20
 
Emésztő tűz

Amióta világ a világ, ily kevés ember ilyen nagy tettre még nem vállalkozott.

Enrico Dandolót 1192 júniusában – nagyjából nyolcvanhét esztendős korában – választották meg dózsénak Velencében, bár ekkor már hosszú ideje világtalan volt. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy az 1170-es években tett bizánci látogatása alkalmával veszítette el látását, amikor összekülönbözött Manuél Komnénosz bizánci császárral; a mendemonda szerint az uralkodó megkötözte Dandolót, és egy csiszolt üveglencsét a nap sugaraiba tartva kiégette a látóhártyáját. Jóllehet a történet hátborzongató – és figyelembe véve a konstantinápolyi császári udvarban alkalmanként elharapódzó, gazdag fantáziára valló kegyetlenkedést, nagyon is elképzelhető –, ám nem felel meg a valóságnak. A Velencei Köztársaság szolgálatában eltöltött hosszú pályafutása során Dandolo minden bizonnyal többször is megfordult a császárok környezetében. Azonban a látásától nem Manuél Komnénosz fosztotta meg.{640} Inkább arról lehetett szó, hogy – amint Dandolo ezt a Geoffroy de Villehardouin nevű francia lovagnak és krónikásnak elmesélte – 1715-ben beverte a feje hátsó részét, és ennek következtében a látása egy éven keresztül folyamatosan gyöngült.{641} Ez természetesen rengeteg kellemetlenséggel járt – például valakinek állandóan vezetnie kellett a lovát –, ám végzetes módon nem gátolta az öregembert a munkájában.{642} Miután dózsénak választották, fogyatékossága és magas kora ellenére több mint egy évtizedig szolgál majd az Adria leginkább nagyratörő tengeri hatalmának államfőjeként: ő lesz minden szálak mozgatója, aki királyok és császárok sorsáról határoz majd.

Az Adriai-tenger északi csücskében fekvő Velence a Kr. u. 6. század körül bukkant föl a lagúnájából. Dandolo korában már egy büszke, vallásos és gazdag arisztokratikus köztársasággá nőtte ki magát, amelyet választott tisztségviselő (dózse) és a tanács kormányozott, és a térség minden számottevő hatalma – Róma, Bizánc, a Német-római Birodalom – óvatos respektussal viszonyult hozzá. A városnak hatvanezer lakosa volt, ők a Rialto-negyed körül elhelyezkedő szigeteken éltek. Velencét a Canal Grande szelte ketté, és messziról felismerhető volt a konstantinápolyi Szent Apostolok-templom mintájára, a 11. század végén emelt, fenséges Szent Márk-székesegyházról. A köztársaság legféltettebb kincsének Szent Márk hamvait tartották; az evangélista holttestét 828-ban lopták ki Alexandriából vállalkozó szellemű kereskedők, nem kevés leleménnyel, úgy játszották ki a muzulmán vámtisztek éberségét, hogy sertéshússal megtöltött hordóba rejtették.

Történelmének legkorábbi éveiben a velencei gazdaság alapját a sótermelés, a mezőgazdaság és a halászat adta, ám a 11. és a 12. századtól a tenger fölötti uralom megszerzése következtében a város életében látványos föllendülés kezdődött. A köztársaság hajóit – a gyorsjáratú, karcsú, vágósarkantyúval fölszerelt harci gályákat, amelyeket izomtól duzzadó evezősök hajtottak sebesen előre, meg a terebélyes, magasra nyúló árbóccal rendelkező, egyik kikötőből a másikba árut és pénzt szállító vitorlásokat – a Földközi-tengeren mindenütt látni lehetett. Akárcsak a többi, Észak-Itáliában található tengeri hatalom – Pisa és Genova –, katonai erejét Velence is a nyílt piacon bocsátotta áruba, kereskedelmi előnyökért cserébe erőszakos tengeri akciókat kínált. Az 1080-as években I. Alexiosz Komnénosz egyezséget kötött, amelynek értelmében a velencei gályák normann hajókra támadtak, aminek fejében a velencei kereskedők a bizánci kikötőtőket és piacokat vámmentesen használhatták.{643} A 12. században a velencei hajók a keresztes királyok megbízásából járőröztek a levantei partok mentén; 1124-ben velencei keresztesek segítettek Türosz elfoglalásában, ezért jogot nyertek arra, hogy a frankok által uralt Kelet minden városában független kereskedőkolóniákat alapíthassanak. A mindebből következő gazdagság és tekintély Velencét az európai politika fő színpadára helyezte, előkelő státusza 1177 júliusában még inkább megerősítést nyert, amikor a város Barbarossa Frigyes és III. Sándor pápa közötti látványos béketárgyalásnak adott otthont, amelynek során a vörös hajú német-római császár a Szent Márk-székesegyházban nyilvánosan leborult, és megcsókolta a Szentatya lábát. Barbarossa azért tartotta ezen ünnepélyes esemény számára alkalmasnak Velencét, mert a város „egyedül Istennek volt alárendelve”.{644}

A Dandolo nemzetség a köztársasággal együtt emelkedett a magasba, sikerüket látványosan szimbolizálta a Rialto központjában felhúzott, a Canal Grande partjától húzódó pazar épületegyüttes. Enrico idejében a család már csaknem két évszázada szolgálta odaadó buzgalommal a várost. A família tekintélyét Domenico Dandolo a 11. század elején, Bizáncban tett üzleti útjaival alapozta meg: az egyik ilyen megbízatása alkalmával sikerült Velence számára megszereznie Szent Tarasziosz relikviáit. Enrico apja, Vitale Dandolo az 1155 és 1172 között regnáló II. Vitale Michiel, majd Sebastiano Ziani (1172–1178) dózsék belső tanácsosaként és bírájaként szolgált. Egy ugyancsak Enrico nevű nagybátyja Grado város pátriárkája, Velence kiemelkedő egyházi méltósága, valamint a velencei egyház lelkes megújítója volt. Mind Vitale, mind az idősebb Enrico a keresztesek seregében harcolt, és 1124-ben részt vettek Türosz ostromában.

Ami az ifjabb Enricót illeti, ő diplomataként szerzett nevet magának. 1171-ben katonaként járt Bizáncban, még azzal a sereggel, amely kártérítést akart kicsikarni Manuél Komnénoszból, aki megfosztotta a velenceieket kereskedelmi jogaiktól, és hozzávetőleg tízezer kalmárt börtönöztetett be. A vállalkozás igencsak balul ütött ki, és katasztrófába fulladt, amikor a velencei tengerészek között pestis tört ki, úgyhogy csak nagy nehézségek árán jutottak haza, ám magukkal vitték a gyilkos kórt, amely tettükkel olyan nagy fölháborodást váltottak ki a lakosság körében, hogy a hivatalban levő dózsét a nyílt utcán ledöfték. Ám Dandolo mindebből sértetlenül került ki, és az 1174–1175-ös évek folyamán két ízben Egyiptomba is ellátogatott, először azért, hogy II. (Jóságos) Vilmos szicíliai királlyal tárgyalhasson, azután pedig azért, hogy Szaladinnal próbáljon meg kereskedelmi egyezményt kötni. Az 1180-as évek ismét Konstantinápolyban találják, ahol a „latinok lemészárlása” néven ismert incidens politikai következményeit igyekezett elsimítani: e véres események során a gazdag nyugati katolikusok ellen föllázadt görög tömeg ezrek életét oltotta ki, a pápai legátus levágott fejét pedig egy kutya farkához kötötték. Meglehet, Dandolo a dózsei tisztségre való megválasztásakor már idős és világtalan volt, ám a hosszú évek során összegyűjtött tapasztalatai, hideg és számító, gyakorlatias természete pontosan megfelelt a köztársaság igényeinek. Hivatali esküjében azt ígérte, hogy „érdekeiket szem előtt tartva, tisztességgel, az egyenes úton járva fog munkálkodni a velenceiek becsületéért és hasznáért”.{645}

Dandolo uralkodásának első kilenc esztendeje mozgalmasan telt, hiszen tengernyi és igen sokféle feladattal kellett megbirkóznia: a dózsék peres ügyekben ítélkeztek, határoztak a követendő gazdaságpolitikáról, felügyelték a külügyi diplomáciát, az egyházzal való kapcsolatokat és még sok egyéb mást. Azonban Dandolo – bár már a kilencvenedik életévét is betöltötte – mindezen feladatokat nagy lendülettel és hatékonysággal látta el. Szigorú törvényeket hozott, amelyek korlátozták az újjonnan érkező kereskedők letelepedését a köztársaságban. Fölügyelte Velence bonyolult törvénykönyvében végzett kiigazításokat. Egy új érme – a 98 százalék tiszta ezüstöt tartalmazó grosso – bevezetésével alapjaiban újította meg a városállam pénzverési politikáját.{646} Folyamatos diplomáciai levelezést tartott fönn az egymást követő bizánci császárokkal, keresve a lehetőséget arra, hogy az évtizedekkel korábbi gyümölcsöző munkakapcsolatot visszaállítsa. Ahogy a 12. század a végéhez közeledett, Dandolo a Velence irányításával töltött hivatali idejét bizonyos megelégedettséggel szemlélhette. A gazdasági élet pezsgett, a köztársaság gyarapodott. És ekkor, 1201 elején az alpesi hágókon leereszkedve, hat követ érkezett Franciaországból, beléptek a dózse udvarába, és olyan üzletet ajánlottak Dandolónak, amilyen csak egyszer adódik az ember életében. Egy csapásra minden megváltozott.

A dózsét 1201 februárjában fölkereső küldöttek Franciaország három legnagyobb hatalmú urának – Tibold, champagne-i grófnak, Lajosnak, Blois grófjának és Balduin flandriai grófnak – a képviseletében érkeztek. Az egyik követ Geoffroy de Villehardouin volt, akit Champagne marsalljaként választottak be a küldöttségbe, és aki a tárgyalásokról szemléletes feljegyzést készített. A követek beszámolója szerint az uraikat föllelkesítették a pápa által küldött prédikátoroknak egy újabb – a harmadik keresztes háború félbehagyott feladatát a Szent Sír és Jeruzsálem visszahódításával befejező – hadjárat indítására ösztönző beszédei. Mindhárman fiatalemberek voltak: Tibold a huszonharmadik, Lajos és Balduin huszonnyolcadik évét taposta. A társadalmi osztályukból származó ifjak többségéhez hasonlóan őket is a Nyugat-Európa királyi udvaraiban, dísztermeiben viruló, valódi és képzeletbeli hősöket dicsőítő – kezdve Artúr királytól az első keresztes vitézekig –, közkedvelt balladákban megénekelt lovagi eszmények hevítették.{647} Mindannyian a keleti kalandjaikról elhíresült családokból származtak, és alattvalóik közül már a régi idők óta is mindig sokan szegődtek a keresztesek soraiba. Tibold még egy olyan testvérrrel is büszkélkedhetett, aki a jeruzsálemi trónon ült: a bátyja, Champagne-i Henrik részt vett a keresztes hadjáratban, 1192-ben feleségül vette Amalrik király legkisebb leányát, Izabellát, és 1197-ig annak oldalán uralkodott, mígnem az akkoni királyi palota ablakán kizuhanva halálát lelte.{648}

A prédikáció, amely Tiboldot, Lajost, Balduint, illetve a kor- meg rendbeli társaikat ennyire föltüzelte egy ugyancsak fiatal egyházfő, III. Ince pápa megbízásából hangzott el, akit 1198-ban, igen fiatalon, mindössze harminchét évesen választottak meg a katolikus egyház fejévé. Ince – eredeti nevén Lotario dei Conti di Segni – autoritárius főúr volt, merészen ívelt orral, alatta takaros, sűrű bajusszal. Kiváló jogászként és tehetséges teológus-filozófusként ismerték. Mindennél jobban értett a meggyőzéshez – akár hízelgéssel, akár szenvedélyes szóáradattal élve –, és 1198-ban eme tehetségét arra fordította, hogy a Tiboldhoz, Lajoshoz és Balduinhoz hasonló híres lovagokat meggyőzze: legyenek ők azok a vezérek, akik a nemzedékük élén új hadjáratot indítanak a Szentföldre. A megválasztása után mindössze hét hónappal kiadott Post miserabile Jerosolimitane kezdetű, mesterien megszerkesztett bullájában, Ince a már ismerős, megszokott kifejezésekkel siratta „Jeruzsálem szerencsétlen elvesztését, (…) annak a földnek mindannyiunkat lesújtó elrablását, amelyen Krisztus lába tapodott, (…) az életet adó kereszt vérlázító eltávolítását”.{649} Pontos jogászi terminusokkal határozta meg a keresztes hadjárat minden világi és spirituális hozadékát. És hogy még nagyobb lelkesedést váltson ki, a hadba szólítást a lovagoknak címzett, ékes nyelvezettel fogalmazta meg, Jeruzsálem elvesztését minden életerős, ifjú harcos becsületét és hírnevét befeketítő, személyes sértésként tüntetve föl. Ince az ajjúbidákat olyanoknak festette le, mint akiknek a szájából föltartózhatatlanul ömlik a rágalom, a gyalázkodás, amikor felsőbbrendűségükkel dicsekednek:

Így szólnak: „De hát hol van a ti Istenetek, aki sem magát, sem titeket nem tud kiszabadítani a kezünk közül? Nézzétek! Íme, meggyaláztuk szentélyeiteket. Nézzétek! Azután meg rátettük kezünket azon dolgokra, amelyek tinéktek a legkedvesebbek. (…) Immáron elvettük a gallok lándzsáinak erejét, és kettéroppantottuk őket, megtörtük az angolok igyekezetét, fölmorzsoltuk a németek hatalmát, (…) megfékeztük a dölyfös spanyolokat. (…) Hol van tehát a ti Istenetek?”{650}

Meglehet, mindez nem volt egyéb fikciónál, ám ennek dacára a századforduló idején kiadott pápai enciklika a nyugat-európai lovagi rendeknek címzett, tökéletesen eltalált hangvételű fölhívás volt, olyan, amelyik teljesen összhangban állt a 13. századba átlépő harcosok többségének lelkialkatával és törekvéseivel.

Amikor a három követ – Tibold, Lajos és Balduin – megérkezett Velencébe, III. Ince negyedik keresztes hadjáratba hívó szava már elkezdte éreztetni a hatását. A nép fiai között az a szóbeszéd járta, hogy az ördög megszületett Babilonban – vagyis Kairóban –, és ha nem tesznek semmit ellene, akkor a világ egyhamar pusztulásra jut.{651} A hangulatot Franciaországban még tovább hevítették az olyan vándorprédikátorok, mint a Párizs környékén jól ismert, szokatlanul falánk, ám kiváló szónoki tehetségéről és csodás tetteiről nevezetes Neuillyi Fulkó, vagy Pairis-i Márton ciszterci apát, aki 1200. május 3-án híressé vált prédikációt tartott a bázeli Szűz Mária-székesegyházban, amelyben kikelt az ellen, hogy az Úr Szent Sírja „egy pogány és kegyetlen népség” uralma alatt áll.{652} Mások – közöttük Tibold és Lajos – a champagne-i gróf écryi kastélya körül elterülő síkon, 1199. november 28-án megrendezett lovagi torna alkalmával, a harcmezőn tettek keresztes fogadalmat.{653} A fölesküdött keresztesek táborát gyarapították továbbá Brienne, Amiens, Saint-Pol és Perche grófjai, Soissons püspöke, valamint többtucatnyi bárócsemete, kalandra éhes lovagok és sok száz alacsonyabb rangú vitéz. Bárók, illetve egyházi emberek különböző csoportjai a Német-római Birodalomban is mozgolódni kezdtek annak ellenére, hogy a Bejrút és Szidón visszafoglalását 1197–1198-ban támogató német keresztes hadjárat teljes fejetlenségbe fulladt, VI. Henrik német-római császár pedig elhalálozott, miközben Szicília trónját akarta megszerezni magának (azon az alapon, hogy a néhai II. Roger király leányát, Konstanciát vette nőül), ekképpen utódlási válságba kergetve a német birodalmat és szomszédait, amelyet csak több évtized elteltével sikerült megoldani.

Miközben a keresztes hadjárat iránti lelkesedés egyre magasabbra hágott, a vezérek komoly szervezési nehézségekbe ütköztek. Nem akadt ugyanis olyan nyugati uralkodó, aki a vállalkozáshoz nevét adta volna: Fülöp Ágost viszolygott attól, hogy megismételje az előző évtized kudarcait; Oroszlánszívű Richárd utódját az angol trónon – öccsét, (Földnélküli) Jánost – túlságosan is lekötötte azon igyekezete, hogy megvédje a kontinensen fekvő birtokait Fülöp támadásaitól, mint hogy a jeruzsálemiek bajaival foglalkozzon; a németeknek pedig két uralkodójuk is odaveszett az előző hadjáratban, és ekkor épp azon marakodtak, hogy ki tegyenek meg királyukká. A fejedelmi patrónus támogatása nélkül maradt főuraknak mindenképpen el kellett érniük, hogy ügyüknek valamelyik tehetős európai hatalmat megnyerjék – lehetőleg olyat, amelyik rendelkezik keresztes háborús tapasztalattal, meg a csapatok és hadianyagok földközi-tengeri szállításához kellő eszközökkel. Hajókra és katonai tanácsadókra volt tehát szükségük, ezért fordultak Dandolóhoz. Ahogy Villehardouin fogalmazott: „abban állapodtak meg, hogy Velencébe mennek, azt remélvén, hogy ott több hajót találnak, mint bármely más kikötőben.”{654}

A követek érkezése sok gondot okozott Dandolónak, hiszen a javaslatuk csábító, ugyanakkor veszélyes is volt. Mind a Velencei Köztársaság, mind a Dandolo család busás haszonra számíthatott a keresztes hadjárat kapcsán várható zsákmányból, kereskedelmi előnyökből, illetve vallásos és jámbor hírnevének megerősödéséből. Ám amikor a dózse tárgyalni kezdett a küldöttekkel, azok elképesztő számokkal hozakodtak elő. Villehardouin és társai harmincezer főnél is népesebb sereg kiállításáról beszéltek. Egy ilyen tömeg szállításához több száz hajóra – ötven gályára és háromszor annyi csapatszállítóra – lett volna szükség, amelynek többségét az Arzenálnak nevezett hajógyárban kellett volna a semmiből megácsolni. A flottához szükséges legénység kiállításához az összes szolgálatra alkalmas férfinak közel a felét kellett volna összetoborozni az egész köztársaságban. Az ügylet a velencei történelem legnagyobb katonai kontraktusának ígérkezett, azonban Dandolo tájékoztatta a követeket, hogy egy ilyen ügyben nem hozhat ripsz-ropsz döntést. Érdekelni azonban továbbra is érdekelte a terv, ezért a kérést a tanács elé bocsátotta, és Velence döntéshozói visszavonulva nyolc napon át vitatták meg az ajánlatot. Végül meghozták a határozatukat, amely úgy szólt, hogy segíteni fognak – mégpedig a kérésnek megfelelő mértékben –, föltéve, ha ezzel a velencei nép is egyetért.

A hónap végén tízezer velencei gyűlt össze a Szent Márk-székesegyházban és a templom körül, majd a szentmise végeztével hangos kiáltásokkal biztosították támogatásukról a dózsét és a tanácsot. Velence – hangoztatták egyetértőleg – építse és szerelje föl, lássa el legénységgel és minden szükségessel a hatalmas armadát, amely képes lesz arra, hogy 33 500 keresztes harcost és 4500 lovat Keletre szállítson. A feladat végrehajtására nemcsak az Arzenál műhelyeinek kapacitását biztosítják majd a velenceiek, hanem jóformán a város egyévi jövedelmét is e célnak szentelik. Sorshúzással döntik el, hogy a lakosságból ki lesz az – minden második férfi, vagyis minden kettőből egy –, aki szolgálatot teljesít a hajókon. Mindennek fejében a keresztesek az egész Francia Királyság éves jövedelmének kétszeresét kitevő összeg – 85 000 ezüstmárka – megfizetésére vállaltak kötelezettséget, mint ahogy arra is, hogy a hadjárat során bárhol szerzett bármiféle zsákmány fele részét Velencének juttatják.{655} A titkos megállapodás a hadjárat első célpontjaként a Nílus-deltában fekvő Alexandriát tűzte ki, azt föltételezve, hogy a gazdag város könnyű préda lesz, ugyanis a folyó áradása már öt egymást követő évben maradt el, s ennek következtében Egyiptom éhínséggel és nélkülözéssel küszködött, illetve azt is gondolták, hogy ez lesz majd az északkeletre, Palesztinába tartó előrenyomulás stratégiai főpróbája.{656} Az egész sereg gyülekezését 1202 tavaszára, Velencében hirdették meg.

Ez mindkét fél számára óriási hazárdjátéknak tűnt. A francia követek csillagászati összegért fogadták fel a Nyugat legkiválóbb flottáját, és megesküdtek a szent ereklyékre, hogy a kibérelt hajókat megtöltik katonával. Ami meg Dandolót és a velenceieket illeti, ők beleegyeztek abba, hogy a köztársaság összes jövedelmét egyetlen katonai vállalkozásba fektetik, amely vagy a legjövedelmezőbb hadjárat lesz Türosz 1124-es bevétele óta, vagy pedig csődbe viszi a városállamot. Mindkét oldal tisztában volt a tét nagyságával. A szerződések jóváhagyása alkalmával az érzelmek magas hőfokon izzottak. „Tudjátok meg, hogy temérdek könnyet ontottak ekkor a palotában – jegyezte föl Villehordouin. – Majd mindkét fél késedelem nélkül elküldte követeit Rómába, Ince pápához, azzal a kéréssel, hogy erősítse meg az egyezményt, s ő ezt készségesen meg is tette.”{657} Eközben pedig a velenceiek munkához láttak. A negyedik keresztes hadjárat tehát elkezdődött.

Az Arzenál műhelyeiben lankadatlan munkával – serény kalapácsolással, fűrészeléssel, gyalulással, szigeteléssel – eltöltött esztendő alatt a velenceiek elkészítették a mintegy kétszáz gályából, hadi- és szállítóhajóból álló, „valaha látott legnagyszerűbb flottát”. Az itáliai piacokon óriási mennyiségben fölvásárolt bor, hús, sajt és lótakarmány, tehát minden szükséges ellátmány pedig a szállítóhajók gyomrába került. Az 1202 kora nyarán Velencébe érkező, és a Lidónak nevezett, hosszan elnyúló homokos parton tábort verő keresztes sereg azonban korántsem hasonlított arra, amit korábban oly magabiztosan megígértek. Először is a lázzal küszködő champagne-i grófot, Tiboldot a betegség 1201 májusában elragadta. Helyére, a legfőbb parancsnoki tisztre a középkorú, észak-itáliai Bonifácot, Montferrat őrgrófját javasolták és fogadták el, jóllehet ő még hónapokig nem csatlakozott a sereghez. Az összegyűlt had a tervezettnek csupán csekély töredékét tette ki. Eközben Észak-Franciaország vidékein egyre élénkebb készülődés volt tapasztalható, tömérdek férfi és nő vette föl a keresztet, gyűjtött össze útravalót meg fegyvert, zálogosította el a birtokát, tett különféle adományokat a rendházaknak, hogy cserébe áldásukat kérje a közelgő hosszú és bizonytalan útra.{658} Ám a mindeme tevékenység eredményeként összegyűlt sereg mérete meg sem közelítette a Velencének tett merész ígéreteket. Nemcsak a toborzás eredménye maradt el a beígért igen jelentős létszámtól, de a keresztet fölvevők közül sokan fölösleges vesződségnek ítélték, hogy az Alpokon átkelve a lagúnák városánál gyülekezzenek, hiszen minden további nélkül elutazhattak Marseille-be, Genovába vagy Dél-Itáliába, onnan pedig a tavasszal rendszeresen közlekedő hajók bármelyikére felszállva Akkonba vitorlázhattak. Dandolo abból indult ki, hogy a keresztesek teljesítik majd az üzleti ajánlatukban rögzített feltételeket.{659} Nem teljesítették, mert nem tudták teljesíteni. A beígért keresztes hadnak kevesebb mint a harmada gyűlt össze, a velencei tengerészek önmagukban kétszer annyian voltak. És ami a legnagyobb csalódást okozta: a megérkezett vezérek nem tudták kifizetni a velenceiek munkájáért járó 85 000 márkát. Valamivel több mint 50 000 volt csupán a tarsolyukban.

A helyzet tehát válságosra fordult. A velenceiek egy egész éven át verejtékeztek, óriási költségekbe verték magukat, és íme, most a csőd szélére jutottak. Dandolónak cselekednie kellett. Világosan látta, hogy olyan megoldást kell találnia, amellyel megmentheti polgártársait a fenyegető pénzügyi katasztrófától, a kereszteseket pedig úgy engedheti el a kikötőből, hogy a tekintélyük nem szenved csorbát. Egy igencsak vakmerő tervet eszelt ki, mely szerint az utazásukat első ízben a Velencétől kevesebb mint 320 kilométerre található Zárában szakítják meg, ahol partra szállnak és kifosztják a várost.

A vállalkozást Dandolo és polgártársai mindenképpen jogosnak és indokoltnak ítélték. A dalmát tengerparton fekvő Zára valamikor a köztársaságnak volt alárendelve és adót fizetett neki, ám az 1180-as években kitört lázadás óta a város elöljárói a magyar keresztény Imre királyt ismerték el uruknak. Az alattvalói hűség ilyetén megsértése mindenképpen büntetést érdemel – érvelt Dandolo. Azonban a francia keresztesek vezérei – közöttük Montforti Simon – elfogadhatatlannak tartották, hogy ilyen mértékben eltérjenek a hadjárat eredeti céljától, ám nem utolsósorban azért is tiltakoztak, mert Imre Rómának engedelmeskedő keresztény király volt, aki maga is keresztes fogadalmat tett. III. Incében is fölmerült már a gyanú, hogy Dandolo a keresztes flottát esetleg Zára megbüntetésére használná fel, ezért kifejezetten figyelmeztette Velence urát, hogy meg ne próbálkozzon ilyesmivel. A dózse tehát az engedelmesség látványos megtagadására készült. A nyári hónapok, amelyeket Alexandria, majd – Isten segedelmével – Jeruzsálem diadalmas ostromára szándékoztak fordítani – vitákkal és torzsalkodással teltek el, miközben a sereg katonái halálra unták magukat. Végül október első hetében – amely az utolsó, a hajózásra még alkalmas időpont volt, mielőtt a viharok lecsaptak volna a tengerre – a keresztes vezérek ráébredtek, hogy tovább már nem teketóriázhatnak: vagy Zárába vitorláznak, vagy hazamennek. A két rossz közül a kisebbet választották. A dózse népes sokadalom előtt tett keresztes fogadalmat, ám a keresztet nem a köpenyére varratta föl, hanem a kalapjára tűzte. Kevéssel később, ötven nagy testű áruszállító hajóból, hatvan hadigályából, száz lószállító bárkából és a nyomukban haladó, sok-sok kisebb vízi járműből álló hatalmas flotta hajózott ki Velencéből a nyílt tengerre.{660} Dandolo élénkvörös meg ezüstszínű szövettel ékesített gályája utolsóként hagyta el a várost, hogy soha többé ne térjen vissza.

Amikor a hajóhad 1202. november 10-én és 11-én megérkezett a zárai kikötő bejáratához, a polgárok keresztes zászlókat tűztek ki a városfalakra, emlékeztetve a velenceieket meg a franciákat, hogy ők is keresztesek. Dandolo azonban ügyet sem vetett rájuk. Nem törődve keresztes hívei tiltakozásával, rohamot vezényelt. Erre a velencei gályák átszakították a kikötőt védő láncokat, a csapatok partra szálltak, majd megkezdték a falak bombázását, az árkászok pedig az aknáknak való alagút kiásását. A városlakókon rémület lett úrrá, három nap múlva pedig már békéért könyörögtek, végül a kapukat is kinyitották, a megadás feltételéül csak azt szabták, hogy a támadók ne rendezzenek vérfürdőt. Abból csakugyan kevés folyt, ám amikor a velenceiek meg a franciák bevonultak, amit csak értek, eloroztak, majd a városon fele-fele arányban megosztozva, fölütötték benne a téli szállásukat. Utóbb Dandolo a zárai tetteit teljesen jogszerűnek állította be, míg a történetíró Pairis-i Günther „gyűlöletes cselekedetnek” minősítette.{661}

Véleményét sokan osztották. Amikor híre ment, hogy a keresztesek eltértek eredeti céljuktól, és III. Incéhez is jutott, a Szentatya igencsak dúlt-fúlt haragjában. Dühében a legsúlyosabb megtorlásra ragadtatta magát: az ostrom minden résztvevőjét kiátkozta. A döntésben keserű irónia rejlett. A hadjárat katonái ugyanis abban a hitben csatlakoztak a vállalkozáshoz, hogy bűneik megbocsáttatnak, ám a dolgok új állása szerint, ha útközben meghalnának, lelkük egyenesen a poklokra jutna. A vezérek minden megtettek, hogy a pápai döntésről a sereg ne szerezhessen tudomást, hiszen ellenkező esetben a katonák soraiban lázadás tört volna ki, majd küldötteket menesztettek a pápai udvarba, arra kérve Incét – a „szükség törvényt bont” elvére hivatkozva –, hogy változtassa meg az ítéletét.{662} A Szentatya végül vonakodva, de engedett, ám szigorú parancsban tiltotta meg az efféle gyalázatos tettek megismétlését. Ezentúl a keresztesek „semmi módon sem szállhatják meg és háborgathatják a keresztények országait”.{663} Azonban Dandolóról és a velenceiekről lepergett a pápai intelem. Amikor 1203 tavaszán kivonultak Zárából, a városfalakat lerombolták és a templomokat kivéve mindent porig égettek. Ezután keletnek vették útjukat. De az armada nem Akkon, sőt még nem is Alexandria irányába hajózott. A cél – hangozzék bármilyen hihetetlenül is – most Konstantinápoly volt.

A keresztes mozgalommal már a kezdetektől szoros kapcsolatban álló bizánci állam ügyeit az 1190-es évek folyamán folytonos feszültség és véres erőszak jellemezte. Amikor 1191-ben az Akkonba hajózó Oroszlánszívű Richárd partra szállt Ciprus szigetén, maga is szemtanúja lehetett az egész birodalmat fölkavaró zavargásoknak, amelyeket a hatalomért folyó küzdelmek váltottak ki a Komnénosz-dinasztia egymással vetélkedő ágai között. Tíz év elteltével Bizáncban a helyzet semmivel sem lett nyugodtabb. 1185-ben a kiemelkedő képességűnek nem nevezhető, de barátságos és jó szándékú herceg, II. Iszaakiosz Angelosz – akit az országban leginkább fényűző építészeti terveiről, illatos fürdőiről és méregdrága ruháiról ismertek – szerezte meg magának a trónt. Ez a „pávaként pöffeszkedő piperkőc, aki soha nem vette föl kétszer ugyanazt a ruhát”, tíz éven át uralkodott, ám az 1195 márciusában kitört zendülés során bátyja, III. Alexiosz Angelosz kiebrudalta a hatalomból, megvakíttatta, és élete végéig – kenyéren és boron – börtönben tartotta.{664}

Ám III. Alexiosz igen hamar megbánta, hogy elfoglalta a császári trónt, mert uralkodása alatt csapások sorozata sújtotta a birodalmat, amelyet minden irányból támadtak az anatóliai szeldzsukok, a magyarok, a bolgárok és a vlachoknak nevezett balkáni nép. Miközben ő a védekezéssel volt elfoglalva, II. Iszaakiosz ugyancsak Alexiosznak hívott kamasz fia bosszút forralt. 1201-ben az ifjú álruhában elhagyta a birodalmat, Nyugatra szökött, és meleg fogadtatásra lelt a német király, Fülöp sváb gróf udvarában, aki Alexiosz nővérét, Angelosz Irént vette feleségül. Alexiosz legföljebb tizenkilenc éves lehetett, amikor Fülöp és Irén környezetébe került, csaknem minden ismerőse reménytelenül éretlen, a fejlődésben megrekedt személyiségnek tartotta, aki könnyen esik a felelőtlen léhaság meg a részegeskedés vétkébe. Azonban a német földön alkalmas helyet talált magának arra, hogy nagybátyja megbuktatásán fondorkodjon, és élt is a lehetőséggel. 1201-ben Sváb Fülöp udvarában találkozott a keresztes vezérrel, Montferrati Bonifáccal, és egy pokoli ötlet magját ültette el benne.

Miközben a velencei meg a francia keresztesek 1203–1204 telét Zárában töltötték, Alexiosz herceg követeket menesztett hozzájuk, és egy elképesztő ajánlattal lepte meg őket. Ha segítik a fiatalembert abban, hogy visszakapja atyja császári trónusát – ismertették a javaslatot a küldöttek –, akkor Alexiosz az egész Bizánci Birodalmat a pápa fennhatósága alá fogja helyezni, illetve fizet 200 ezer ezüstmárkát, ezenfelül megígéri, hogy személyesen csatlakozik a keresztes hadjárathoz, vagy ad tízezer harcost az Alexandria ellen tervezett ostrom támogatására, és élete végéig ötszáz lovagot (amely hozzávetőleg megegyezett a Keleten tartózkodó templomosok lovashaderejével) biztosít a Jeruzsálemi Királyság védelmére.{665} E meghökkentő ajánlat nem csupán a keresztesek pénzügyi gondjait oldotta volna meg egy csapásra, de az Ajjúbidák legalább egy nemzedékre szóló semlegesítésére is reális lehetőséget kínált. „S tudjátok meg – jelentette ki az ifjú Alexiosz –, hogy ilyen előnyös egyezséget még soha senkinek nem ajánlottak fel.”{666}

Mint minden túlságosan is kedvezőnek tűnő ajánlat, az Alexiosz kínálta ügylet is tetszetősen csomagolt füllentések és szájhősködés egyvelege volt. A keresztes seregben parázs veszekedés tört ki azok között, akik ezen átláttak és a többiek között, akik viszont lépre mentek. A józanabbja – többek között Montforti Simon és Renaud de Montmirail – megcsömörölve a folytonos hadakozástól, hátat fordított a seregnek, és a többiektől különválva Szíriába ment. „Úgy tartották, egy ilyen kis csoportnyi zarándok ostoba és helytelen dolgot cselekedne, (…) ha fölhagyva szent zarándoklatukkal háborút indítanának annak minden veszélyével együtt a megerősített és népes város ellen pusztán azért, hogy egy idegen kedvébe járjanak – írta Pairis-i Günther. – Eme háború az egyik oldalon mindenképpen nagy vérontással járna, de meglehet, hogy mind a kettőn.”{667} Montferrati Bonifác, Flandriai Balduin, I. Lajos, Blois grófja és Hugó, Saint-Pol grófja azonban elfogadta a herceg ajánlatát, abban bízva, hogy számíthatnak az egyszerű keresztesek körében uralkodó görögellenes előítéletekre, akiket hosszú időn át szédítettek azzal, hogy a keresztesek korábbi kudarcait a bizánciak hitvány árulása okozta, és akik a keleti keresztényeket férfiatlan, züllött, „aljas söpredéknek” tartották.{668} Korántsem oly lelkesen, de Dandolo is csatlakozott a többiekhez, hiszen áldatlan helyzete mit sem változott. A köztársaságot anyagilag oly mértékben elkötelezte e szerencsétlen vállalkozás iránt, hogy nem maradt egyéb választása: az úton tovább kellett menni.

1203. április 25-én – Szent Márk ünnepén – Alexiosz herceg Zárába érkezett, hogy csatlakozzon a keresztesekhez. A nyár elején a hajóhad – a herceggel a fedélzetén – fölszedte a horgonyt, végigdúlta Korfut, körbevitorlázta a Pelopponnészosz félszigetet, majd a Dardanellák felé vette az irányt. Konstantinápolyhoz közeledve találkoztak két, „zarándokokat, lovagokat és fegyverhordozókat” szállító gályával, akik III. Ince fölhívására – Velence helyett Marseille-ben – szálltak hajóra, hogy eleget téve fogadalmuknak egy éven át harcoljanak a Jeruzsálemi Királyságban, ám ekkor már úton voltak hazafelé. „Amikor megpillantották hatalmas, nagyszerűen fölszerelt hajóhadunkat, szégyenükben mutatkozni sem mertek” – jegyezte meg Villehardouin. Ám szavai igencsak üresen csengtek.{669}

A flotta utasai június 23-án pillanthatták meg Konstantinápolyt, amelynek látványa – ahogyan máskor is – mindenkit csodálattal töltött el. A szintén lenyűgözött Villehardouin ámulva szemlélte „magas falait és bástyáit, (…) a ragyogó palotákat és az óriási templomokat”.{670} Bár a városok királynőjét az Angelosz fivérek csapnivalóan kormányozták, de még így is Bagdadtól nyugatra a leghatalmasabb és legjobban védett, Rómától keletre pedig a legszentebb metropolisz volt, megannyi templomában csaknem ötszáz keresztény szent ereklyéjével.{671} Villehardouinba ekkor hirtelen belenyilallott, hogy a keresztesek micsoda gazság véghezvitelébe egyeztek bele. „És tudjátok meg, hogy még a legbátrabbak szíve is összeszorult – írta –, s ezen nem lehet csodálkozni, hiszen amióta világ a világ, ily kevés ember ilyen nagy tettre még nem vállalkozott.”{672}

Konstantinápoly alá érve Dandolo azt tanácsolta a kereszteseknek, hogy ne indítsák meg azonnal az ostromot, hanem legyenek egy kis ideig türelemmel, addig is a környező szigeteket kifosztva töltsék föl élelmiszerkészleteiket. Megfogadták a javaslatot, és a következő két hét során igen furcsa háború dúlt a felek közt. Július 10-én azonban az igazi hadműveletek is megkezdődtek, mégpedig úgy, hogy miután a csapatok a Boszporusznál partra szálltak, támadást intéztek Galata külvárosa ellen, ahol egy erődből lehetett leengedni, illetve fölhúzni az Aranyszarv-öblöt elzáró láncot, amely bejutást engedett Konstantinápolyt a tenger felől védő fal keleti szakaszához, valamint a Blakhernai palotától délre húzódó szárazföldi védművekhez. A III. Alexiosz által kivezényelt görögök ellenállását a támadók egykettőre felőrölték. A tengeren a velencei gályák áttörték a görög triremák (három evezősoros gályák) sorfalát, miközben nagyszámú gyalogos-, illetve lovas-sereg szállt partra és tört előre Galata felé, hogy a záróláncot leengedve lehetővé tegyék, hogy az egész flotta bejusson az Aranyszarv-öbölbe. A Konstantinápoly falairól bámuló polgárok kíváncsian vették szemügyre az odalent páváskodó ifjú trónkövetelőt, Alexioszt. Érkezését túlnyomó többségük gúnyos megvetéssel vette tudomásul.

Az elkövetkező héten a keresztesek kirakodtak a hajókból, tábort ütöttek, és összeállították az ostromgépeiket, majd 17-én „rettenetes küzdelem” vette kezdetét, „amelyben mindkét oldalról nyögés és jajgatás szállt az ég felé”.{673} A franciák faltörő kosokkal támadták a magasba nyúló Blakhernai-palotát övező falakat, közelharcot vívtak a görög katonákkal, a pisai zsoldosokkal, valamint a csatabárdot forgató Varég Gárda vitézeivel. A velenceiek a víz felől ostromolták a várost. Ehhez kapcsolódik a keresztes háborúk egyik legemlékezetesebb jelenete: az agg és világtalan Dandolo a csatakürtök harsogása közepette, élénkvörös szövetekkel bevont gályája orrán áll, miközben mögötte a Szent Márk szárnyas oroszlánjával ékesített velencei zászlót lobogtatja a szél. Majd a gályák partot értek, és a legénységük támadásba lendült.

Ezalatt a görögtűztől ökörbőrrel védett, terjedelmes szállítóhajók a lehető legjobban megközelítették a part menti védműveket, a legénység csáklyákkal a fal mellé húzta őket, majd az ostromlétrákat a hajóárbócokról emelők segítségével a falhoz támasztották. A támadók e magasba nyúló, ingatag kényszerhidakon fölhágva igyekeztek megmászni a bástyákat. A sikeresen följutó velencei meg francia katonák „rárontottak a tornyokat védő görögökre, és egykettőre megfutamították őket”.{674} Miután a várfal egy részét birtokba vették, fölgyújtották az odalent fekvő házakat, és a gyorsan terjedő tűzvész elpusztította a város északi negyedének a Blakhernai palotától a csaknem három kilométerre fekvő Pantokrátor-kolostorig terjedő sávját. Amint beesteledett, városszerte lángok csaptak föl, és mindenhonnan a lakosok jajgatása meg dühkiáltásai hallatszottak, akik fölrótták III. Alexiosznak, hogy miért nem védte meg őket. A császár azonban úgy döntött, neki ebből elég volt. Amint lement a nap, nagy sietve összekapkodott ezerfontnyi aranyat, meg annyi kincset, amennyit csak elbírtak a szolgái, és kereket oldott. Testvérét, a megvakított Iszaakioszt már a következő nap reggelén kiengedték a börtönéből, és ráülhetett a trónra, amelytől nyolc évvel korábban fosztották meg. Tizenkét nap múlva, augusztus 1-jén a keresztesek bevezették Iszaakiosz fiát, Alexioszt a városba, ahol IV. Alexiosz néven társcsászárrá koronázták.

Konstantinápoly bevételét a keresztesek csodaként ünnepelték. Minden várakozás, széthúzás és önbizalomhiány ellenére, lám, Isten mégis rájuk mosolygott. A még mindig a III. Ince buzdító, öt évvel korábban bevetett, lovagoknak címzett nyelvezetével fogalmazó Hugó, Saint-Pol grófja így dicsekedett hőstetteivel az otthoniaknak küldött levelében: „Ha bárki Isten szolgálatába kíván szegődni, (…) és a kitüntető, hangzatos »lovagi« címet kívánja viselni – írta –, az vegye föl a keresztet, kövesse az Urat, és jöjjön, vegyen részt az Úrért vívott küzdelemben, amelybe maga az Úr hívja meg őt.”{675} A lovag lelkesedése azonban csakhamar semmivé foszlik. A hadjárat ugyanis még korántsem ért véget.

A társcsászárokra és őket a hatalomba visszahelyező keresztesekre két probléma sürgős megoldása várt. Először is Konstantinápoly lakosai bármelyik percben lázadást robbanthattak ki. Ám ami még rosszabb volt, a császári kincstárban nyomát sem lelték az ifjú IV. Alexiosz által beígért 200 ezer ezüstmárkának. Kis idő elteltével pedig újabb csapás érte őket. 1203. augusztus 19-én zavargások kezdődtek a városban a latin keresztények ellen, amelyeket a császár kétségbeesett intézkedései váltottak ki, aki elrendelte a teplomokat ékesítő ikonok és egyéb díszítmények eltávolítását és beolvasztását, hogy legyen miből kifizetni a kereszteseket. Megtorlásul a nyugatiak néhány harcosa a velenceiek irányításával rátámadt egy konstantinápolyi mecsetre, amelyet az ottani muszlimok császári oltalom mellett használtak. A zavargások csakhamar utcai harcokká fajultak, és a keresztesek védekezésképpen ismét a gyújtogatáshoz folyamodtak, még a korábbinál is súlyosabb tűzvészt okozva, amely az egész várost „tengertől tengerig”, egy több mint 1,6 négyzetkilométer kiterjedésű területen végigpusztította, fölperzselve a régi templomokat és palotákat, lakóházakat és emlékműveket, piacokat és bírósági épületeket, de a lángok már a Hagia Szophiát meg a hippodromot is fenyegették. A helyzet – Nikétasz Khoniatész bizánci krónikás megfogalmazásában – egész egyszerűen „irtózatos” volt.{676}

Igencsak vészterhesnek mutatkozott hát a helyzet, amelyből az újdonsült császár, IV. Alexiosz továbbra sem tudott kikecmeregni. A kereszteseknek járó fizetséggel továbbra is adós maradt, ám a segítségükre még mindig szüksége volt azokban a rabló hadjáratokban, amelyeket a Konstantinápoly körüli területek ellen tervezett indítani, hogy uralma alá hajtsa Trákiát és megerősítse a hatalmát a birodalom többi részén, ezért megegyezett velük, hogy 1204 áprilisáig a Boszporuszon túl fölvert táborukban maradnak és bármikor a rendelkezésére állnak. Azonban a kereszteseknek minél tovább kellett várniuk a járandóságukra, annál feszültebb és ingerültebb hangulat lett úrrá rajtuk. A tél beköszöntével a franciák meg a velenceiek pénzforrásai elapadtak, és viszonyuk a császárral végleg megromlott. Az 1203 decemberében tartott viharos találkozón, amely Dandolo és Alexiosz között zajlott, a dózse figyelmeztette az uralkodót, hogy hálátlan és kétszínű viselkedése mindannyiukat nagy bajba fogja sodorni. A császár megpróbálta kurtán-furcsán lezárni a beszélgetést, és félresöpörni a dózse érveit, mire Dandolo éktelen haragra gerjedt. „Mi kikapartunk téged a szemétdombról, de ismét oda fogsz jutni” – ordította a császárnak.{677} És nem tréfált.

Ezt követően az események fölgyorsultak. Az Aranyszarv-öbölben horgonyzó velencei flotta fölgyújtására újév napján, 1204-ben tett kísérlet nyilvánvalóvá tette, hogy küszöbön áll a háború. A városban ez idő alatt a császárokkal szembeni ellenállás – akik a szó szoros értelmében barbárokat hoztak a város kapuihoz – mind erősebben nyilvánult meg, és a közrend elleni erőszakos föllépések rendszeressé váltak. A palotán belüli lázadók csoportja, amelyhez a Varég Gárda tagjai közül is többen csatlakoztak, az Alexiosz Dukász „Murtzuphlosz” nevezetű nemesember (akinek ragadványneve – Dússzemöldökű – a furcsán előrenyúló szemöldökére utalt) köré kezdett csoportosulni. És január végén, amikor az idősebb társcsászár, Iszaakiosz – minden bizonnyal természetes halállal – elhunyt, Murtzuphlosz kapva kapott az alkalmon. Hívei élén lefogatta IV. Alexioszt, és a bokájánál megbéklyózva a palota tömlöcébe vettette. A Dandolo vezette keresztesek mind bőszebb hangú üzenetekben követelték önfejű szövetségesük szabadon bocsátását, hogy eleget tehessen kötelezettségeinek – ideális esetben a még mindig át nem adott 100 ezer márka kifizetésével. Válaszképpen a február 8-ról 9-ére virradó éjszaka Murtzuphlosz megölette (megfojtották) Alexioszt, majd – a keresztesek táborában tartózkodó Flandriai Balduinhoz eljutott hírek szerint – egy vaskampót használva saját kezével ontotta ki az ifjú beleit. Ezután V. Alexiosz Dukász néven császárnak nyilvánította magát, és szigorú üzenetben figyelmeztette a kereszteseket, „ha nem vonulnak el és nem ürítik ki a megszállt területet” egy héten belül, „mindannyiukat elpusztítja”.{678}

Murtzuphlosz császárként sürgős intézkedéseket hozott Konstantinápoly amúgy is jelentős védőműveinek kijavítására és megerősítésére, mert fölismerte, hogy a háború küszöbön áll. A nagyböjti időszak legnagyobb részét mindkét fél fegyverkezésre fordította, és arról igyekezett meggyőzni magát, hogy a győzelem – ha törik, ha szakad – az övé lesz. Más egyebet nemigen tehettek: mivel az ifjú Alexiosz már nem volt az élők sorában, a keresztesek a Zárában megígért összeget csak fegyveres erővel csikarhatták ki; Murtzuphlosz pedig csak úgy menthette meg a trónját, ha bebizonyítja, hogy képes a császári fővárost megoltalmazni.

A harcok 1204. április 9-én, pénteken robbantak ki. A velenceiek a korábbi módszerükkel próbálkoztak, tudniillik hogy szükséghidak bevetésével másszák meg a falakat és a tornyokat, ám a feladat végrehajtása most nem ment oly simán, mint az előző esztendőben. A bástyákat közben megerősítették, és a hajóknak ellenszélben kellett manőverezniük, miközben a városból görögtüzet és katapulttal kilőtt hatalmas köveket zúdítottak a támadókra. Úgy látszott, nincs remény a bejutásra, ezért a keresztesek kénytelen-kelletlen visszavonultak, és rendezték soraikat. A táborukban pihenéssel töltött hét alatt a prédikátorok biztosították őket, hogy igaz ügyet szolgálnak. Azonban a várfalakon a védők „gúnyolódni, füttyögetni kezdtek, trágárságokat kiáltoztak”, és nadrágjukat letolva, kihívó módon az ülepüket billegették.{679}

A fenékmutogatók balszerencséjére április 12-én, hétfőn délután a szél iránya megfordult, ami a lármás gúnyolódásnak is egy csapásra véget vetett. A velenceiek ugyanis ekkor már közvetlenül a városfal mellé tudták kormányozni a hajóikat, és közülük kettőt – az Édenkert meg a Zarándok nevűt – a magas árbócukról előrenyúló kényszerhidakkal kötöttek össze. Végre a kereszteseknek sikerült följutni a falra. Az első támadóval, egy velenceivel, a varégok csatabárdjai végeztek. De a nyomában túl sokan özönlöttek ahhoz, hogy a bizánciak vissza tudják verni őket. Miközben a franciák meg a velenceiek egymás után tűzték ki lobogóikat a bástyákra, odalent egy befalazott kapun sikerült lyukat ütniük az ostromlóknak. A kocka el volt vetve. Amint leszállt az alkony, a konstantinápolyi védelem az összeomlás szélére sodródott.

És megtörtént, ami eddig még soha: az újabb bizánci császár is megfutamodott. Éjnek évadján V. Alexiosz egy halászhajón átkelt a Boszporuszon, és ebek harmincadjára hagyta a várost. Amikor hajnalhasadtával a magukra maradt nemesurak és katonai parancsnokok rádöbbentek, mi történt, a legfőbb rangú egyházi méltóságokat küldték ki a támadókhoz, hogy vegyék rá őket a békés kapituláció elfogadására. Mintha csak a falnak beszéltek volna. A keresztesek a remélt hasznukat keresték, nyerészkedni jöttek Konstantinápolyba, és csaknem egy egész éven át táboroztak a falain kívül az ígért fizetségre várva. Most nem szalasztották el a kínálkozó alkalmat, hogy a nyugati világ leggazdagabb metropoliszát kifosszák.

A förtelmes pusztítás fölött lelkendezve, amelyet a velenceiek a franciákkal karöltve Konstantinápolyban véghez vittek, miután a város április 13-án elesett, Pairis-i Günther ekképpen írt erről:

Törjetek be! Krisztus vitéz katonái, nosza, rontsatok be! Nyomuljatok be a városba, amit Krisztus a hódítóknak adott! Gondoljátok azt, hogy ti vagytok Krisztus, alázatosan és szamárháton ülve, a Béke Királya, aki ragyogó tekintettel mutatja az utat. Ti vívjátok meg Krisztus harcait. Ti teljesítitek be Krisztus ítélete szerint az Ő bosszúját. Támadástokat az Ő akarata vezérli.{680}

Ez minden bizonnyal föltüzelte a hallgatóságot. De a város elestének egy másik történetíró, a büszke Nikétasz Khoniatész is szemtanúja volt, és ő mélyen megrendült a naponta végbemenő szörnyű és közhelyes fosztogatás láttán. Nem voltak sem isteni előjelek – írta –, sem véres eső, sem tüzes kövek nem hullottak alá az égből. Csak tengernyi bűn volt. „Azon a napon, amikor a város elesett, a fosztogatók bevették magukat a házakba, ahol minden irányba szétspricceltek, minden mozdíthatót összeharácsoltak, az elrejtett kincsek holléte felől faggatták a tulajdonosokat, némelyeket elagyabugyáltak, másokkal udvariasan elbeszélgettek, de senki nem úszta meg fenyegetés nélkül.”{681} A nők elleni erőszak, a tolvajlás, gyújtogatás, a szentségtörés mindennapos volt. Száz meg száz szent ereklyét – többek között egy leplet, amelybe Krisztus testét göngyölték, az Úr testvérének megőrzött fejét, valamint Szűz Mária köntösét – vittek magukkal zsákmányként.{682} A velencei fosztogatók által elrabolt kincsek között volt négy, Kr. u. a 2. vagy 3. században készült pompás bronz lovas szobor, amelyeket a hippodromból oroztak el, és Velencébe küldtek, ahol a Szent Márk-székesegyház múzeumában mind a mai napig büszkén mutogatják őket. Khoniatész látta, amint tönkrement szomszédai „halálra váltan, hamuszínű arccal, véraláfutásos szemekkel, amelyekből nem könny-, hanem inkább vércseppek hullottak”,{683} magukba roskadva, összetörten ácsorogtak. A Hagia Szophiában, a pátriárka trónusán egy keresztes táborból szalajtott szajha páváskodott, majd az oltár körül lejtett táncot. Bizánc székvárosa elesett, és vele együtt a görögök birodalma is megszűnt létezni.

V. Alexiosz nem sokáig élvezhette az életet, miután elmenekült: 1204 őszén elfogták, megvakították és visszahurcolták Konstantinápolyba, ahol az árulóknak kijáró büntetésként Theodosiusnak a régi római fórumon magasodó oszlopáról a mélybe vetették. Új császárt kellett tehát választani, a választás Flandriai Balduinra esett, aki I. Balduin néven Konstantinápoly első latin uralkodója lett. Erre azután került sor, hogy Dandolo nem tartott igényt a méltóságra, illetve magába Balduinba is szorult annyi szerénység, hogy megpróbálja visszautasítani a trónt. Nem sikerült: május 16-án megkoronázták. Arra bizonyára nem számított, amikor négy esztendővel korábban fölvette a keresztet, hogy így alakul majd a sorsa, ám ismét bebizonyosodott: Isten szándékai kifürkészhetetlenek.

Miután Dandolo nem kért a császári koronából, hogy dózse maradhasson, 1205-ben levelet írt III. Incének, amelyben az eseményeket a saját értelmezésében adta elő. A magában füstölgő, ám tehetetlen pápa föloldozta a kereszteseket bűneik alól, azonban Dandolo jól tudta, hogy Ince erősen megneheztelt a hadjárat miatt, amelyet elvileg a hitetlenek ellen hirdettek meg, de végül a keresztény hitsorsosok ellen fordult. A Szentatya tehát nem ismerte el, hogy a dózse teljesítette volna keresztes fogadalmát. Tiltakozásképpen Dandolo azt bizonygatta a pápának, hogy ő azért vette föl a keresztet, hogy Jézus Krisztusért és a Római Egyházért küzdjön, és hangsúlyozta, hogy minden, amit tett – kezdve a negyedik keresztes hadjárat harcosait szállító hajóhad felállításától egészen a több mint nyolcszáz esztendeig fönnálló keresztény császárság lerombolásáig –, ezt a célt szolgálta.{684} Arról bölcsen hallgatott, hogy a velenceiek a keresztény Keleten véghez vitt őrült ámokfutásból busás hasznot húztak. Amikor a Konstantinápoly kirablásából származó zsákmányt összesítették, a köztársaságnak végül minden egyes elköltött garasa megtérült.{685}

Az 1203–1204-es év megdöbbentő eseményeiről, a Konstantinápolyban dühöngő véres erőszakról, mészárlásról, gyújtogatásokról és gyilkosságokról elmélkedő Nikétasz Khoniatész a legfőbb felelősség terhét Dandolo vállára tette. Szerinte a kivénült velencei „agyafúrt csaló volt, aki mindenki másnál bölcsebbnek tartotta magát, és mindenki másnál jobban szomjazta a dicsőséget, és inkább halállal büntetett, de nem hagyta, hogy az ő nemzetével ellenségesen viselkedő keletrómaiak elkerüljék a büntetésüket”.{686} A krónikás úgy vélekedett, hogy az egész gyalázatos ügy valójában a Dandolo fejében megszületett titkos terv és a velencei lagúnák cselszövői által forralt ármány volt az 1170-es és 1180-as években elkövetett sértések megbosszulására, bár akkor a részvevők közül sokan még ki sem nőttek a gyermekcipőből.{687}

Függetlenül attól, hogy a vállalkozás tisztességesnek számított-e vagy sem, a végén nehéz volt a Velence és dózséja által kimódolt és lehetővé tett negyedik keresztes hadjáratot másnak tekinteni, mint egy olyan szerencsétlenségnek, amely a keresztes mozgalom összes eszméjét beszennyezte: új latin államot hasított ki a keresztény területből, fölmérhetetlen károkat okozott a kereszténység egyik legnépesebb városában, a mozgalom hírnevét sárba tiporta, az Ajjúbidák pozícióit pedig megszilárdította, ahelyett hogy gyöngítette volna. Miközben Konstantinápolyt a lobogó lángok emésztették, Alexandria sértetlenül állt a helyén, Damaszkuszt pedig – a muzulmán krónikás, Abu Sáma szerint – a konstantinápolyi templomokban zsákmányolt, és a muszlim kalmárok által a szíriai és egyiptomi piacokon kínált márványdíszekkel, faragványokkal csinosították buzgón.{688} Való igaz, hogy a kereszteseknek egy olyan hídfőállás került a birtokukba, ahonnan támadásokat indíthattak a szíriai tengerpart ellen. Azonban hiába volt a sok kiontott vér meg a rengeteg elköltött pénz, még a közelébe sem jutottak annak, hogy Egyiptomot fenyegessék, Jeruzsálemről nem is beszélve.

Egy évvel Konstantinápoly bevétele után Enrico Dandolo még mindig az új Latin Császárságban tartózkodott, amelyet – ahogy azt előre lehetett látni – minden oldalról támadás fenyegetett. Jelleméhez híven továbbra is különböző ravasz fortélyokkal próbálkozott: hogyan tudná megvásárolni a jogot Kréta szigetének elfoglalására, hogyan lehetne megszerezni Montferrati Bonifác rossz adósságait, azután tetemes részesedéshez juttatni Velencét Bizáncnak a negyedik keresztes hadjárat befejezése után kezdődött fölosztásában. Durazzótól (Durres) a Peloponnészosz félszigetig – beleértve Korfu és Kefalónia szigetét is – nagy értékű területeket követelt a városállamnak a Bizánci Birodalom tengerparti birtokaiból. Maga Dandolo a furcsa, ám igen találó, „a Római Birodalom háromnyolcados ura” címet nyerte el.

Azon munkálkodott, hogy megvédelmezze az egykor hatalmas birodalom háromnyolcad részét, és Balduint egészen addig tevékenyen támogatta a számkivetett és felbőszült görögök ellen vezetett háborúiban, amíg kilencvennyolc éves korában utol nem érte a halál. Sokat szenvedett, mert a hadjárat megpróbáltatásai miatt sérvet kapott, amelynek következtében belei a lágyékába süllyedtek, végzetes fertőzést okozva ezzel. Konstantinápolyban, a Hagia Szophiában temették el – ő az egyedüli ember, aki ott nyugszik. A néhai dózse gondoskodott róla, hogy a maga és Velence nevét örökre beírja a keresztes mozgalom, valamint a nagy keleti keresztény birodalom történetébe. Hősiesen legyőzte testi fogyatékosságát, viselte az aggsággal járó terheket. Pragmatikus vezetői tehetségét, valamint rettenthetetlen bátorságát senki sem vonhatta kétségbe. Ugyanakkor élete vége felé Dandolo a képességeit egy végtelenül ártalmas és bűnös cél szolgálatába állította, amikor vezető szerepet vállalt a szégyenteljes, dicstelen kalandban, amely még a keresztes háborúk korában megszokott kegyetlenség mércéjével mérve is rászolgált a Khoniatész által használt jelzőre: „vérlázító”.{689}