14
 
Atyáink kardjai

A népek mindenfelől hangos kiáltással keresztet követeltek…

A Szentföldről érkező küldöncök 1145 tavaszának végén rossz híreket hoztak nyugatra.{417} Bár Jeruzsálemből és Antiókhiából jöttek, lesújtó történetük valójában Edesszáról szólt. Az elsőként megalakult keresztes állam és az első két keleti latin király székhelye, Edessza már évek óta állandó rettegésben élt, határait a Nagyszeldzsuk Birodalom török emírjei és atabégjei részéről újabb és újabb támadások érték. A harcedzett latin főurak vezetésével és különböző szent ereklyék – többek között Krisztus tanítványai, Szent Júdás és Szent (Hitetlen) Tamás földi maradványai – által védett város azonban csaknem fél évszázadig sikerrel állt ellen a rohamoknak. A legenda úgy tartotta, hogy Edessza városában „eretnek, zsidó, pogány nem élhetett, zsarnok nem sanyargathatott”, mivel a gonosz bárminemű fenyegetése esetén Szent Tamás azonnal közbelépett, és „az ellen vagy megfutott, vagy békén maradt”.{418} Most viszont úgy látszott, Tamás apostol az igazak álmát alussza.

1144 őszén Moszul és Aleppó ura, a vérszomjas Imád ad-Dín Zangi szünet nélkül rohamozta Edesszát. Az év novemberének végén, amikor II. Joscelin, Edessza grófja az Eufrátesz folyó távoli partján lévő Turbesszel várában időzött, az atabég támadást intézett a székvárosa ellen. Zangi négy álló héten keresztül bombázta kőhajító gépeivel a települést. Árkászai négy héten keresztül ásták az alagutakat, hogy Edessza tornyait és várfalait megroggyantsák. Szenteste a város elesett, miután a falait aláaknázták és áttörtek rajtuk. A hírnökök hajmeresztő történeteket meséltek a frank keresztények által elszenvedett dühöngő erőszakról, amelyet utóbb Türoszi Vilmos is megörökített: „Minden irányból légiók törtek be a városba, és mindenkit, aki csak elébük került, lekaszaboltak.”{419} A fellegvárban védelmet kereső, fejvesztetten rohanó nők és gyermekek a nagy tolongásban összetiporták egymást. A város védekezését irányító Hugót, Edessza érsekét bárddal hasították darabokra.

Noha az atabég sem az öldöklést, sem a rombolást nem engedélyezte – „amikor elétárult a város, az szerfölött megtetszett neki, és úgy gondolta, egyáltalán nem volna észszerű egy ilyen helyet elpusztítani”, jegyezte föl az iraki történetíró, Ibn al-Athír –, Edessza elfoglalásával súlyos csapást mért a frankokra.{420} E veszteség hatására Jeruzsálem egész lakosságán mélységes szenvedés lett úrrá, a lelküket csak úgy mardosta a fájdalom – jelentették a hírvivők,{421} akik azért siettek a nyugati királyságokba, hogy rábírják azok uralkodóit, vágjanak vissza a vereségért.

Az Edessza elestéről szóló hírt a pápai udvarba a dzsabalai püspök, Hugó vitte el. A zord téli időjárás miatt, amely a hajózást lehetetlenné tette, a püspök elég későn, csak 1145 májusa körül érkezett meg nyugatra. A pápaságban zavaros állapotok fogadták. A Róma utcáin zajló népfelkelés eredményeképpen megalakult a rövid ideig fönnálló, saját népi kormányzat által igazgatott városköztársaság, a Comune di Roma, amelynek fő ihletője a lombardiai származású, radikális szellemiségű prédikációiban az egyház gazdagságát és általában a tulajdonlást ostorozó kanonok, Bresciai Arnold volt. A pápai udvar az események hatására a száz kilométerre fekvő Viterbo városába távozott. A Szent Péter földi trónusán ülő pápát csak februárban választották meg: Bernardo Paganelli korábban Pisa püspöke, illetve ciszterci szerezetes volt, és a III. Jenő nevet vette föl. Már ekkor tengernyi gondtól főtt a feje.

A római városköztársaság létrejöttének egyik legfőbb oka nem volt más, mint hogy az 1130-as évek nagyobb részében a Római Egyház a szakadás állapotában leledzett: egyik oldalon az arisztokratikus II. Anaklét ellenpápa állt, aki a jóval nagyobb támogatásnak örvendő II. Incével helyezkedett szembe. Az ellenpápa mögé egy kisebb, ám harcias csoport sorakozott föl; ennek egyik tagja volt II. Roger, Szicíliai uralkodója, aki az Anaklétnek nyújtott támogatás fejében hivatalos egyházfői áldást nyert a királyi titulus viseléséhez. A szkizmatikusok többsége az 1139-ben tartott II. Lateráni Zsinaton (amelyik Roger-t arcátlansága miatt átokkal sújtotta) megtért az egyház kebelébe. Ám az 1140-es évek közepén a nyugati egyház fölszakított sebei továbbra sem gyógyultak be. III. Jenő közvetlen elődje, II. Luciusz a római városállam szkizmatilus híveivel vívott utcai harcok során szerzett sérüléseibe halt bele. A szóbeszéd szerint Jenőt csak azért választották meg Luciusz utódjának, mert rajta kívül nem találtak senkit, aki oly merész vagy oly naiv lett volna, hogy ilyen vérzivataros időkben a pápai tiarára pályázzon. Megválasztásával rá hárult a feladat, hogy egy olyan nagyszabású tervet (például egy újabb keresztes hadjáratot) hozzon tető alá, amellyel az egész nyugati egyházat újraegyesítheti.

Azonban a pápa nem csak a nyugati egyház egysége és Rómának a városköztársaság erőszakos hívei által történt elfoglalása miatt gyötrődött. A Francia Királyságból olyan elvetemült prédikátorokról érkeztek hírek, akik a jámbor keresztények fejét mindenféle veszélyes eretnek gondolatokkal töltötték meg. Közülük a leghírhedtebb és a legelvetemültebb a nagy szakállú, ékesszólóan beszélő, népámító szökött szerzetes, Lausanne-i Henrik volt, aki több mint harminc éven át mezítláb járta Franciaországot, és arra buzdította hallgatóságát, hogy mondjon nemet a keresztény vallás olyan alapigazságaira, mint a házasság, a gyermekek megkeresztelése és az eucharisztia. Henrik társául a hírhedt Bruysi Péter szegődött, aki az 1130-as esztendőkben avval szerzett nevet magának, hogy ledöntötte, majd a templomok bejárata előtt halomba rakta és fölgyújtotta a feszületeket, amely tettéért méltó jutalomban részesült, amikor a földühödött tömeg halálra égette.{422} Eltévelyedéseinek – amelyek Henrik személyében találtak követőre – végül III. Jenőnek kellett gátat vetnie.

A fejét Nyugaton felütő békétlenség azonban nem vonta el Jenő figyelmét a Keletet sújtó szerencsétlenségektől. Hiszen még mielőtt Hugó, a dzsabalai püspök 1145 tavaszán megérkezett volna Antiókhiából, a pápa már azon fáradozott, hogy védelmet nyújtson a latin keresztényeknek, olyan szövetségesek után kutatva, akik megsegíthették a frankokat mind a keresztes államokban, mind pedig Spanyolországban, ahol az Almoravidák elleni küzdelem pillanatnyi szünet nélkül zajlott. A felszentelése után egyik elsőként kibocsátott bulla, az áprilisban hitelesített Militia Dei (Isten hadserege) megerősítette és kiterjesztette a templomosoknak nyújtott pápai védelmet, pénzügyi kiváltságokat és adókedvezményeket biztosítva a katonai rendnek, hogy ezzel is segítse a testvéreket a feladataikhoz szükséges anyagi eszközök előteremtésében. Ezek után Jenő a figyelmét az Almoravidák ellen Spanyolországban folyó harcok felé fordította, és több levélben is Tarragona visszafoglalását sürgette, bűnbocsánatot és örök üdvösséget ajánlva föl a hadjáratban részt vevő minden katonának, és azoknak is, akik a katonai rendeket adománnyal segítették. Ezzel egyidejűleg a pápa az örmény egyház ajánlatát is kedvezően fogadta, amelyet a Nyugattal való kapcsolatok szorosabbra fűzése érdekében fogalmaztak meg.

Jenőt minden ebbéli törekvésében egy tehetséges és művelt egyházi emberekből álló kör segítette. Közéjük tartozott Cluny apátja, Tiszteletreméltó Péter – a muzulmán szent szövegek és vallásgyakorlat kritikus, ám igen elkötelezett tanulmányozója, aki a Korán első fordításának munkálatait irányította, és személyesen követte a spanyolországi háborúk menetét –, valamint Ottó, Freising püspöke, aki korábban ciszterci szerzetes volt, és féltestvére, III. Konrád német király révén kiváló politikai kapcsolatokkal büszkélkedhetett.{423} Egyikük sem állt azonban olyan közel III. Jenőhöz, mint mentora és tanácsadója, Clairvaux-i Bernát.

A leendő Szentatya első alkalommal 1135 táján, Pisában találkozott a kiváló Bernát apáttal, és a nyurga, karizmatikus, aszketikus clairvaux-béli férfiú olyan mély benyomást tett rá, hogy nem sokkal később ő is belépett a ciszterci rendbe, ahol először Bernát kolostorában szolgált szerezetesként, majd később a Rómán kívül elterülő, maláriával fertőzött mocsárvidéken épült Tre Fontane – Három kút – néven is ismert Szent Vince és Anasztáz apátság házfőnöke lett. Megválasztása a pápai tisztségre meglepetésnek, egyúttal Bernát és a ciszterciek győzelmének számított. Ugyanis Jenő a rend tagjai közül elsőként emelkedett ilyen magas hivatalba, és II. Orbán utóda, a clunyi II. Paszkál{424} óta ő volt az első szerzetes pápa. Amikor Bernát levélben gratulált Jenőnek, azt írta, hogy „amikor meghallottam a hírt, a lélek életre kelt bennem, és Istennek hálát adva a földre borultam”.{425}

Ezért aztán az Edessza elestének hírére adott pápai válasz magán viselte általában a ciszterci szellemiség és különösen Szent Bernát befolyásának hatását.{426} A pápa 1146. december 1-jén kibocsátotta a Quantum praedecessores (Elődeink milyen sokat) kezdetű bulláját, amelyben a Keletet sújtó csapásokra adott hivatalos reagálását fejtette ki. A rendelkezés a hívőkhöz intézett, nyomatékos fölhívás volt, amely arra buzdította őket, hogy ragadjanak ismét fegyvert, és az új keresztes hadjárat seregéhez csatlakozva siessenek az ostrom alatt álló szentföldi testvéreik segítségére. Jenő kellő hangsúllyal hivatkozott az első keresztes vitézek hőstettei iránt megnyilvánuló nosztalgiára is. Azokra, „akik a legerősebb és legkiválóbb harcosok voltak a francia királyságból, úgyszintén Itáliából, akiket a szeretet tüze hevített”, és népes seregben összegyűlve „vérüket bőven hullatták, ám Isten segedelmével megtisztították a pogányok szennyétől ama várost, amelyben Megváltónk – akarata szerint – érettünk szenvedett”.{427} Miután fölidézte Jeruzsálem megszabadítását, Jenő beszámolt Edessza elestéről, emlékeztetve arra, hogy az érseket megölték, a „szentek ereklyéit pedig a hitetlenek lábbal tiporták és széjjelhányták”. Amellett érvelt, hogy a frankok új nemzedékének a tisztesség azt parancsolja, hogy

mindenre elszántan készüljenek fel a háborúra, és igyekezzenek szembeszállni a hitetlenek sokaságával, akik örvendeznek a fölöttünk aratott győzelemnek, (…) olyképpen, hogy Krisztus nevének méltóságát korunkban is öregbíthessük, valamint hogy az egész világon méltányolt erőtök és kiválóságtok megbecsülése csorbítatlanul és makulátlanul fönnmaradjon.

E hatalmas erejű, ékesszólással megfogalmazott fölhívás a lovagi rend tagjainak vallásos buzgóságát és hiúságát célozta, egyúttal azt is bizonygatta, hogy a világ továbbra is rendíthetetlen helytállást követel tőlük. A vereség – mutatott rá Jenő – azt mutatná meg, hogy „az atyák vitézsége fiaikban megfogyatkozott”. A lovagok Európa-szerte hallhatták az első keresztesekről szóló történeteket, megcsodálhatták a Keletről hazahozott győzelmi emlékeket. A kontinens templomaiban tömérdek olyan ereklyét és csecsebecsét lehetett látni, amelyeket a veteránok hoztak magukkal Nyugatra: ezek jellegzetes példája volt az egyik ardres-i templomban (Franciaország) őrzött ereklyetartó, amely Krisztus szakállszőreit, a keresztjéből származó forgácsokat, a Szent Lándzsának Antiókhiában fölfedezett darabkáját, valamit Szent György hamvait rejtette magában.{428} Nyugaton kevesen akadtak olyanok, akik nem láthatták ezeket az ereklyéket, és evvel Jenő is tisztában volt. Azt is fölismerte, hogy az ő idejében a keresztes háborúban való részvételt leginkább mint családi hagyományt lehet népszerűsíteni – olyan cselekedetként, amelynek eredményeként a keresztes vitéz előkelőbb származással dicsekedhet, és ami a negyedik parancsolatot – Tiszteld atyádat és anyádat! – magasztos formában jeleníti meg.

A Quantum praedecessores azonban nem csupán az érzelmekre meg az emlékezetre igyekezett hatni. Csakúgy, mint II. Orbán 1095-ben, Jenő is csinos kis csomagot állított össze azok lelki boldogulására, akik meghallgatták hívó szavát: egyházi oltalom „a hitves, a gyermekek, a javak és ingatlan jószágok számára”, mentesség a peres eljárás, valamint az adósságok után járó kamatfizetések alól. És ami mindenek közül a legbecsesebbnek számított, a pápa azt ígérte, hogy „mindazok, akik jámborul útnak indulnak és meg is érkeznek [Keletre], vagy közben elhaláloznak, minden bűnükért bocsánatban részesülnek, amelyeket alázatos és vezeklő szívvel meggyóntak”. Jó ciszterciként hallgatóságának pontosan azokat a bűnöket sorolta föl, amelyektől szerettek volna megtisztulni. Csaknem pontosan megismételte Clairvaux-i Bernátnak a templomosok regulájában olvasható szavait, III. Jenő fölhívta a figyelmet azokra a földi hívságokra, amelyek a világi lovagokat kísértik, akiket drága ruhák, díszes megjelenés, kutyák meg sólymok, és egyéb olyan dolgok csábítanak, „amelyek mind a kéjvágy jelei”: színpompás viseletek, hermelinköpeny, aranyozott vagy ezüstözött fegyverek. „Ocsúdjatok föl – buzdította őket –, és részesüljetek az örökkévaló jutalom adományában.” A bullát 1145. december 1-jén hirdették ki, és a tervek szerint a pápa a következő tavasszal prédikáló körútra indult volna. Ám ekkorra az első és legjelesebb keresztes vitézek már az ügy mellé szegődtek.

Aquitániai Eleonóra a férjeuráról, VII. Lajos francia királyról egyszer állítólag azt mondta, hogy „ő egy szerzetes és nem uralkodó”.{429} A királyné a Vizcayai-öböltől a Pireneusokon átnyúló déli hercegség vidámságáról és léhaságáról ismert udvarából származott, makrancos természetű, elragadóan bájos és politikailag rendkívül leleményes hölgy volt, a hitvese pedig jóvágású, hosszú hajú, kellemes ábrázatú fiatalember. Lajost azonban nem uralkodói, hanem papi ambíciók fűtötték, ezért gyermekként egy párizsi iskolában arra készítették föl, hogy egy szép napon majd magas egyházi hivatalt tölthessen be. Csak amikor Fülöp bátyjának hátasa az úton egy disznóba belebotolva halálba röpítette a lovasát, vették ki Lajost az iskolából, hogy megtegyék a Capetingek trónjának örökösévé, amelyet aztán atyja, VI. Lajos halála után, 1137 nyarán foglalt el. És noha a koronát a fejére helyezték, az soha nem illett olyan jól rá, mint egy püspöksüveg vagy a pilis. A szóbeszéd szerint Eleonórát gyermeki féltékenységgel szerette. Házasságuk küzdelmesnek ígérkezett, és nem is végződött jól.

Mindenesetre 1145 decemberében Eleonóra volt a királyné, Lajos a király, és az uralkodó házaspár Bourges-ban népes és fényűző karácsonyi udvart vitt. Az ottani életet Lajos egyik káplánja, Deuil-i Odo örökítette meg a király tetteiről az 1140-es évek végén részletesen beszámoló munkájában. A krónikás beszámolója szerint Lajos „nagy számban hívta meg magához a királyság püspökeit és főurait”, és azt tervezte, hogy föltárja előttük „szívének titkát”.{430} Így is történt. Miközben Lajos és Eleanor az ünnepségek lefolyását felügyelte, a király néhány félreérthetetlen utalást tett arra nézve, hogy mélyen érdeklődik a keleti ügyek iránt. Az utat már világosan kijelölte a korábbi ciszterci perjel, Gottfried La Roche, langres-i püspök, aki nagy hatású prédikációban ítélte el Edessza földúlását, hasonlóképpen „a pogányok elbizakodott önhittségét”, és fölszólított minden jelen lévő előkelő férfiút, hogy tegyen bizonyságot a király iránti hűségről, és mögéje fölsorakozva készüljön az összes keresztény megsegítésére indítandó küzdelemre.{431} A beszédet hangos, együttérző lelkesedés fogadta – jegyezte föl Odo. Nagy dolgok voltak születőben.

Nem tudhatjuk, hogy vajon III. Jenő pápa keresztes hadba hívó bullájának híre elért-e 1145 karácsonya táján a francia udvarba, vagy Lajos a Kelet iránt megnyilvánuló érdeklődésével elhunyt Fülöp bátyja fogadalmát kívánta-e beteljesíteni. Bárhogyan is történt, a pápa – hasonlóan a francia királyhoz – tisztában volt azzal, hogy Edessza elfoglalására közös választ kell adni. És a tavasz beköszöntével ezt az együttes reakciót már kellőképpen össze is hangolták. 1146. március 1-jén a pápa újfent kihirdette a Quantum praedecessorest, ez alkalommal kifejezetten Lajosnak és alattvalóinak címezve. Miközben a bulla híre bejárta a Francia Királyságot, az 1095-ben megtartott clermont-i zsinathoz igen hasonló tanácskozás összehívására tettek előkészületeket. Két héttel húsvétvasárnap előtt az észak-burgundiai Vézelay-ben népes gyülekezett sereglett ösze. A város melletti mezőn faemelvényt építettek. Március 31-én maga VII. Lajos lépett föl a pulpitusra, köpenyén már a keresztesek jelét viselve. Mellette magasodott Clairvaux-i Bernát nyúlánk, senki mással össze nem téveszthető alakja, aki éppen élete prédikációját készült elmondani.

Vézelay-t semmiféle misztérium nem lengte körül, minden a tervek szerint alakult. Csakúgy, mint ötvenegy évvel azelőtt Clermontban, itt is egy gondosan megkoreografált, nyilvános színházi előadáson vehetett részt a közönség, amelynek során Bernát nagy hatású szónoklatában a pápai bulla révén már korábban ismertté vált témákat vezetett elő, amit a nézők a legodaadóbb áhítattal hallgattak. Az összegyűlt tömeg készen állt arra – sőt türelmetlenül várta –, hogy fölrázzák, és Bernát pontosan olyan előadással szolgált, amilyenre sóvárogtak, tomboló lelkesedést váltva ki belőlük, közben mindazoknak a kezébe keresztet nyomott, akik hajlandóságot mutattak arra, hogy csatlakozzanak Lajos király új keresztes hadjáratához. E megtervezett, „spontán” buzgalomtól hevített esemény hírét aztán a toborzótisztek meg a prédikátorok az egész királyságban szétkürtölték. „Midőn az ég instrumentumának [azaz Bernátnak] közvetítésével az isteni ige harmata aláhullott, (…) a népek mindenfelől hangos kiáltással keresztet követeltek – jegyezte föl Odo. – És miután az előre elkészített kereszteket nem szétosztotta, hanem inkább szerteszórta, arra kényszerült, hogy a saját ruhájából is kereszteket szaggasson és azokat dobja szanaszét a sokaságban.”{432} Ez valóban olyan jelenet volt, amely egy újabb, merész vállalkozásra buzdíthatott: a hírneves apát – „aki törékeny és csaknem élettelen testében erős lelket hordozott” – a szó szoros értelmében, akárcsak Jákob, megszaggatta és szétosztogatta ruháját.{433} Ezzel el is kezdődött a keresztes hadjáratra való komoly fölkészülés időszaka, amelyet ez alkalommal nem hercegek, hanem királyok és királynék vezettek. A pillanat hangulatát egy ófrancia ének ragadta meg tökéletesen. „Aki mostan Lajossal tart, a pokoltól nem kell féljen, hisz lelke Urunk angyalival vígad majd az Édenkertben” – zengte a kórus, miközben egy verssor azt bizonygatta, hogy „Isten lovagi tornát rendezett Ég és Pokol között”.{434}

Miután a franciákat Vézelay-ban föllelkesítette, Szent Bernát Flandriának és a Rajna-vidéknek vette útját, hogy ott terjessze el az új keresztes hadjárat hírét, és csodákat műveljen. Ilyen mirákulum volt például, amikor rövid beszélgetést folytatott a Szent Szűz egyik szobrával, vagy amikor több száz béna, vak vagy siket embert kúrált ki a betegségéből: többek között meggyógyította egy kislány aszott karját, egy férfit pedig pedig a halálból támasztott föl.{435} Bernát utazás közben is folytatta a tőle megszokott széles körű levelezést, ezen az úton igyekezett meggyőzni azokat, akiket nem tudott élőszóval elérni. Egy, az angolokhoz írt levelének hangneme a nyájaskodás és a korholás között váltakozott: „És vajon ti mit tesztek, derék férfiak?” – tette föl a kérdést, mikozben figyelmeztette az angolokat a Jeruzsálemet fenyegető közvetlen veszélyre:

Ami szent, azt ebeknek adjátok, gyöngyeiteket meg a disznók elé hányjátok? Vajon hány bűnös gyónta meg itt könnyek között a vétkeit és nyert bocsánatot azóta, hogy e szent helyet atyáink kardjai megtisztították a pogányok szennyétől? (…) Mit gondoltok, testvéreim? Talán megrövidült az Úr keze, (…) hogy hozzánk, gyarló földi férgekhez kell fordulnia, hogy mentsük meg és adjuk vissza neki az örökségét?{436}

Egy másik misszilisében arra szólította föl II. Ulászlót és a Cseh Fejedelemség népét, hogy higgyék el, a keresztes háború „soha vissza nem térő alkalom. Kérlek titeket és tanácsolom nektek, hogy Krisztus ügyét minden más elé helyezzétek.”{437} A hadjárat – fűzte hozzá – 1147 húsvétján indul útnak nyugatról – nincs tehát vesztegetni való idő.

Azonban már Bernát prédikációs körútja idején világossá vált, hogy sok leendő keresztes katona számára 1147 húsvétja túlságosan messze van. Az első keresztes hadjáratot megelőző hónapokban a nép közül fellépő, illetéktelen prédikátorok meg az elhatalmasodott fanatizmus együttes ereje tömegeket tüzelt és bujtott föl, amelyeknek tagjai azután minden nem keresztény embertársukra rátámadtak, aki csak a közelükbe került. Az önjelölt igazságosztók a legtöbb gonosztettüket a Rajna-vidéken követték el. Alig egy fél évszázad elteltével mindez megismétlődött. Bernáttól függetlenül járta a Rajna-vidéket egy másik francia ciszterci prédikátor, bizonyos Raoul, aki a folyó völgyében föl-alá vándorolva hirdette népámító eszméit, és miközben hallgatóságát a hadjáratban való részvételre lelkesítette, a zsidók elleni régi keletű gyűlöletet is igyekezett minél jobban fölszítani. Bernát dühös megvetéssel tekintett Raoulra, és fölháborodott hangú levélben panaszolta el a mainzi érseknek, hogy Raoul „kótyagos, minden szerénységet nélkülöző tökfilkó! Olyan alak, aki a magasba emeli ostobasága gyertyalángját, hogy az egész világ láthassa!”{438} Azonban 1146 nyarának közepén Raoul rendkívüli karizmája és szánalmasan demagóg üzenete időlegesen elfojtotta a panaszkodó apát hangját, és a Rajna-vidéki zsidók ismét a keresztes hordák bősz dühének áldozatává estek.

A zsidó szerző, a bonni Efraim följegyezte a Raoul fölbujtása nyomán elkövetett kegyetlenkedéseket, és arról is beszámolt, hogy a zsivány prédikátor a következőképpen buzdította a keresztényeket: „álljatok bosszút a Megfeszített ellenségein, akik itt állnak előttetek, azután meg induljatok harcba az iszmailiták ellen”.{439} Az uszítás hatására számos városban – többek között Mainzban, Kölnben, Speyerben és Wormsban – öldöstek le, vakítottak meg vagy vertek agyba-főbe zsidókat, rohanták meg és rabolták ki otthonaikat. Trieri Simont úgy ölték meg, hogy a fejét szőlőprésben zúzták össze. A Speyerből való Mina asszonynak a fülét és hüvelykujját metszették le.{440} Clairvaux-i Bernát látva Raoul uszítását tehetetlen dühében a fogát csikorgatta. „Három dolog miatt kárhoztatom őt – írta. – Engedély nélküli prédikálás, a püspöki hatalom semmibevétele és öldöklésre való fölbujtás.”{441} A zsidókat megtéríteni és nem meggyilkolni kell – vélte az apát. Ez persze sovány vigasz volt az áldozatok hozzátartozóinak, különösen azon tragikus körülmények között elhunytak rokonainak, akik a keresztes hordák által kierőszakolt keresztelés helyett inkább az öngyilkosságot választották, mint például az Aschenburgi Gutalda nevű fiatalasszony, aki inkább vízbe fojtotta magát, mint hogy hitét megtagadja.{442} Késő ősszel Bernátnak sikerült végre Mainzban Raoul nyomára bukkania. Igen szigorú megrovásba részesítette, és „addig győzködte, míg sikerült rávennie, hogy tanúsítson engedelmességet, és térjen vissza a rendházába”.{443} Raoul hívei – akiket csupán a Bernát szent mivolta iránt tanúsított kelletlen tisztelet tartott vissza a lázadástól – fanyalogva fogadták fölbujtójuk elvesztését. A prédikátor távozása azonban meghiúsította, hogy a zsidókkal szemben egy még kegyetlenebb erőszakhullám bontakozzon ki, egyben bizonyítékul szolgált Bernát azon képességére, hogy képes alázatra bírni a keresztesek tömegeit, csakúgy, mint azon világi nagyurakat, akikre a pápa a toborzás feladatát bízta.

Speyerben 1146 karácsonyán ezen urak közül a legmagasabb rangú könnyen Bernát befolyása alá került. III. Konrádot 1138-ban választották meg német királlyá (egyszersmind itáliai király is volt), és annak ellenére, hogy soha nem koronázták német-római császárrá, Nyugat-Európa leghatalmasabb uralkodójának mondhatta magát, akinek befolyási és hatalmi övezete északon Dániától a déli Lombardiáig, a Francia Királyság határától keleti irányban egészen a Magyar Királyságig terjedt. Óriási eredménynek számított volna tehát, ha sikerül az új keresztes hadjárat ügye mellé állítani. Clairvaux-i Bernát – amint tőle várni lehetett – ezt is elérte. Konrád féltestvére, Freisingi Ottó szerint Bernát lenyűgözte a karácsonyt ünneplő királyi udvart, „és rábírta a fejedelmet Frigyessel együtt, testvérének fiával és más fejedelmekkel és jeles férfiakkal, hogy felvegyék a keresztet, miközben nyílt helyen és titokban is igen sok csodát művelt”.{444}

Ez igazán rendkívüli teljesítménynek számított, amely nem csupán Bernát azon tudományáról árulkodott, hogy személyes varázsával képes megnyernie előkelő és jóravaló nagyurakat, hanem bizonyságot tett a legmagasabb körökben is eredményesen kamatoztatott diplomáciai tehetségéről. A német politikai életet elkeseredett, vég nélküli viszálykodás jellemezte, és annak érdekében, hogy Konrád gondok nélkül hagyhassa hátra a királyságát és egy hosszú, veszélyekkel teli utazásra vállalkozhasson, amely csak halvány reménnyel kecsegtetett a visszatérés tekintetében, az apátnak sokakat kellett meggyőznie arról, hogy a legbölcsebb, amit tehetnek, ha csatlakoznak a királyhoz, vagy pedig félreállnak, és hagyják békességben útnak indulni. Közülük az egyik legkeményebb diónak VI. Welf bajor herceg, Konrád legveszélyesebb politikai ellenfele tűnt, akit rá kellett beszélni arra, hogy ne habozzon, adja be a derekát, és tartson ő is a keresztesekkel kelet felé. Az apát nemcsak ezt a feladatot végezte el kiválóan – mutatott rá Freisingi Ottó –, de még egy vezeklő bűnözőkből álló csoportot is sikerült beszerveznie. „Az utónállóknak s a rablóknak is – csodálatos elmondani – oly nagy tömege sietett elő, hogy ezt az épp annyira gyors, mint szokatlan változást mindenki a Magasságbeli jobbjától eredőnek ismerte és fölismervén, megindult lélekkel ámult rajta” – írta.{445}

A vállalkozásra tehát minden készen állt. Amikor 1147 tavaszán Bernát prédikáló körútja végére ért, békét teremtett Németországban, rávette Európa két leghatalmasabb uralkodóját, hogy a norvég király, Sigurd után elsőként keresztes hadjáratot indítsanak, meggyőzte az üdvösségüket kereső lovagokat és a közönséges zarándokokat, hogy cselekedjenek hasonlóképpen, a szó szoros értelmében csodák százait vitte véghez, ugyanennyi levelet írt, és olyan hírnevet szerzett magának, hogy utazása közben a látására összegyűlt, őt imádó és csodáló tömeg nemegyszer a testi épségét veszélyeztette. Egyetlen dologra nem vállalkozott csupán: ő maga is ellátogasson a keresztes államokba. Bernát mindig is hangoztatta, hogy az ő Jeruzsáleme Clairvaux-ban van – és az ő vézna, törékeny, szántszándékkal lesoványított fizikumával valószínűleg nem is bírta volna ki a keleti utazás megpróbáltatásait. Annak dacára, hogy élete és pályája legnagyobb részét a keresztes hadjárat megszervezésére fordította, soha nem jutott el odáig, hogy farkasszemet nézzen a hitetlenekkel.

Megtették ezt helyette mások. 1147 húsvétján hajón, lóháton vagy gyalog több mint fél évszázada nem látott nagyságú sereg harcosai mondták el imájukat, vettek búcsút a szeretteiktől, javaikat az egyházra, lelküket a Mindenhatóra bízták, és elindultak a Jeruzsálemi Királyság megmentésére. Ám nem mindegyikük érkezett meg – főleg azok közül, akik a nagyon tekervényes, régi és új ellenségek által veszélyeztetett utakat választották. És amikor végre célhoz értek, nem épp azt találták Keleten, amire számítottak. Ám egy fél évszázad elteltével a második keresztes hadjárat – az első hadivállalkozás vitézeinek nyomdokain – végül mégiscsak útnak eredt. Ekkor pontosan két és fél esztendő telt el Edessza eleste óta. És hogy ezekre az új keresztesekre milyen kalandok és megpróbáltatások vártak, annak csak Isten volt a megmondhatója.