2
 
Költők és részkirályok

Most, hogy immár megerősödtek és így képesnek érzik magukat a feladatra, a keresztények vissza akarják szerezni azt, amit erővel elragadtak tőlük…

Amint Szicíliát az 1070-es években a normannok elkezdték uralmuk alá hajtani, és a sziget városai egymás után jutottak Roger gróf hatalmas, könnycsepp alakú pajzsaik mögött meghúzódó barbár harcosai kezére, egy ifjú muszlim költő sietve egybehívta családját, majd elmenekült. E huszonnégy éves poétát Ibn Hamdisznak (Abduldzsabbár Ibn Mohamed Ibn Hamdisz) hívták. Siracusában 1054 körül látta meg a napvilágot, és egy előkelő család sarjaként, ideális körülmények között nőtt föl. Irodalmi nevelésben részesült, s ennek során a tanultakat nagy élvezettel fogadta be, életre szóló ismeretséget kötött a versfaragás, a népszerű arab költemények írásának művészetével, amely e korban a magasabb műveltség legfőbb ismérvének számított. E tehetsége révén képessé vált arra, hogy az eseményekben gazdag, hosszú élete során látott rombolást, fájdalmat és csapást fölmérje és megértse. Miután hírnevet szerzett magának, szívesen látott vendég lett a mohamedán Mediterráneum számos, nagy műveltségű uralkodójának udvarában.

Szicíliából – születési helyéről – való kényszerű távozása mély sebet ejtett a lelkén, és örök gyásszal töltötte el. „Kiűzettem a paradicsomból” – írta egy helyütt; költeményeit – amelyekből jóval nyolcvanadik születésnapja után sem fogyott ki – nosztalgia és honvágy hatja át.{27} Ugyanakkor a száműzetés nemcsak fájdalommal, hanem haszonnal is járt. Az útját nyugat felé vevő Ibn Hamdisz a kor művészei egyik legkiemelkedőbb patrónusának, a sevillai taifa királyának Muhammad al-Mutamid ibn Abbadnak tiszteletdíjban részesülő társává szegődött. A király, aki Ibn Hamdisz megérkezésekor negyvenedik születésnapja felé közeledett, maga is tehetséggel megáldott poéta volt; a versírás művészetét kegyetlen természetű, ám ékesszóló atyjától, al-Mutadidtól örökölte, akinek örökös háborúskodása folytán Sevilla a térség leghatalmasabb királyságává emelkedett, és aki kifejezetten alattomos módon bánt az ellenségeivel: példának okáért egy alkalommal az udvarába látogató diplomatákat hagyta megfulladni a palotája fürdőházába zárva.{28}

Al-Mutamid ármánykodás dolgában nem ért föl az apjához, ám a versfargásban már tehetségesebbnek mutatkozott.{29} Ibn Hamdiszt azon társainak sorába fogadta, akikkel a líra terén vetélkedett, majd fölvette a fizetési jegyzékére. Ily módon a szicíliai számkivetett az egyik legműveltebb és az érzéki örömöknek leginkább hódoló nyugati udvarban talált otthont magának, ahol a borital és a szabados nemi vágy tiltott gyönyörei szabadon hozzáférhetők voltak, mert az élet – ahogyan fogalmazott – „csak akkor tekinthető értelmesnek, ha az élvezetek partjain sétálgatva, minden gátlást levetkezünk magunkról”.{30} S bár Ibn Hamdisz egy pillanatra sem szűnt meg vágyakozni a szülőföldje után, a dolgai – legalábbis időlegesen – jól alakultak.

Sevilla kiemelkedő helyzete viszonylag új keletűnek számított. Ha egy ifjú muszlim íróember egy évszázaddal korábban keresett volna errefelé menedéket, akkor habozás nélkül az Omajjád Kalifátus regionális fővárosát, Córdobát választja, ezt a félmillió lakosú nagyvárost, az egész földkerekség egyik legkifinomultabb és legcsodálatosabb metropoliszát, ahol tudósok, asztrológusok, filozófusok és matematikusok kutatták a világegyetem titkait, miközben különböző mesteremberek és építészek a művészi tökéletesség határait feszegették. Azonban az Omajjád Kalifátus 1031-ben összeomlott, Córdoba pedig szellemi tunyaságba süppedt, könyvtárait kifosztották, a köteteket elégették, hírneves műhelyei – tennivaló híján – tönkrementek.

A kalifátus helyén több tucat apró, névlegesen semleges királyság – taifa – alakult, amelyek közül leginkább Sevilla emelkedett ki (a többiek Malagát és Granadát, Toledót, Valenciát, Deniát, a Baleár-szigeteket, Zaragozát, valamint Leridát foglalták magukban). A sevillai taifa – a kifejezés független fejedelemséget, államot jelöl, de „részkirályságnak” is szokás fordítani – az iszlám Dél-Spanyolország (vagy al-Andalusz) nagy kiterjedésű területét kebelezte be. A királyságnak nevet adó, a Guadalquivir folyó partján emelt alcazar (vár vagy palota) köré épült Sevilla városa hozzávetőleg kétszáz kilométernyire feküdt a Gibraltári-szorostól. Birtokai a mai Portugália atlanti-óceáni partjainál álló Silvestől és Algarvétól keleten egészen Murciáig terjedtek. Al-Mutamid dinasztiája, vagy más néven az Abbadidák uralkodásának idején Sevilla számos, őt körülvevő apró királyságot olvasztott magába, kiváló termőföldeket, forgalmas kikötőket és az Észak-Afrikát az európai szárazfölddel összekötő stratégiai útvonalakat is sikerült a hatalmába kerítenie. Messze földön híres volt jó minőségű hangszereiről, karmazsinvörös textilfestékéről, cukornádjáról, valamint olajbogyójáról. Uralkodó osztályának jellemző viselkedését al-Mutamid atyja a következő verssorokban jellemezte: „Napjaim munka és nyugvás közt telnek, / Reggel közügyek, este az élvek jönnek.”{31}

Sevilla al-Mutamid uralkodása alatt emelkedett hatalma csúcsára, és ha több is jut neki a szerencséből, vagy ha másféle kihívásokkal kellett volna megbirkóznia, akkor meglehet, kitartó munkával addig terjeszthette volna ki Sevilla határait, amíg nem sikerül az összes taifát a széthullott Omajjád Kalifátushoz hasonló államalakulatba tömörítenie, amely nem sokkal az ő születése előtt omlott össze. Ám amint később kiderült, személye meghatározó szerepet játszott a királyság dicstelen fölbomlásában, amely eseményt elsőként egy Hispania másik feléből való uralkodó, VI. Alfonz, Kasztília és León királya jövendölt meg.

Sevillától körülbelül négyszáz kilométerre észak-északkeletre emelkednek Toledo magasba szökő, tornyokkal erősített kőfalai: a vizigót birodalom hajdanán impozáns, ez idő szerint muszlim kézen levő székvárosát számos kecses híd, közfürdő, piactér és mecset ékesítette. A város az Ibériai-félsziget leghosszabb folyójának, a sebes vizű Tajónak a két partján terül el, mely a Montes Universales hegységben ered, és az onnan ezer kilométerre fekvő Lisszabonnál ömlik az Atlanti-óceánba. Völgye és medre vitatott határzónába esett, amely mögött az észak-spanyolországi keresztény királyok által uralt régió húzódott. Ott is, akárcsak délen, a terület ugyanazon valláson lévő, ám rivális uralkodók között oszlott meg, akik szüntelenül a fönnhatóság megszerzéséért marakodtak és viaskodtak egymással. Ezen északi államok közül Galicia, León, Kasztília, Aragón, Navarra és Barcelona számított a legfontosabbnak. És akárcsak délen, itt is egy állam és egy uralkodó emelkedett a többiek fölé hatalomban meg befolyásban.

Ezt a királyt, aki 1072-től a hetvenedik születésnapja előestéjén bekövetkezett haláláig (1109) uralkodott, VI. Alfonznak hívták. Mellékneve az „El Bravo” (bátor, vitéz) volt, s ennek igyekezett is megfelelni. Kasztília és León koronáját viselte, ám Galiciát, valamint Navarra egyes részeit is irányította. Mind országai nagyságát, mind a hírnevét tekintve a Pireneusoktól délre ő volt a legkiemelkedőbb keresztény fejedelem. Egyik krónikás tisztelője „minden tekintetben katolikusként” jellemezte, aki „oly iszonyú rémületet keltett a gonosztevőkben, hogy azok soha nem mertek a szeme elé kerülni”.{32} Egy másik azt írta róla, hogy „mind ítéletében, mind hadakozásában olyan erősnek mutatkozott, amit halandók között csak ritkán látni”.{33}

Mindez kétségkívül a szokásos fölmagasztalások kategóriájába tartozott (Alfonz jóval halványabb és kevésbé romantikus benyomást tett a spanyol népi képzeletre, mint az időnként szolgálatába szegődött – inkább El Cid néven ismert – Rodrigo Díaz de Vivar), ám e dicshimnuszok mégis kiválóan tükrözték azt a tényt, hogy – nagyjából ugyanúgy, ahogy al-Mutamid uralkodott a dél-spanyolországi taifákon – Alfonz a félsziget északi felét tartotta hatalmában. Országlása úgy kezdődött, hogy Galicia megszerzése érdekében legyőzte testvéröccsét, Garcíát, majd utána a javára fordította bátyja, II. Sancho erőszakos halálát, akit egy ostrom alkalmával gyilkoltak meg csalárd módon. Hosszú élete során öt feleséget és két ágyast használt el, keresztény és muszlim ellenségei ellen számos csatát vezetett, és lenyűgöző számú előkelő címet-rangot szerzett magának, egyebek mellett 1077-től kezdve viselte az imperator totius Hispaniae (egész Spanyolország császára) titulust. Ez inkább áhított, mint a valóságnak megfelelő méltóság volt: birodalma nyugatról keleti irányban Galicia atlanti partjaitól Barcelonáig terjedt, ám a Tajótól délre fekvő területek soha nem élvezték a tökéletes biztonságot, ahol al-Mutamid több más taifa uralkodóval, részkirállyal együtt a béke fejében nagy összegű adót – paria – fizetett Alfonznak. Ha a cím nem is tükrözte hűen a valóságot, Alfonz politikai törekvéseinek irányát bizton jelezte. Föltett szándéka volt ugyanis, hogy birodalma határait tovább tágítja, és elszánt uralkodó lévén ettől semmiképp nem hagyta eltéríteni magát.

A 11. század második felében Alfonz és más, hozzá hasonló keresztény fejedelmek törekvései erős bátorítást kaptak a római pápai udvartól. Rómát és Spanyolországot a régmúltba nyúló történelmi kapcsolatok fűzték egymáshoz – a Kr. e. 3. századtól az Augustus által történt bekebelezéséig (Kr. e. 19) Hispania meghódítása a Római Köztársaság fontos célkitűzése volt, ezt követően pedig a provincia csaknem fél évezreden át a Római Birodalom része maradt. A 11. században már pápák trónoltak ott, ahol valaha consulok és tirannusok uralkodtak mindenek fölött, és hozzájuk hasonlóan ők is hódító terveket dédelgettek. Az 1060-as esztendőktől számos, egymást követő katolikus egyházfő vetette föl az ötletet, hogy Spanyolország keresztény részeit hivatalosan Róma egyházi függősége alá kellene rendelni, és azon fáradoztak, hogy a térség nagyszámú, elarabosított keresztényei által követett mozarab szertartásrendet megszüntessék és a latin liturgiával váltsák föl, mindeközben a vallási ügyek irányításához való azon jogukat bizonygatták, hogy az ott élő keresztényekre adót vethessenek ki.

Mindeme törekvésüket illetően részben a többség után mentek, hiszen a lovagok, az egyházi vezetők és az egyszerű zarándokok részéről Nyugat-Európa-szerte mind nagyobb érdeklődés nyilvánult meg a Pireneusoktól délre zajló ügyek iránt. A hadfiak vagyonszerzési lehetőséget láttak abban, ha részt vesznek a különböző királyságok és a taifák számos uralkodója között időről időre kirobbanó gyakori csatározásokban. A clunyi megreformált rendtartást – amely nevét származási helyéről, a burgundiai Cluny apátságáról kapta a 10. században – követő szerzetesek mindinkább azon munkálkodtak, hogy regulájukat egyre több monostorban meghonosítsák. Lelküket a bűn béklyójától megszabadítani akaró, jámbor világi hívők Galiciában végigjárták a Szent Jakab útjaként ismeretes vezeklőutat, amely az apostol Santiago de Compostelában található sírjához – az egész keresztény világ egyik legszentebb helyéhez – vezetett. Ez a zarándokút veszélyes is lehetett: egy 12. század elejéről származó francia útikönyv óva intette olvasóit, ne éljenek az út melletti folyó vizével, mert az annyira szennyes, hogy akár halálos is lehet, hasonlóképpen őrizkedjenek az arra lakó, fölöttébb romlott erkölcsű népektől – mint amilyenek a navarrai parasztok, akik öszvéreikkel meg kancáikkal „tisztátlan fajtalankodást űznek”.{34} De az utazás mindemellett megérte a sok kellemetlenséget. Tömérdek híradás szólt az úton történt csodákról: a Sahagún melletti mezőn a katonák földbe szúrt lándzsái levelet hajtottak; Szent Jakab életre keltett egy téves ítélet következtében fölakasztott zarándokot; meggyógyított egy fiatalembert, aki bűnhődésül a paráználkodásáért levágta a saját péniszét.{35} És a távoli múltban – a szóbeszéd szerint a 834. vagy a 844. esztendőben – Szent Jakab állítólag fegyverrel a kezében jelent meg a spanyol muszlimok ellen vívott csatában, hogy a keresztény sereget győzelemre segítse, amely tettét követően elnyerte a Santiago Matamoros – Mórölő Szent Jakab – melléknevet.

Nemtörődömségre vallott volna, ha a Szent Péter trónusán ülő bármely egyházfő eme jelenségekről nem vesz tudomást, így az 1060-as évektől kezdve kiadott pápai nyilatkozatok kifejezetten Róma támogatásáról biztosították a spanyolországi keresztény fejedelmek terjeszkedési törekvéseit. 1063-ban II. Sándor pápa fölajánlotta, hogy föloldozást ad azon francia vagy itáliai lovagok némely bűnei alól, akik „elhatározták magukat, hogy Spanyolországba indulnak”. A „Spanyolországba indulnak” kitétel – eltérően az e korból való más levelektől – hallgatólagosan azt foglalta magában, hogy az érintett lovagok a muszlimok ellen indultak csatába.{36} Célállomásuk a Zaragoza muszlim uralkodójához hűséges Barbastro városa volt. Az Ibn Hajján néven ismert történetíró beszámolt egy negyven napig tartó, lovagok által vezetett ostromról, akiket általánosítva csak „a keresztényeknek” nevezett, de akiknek egy része a közeli Katalóniából, míg mások a távoli Normandiából vagy éppen Dél-Itáliából érkeztek. Kezdetben úgy látszott, az ostromot sikerül békésen befejezni, hiszen a keresztények egy vezetéket elzárva megszüntették Barbastro vízellátását, mire a szomjúságtól elepedő polgárok a békéért cserébe rabszolgákat meg pénzt ajánlottak föl. De nem sokkal később kegyetlen öldöklés tört ki, melynek során kiadták a parancsot, hogy a várost ki kell fosztani, lakosait pedig föl kell koncolni. „A keresztények több mint hatezer muzulmánt hánytak kardélre” – jegyezte föl Ibn Hajján, aki arról is beszámolt, hogy Barbastro lakosai hanyatt-homlok menekültek a város falai meg kapui felé, miközben a tolongásban sokakat halálra tiportak. A kegyetlenkedések sorába tartozott a leányok meg a nők megerőszakolása apjuk, illetve férjük szeme láttára, és a városlakók könyörtelen lemészárlása, ami a krónikás állítása szerint „a keresztények bevett szokása volt, midőn valamely várost fegyverrel bevettek (…) és nincs toll, mi hűen le tudná írni mindazon bűnöket és kegyetlenségeket, amelyeket a keresztények ezen alkalommal elkövettek”.{37}

Barbastro 1063-as elfoglalása – a számos országból érkezett lovagokkal, a pápai szentesítéssel, a látványosan vérszomjas módszerekkel, valamint a vallási indítékra való kifejezett hivatkozással együtt – szemmel láthatóan sok mindent előrevetített abból, amit az elkövetkezendőkben a keresztény „keresztes hadjáratok” meghatározó jellemzőinek fognak tartani. Ugyanakkor a késő 11. századi Spanyolország összefüggésében vizsgálva mindez igen lényeges fejlemény volt, hiszen az északi keresztény államok agresszívebb – utóbb „reconquistának” vagy „visszahódításnak” nevezett – terjeszkedési politikája irányában tett váltás bekövetkeztét jelezte. E terjeszkedés óhatatlanul a szomszédos muszlim taifák ellen irányult és Róma kitüntetett támogatását élvezte. II. Sándor 1073-ban bekövetkezett halála után VII. Gergelyt választották pápává, aki nem késlekedett közzétenni saját véleményét a spanyol hódításra vonatkozóan.

„Úgy hisszük (…), a Spanyol Királyság már a régi időktől fogva Szent Péter felségjoga alá tartozott” – fogalmazott Gergely a pápasága kezdetén. Annak ellenére, hogy VI. Alfonz igényt formált egész Spanyolország császári címére, ez biztatásnak nagyon is megfelelt. Amikor Alfonz az egyik hűbéresét délre, Granadába küldte, hogy szedje be az ottani taifa urától, Abdallah ibn Buluggintól a paria néven ismert adót, ez utóbbi világosan tudomására adta, nagyon is érti, merről fúj a szél. A Tibyan címen ismert ragyogó krónikájában Abdallah a következőképpen foglalta össze az új helyzetet: „Al-Andalusz eredetileg a keresztényeké volt, mígnem az arabok legyőzték őket. (…) Most, hogy immár megerősödtek és így képesnek érzik magukat a feladatra, a keresztények vissza akarják szerezni azt, amit erővel elragadtak tőlük.”{38}

Abdallah e sorokat az 1090-es években jegyezte föl, ám az utólagos visszatekintés nem homályosította el az ítéletét. A barbastrói öldöklést több más, összehangolt hadjárat követte, amelyeket a mindenütt jelen lévő VI. Alfonz irányított. 1082-ben vagy 1083-ban, válaszul az egyre inkább zsarolással fölérő adófizetési követelésekre, Sevilla ura, al-Mutamid úgy döntött, nem fizet több pariát Alfonznak. Hogy elhatározását kellőképpen alátámassza – atyja legvadabb túlzásait fölelevenítve – kivégeztette az Alfonz igényét benyújtó követet.{39} Erre a kasztíliai király 1083 nyarán egy sor támadást intézett Sevilla ellen. Csapatai al-Mutamid országának kellős közepén vágtak át, míg maga Alfonz a Tarifába vezető úton lovagolt végig, lovát a partot ostromló hullámok felé irányítva, ahonnan tisztán láthatta Észak-Afrika szaggatott partvonalát. „Ez már Spanyolország legvége, és íme, én itt taposok rajta” – kiáltott föl.

Egy év múlva tekintetét már egy hazájához közelebb eső célra, Toledo városára szegezte, ahol a pipogya muszlim uralkodót, al-Kádirt elkergette az elégedetlen nép. Azt a látszatot keltve, hogy kiebrudalt uralkodótársán akar segíteni, Alfonz megostromolta Toledót. A várost 1085. május 6-án foglalta el, az emírt azonban nem ültette vissza a hatalomba, hanem hajón Toledo hajdani gyarmatára, Valenciába küldték, hogy ott bábkormányzóként szolgáljon. Alfonz pedig közvetlen uralma alá vetette Toledót, azt a várost, amely nem is oly régen a muszlim Spanyolország egyik legnagyobb hatalmú településének számított. Így meghódítása – akár politikai szempontból, akár jelképesen tekintve – fordulópont volt, ami az egész iszlám világban mély megdöbbenést keltett.{40} „Egy olyan ellenséggel kerültünk szembe, amely nem fog minket békén hagyni: Hogyan is élhetnénk kígyókkal együtt egy kosárban?” – kesergett a kortárs szemtanú.{41} Alfonz ekkor már a Tajo völgyének nagy kiterjedésű részét uralta, és a Toledo falain kívül vagy belül található igen jelentős számú muszlim ettől kezdve nem egy taifában, hanem egy keresztény király oltalma alatt élt.

A király tartózkodott az olyan szégyenletes mészárlástól, mint amelyik Barbastro város nevét két évtizeddel korábban ismertté tette, ezzel szemben egy évente fizetendő adó fejében biztosította az iszlám vallás szabad gyakorlását, és hagyta, hogy Toledo központi mecsetje muszlim kézben maradjon. Mindamellett nem volt a vallási türelem mintaképének nevezhető: 1086-ban a vallási vezetőknek tartott kihallgatás során azon érveléssel igazolta Toledo elfoglalását, miszerint tudomással bírt arról, hogy „Istennek tetsző cselekedet volna, ha én, Alfonz császár, Krisztus segedelmével vissza tudnám juttatni az ő vallása híveinek e várost, amelyet alávaló emberek a vezérük, Mohamed gonosz szándékú irányításával a keresztényektől elragadtak”.{42} Emellett a saját magát fölmagasztaló – „egész Spanyolország császára” – címét egy másikkal, az ugyancsak kérkedő – „a két vallás császára” ranggal öregbítette tovább. Az Alfonz merész céljai megvalósításáért indított háború a következő négy évszázadra elegendő feladatot adott Spanyolország keresztény uralkodóinak.

Alfonz csúnyán megszégyenítette a költő-király al-Mutamidot, aki a toledói taifa bukásával közvetlen szomszédjává vált, ezért ő délen, a Gibraltári-szoros túloldalán, Marokkóban és Nyugat-Algériában keresett magának védelmet, ahol egy hírhedten gonosz és puritán berber szekta, az Almoravidák (al-murábitún) tartották kezükben a hatalmat. A koráni törvények büntetésszerűen szigorú értelmezését tették magukévá, arcukat elfátyolozták, a ribatnak nevezett, megerősített kolostorokban éltek, és vajmi kevés időt szántak az érzéki élvezetekre, melyeknek hívei al-Mutamid udvarában hódoltak, ahol – az uralkodó saját szavaival – „gyönyörű nők svadronjai között sétálgatok, akik ragyogásukkal emelik a magas rang fényét. És miközben vitézeim fegyverei közül sötétség szüremlik át / a bimbózó leányok kínálta bor világosságot gyújt bennünk.”{43} Vezérük, a magát a muszlimok emírjének (amir al-muslimin) nevező Juszuf ibn Taszfin hasonló önbizalommal büszkélkedett, mint az elátkozott Alfonz. Mindenesetre az Almoravidák észak-afrikai hódításai semmi kétséget sem hagytak a katonai képességeik felől. A segítségükért folyamodni al-Andaluszban eleve zavarkeltésnek számított. Csakhogy al-Mutamidnak nem maradt túl sok választása. Toledo elestekor behívta tehát Juszuf ibn Taszfint, és a fölkérést csípős humorral indokolta: inkább pásztorolja a déliek tevéit – jelentette ki –, semmint a hitetlenek disznóóljait vigyázza.

Eme döntésével valójában a királyságát számolta föl. 1086 kora nyarán az Almoravidák átözönlöttek a szoroson, és miután az elpuhult sevillai fejedelem bőkezű ajándékokkal halmozta el őket, Alfonz serege ellen indultak, amelyet az október 23-án vívott sagrajasi (Zallaqa) ütközetben tönkrevertek. Maga Alfonz súlyos sebesülést szenvedett, amikor a combját kézitusában egy afrikai néger katona átdöfte, méghozzá olyan erővel, hogy a király lábát a tőr a ló nyergéhez szegezte.{44} Háromszáz lovagot – 2500 fős seregének hozzávetőleg a felét – veszített el, de a hírnevén ejtett seb még fájóbb volt. Utóbb egy marokkói krónikás „az al-Andaluszban vívott egyik leghíresebb győzelemnek” nevezte a diadalt, „amellyel Isten (…) keresztülhúzta Alfonz törekvéseit”.{45} A legyőzött keresztények fejét Juszuf fakordélyokon küldte el al-Andalusz városaiba, ahol borzalmas látványt nyújtó halmokba tornyozták.{46} Ezt követően hazaindult, miközben Toledót meghagyta Alfonz kezén. Ez bizonyára mindkettőjüknek sok fejfájást okozott.

Amikor al-Mutamid az Almoravidák segítségéért folyamodott, tudta, hogy az ördöggel paktált le, és 1090-re stratégiájának szörnyű következményei már nyilvánvalóvá lettek. Juszuf kétségkívül elkötelezte magát al-Andalusz egysége és az ottani iszlám vallás sérthetetlensége mellett, ám különféle marokkói jogi szakértőkkel folytatott tanácskozást követően arra jutott, hogy ez nem kötelezi őt a taifákban uralkodó tehetetlen, gyönge kezű részkirályok trónusának megoltalmazására. Az utóbbiak részéről tanúsított hajlandóság, hogy adót fizessenek az északi hitetlen uralkodóknak, végzetesen kompromittálta őket, ezért – vélekedett Juszuf – immáron megérett a helyzet arra, hogy helyüket az iszlám védelmére alkalmasabb férfiak foglalják el.

Amikor az Almoravidák szeptemberben megtámadták és elkergették az al-Mutamiddal szomszédos malagai és granadai királyokat, a napnál is világosabbá vált, hogy mi következik ezután. 1091 nyarán Juszuf megindult al-Mutamid ellen, és ostrom alá vette Sevillát. Mire emez – gyilkos iróniával – Alfonz királyhoz fordult segítségért, aki éppen a távoli Zaragozában harcolt az ottani taifa ura ellen. A segélykérésre ugyan válaszolt, ám megkésve: Sevilla novemberben elesett. Al-Mutamid fiai kénytelenek voltak átadni a palota kulcsait, a költő-királyt pedig hajón egy marokkói tömlöcbe szállították, és így nemcsak a saját királysága, hanem az összes többi taifa állam sorsát is megpecsételte. A század végére ezeknek csaknem mindegyike behódolt az Almoravidáknak, és egy olyan észak-afrikai birodalom részévé váltak, amely a távoli Bagdadban székelő abbászida kalifának tartozott – legalábbis elméletileg – vallási engedelmességgel. Az északi keresztény államoktól csak kevés terület került vissza arab kézre, jóllehet a paria adót többé már nem szedték be. Így a napnál is világosabbá vált, hogy al-Mutamid politikája teljes kudarcnak bizonyult.

A királyságát elhagyó al-Mutamid érthetően lesújtó látványt nyújtott. A költő Ibn al-Labbana – aki Ibn Hamdisz kortársa és barátja volt a korábban a sevillai fejedelmi udvarban virágzó, ekkorra már fölbomló irodalmi körben – ekképpen írt erről:

Mindent el fogok feledni

csak azt a reggelt nem

a Guadalquivir partján,

amikor hajókra tették őket,

mint megannyi holtat sírjába…{47}

A panaszkodás nyilvánvalóan nem esett ok nélkül, hiszen aghmati börtönében al-Mutamid is keservesen siratta bukását.

Kérdem rabláncaimtól,

hát nem értitek?

megadtam magam nektek,

és lám, mégsem szántok meg,

nincs semmi gyöngédség bennetek.{48}

1095-ben meggyilkolták. Ellenfele, VI. Alfonz 1109-ig élt, az Almoravidák által ostromolt Toledo védelme közben hunyt el. Annak érdekében, hogy az uralma alatt élő muszlimok kedvébe járjon, ágyasul fogadott egy Zaida nevű nőt, al-Mutamid egyik menyét. Ám az iszlám iránt tanúsított jóindulatából csupán ennyire futotta.

Mindeközben Ibn Hamdisz ismét száműzötté vált. Tizenhárom évvel később, hogy Szicíliából Sevillába érkezett, fogadott hazája ugyanarra a sorsra jutott, mint szülőföldje: a háború darabokra szakította, és idegen megszálló – noha ez alkalommal nem keresztény, hanem muszlim – kerítette hatalmába. Amikor al-Mutamidot foglyul ejtették, Ibn Hamdisz elmenekült, és hátralévő életét Ifríkija, Algéria és Marokkó fejedelmi udvarai között osztotta meg, versírással tengetve mindennapjait, míg végül Mallorcán be nem fejezte földi pályafutását. Vakon, magányosan, megbánással telve, nyolcvanéves korában, 1133-ban hunyt el. Költeményeiben azt tanácsolta olvasóinak, hogy mindenképpen próbálják meg elkerülni az ő sorsát. „Láncold magad szeretett szülőföldedhez – írta –, és saját hajlékodban szenderülj el.”{49}