Ily módon tehát sokat segítettek a Konstantinápolyban maradt Alexiosznak: sikerült viszonozniuk a sok ünneplést és a rengeteg ajándékot, amellyel a frank vezéreket a fővárosban tett látogatásuk alkalmával elhalmozta. Azonban a kereszteseket ez hosszan tartó menetelésre kárhoztatta olyan területen át, ahol minden lépésnél a török lovas íjászoktól kellett tartani, akik időnként föl-fölbukkantak, hogy zavart keltsenek a soraikban. A sivár, kietlen anatóliai fennsíkot átszelő úton egymást követték a meredek, hepehupás szakaszok, a lakhatatlan vidékek, a nehézségek leküzdése avval a bűnbánó szenvedéssel járt, amelyre a keresztesek a kereszt fölvételekor vágyakoztak.{171} A Poitou tartománybeli Civray-ből való pap szerző, Pierre Tudebod följegyezte, hogy „minduntalan éhség és szomjúság gyötört bennünket. Egyetlen élelmünk az itt-ott talált, tüskés növényekből állt, amelyeket kézzel kapartunk [hámoztunk] le, (…) sok lovagunk kényszerült gyaloglásra, mivel a lovak többsége kimúlt”.{172} Mivel hátaslovaik elhullottak, a harcosok az ökrökre kényszerültek átülni, és málhájukat kecskék, birkák, sőt kutyák hátára kötözték föl. A keresztesek „kiváltképpen a szomjúságtól szenvedtek”. Az egyik szerző a várandós asszonyok gyötrelmeiről számolt be, akik a nagyfokú folyadékveszteség következtében az út szélén vetéltek el. „Torkuk kiszikkadt, méhük elsenyvedt, és a nap leírhatatlan forróságú tüze meg a kiaszott vidék testük minden erét kiszárította.”{173}

Előfordult, hogy a seregek termékeny és vízben bővelkedő vidékeken vonultak keresztül, mint amilyen Piszidia is volt, ahol a szárazságot meg a hőséget csupa földi jó váltotta föl, ahol „kies rétek” fogadták az érkező kereszteseket, s amíg a közkatonák megtöltötték a víztömlőiket, és takarmányra meg élelmiszerre alkudhattak, addig a vezéreik kiélvezhették „a bőséges vadászzsákmányt kínáló” vidéket, „ahol a nemes urak önfeledt szórakozással meg testgyakorlással múlatták az időt”.{174} Ám még itt sem érezhették magukat egészen biztonságban. Amikor a sereg megállt, hogy egy erdős terület szomszédságában tábort verjen, Bouillon Gottfriedre hatalmas termetű medve támadt, mancsaival lerántotta a lováról, majd a torkát próbálta átharapni, miközben „félelmetes üvöltésével az egész erdőt meg a hegyeket fölriasztotta”. A pánikba esett Gottfried valahogy kiszabadította a lába közé szorult kardját, ám a saját lábikráját egészen az ínig megvágta. Az életét végül egy Husechin nevű paraszt gyors közbeavatkozásának és bátorságának köszönhette, aki rávetette magát a vadállatra, és tőrét a májába döfte. A gróf túlélte a támadást, majd a katonaorvosok vették kezelésbe, a medve bőrét meg húsát pedig szétosztották, azonban „a rossz hír hallatán az egész seregben fejetlenség lett úrrá”.{175}

Ugyancsak zavart okozott Gottfried fivérének, Boulogne-i Balduin döntése. Amint a keresztes sereg elhagyta Hérakleiát, és arra készült, hogy rátérjen a Taurusz-hegységen át vezető kerülőútra, az önfejű Balduin úgy határozott, hogy elszakad a főseregtől, és embereivel déli irányba, a kilikiai Tarszosz felé vonul. E város gazdag történelmi múltra tekinthetett vissza, hiszen itt találkozott első ízben Marcus Antonius császár Kleopátra egyiptomi királynővel, és Pál apostol is itt látta meg a napvilágot. És mivel a település a Földközi-tengerhez közel feküdt, kiemelt szerep juthatott neki a Bizánc, valamint a szíriai és palesztinai tengerpart közötti utánpótlási vonal fontos csomópontjaként – már ha a keresztesek valamikor is eljutnak odáig.

Tarszosz – Caen-i Rudolf beszámolója szerint – „magas tornyainak, hosszan húzódó védfalainak, valamint kevély palotáinak” köszönhetően lenyűgöző város volt.{176} Oly gazdagnak ismerték, hogy nemcsak Boulogne-i Balduin, hanem egy másik herceg – Bohemond fiatal unokafivére – Hauteville-i Tankréd figyelmét is magára vonta. Sikerült is könnyűszerrel bevenniük, hiszen a többségében keresztény valláson lévő örmény lakosai minden érdemleges ellenállás nélkül megnyitották előttük a kapukat. Ám egy vitát követően – amely amiatt robbant ki a hercegek között, hogy a behódolt fellegvárra melyikük lobogóját tűzzék ki – súlyos zavargásokra és összetűzésekre került sor. Az indulatok elszabadultak és mind magasabbra hágtak, a vezérek lovagjai kivonták a kardjaikat, a lándzsákat marokra fogták, és véres csetepatéban estek egymásnak. „Tébolynak tűnt, hogy azok, akik együtt indultak az ellenség ellen, most egymásra rontsanak” – dohogott Caen-i Rudolf. Ám annak ellenére, hogy a köztük kitört torzsalkodás nem hagyott alább, a Kilikián át vezető úton a harci tevékenységet sem tették félre. És amikor október közepén, az örmények lakta Maras városánál csatlakoztak a keresztesek főseregéhez, már több várost is – közöttük Adanát és Mamisztrát – bevettek. De a vezetés egységében keletkezett repedések immáron napvilágra kerültek.

Antiókhiába 1097. október közepén ereszkedtek alá a hegyekből. A város igazán nagyszerű látványt nyújtott. A Szeleukidák a Kr. e. 4. század elején alapították az Orontész folyó völgyében található gázlónál, majd miután a Kr. u. 6. században I. Justinianus keletrómai császár jelentős mértékben megerősítette, jelentős előretolt bástyává nőtte ki magát a nyugati és keleti birodalmak határán. A várostól északra emelkedő Amanosz-hegység hágói Szíriát kötötték össze Kis-Ázsiával. Északkeletre az Orontész völgye pangó mocsárba torkollott, mögötte terültek el az aleppói fennsík kiterjedt rónaságai, távolabb pedig Mezopotámia. Antiókhiát nyugati irányban az új földközi-tengeri kikötő, Szent Simeon{177} szolgálta ki, amely nem volt ugyan nagy, de a város igényeinek megfelelt, és a 12. század folyamán gyors fejlődésnek indult. Antiókhia természetes védelme ráadásul egyszerűen csodálatra méltó volt. „A folyók közvetlenül mellette csörgedeztek, a hegyek a szomszédságában emelkedtek. A település még a Szilpiosz-hegy oldalát is birtokba vette, falai egészen annak csúcsáig értek, ahol fellegvár is épült” – jegyezte föl megdöbbenve Caen-i Rudolf.{178} István, blois-i gróf a szeretett hitvesének, Adelának írt levelében pedig arról számolt be, hogy Antiókhia „nagyobb, mint bárki is elképzelhetné, félelmetesen erős és bevehetetlen”, és úgy becsülte, hogy falain belül „ötezer vitéz török (…) meg számtalan szaracén (…) aztán arabok, turkopolok, szíriaiak, örmények és más egyéb népek tartózkodnak”.{179}

Ám mindeme természettől adott, látszólagos biztonsága ellenére Antiókhia mégsem állt szilárd lábakon. Ugyanis a város alatti mély földrétegekben húzódó három tektonikus törés bonyolult összefonódása gyakori és pusztító földrengéseket okozott. Egy Kr. u. 115-ben kitört, különösen erős rengés számos épületet döntött romba, és kis híján Traianus meg Hadrianus római császárok halálát okozta; egy másik Kr. u. 526-ban hozzávetőleg negyedmilliónyi embert pusztított el, és a következtében kitört tűzvész csaknem földig perzselte a várost. Következésképpen Antiókhiában a politikai élet is nyugtalan, sőt öldöklő volt, és hosszabb időre visszatekintő történelme bővelkedett a ribilliókban, fölkelésekben meg az ellenséges betörésekben.

A városnak hol római, hol arab és bizánci urait kellett kiszolgálnia, ám amikor a keresztesek megjelentek a falai alatt, éppen egy szeldzsuk emír – Jági Sziján – uralkodott fölötte. Ő 1084, vagyis azóta kormányozta a büszke települést, hogy a nagy szeldzsuk szultán, Máliksáh kiragadta Bizánc hatalma alól. Jági Sziján ekkor már idősebb férfiú volt – írta le ekként az egyik krónikaíró –, túlságosan nagyra nőtt fejjel, „széles és szőrös” fülekkel, hosszú, ősz hajjal és a köldökét verdeső szakállal.{180} Ám Antiókhia kormányzói minőségében ugyancsak sokszor kellett dús szőrzetét simogatnia, hogy emésztő gondjait ekképpen próbálja enyhíteni. Máliksáh uralma alatt a szeldzsuk szultánság egy rövid ideig szilárd, egységes – és óriási kiterjedésű volt. A szultán hatalma – legalábbis elméletileg – északkeleten Mervtől és Transzoxániától a délkeletre fekvő Perzsa-öbölig, nyugaton pedig az Égei-, a Fekete- és a Földközi-tengerig terjedt.{181} A vetélytársak azonban harcra készen álltak: az Anatóliában előrenyomuló Kilidzs Arszlán és az úgynevezett rúmi szeldzsukok birodalma már csupán karnyújtásnyira esett Bizánctól; Dél-Szíriában és Palesztinában pedig a szeldzsukok szorongatták a Fátimidák néven ismert egyiptomi kalifák síita uralkodócsaládját.

Ám amikor Máliksáh 1092-ben elhalálozott, Jági Sziján és a többi hozzá hasonló szeldzsuk emír – akik olyan városokat tartottak hatalmukban, mint Aleppó, Damaszkusz, Moszul és Homsz – nagy hirtelen egy saját maguk kirobbantotta válsághelyzet és polgárháború kellős közepén találták magukat. Máliksáh fivére és fiai között hatalmi harc tört ki a szultánság fölötti uralom megszerzéséért, amelynek következményei gyorsan átterjedtek a birodalomra. Mindegyik emír inkább a saját maga meg a városa érdekeit és egyéni ambícióit, nem pedig a birodalom jólétét és boldogulását helyezte előtérbe. A politikai színteret kicsinyes vetélkedések és egyik pillanatról a másikra változó szövetségek jellemezték. Máliksáh testvérét, a szultánság fölötti hatalomra törő Tutust támogató Jági Sziján pedig hoppon maradt a teljes bizonytalanságban, amikor Tutus a Máliksáh tizenöt éves fiához, Barkjárúkhoz hű csapatokkal 1095-ben vívott küzdelemben elesett.

Jági Szijánt ugyan nem mozdították el Antiókhia kormányzói székéből, ám ezek után már nyilván nem támaszthatott csak úgy, magától értetődően igényt az ifjú Barkjárúk szultán támogatására és bizalmára az egyes szeldzsuk fővárosokban – Iszfahánban, Bagdadban és Rejben. Továbbá azon ténnyel is számolnia kellett, hogy az örökösödési időszakban kialakult különböző csoportokhoz, frakciókhoz csatlakozó szíriai emírtársai és közeli szomszédai közül sem mindegyiktől várhatja el, hogy Antiókhia megtámadása esetén majd a segítségére siet. Ezért aztán 1098-ban, amikor a keresztes vezérek megérkeztek az Orontész völgyében leereszkedve, korántsem volt fölkészülve arra, hogy akár városát, akár a szeldzsukok becsületét megvédelmezze.

Szíriában már legalább 1096 decemberétől elterjedt a híre annak, hogy „a frankok seregei a konstantinápolyi tenger irányából fölbukkantak, de nem mondhatni, hogy igen nagy számban”. A damaszkuszi történetíró, Ibn al-Kalániszí úgy emlékezett rá, hogy „amint egymás után érkeztek e híradások, és szájról szájra terjedtek széltében-hosszában, az embereken aggodalom vett erőt és szívük nyugtalansággal telt meg”.{182} A latinokat megelőzte a Dorülaionnál aratott diadaluk híre: „szégyellnivaló szerencsétlenség ez az iszlám ügyének” – kesergett Ibn al-Kalániszí. Amit nem ismertek, csupán az időpont volt, amikorra a keresztesek érkezését várni lehetett – ezért is történhetett meg, hogy 1097 októberében Jági Sziján nem tartózkodott a városában, hogy a fenyegető támadásra fölkészüljön, hanem egy – több más emírrel együtt létrehozott – törékeny koalíció tagjaként éppen Szíria középső részében háborúzott.{183}

Amikor híre érkezett, hogy Bohemond és a többi herceg a Vashíd néven ismert, megerősített átkelőhelyen átvonult az Orontészen, az emírek azon kezdtek civakodni, hogy vajon mi legyen a legalkalmasabb viszontválasz. Jági Sziján ugyan visszasietett Antiókhiába, de társai nem csatlakoztak azonmód hozzá. Az antiókhiai kormányzó első intézkedése, amellyel – megelőzendő egy belülről induló lázadást – minden ott élő keresztény férfit kiutasított, nyilvánvalóan a városának sorsa iránti bizalom hiányáról tanúskodott. Ezután hírvivőket menesztett Damaszkuszba, Moszulba és a Szeldzsuk Birodalom minden egyéb városába, hogy kérve kérjék az ottani hatalmasságokat, küldjenek csapatokat, hogy megakadályozzák a frankokat az uralma megdöntésében, valamint abban, hogy Szíriában megvetve a lábukat onnan kezdjenek déli irányba, Jeruzsálem felé támadni. Az ellenállás megszervezésére fordított idő óriási segítségére volt a hercegeknek. „A városban lévő ellenségeink, a törökök annyira féltek tőlünk, hogy majd tizenöt napon át nem vették a bátorságot, hogy bárkit közülünk megtámadjanak – emlékezett vissza a Gesta Francorum szerzője. – Közben Antiókhia körül táborozva mindent nagy bőségben találtunk: terméstől rogyadozó szőlőket, gabonával teli raktárakat, gyümölcstől roskadozó almafákat és sok minden mást, ami hasznos a testnek.”{184} A muzulmán krónikások korántsem ilyen bukolikus hangulatot árasztó kifejezésekkel emlékeztek meg a történtekről: ők tombolva pusztító frankokról beszéltek, akik válogatás nélkül gyilkoltak le mindenkit, és arra bujtogatták a környék várainak meg erődeinek lakóit, hogy lázadjanak föl és kaszabolják le a helyőrséget.{185} Ez fölöttébb üdvös – vagy éppenséggel elítélendő – módon be is következett az „Antiókhia pajzsaként” emlegetett, a várost keletről védelmező Artában.{186} Az emberek egy furcsa üstökös jelenlétét észlelték, amely a nyár derekán húsz napon át haladt át az égen, és amelyet mindinkább baljóslatú jelnek tartottak.{187}

„A vitéz Bohemond” vezetésével érkező első keresztesek október 20-án, kedden este érkeztek meg Antiókhia kapuihoz, és rögtön elzárták a városba vezető legfontosabb utat, „nehogy az éj folyamán bárki lopva bemenjen vagy kijöhessen”.{188} A következő napon a fősereg is fölzárkózott mögöttük az Orontész partján, és olyan szorosan, amennyire csak lehetett, óriási kerülete mentén körülzárta a várost. A kikergetett keresztényeknek megengedték, hogy velük táborozzanak, jóllehet fölmerült a gyanúja annak, hogy ekképpen kémkedésre is lehetőségük nyílik, hiszen a férfiak feleségei és gyermekei a városfalakon belül, Jági Sziján védelme alatt – tehát kénye-kedvének kiszolgáltatva – maradtak. Annak érdekében, hogy a sereget a városbeliek lovas kitöréseitől megóvják, a hercegek a legnagyobb tábor elé széles árkot ásattak. Járőröket küldtek szerteszét, hogy megakadályozzák a legfontosabb áruk és az élelem bejutását a városba – Ibn al-Kalániszí beszámolt arról, hogy az olyan alapvető élelmiszerek, mint az olívaolaj meg a só ára Antiókhiában rendkívül szélsőségesen ingadozott, attól függően, hogy a csempészeknek épp sikerült a frankok őrségét kijátszani, vagy nem.{189} A kereszteseknek a legnagyobb nehézséget a város puszta mérete okozta, hiszen az a tény, hogy egyik fele a völgyben terült el, rendkívüli mértékben megnehezítette a teljes ostromzár fönntartását, zömök falait pedig lehetetlen volt faltörő kosokkal vagy hajítógépekkel lerombolni. Ugyanakkor Jági Sziján a maga részéről a legkevésbé sem bízhatott abban, hogy egy kellő erejű, összehangolt támadással elkergethetik a frankokat Antiókhia alól. Mindkét fél hosszú és kínkeserves télre készült.

Miközben a keresztesek Antiókhia alatt táboroztak, az észak-szíriai emírek pedig azon tanácskoztak, hogyan nyújthatnák a leghatékonyabb segítséget a dombtetőre épült fellegvárába szorult Jági Szijánnak, az egyik frank herceg a távollétével vetette észre magát. Még mielőtt Antiókhiát megközelítették volna, Boulogne-i Balduin, aki a saját útját járva a Kis-Ázsián keresztülvágó főseregtől már két ízben is elszakadt, harmadszor is így tett: átkelt az Orontészen, majd továbbvonult az Eufráteszig, ahonnan már rátalált az Edesszába vezető útra. Az edesszai kormányzó, a keresztény vallású örmény Torosz, aki a szeldzsukok bábjaként uralkodott, üzent Balduinnak, és arra kérte, hogy szabadítsa meg alávetett, kiszolgáltatott helyzetéből. Balduin 1098. február közepén ért a város alá, seregével ostromzár alá vette, majd rávette Toroszt, vegyen részt egy nyilvános szertartáson, amelynek során Balduint mezítelen kebelére ölelve fiává fogadta, majd a keresztes–edesszai egyesített sereg élén a szomszédos városok ellen indult, hogy az ottani törököket engedelmességre szorítsa vagy halállal büntesse. Ám nem sokkal érkezése után Balduin a város lakóit lázadásra tüzelte – vagy legalábbis nem gátolta meg a kirobbanását –, melynek során fogadott atyját meggyilkolták, így aztán a frank herceget március 10-én hivatalosan Edessza doux-szává (a bizánci uralkodók címe) nyilvánították. Ő azonban e címet az ismertebb, Nyugaton megszokott „grófra” cserélte, ekképpen az Edesszai Grófság grófjává vált, ám egyébként – sötétbarna haját meg szakállát hosszúra növesztve és tógába bújva – kifejezetten törekedett rá, hogy külső megjelenésében az örményeket utánozza. Feleségül vette egy örmény nemes leányát, aki a hagyomány szerint az Arda nevet viselte, jóllehet élete végéig a férfiak társaságát kereste.{190} Ennek azonban senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Balduin hozta tehát létre az első latin „keresztes” államot Nagy-Szíria területén. És ez nem az utolsó volt…

Miközben Balduin elfoglalta Edesszát, Antiókhiában Jági Sziján még mindig ki tudott lesni fellegvárának falai mögül, és láthatta a kapui előtt meg lejjebb, a völgy oldalában, illetve föntebb elhelyezkedő keresztes csapatokat. Nem volt valami biztató látvány. A nyugatról érkező, Ciprus érintésével Szent Simeon kikötőjébe befutó hajók tél elején és utóján utánpótlást hoztak a latinoknak – a genovaiak novemberben érkeztek, majd utánuk 1098 márciusában huszonegy angol és itáliai hajó követte őket, amelyek legénysége – a közeli Latakiával együtt – szabályszerűen kisajátította a kikötőt a keresztes had számára.{191} A városfalaktól északra emelkedő, Malregard nevezetű dombon az egyik hajóval érkező hadmérnökök kisebb erődítmény építésébe fogtak. A hercegek is jelentős eredményeket harcoltak ki a térségben, miután Bohemond, Bouillon Gottfried, Róbert, flamand gróf és Normandiai Róbert ide-oda vonulva lecsaptak az Antiókhia vagy a szomszédos Aleppó uralma alatt lévő városokra. Ezenkívül történt még egy igen fontos esemény: a kairói iszmáilita síita Fátimidáktól követek érkeztek, akikkel megnemtámadási szerződést sikerült kötni.

Mindamellett e sikerek nem kendőzhették el azon tényt, hogy a kereszteseket folytonos gyötrelmek és kínok sanyargatták. Több mint fél éven keresztül kellett a téli ostrom rettenetes nélkülözéseit – a hideget, rossz táplálkozást és a betegségeket – elszenvedniük, miközben a Jági Sziján támogatására némi késéssel megérkező, az aleppói és damaszkuszi uralkodók által vezetett fosztogató csapatok heves támadásait is visszaverték. Blois-i István a feleségének írt levelében elpanaszolta, hogy az anatóliai rekkenő nyári hőségre az Északnyugat-Európa időjárásától alig-alig különböző, „irgalmatlan, dermesztő hideg és szünet nélkül szakadó esők” következtek.{192} Caen-i Rudolf a szelek miatt kesergett, amelyek olyan erősen süvítenek, hogy „sem a sátor, sem a kunyhó” nincs biztonságban. A lovak sorra kimúltak, az emberek éheztek. „Minden vas- és acélfegyvert rozsda emésztette. A pajzsokból kihullottak a szögek, bőrborításuk lehámlott. (…) Az íjakon nem volt húr, a nyilakon tollazat.” A hercegek – írta Rudolf – ugyanazokat a nyomorúságos körülményeket szenvedték el, mint a szegények – bár hozzátette, hogy „ez annyival volt súlyosabb megpróbáltatás a nemeseknek, amennyivel a parasztok szívósabbak a nemeseknél”.{193} Ekkorra bizony már elpárolgott a harci szellem. Tatikiosz 1098 februárjában hagyta ott az ostromlókat, föltehetően azért, hogy Konstantinápolyba visszatérve, erősítést kérjen. Remete Péter, aki a szárazföldön együtt utazott a hercegek seregével, ám sokkal inkább a háttérbe húzódott, mint az 1095–1096-ban elszenvedett fiaskó alkalmával, szintén megpróbált elszelelni a városból, úgy kellett visszahurcolni, hogy aztán Bohemond alaposan megdorgálja hűtlenségéért.

A tavasz beköszöntével csillapodtak ugyan az időjárás okozta szenvedések, ám a patthelyzet egészen június elejéig elhúzódott, amikor is – és ez talán szükségszerű volt – Bohemondnak kellett megoldást találnia. A hercegek közül őt tartották a legtapasztaltabbnak és a legravaszabbnak, ezért a téli hónapokban, amikor állandóan attól kellett tartani, hogy Aleppóból meg Damaszkuszból fölmentő sereg érkezik, a többi herceg őt tette meg legfőbb parancsnoknak. Ez jelentős változást hozott a hadjárat katonai szervezetében, hiszen a sereg mind az idáig Alexiosz Komnénosz névleges fennhatósága, illetve Adhemarnak, Le Puy püspökének a lelkivezetése alá tartozott. Május végén aztán Bohemond magyarázattal is szolgált arra, hogy társvezérei miért pont belé vetették bizalmukat. Amint erről a moszuli krónikás, Ibn al-Athír beszámolt, „mivel Antiókhia ostroma fölöttébb elhúzódott, a frankok ismeretséget kötöttek a tornyokat védő egyik emberrel, egy görög nyelvű fegyverkováccsal”.{194} Ez az ember lett aztán Bohemond kulcsa Antiókhia kapuinak megnyitásához. A fegyverkovácsot – Ibn al-Athír szerint – Ruzbahnak hívták, míg Ibn al-Kalániszí úgy tudja, hogy örmény volt, a neve pedig Najruz vagy Fajruz. [A Gesta Francorum magyar változatában – Névtelen krónikás: A frankok és a többi jeruzsálemi zarándok tettei – Firúz néven szerepel – a ford.] Keresztény részről Chartres-i Foucher izgalmas, de talán inkább képzelet szülte történetet jegyzett föl, amely szerint a kovácsnak háromszor is megjelent álmában Krisztus, és rávette, hogy árulja el a várost.{195} Bármi volt is e személy neve és előélete, mindenképpen megváltoztatta az ostrom egész lefolyását – és azzal együtt Bohemond pályafutását. Najruz/Fajruzt a neki küldött üzeneteiben Bohemond gazdag jutalommal kecsegtette, ha segít nekik a város elfoglalásában.

1098. június 2-án Bohemond neki is fogott, hogy végrehajtsa hadicselét. Délután nagy létszámú keresztes sereg indult el látszólag Szíria belső vidékei felé, így akarva meggyőzni a védőket arról, hogy az ostrom heve csitulni fog, vagy talán a keresztesek föl is hagynak az egésszel. Éjszaka azonban visszalopakodtak, és megkeresték azt a bikabőrből készült hágcsót, amelyet Najruz/Fajruz bocsátott alá az őrizetére bízott három torony egyikéből. Miután az emberük jelt adott, egy válogatott harcosokból álló csapat fölmászott a toronyba, semlegesítette az őrséget, majd lent várakozó bajtársait „Deus vult!” kiáltásokkal értesítette, hogy szabad az út. Kis időn belül kinyílt az egyik kapu, és a Bohemond vérvörös lobogóját magasba emelő keresztesek beözönlöttek a falak mögé. „Mindnyájan gyors futásnak indultak, és a kapukon át behatoltak a városba, gyilkolták a törököket és szaracénokat, akik csak a kezük közé kerültek…” – írta a Gesta Francorum szerzője, aki maga is részt vett a támadásban.{196} Ekkorra már megvirradt az ég Antiókhia fölött.

Jági Szijánt a trombitaharsogás ugrasztotta ki az ágyából, amely azt jelezte, hogy Bohemond vitézei már a várfalakon vannak. A vezérnek azt kellett látnia, hogy emberei teljesen elvesztették a fejüket, a félelem villámgyorsan terjedt át egyikről a másikra. Mivel tévesen úgy hitte, hogy a frankok elfoglalták a fellegvárat, az emírt „rettegés kerítette hatalmába, megnyittatta a városkaput, és harminc csatlósa kíséretében hanyatt-homlok elmenekült – írta Ibn al-Athír. – Ez igazi ajándék volt a frankoknak, hiszen ha csak rövid ideig is kitart, mind odaveszett volna.”{197} Ám ehelyett ő néhány katonájával fejvesztve tartott Aleppó felé, azt remélve, ha már városát nem, legalább a bőrét mentheti.

Végül is az emír egyik célját sem tudta elérni. Többórányi lovaglás elteltével „lamentálni meg siránkozni kezdett amiatt, hogy hitvesét, gyermekeit meg a muszlim lakosságot sorsára hagyta”. És ekkor szívroham vagy hőguta teperte le, eszméletlenül esett le a lováról. „Egy éppen tűzifának valót hasogató örmény, aki az utolsó leheleténél rátalált, végzett vele, fejét levágta, és elvitte a frankoknak Antiókhiába” – tudósított Ibn al-Athír.{198} A jókora méretű, nagy fülű, szakállas – trófea egy zsákban érkezett meg a latin hercegekhez. És korántsem ez volt az egyetlen levágott fej, amelyet átvettek, mivel a keresztesek vezetésével és a városlakók soraiból való, föllázadt keresztények támogatásával kegyetlen öldöklés kezdődött. Ibn al-Kalániszí úgy vélekedett, hogy „a legyilkolt, börtönbe meg szolgaságba vetett férfiak, nők és gyermekek számát föl sem lehetett becsülni”.{199} Mivel a kora reggeli félhomályban kezdték el, a mészárlás válogatás nélkül folyt. A német történetíró, Aacheni Albert arról számolt be, hogy „a földet vér meg a legyilkoltak tetemei, (…) keresztények, gallok csakúgy, mint görögök, szírek és örmények nagy összevisszaságban heverő holttestei borították”. Több százan a város fölött emelkedő fellegvárba menekültek: ez maradt az egyetlen olyan hely, amelyet Bohemond emberei nem tudtak bevenni. Azonban a fölfelé vezető, meredek csapáson igyekvők közül a nagy tolongásban sokan leestek a mélybe, „és az elképesztő, hihetetlen zuhanás végén törött nyakkal, lábbal meg karokkal, kifacsart végtagjaikkal halálukat lelték”.{200}

Antiókhia eleste nem is történhetett volna kedvezőbb pillanatban a keresztesek számára, mivel – amint arra felderítőik már több hete mind sürgetőbben figyelmeztették őket – az új szultán parancsnoka, Kerboga, moszuli atabég (ezzel a címmel egy fiatalabb vagy távol lévő emír helyett uralkodó régenst vagy katonai kormányzót ruháztak föl) irányításával hatalmas fölmentő sereg gyülekezett. Az atabég Damaszkuszból, Szindzsárból, Homszból, Jeruzsálemből, Kis-Ázsiából és számos más helyről gyűjtött össze csapatokat, hogy belőlük – az egyik élénk képzeletű szerző szerint – egy valószínűtlenül nagy létszámú, 800 ezer fős lovasságból és 300 ezer főnyi gyalogságból álló hadsereget szervezzen.{201} Májusban a magasba emelkedett Kerboga bíborszínű és szövetségeseinek számos egyéb lobogója Edessza mellett, ahol három héten át ostromolták a város új urát, Balduint. Ám mihelyt Antiókhia bevételének híre eljutott hozzájuk, azonnal hátat fordítottak neki, és nyugat felé indultak, majd pontosan négy nappal azután érkeztek meg az Orontész völgyébe, hogy Jági Sziján elmenekült a városából.

A szerepek tehát fölcserélődtek, immáron a keresztesek ültek a várban (noha nem a fellegvárban), és a falak alatt hatalmas sereg gyülekezett avval a szándékkal, hogy kivesse őket onnan. Volt azonban egy lényeges különbség. Míg Jági Szijánnak elegendő készlet állt rendelkezésére, hogy Antiókhia lakosságát a kilenc hónapos ostromzár ideje alatt ellássa, most a raktárak csaknem üresen tátongtak. A keresztesek embargója olyan hatékonynak bizonyult, hogy élelmet keresve sem lehetett találni.

Amikor rádöbbentek, mi vár rájuk, több ezren elmenekültek a városból, mielőtt még Kerboga serege körülzárta volna. Velük együtt futott István, Blois grófja is, aki beteget jelentett (vagy szimulált), és legalább négyezer zarándokot meg harcost vitt magával, hogy menedéket keressen a baráti Alexandretta városában. Ezzel ugyan némileg mérséklődött Antiókhiában a készletekre nehezedő nyomás, ugyanakkor végzetes csapást szenvedett a harci morál. Bohemond minden tőle telhetőt elkövetett, hogy legorombítsa és megszégyenítse a dezertálni próbálókat, de a városban fölröppent a hír, hogy a hercegek békét készülnek kérni. Azt is beszélték, hogy Konstantinápolyban Alexiosz Komnénosz visszautasította azon kérést, hogy erősítést küldjön. Adhemar püspök minden erejével azon fáradozott, hogy lelket öntsön az elkeseredett zarándokokba, de ebből a helyzetből a legjobb kivezető útnak a mártíromságot ajánlotta: „Tartsunk ki szilárdan, és haljunk meg az Úr nevében, hiszen ez utazásunk célja.”{202}

Amikor június harmadik hetében Kerboga körülzárta Antiókhiát, a városban már borzalmas állapotok uralkodtak. Embereink „ló- és szamárhúst ettek és adtak el…” – emlékezett a Gesta Francorum szerzője. „Oly mérhetetlenül éheztek, hogy fügefa, szőlő, bogáncs és a legkülönbözőbb fák leveleit főzték meg és fogyasztották. Mások a lovak, tevék, szamarak, ökrök vagy bivalyok bőrét főzték és ették meg.”{203} Caen-i Rudolf följegyezte, hogy látott olyanokat, akik cipőtalpból készítettek maguknak levest.{204}

A hőségtől, az éhségtől meg a heves összecsapásoktól elcsigázott emberek Antiókhia falain belül és kívül különböző jeleket észleltek és látomásokkal szembesültek. A június 14-ére virradó éjjel egy meteor csapódott be az ostromlók táborába. A Gesta Francorum élénk színekkel ecsetelte Kerboga jövendőmondó anyjának történetét, aki a következőképpen óvta fiát a frankok megtámadásától: „gondosan fürkészve figyeltem meg az ég csillagait és körültekintően tanulmányoztam a bolygók állását, az állatöv tizenkét jelét és számtalan egyéb jósjelet. Mindegyikben azt találtam, hogy a keresztény hadinép mindenütt le fog győzni bennünket”, és a heves harcokban végül maga Kerboga is halálát fogja majd lelni.{205}

Mindeközben Antiókhia falain belül egy Provence-ból való, Petrus Bartholomaeus nevezetű szegény zarándok Szent András apostollal kezdett álmodni, aki fölfedte előtte, hogy a Szent [a Gesta magyar változatában: Boldog – a ford.] Péter templomában eltemetve megtalálja a Szent Lándzsa ereklyéjét, amellyel Jézus Krisztus oldalát a keresztfán átdöfték. Június 14. reggelén nagy hűhó közepette lyukat ástak a templomban, amelybe „a csupán egy szál ingbe öltözött, mezítlábas” Péter beleugrott, és rendben meg is találta a lándzsa hegyét. Mire elcsigázott társai részéről nagy ünneplésben részesült, ráadásul Szent András egy utolsó látogatással is megjutalmazta, amelyre Jézus Krisztust is magával vitte, fölszólítva Pétert, hogy csókolja meg az Úr véres lábát.{206} Péter csodálatos fölfedezésének azonban nem mindenki adott hitelt, és néhány hónappal később tűzpróbának vetették alá, hogy ekképpen győződjenek meg állítása igazáról, amelynek következtében szörnyű gyötrelmek közepette belehalt a súlyos égési sérüléseibe.{207} De június közepén e csoda olyan epizódnak bizonyult, amelybe az éhező és kétségbeesett keresztesek – akiknek harcképessége minden egyes elfogyasztott lótetemmel tovább csökkent – gyengén pislákoló túlélési reményeiket belevethették.

Az igazság órája június 28-án reggel jött el. A Bohemond fővezérsége és a hercegek parancsnoksága alatt álló, a Szent Lándzsával fölvértezett és – annak tudatában, hogy ha tovább várakoznak, akkor a biztos éhhalál vár rájuk – mindenre elszánt keresztesek kitörtek Antiókhiából, hogy egy végső ütközetben csikarják ki a döntést. Kerboga korábban esküvel fogadta meg, hogy sem kegyelemre, sem pedig valamiféle alkudozásra nem számíthatnak az ellenfelei, így azt az üzenetet küldte Antiókhia birtoklóinak, hogy „csakis a kardommal foglak titeket kikergetni”.{208} Az atabég éppen egyik tisztjével sakkozott, amikor a városkapuk hirtelen kicsapódtak, és a szedett-vedett külsejű frank sereg hat csatasora kivonult élükön a fehér csuhába öltözött, éneklő papokkal meg szerzetesekkel, miközben más papok fönt, a városfalakról Isten segedelméért könyörögtek. Erre Kerboga is fölpattant az asztal mellől, és azonnal csatarendbe parancsolta a csapatait.{209}

Csendes eső hullott. A frankok között kevés híján az összes katona gyalogos volt, az egész seregben mindössze kátszáz hadra fogható lóval. Ágrólszakadt, jöttment megjelenésüket csak tovább hangsúlyozta a velük vonuló tafurok csapata – e kolduskatonák széles fapajzzsal védték magukat, és kegyetlenségük jellemzéseképpen a róluk szóló történetek azt állították, hogy ellenségeiket kéjes élvezettel falták föl. „A pogányok szeme láttára földarabolták, majd megfőzték vagy nyárson megsütötték őket, (…) azután kenyér meg mindenféle fűszerezés nélkül, mohón befalták, miközben azt mondogatták egymásnak: »ez igazán nagyon ízletes, sokkal jobb, mint a disznóhús vagy a sült sódar.«”{210} Ám ha a keresztesek gyöngének és lomposnak tűntek is, fegyelmezettek voltak, és az életükért küzdöttek. Ezzel szemben Kerboga egy korántsem egységes hadat vezetett, amelyik ha csatába indult, rögtön az ütközet kezdetén alkotóelemeire hullott szét. Miközben a vezérek azon vitatkoztak, hogy mi volna a kirohanó frankokkal szemben alkalmazható leghatékonyabb taktika, tétovázásuk átterjedt a csapataikra is, amelyek túlságosan szét voltak szóródva a hatalmas város falai körül ahhoz, hogy harcba induljanak.

Bohemond és a többi herceg támadást vezényelt az embereinek az Orontész partjain, ahol is egykettőre fölébe kerekedtek az atabég odacsoportosított katonáinak, majd egy őket hátba támadó csapatot is visszavertek. Ezt látva, a muzulmán sereg többi részén riadalom vett erőt, és ahelyett, hogy harcba szálltak volna, egyszerűen szétfutottak. Maga az atabég is kereket oldott, nyomában a megmaradt tisztjeivel, faképnél hagyták a nem harcolókat meg egy csapat mártíromságra vágyó önkéntest, akik fölesküdtek, hogy mudzsáhidként küzdenek. „A frankok [Kerboga seregéből] sok ezreket levágtak, és a táborban talált összes élelmet, pénzt, fölszerelést, lovakat meg fegyvereket zsákmányul ejtették” – jegyezte föl Ibn al-Athír. Nem ismertek kegyelmet: gyermekeket lovakkal tapostattak halálra, az asszonyokat hasuknál fogva tűzték lándzsavégre. Az egyik legnagyobb hadizsákmány Kerboga hatalmas sátra volt, amely „különböző színekből és selymekből kialakított tornyaival meg falaival egy igazi városra emlékeztetett”.{211} A keresztények alig hitték el a győzelmüket. Aguilers-i Rajmund, aki a keresztesek soraiban küzdött azon a napon, utóbb köszönetet mondott Szent Péternek és Szent Pálnak a megszabadításukért, „hiszen Jézus Krisztus urunk e szent közbenjárók által juttatta diadalra a frankok zarándok egyházát”.{212} Antiókhiában a fellegvár helyőrsége is megadta magát. Ily módon a keresztesek – minden várakozásra rácáfolva – Szíria egyik legnagyobb városát vehették a birtokukba. És a messzi távolból már Jeruzsálem hívta őket.