21
 
A belső ellenség

Azokat a sebeket, amelyeket a borogatás nem gyógyít, késsel kell fölnyitni…

Messze, egészen messze a Konstantinápolyban tomboló tűzvésztől és erőszaktól, a távoli Baltikumban 1205–1206 nyomorúságos telén Albert rigai püspök misztériumjátékot mutatott be. Az ilyen előadások sokat segítettek abban, hogy Isten igéjét elvigyék az egyszerű keresztény hívők közé. A szereplők a bibliai történetekben megjelenő alakokat személyesítettek meg, az isteni történet csodálatos eseményeit idézték föl magyarázatokkal vagy dalokkal kísérve. A misztériumjátékok fordulatos, drámai előadás révén közvetítették az írástudatlan tömegeknek a Biblia tanításait és üzeneteit, és Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendtek. Azonban Albert püspök – egy becsvágyó, ám javíthatatlanul kapzsi főpap, akit a diplomácia meg a politikai ügyeskedés jobban érdekelt, mint a lelkekkel való foglalatosság – különösen hasznosnak találta azokat a baltikumi végeken fekvő régi kikötőváros, Riga újonnan alapított püspökségében: nem csupán szórakoztatni és tanítani akarta a hívőket, hanem azokat is meg akarta nyerni a hit számára, akik addig még nem hallották meg Krisztus szavát, vagy nem figyeltek rá.

Az 1205–1206 telén előadott játékot Albert a lívnek nevezett pogány nép tagjainak szánta. A lívek a finn törzsek egyik nagyobb csoportjába tartoztak, és a Balti-tenger északkeleti térségében, a Rigai-öböl környékén, a Livóniának nevezett (nagyjából a mai Lettországnak megfelelő) területen éltek. Az egyik keresztény krónikás-költő úgy fogalmazott, hogy a lívek olyan „dölyfös pogányok”, akik legfőbb céljuknak azt tartják, hogy „a keresztényeket életüktől és javaiktól megfosszák”.{690} Ugyanakkor egy másik történetíró, Lübecki Arnold, Livóniát „minden földi jóban bővelkedő” területként jellemezte, ahonnan „soha nem hiányoztak Krisztus szolgái és az új egyház alapítói”. A németek birtokai és az ortodox keresztény fejedelemség, a Kijevi Rusz között húzódó – a mai Észtországot, Litvániát és Lettországot magában foglaló –, pogányok lakta területsáv termékeny földnek számított és bővelkedett a nyersanyagokban, prémben, viaszban, faanyagban, halban és borostyánkőben volt gazdag, amely vonzotta a vállalkozó kedvű kereskedőket, hasonlóképpen az egyházmegyéjüket kiterjeszteni kívánó, ambiciózus egyházi hatalmasságokat. A baj épp csak a helyi népességgel volt. A lívek és a szomszédos törzsek – északon a lettek meg az észtek, délen a szelének, szemgallok és a litvánok – ugyanis nem sok hajlandóságot mutattak arra, hogy meghallják az Úr igéjét, és alávessék magukat a Római Egyház által megkövetelt fegyelemnek és adófizetésnek. A kényszernek engedve esetleg megtértek, ha ezzel megmenthették az életüket, vagy ha sikerült valamely keresztény fegyveres csoporttal rövid távra szóló egyezséget kötni egy ellenséges törzs megtámadására. Ám a lívek legtöbbször még ezen körülmények között is az első kínálkozó alkalommal hátat fordítottak Krisztusnak, és a legközelebbi folyóba vetették magukat, hogy a keresztség szégyenfoltját lemossák magukról. Albert püspök el volt szánva rá, hogy megmutassa, valójában mi hiányzik nekik.

Albert balszerencséjére, a misztériumjáték nem aratott sikert. A hittérítő pap és krónikás, Livóniai Henrik szerint – aki a maga verzióját néhány évtizeddel később írta meg a balti eseményekről – az Albert színészei által előadott történet túlságosan nyers volt és durva a pogány hallgatóság ízlésének. A lívek hosszú esztendőkön át szenvedték el a keresztény harcosok Németországból és Skandináviából indított, évenként ismétlődő betöréseit, akik rendszerint a fegyverek szavával akarták őket megtéríteni. Ám e hittérítők nem csak a kereszténységet akarták rájuk kényszeríteni, hanem fosztogattak, gyilkoltak, elhajtották az állataikat, fölégették a termést és lerombolták a házaikat is – és bár ők is hasonló elszántsággal védekeztek, a szörnyű emlékek nem múltak el nyomtalanul. Az utóbbi időkben a támadókat az újonnan alakult, Krisztus lovagjainak livóniai rendje – röviden: Kardtestvérek – nevű militáns szervezet vad és kegyetlen harcosai irányították. A testület az Albert fegyveres kíséretét alkotó lovagokból alakult meg 1202-ben. A kardtestvérek a templomosokéhoz hasonló öltözetet – vörös kereszttel és karddal díszített köpenyt – viseltek, többé-kevésbé mértékletes életmódot folytattak, huzatos laktanyákban laktak, káposztán éltek, és nagyjából ugyanannyi időt töltöttek ájtatoskodással, mint öldökléssel.{691} Az egyik, velük szemben ellenséges érzelmeket tápláló krónikás viszont egyszerűen bűnözőknek tartotta a kardtestvéreket, „akik nem ismertek törvényt vagy királyt, és csak a maguk feje után mentek”.{692} Legfőbb céljuk a lívek meg a többi pogány nép megtérítése vagy kiirtása volt, valamint azt tűzték ki maguk elé, hogy keresztény uralom alá vonják a Rigánál tengerbe ömlő Nyugati-Dvina (Daugava) folyó medencéjét. Ennek megvalósításához véres kegyetlenséggel fogtak hozzá, lassanként, kilométerről kilométerre haladtak fölfelé a Dvina völgyében, megfélemlítve vagy megvesztegetve az ott élőket, és magaslati erődöket, őrtornyokat építettek az őket követő keresztény telepesek, ciszterci szerzetesek meg hittérítő papok számára.