15
 
Vagy megtérnek,
vagy elpusztulnak

Ez jó alkalom lesz arra, hogy megmentsétek a lelketeket, és – ha akarjátok – megszerezzétek magatoknak a földet, ahol a legjobb élni…

Az 1146-os esztendő júniusának közepén, amikor az észak-európaiak épp készülni kezdtek a keresztes hadjáratra, Antiókhiai György, Szicília őszülő admirálisa hajórajával a muszlimok uralta Ifríkija partjai felé vitorlázott, azzal a szándékkal, hogy támadást indít Nyugati Tripolisz (Tarábulusz){446} ellen. A hatvan felé járó, hosszú, ősz hajkoronát és dús, egyenes szálú, gondosan ápolt szakállt viselő György életének felét II. Roger legfőbb minisztereként töltötte a király udvarában.{447} Pénzügyekben szakértőnek számított, egyúttal rutinos szervezőnek ismerték, ám tehetsége igazán a gályákat vezénylő flottaparancsnokként mutatkozott meg. Titulusát – ammiratus ammiratorum – a latin változatból ’az emírek emírjének’ lehetne fordítani, de egy másik lehetséges verziója az ’admirálisok admirálisa’.{448} 1146 nyarán Tripolisz falai ellen indult, és azt mérlegelte, hogyan tudná a város lakóit a lehető leggyorsabban engedelmességre bírni.

Korábban György már számtalanszor hajózott e vizeken. A szíriai keresztény családban született fiatalember a keresztes hadjárat előtt Antiókhiában, majd Ifríkija legnagyobb forgalmú kikötővárosában, a Tripolisztól hatszáz kilométerre, a tengerparton fekvő al-Mahdíjában, a Zírida-dinasztia udvarában folytatott könyvelői tevékenységet. Valamikor röviddel 1108 után kereket oldott, és szicíliai szolgálatba szegődve Messina, valamint Palermo városában tevékenykedett, és alkalomszerű megbízatásokkal Kairóba, a Fátimidák udvarába látogatott. Az 1120-as évektől több ízben is támadást indított korábbi alkalmazóinak part menti városai ellen; 1142-ben visszatért al-Mahdíjába, egyenesen a kikötőbe vitorlázott, majd büntetésképpen lefoglalta az ott horgonyzó hajókat, mert a Zíridák nem fizették meg a szicíliai gabonaszállítások fejében II. Roger királynak járó pénzügyi kötelezettségeiket. Ettől fogva évenként vezényelt különféle rohamokat, amelyek során számos erődítményt – többek között Dzsidzsellit, Braszkot (Szidi Brahim) és a Kerkennah-szigeteket – elfoglalt és kifosztott.{449}

A hirtelen indult szicíliai támadássorozat okát az szolgáltatta, hogy a Zíridák uralta Ifríkija éhezett és így igen sebezhető volt. Észak-Afrikát igen rossz termés sújtotta, ezért a part menti városokban és egyebütt is zavargások törtek ki. „Az éhínség a nomádokat a városokba űzte, ám a lakók bezárták a kapukat előttük – jegyezte föl Ibn al-Athír. – Járványok törtek ki, amelyek rengeteg ember halálát okozták. Egész vidékek néptelenedtek el, családok sokaságából egy lélek sem maradt életben.”{450} A következmények hamarosan Szicíliát is elérték. A kalózkodás Ifríkija kikötőiben mind gyakoribbá vált, Szudánból a tengerpart felé igyekvő aranykaravánoknak pedig megálljt parancsolt az általános fölfordulás. A Földközi-tengeren – élelem és biztonság reményében – menekültek áradata özönlött át Szicíliába. Kétségbeejtő helyzetüket látva a király és admirálisa arra a következtetésre jutott, hogy Ifríkija – amelynek meghódításával kapcsolatban Roger apja óvatosságra intett és kételyeket táplált – immáron könnyű prédának ígérkezik.{451}

Pedig mind a tenger, mind a szárazföld felől fallal védett Tripolisz valójában igencsak kemény falatnak ígérkezett. A városlakók azonban – Ibn al-Athír beszámolója szerint – Antiókhiai György dolgát nagyban megkönnyítették. Ugyanis amikor június 15-én a szicíliai hajók a város elé érkeztek, Tripolisz utcáin már súlyos zavargások voltak készülőben. A városnak a Banú Matruh néven ismert, arab klánból származó kormányzóját elűzték, és helyére a Marokkót és a muzulmán Spanyolországot lerohanó, ábrázatukat fátyollal takaró, vallási kérdésekben türelmetlen, puritán Almoravidák egyik magas rangú, utazó tisztviselőjét ültették. Így a mekkai zarándokútját Tripoliszban megszakító almoravidának jutott az a sürgős feladat, hogy a várost a tenger felől támadó szicíliaiaktól megvédje, egyidejűleg az utcákon pusztító lázadást is leverje. A fölfordulás láttán könnyű győzelmet szimatoló Antiókhiai György létrákkal a falakhoz vezényelte az embereit. „A frankok elkeseredett küzdelemben, a fegyverek erejével vették be a várost” – jegyezte föl Ibn al-Athír. A harcot követően a győztesek „vérfürdőt rendeztek, és a nőket meg a javakat elorozták”.{452}

Ezek után Ifríkija meghódítása rohamléptekkel haladt előre. Az al-mahdíjabeli Zíridákat szolgáló városi kormányzók eddigi uraiknak hátat fordítottak és a tenger felők érkező frankok oldalára álltak. Az ellenállókat Antiókhiai György rövid időn belül jobb belátásra bírta. Gabesz, Szúsza és Szfaksz gyors egymásutánban formálisan is szicíliai védnökség alá került. 1148-ban, amikor al-Mahdíja is elesett, a Zíridák palotáit kifosztották és kincseiket Palermóba vitték.

Egy keresztény királynak a mohamedán szomszédja ellen abban az időben indított hódító és a sarcolást előtérbe helyező háborúja – amikor alighogy meghirdették a második keresztes hadjáratot, a prédikátorok pedig Európa-szerte buzdították harcra a keresztényeket a muzulmán ellenséggel szemben –, nyilvánvalóan még akkor is fokozott figyelmet keltett, ha színhelye a Szentföldtől több száz kilométerre esett. Amikor Ibn al-Athír jóval később az Ifríkija ellen vezetett szicíliai háborúskodásról írt, ezt minden további nélkül az Edessza elestére adott frank válasz szélesebb összefüggésébe helyezte. Végül is ez eléggé magától értetődő következtetésnek látszott. Az a föltevés, hogy II. Roger és Antiókhiai György hadjáratai legalábbis látszólag a keresztény terjeszkedést segítették elő, beigazolódni látszott 1148-ban, amikor III. Jenő hivatalosan érseket nevezett ki Afrikába. Senkit sem lepett meg, hogy sok ifríkijai muszlim szégyenteljes megalázásnak tartotta, hogy hitetlenek alattvalójává süllyedt: amint a gabeszi kormányzó küldöttet menesztett a szicíliai királyhoz, hogy a békés behódolásról tárgyaljon, földühödött riválisai elrabolták és kegyetlenül megkínozták, mígnem levágott péniszétől megfulladva, végre megszabadult a gyötrelmeitől (eközben a küldönce egy teve hátára kötözve, csöngőkkel teletűzdelt, csúcsos végű kalapban parádézott al-Mahdíja utcáin, míg a csőcselék halálra nem kövezte).{453}

Ennek ellenére II. Roger Ifríkija ellen intézett támadásai korántsem illeszkedtek egyértelműen a keresztes háború Clairvaux-i Bernát és III. Jenő pápa által megfogalmazott retorikájába. Mindenekelőtt azért, mert maga a szíciliai király sem tett komoly erőfeszítést arra, hogy afrikai törekvéseit közös nevezőre hozza a keresztes háborúra buzdító prédikációkkal, és ő maga sem vette föl a keresztet, bár bizonyosan emlékezett még arra, amikor az 1130-as években, a római egyházszakadás csúcspontján II. Ince pápa szent háborút hirdetett Szicília és II. Anaklét többi támogatója ellen, keresztes kiváltságokat ígérve a résztvevőknek. Ugyanakkor a büntető hadjáratra induló, vérre szomjas Antiókhiai György flottája sem keresztes zászlók alatt hajózott. Ők ketten egy gyakorlatias és önérdekű politika megvalósítói voltak, akiket mindenekelőtt a gazdasági haszonszerzés, valamint az a törekvés hajtott, hogy a Szicíliai Királyság hatalmát messze a szigeten túlra is kiterjesszék.

Ez a szándék sehol sem mutatkozott meg világosabban, mint Tripoliszban. A város elfoglalását a szokásos dúlás és fosztogatás követte. Ám Antiókhiai György viszonylag gyorsan amnesztiát hirdetett, a polgároknak vagyonbiztonságot ígért, és a várost halálfélelmükben elhagyókat visszatérésre bátorította. Ezenkívül szicíliai helyőrséget szerveztek, a falakat megerősítették és sáncárkot ástak. Mindennek ellenére Tripolisz nem számított meghódított városnak, és erőszakos hittérítésre sem került sor. Fél év elmúltával a Banú Matruh klán elismerte II. Roger fönnhatóságát, és tagjai visszatértek a hatalomba, tudomásul véve, hogy a tripoliszi muzulmánok ettől kezdve ugyanazokat az adókat (pl. földadót) tartoznak fizetni a szicíliai királynak, mint a szigeten élő hitsorsosaik.{454} Ettől kezdve az arab kormányzó (váli) hivatali öltözetét közvetlenül Palermóból kapta, ugyanakkor egy berber főtisztviselő (kádi) kinevezésével a népesség összetételét figyelembe vevő hatalmi egyensúlyt alakítottak ki.{455} Aktív betelepítési politika vette kezdetét, amelynek keretében szicíliaiakat és a király fennhatósága alatt élő egyéb népeket ösztönöztek arra, hogy Ifríkijába költözzenek. Tehát annak ellenére, hogy Tripoliszt súlyos véráldozat árán keresztény hajóraj foglalta el, viszonylag rövid időn belül muszlim kormányzás alá került vissza, gazdasága pedig gyarapodásnak indult. A gazdasági tevékenység föllendült, a kereskedelem prosperált, állapította meg Ibn al-Athír.{456}

Ebben az esetben a keresztény terjeszkedésnek egy olyan formájával találkozhatunk, amelyet még a második keresztes hadjáratba hívó prédikációk ismeretében sem könnyű megítélni. Elképzelhető, hogy Roger – és tágabb értelemben az egész normann Szicília – összetett, szövevényes kulturális örökségének hatása nyilvánult meg benne. Jóllehet a király kétségbevonhatalanul keresztény volt, és számos kiváló keresztes vitézhez fűzte rokoni kapcsolat, ugyanakkor világképét az arab és görög műveltség is erősen befolyásolta. A Palermo legjobb műhelyében készített királyi koronázási palástja e sokszínű örökséget igen látványos formában jelenítette meg. A gyönyörű, vörös selyemből varrt ruhadarabot gránát- és igazgyöngyök, rubinkövek és zafírok, valamint aranyszállal hímzett – az arab világ fölötti normann győzelmet jelképező –, tevékre támadó oroszlánok ékesítették.{457} Ugyanakkor e tetszetős köpenyen kufikus arab írás is díszelgett, amellyel készítésének időpontját az iszlám naptár szerint jelölték (tehát nem 1133–1134, hanem 528). Amikor II. Roger alkalmanként latin nyelvű oklevelet adott ki (e célra többnyire a görögöt és az arabot használta), abban „Isten kegyelméből való” királyként titulálta magát, azonban az uralkodása idején vert pénzeken az „Allah kegyelméből hatalmas” fölirat díszelgett. A palermói Santa Maria dell’Ammieraglio templomban látható (nem mástól, mint Antiókhiai György révén rendelt) korabeli mozaikkép Rogert keresztény uralkodónak öltözve ábrázolja, amint Krisztus épp átnyújtja neki a koronát. Holott általában inkább egyiptomi kalifaként szeretett mutatkozni: arab ruházatot viselt, ábrázatát csupán ünnepnapokon fedte föl, arannyal-ezüsttel földíszített lovakkal parádézott, és feje fölé a jellemzően a Fátimidák kiválóságának jelképeként szolgáló napernyőt tartott.{458}

II. Roger géniusza – melynek kibontakoztatásában, fejlesztésében Antiókhiai Györgynek kitüntetett szerep jutott – abban állt, hogy képes volt sajátos szicíliai egésszé kovácsolni az uralkodása alatt egymás mellett létező kultúrák elemeit. Az eseményekre egy későbbi időből visszatekintő Ibn al-Athír Rogerban csupán egy nyereséghajhász, kalóztermészetű, a többivel együtt a pokolba kívánt „frankot” látott, ám a valóságban a király igencsak távol állt a fanatikus keresztes sztereotípiájától. Valóban kivételes jelenségnek számított, hogy ő és Antiókhiai György az 1140-es években az iszlám világ ellen indított támadásaikat csupán azokra az észak-afrikai kereskedőállamokra korlátozták, amelyek Szicília gazdasági fejlődését elősegíthették. Amikor a második keresztes hadjárat katonái 1147 közepén a hadak útjára léptek, Roger nem annyira a szentföldi vállalkozás támogatásával, mint inkább – kihasználva a zűrzavart, amely azután támadt, hogy VII. Lajos és III. Konrád Konstantinápoly felé indult – Bizánc adriai szigeteinek fosztogatásával foglalkozott.

Miközben Roger erőfeszítéseit Szicília észak-afrikai hatalmának kiterjesztésére összpontosította, a valódi keresztesek az Alpok csúcsai mögött már készülődtek a keleti utazásra. 1147 februárjának elején Châlons-sur-Marne-ban megtartott tanácskozáson a francia és német keresztes vezérek úgy határoztak, hogy elkerülik Szicíliát (különösen Konrád nem kívánta látni a halálos ellenségének tartott II. Rogert). Jenő pápa arra szólította föl az indulókat, hogy kövessék atyáik példáját, és az ő nyomukban haladjanak: tehát a Duna folyása mentén, a Magyar Királyságon, majd a Balkánon keresztül menjenek Konstantinápolyba, onnan – I. Manuél Komnénosz császár támogatásával – vágjanak át Kis-Ázsián, majd Antiókhia érintésével érkezzenek meg a keresztes államokba. A két sereg az indulásra kitűzött jelképes időpont, a húsvét előtti heteket a rendkívül fáradságosnak ígérkező utazás megtervezésével, az ellátmány megszervezésével, illetve – mind a Francia, mind a Német Királyságban – a régensség intézményének politikai előkészítésével töltötte.

Ám az útvonal tervezése közben, egy újabb lehetséges keresztes célpont bukkant föl a láthatáron. Tudniillik a Szász Hercegségben egy olyan keresztes sereg verődött össze, amely – a szicíliai Rogerhoz hasonlóan – önös érdekeit helyezte előtérbe. Ők a lehetőségeik megvalósítására egy otthonukhoz sokkal közelebbi helyszínt találtak, amely nem Júdea hegyei között vagy az aleppói síkságon, hanem a Balti-tengerbe önlő folyók mentén terült el. Ezen a tájon – a mai Lengyelország északi, illetve Németország északkeleti részén – éltek az összefoglaló néven, ám pontatlanul vendeknek nevezett szláv törzsek. A pogány vendek istenei nem az egekben trónoltak, hanem különböző természeti képződményekben – tölgyfák, patakok, sziklák – rejtőztek el. Imádásukra tisztelőik nem kőből emelt, hanem fából ácsolt templomokban gyűltek össze. A tiszteletükre szarvasmarhát áldoztak fel, emellett emberhez nem hasonlító bálványok – mint amilyen a négyfejű Szvantovit – előtt hajlongtak, és nem vették jó néven a megkeresztelésükre irányuló – vagyis őket alárendeltségbe taszító – próbálkozásokat. III. Konrád nem sok, ám mégis számottevő alattvalója minden további nélkül könnyen támadható célpontot látott bennük.

Akárcsak Ifríkijában, a keresztények és a nem keresztények közötti villongások a Baltikumban is napirenden voltak már sok esztendővel a keresztes hadjáratok kezdete előtt. Az istenhívő főurak vezette hadak már a 9. századtól, a Karoling-kor óta folytattak területszerző hadjáratokat a pogányok lakta vidéken, ahol a keresztény kultúrát püspökök kinevezésével, templomok építésével igyekeztek terjeszteni (e tevékenységük a Dán Királyságban bizonyult a legsikeresebbnek, amelynek lakói már a 960-as években fölvették a kereszténységet). A 11. századra a keresztény területek keleti határvonala nagyjából az Elba folyó folyásával esett egybe. Ezután egy ideig nem katonák, hanem hittérítők lépték át e határt, hogy vend területre jussanak. Azonban a 12. század elején mindinkább fölerősödött az erőszakos gyarmatosításra és a keresztény hittérítésre irányuló törekvés.

1108 körül a magdeburgi érsek szolgálatában álló Adalgod nevezetű flamand pap megszerkesztette a „magdeburgi levélként” ismert okmányt. Ez szenvedélyes hangnemben sürgette a külső katonai segítségnyújtást a vendek ellen, akik – az iromány állítása szerint – kegyetlenkedések özönét követték el a jámbor keresztény népesség ellen. „Nagyon hosszú időkön át sanyargattattunk a bennünket önkényeskedéssel és különböző csapásokkal megnyomorító pogányok által” – szólt az írás.

Krisztus templomait bálványimádással szentségtelenítették meg, (…) lépten-nyomon betörnek a területünkre, és senki emberfiának nem kegyelmezve mindent elpusztítanak, mindenkit lemészárolnak, válogatott módon kínozzák a végsőkig és vetnek alá gyötrelmeknek. Van, akit lenyakaznak, és fejét a gonosz szellemeiknek ajánlják, (…) többeket minél tovább a bitón hagynak lógni, hogy még a halálnál is borzalmasabb szenvedéseket éljenek át, miközben kezüket-lábukat egymás után metélik le. (…) Másokat elevenen nyúznak meg, fejbőrüket is lefejtik, majd azzal álcázva magukat törnek be a keresztények földjére.

Ezek után vérivó szertartásokat taglaló, szenzációs beszámolók következnek, majd végül a szerző fölszólítja „legkedvesebb szász, francia, lotaringiai és flandriai testvéreit”, hogy „készüljenek a szent háborúra, (…) mert ez jó alkalom lesz arra, hogy megmentsétek a lelketeket, és – ha akarjátok –, megszerezzétek magatoknak a földet, ahol a legjobb élni”.{459} Ez az ország – folytatta burkolt, de egyértelmű célzással az Ígéret Földjének ismert bibliai leírására (2Móz 3:8) – húsban, mézben, gabonában, valamint madarakban is bővelkedik, „és ha földjét gondosan megművelnék, annyi termést hozna, hogy azt semmi mással nem lehetne összehasonlítani”.{460} 1108-ban mindebből semmi sem lett, mivel II. Paszkál pápa nem engedélyezte a vendek elleni keresztes háborút. Ám csaknem négy évtized elteltével az események más irányt vettek.

Az 1140-es évek elején a Szász Hercegségből való tucatnyi nemesi keresztény család egy katonai vállalkozás során egyoldalúan benyomult a vendek földjére, hogy az így bekebelezett területekkel növeljék a gazdagságukat. Átlépték a limes saxonicus néven ismert határsávot, elűzték az elbai szlávokat meg a vagri törzseket, és erődökkel jelölték meg az elcsatolt földek határát. Nyomukban megjelentek a gazdálkodással foglalkozó telepes keresztény családok és a hittérítő papok csoportjai, és a vend jobbágyokat elkergették a földjeikről. A vend törzsfőnököket kényszerítették a keresztény urak – például Medve Albert, brandenburgi őrgróf (más néven I. Albert szász herceg) – hatalmának elismerésére.{461} Ez már önmagában is rossz hír volt a vendeknek, ám 1146–1147-ben a keresztes harci kedv föllángolásával a dolgok még rosszabbra fordultak.

1147 márciusában Clairvaux-i Bernát egy frankfurti gyűlésen vett részt, amelyet azért hívtak össze, hogy a III. Konrád szentföldi útjával kapcsolatos tennivalókat megtárgyalják. De a szász nemesek ahelyett, hogy az urukhoz csatlakoztak volna, inkább úgy döntöttek, otthon maradnak és a vendek ellen fognak harcolni. „A szászok azonban megtagadták a keletre való menetelt, mivel némely a bálványimádás förtelmeire hajló nép lakott a szomszédságukban – idézte föl Freisingi Ottó –, de mégis, hogy azokat a népeket háborúba sodorják, hasonlóképpen felvették a keresztet.”{462} Annak elismeréseképpen, hogy mindez jelentősen eltért ahhoz a keresztes hadjárathoz képest, amit III. Jenő hirdetett meg, miután tudomására jutott, hogy Zangi elfoglalta Edesszát, a szászok egy újfajta keresztes jelvényt választottak, „a mely abban különbözött a miénktől, hogy nem egyszerűen a ruhára volt felvarrva, hanem egy kör fölé helyezve a magasba nyúlt.”{463}

Ez a fejlemény igencsak különösnek számított, ám Clairvaux-i Bernát soha nem hátrált meg az új eszmék elől. Megtetszett neki, amit látott, és azon nyomban tollat ragadott, hogy támogatásáról biztosítsa a szászok azon jogát, hogy ne a mohamedánok, hanem a vendek ellen indítsanak keresztes háborút. Egy bibiliai utalásokban bővelkedő, apokaliptikus hangvételű levélben leszögezte, hogy a balti pogányok – persze aligha amiatt, hogy szerencsétlenségükre olyan területen élnek, amelyre a szászok szemet vetettek – tökéletesen megtestesítik Isten ellenségeit, „akiket – ha szabad magam így kifejeznem – a keresztény világ hatalma amúgy is túl sokáig tűrt meg”.{464} E népséggel sem fegyvernyugvást, sem békét nem szabad kötni – mennydörögte. Addig kell ütni, vágni őket, amíg vagy „megtérnek, vagy elpusztulnak”.{465} Április 13-án Jenő pápa is hivatalos hozzájárulását adta a hadjárathoz. Az ekkor kibocsátott Divina dispensatione kezdetű bullája a Baltikumban harcoló keresztényeknek ugyanúgy bűnbocsánatot ígért és ugyanazon lelki jótéteményeket biztosította, mint a Konrád vagy Lajos seregébe szegődött katonáknak. Mindezek következtében 1147 júliusától dán és szász sereg özönlött be a vendek területére, és több hónapot töltöttek azzal, hogy templomokat perzseljenek föl és a foglyaikat erőszakkal keresztény hitre térítsék. Azonban csak részsikerekkel dicsekedhettek, ugyanis a hadifoglyok egy vállrándítással elintézték a keresztséget, majd utána ügyet sem vetve rá teljes nyugalommal folytatták tovább pogány szertartásaikat; Niklot vend törzsfőnök végül még abba is belement, hogy a békét adóval váltsa meg, és olyan megállapodást kötött, amellyel szemben Clairvaux-i Bernát kifejezett ellenszenvvel viseltetett. Mégis a tény tény maradt: 1147-ben új front nyílt a keresztes háborúban. Az elkövetkező négy évtizeden át a vendeket kitartó makacssággal kínozták-gyötörték, hogy – Clairvaux-i Bernát utasítása értelmében – vagy megtérítsék, vagy megsemmisítsék. Földjeiket pedig az elpusztításukra szövetkezett keresztény hatalmak telhetetlen mohósággal osztották szét egymás között. Az 1180-as esztendőkre sikerült is elűzni őket. A keresztényeknek a baltikumi hódítások iránti felcsigázott vágya – s mindezt a keresztes hadjáratok leple alatt – azonban továbbra sem csillapodott. Kezdetét vette tehát a germán seregek és a pogány törzsek közötti, majdhogynem három évszázadon át húzódó háborúskodás.

A második keresztes hadjárat végső célja távol esett a Zíridák meg a vendek területeitől és még távolabb Edesszától meg Jeruzsálemtől. Olyan messze, a távoli nyugaton, ameddig csak el lehetett jutni anélkül, hogy a vándor ne zuhanjon bele az Atlanti-óceán titokzatos mélységeibe. Vagyis a Portugál Királyságról volt szó. A keresztény harcosok és a hitetlenek között régóta folyó háborúzás itt már meglehetősen kibontakozott állapotban volt. A hőn áhított cél valóra váltására, vagyis Lisszabon elfoglalására, amely óriási fegyvertényt jelentett volna, a szerencsétlen sorsú város alá 1147 júliusában behajozó keresztes hadak tettek újabb kísérletet.

Sigurd norvég királynak a 12. század első évtizedében történt galiciai látogatása óta a keresztény világ északi és északnyugati feléből érkező keresztesek rendszeresen fölbukkantak a spanyol félsziget partjainál. Ez a hely ugyanis egyszerűen földrajzi elhelyezkedése okán természetes pihenőt kínált minden Északnyugat-Európából a Földközi-tenger keleti medencéjébe igyekvő utazónak, meg azért is volt fontos állomás, mert a szomjazó tengerészek itt töltötték föl a készleteiket, mielőtt továbbindultak volna az Almoravidák kezén lévő al-Andalusz ellenséges partszakaszai felé. Amikor 1112-ben egy Jeruzsálembe tartó, kalózokkal és zarándokokkal teli angol hajóraj kötött ki Galicia partjainál, a személyzetét meginvitálták, hogy vegyenek részt Kasztília és León megboldogult királyának (VI. Alfonz) leánya, Urraca és ennek férje, I. „Harcos” Alfonz aragóniai uralkodó között kitört polgárháborúban.

Ám az 1140-es évekre a latin kereszténység hűvösebb vidékeiről származó szent harcosok érkezését már nem a puszta véletlen, hanem a katonai tervezés irányította. Jövetelüket elsősorban a Portugál Grófságot irányító keménykezű uralkodó, a több ragadványnévvel is – „Nagy”, „Alapító” és „Hódító” – kitüntetett Afonso Henriques ösztönözte. Ő az idős harcos egyik törvénytelen leánya, Teréza révén a híres VI. Alfonz unokája volt. A hercegség, amelyet 1129-től – körülbelül húszéves korától – egymaga kormányzott, a tengerparti Porto (Oporto) városa körül legyezőszerűen elterülő, jelentős kiterjedésű területet foglalta magában. Ennek az északon a keresztény Galiciai Királyság, délen pedig az Almoravidák birodalma közé szorult határországnak rendkívül bizonytalan helyzetben kellett biztosítania a puszta fönnmaradását. Afonso igen nagyravágyó célokat tűzött ki maga elé: a hercegség területének kiterjesztését, védelmének megszervezését, valamint azt, hogy előbb vagy utóbb a királyság rangjára emelje. Mindez külső segítséget igényelt.

Makacs elszántsága meg a muszlim és keresztény szomszédai ellen fáradhatatlanul vívott háborúk eredményeként 1143-ban végre sikerült elérnie, hogy immár ne csupán hercegként tekintsenek rá: katonái az egyik almoravida sereg fölött 1139. július 25-én aratott győzelem után királlyá kiáltották ki, majd unokafivére, a leóni VII. Alfonz és egy pápai meghatalmazott az 1143. október 5-én megkötött zamorai egyezményben már politikai realitásként ismerte el megváltozott státuszát.{466} Persze ahhoz, hogy Portugália a papíron létező monarchiából erős lábakon álló királysággá váljon, rengeteg erőfeszítésre volt szükség, mindenekelőtt arra, hogy a Portótól délre fekvő, muzulmánok uralta városokat és erődítményeket megadásra kényszerítsék.

Mindezek között a legnagyobb, a leggazdagabb és stratégiai szempontból a legfontosabb a Portótól 300 kilométerre délre, a Tajo folyó torkolatában, az Atlanti-óceántól 13 kilométerre fekvő, virágzó kikötőváros, Lisszabon volt. E rendkívül jól védhető kikötőt jelentős kereskedelmi kapcsolatok fűzték Nyugat-Afrikához, a szárazföld belsejével pedig a Tajo völgyében vezető utak kötötték össze.

A szemfüles, Raol néven azonosított anglo-normann klerikus részletes beszámolót készített az 1147-es lisszaboni ütközetről, emellett egy történetet is följegyzett, miszerint a várost a klasszikus korban még Odüsszeusz alapította. A pap arról is sokat írt, hogy Lisszabon az ő idejében dúskált minden földi jóban: halból, rákfélékből, mindenféle szárnyasból, citrusfélékből meg olívabogyóból, sóból és mézből, szőlőből, gránátalmából és fügéből a természet jóval többel áldotta meg az ott élő hatvanezer lakost, mint amennyit el tudtak volna fogyasztani. Kora tavasszal a Tajo aranyrögöket vetett ki a partjaira, a nemesfémből év közben pedig Afrikából hoztak be jelentős mennyiséget a kereskedők. Raol szerint Lisszabon „az afrikai kereskedelem legnagyobb, az európainak meg egy igen jelentős szeletét bonyolította le”.{467}

Amikor 1146-ban elhangzott a fölhívás a keresztes háborúban való részvételre, mindenki tudta, hogy az nemcsak Edesszára meg Jeruzsálemre, hanem részben Spanyolországra is ki fog terjedni. A spanyol kereszteseknek megígért lelki kiváltságok pápai megerősítése már II. Orbán ideje óta érvényben volt. A II. Kallixtusz által 1123-ban összehívott I. Lateráni Zsinat egyértelműen kinyilvánította, hogy a kereszteseknek Spanyolországban és a Keleten vívott küzdelme egyformán tiszteletre méltó és dicsérendő cselekedet. III. Jenő pápa ennek megfelelően járt el, amikor 1147 áprilisában támogatásáról biztosította VII. Alfonz kasztíliai és leóni király, illetve a genovaiak közös tervét a félsziget távoli, délkeleti csücskében fekvő Almería megtámadására, lelkesen hangoztatva, hogy a hitetlenek ellen, bárhol legyenek is, mindenütt harcolni kell.{468} A hadműveletet, a terveknek megfelelően, ugyanezen év nyarán végre is hajtották. A keresztes mozgalom – mind a Portugál Királyságban, mind attól távol élő – hívei számára Lisszabon elfoglalása tökéletes válasz lett volna a háborúba szólító fölhívásra, afféle étvágygerjesztő kóstoló a keresztény uralom edesszai visszaállítását célzó fő feladat előtt. 1142-ben Afonso Henriques megpróbálta bevenni a várost, de annak ellenére vallott kudarcot, hogy „a gallok földjéről” érkezett és Jeruzsálembe igyekvő hetven hajó támogatását élvezte.{469} 1147-re azonban a helyzet beérett. A Marokkóból érkező hírek szerint az Almoravidák állama nagy bajba került, miután seregeikre egy másik – az Almohádokként ismert – berber törzs hadai megsemmemisítő vereséget mértek. A keresztes mozgalom iránti lelkesedés egész Európában föllángolt. Elérkezett hát az idő az újabb támadásra – vélte Afonso.

Ennek tudatában, már az előző év folyamán, Angliában, Skóciában, a Rajna-vidéken, Flandriában és Normandiában sok-sok ezernyi leendő zarándokharcos látott neki a készülődésnek, arra számítva, hogy a III. Konrád és VII. Lajos által választott szárazföldi útvonal helyett egy másik, talán jóval nagyobb nyereséggel kecsegtető úton jutnak majd el a Szentföldre. Így is lett, hiszen Sigurd 1107–1109-ben megtett útjának nyomát követték, és a Földközi-tenger nyugati medencéjében hajózva – közben rabolva és fosztogatva – jutottak el Jeruzsálembe. Az új keresztesek közül sokan – különösen azok, akik Angliából indultak el – nem a magasabb nemesi osztályhoz, hanem jobbára az átlagos népességhez tartoztak, akik az ott uralkodó zűrzavar, az immár több mint tíz éve dúló polgárháború (az anarchia korának nevezett időszak, 1135–1153) elől menekülve igyekeztek elhagyni a királyságot. Az angolok vezérei közül csak néhányan – Saher of Archel, Henry de Glanville – tartoztak a nemesség közé, mások, mint például Doveri Simon és a Southamptonból való Viel fivérek, alacsonyabb sorból származtak. Ezek az emberek csak kevés holmit tudtak a helyi rendházaknak elzálogosítani, hogy katonáskodásuk költségeit fedezzék: az utazás közbeni zsákmányolás lehetősége sokkal ígéretesebbnek tűnt, és valójában más választásuk nem is igen akadt.{470}

Végül is 1147. május 23-án, a dél-angliai Dartmouth kikötőjéből nem kevesebb, mint tízezer, a Brit-szigetekről meg Németalföldről származó zarándokkatona vágott neki a 165 hajóból álló óriási flottán az útnak. Az indulás előtt különféle szabályokban állapodtak meg egymás között, hogy a több királyságból egybegyűlt, soknyelvű emberek között békét lehessen tartani. „Igen szigorú törvényeket szabtak, mint például életet életért és fogat fogért – jegyezte föl Raol. – Tilos volt drága ruhákkal kérkedni. (…) Elrendelték, hogy az asszonyok nem mutatkozhatnak mindenki szeme előtt, (…) és minden hajónak legyen saját papja, (…) mindenki hetenként gyónjon, és vasárnaponként áldozzon.”{471} A mindenféle szörnyűséges bonyodalmakban bővelkedő utazás végén – amelynek során nem egy tapasztalatlan tengerész vélte hallani a szirének halált hozó énekét –, június 16-án megérkeztek Portóba, ahol a város püspöke fogadta őket, mivel maga Afonso egy portugál templomos csapattal is megerősített serege élén ekkor már Lisszabon felé menetelt. A püspök lelkesítő prédikációt tartott a kereszteseknek. A Quantum praedecessores üzenetéből ihletet merítve megdicsérte őket, amiért „lemondtak feleségük odaadó szeretetéről [és] a kebelén csüngő csecsemő gyengéd csókjáról”, és csak „szülőföldjük kínzó emlékét” hordozzák magukban.{472} Küldetésük sikere érdekében – folytatta – minden gyötrelmet és szívfájdalmat el kell szenvedniük, hiszen „az alávetett és letiport spanyol egyházat ők fogják újból fölemelni, beszennyezett és torzzá csúfított testét ők fogják majd az öröm és boldogság új köntösébe öltöztetni”.{473}

A több héten át tartó tengeri utazás után a kereszteseknek épp e lelki táplálékra volt szükségük. Miután kipihenték magukat és készleteiket föltöltötték, délnek vették az irányt, hogy Lisszabonnál csatlakozzanak Afonsóhoz. Céljukhoz baljós égi jelek kíséretében érkeztek meg: úgy látták, hogy a fejük fölött fekete és fehér felhők vívtak gyilkos harcot egymással: „Nézzétek csak, Isten velünk van! Ellenségeink a végüket járják!”{474}

Lisszabon ostroma június legvégén kezdődött: a muzulmánok a falak mögül védték a külvárosokat, így harcoltak a keresztesekkel, akik a Tajo keskeny öblében kötöttek ki és szálltak partra. Nekik e három és fél hónapon át tartó csatározások alatt ugyanazon megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük, mint amilyenekkel keresztes elődeik minden nemzedéke megküzdött. Vezéreik még a komolyabb katonai műveleteket megelőzően megállapodást kötöttek Afonsóval, amely szerint mielőtt a várost átadnák a királynak, az összes valamirevaló zsákmány őket illeti, kifoszthatják hát a települést, és foglyokat is ejthetnek, akikért majd váltságdíjat kérnek. Ezek után hozzá is láttak a feladathoz. Július 1-jén a parittyával és íjjal fölfegyverzett gyalogság megostromolta Lisszabon külvárosait. A házak lángokban álltak, a lakosaik igyekeztek menteni a bőrüket. A keresztesek táborában a hadmérnökök – közöttük egy Pisából való szaktekintély – nekikezdtek az ostromtornyok megemeléséhez, „koca” és „macska” néven ismert, mozgatható fedezékeket alakítottak ki, és óriási kőhajító gépeket – mangoneleket – építettek, amelyek – ha elkészültek – óránként ötszáz lövedékkel bombázhatták a védőműveket.{475} Az árkászok alagutakat ástak, hogy fölrobbantsák a városfalak alapzatát. Nagy gondot fordítottak a több, egymáshoz erősített hajón emelt, úszó tornyok építésére, amelyek a folyóról támadhatták a bástyákat. Az éjszakai őrszolgálatot úgy szervezték meg, hogy a városkapukat szünet nélkül szemmel tarthassák. A kilopózó hírvivőket nyakon csípték, leveleiket elvették, a végsőkig kétségbeesett városlakókat pedig, akik kegyelemért könyörögve meg azért szöktek ki, hogy a keresztséget fölvegyék, levágott kézzel küldték vissza.

A városban rettenetes állapotok uralkodtak. Az almoravida állam összeomlása és a marokkói Almohádok fölemelkedése következtében fölmentő sereg érkezésére vajmi kevés remény maradt, Afonso király pedig gondoskodott arról, hogy a közeli városok mindegyikét semlegesítse, vagy úgy, hogy megfélemlítésükre csapatokat vezényelt oda, vagy pedig fegyverszünetet kötött velük.{476} A védők Lisszabon három főkapuján többször is kitörtek, hogy átverekedjék magukat az ostromzáron, ám minden alkalommal súlyos veszteségekkel vonultak vissza. Az ostromgépek fölgyújtása mindig is hatékony védekezési módszernek bizonyult, de most még ez is nehézségekbe ütközött, mivel a mérnökök – ökörbőrrel és más egyéb égésgátló anyaggal bevont – tűzálló tornyokat építettek. A városlakók fegyvertárában az egyetlen hatékony harci eszköznek a szitkozódás bizonyult. A falakon állva „gúnyoltak bennünket, és szitkok özönét zúdították ránk, és ezer meg ezer halált kiáltottak” – jegyezte föl Raol. A kereszteseket gyalázkodó, alantas sértésekkel igyekeztek földühíteni: „Azzal becsméreltek bennünket, hogy míg távol vagyunk, egy rakás kölykünk születik majd, ezért aztán a feleségeink fittyet hánynak ránk, ha elpatkolunk, hiszen úgy is lesz nekik elég fattyú ivadékuk.” Szűz Máriára is durva rágalmakat szórtak, Krisztus isteni természetével kapcsolatban pedig rosszindulatú teológiai fejtegetésekbe bocsátkoztak. „Mindezek betetőzéseként, még a felénk mutogatott keresztből is gyúnyt űztek – írta Raol. – Leköpték, majd kitörölték vele az ülepüket, végül levizelték, és mint holmi értéktelen hitványságot, közibünk vetették.”{477}

Lisszabon lakosainak szerencsétlenségére az ostromgépek a szavaknál sokkal ártalmasabbnak bizonyultak. Ám a mindent eldöntő esemény már az ostrom legelején bekövetkezett, mikor is a keresztesek elfoglalták a lisszaboniak legnagyobb élelmiszerraktárait. Így az ostromlók „kenyérnek, bornak és gyümölcsnek bőviben voltak”, míg a városlakóknak minden táplálékul „a [keresztes] hajókról vízbe hányt hulladék maradt, amit a hullámok a falak tövébe sodortak”.{478} Az ősz beköszöntével a koplalás meg a reménytelenség felőrölte a védők lelkierejét. A végső roham október második felében indult el, amikor egy akna a védőmű hatvanméteres szakaszát lerombolta, miközben az egyik ostromtorony katonái egy másik helyen sikerrel bocsátották le a falra a csapóhidat. A játék véget ért. Október 23-án a védők békéért folyamodtak. Ezután kisebb civakodás tört ki az angolok, flamandok meg a portugálok között a zsákmányolási jog kérdésében, ám viszonylag gyorsan dűlőre jutottak. Fékevesztett fosztogatás vette tehát kezdetét, mértéktelen öldökléssel súlyosbítva, melynek többek között Lisszabon mozarab püspöke is áldozatul esett, akinek a torkát metszették el. Afonso Henriques sietett kitűzni zászlaját a helyőrség épületére, majd a központi mecsetet templommá szentelték föl, míg két napon át a menekülők áradata özönlött ki a városból, hogy másutt keressen megnyugvást és kezdjen új életet a muszlim Ibériában. „A várost elfoglalták, a szaracénokat leöldösték, eladták vagy elűzték, és az egész várost megtisztították, aztán egy [latin] püspököt neveztek ki, templomokat építettek és papokat szenteltek föl” – jegyezte föl utóbb egy latin krónikás.{479} Mindez biztató kezdet volt tehát ahhoz a keresztes hadjárathoz, amelynek fő célpontja körülbelül négyezer kilométerrel távolabb feküdt.

Mivel a tél beálltával az utazás is lehetetlenné vált, az angol és flamand keresztesek szállást kerestek maguknak Lisszabonban, hogy ott várják be a friss tavaszi szellőket meg a szelíd hullámokat, amelyek majd tovaröpítik őket a Szentföldre. Utazásukra nézve biztató előjelek mutatkoztak, hiszen a spanyol félsziget másik felében fekvő Almeríát VII. Alfonz kasztíliai és leóni király, illetve a vele szövetséges genovai hadak csaknem ugyanekkor vették be. A baltikumi vendek is ez idő tájt szenvedték el az újonnan alakult germán keresztes mozgalom által rájuk mért, első komolyabb csapásokat. Észak-Afrikában a szicíliai hajóhadak Ifríkija muzulmán lakosait hajtották épp uralmuk alá. A lisszaboni historikus, Raol a következőképpen elmélkedett a Krisztus ellenségeire lesújtó csapásokról értesülve: „Romokban heverő városaik, földúlt váraik láttán, (…) gyásszal teli zokogásuk és jajkiáltásaik hallatán hajlamosak vagyunk viszontagságaik közepette szánalmat érezni irántuk, (…) és afölött sajnálkozni, hogy az isteni igazságszolgáltatás büntetése még nem ért véget” – írta.{480} De a krónikás szánakozása pusztába kiáltott szó maradt, és az együttérzésének is voltak határai. Mindeközben a második keresztes hadjárat vitézei büszkén vonultak Edessza felé, és szívüket egyetlen gondolat hevítette: hogyan bosszulhatnák meg a Mindenhatót.