13
 
A fenséges Melisenda

Nagy dolgokra kell tehát fölkészülnöd, és bár asszonynak születtél, férfi ként kell cselekedned.

A jeruzsálemi király, II. Balduin négy leánya közül a legidősebbet, Melisendát 1131 nyarának közepén apja halálos ágyához szólították. Az agg, sorvadozó királyt a pátriárka Szent Sír épületegyütteséhez tartozó palotájában, szerzetesi öltözetben találta. Néhány nappal korábban, amikor rádöbbent, hogy halálos beteg, Balduin levetette a királyi méltóságával járó díszes kellékeket, és azt kérte szolgáitól, hogy vigyék őt a Krisztus sírjához lehetőleg legközelebb eső kényelmes hajlékba. Abban a reményben tett szerzetesi fogadalmat és öltött csuklyát, hogy ekképpen javíthatja túlvilági esélyeit. „Erősen bizakodott abban, hogy az, aki győzedelmeskedett a halál fölött, (…) őt is hozzásegíti majd a saját föltámadásához” – jegyezte föl Türoszi Vilmos.{389} Azonban Balduin nem fordította el teljesen tekintetét a földi királyságtól, hiszen koronája és családja jövőjét illetően merész terveket szőtt – amint az a huszonhat esztendős Melisenda előtt is világossá vált.

Melisenda és három nővére – Aliz, Hodierna és Joveta – a maguk módján mindannyian kiemelkedő szerepet játszottak a latin államok dinasztikus politikájában. Aliz Antiókhia hercegéhez, II. Bohemondhoz ment nőül, ám ebben az időben már fiatal özvegy volt, hiszen a mindössze huszonhárom éves Bohemond az előző évben elesett a danismend törökök ellen vívott harcok során Anatóliában, levágott fejét a bagdadi kalifának küldték el ajándékba. Hodierna még hajadon volt, ám néhány évvel később a térség egyik legelőkelőbb asszonyává fog majd emelkedni. A legfiatalabb nővért, az Yvette-ként is ismert Jovetát kolostori életre szánták, azonban az ő élete már legkorábbi éveitől kezdve bővelkedett a drámai eseményekben. Ötévesen belecsöppent Ilgázi fiának, Timurtasnak a fogságában sínylődő apja kiszabadítását célzó tárgyalásokba, amelyek következtében – nem kis lelki sérülést szenvedve el – a király váltságdíjának kifizetéséig elzárva tartották az otthonától elszakítva, aránylag jó körülmények között. A lányok embert próbáló időkben jöttek világra, és a szükség megacélozta jellemüket. Elhunyt anyjuk, Morfia révén félig örmény, illetve félig frank származású lányok mindegyike a Szentföldön megtelepedett frankok második nemzedékének határozott természetű és jelentős egyéniségévé vált. Egymásba fonódó élettörténetük jól szemlélteti azokat a feszültségeket, amelyek a különböző hatalmi tényezők közötti vetélkedés során alakultak ki a latin Keleten azt követően, hogy az első keresztesek tettei a még élő emlékezetből a történelem és a legendák világába kerültek át.

Melisenda férje, Fulkó és kisgyermeke társaságában lépett atyja betegágyához. A grófhoz 1129-ben ment feleségül rögtön annak Szentföldre való megérkezése után, eleget téve az Anjou-főúrral kötött megállapodásnak még a Damaszkusz ellen indítandó keresztes hadjárat előtt. A házaspár gyorsan teljesítette dinasztikus kötelességét, és a világra jött örököst – amint az várható volt – Balduin névre keresztelték. Ez lett volna a megfelelő pillanat arra, hogy Melisenda elhagyja a politika színterét, hiszen előbb házassága, majd fiának világrahozatala révén a legszűkebb értelemben véve már teljesítette a királyság iránti azon kötelezettségét, miszerint át kell örökítenie a királyi címet. Azonban Melisenda nem olyannak született, mint aki észrevétlenül eltűnik a süllyesztőben. Ezenfölül a 12. század elején a királynőket és királynéket egy rövidebb ideig elfogadták, és elismertségnek örvendtek: amikor I. Henrik angol király 1135-ben jobblétre szenderült, koronáját leányára (egyben Fulkó menyére), Matildra hagyta; Kasztília és León királyságában VI. Alfonz koronáját leánya, Urraca révén örökítette át; Szicíliában pedig anyja, Adelaide ügyesen használta ki II. Roger kiskorúságát. A királynői méltóságra ekkor még korántsem tekintettek olyan ellenérzéssel, mint a középkor későbbi időszakában, és ez Balduinra is igen kedvező benyomást tett. Tehát a történtek idején Melisenda, Fulkó és a kisfiú, Balduin összegyűltek a király ágyánál, hogy arról értesüljenek, a haldokló a feje tetejére kívánja állítani a királyságát.

Az ügylet, amely Fulkót a Szentföldre hozta, azon a megállapodáson alapult, amely szerint Anjou hercege a korona várományosaként érkezik Keletre. Ám az utolsó perceiben Balduin a valódi szándékait illetően hímezni-hámozni kezdett. Jobb volna – bökte ki végül –, ha Fulkó nem egyedül uralkodna Jeruzsálemben, hanem az egész család – Fulkó, Melisenda, és ha elérkezik az ideje, a még gyermek herceg – együttesen kormányozná.{390} Ez persze nem pontosan az az egyezség volt, amit még Nyugaton kötöttek, de hát a vén királynak jogában állt belátása szerint dönteni. Végül nem sokkal azután, hogy eredeti szándékát megváltoztatta, 1131. augusztus 21-én eltávozott az élők sorából. Valamivel több, mint három hét múlva, szeptember 14-én – a Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepén – Fulkót és Melisendát a jeruzsálemi pátriárka, Messines-i Vilmos egyszerre kente föl és koronázta meg a Szent Sír-templomban. A kiskorú Balduin még nem vett részt a szertartáson, és azon hagyománnyal is szakítottak, miszerint az uralkodók fejére Betlehemben, karácsony napján helyezik a koronát. Vagyis minden eltért a megszokottól: a helyszín, az időpont, hasonlóképpen a lebonyolítás rendje. Azt pedig, hogy ezután a latin királyság meg a tőle függő államok két-, majd a tervek szerint esedékes háromszemélyes kormányzása miként fog megvalósulni, senki sem tudta. Ahogyan a damaszkuszi Ibn al-Kalániszí fogalmazott „Balduin halálával [a frankok] viszálykodásba meg zűrzavarba sodródtak”.{391}

A jeruzsálemi trónt elfoglaló Fulkónak határozott elképzelése volt arról, hogyan fogja gyakorolni a hatalmát. Ennek lényegét nagyjából egyetlen szóban lehetne összefoglalni: nagytakarítás. A távoli Normandiában – tehát a sok száz kilométerre fekvő, ám Fulkó kormányzási módszereit és eszközeit jól ismerő tartományban – alkotó krónikás, Ordericus Vitalis a következőképpen jellemezte Anjou grófjának hatalomra jutásával hirtelen bekövetkező változásokat:

Újdonsült uralkodóként tanácsadó testületeiből rövid úton száműzte azokat a magas rangú főurakat, akik kezdettől fogva elszántan küzdöttek a törökök ellen, és segítették Gottfriedet meg a két Balduint abban, hogy városokat meg erődöket hajtsanak az uralmuk alá, és idegen Anjou-családbelieket meg más egyéb jöttmenteket állított a helyükbe. (…) Ezért aztán az elégedetlenség nőttön nőtt, és a főurak heves ellenállást tanúsítottak ama férfiúval szemben, aki a hivatalviselőket ilyen tapintatlan módon cserélte le. Hosszú ideig (…) ahelyett, hogy a harci bátorságukat egyesült erővel a pogányok ellen fordították volna, csak egymással marakodtak.{392}

Fulkó saját tisztviselőit, saját várnagyait és saját papjait vitte magával Keletre, és – érthetően, ha bölcsen nem is – egy Anjoukból álló belső kört alakított ki belőlük a trón körül, amelybe a régi nemesek többé már nem fértek bele. Különösen erős előítéletet tanúsított a normannokkal valamilyen kapcsolatban állókkal szemben, származzanak akár a tulajdonképpeni Normandiából, akár az apuliai, calabriai vagy a szicíliai Hauteville-féle klánból, amely I. Bohemondot, Tankrédot és több más híres keresztes vitézt adott a világnak. Fulkó az uralkodása kezdetétől fogva fölkarolta az Anjou-családbelieket, miközben a Monthléry famíliához – ahonnan maga II. Balduin is származott – közel álló személyeket háttérbe szorította. Még inkább megbotránkoztató volt az a mód, ahogyan – szembeszállva apósa végakaratával – megpróbálta Melisenda királynőt Jeruzsálemben, illetve annak Aliz nővérét Antiókhiában félreállítani.

1130-ban a frissen megözvegyült Aliz magára vonta apja, II. Balduin haragját, mivel amellett kardoskodott, hogy jogában áll az északi fejedelemséget II. Bohemond kétéves leánya, Konstancia nevében kormányozni. Annak érdekében, hogy bebizonyítsa, képes Antiókhia határait diplomáciai eszközökkel megvédeni, még ha lóhátról nem is tud egy hadsereget vezényelni, Aliz kísérletet tett a közeledésre a térség legerősebb szeldzsuk vezére, Moszul és Aleppó atabége, az ötvenes éveiben járó, ősz hajú, napbarnított Imád ad-Dín Zangi felé, akire mind ellenségei, mind hívei kellő tisztelettel és félelemmel tekintettek.{393} Sok évvel később Türoszi Vilmos úgy hallotta, hogy ez alkalommal egy ezüstkantárral fölszerszámozott és selyem nyeregtakaróval borított hófehér poroszka lovat (palfrey) is vitt ajándék gyanánt.{394} Lehet, hogy Zangi e fantasztikus paripát nagy tetszéssel fogadta, ám Aliz apja igencsak földühödött a dolgon, olyannyira, hogy Fulkóval az oldalán legott Antiókhiába vonult. A városlakók kitárták a kapukat az érkezők előtt, és Aliz arra kényszerült, hogy atyja lábai elé borulva kegyelemért könyörögjön. A kegyvesztetté vált leányzót apja Antiókhia két kikötővárosába, Latakiába és Dzsabalába száműzte, Antókhia régensi posztját pedig ő maga vette át.

Ám mihelyst Balduin megtért a másvilágra, és Fulkó foglalta el a trónt, Aliz úgy döntött, hogy ismét szerencsét próbál. „Rendkívül fondorlatos és agyafúrt asszony volt” – jegyezte meg rosszallással és némileg vállveregetően Türoszi Vilmos, ugyanakkor elismerte az Alizt támogató közvélemény erejét, hasonlóképpen azokat az aggodalmakat, amelyeket más nemesurak Fulkóval kapcsolatban uralkodása kezdetén tápláltak. Az „antiókhiai hercegnő” – ahogyan magát titulálta – a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelmében élvezte mind a tripoliszi Pons, mind az új edesszai gróf, II. Joscelin támogatását, hiszen grófságuk ügyeiben mindketten bizonyos mértékű függetlenség fönntartására törekedtek.{395} Annak érdekében, hogy mindhármukat engedelmességre bírja, Fulkó kénytelen volt haddal vonulni ellenük, majd csatát vívott Pons-szal, hogy a tripoliszi gróf behódoljon, Antiókhiában pedig Mazoir Rajnald, a fejedelmség fővezérének irányításával királyi uralmat vezetett be. Az effajta viszálykodás a latinok között mindeddig egyáltalán nem volt megszokott. Damaszkuszban Ibn al-Kalániszí meglepetten jegyezte föl, hogy „a [frankok] között viszály tört ki, amelyek során sokat leöldöstek”.{396} Ám ezzel még távolról sem értek véget Fulkó gondjai. Épphogy sikerült Antiókhiát és Tripoliszt térdre kényszerítenie, amikor Jeruzsálembe hazatérve egy újabb forrongó lázadás fogadta, amelyet Aliz nővére, egyben az ő hitvese, Melisenda támogatásaképpen szerveztek.

Nehéz a korai 1130-as évek eseményeit vizsgálva más eredményre jutni, minthogy a legtöbb bajt maga Fulkó hozta a saját fejére. Abban bízva, hogy II. Balduin utolsó kívánságának végrehajtását már nem kényszeríthetik rá, főként hogy a tiszteletre méltó agg király a Golgota alatti hideg kriptában aludta örök álmát, a tisztesség és a becsületesség szabályait fölrúgva, uralkodásának kezdetétől azon munkálkodott, hogy Melisendát a kormányzásból kirekessze. A királynőt azonban kemény fából faragták, és támogatókból sem szenvedett hiányt. Csökönyös magatartásával Fulkó nyílt zendülést váltott ki, amelynek élén a latin királyság két előkelő nemesembere, Le Puiset-i Hugó, Jaffa grófja és Le Puy-i Romain, Transzjordánia (vagy Oultrejordan) korábbi ura állt, amely tartományok Jeruzsálemtől keletre, a Jordán túlsó partján terültek el.

Türoszi Vilmos több évtizeddel később előadott, rosszmájú története szerint a bajok azzal kezdődtek, hogy elterjedt a hír, miszerint az ifjú, szálfatermetű, jóképű és a kardforgatásban jeleskedő Puiset-i Hugó állítólag viszonyt folytatott volna másodunokatestvérével, Melisendával. „Azt beszélték, (…) hogy a gróf túlságosan meghitt kapcsolatot ápol a királynővel, és erre egy sor bizonyíték is van” – írta Vilmos anélkül, hogy ezek közül akár egyet is megemlített volna. „Ezért aztán a hitvesi féltékenységtől föltüzelt királyban – ahogy rebesgették – engesztelhetetlen gyűlölet támadt a férfiúval szemben.”{397} Igazából ez egy romantikus történet volt, alig több puszta szóbeszédnél. Hugó elégedetlenségét korántsem az unokanővére iránt lobogó nemi vágyakozás váltotta ki, hanem az afölött érzett mély aggodalom, ahogy az újdonsült király szélesebb családjaik érdekeit sárba tiporta, és a királynőt egyre inkább háttérbe tolta.

Az események végül is 1134-ben jutottak el a tetőpontjukra, amikor a haute cour (a magas rangú jeruzsálemi nemesekből álló királyi bíróság) egyik ülésén az uralkodójához hű főúr, Kaiszareiai Valter a testület előtt azzal vádolta meg Hugót, hogy felségáruló összeesküvést szőve Fulkó életére tör. A meggyanúsított nemes erre fegyverrel a kezében kívánta megvédeni a becsületét, ám a kijelölt időben – minden bizonnyal felesége, Emolata kérésének engedve, akinek Valter a fia volt egy korábbi házasságából – nem jelent meg a párbaj helyszínén. Ezután távollétében bűnösnek nyilvánították, ám ő erre a lehető legostobább választ adta, mikor is a fátimida kézen lévő Aszkalon városába hajózva olyan szerződést kötött, amely szerint a jeruzsálemi király ellen indítandó támadásához muszlim támogatást kap. Röviddel később a fátimida harcosok „rendkívüli merészséggel és elbizakodottsággal megszállták a területeinket” – jegyezte föl Türoszi Vilmos.{398}

Akárcsak Aliz hercegnő, aki túlbecsülve erejét Zangi jóindulatát próbálta megszerezni, most Puiset-i Hugó is a saját óriási baklövései miatt – kiszolgáltatva ura kényének – bűnhődött. Miután Fulkó megfutamította az aszkaloni sereget, Jaffa ellen kezdett ostromot, majd gyors megadásra kényszerítette Hugót, tekintve, hogy a város lakosai nem voltak hajlandók uralkodójuk ellen fegyvert ragadni. A grófságától megfosztott nemest három évre száműzték a királyságból. Még szerencsésnek is mondhatta magát, hogy – egyelőre – ép bőrrel úszta meg a kalandot. Éppen Jeruzsálemben időzött, hogy elintézze függőben lévő ügyeit, mielőtt egy nyugatra induló hajóra szállna, amikor valamelyik éjjel a szőrmeboltjairól ismert utcán kockajátékba kezdett, és egy bretagne-i lovag rátámadt, kis híján agyonszúrva a tőrével. Sebeiből sikerült annyira fölépülnie, hogy a királyságot elhagyhassa, ám kis idővel később utolérte a halál Apuliában, ahol II. Roger szicíliai király menedéket és birtokot adott neki.

Az eset után Fulkó ismét kényszerhelyzetbe került. Bőszen tagadta, hogy bármilyen része is lett volna a támadásban, a késelő lovagot pedig megcsonkíttatta, arra utasítva kínzóit, hogy a nyelvét semmiképpen se vágják ki, hiszen akkor bárki azt mondhatná, hogy a bűnös elhallgattatásával akarja elrejteni az igazságot. A közvéleményt azonban nem tudta befolyásolni, amely – megalapozottan, vagy sem – őt hibáztatta egy nemesi vérből való keresztény ellen elkövetett becstelen támadás miatt. Azt a tényt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Melisendának a politikai életből való eltávolítására tett kísérletei milyen sok problémát okoztak neki, amelyektől szívesen eltekintett volna. Hiszen egy polgárháború nélkül is épp elég veszély leselkedett a királyságra: a Fátimidák kinyilvánították, hogy a királyság déli felének megszerzésére irányuló törekvésükkel továbbra sem hagytak föl; északon Antiókhia és Edessza egyre erősebb nyomásnak volt kitéve a Zangi uralta Moszul és Aleppó irányából, illetve Anatóliában és Kilikiában országló II. Ióannész Komnénosz részéről. Fulkó némi késéssel fölismerte, hogy a feleségével meg annak híveivel való huzakodás valójában csak a kormányzás feladatától vonja el a figyelmét. 1135-ben tehát meghátrált, és belenyugodott abba, hogy – II. Balduin kívánságának megfelelően – hitvesével együtt igazgassák a királyságot. Vagyis valóságos pálfordulást mutatott be. „A király annyira papucsférjjé vált, hogy míg korábban magára haragította a feleségét, most viszont igyekezett megbékélni vele – jegyezte le Vilmos –, és attól kezdve még a jelentéktelen ügyekben sem hozott döntést a tudomása és közreműködése nélkül.”{399}

Amint Melisenda némi késéssel ugyan, de férje oldalán elfoglalta az őt megillető helyet – oklevelek aláírásánál szerepelt tanúként, belefolyt a politikai ügyek intézésébe, és 1136-ban újabb gyermeknek, Amalriknak adott életet –, Jeruzsálemben jelentős változások kezdődtek. A fiatal királyság – amelyben a hódító frankok második nemzedéke békésen megfért a nyugatról újonnan érkezőkkel, és a változatos eredetű, kevert keresztény lakosság zsidókkal, arabokkal, szíriaiakkal meg törökökkel élt együtt – valósággal megújhodott, egyes részeit a szó szoros értelmében az alapoktól kezdve építették újjá. Évről évre egy új királyság kezdett mind láthatóbban testet ölteni, olyan környezet hű képét tükrözte vissza, amelyben a Perzsiából, Bizáncból, Egyiptomból és az egész Mediterráneumból érkezett kereskedők, kézművesek, művészek és zarándokok vegyültek el, és a Melisenda meg Fulkó számára dolgozó építőmesterek gyakran bámulatos alkotásokat hoztak létre.

A keresztes művészetnek a jeruzsálemi királynő korában született egyik legkiválóbb példája a kis alakú, ám csodálatra méltó művészi ízléssel és aprólékos munkával megalkotott Melisenda zsoltároskönyv volt, amely vallásos kézikönyv liturgikus naptárt és a zsoltárok szövegét tartalmazta. A mű – amelyet talán Fulkó a házastársi perpatvarok feledtetéseképpen ajándéknak szánt a feleségének – a Szent Sír-templom műhelyében készült, és rendkívüli művészi értékei a keresztes királyságot jellemző kultúrákat átjáró géniuszt testesítették meg. A napjainkban is megtekinthető zsoltároskönyv a mesterségbeli tudás és a színek valóságos csodája: a féltő műgonddal másolt latin szöveget illuminációk, a zodiákus képei, Krisztus életét megidéző képek, valamint egy görög nyelvű szöveggel teleírt, aranyozott lap ékesíti. A fóliókat Dávid király életéből vett jeleneteket, egymást marcangoló vadállatokat, az erényeket megtestesítő és a bűnöket jelképező figurákat kegyetlenül legyilkoló fegyveres alakokat ábrázoló, finoman metszett elefántcsont borító fedi. Az egész zsoltároskönyvet hímzett selyemszalag fogja körül.{400} Az alkotáson négy-hat, ragyogó tehetséggel megáldott művész dolgozott az ismereteit a görög kultúrkörből szerzett Baszileiosz mester keze alatt, aki munkássága során harmonikusan olvasztotta egybe a frank, itáliai, bizánci, angolszász meg iszlám hatásokat, és akinek a műhelyében a legmagasabb szinten gyakorolták a kalligráfia, a könyvkötészet, a fémművesség, az írásművészet, valamint a hímvarrás művészetét.{401}

Melisenda királyné idejében a könyvművesség csupán elenyésző részét tette ki Jeruzsálem kulturális teljesítményének. Tehetős vagy jó kapcsolatokkal rendelkező zarándokok révén nem kevés vallásos tárgyú művészeti alkotás került a Közel-Keletről a latin Nyugatra: Melisenda és Fulkó uralkodásának kezdetén egy denkendorfi, a Szent Sírnak szentelt német rendház küldöttséget menesztett Jeruzsálembe, hogy próbáljon a Szent Keresztből apró darabkákat beszerezni. A pátriárka ajándékaként kapott faszilánkok azután egy kettős keresztet („crux gemina”) formázó, pompázatos, aranyozott ezüsttel bevont, gyöngyökkel, ametiszttel és a nagy becsben tartott golgotai sziklából való kövecskékkel díszített ereklyetartóban érkeztek meg Bajorországba.{402} A keresztes államokból nyugatra került többi tárgy között találhatunk például iszlám stílusú, nyomott kelméket, vagy fantasztikus vadállatokat formázó ivókupákat. E Szentföldről importált műremekekből aztán gyakran készítettek másolatokat a latin műhelyekben, hogy kielégítsék az egzotikus portékák iránt újonnan támadt keresletet.{403}

A tetszetős csecsebecsék és luxuscikkek gyártása mellett számos nagy ívű építkezésbe is belefogtak. Közülük több is független volt az állami politikától, mint példának okáért a Szent János ispotály 1140 és kb. 1155 között megvalósított, jelentős mértékű bővítése. Ugyanakkor számos építkezés a király és a királynő közvetlen támogatását élvezte. Például Jeruzsálem több fedett piaca is Melisenda útmutatásai mellett készült el: az egyik ilyen például, amelyiket a Szent János ispotály és a Szent Sír közelében alakítottak ki, három egymással párhuzamos utcából – a Fűszerek utcája, a Rossz konyha meg a Fedett utca – állt, amelyekben boltíves átjárókkal óvott boltok sorakoztak egymás mellett.{404} A Templom-hegyen magasodó Szikladómot vagy Sziklamecsetet (illetve, ahogyan a keresztesek nevezték: az Úr Templomát) rendbe hozták és újradíszítették, mielőtt 1141-ben – az ágoston-rendi kanonokok káptalantermével kibővítve – ismét keresztény templommá szentelték föl. Az első keresztes hadjárat idején a Szikla-dómot teljesen kirabolták: Ibn al-Athír feljegyezte, hogy az 1099-ben véghez vitt fosztogatások során „megszámlálhatatlanul” sok holmit – többek között temérdek arany meg ezüst gyertyatartót, kandelábert – hurcoltak el a templomból.{405} Most, hogy a mecsetet végre templommá alakították át – a terv végrehajtását már több mint tizenöt évvel korábban elkezdték –, Melisenda gondoskodott róla, hogy a kellő pompával és fényűzéssel fogadja a hívőket. Különös figyelmet fordított a mozaikpadló kiképzésére, és a hatalmas, márvánnyal beborított sziklát kovácsoltvasból készített korláttal vétette körül. A közelben egy kisebb, nyolcszögletű keresztelőkápolnát (ma: Qubbat al-Mirádzs – a Mennyei Utazás mecsetje) is emeltek, a tetején egy kis kupolával, és körös-körül harminckét, a fejezetükön bonyolult díszítéssel ékesített, rövid oszloppal.

A templom teraszától keletre, a városfaltól körülbelül két és fél kilométerre az Olajfák hegyének lankáin fekvő Betániában pedig Melisenda apácakolostort alapított. A helység – Lázár ott található állítólagos sírjának köszönhetően, amely mellé tetszetős zarándok-templomot is építettek – évszázadokon át kedvelt zarándokhelynek számított.{406} Itt tehát egy nagy méretű új zárdát és még egy templomot emeltek a Mindenható dicsőségére, egyúttal Melisenda húgának, a Szent Anna-kolostorban apácáskodó Joveta vigasztalására, aki végül 1144-ben a Szent Lázár-klastrom apácafőnöknőjévé emelkedett. Melisenda elegendő jövedelmet biztosított a testvére alatt szolgáló szerzetesnőknek ahhoz, hogy magukat az egész királyság leggazdagabb zárdája lakóinak mondhassák. Türoszi Vilmos följegyzése szerint Melisenda kellő mennyiségű ruhával, kincsekkel, „serlegekkel, könyvekkel és egyéb, a templomi szolgálathoz oly szükséges dísztárggyal” látta el őket. Vilmos, aki a Szent Lázár-kolostort immár kész állapotában tekinthette meg, arról is megemlékezett, hogy az építményt „faragott és csiszolt kőből” emelt erős torony védelmezte, „az ellenség által bevehetetlen erőddé” téve azt.{407}

Az 1130-as és 1140-es években az egész Jeruzsálem egy hatalmas építkezési területhez hasonlított.{408} Ám a Szent Sírnál végzett rekonstrukciós munkálatoknál semmi sem volt látványosabb vagy fontosabb. A keresztény világ központjában emelkedő szentély átalakítására oly nagyszabású és oly bonyolult javaslat készült, hogy a végrehajtás tervezése már valószínűleg az 1130-as esztendőkben elkezdődött. Jóllehet az „őrült kalifa”, al-Hákim 1009-ben végzett pusztító rombolása utáni javításoknak köszönhetően a templom meglehetősen jó állapotba került, a frank hódítás első évtizedeiben az épülettel kapcsolatosan mind magasabb igényeket támasztottak. Olyan elképzelések láttak napvilágot, amelyek szerint a Szent Sírt rejtő rotundát a Kálvárián megasodó szentéllyel, illetve a Krisztus börtönét jelző kápolnával kötötték volna össze. Egy sor kápolnát, azonkívül új kórust, apszist és főhajót, a kórus fölé pedig új kupolát terveztek. Mindezek után – a déli udvarról az új épületbe lépve – a látogatók azonnal megpillanthatták Gottfried és a két Balduin síremlékét. Az erre az udvarra nyíló ajtókat a régi latin világot jellemző, román stílusú ívekkel gondolták díszíteni, a portál fölé meg gondosan kimunkált, ágakkal-levelekkel díszített, Krisztus passiójából vett jeleneteket ábrázoló fejgerendákat képzeltek el. Az így kialakított általános kép a frank zarándokokban minden bizonnyal a korábban már meglátogatott Santiago de Compostelát, valamint az útjuk során látott számos román stílusú katedrálist idézte föl.{409} Azonban az oszlopok és szemöldökgerendák, az ajtófélfák meg az ablakok, a mozaikok és az ikonok föltűnően kevert stílusban készültek: bizánci, latin, arab és szíriai motívumok és hatások elegyedtek, egy izgalmas és semmihez sem hasonlítható „keresztes” stílust hozva ekként létre. Meglehet, ez talán nem volt olyan merész, mint a 12. század közepén a Francia Királyságban kivirágzott és magasba szárnyaló gótikus építészeti iskola, ám így is meglepően sok újdonsággal kápráztatta el a látogatóit. Az új templom építésébe az 1130-as évek elején vágtak bele, és az állványok talán még 1149. július 15-én is a helyükön magasodtak, amikor az ötvenedik évfordulóját ünnepelték annak, hogy a várost Isten seregei vették birtokukba.

Miközben e nagyarányú, a vallási épületek felújítását célzó munkálatok tervei készültek, Fulkó és Melisenda a Jeruzsálemi Királyság területén elszórt és azon túl elhelyezkedő várak létesítésére irányuló programot is felügyelt. Ennek keretében az erődítmények valóságos gyűrűje alakult ki, némelyikük – mint például Ibelin, Blanchegarde és Gáza – az Aszkalont uraló Fátimidák ellen volt hivatott védelmet nyújtani, mások a Jordán folyótól keletre elterülő, keresztes befolyás alatt lévő határvidékeket vigyázták, megint mások a Damaszkuszba vezető utakat őrizték. Az erődítések a föld alatti ciszternák vizét használó kisebb őrtornyoktól a fallal övezett, terjedelmes, őrséget és portyázó csapatokat is magába fogadó, több épület alkotta várakig terjedtek, amelyek az 1160-as évekre hatalmas, kör alakú, a tengerparton vagy valamely magaslatra épült, valódi laktanyául szolgáló erődítményekké nőtték ki magukat. Fulkó és Melisenda uralkodása idején emelt egyik első erődítést a Jeruzsálem és Hebron között elhelyezkedő régi falu, Bethgibelin mellett húzták fel. Ezt Türoszi Vilmos „bevehetetlen, tornyokkal, bástyákkal és sáncárokkal megerősített fallal körülvett erős várként” jellemezte.{410} A még ma is látható romok alátámasztják a krónikás leírását.

A Jeruzsálemtől távol eső katonai előörsök helyőrséggel való ellátásának megoldása érdekében Fulkó 1136-ban Bethgibelint a Szent János Ispotályos Lovagrend testvéreinek adományozta, akik gondoskodtak a karbantartásáról, egyúttal arra buzdították a zarándoklatra érkezett és helyben maradt frank parasztcsaládokat, hogy telepedjenek le, és műveljék meg a falu körül elterülő földeket.{411} Azzal, hogy az erődítmény ispotályos kezekbe jutott, kezdetét vette a rend templomosokkal való rivalizálása és katonai kiegészítő erővé történő átalakulása.{412} Ez a taktika azonban távolról sem a Jeruzsálemi Királyságra korlátozódott. Az 1140-es évek elején, a Tripoliszi Grófságban az ispotályosok további öt, fontos határ menti várhoz jutottak – közülük a legjelentősebb a Krak des Chevaliers volt, amely a nagyarányú fejlesztési munkálatokat követően a latin Kelet egyik legnagyszerűbb és legismertebb erődítményévé vált. A templomosok Antiókhiában jutottak egy sor erődhöz – Bagrasz, Darbszak, La Roche de Guillaume és La Roche de Roussel –, amelyek az Amanosz-hegységből levezető utakat ellenőrizték. A 12. század végére a várak védelmének legfőbb feladatát minden latin államban e két rend látta el.

És ez jó is volt így, hiszen a latin államokban a védekezés feladata mind fontosabb szerephez jutott. Fulkónak végül sikerült békességre jutnia a feleségével, másfelől viszont – uralkodása előrehaladtával – egyre fokozódó nyomás nehezedett rá. A legtöbb álmatlan éjszakát a fékezhetetlen török generális és szeldzsuk atabég, Zangi okozta neki, aki a Szeldzsuk Birodalmon belül megállíthatatlanul növelte hatalmát, és figyelmét mindinkább a hitetlenek tengermelléki birtokai felé fordította. Miután Moszulból sikerrel terjesztette ki uralmát Aleppóra, az 1130-as években Zangi fokozott erőfeszítést fejtett ki Damaszkusz megszerzésére, amely hódítással Szíria három legnagyobb muzulmán városát egyesítette volna egyetlen vezér irányítása alatt, igen komoly és valószínűleg a fennállásukat fenyegető veszélynek téve ki ekként a latin városokat.

Az 1130-as évek közepétől a fenyegetés mind érezhetőbbé vált. Pons, Tripolisz grófja 1137-ben elesett a damaszkuszi törökökkel vívott csatában, Fulkót pedig ugyanezen hadjárat során Zangi vette ostrom alá Montferrand városában, és megmenekülését csak a szerencséjének köszönhette. A fejlemények következtében Tripolisz egy új gróf, II. Rajmund uralma alá került, aki Melisenda nővérét, Hodiernát vette feleségül. A fiatal Rajmund ereje teljében volt, ám ennek ellenére nem tudta kellő határozottsággal kézben tartani a várost, hanem nagyon is ráfanyalodott a mind befolyásosabb katonai rendek támogatására: ugyan jelentős területeket hasítottak ki a grófságból, ám nélkülük ezek igen nagy veszélynek lettek volna kitéve, ha Zanginak sikerül meghódítania Damaszkuszt.

Antiókhia sem volt jobb helyzetben. Itt Aliz próbálkozásai, hogy régensnőként kormányozzon, a harmadik nekifutásra – 1135–1136-ban – végleg kudarcba fulladtak. Kihasználva az első keresztesek nemzedékéből való egyik legutolsó szereplő, az agg pátriárka, Valence-i Bernát halála után támadt időleges hatalmi űrt, aki a kormányzói feladatokat látta el a fejedelemségben, Aliz az akkor nyolcesztendős Konstancia nevében újfent magához ragadta a hatalmat. Azonban ismét melléfogott, és ez alkalommal az új pátriárka, Domfronti Radulf, Mamisztra korábbi érseke húzta keresztül a számítását. Ahelyett, hogy a hercegnőt bízta volna meg a kormányzással, Radulf egy teljesen új fejedelmet hívott oda Európából, Poitiers-i Rajmundot, aki IX. Vilmos aquitániai hercegnek és ragyogó tehetségű trubadúrnak volt a másodszülött, szívélyes és művelt fia. Az öreg herceg egyike volt az 1101-ban, Kis-Ázsiában Kilidzs Arszlán révén tönkrevert sereg, a katasztrófával végződő keresztes hadjárat utolsó túlélőinek. Fia, Rajmund kitörő lelkesedéssel tett eleget a meghívásnak abban reménykedve, hogy így kiköszörülheti a csorbát. 1136-ban érkezett meg Antiókhiába, és azon nyomban egyszerre két súlyos fenyegetéssel találta magát szemben. Keletről Zangi acsarkodott a fejedelemség ellen. Nyugatról pedig II. Ióannész Komnénosz bizánci császár, aki már régóta szemet vetett Antiókhiára meg a szomszédos Kilikiára, hogy megpróbálja érvényesíteni atyja, Alexiosz által 1098-ban bejelentett, ám valóra soha nem váltott hűbérúri igényeit.

Rajmund szenvedélyes szerencsejátékos hírében állt, mindenekelőtt a kockajátékért rajongott. A következő hét évben Antiókhia hercegeként adódott is elég alkalma játszani, méghozzá hatalmas tétekben: miközben kétségbeesetten próbálkozott avval, hogy Zangi újból és újból támadó seregei ellen bizánci támogatást szerezzen, arra is vigyáznia kellett, nehogy Bizánc bekebelezze a fejedelemségét. Noha csak rövid időre, de némi lélegzethez jutott, amikor 1143. április elején a vaddisznóvadászaton részt vevő Ióannész Komnénosz egy különösen nagy termetű példánnyal tusakodott, és a mérgezett nyilakkal teli tegezéhez kapva fölsértette a kezét. A sebesült kar azonnal ijesztően földagadt, de Ióannész – orvosai minden kérését és sürgetését visszautasítva – nem engedte, hogy amputálják, és a hónap nyolcadik napján belehalt sérülésébe, utódjául fiát, Manuélt jelölve ki.{413} A békés időszak azonban nem tartott sokáig. I. Manuél Komnénosz – nagyapja, Alexoisz példáját követve – kiváló császárnak bizonyult, így aztán Rajmundnak ismét súlyos nehézségekkel kellett szembenéznie.

Ez idő alatt Jeruzsálemben Melisenda bajai is sokasodtak. 1143. november 10-én Fulkóval együtt Akkon környékén lovagoltak, amikor is a szolgák hátasai egy árokból nyulat ugrasztottak ki. Mint bármely magára valamit is adó arisztokrata, Fulkó is minden alacsonyabb rendű teremtményt ádáz szenvedéllyel gyilkolászott le, így hát megsarkantyúzta paripáját, és lándzsáját előreszegezve rohamra indult. Vágtázás közben azonban a lova megbotlott, leröpítette gazdáját a nyeregből, és rázuhanva összezúzta a koponyáját.{414} Menthetetlen volt: Fulkó agyveleje az orrlyukán és a fülén át csorgott kifelé. Amint a Jeruzsálemi Kiráyság éléről, hasonlóképpen az e világi életből is örökre eltávozott, Melisenda végre ama királyi hatalom birtokába kerülhetett, amelyhez házassága kezdetétől fogva oly csökönyösen ragaszkodott. Elhunyt férjét megsiratta – de gyásza nem tartott sokáig.

Clairvaux-i Bernát, akinek soha nem kellett aggódnia amiatt, hogy elbizakodottsággal vádolják, ha kifejezésre juttatja véleményét, több levelet is intézett a királynőhöz, amikor értesült róla, hogy megözvegyült (a hírt nagybátyja, a templomosok magas rangú tisztje, Montbard-i András vitte meg neki). Mivel az öreg király meghalt, és Melisenda két fia közül az idősebbik (Balduin) még gyermek volt – írta Bernát – „minden szem reád fog szegeződni, és a királyság minden terhe a válladon fog nyugodni. Nagy dolgokra kell tehát fölkészülnöd, és bár asszonynak születtél, férfiként kell cselekedned.”

„Minden dolgot bölcsen és körültekintően kell elrendezned – folytatta Bernát – oly módon, hogy cselekedeteid alapján mindenki úgy ítélhessen, király vagy és nem királynő, és hogy az idegenek ne mondhassák: »Vajon hol vagyon Jeruzsálem királya?«”{415}

1143-ban, karácsony napján Melisendát a Szent Sír építési területén másodízben is megkoronázták. Az ünnepségen az immár hivatalosan is III. Balduinként elismert tizenhárom éves fia a jobbján állt. A királynőnek a fiával való kapcsolata még a férjével fönntartott viszonynál is több bonyodalommal járt, és az elkövetkező évtizedben Jeruzsálem nem csupán egy újabb keresztes hadjáratnak, hanem egy valódi, véres polgárháborúnak is a színtere lesz. Ám az 1143-as év fejleményeit tekintve Melisenda a személyes győzelmének békés, nyugodalmas perceit élvezhette. „Olyannyira az asszonyoknál megszokott státusz fölé emelkedett – mutatott rá Türoszi Vilmos –, hogy fontos intézkedések végrehajtására is mert vállalkozni. Arra törekedett, hogy a legkiválóbb és legnemesebb fejedelmek fényűzését utánozza, és semmiképpen se engedje magát tőlük alacsonyabb rendűnek láttatni.”{416}