17
 
Versenyfutás Egyiptomért

Ó, vak emberi kapzsiság, minden bűnök legrútabbika!

Egyiptom tizenkettedik fátimida kalifáját, a huszonöt éves az-Záfirt szeretője gyilkolta meg a kairói kardművesek piaca melletti egyik házban. A Naszr ibn Abbász nevezetű, a kalifával egyidős fiúszerető igen jóképű és fölöttébb gátlástalan ifjú volt, és a pár nagy élvezettel mulatozott-dorbézolt az éjszakai Kairó utcáin, ábrázatukat álarc mögé rejtették, hogy az iszmáilita síita világ legfőbb spirituális vezetőjét, az-Záfirt senki ne ismerhesse föl. Olyannyira erős érzelmek fűzték őket egymáshoz, hogy állítólag még egy-egy órára is csak nagy ritkán szakadtak el egymástól, és a kalifa különleges ajándékokkal – sokezernyi ezüstdinárral, egész teve- meg öszvércsordákkal és fényűző, pompás ruhákkal – halmozta el ágyasát. Mindezért cserébe az uralkodó csak hálátlanságot és rémisztő barbarizmust kapott: 1154. április 15-e estéjén egy éjszakai mulatság ígéretével csalták el az otthonából, majd kedvese szobájában miszlikbe aprították, és tetemét afrikai szolgája holttestével együtt egy gödörbe vetették.{525}

Az az-Záfir meggyilkolását követő reggelen Naszr atyjával, a fátimida vezír Abbásszal a kalifa palotájába sietett, ahol a két férfi erőszakos zendülést robbantott ki. Fölfegyverzett szolgákkal a hátuk mögött az-Záfir testvéreit nyilvánították bűnösnek a gyilkosságban, és fiát, az ötéves al-Fáizt ültették bábkalifaként a trónra, aki – zsenge korára tekintettel – semmiben sem korlátozhatta Abbász hatalmát. Leírhatatlan zűrzavar támadt. „A palotában ezer kivont kard volt” – jegyezte föl a borzalmas események szemtanúja, a tudós és katona Uszáma ibn Munkidz.{526} Fejek hullottak és a fölmetszett hasakból zsigerek buggyantak elő. A kalifa fivéreit minden teketória nélkül kivégezték. A palota személyzetéből, az eunuchok közül meg az afrikai őrségből is sokakat lemészároltak, vérük összefröcskölte a palota drága szőnyegeit, márványpadlóit és pazar függönyeit, miközben Abbász, vállán a kis al-Fáizzal, diadalittasan járt körbe-körbe az aranytrón körül. Ezután Naszrral meg a csatlósaikkal együtt minden „pénzt, ékszert és más értéktárgyat” eloroztak, csupán „a silány haszontalanságokat” hagyták maguk után.{527} Röviden szólva, kétségbevonhatatlanul magukhoz ragadták a birodalom irányítását. Bűntetteikkel azonban igazából e birodalom végső összeomlását idézték elő.

A Fátimida Kalifátus hanyatlása az 1150-es években már több évtized óta tartott. Fénykorában, a 10. század végén, a birodalom hatalma Észak-Afrika atlanti partjaitól Bagdadig terjedt.{528} Fátimida kalifák vigyázták Mekkát, Medinát és Jeruzsálemet, fátimida hajók uralták a Vörös-tengert a Földközi-tenger keleti medencéjével együtt, a fátimida műhelyekben készített szövetáruval, kristállyal, ékszerrel és kerámiával az egész nyugati világban kereskedtek. A birodalom fővárosává 973 júniusában emelt Kairót (al-Káhirah) méltán tette híressé az al-Azhar egyetem-mecset, a káprázatos királyi paloták, a világ néhány monumentális könyvtára és a Mediterráneum, a Vörös-tenger, a Felső-Egyiptom Nílus öntözte, termékeny síkságai, valamint a Szaharán keresztül vezető karavánutak kereskedőinek találkahelyéül szolgáló, nyüzsgő piacok. Az egyik szerző, aki a Fátimidák hatalmának virágkorában utazott át Egyiptomon, az országot „a világ egyik szárnyának”, Kairót „az iszlám dicsőségének, (…) az egész emberiség piacterének, (…) a Nyugat tárházának, a Kelet raktárának” nevezte. Persze a dicsőség veszélyekkel is járt, hiszen ugyanez az auktor arra is figyelmeztetett, hogy „az embereket állandóan mindenféle csapások érik”.{529}

Az 1150-es évekre a birodalom területe minden irányból zsugorodni kezdett. Északnyugat-Afrikában az Almohádok tettek szert egyre nagyobb befolyásra. Ifríkiját – ahol a Fátimidák bölcsője ringott – előbb a Zíridák, majd a szicíliaiak foglalták el, de 1160 körül már ez az ország is az Almohádok kezére került. A szunnita iszlám nevében föllépő szeldzsuk szultánok, emírek és az abbaszida kalifa Szíria belsejéből szorították ki a Fátimidákat. A keresztesek Jeruzsálemből, illetve Palesztina és Libanon tengerparti városaiból űzték el őket. 1153-ban a palesztin tengerpart utolsó fátimida támaszpontja is elveszett, miután III. Balduin a frank sereg élén támadást intézett Aszkalon ellen, és a Jeruzsálemi Királyság csapataiból, a templomosokból, az ispotályosokból, valamint a tavasszal hajón érkezett zarándokokból álló had sikerrel vette be a várost. Aszkalon elfoglalásával a keresztesek régi törekvése vált valóra, tudniillik, hogy lezárják a kikötőket az egyiptomi hajók előtt, és hídfőállást hozzanak létre, ahonnan Északkelet-Egyiptom és a Nílus-delta ellen lehet majd támadásokat intézni. A Fátimidák evvel egy újabb csapást szenvedtek el a már csaknem egy évszázada tartó veszteségsorozatban, amely vereséget az egész muzulmán világban mély „szomorúsággal és elkeseredéssel” fogadtak.{530}

A területi veszteség nem az egyetlen csapás volt, amellyel a Fátimidáknak szembe kellett nézniük, hiszen a kalifátus már hosszú ideje a spirituális széthullás állapotában sínylődött, különböző frakciókra szakadt, amelyek a politikai utódlás kérdését az arról szóló teológiai vitákkal keverték össze, hogy vajon az iszmáilita síita közösség ki iránt tanúsítson igaz hűséget. A Fátimida Birodalom az 1130-as évektől három rivális csoportosulás – az egyiptomi hafiziták (akik nevüket az-Záfir apjáról, al-Háfizról nyerték), a perzsiai nizári „aszaszinok”, valamint a Jement kezükben tartó, tajjibitának nevezett tömörülés – között oszlott meg. Nyilvánvaló, hogy a vallási szakadékok aláásták a kalifák méltóságát és hatalmát, akik már az-Záfir meggyilkolása előtt is csupán afféle, a tróntermükben tetszelgő, dédelgetett-kényeztetett díszuralkodók voltak, miközben a kormányzás meg a hadvezetés valódi kérdéseiben a vezírek döntöttek. Ezért aztán a tény, hogy 1154-ben ugyanezek a vezírek már helyénvalónak találták, hogy kalifákat gyilkoljanak, fölháborítónak ugyan fölháborító volt, ám korántsem meglepő.

Amint azt sem lehetett különösebben furcsálni, hogy ebben az évben egyik forradalmat követte a másik, hiszen alig valamivel hat héttel azután, hogy magukhoz ragadták a hatalmat, Abbászt és Naszrt elűzték Kairóból. A kalifa megölése után pár nappal már szövetség jött létre az áldozat nővérei és az uruk halála miatt fölháborodott palotabéli eunuchok között. A nők levágott hajtincseikkel együtt küldött levelekben hívták Kairóba a fátimida sereg ekkor Felső-Egyiptomban állomásozó magas rangú tisztjét, az örmény származású, ősz hajú síita Talai ibn Ruzzikot. Végül összegyűjtötte seregét, és a Nílus mentén a főváros felé vonult, mire Kairó katonái általános fölkelést robbantottak ki, és a közrend fölbomlott. Abbász és Naszr hívei alig tették ki a lábukat az otthonukból, máris zúdulni kezdtek rájuk a kövek, amelyeket a földühödött asszonyok dobáltak ki az ablakokból. Május végére Abbász úgy ítélte meg, hogy többé nincs biztonságban a városban, ezért fiával együtt Szíria felé vette útját. Ám menekülés közben egy portyázó frank csapat végzett vele, Naszr meg a templomosok fogságába esett, akik váltságdíj fejében végül visszaküldték Kairóba, ahol az árulót a kalifa palotájának asszonyai a cipőikkel verték agyon, és holttestét a városkapu fölé függesztették. Eközben Ibn Ruzzik is Kairóba érkezett, mégpedig a katonáival együtt tetőtől talpig feketébe öltözve, kezükben fekete zászlókkal: nyilvánvalóan a meggyilkolt kalifát gyászolták. Ugyanakkor mindenki tudta, hogy a fekete a rivális bagdadi abbaszida kalifák színe volt. Így kezdődött tehát el a valamikor az egész mediterrán világ legnagyobb hatalmának tartott kalifátus haláltánca. Tizenhat évvel azután, hogy az-Záfir tetemét egy gödörbe hányták, családfájának utolsó hajtása is lehullt, és Egyiptomra idegen hatalmak vetettek szemet. A kérdés már csak az volt, hogy melyikük tudja majd megkaparintani.

1163-ban Amalrikot, Jaffa és Aszkalon grófját, Anjou Fulkó és Melisenda királyné második gyermekét koronázták Jeruzsálem királyává. Bátyja, III. Balduin február 10-én hunyt el. Amalrikot közelről ismerő Türoszi Vilmos szerint az új király kissé nyers, komoly és alkalmazkodó természetű volt, akit kitűnő emlékezettel áldott meg a sors és nem kapott különösen jó nevelést, ám „a történelem iránt kifejezett érdeklődést mutatott, és minden más olvasmánynál jobban kedvelte”.{531} A szőke, kopaszodó halántékú, ételben-italban mértékletes, mégis hízásra hajlamos Amalriknak nem adatott meg a tehetség az udvarias, könnyed társalgáshoz, és enyhe beszédhibája miatt a nyilvánosság előtt sem szívesen szólalt meg. Ám józan politikai ösztöne, mind a földi, mind az isteni világ iránt tanúsított érdeklődése és jóízű nevetése, amelybe – ha igazi jókedv fogta el – egész teste belerázkódott, furcsamód vonzó személyiséggé tette. Komoly fogyatékosságának csak azt lehetett betudni – mutatott rá Türoszi Vilmos –, hogy nagy előszeretettel csábított el férjes asszonyokat, és túlzott érdeklődést mutatott a pénz iránt.{532}

Amalrikot huszonhét évesen koronázták meg, és figyelme csaknem rögtön Egyiptom felé fordult. A birodalom kövér falatnak látszott, olyan territóriumnak, amely már megérett a behódolásra, olyan volt – egy kortárs szerző megfogalmazásában –, „mint egy gyönyörűséges menyasszony, akit szolgálói elővezettek”, és türelmetlenül várja, hogy vigyék el.{533} Ibn Ruzzik kairói bevonulása óta eltelt hét évben a Fátimidák hatalmának megroggyant állapota mindenki számára ijesztően nyilvánvalóvá vált. Vezíri hatalmával élve Ibn Ruzziknak sikerült az 1154-ben közvetlenül fenyegető válságot lecsillapítania, és ismételt támadásokkal igyekezett a frank városok – többek között Türosz és Bejrút – körüli tengeri hajózást ellehetetleníteni. De végül ugyanazon kíméletlen erőknek esett áldozatul, amelyek annak idején a palotába hívták. Amikor 1160-ban al-Fáiz betegségben elhunyt, úgy rendezte, hogy egy másik gyermekkalifa, al-Ádid foglalja el a helyét, akihez a saját leányát adta nőül. E politikában jól ismert, a vezír saját érdekeit szolgáló lépésre adott válasz ugyancsak ismerős volt: 1161 szeptemberében Ibn Ruzzikra a fátimida sereg núbiai néger alakulata rontott rá a palotájában a kalifa egyik nagynénjének megbízásából. Ibn Ruzzikot halálosan megsebesítették, és miközben biztonságos helyre akarták vinni, még nagyobb csetepaté tört ki a testőrsége és a núbiaiak között, amelyben ötvenen lelték halálukat, az Ibn Ruzzik meggyilkolására buzdító hercegnőt a saját fátylával fojtották meg. Al-Ádid megőrizte helyét a kalifa trónján, de a következő két esztendőben a vezír tisztségét hárman is viselték: Ibn Ruzzik fia, utána egy Savar ibn Mudzsír asz-Szádi (vagy röviden Savar) nevezetű kurd tiszt, majd végül a Dzirgamként ismert udvaronc, aki egyben a palota kincstárnoka is volt. Minden egyes hatalomváltásnál az újdonsült vezír nagyarányú tisztogatást hajtott végre a fátimida sereg soraiban meghúzódó vélt ellenfelek között, hogy „megszabadítsa riválisaitól a kalifátust”.{534} És persze az uralkodó osztály minden egyes politikai nagytakarítással tovább gyöngült. Ekképpen az állam végleg válságba jutott.

A jeruzsálemi király, Amalrik jól tudta, hogy a hirtelen támadt politikai átrendeződések milyen nehézségeket okoznak egy országban. Tíz évvel korábban maga is tanúja lehetett annak, amint a bátyja és édesanyja a Jeruzsálemi Királyságot polgárháborúba süllyesztette, amikor a nagykorúságát elérő Balduin egyedüli királyként akart uralkodni, ám a királynői méltóságában tündöklő Melisenda nem volt hajlandó átadni neki a gyeplőt. A marakodásnak – amely egy ponton odáig fajult, hogy Balduin a jeruzsálemi fellegvárban védekező anyja ellen indított ostromot – csak egy hosszan tartó, békés lefolyású civakodás és a királyság ideiglenes fölosztása árán sikerült véget vetni. Ekkor már viszont mind Melisenda, mind a fia örök álmát aludta.{535} Amalrik azonban levonta a viszálykodásból következő tanulságokat, és fölismerte, hogy mikor alkalmas a pillanat a megrendült és belső ellentétektől szétzilált egyiptomi kalifátus megtámadására. A király uralkodásának első esztendejében Dzirgam vezír úgy döntött, hogy nem fizeti tovább az Aszkalon eleste után kötött békeszerződés értelmében Jeruzsálemnek járó adót. Válaszul a király elhatározta, nagy erejű támadást indít az ország ellen.

Amalrik viszont nem az egyedüli uralkodó volt, aki sóvárgó tekintettel követte az egyiptomi eseményeket. Szíriában Núr ad-Dín fejedelem az 1150-es éveket azzal töltötte, hogy a szeldzsuk emirátusoknak atyja, Zangi által összekovácsolt szövetségét újjászervezze és kibővítse, amely vállalkozást meglepő gyorsasággal sikerült tető alá hoznia. 1151-re a keresztes ellenállás zsarátnokát egyszer s mindenkorra kioltotta Edesszában, amelynek legutolsó grófja, II. Joscelin 1159-ben egy aleppói börtönben vakon és magatehetetlenül hunyt el. Ami pedig Antiókhiát illeti, Núr ad-Dín az 1149-ben vívott inabi csatában megölte Poitiers-i Rajmundot, hogy utána a fejedelemséghez tartozó északi meg keleti részek mintegy felére rátegye a kezét, az ország területét ekképpen az Orontész folyó és a Földközi-tenger partja között húzódó földsávra csökkentve{536} (Inab után Núr ad-Dín azzal fitogtatta a térségben vitathatatlanul kivívott legyőzhetetlenségét, hogy ő akkor járt le fürdeni a Földközi-tengerhez, amikor csak kedve tartotta). A Szeldzsuk Birodalmon belül Núr ad-Dín az apjától kapott örökségét, Aleppót egyesítette az öccse moszuli emirátusával, amely fölött már az 1150-es években hűbéri jogot szerzett, és amelyet végül 1170-ben minden további nélkül bekebelezett. Ezt követően 1154-ben megszerezte koronájának legdrágább ékkövét, Damaszkuszt: a városba április 25-én, egy gazdasági blokádot követő rövid ostrom végeztével vonult be, elűzve annak semmirekellő uralkodóját, Mudzsír ad-Dínt. A damaszkuszi polgárok kitörő örömmel fogadták. Ibn al-Kalániszí – akinek elege lett „az éhezésből, a méregdrága élelmiszerekből meg a rettegésből, hogy a hitetlen frankok megostromolják a várost” – nagy megelégedéssel nyugtázta Núr ad-Dín bevonulását, magasztalta az új uralkodó „igazságérzetét és makulátlan hírnevét”, továbbá ama döntéséről is elismeréssel szólt, hogy eltörli a dinnyére meg a zöldségfélékre kivetett adót.{537}

Ám a fejedelem diadalainak ezzel még nem szakadt vége. Az 1150-es évek végén sikerült békeszerződést kötnie Manuél Komnénosszal, meggátolva ezzel a bizánci császárt abban, hogy segítséget nyújtson a kereszteseknek az antiókhiai határ védelmében, 1160-ban pedig foglyul ejtette Poitiers-i Rajmund utódját a hercegi méltóságban, a harcias és nagystílű kalandort, Châtilloni Rajnaldot, akit börtönbe vetett, és akinek a fogsága végül tizenhat esztendőre nyúlt. 1160-ra Núr ad-Dín Szíria tetemesebb részét hajtotta uralma alá, mint addig emberemlékezet óta bármelyik fejedelem, méghozzá a lehető legalkalmasabb időpontban, mivel 1157-ben a régóta trónon ülő – és utolsó – nagyszeldzsuk szultán, Ahmad Szandzsar is elhagyta az élők sorát, és a birodalom darabjaira hullott. Így a nyugati határainál a szultáni felügyelet nélkül maradt Núr ad-Dín pozíciói jelentősen megerősödtek. Miután teljesen véget vetett a keresztes Edessza hatalmának, Antiókhiával szemben is fenyegetően lépett föl. Az általa elfoglalt Damaszkuszból bármikor csapást mérhetett akár Jeruzsálemre, akár a Tripoliszi Grófságra, és hírnevéhez – mint kimagasló hadvezér és a hit győzedelmes harcosa – lassan már senki nem érhetett föl. Az 1150-es években két alkalommal is súlyos betegség döntötte le a lábáról, és nyilvánvalóan csodálatos fölgyógyulása megerősítette a dzsihád iránti személyes elkötelezettségét, arról győzve meg őt, hogy Isten akaratának tesz eleget, amikor az iszlám nevében a keresztesek által uralt területeket mindenütt a fennhatósága alá vonja. Politikai pályájának hátralevő éveiben Núr ad-Dín ennek – az egyesült iszlám erőknek a hitetlenek ellen folytatott szent háborújának – az eszméjét hirdette, amivel azon törekvését is igazolhatta, hogy Szíriában és azon túl annyi területet hajtson az uralma alá, amennyit csak tud, ugyanakkor e politika figyelemelterelésre is szolgált azokban az esetekben, amikor a saját szunnita muzulmán hitsorsosaira támadt. Az 1160-as években az ő utasításai alapján faragott egyik minbar (vagy mimbar) – az iszlám mecsetekbeli szószék – fölirata szerint Núr ad-Dín „a dzsihád harcosa, aki az Ő [vagyis Isten] ösvényén halad, aki az Ő vallását védelmezi az ellenségektől, igazságos uralkodó, (…) a muzulmánok és az iszlám oszlopa, aki igazságot szolgáltat az elnyomók által leigázottak számára”.{538} A fejedelem – helyesen – úgy számított, ha hatalmát Egyiptomra is képes lesz kiterjeszteni, akkor a saját területeivel teljesen körbekeríti a frankok birtokait, és ebben a helyzetben már álmodozhat arról, hogy egyszer s mindenkorra kiűzi a hitetleneket Szíriából és Palesztinából. Vagyis Amalrikhoz hasonlóan Núr ad-Dín is szemet vetett a széthullófélben levő Fátimida Kalifátusra. Ekképpen a következő évtized a Kairóért folytatott versenyfutás időszaka lett. És egyik fél sem engedhette meg magának, hogy e küzdelmet elveszítse.

Az Egyiptomért folyó versengés kezdettől fogva fej fej mellett haladt. Núr ad-Dínnek kétségtelenül megvoltak az eszközei az ország leigázásához, mégpedig a seregében harcoló, ambiciózus kurd emírek személyében, akik türelmetlenül várták, hogy rászabadítsák őket Kairóra meg a Nílus völgyére, ahol jövedelmező hűbérbirtokok megkaparintásának lehetősége lebegett a szemük előtt. A fejedelem a saját reputációját is fényezni kívánta az iszlám Közel-Kelet tágabb világában, amikor is 1161-ben – a Vörös-tengeren és Arábiának a Hidzsázként ismert részén átutazva – teljesítette mekkai zarándoklatát (haddzs), hogy azután a térség példamutató vallási tényezőjeként tüntethesse föl magát. Elméletileg Mekka a Fátimida Kalifátus gyámsága alatt állt, ám – mint az oly gyakran megesik – a tényleges hatalom nem a jogi részletekben, hanem a cselekvésben és a valóságról alkotott fölfogásban öltött testet. Arábiai tartózkodása idején Núr ad-Dín elrendelte Medina falainak újjáépítését, amely munkálatokkal a saját, egyre terebélyesedő befolyását kívánta nyomatékosan hangsúlyozni.{539}

Ami Amalrikot illeti, ő aligha dicsekedhetett az egyiptomi mohamedánok fölötti vallási gyámsággal, és a Fátimidákkal kapcsolatos szándékait jobbára az anyagi haszonszerzés, mintsem az igazságosság vagy a „keresztes háborúskodás” jellemezte, már leszámítva ennek a legtágabb értelemben vett gyakorlatát. Azonban Aszkalon uraként a Nagy-Szíriából Egyiptomba vezető fő útvonalat ellenőrizte, a Via Marist, következésképpen ő jelentette a legközelebbről jövő és a legnyilvánvalóbb katonai fenyegetést. 1163 szeptemberében, amint a nyári hőség enyhülni kezdett, útnak is indult, hogy ezt kellőképpen demonstrálja. Amalrik „népes sereggel vonult be Egyiptomba”, és miután a sivatagban szemben találta magát Dzirgam hadával, a vezírt visszaszorította a Kairótól hatvan kilométerre, északkeletre fekvő Bilbeisz várába, amelyet Ibn Ruzzik kifejezetten valamelyik keresztes királynak a főváros ellen indítandó esetleges támadására számítva erősített meg. Az egyiptomiak pánikba estek, mert attól tartottak, hogy Amalrik „talán úgy dönt, hogy seregét a birodalom távolabbi részeibe vezényli” – jegyezte föl Türoszi Vilmos.{540} A védekezés legvégső és legegyszerűbb eszközéhez folyamodtak: a Nílusból táplálkozó öntözőcsatornák gátjait átvágva az egész környéket elárasztották, és eme természetes vizesárok elzárta a keresztes had Kairóba vezető útját. Amalrik tehát visszavonulni kényszerült – ám korántsem véglegesen.

Ezalatt Szíriában Núr ad-Dín is megtette az előkészületeket a saját egyiptomi rabló hadjáratára. A Dzirgam által közvetlenül Amalrik támadása előtt menesztett Savar 1163 nyarán – hogy a bőrét mentse – Szíriába menekült, és Damaszkuszban azért könyörgött Núr ad-Dínnek, helyezze vissza őt a hatalomba. A vezírt Türoszi Vilmos „bölcs és tehetséges, (…) különösen előrelátó” férfiúként jellemezte. Tény és való, kiválóan értett ahhoz, hogy kecsegtető ígéretekkel szédítsen el bárkit, akiről úgy vélte, segíthet ügyei előmozdításában, többnyire édeskeveset törődve azzal, hogy be tudja-e majd váltani azokat. Így történt ez 1163-ban is, amikor Núr ad-Dínnek ígérte Egyiptom jövedelmeinek egyharmadát, és hasonlóképpen azt is kilátásba helyezte, hogy Szíria fejedelme a saját belátása szerint szabhatja meg az uralkodó fátimida kalifa politikáját, ha támogatja őt. Núr ad-Dín – aki nem táplált illúziókat az előtte álló férfiú jellemét tekintve – tétovázott. Ám végül elég gyorsan úgy döntött, hogy az Egyiptomban várhatóan realizálható haszon többet nyom a latban, mint az a kvázi bizonyosság, hogy Savar megpróbálja majd fölrúgni az egyezséget. Visszaküldte tehát Egyiptomba, mégpedig a legjobb és legkegyetlenebb tábornoka, Aszád ad-Dín Sírkúh kurd emír kíséretében. A Fátimidák birodalmának sorsát a Sírkúh és Savar között kialakuló viszony fogja meghatározni.

A tömzsi, kövér és előrehaladott korú kurd tábornok nem igazán emlékeztetett a nevében szereplő oroszlánra (Aszád). Azonban Ibn al-Athír szavai szerint ő volt „az ország legkiemelkedőbb és legmerészebb emírje, (…) akkora bátorság és eltökéltség lakozott benne, hogy a félelmet egyáltalán nem ismerte”.{541} Sírkúh is erősen sóvárgott Egyiptom kincseire, és az elkövetkező évek során többször is sürgette Núr ad-Dínt, hogy adja az ő kezébe a hatalom megszerzéséért folyó harc irányítását, kérését azzal támasztotta alá, hogy az egyiptomiak „élnek-halnak a fényűző életmódért, viszont fogalmuk sincs a hadművészetről”, ezért kardjával bármikor játszva szecskává aprítja őket.{542} 1164 áprilisában a kurd tábornok elindult Szíriából, megkerülte a frank területet, és Kairót megcélozva végigviharzott Egyiptomon. Az ellene fölvonuló sereg vezérét, Dzirgamot a saját katonái által kilőtt nyíl sebezte halálra, és holtteste két napig hevert ott, ahol eltalálták. Május 24-én Sírkúh megajándékozta Savart a vezír köpenyével, hálából ő pontosan azt tette, amitől Núr ad-Dín tartott: fölmondta a megállapodást. Ahelyett, hogy a Fátimida Kalifátus kormányzását Sírkúhra és a szíriai elöljárókra bízta volna, a vezír udvariasan, ám határozottan arra kérte mindnyájukat, menjenek haza. Amikor Sírkúh erre nemet mondott, és Bilbeiszbe vonulva a seregét ott táboroztatta, a gátlástalan vezír küldöncöket menesztett a jeruzsálemi Amalrikhoz, és bőséges fizetség ellenében katonai segítséget kért tőle.

A minden gátlás nélküli köpönyegforgatás Savar cégérévé vált, mivel tisztában volt vele, hogy Egyiptom milyen értéket képvisel mind a keresztesek, mind a szíriaiak számára, és ennek megfelelően cselekedett. A segítségkérés meghallgatása után Amalrik – amint ezt Savar sejtette – jelentős erőket küldött a Bilbeiszben állomásozó kurd tábornok megostromlására. Sírkúh még a keresztesek körében is híres volt arról, hogy „a legnehezebb körülmények között is helytáll”, és „korához képest meglepően szokatlan lelki nyugalommal tűri az éhséget meg a szomjúságot”.{543} Három hónapon át bírta az ostromzárat, míg végül fegyverszünetet kötöttek. Mivel otthoni ügyei elszólították, Amalrik hazavonult, a kurd tábornok pedig a seregét rendezetten visszavezényelte Szíriába, ő maga az utóhad soraiban lovagolt, csatabárdját kihívó dölyffel szorongatva a kezében. Amikor arról kérdezték, nem tart-e attól, hogy a frankok csapdát állítanak a visszavonuló katonáinak, ekképpen válaszolt: „Szeretném, ha így tennének, legalább láthatnátok, hogy én mit művelek velük akkor. Istenemre! Forgatnám a kardomat, és egyetlen emberem se veszne oda, amíg én halomra gyilkolnám [az ellenséget]… A földjeiket meg elfoglalnánk, és minden túlélő elpusztulna.”{544}

Ám egy ideig még várnia kellett erre, mert a feladatai más frontokra szólították. Núr ad-Dínnek – Amalrikhoz hasonlóan – nem csak Egyiptom adott elfoglaltságot. Mialatt a keresztes király Bilbeiszt ostromolta, Núr ad-Dín az északabbra fekvő területekre mért súlyos csapást, megsemmisítve egy frankokból, bizánci csapatokból és örményekből verbuválódott, megzabolázhatatlannak tűnő alkalmi szövetkezést. Ezt a sereget a harimi ütközetben (Arta közelében, Antiókhia és Aleppó között) „az ellenség kardjai szétaprították és megsemmisítették”. III. Bohemond antiókhiai herceget, III. Rajmund tripoliszi grófot, Edessza utolsó grófjának fiát, Joscelint, II. Torosz örmény herceget, valamint Konstantin Kalamanoszt, Kilikia bizánci uralkodóját egytől egyig, „mint a legalantasabb rabszolgákat, láncra fűzve” kísérték Aleppóba, majd tömlöcbe vetették őket, ahol „a hitetlenek kényük-kedvük szerint bántak velük”.{545} Kis idővel később Núr ad-Dín a Damaszkusz és Akkon, illetve Türosz közötti határvonalat védő, kiemelkedően fontos Bánjász erődítményét rohamozta meg. „E jelentős változások és borzasztó szerencsétlenségek olyan súlyosan befolyásolták a keresztények helyzetét, hogy kis híján végveszélybe sodorta őket – állapította meg Türoszi Vilmos. – Ezzel az utolsó reménysugár is elenyészett.”{546}

A veterán keresztes vitéz, Thierry, Flandria grófjának megérkezése Jeruzsálembe (példa nélküli esetként immáron a negyedik keleti hadjárattal, az első még 1139-ben történt), valamint Antiókhia és Tripolisz katonai megsegítésére tett erőfeszítések elvonták Amalrik figyelmét az egyiptomi ügyekről. És mivel Núr ad-Dín tevékenységét az északi területekre összpontosította, Sírkúhnak türelemmel kellett kivárnia az alkalmas pillanatot, amikor kérhette a déli visszatéréséhez szükséges erőforrásokat. 1166 végére az állhatatos kitartás meggyőzte Núr ad-Dínt, aki beleegyezését adta a hódítás folytatására. A szíriai fejedelem áldásának birtokában Sírkúh kétezer lovast és sokkal több gyalogost kürtölt össze, és 1167 januárjában ismét bemasírozott a Fátimidák felségterületére, ahol a hatalmas gízai piramisok és a szfinx árnyékában ütött tábort. Ez alkalommal maga mellé vette kurd kíséretének fölívelő csillagát, a huszonkilenc éves unokaöccsét, Damaszkusz rendőrségének korábbi vezetőjét, Júszuf ibn Ajjúbot.

A veszély közeledtével Savar újfent ellensége ellenségéhez fordult segítségért. A keresztes támogatás – mint ahogy szokott – most sem volt olcsó, legalábbis pénzben kifejezve: a vezír csillagászati összeget, négyszázezer aranydinárt (vagyis súlymértékben kifejezve 1776 kg aranyat) ígért Amalriknak a támogatás fejében. Azért, hogy e képtelen ajánlatnak a valószerűség látszatát kölcsönözzék, Savar meghívott két frank követet, Kaiszareiai Hugót és egy előkelő templáriust, Geoffroy Foucher-t Kairóba, hogy ott magával al-Ádiddal találkozhassanak. Ott egy tizenhat év körüli, ám még gyermekarcú fiatalembert találtak, alig pelyhedző legénytollal az állán, aki egy egzotikus állatokkal telezsúfolt, eunuchoktól meg lakájoktól nyüzsgő palotában fogadta őket. Al-Ádid az aranytrónusán ült, amelyet gyöngyökkel és aranyfonállal díszített függönnyel rejtett el a kíváncsi tekintetek elől.{547} Savar parancsára egy széles karmozdulattal láthatóvá tett kalifa a szavát adta, hogy a frankok valóban megkapják a jutalmat, ha megmentik őt a szunnita veszélytől. Ezért aztán kora tavasszal Amalrik és frank serege a kurdok üldözésére indult Egyiptomban, dacolva viharral és forgószéllel, ami nemegyszer arra kényszerítette őket, hogy biztonságuk érdekében, lovaikról leszállva beássák magukat a homokba. Országszerte heves harcok dúltak: összecsapásokra került sor a Kairótól messze délre található al-Babein közelében, a Nílus-deltában fekvő, Júszuf ibn Ajjúb által védett Alexandria ellen pedig keservesen nehéz ostromot indítottak.

1167-ben a két fél újra patthelyzetbe kormányozta magát, ám amikor augusztusban mindketten visszavonultak, Amalriknak volt több oka az elégedettségre, mert Kairóban helyőrséget és katonai tanácsadókat hagyott, és al-Ádid kincstárából pedig a beígért jutalom első részletéhez is sikerült hozzájutnia. Ám ezzel az ügy korántsem zárult le.

Amikor Ibn Ruzzik 1161-ben a gyilkosaitól kapott sebei miatt a halálán járt, az idős vezír azon kesergett, hogy Bilbeisz előretolt várát soha nem használta fel arra, hogy onnan csapjon le a frankokra. 1168 októberében aggodalmai végül is beigazolódtak, hiszen Amalrik, aki a hódító hadjárat megindítása mellett döntött, az egész keresztes királyságból verbuvált népes sereggel e megerősített város ellen indult. Ez jelentős stratégiai változásnak bizonyult, hiszen a veszélyes szomszédból nyílt agresszorrá nőtte ki magát. A megelőző évben Amalrik házasságra lépett Mária Komnénével, I. Manuél Komnénosz leányával, és miután segítségül hívta az akkor már elméletileg rendelkezésére álló bizánci hadiflottát, előkészületeket tett, hogy szövetségese, Savarral szembeni kötelezettségeit sutba dobva, bevégezze a fátimida Egyiptom keresztes protekturátussá való átalakításának munkáját. E döntéssel a királyságában nem mindenki értett egyet – különösen a templomosok ítélték el a szóbeli egyezményben vállaltak mindenféle ürügy nélkül történő fölmondását. Ellenkezésük azonban nem bizonyult elegendőnek. November 4-én Amalrik serege Bilbeisz alá érkezett, amelynek helyőrsége fölött Savar fia, Tajj parancsnokolt. „Azt hiszed, bekaphatod a várost, mint egy édes falatot?” – kérdezte gúnyosan Amalriktól. „Naná – hangzott a válasz –, és Kairó lesz a hab rajta.”{548} Csapatai megrohamozták az egyiptomi erődítményt, és kíméletlenül kifosztották a várost. „A lakosok többségét, korukra vagy nemükre való tekintet nélkül, kardélre hányták” – írta Türoszi Vilmos. „Ha netán sikerült megmenekülniük a halál torkából, szabadságukat elveszítve a rabszolgaság terhes igáját vették a nyakukba.”{549} Dolguk végeztével Amalrik és serege Kairó felé fordult.

A visszavonuló Savar szerette volna Amalrik rabló-fosztogató seregét valahogyan megfékezni, ennek érdekében kétségbeesett lépésre ragadtatta magát. Kairó falakon kívüli, al-Fusztat nevezetű régi városrészét lángba borította, és az óriási tűzvész – Ibn al-Athír szerint – ötvennégy álló napig szünet nélkül dühöngött. Ám e hiábavaló és önpusztító cselekedet korántsem rettentette el Amalrikot. Nagy sietve ostrom alá vette a fallal védett Kairót, és megízleltette Savarral a saját orvossága ízét, amikor felvetette neki, hogy egymillió aranydinár (vagyis 4400 kg arany) fejében{550} fölhagy az ostrommal. A vezír – nem igazán lévén más lehetősége, és szokása szerint amúgy sem szándékozott teljesíteni az ígéretét, leginkább azért, mivel számos adófizető, akitől ekkora summát beszedhetett volna, éppen a külvárosban lévő, porig égetett házát siratta – elfogadta az ajánlatot. A határtalan gazdagság reményétől elvakult Amalrik pedig elvonult Kairó falai alól, tábort ütött és várta a jutalmát.

A vesztegelés végzetes következményekkel járt. Ugyanis Savar, a kétszínűség nagymestere úgy döntött, kijátssza utolsó kártyáját. Levelet írt tehát Núr ad-Dínnek, arra kérve, küldje el hozzá Sírkúh emírt, hogy kergesse el kapui elől a hitetleneket. Kérését, bármily meglepőnek tűnt is, nem kellett megismétenie. Szíria fejedelme is úgy látta, hogy közeleg a végkifejlet. Állandó seregéből kétezer lovast, tömérdek gyalogost bocsátott Sírkúh rendelkezésére, megtoldva kétszázezer dinárral, hogy még zsoldosokat is felfogadhasson. Júszuf ibn Ajjúb újfent nagybátyjával tartott délre, ám ez alkalommal nem jószántából, hanem mert időközben magas hivatalra tett szert Aleppóban, ahol a lovaspóló iránt lelkesedő Núr ad-Dín kedvelt játékostársává vált.

1168 decemberében Sírkúh és Júszuf ibn Ajjúb a hatalmas seregük élén egyiptomi területre lépett, és Amalrikot megkerülve, Kairó felé nyomult. A keresztesek királya eredetileg az ellenséges haddal nyílt ütközetbe kívánt bocsátkozni. Járőrei azonban karácsony napján beszámoltak arról, micsoda óriási sereggel kellene megütköznie. Amalrik hódítóként érkezett, ám végül mesés gazdagsággal kecsegtető, üres ígérettel kenyerezték le ahelyett, hogy döntő csata elé állították volna. Ezek után már nem reménykedhetett Savar segítségében, és az sem tűnt hihetőnek. hogy Kairó lakosai majd hajlandóságot mutatnak arra, hogy a hitetlenek erőit támogassák egy többnyire muzulmánok – akár szunniták, akár nem – alkotta sereggel szemben. A királyba hirtelen belehasított a fölismerés, hogy a neki ígért dinárokból egy garast sem fog látni, és „a törökök már a nyakukon vannak, gyorsan szedniük kell hát a sátorfájukat”.{551} Így aztán január 2-án a serege élén már nagy sietve hazafelé tartott Jeruzsálembe.

Sírkúh, ha már ilyen messzire eljutott – és nem is először – Egyiptomban, úgy vélte, elkezdődhet az utolsó felvonás. Amint a frankok elvonultak, tábort ütött Kairó mellett, és január első két hetében baráti megbeszéléseket folytatott Savarral, amelyek során tervet dolgoztak ki az egyiptomi helyzet megszilárdítására. Tárgyalásaik hangneme végig szívélyes és udvarias maradt: Sírkúh türelmet tanúsított, míg Savar köntörfalazott, hímezett-hámozott azon ígéretét illetően, hogy az egyiptomi jövedelmek harmadát Núr ad-Dínnek engedi át. De amikor január 18-án Savar megérkezett Sírkúh táborába, hogy folytassák a megbeszélésüket, szemben találta magát az arra lovagló Júszuf ibn Ajjúbbal és az Izz ad-Dín Dzsurdik nevezetű emírrel. Rövid beszélgetésre invitálták, majd lerángatták a nyeregből és foglyul ejtették. A vezír szerencséje, amely hosszú éveken keresztül oly sokszor kisegítette, most egyszeriben elhagyta. Még ugyanazon a napon fejét vették, amit aztán Sírkúh parancsára a kalifa fényűző palotájába vittek, hogy magának a gyöngyös-aranyszálas függöny mögött trónoló ifjú al-Ádidnak adják át ajándék gyanánt. Hálából a kalifa egy rend vezíri öltözéket küldött Sírkúhnak. A városban a tömeg Savar házát porig rombolta. Jeruzsálemben pedig Amalrik a balfogása árát számolgatta. „Ó, vak emberi kapzsiság, minden bűnök legrútabbika! – sóhajtott föl Türoszi Vilmos. – Ó, a telhetetlen, kapzsi szív gonosz őrülete!”{552} Véget ért tehát az Egyiptomért folytatott versengés, és a nagy stratégiai játszma Núr ad-Dín és kurd jobbkezének elképzelése szerint alakult. A keresztes államok a muszlim Közel-Keleten a szunniták és síiták, Szíria és Egyiptom között kialakult szektariánus és politikai nézetkülönbségeknek köszönhetően jöhettek létre és gyarapodhattak. Most viszont megnyílt az út a lehetőség előtt, hogy Szíriát és Egyiptomot egyetlen vezér a egyesítse a szunniták uralma és a dzsihád zászlaja alatt, amely szent háború egyébként ugyanolyan erőteljes és talán még rendíthetetlenebb ideológia volt, mint a latin keresztények keresztes mozgalma.

Sírkúhnak azonban nem adatott meg, hogy győzelmének gyümölcseit túl sokáig élvezhesse. Uralkodása a fátimida Egyiptom vezíreként valójában még rövidebb ideig tartott, mint az őt megelőző színes egyéniségekből álló társaság – Ibn Ruzzik, Savar, Dzirgam – bármely tagjáé. 1169. március 22-én, pontosan két hónappal és öt nappal azután, hogy Kairót bevette, Sírkúh – vissza-visszatérő szokásához híven – vad lakomát, kész orgiát csapott, amelyen különböző húsételek bőséges választékával tömte degeszre magát. Az esetek többségében ezen élvezetekért csak krónikus gyomorrontással bűnhődött másnap, ez alkalommal viszont a túl sok étek tüszős mandulagyulladást, vagy a mandula mögötti tályog elfertőzését váltotta ki, amelynek következményei végül a halálát okozták. Úgy látszik, Isten szemében sem a kárörvendők, sem a torkosok nem voltak kedvesek. „Midőn örvendeztek abban, ami adatott nekik, hirtelenében elragadták őket” – írta Ibn al-Athír a Koránt idézve.{553} Sírkúh tehát gyorsan, ám nem egészen váratlanul végezte be földi pályafutását.

A vezír különös örökséget hagyott maga után. Segített az iszlám egyik leghíresebb birodalmát térdre kényszeríteni, megsemmisítő csapást mérve ezzel a Jeruzsálemi Királyság biztonságára, és mindeközben Núr ad-Dín nevét magasztalta. Ám ami a legmaradandóbbnak bizonyult, kalandjai egy olyan személyt vezettek fel a történelem színpadára, akinek hírneve mind mohamedán, mind keresztes berkekben messze túlszárnyalta az övét, Núr ad-Dínét és Zangiét együttvéve. E férfiú pedig nem volt más, mint az ifjú unokaöcs, Júszuf ibn Ajjúb kurd emír, aki hamarosan Egyiptom és Szíria szultánja, a Fátimidák végzete, a Zangidák nemezise, a frankok ostora és szinte egymagában sok-sok ezernyi keresztes vitéz személyes ellensége lesz. Egész korára hatalmas árnyékot vetett, és a későbbiekben ráaggatott nevére – még azután is, hogy tetteinek emléke elhalványult – nemzedékek, sőt évszázadok múlva is emlékeznek majd. Júszuf ibn Ajjúbot inkább ’a hit igazságossága’ jelentésű Szaláh ad-Dín néven ismerték jobban, amelyet a történelem és a legenda végül Szaladinná rövidített és mitologizált.