Dacára annak, hogy sok tekintetben nem követte az uralkodó módit, Bohemond nagyratörő, ravasz ifjú volt, született katona, aki különösképpen az ostrom művészetében jeleskedett. Atyjához, Róberthez és nagybátyjához, Roger szicíliai grófhoz hasonlóan ráébredt arra, hogy a legkönnyebben karddal a kézben jut előre a világban, és ehhez testi adottságai, valamint családi kapcsolatai is hozzásegítették. Bohemond végül is rászolgált Anna Komnéné megvetésére, hiszen csatlakozott apjának az 1080-as évek elején Bizánc ellen indított, balkáni terjeszkedésüket szolgáló hadjáratához. 1088-ban bejelentette igényét az itáliai Taranto hercegének címére, amely előkelő rang azt volt hivatott ellensúlyozni, hogy apja 1085-ben bekövetkezett halálakor semmiféle jelentősebb terület nem jutott neki, amelyet kormányozhatott volna (az irigyelt apuliai hercegség Bohemond se hús, se hal féltestvérének, Roger Borsának jutott). De amit Bohemond nem kapott meg atyai örökségként, azt gazdag harctéri tapasztalatai révén szerezte meg – katonai pályájának egyik fontos állomása a híres dürrakhioni ütközet volt, amelyben a normann sereg egyik csapatának parancsnokaként vett részt. Katonai karrierjének épp a csúcsán járt, amikor a latin világ – II. Orbán pápa 1095-ben elhangzott prédikációja hatására – mozgósítani kezdte erőit. Gyanította, hogy az újonnan induló keresztes hadjáratban fogja megcsinálni a szerencséjét – a számítása helyesnek is bizonyult.

A legtöbb adatunk, értesülésünk Bohemond hadjáratáról egy névtelen, talpnyalásban különösen jeleskedő hívének a tollából maradt fönn, akinek az általunk Gesta francorumként (A frankok tettei) ismert krónikája 1096-tól kezdve örökítette meg a tarantói herceg keresztesként befutott vitézi pályafutását. Bohemond azon elhatározásáról írva, hogy csatlakozik a mozgalomhoz, a szerző egy olyan nemes úr benyomását kelti, akit minden külső hatás nélkül a Mindenható szelleme szállt meg:

A hadverő Bohemond pedig, aki éppen a Scaphati hídjánál Amalfi ostromával volt elfoglalva, tudomást szerezvén arról, hogy a frank keresztények megszámlálhatatlan tömegben, a pogányok elleni harcra elszántan az Úr sírjához igyekeznek, mindent elkövetett, hogy megtudakolja, milyen fegyvereket visznek magukkal, az úton Krisztus milyen jelét viselik vagy a csatában milyen kiáltást hallatnak. A válasz sorban így hangzott: szokásos harci fegyvereket visznek magukkal, Krisztus jelét ruhájuk jobb vállán vagy két válluk között viselik, a csatában pedig egy torokból kiáltják „Deus le volt, Deus le volt, Deus le volt!” (Isten akarja, Isten akarja, Isten akarja!) Majd a Szentlélek indíttatására Bohemond a kezénél lévő legdrágább köpönyegét szétvágatta, és az egészből kereszteket szabatott ki. Erre a katonák igen nagy tömege, akik éppen az ostromban vettek részt, lelkesen hozzá sereglettek…{133}

A történet valóban érdekes, ám – az olvasó képzeletét kitágítva – inkább azt akarja elhitetni, hogy a világ dolgaiban jártas és kiváló összeköttetésekkel rendelkező Bohemond – annak a normann klánnak a tagjaként, amely sereget küldött, hogy VII. Gergelyt és II. Orbánt a Szent Székbeli ellenségeitől megvédelmezze – a pápa grandiózus tervéről csak akkor szerzett tudomást, amikor meglátta Krisztus seregeit tábori sátra előtt elvonulni. Pedig már a kezdetektől nyilvánvalóvá vált, és ezt a szegények hadjáratának ellenpéldája is igazolta,{134} hogy a keresztes hadjárat megköveteli a rangbéli férfiak figyelmét és részvételét. Ezért Bohemondot – aki beszélt görögül és talán valamit arabul is, ráadásul közeli ismeretségben állt a Komnénoszokkal, és az Anatólia határvidékén vívott harcokban haditapasztalatra is szert tett – Orbán csaknem egészen bizonyosan már a kezdetektől bizalmába fogadta. Vagyis a keresztes hadjárat ügyéhez való hirtelen csatlakozása az 1096 nyarán vívott csata – Amalfi ostroma – alkalmával nem volt egyéb színjátéknál; meglepőnek inkább azt tekinthetjük, hogy szándékait oly sokáig titokban tartotta.

Az első keresztes hadjárat vezetésében a normannok kiemelkedő szerepet játszottak. Bár az is igaz, hogy Rajmund toulouse-i gróf, valamint a nagy hatalmú báró és püspök, a hadjárathoz Clermont-ban elsőként csatlakozó Adhemar, Le Puy püspöke Dél-Franciaországból származott, míg I. Fülöp francia király fivére – egy másik előkelő születésű regruta –, Vermandois-i Hugó gróf a Capetingek uralkodócsaládját volt hivatott képviselni.{135} Azonban az összes többi prominens „herceg” (ahogyan összefoglaló néven – ha nem is egészen szabatosan – hívták őket) vagy normann volt, vagy közeli kapcsolatban állt a normannokkal. II. (Rövidnadrágú) Róbert, normandiai herceg és István, blois-i gróf – a néhai Hódító Vilmos angol király{136} fia, illetve veje – jelentős létszámú sereget állított ki. Egy másik had élén egy testvérpár, Bouillon Gottfried, Alsó-Lotaringia hercege és Boulogne-i Balduin állt, akiknek atyja a hastingsi ütközetben Hódító Vilmos oldalán küzdött, és velük tartott II. Róbert, Flandria grófja, akinek (Flandriai) Matilda nagynénje az angol király hitvese volt. Hasonlóképpen ott volt a menetben a normann diaszpóra déli ágát képviselő Bohemond is. Mellette lovagolt húszesztendős unokafivére, Hauteville-i Tankréd, a Principátusból való Richárd néven ismert salernói illetőségű kuzinja, valamint a családi körhöz tartozó lovagok közül oly számosan, hogy Bohemond nagybátyja, a keresztes háborúban való részvételt mély undorral visszautasító Roger szicíliai gróf „csaknem teljesen magára maradt”.{137}

Arra a kérdésre, hogy vajon mi bírta rá mind eme férfiakat – akik a nyugati világ legnagyobb hatalmú, leggazdagabb és legrettegettebb főurai közé tartoztak –, hogy otthonukat hátrahagyva a hadjárathoz csatlakozzanak, a kortársak különböző válaszokat adtak.{138} Az egészen bizonyos, hogy a keleti egyház szükséghelyzetét komolyan vették.{139} A bűnbocsánatot kilátásba helyező ígéret ugyancsak igen nagy vonzerővel bírt, különösen azok szemében, akiknek a bűnök elkövetése életvitelükhöz tartozott, mint amilyeneknek a normann udvarokat uraló lovagok és egyéb fegyveresek számítottak (a Gesta Francorum különös hangsúllyal szólt a bűnök bocsánatáról, azt sejtetve, hogy a lelki megtisztulás kilátása valóban igen csábító lehetett Bohemond és köre számára).{140} Az egyházi jóváhagyással zajló militarizmus immáron halovány emlékezetű dicsőségének föltámasztása is nagy vonzerővel bírt: az egyik krónikás azt sugalmazta, hogy a hercegeket arra biztatták, „ne adják alább ősapáik bátorságánál, hanem merítsenek erőt belőle”.{141} Végül pedig a szabad fosztogatást is kilátásba helyezték. A déli normannokat jól ismerő Gaufredus Malaterra szerint Bohemond elsősorban a hódítás kedvéért szállt hadba, a lelke üdvének biztosítása csak jóval azután következett. Ez a vélekedés nem tekinthető teljesen igazságosnak, hiszen a hitet, a dicsőséget és az aranyat bizony nem lehetett egykönnyen szétválasztani egymástól (Bohemond egyik serege örvendezve tért vissza keletről, hiszen valami olyasminek jutott a birtokába, amit pénznél, birtoknál sokkal becsesebbnek tartott: Szűz Mária egyik hajtincsét hozta magával).{142} Valójában seregnyi oka volt annak, hogy 1095–1096-ban nemesek és lovagok miért álltak a keresztesek közé; végül mégiscsak az számított, hogy hadba szálltak.

Bohemond és a többi herceg a pápa által javasolt augusztus 15-ei határidőt figyelembe véve, az idegen területeken fölmerülő logisztikai igények könnyebb kielégítése végett több hullámban, 1096 késő nyarán és őszén, éppen a szegények hadjáratának kifulladásával egy időben indult útnak Bizánc felé. Követőik – lovagok, fegyverhordozók, szolgák, klerikusok, szakácsok, kalauzok, lovászok, hadmérnökök, tolmácsok, fegyvertelen zarándokok, asszonyok, gyerekek és mellettük még sokan mások – száma talán 80 ezret tehetett ki. A krónikások élénk képekben festették meg az Európa-szerte különböző városokban, háztartásokban lejátszódó jeleneteket, amelyek során a vallásos áhítattól vándorkedvre kapott férjek búcsút vettek feleségüktől – vagy pedig egész családjukkal felpakolva életre szóló utazásra indultak –, miközben a lovagok jelzáloggal terhelték meg otthonukat, hogy elegendő tőkéhez jussanak az egy esztendeig vagy még tovább tartó hadjárat idejére. Közülük többen, mint például Pont-Echanfray-i Vörös Ralf és a dél-itáliai Montescagliosóból származó Őrült Hugó a normann háborúkban már haditapasztalatot szerzett katonák voltak (Ralf mielőtt a keresztet fölvette volna, mind Bohemond, mind annak apja irányítása alatt harcolt). Mások első ízben hagyták el otthonukat. Bohemond tábori káplánja, a Hauteville-i Tankréd keresztesként befutott pályáját megörökítő Caen-i Rudolf, hőse jellemző lelkiállapotát a hadjárat kezdetén a következőképpen írta le:

Olyan volt, mint amikor egy álomba merült ember fölserkenvén erőre kap, szemét fölnyitja és merészség szállja meg. (…) Egyszeriben válaszúton találta magát. A két ösvény közül vajon melyiket válassza? Az evangéliumot vagy a földi világot? A fegyverforgatásban szerzett tapasztalata [most] Krisztus szolgálatára szólította. A lehetőség, hogy kettős harcot folytathat, nagy erőkkel töltötte föl a férfit.{143}

Erre az erőre szükségük is volt a hercegeknek a rájuk váró úton. Bohemond és Tankréd 1096 októberében kelt át az Adriai-tengeren, majd a Balkánon partra szállva, a Makedónián és Trákián át vezető – a római kor óta Via Egnatiaként ismert – zarándokúton kelet felé indult. Mások – Bouilloni Gottfried példáját követve – a Magyar Királyságon áthaladó, és a szegények hadjárata által is követett szárazföldi útvonalat választották. Bohemond 3-4 ezer főt számláló serege valószínűleg a legkisebb volt a hercegi hadak közül, és eleinte úgy látszott, túlságosan nem is vették sietősre a dolgot. Az emberei inkább csak komótosan ballagtak, naponta átlagosan potom öt kilométert haladtak előre. A karácsonyt Kasztoriban ünnepelték meg, és Konstantinápoly közelébe csak húsvétkor jutottak el. Csigalassúságú menetelésük azonban korántsem a fásultság jele volt. Bohemond jól tudta, hogy Alexiosz Komnénosz szemében ő számított a legkevésbé kedvelt latin vezérnek, ezért kényelmes sétára fogta seregét, nehogy úgy tűnjön, mintha arra törekednének, hogy katonáival elözönöljék a bizánci fővárost. Arra is vigyázott, hogy a harcosok ne fosztogassák, és ne haragítsák magukra az uralkodó alattvalóit. A maga részéről Alexiosz pedig úgy rendelkezett, hogy Bohemond hadát a császári udvartartás két magas rangú – kuropalatésznek nevezett – tisztségviselője kísérje éber figyelemmel és kellő tisztelettel, a lehető legkisebbre csökkentve így a helyiekkel való összeütközés veszélyét.{144}

1097. április 1-jén a Konstantinápolytól körülbelül 190 kilométerre fekvő Russzánál (a mai Kesannál) megállította seregét, és pusztán személyes kísérete élén a fővárosba lovagolt, hogy a császár a város északi felében található, óriási költséggel, nem sokkal korábban fölújított, csodaszép Blakhernai palotájában fogadja. Konstantinápoly még a Bizáncot régebb óta ismerők számára is fenséges látványt nyújtott, amelyről Szerzetes Róbert elragadtatott lelkesedéssel azt írja, hogy „városfalainak magasságát és épületeinek nemes elrendezését illetően egyenrangú Rómával”. A magasba szökő védművek árnyékában meghúzódó csodálatos templomok a világ keresztény ereklyéinek leggazdagabb gyűjteményét őrizték – egyebek mellett – a Szent Vért tartalmazó üvegcsét, a Szent Kereszt darabjait, a töviskoronát, az összes apostol testéből való részeket, valamint hét szent fejét – közöttük Keresztelő Szent Jánosnak tulajdonított két koponyát.{145}

Más kérdés, hogy vajon Konstantinápolyban örömmel fogadták-e Bohemondot. Az első bizánci felbukkanásáról szóló, vele szemben ellenséges beszámolók bővelkedtek az őt támadó megnyilvánulásokban. Anna Komnéné szemében Bohemond az alattomos latint, a „született esküszegőt” testesítette meg, aki abban reménykedett, „hogy megszerezheti magának a császári fővárost”.{146} A normannbarát szerzők Alexioszt „szánalmas, nyomorult császárnak” és „tirannusnak” aposztrofálták, aki „agyafúrt és mézesmázos, sima beszédű férfiú, fortélyokban bővelkedő, cégéres csaló”.{147} De amint Bohemond megérkezett Konstantinápolyba a múltbéli dolgokra fátylat borítottak.{148} A normannok és bizánciak közötti ellenségeskedés ekkor már csaknem húszéves múltra tekintett vissza, ám most, hogy Bohemond szövetségesként és nem haragosként jelent meg, a viszálykodást az óvatos, megfontolt barátkozás váltotta föl. Az volt a legfontosabb, hogy Bohemond – mértéket és őszinteséget nem ismerő hízelgésével – megtalálta a császárral a hangot. A többi hercegnek nem kevés időbe tellett, hogy – az elméjük kellőképpen megvilágosodva – elérjék ugyanezt. Például amikor Vermandois-i Hugó levélben jelezte érkezését a császári udvarba – ahol Augustus és Constantinus örökösei ahhoz voltak hozzászokva, hogy bíborba öltözve, hatalmas termetű, mechanikus, arannyal bevont oroszlánok védelmében ültek a trónon, és eunuchok tucatjai lesték kívánságaikat – a „királyok királyaként” mutatkozott be, aki „mindenek közül a legnagyobb az egek alatt”, és azt kívánta, hogy „érkezésemkor előkelő születésemhez méltó pompával és ceremóniával kísért fogadtatásban részesítsenek”.{149} Anna Komnéné ehhez fűzött gúnyos megjegyzése: „képtelenség”.

Bohemond dörzsöltebb volt. Noha mindig óvatosság és gyanakvás jellemezte (egy ízben kisebb diplomáciai incidensre került sor, amikor azzal vádolta a császárt, hogy mérgezi az ételét), mégis igyekezett minden érdek nélküli kedvességet tanúsítani, szeretetre méltóan viselkedni, és örömmel fogadta a császár túláradó vendégszeretetét, az ékszerekből, csecsebecsékből álló pazar ajándékokat. Ugyancsak sokat nyomott a latban, hogy igencsak ügyelt rá, nehogy katonái Bizáncnak fölöslegesen bármilyen kárt is okozzanak.

A keresztes hadjáratok jövőbeni sorsát nagymértékben befolyásolta, hogy konstantinápolyi tartózkodása alatt Bohemond a feudális hűbéreskühöz nagyon hasonló hűségnyilatkozatot tett a császárnak. Ezt követően pedig az előző december óta a városkapukhoz érkezett többi herceget igyekezett hízelgéssel, megfélemlítéssel és kényszerítéssel ugyanerre rávenni. E tevékenységével több esetben is fokozott ellenszenvet váltott ki. Mindazonáltal Bouillon Gottfried, Vermandois-i Hugó, Róbert flamand gróf, István blois-i gróf, Hauteville-i Tankréd és számos alacsonyabb rangú nemes úr esküt tett, mégpedig ereklyékre – többek között a Szent Keresztre és a töviskoronára –, erősen fogadkoztak, hogy a Jeruzsálembe vezető út menti, török kézen levő városok és erődítmények közül amennyit csak tudnak, elfoglalnak, majd azokat a birodalom fennhatósága alá juttatják vissza.{150} Még a császárt nem szenvedhető Toulouse-i Rajmund is vonakodva ugyan, de megígérte, hogy nem tesz kárt az uralkodó vagyonában. Viszonzásul Alexiosz megesküdött, hogy „senkit nem fog bátorítani vagy bárkinek megengedni, hogy a Szent Sírhoz zarándokló híveket zaklassa vagy kellemetlenséget okozzon nekik”. Ezenkívül a keresztesek vezéreit hihetetlenül gazdag, kinccsel fölérő ajándékokkal, nagy értékű egyházi ruhákkal halmozta el, és megcsillogtatta a földbirtokadományok lehetőségét Kis-Ázsia keleti, távolabbra eső részein – föltételezve, hogy a keresztesek eljutnak odáig.{151}

Bohemondnak az Alexiosz iránt tanúsított engedelmessége zavarba hozta a Gesta Francorum szerzőjét: „Ily bátor és ily kemény vitézek hogyan is tehettek ilyet? Csakis azért, mert a végső szükség kényszerítette őket.”{152} Egy másik krónikás azon csodálkozott, hogy a nagy hatalmú latinok késznek mutatkoztak térdet hajtani „a minden népek leglustábbjai, a csenevész görögök” előtt.{153} Valójában mindkét oldalon elsősorban az önérdek hangja érvényesült. A seregeket Alexiosz hívta be a felségterületére, és mindenképpen azt szerette volna, ha megtisztítják Kis-Ázsiát a törököktől, mielőtt útnak indulnának Jeruzsálem felé. Ami pedig a kereszteseket illeti, a császár jóindulata és anyagi támogatása nélkül semmiképpen sem juthattak volna előre. Maga Bohemond a legkisebb sereggel érkezett, és a hercegek között is a legalacsonyabb rangúnak számított, ám egykettőre ráébredt arra, milyen sokat gyarapodhat hatalomban és tekintélyben, ha sikerül a keleti és a nyugati vezetők érdekeit közös nevezőre hozni. Ennek érdekében Bohemond még kérvényezte is a császártól, hogy nevezze ki domesztikoszának – vagyis kis-ázsiai főparancsnokának –, ám Alexiosz tétovázott; Bohemond nem tud „krétaibb lenni a krétaiaknál” – jegyezte meg Anna.{154} A Bohemond közreműködésével megvalósult kölcsönös eskütétel igen célravezetően fűzte szorosabbra a kapcsolatukat, aminek következtében – legalábbis egy időre – mindkét fél látványos eredményeket ért el.

Mivel a húsvéti ünnepek is elteltek, a hűbéresküt is letették, és a Boszporusz túloldalán, Kis-Ázsia nyugati csücskében több tízezernyi katona – közöttük 7500 nehézfegyverzetű lovas és mintegy hatszor annyi gyalogos – várakozott, a további halogatásnak már nem volt sok értelme. Bohemond és a többi herceg május elején seregeikkel a délkeletre fekvő – a császár által jóváhagyott – első célpont, Kilidzs Arszlán szultán és a rúmi szeldzsukok uralta főváros, Nikaia felé indultak. Május 6-ai megérkezésük után tábort vertek, majd egy hét múlva megkezdték az ostromot.

Élete során Bohemond nem kevés várost támadott már meg, de Nikaiánál meglepően erős védőművekkel nézett szembe. A várost három oldalról égnek meredő, tornyokkal megtűzdelt várfalak övezték, tetejükön hajítógépekkel.{155} A negyedik oldalt a széles Aszkániai-tó zárta el az ostromlók elől, egyben biztosította az élelmiszer, tűzifa, fegyver és egyéb szükséges holmik utánpótlását a városlakóknak. Szerzetes Róbert a várost „olyan fontos helynek” tartotta, „amelynek Anatóliában nincs párja”.{156} A hercegek annak rendje és módja szerint tábort vertek a várfalak körül (Bohemond vitézei Nikaia főkapuinál foglaltak el harci állást), hogy ostromzár alá vegyék a várost, amíg a hadmérnökök fölállítják az ostromgépeket. Egy szemtanú faltörő kosokat; „koca”, „macska” és „róka” néven ismert, árkászokat védő, mozgatható fedezékeket; fából készített ostromtornyokat, valamint petrariákat, azaz kőhajító gépeket figyelt meg.{157} Amint ezeket fölállították, máris elkezdtek ide-oda repkedni a várfalakat, illetve az ostromlókat célzó lövedékek, és időnként kisebb-nagyobb összecsapásokra is sor került. „Krisztus híveinek seregei csatarendbe álltak a város körül, és hősiesen támadtak – jegyezte föl Szerzetes Róbert. – Az életükért küzdő törökök makacsul védekeztek. Akit mérgezett nyilaikkal akárcsak könnyebben megsebesítettek, azok is szörnyű halált haltak.”{158}

A félig kész hadigépeken dolgozó fűrészek meg balták éles zaját, a záporozó kőlövedékek meg a bástyafalakról lehallatszó gúnyos kiáltások hangzavarát azonban csakhamar rémült, vészjósló jajveszékelés nyomta el. Május 16-án a keresztesek mögött elterülő erdő hirtelen élettel telt meg: a Kilidzs Arszlán által küldött fölmentő sereg harcosai érkeztek meg „a biztosnak hitt győzelemnek előre örvendve és ujjongva; köteleket is hozva magukkal, hogy minket annál fogva vezessenek Hvárezmbe [ti. a perzsiabeli Horászánba rabszolgának]”.{159} A törökök az ostromlókra rontottak, és a városfalakon kívül heves ütközet bontakozott ki.

A fölmentők bizonyára abba a hitbe ringatták magukat, hogy az egyik keresztes had olyan, mint a másik, így a hercegek seregével is ugyanolyan könnyedén elbánnak majd, mint az előző esztendőben Remete Péter híveivel. Reményeikből azonban csakhamar ki kellett ábrándulniuk, amikor Toulouse-i Rajmund és Adhemar püspök lovasrohammal visszaverte őket. Mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, és az ütközetet rettenetes megtorlás követte. A keresztesek az elesetteket lenyakazták, és sok fejet Nikaia várfalain át a városba röpítettek. A várfalon belüliek pedig a bástyákról leengedett horgokkal vadásztak a latin harcosokra, akiknek testét azután csúfságból lógni hagyták a falakon.

Június 1-jén az árkászok aláásták Nikaia egyik tornyát, éjszaka pedig az akna faállványzatát meggyújtották, mire az beomlott, és ennek következtében a várfal egy szelvénye is ledőlt. Az így keletkezett rés már alkalmas volt arra, hogy az ostromlók ide összpontosítsák az erőfeszítéseiket. Amint fölkelt a nap, meg is kezdődött a küzdelem, a keresztesek több hullámban próbálkoztak benyomulni a résen át, miközben útjukat a védők törmelékből emelt torlasszal zárták el. Mindezt az ellenséggel küzdő harcosok rettentően izgalmasnak találták. „Vélhetőleg azelőtt senki sem láthatott ennyi rettenthetetlen vitézt, de ezután sem fog” – jegyezte meg egy latin szemtanú.{160}

Ám mivel több napon át tartó küzdelemmel sem sikerült kicsikarni az áttörést, az ostrom holtpontra jutott. Amíg a város utánpótlását a tavon keresztül biztosítani lehetett, bármilyen erős és elhúzódó bombázásnak ellent tudott állni. A patthelyzetből végül nem Bohemond és latin szövetségesei, hanem az általuk annyira körüludvarolt császár talált kiutat. Alexiosz nem avatkozott be tevőlegesen Nikaia ostromába, mivel nem kívánt egy olyan küzdelemben részt vállalni, amelynek kirobbantásához ő maga fogadott föl idegeneket. Mindazonáltal átkelt a Boszporuszon, és egynapi járóföldre megállva, egy nem kevesebb, mint húsz teve által szállított, valóságos városhoz hasonló, tornyos átriummal ellátott, hatalmas sátor biztonságából szemlélte az eseményeket.{161} A hercegek mellett a császárt az egyik legközelebbi katonai tanácsadója, a deres hajú, tréfás kedvű arab-görög Tatikiosz képviselte, aki az 1080-as években részt vett a Bohemond apja, Róbert ellen vívott harcokban, és párját ritkító vitézi tetteivel, valamint aranyprotézissel pótolt, hiányzó orrával szerzett hírnevet magának. De ami még értékesebb segítségnek számított: Alexiosz a kereszteseknek egy kisebb hajórajt küldött, amelyet a Boszporusz partjaitól ökrökkel és vállukon átvetett bőrhevederek segítségével teherhordók vontattak negyven kilométeren át a szárazföldön. A hajókat minden föltűnés nélkül bocsátották vízre, fölkészülve a szárazföldön és az Aszkániai-tavon történő nagy erejű, összehangolt támadásra.

Június 18-án pirkadatkor a hajóhad útnak indult, és a tó nikaiai partszakasza felé vette az irányt. Az állig fölfegyverzett turkopolokkal (az ellenséggel egy népcsoportba tartozó császári zsoldosokkal) megrakott hajók lassan és fenyegetően közeledve jutottak Nikaia védőinek látóterébe. A szárazföld felől pedig ostromtornyok és hajítógépek által támogatott, nagy erejű hadművelet indult. Ahogy Szerzetes Róbert följegyezte:

[Amint] a városbeliek megpillantották a hajókat, páni félelem vett rajtuk erőt, minden bátorságuk inukba szállt, annyira, hogy még védekezni sem akartak, hanem elterültek a földön, mintha már halottak volnának. Mindannyian – leányok az anyjukkal, fiatalemberek a süldő lányokkal, a vének a fiatalokkal – szívszaggatóan óbégattak. Bánat és elkeseredés lett úrrá mindeneken, mert a menekülésre nem maradt semmi remény.{162}

A több mint hét héten át tartó védekezés és helytállás után a nikaiakat minden lelkierejük cserben hagyta. Fegyverszünetet kértek, majd a helyőrség – Kilidzs Arszlán feleségével és gyermekeivel egyetemben – megadta magát, hogy egy konstantinápolyi börtönbe kísérjék őket. A város elestével vad fosztogatás kezdődött: a halottaktól számos frank lovag zsákmányolt magának görbe török handzsárt. A Nikaia fölötti győzelem a latinok és a bizánciak közötti együttműködésnek volt köszönhető. „Gallia harcolt érte, Görögország segített benne, és Isten véghez vitte” – állapította meg elégedetten Caen-i Rudolf.{163}

Az esküvel megerősített megállapodásnak megfelelően Nikaiát Alexiosznak adták át, aki a latin hercegeket – Bohemonddal egyetemben – ajándékokkal halmozta el, a keresztes sereg közkatonáinak pedig alamizsnát osztott. Tíz napra rá – miután fáradalmaikat kipihenve újra erőre kaptak, és kikérték a császár tanácsát a törökkel való harctéri küzdelem legeredményesebb módozatai felől (valamint legkegyelmesebb engedélyét is elnyerték az elvonulásra){164} – a hercegek tábort bontottak, és kelet felé, Anatólia belsejébe vették útjukat. Harcosaikat két seregtestre osztották, amelyek egymással párhuzamos úton haladva közelítették meg a körülbelül négynapi járóföldre fekvő Dorülaion (Dorylaeum) elhagyott római katonai táborát. Az első csapatot Toulouse-i Rajmund, Adhemar püspök, Bouillon Gottfried és Vermandois-i Hugó, a másodikat pedig Bohemond, Tankréd, valamint Rövidnadrágú Róbert, normandiai herceg vezette. Hosszú és fáradságos nyári menetelés várt rájuk Kis-Ázsián keresztül. Előrelátható volt, hogy Kilidzs Arszlán ismét összekürtöli a katonáit, hogy újabb támadásba lendüljön.

Erre nem is kellett sokat várniuk. Amint Bohemond serege július 1-jének reggelén megközelítette a két völgy találkozásánál fekvő Dorülaiont, „nagy hirtelen megszámlálhatatlan sokaságú, félelmetes és csaknem ellenállhatatlan erejű török sereg csapott le [rájuk]”.{165} A Gesta Francorum szerzője úgy emlékezett, hogy „a törökök legott üvöltésbe és kiabálásba kezdtek, (…) ördögi hangzavart keltve a nyelvükön, számomra érthetetlenül”{166} – minden bizonnyal az „Allah akbar!” („Isten a leghatalmasabb!”) csatakiáltást hallotta. A krónikások azt sugalmazták (némi költői szabadsággal), hogy csaknem negyedmilliós, arab harcosokkal megerősített török sereg rontott rá Bohemond csapatára, védekezésre kényszerítve őket, ám a küzdelem során a lovagok visszaverték a támadók első hullámait, miközben a könnyűfegyverzetű gyalogosok sietve egy védekezésre alkalmas tábort rögtönöztek, ahol a nem harcoló keresztények oltalmat találhattak. Ily módon Bohemondék egy ideig tartották magukat, ám nyilvánvaló volt, hogy Rajmund, Adhemar és Gottfried seregétől elszakadva, a latinok a jóval kisebb létszámot tekintve reménytelen helyzetbe jutottak. Amikor a törökök bekerítették a tábort, mindenkit, akit valamire is használni lehetett, csatasorba állítottak: az asszonyok ivóvizet hordtak, hogy avval frissítsék föl az első sorokban küzdőket, és kitartóan buzdították őket. Az ellenség túlnyomó létszámfölénye, valamint annak ellenére, hogy a védekezők nemegyszer pánikba estek, és vezéreik, közöttük Bohemond, már-már a fejvesztett visszavonulás lehetőségével is számoltak, a keresztesek csatarendje végül nem bomlott föl. A Gesta Francorum szerint a keresztények soraiban a következő titkos üzenet járt szájról szájra: „Feltétlenül bízzatok egy lélekkel Krisztus hitében és a Szent Kereszt győzelmében, mert a mai napon, ha Isten is úgy akarja, nagy gazdagság birtokába kerültök.”{167}

Az elkövetkező esztendőkben a dorülaioni csata valóságos legendává vált, mint azon esemény, amelynek során az első keresztes hadjárat valójában életre kapott. A történetíró Aguilers-i Rajmund, aki Rajmund toulouse-i gróf kíséretében utazott, a latinok soraiban feltűnő, csodatévő, szellemalakhoz hasonló oltalmazókról számolt be: „A két, katonáink előtt lovagló, csillogó páncélba öltözött tekintélyes lovag a törökök lándzsáitól láthatóan sebezhetetlen volt.”{168} Az, hogy e lovagok nagyon is hasonlítottak azon égből alászállt lovasokhoz, akik az ősi időkben megvédték Júdás Makkabeust, bizonyára nem lehetett a puszta véletlen műve.{169} Bizonyosan ez volt a török lovas íjászok ellen vívott első, igazi nagy ütközet, akik a heves nyílzápor felhői alatt végrehajtott, villámgyors támadásokból és színlelt visszavonulásokból álló taktikájukkal igyekeztek fejetlenséget okozni az ellenség körében, soraikat szétzülleszteni, rábírva a lovasokat arra, hogy üldözőbe fogják őket ahelyett, hogy fegyelmezett harcrendjüket megőriznék. Alexiosz az aranyorrú Tatikioszt azzal a megbízással rendelte a hercegek mellé, hogy lássa el őket tanáccsal, miként védekezzenek e stratagéma ellen (és a „feltétlenül bízzatok” kezdetű buzdítás azt sugallja, hogy szavai meghallgatásra találtak). Mindazonáltal ez volt minden, amit Bohemond és Rövidnadrágú Róbert tehettek annak érdekében, hogy embereiket a tábor elhagyásától és a fejvesztett meneküléstől elrettentsék, miközben kétségbeesett üzenetben kérlelték a többi herceget, hogy jöjjenek minél előbb, és erősítsék meg a soraikat.

Az ádáz küzdelem, amelyben nyilak pusztító zápora hullott alá a közelharcban egymást kaszaboló küzdőkre, körülbelül 9 órától délidőig tartott. Egy kritikus pillanatban még a vereség réme is fölsejlett, amikor a törökök utat törtek maguknak a latin tábor közepébe. Ekkor Toulouse-i Rajmund több ezer kipihent lovagja élén rohamra indult a völgyben, mire a törökök sarkon fordulva megfutamodtak, abban a reményben, hogy egy másik alkalommal majd újrakezdhetik a csatározást. A borzalmas nyomás alól fölszabadult frankokat büszkeség fűtötte, hogy sikerült életben maradniuk, és örömüknek az Ószövetségből vett, harcias dalokkal („jobbod, Uram, ellenséget összetör”) adtak hangot, minden keresztet viselő halottat mártírnak kijáró tisztelettel temettek el, az ellenség elesett harcosait viszont kifosztották és meggyalázták, majd fölkészültek a keletnek tartó út folytatására.

Így tehát Bohemond és a többi herceg irányításának köszönhetően a szegények hadjáratának teljes kudarca fokozatosan feledésbe merült. Szerzetes Róbert utólag egy elképzelt, dühöngő Kilidzs Arszlánt mutatott be, aki leteremtette Dorülaion alól menekülő csapatait, amelyekkel szemben találta magát. „Teljesen megőrültetek! Eddig még nem tapasztaltátok meg a frankok vitézségét, nem találtátok magatokat szemben a hősiességükkel. Az ő erejük nem embertől való: az egekből nyerték – vagy talán az ördögtől származik.”{170} Bármennyire furcsának tűnhet is, de Kilidzs Arszlán nem kísérelte meg többé, hogy kiálljon a keresztes haddal szemben a harcmezőn. Erre bizonyos értelemben már nem is volt szükség. A diadaltól lendületbe jött hercegek ugyanis úgy határoztak, hogy az Anatólia és Szíria kapujában fekvő nagyváros, Antiókhia felé veszik az irányt. Három hónapig tartó nyári menetelés várt rájuk, és a vidék nyüzsgött az ádáz ellenségektől. Így aztán nem kevés bajnak néztek elébe.