ez lázadó keresztény vagy hitünktől idegen, olyanvalaki, akit pogánynak nevezünk.” E súlyos csapást Bohemond soha nem heverte ki. Fél évvel a devoli egyezmény aláírása után a minden hájjal megkent normann Lombardiában jobblétre szenderült.

A császár nagy örömére, a norvég király semmiben sem hasonlított Bohemondra, ezért Alexiosz megtehette, hogy nagylelkűen bánjon vele. Snorri Sturluson följegyezte, hogy Sigurdot Konstantinápolyban városi játékok egész sorozatával ünnepelték, amelyekre Alexiosz hatszáz fontnyi aranynak megfelelő összeget költött. A norvég királyt körülrajongták és ajándékokkal halmozták el. De végül elérkezett a búcsú ideje. Hajóit Sigurd a császárnál lovakra cserélte, és – nagyrabecsülése jeléül – a királyi zászlóshajó orrát ékesítő, nagy méretű aranyozott sárkányfigurát odaajándékozta, hogy Alexiosz egyik templomának díszéül szolgáljon. A hajók legénységéből sokan úgy döntöttek, hogy Bizáncban maradnak, és a császár szolgálatába lépnek, Sigurd pedig a a Bolgár Birodalmon, a Magyar Királyságon és a német államokon átvezető úton hazafelé indult. Hazaérkezve virágzó országot talált, amelynek népe nagy szeretettel fogadta. „Az emberek úgy vélték, soha ennél nagyobb dicsőséget hozó hadivállalkozás még nem indult Norvégiából” – írta Snorri.{314} Sigurd ekkor mindössze húszesztendős volt.

Idősebb korára Sigurd, Norvégia királya megháborodott. Azt képzelte, a fürdőkádjában hal úszkál, és ezután akármikor megesett, hogy mániákus locsogási rohamok vették elő, amelyek következtében mindenféle tevékenységre alkalmatlanná vált. Ennek ellenére a fivéreivel sikerült aránylag békésen megosztoznia a királyi hatalmon, és mindkettőjüket túlélte. A feltételezések szerint a poszttraumás stressz szindróma valamilyen formájában szenvedhetett, de azt ma már lehetetlen megállapítani. A Szent Kereszt darabkáját végül nem helyezte el a mindenki által tisztelt Szent Olaf sírjánál, hanem egy általa Kungahällában alapított templomnak adományozta, a Bizáncban megrendelt, „bronzból meg ezüstből készült, gyönyörűen aranyozott, zománccal és drágakövekkel ékesített”{315} oltárképpel együtt. 1135-ben a mai Gothenburg közelében fekvő várost a vendként ismert pogányok csapata kifosztotta és fölperzselte. Ezt a negyvenévesen elhunyt Sigurd, aki királyként huszonhét éven át uralkodott, már nem érte meg.

A norvég uralkodó 1107 és 1111 között megtett, csaknem a keresztény világ minden szegletét érintő útja nem csupán egy pillanatfölvételt tár elénk az első keresztes hadjárat seregei által megváltoztatott mediterrán világról, meg az Ibéria és Szicília keresztény hitre térítését szolgáló egyéb hadműveletekről, hanem azt is megvilágítja, hogy milyen irányban fog fejlődni a világ – és a keresztes mozgalom – az elkövetkező évtizedek során. A Lisszabon elleni norvég ostrom egy sokkal hevesebb keresztes támadás árnyékát vetítette előre, amely 1147-ben félig romba döntötte a várost. Sigurd és harcosai a spanyol félsziget másik felén, a Baleár-szigeteknél is utat mutattak a vállalkozó szellemű keresztények számára. Ugyanis a norvég támadásokat követően egy keresztény had, amelyet pisaiakból meg katalánokból verbuváltak, az itáliai városállamokból és Dél-Franciaországból érkezett önkéntesekkel erősítettek meg, összehangoltabb erőfeszítéseket tett a szigetek elfoglalására és a taifa királyság megdöntésére. Az 1113 és 1115 között a II. Paszkál által kibocsátott bullába foglalt, hivatalos pápai áldással indított támadássorozat eredményeképpen a szigetek összes jelentősebb városát, közöttük a Mallorcán fekvő Palmát is sikerült bevenni. Ám mindez haszontalannak bizonyult, hiszen az Almoravidák 1116-ban végül is átkeltek a Baleár-tengeren és kiebrudalták a keresztény hódítókat, ezen akciójuk következtében a szigetek még egy évszázadon át muzulmán kézen maradtak. Ennek ellenére a norvég király Ibiza, Menorca és Formentera meggyengítésével megmutatta, hogy mit is kellene tenni.

Szicíliában pedig eközben Sigurd a Guiscard Róbert és I. Roger által alapított és megszilárdított normann Hauteville-féle állam mindinkább gyarapodó tekintélyéből részesülhetett. Úgy látszik – ha hihetünk Snorri Sturlusonnak –, hogy Adelaide grófné és az ifjú II. Roger hatalmi berendezkedése a kegyeibe fogadta, ugyanakkor egy olyan ösvényt jelölt ki, amelyen sokan fognak majd járni a 12. század végén, Oroszlánszívű Richárd keresztes hadjáratának idején.

A latin államokba érkezve Sigurd igen látványosan szemléltette, hogy milyen eredményes együttműködést lehet kialakítani a hadikísérettel zarándoklatra érkező nyugati uralkodók, valamint a szélesebb latin világ támogatására mindig is igényt tartó jeruzsálemi királyok között. Amint lehetett látni, a norvég király emberei nem tanúsítottak a Pisából, Genovából és Velencéből érkező hajós kalandorokéhoz hasonló érdeklődést a tekintetben, hogy állandó kereskedelmi jogokat szerezzenek maguknak Keleten, őket a gazdasági érdekeik a távoli Északi-tengerhez meg a Baltikumhoz kötötték. Azt viszont jól demonstrálták, hogy a Szentföldön értékes zsákmányra lehet szert tenni, ha megvan hozzá a kellő merészség. Az Alexiosz császárral folytatott tárgyalásaik során pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy bármekkora volt 1098-ban, Antiókhia elfoglalása után a hadiszerzemény elosztása miatt támadt harag meg gyűlölködés, a kívülállók továbbra is baráti viszonyt ápolhatnak mind a kelet-mediterrán térségben élő latinokkal, mind pedig a görögökkel. Sokan képtelennek bizonyultak felemelkedni e mindkét félre támaszkodó ideális kapcsolat magasságába.

A tekintetben, hogy Sigurd utazását valódi keresztes hadjáratnak tekinthetjük-e, csak föltételezésekre vagyunk utalva. 1110-re az első keresztes háború legfőbb célja már rég megvalósult, hiszen Jeruzsálem latin kézbe került. II. Orbán már nem volt az élők sorában. Amennyire tudni lehet, a norvég király hivatalosan nem tett keresztes fogadalmat. Nem Róma és nem Bizánc hívására cselekedett, hanem a saját norvég alattvalóinak érdekeit tartotta szem előtt, akiket inkább egy hosszabb, „zsákmányszerző” céllal indított portyázó rabló hadjárat, illetve a kalandjaikat megörökítő források által gyakorta emlegetett „pogányokkal” való csatározás lehetősége csábított. A tettei nyomán elnyert ragadványnévből – Jeruzsálemjáró (Jórsalafari) Sigurd – nyilvánvalóan következik, hogy célja és leginkább figyelemre méltó teljesítménye a Jeruzsálembe való utazás megvalósítása volt. De vajon ennek révén keresztes vitézzé vált-e, vagy csupán fegyveres zarándok maradt?{316} Vagy talán e megkülönböztetés nem is igen érdekelte?

Annak megítélése, hogy Sigurd igazából zarándoknak, jámbor zabrálónak tartotta-e magát, aki történetesen sok muzulmán haláláért is felelt, vagy egy olyan vállalkozás vezérének, amelynek célja teljes mértékben megegyezett az első keresztesekével, lehetetlen és valószínűleg észszerűtlen megítélni. Sokkal fontosabb, hogy ez az északi király olyan erős kötődést érzett a Földközi-tenger déli és keleti medencéjében zajló háborúk iránt, hogy életét kockáztatva, három évet is eltöltött a hazájától távol azért, hogy részt vehessen bennük. Sigurd utazása – tekintsük akár zarándoklatnak, akár keresztes hadjáratnak – megmutatta, hogy az 1095–1099-ben lezajlott események olyan folyamatot indítottak el, amelynek során a keresztény területek kiterjesztése és védelme Palesztinától Lisszabonig az egész nyugati kereszténység számára vonzó vállalkozássá nőtte ki magát: olyan üggyé, amelynek zászlaja alá – a bőséges, akár e világi, akár a túlvilágon esedékes jutalom reményében – a legkülönbözőbb önkéntesek tömegei özönlöttek.