5
 
A prédikátor meséje

Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde.

Abba a sok-sok tízezernyi hívőt kitevő nyugat-európai keresztények táborába, akik meghallgatták II. Orbán pápa fegyverbe hívó szavát, vagy megbízottainak az 1096-os évben tett körúton elhangzott prédikációit, mindenféle rendű-rangú ember beletartozott. Éppúgy akadtak közöttük előkelő grófok meg érsekek, akik jelentős összegeket tudtak a keresztes hadjárat céljaira áldozni, és tehetős lovagjaik meg szolgáik kíséretében vonultak hadba, mint közönséges falusiak, akiknek a hitükön kívül nem volt egyebük. Egyesek kisebb-nagyobb városokból, mások vidékről jöttek. Akadtak olyanok, akik kalandvágyból jelentkeztek, míg mások komolyan szükségét érezték annak, hogy a kereszténységet a pogányok – vagy ahogy Orbán nevezte őket, a „dühöngő barbárok”{96} – támadásai ellen megvédelmezzék. Sokukat – mint ahogy az észak-franciaországi Blois grófságból való Frétevali Nivelo nevű lovagot is – mindenekelőtt a bűneik bocsánatára tett ígéret vonzott: Nivelo ugyanis abból élt, hogy több más erőszakos alakból szervezett bandájával a blois-beli szegény, szerencsétlen falusiakat tartotta rettegésben, ám ekkor úgy látta, megnyílt előtte a lehetőség, hogy egy zarándokseregben harcolva megszabaduljon vétkeitől, és „bűneimért bocsánatot nyerjek, amit csak Isten tud nyújtani nekem”.{97} Ám kevesen tettek a korabeli szerzőkre olyan benyomást, mint a Remete Péterként ismert furcsa figura, ez a Pikárdiából való összetöpörödött remete, aki – sok szempontból a legkevésbé hihető módon – az első keresztes vezérré vált, megbecsülést és hírnevet szerezve magának, amikor a legelső keresztény sereget a Duna mentén nyugatról Konstantinápolyba vezette.

A karizmatikus és számos országot megjárt Péter egyaránt lenyűgözte, lelkesítette és meghökkentette a kortársait. Amiens városából származott, ám saját bevallása szerint élete során messzi földekre eljutott, és még jóval azelőtt megfordult a Szentföldön meg Konstantinápolyban, hogy Orbán a keleti háborút meghirdette volna. Annyi bizonyos, hogy óriási lelkierő szorult belé, és igen meggyőzően szónokolt: olyan népámító demagóg volt, aki értett ahhoz, hogy miként ébresszen illúziókat, keltsen előítéleteket honfitársaiban, és hogyan lovallja bele őket az isteni elragadtatottságnak az övével fölérő állapotába. A történetbúvárnak számító Nogent-i Guibert, aki figyelemmel kísérte – bár igazából nem teljesen helyeselte – Péternek a népszerűsége csúcsán befutott pályáját, kissé lekezelően úgy ábrázolta, mint aki „bokáig érő, csuklyával ellátott gyapjútunikát visel, felsőtestét köpeny fedi, ami részben a karját is takarja, de mezítláb jár”. Ugyanakkor Guibert nem tagadhatta, hogy Péter „a neki juttatott ajándékokat igen nagylelkűen osztotta meg a szegényekkel (…) és békét teremtett, megállapodásokat újított meg ott, ahol korábban békétlenség uralkodott. Bármit cselekedett, bármit mondott, csaknem isteninek tűnt.”{98} Egy másik szerző rendkívüli meggyőző erőt tulajdonított neki, amellyel elkápráztatott „püspököket, apátokat, klerikusokat, szerzeteseket, (…) hasonlóképpen a legmagasabb rangú világi nemeseket, különböző tartományok fejedelmeit, (…) a köznépből valókat, mint ahogy seregnyi más bűnös és istenfélő embert, házasságtörőket, gyilkosokat, tolvajokat, hamisan esküvőket, rablókat; vagyis mindenféle-fajta, keresztény hiten lévő embert, de még a női nemből valókat is”.{99} Olyan mélységes tiszteletnek örvendett, hogy a szegény emberek a szamara farkából kitépett szőrszálakat ereklyeként őrizték.

Sikerét Péter részben annak köszönhette, hogy élete történetét érdekes formába öntve adta elő. Amint utóbb mesélték, ifjú emberként elzarándokolt Jeruzsálembe, és ott-tartózkodása idején álmában Krisztus jelent meg előtte és egy levelet adott át neki, melyben arra kérte, vegye rá hitrokonait, hogy indítsanak hadjáratot, és szabadítsák meg a muzulmánok igájától Jeruzsálemet. Péter elmondta, hogy miután felocsúdott, a jeruzsálemi pátriárka ugyanevvel a kéréssel fordult hozzá, ami végül arra késztette, hogy e tervvel közvetlenül Alexiosz Komnénoszt és Orbán pápát keresse fel.{100} Más szóval, Remete Péter azt állította, hogy ő volt a pápa által Clermont-ban meghirdetett hadjárat sugalmazója és szellemi előkészítője.

Péter – vitathatatlan képességei ellenére – nem volt egyéb zseniális hetvenkedőnél. Ezért – miközben hihetőnek hangzik, hogy még azelőtt meghirdette volna Jeruzsálemnek az ezredéves vezeklés jegyében történő elfoglalását, mielőtt az egyház ezt a politikát Clermont-ban hivatalosan magáévá tette volna –, könnyen előfordulhat, hogy egészen egyszerűen alkalmazkodott az 1096 elején uralkodó közhangulathoz, és anélkül, hogy a pápaság hivatalos támogatását kérte volna, úton-útfélen erről prédikált. Ám annak, hogy mi hitelt adunk-e, vagy sem a történetének, egyáltalán nincs jelentősége. 1096-ban ugyanis igazából csak az számított, hogy milyen hatalmas erővel tudta hirdetni az igét. Miközben II. Orbán püspökeivel a Francia Királyság déli, nyugati és középső tartományaiban utazgatott ide-oda, tapasztalt katonai és egyházi vezetőkkel tárgyalt arról, hogyan lehetne a siker reális reményében, a legalkalmasabb hadfiak kiválasztásával egy sereget toborozni, hogyan eskessék föl őket, hogyan nevezzék ki a leginkább hozzáértő parancsnokokat, hogyan segítsék a katonáskodás költségeivel meg a fölszereléssel kapcsolatos tanácsokkal a hadba vonulókat, Remete Péter a maga útját járta Észak-Franciaországban, a Rajna-vidéken meg Németország nyugati felében, tehát azokat a területeket kereste fel, amelyeket a pápai prédikátorok jórészt elkerültek. A mezítlábas vándor az előttük álló feladat spontánabb, a köznapi emberek kezdeményezésén alapuló megoldására ösztökélt, arra sürgetett mindenkit, akit megragadott a küldetés lélekemelő nagyszerűsége, hogy jöjjön, és máris csatlakozzon. Fölszólítására a kisnemesek meg a harcedzett lovagok mellett olyan emberek is igent mondtak, akiket nagy jóindulattal legföljebb nem harcosokként lehetett jellemezni, és akiket II. Orbán kifejezetten arra intett, nehogy vállalkozzanak a feladatra: papok, hajlott korúak, nők, gyermekek és azok a szegények, elesettek, akiknek nem nagyon akadt egyéb elfoglaltságuk.{101}

Orbán pápa a hadjárat megindulásának idejét 1096. augusztus 15-re, a nyár legszentebb napjára, Nagyboldogasszony ünnepére tűzte ki. Ám öt hónappal a hivatalos időpont előtt, húsvétkor Remete Péter követőinek szedett-vedett csapata már nekivágott útnak: ezt nevezték később a „szegények hadjáratának”. Nem egyetlen, egybefüggő menetoszlopban, hanem több hullámban, különálló csoportokban vonultak, kezdve a harcedzett vitézek csapataitól – mint például az egyik legkorábban fölkerekedő Nincstelen Valter kíséretében lévő nyolc lovag és többtucatnyi gyalogos – egészen a pórnép több ezernyi tagjából alkotta seregig, amely egy csodatevő lúd meg egy nőstény kecske nyomában menetelt, mivel azt beszélték, hogy a Szentlélek szállta meg az állatokat.{102} Maga Péter menet közben egy Istentől való meghatalmazást tartalmazó levelet lobogtatott, amely állítása szerint egyenesen az égből hullott alá. A szegények hada igazán tarkabarka, sajátos elegyet alkotott, ám 1096 nyárelőjén e lármás pórsereg első csoportjai már kezdtek föltünedezni Bizánc területén.

És mire Konstantinápolyba értek, sokuk kezéhez már vér tapadt.

A szent háború iránt érzett, Nyugat-Európán az 1090-es években végigsöprő lelkesedés és fölbuzdulás ellenére – akár Orbán és hivatalos igehirdetői, akár Remete Péter és más, öntevékeny népszónokok szították fel – mindeme események hátterében egy furcsa ellentmondás húzódott meg. Hogyan is készülhettek háborúzni Jézus Krisztus hívei annak a megváltónak a nevében, akinek egész tevékenysége állítólag a megbocsátáson alapult? A hegyi beszédben Krisztus a következőket mondta: „Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.”{103} És mégis, Isten leendő gyermekei itt és most egy olyan sereg összetoborzásán munkálkodtak, amelyről az egyház történetében még soha senki nem hallott. Ama tény, hogy ez a kollektív lelkiismeretet oly kevéssé zavarta, sokat elárul a mentalitásnak azon megdöbbentő képlékenységéről, befolyásolhatóságáról, amely a kereszténység első évezredében annak jellemzőjévé vált.

A názáreti Jézus a béke embere volt. Ha kellett, világiasan gondolkodott, sőt alkalomadtán még dühkitörésekre is ragadtatta magát, ám az evangéliumban megjelenő Krisztus minduntalan azt hangoztatta, hogy az erőszak ellenében a szelídséget, a béketűrést, a bosszú ellenében pedig a szenvedést részesíti előnyben. Mégis – amint Orbán tökéletesen megértette – a másik orcáját is odatartó Krisztus személyes példája nem közömbösítette teljesen a több száz éven át fölgyülemlett – pontosan ennek ellenkezőjét hirdető – zsidó-keresztény irodalom hatását.

Hiszen Krisztus minden nyugtató, békítő szava ellenére a középkori keresztények által még oly nagy becsben tartott Ószövetségben egy féltékeny Isten képe jelenik meg, aki szigorúan lesújt a zsarnokokra, és példás büntetést követel a gonoszokkal szemben: szemet szemért, fogat fogért, hasonlóképpen parancsolja a torkosok, részegesek, a szombati nyugalomnapot megszegők meg a szodomiták megkövezését.{104} Az izraeli szabadságharcosok dinasztiájának kalandjait megörökítő, népszerű mű, a Makkabeusok könyvei egy olyan világot ábrázolnak, amelyben a gerilla-hadviselés, az erőszakkal végrehajtott körülmetélés és a tömegmészárlás Isten harcosainak rendszeresen alkalmazott taktikája volt.{105} Az ehhez hasonló történetek azt látszanak igazolni, hogy miközben Isten valamely szolgája hasonlíthat Krisztusra, egyúttal Júdás Makkabeusra is emlékeztethet: „A páncélt óriásként viselte, felöltötte fegyverzetét, úgy szállt harcba, oltalmazva kardjával a tábort. Tetteiben oroszlánhoz volt hasonló, zsákmányért bömbölő oroszlánhoz.”{106}

A katonai szellem, a militarizmus nem csupán az Ótestamentumban van jelen. Szent Pál, a megtért bűnös, apostol és zseniális levélíró is fölöttébb kedvelte a harccal, fegyverekkel kapcsolatos analógiákat. Az Efézusbeliekhez írt levelében arra biztatja az ottani gyülekezet tagjait, hogy minden cselekedetükben utánozzák Krisztust: „Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját”.{107} Pál üzenete valójában pacifista, ám az erőszakra utaló analógia miatt könnyen félre lehetett magyarázni. És az ő esete korántsem számított egyedülinek. János apostol kifejezetten örömének adott hangot a vérfürdővel kapcsolatban, amely föltételezése szerint az idők végezetét kísérni fogja (és ami a második évezred elején úgy tűnt, hogy karnyújtásnyi közelségbe került). A két próféta sorsát megjövendölő, hátborzongató szakaszban János a következőket írta:

„a mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenök, és legyőzi őket, és megöli őket. (…) És a népek és ágazatok, és nyelvek és nemzetek közül valók látják azoknak holttestét három és fél nap, és azoknak holttestét nem engedik sírba tenni. És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtok, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait.{108}

Végül a két próféta föltámadt. Azonban János ismét megadta az alaphangot. Krisztus bármennyire iszonyodott is az erőszaktól, a háborúskodás, gyilkolás, vérontás, de még a népirtás is a keresztény exegézis megszokott eleme maradt.

A keresztény hit meg a világi erőszak összekapcsolásának kérdése Pál és János halála után több száz évvel sem lett a múlté. Sőt még nagyobb hangsúlyt kapott annak következtében, hogy Kr. u. 380-ban a kereszténység a Római Birodalom hivatalos vallásává vált. Ezért sürgősen amolyan közbülső álláspont kialakítására volt szükség Krisztus tanításának szeretetet hangsúlyozó jellege és az államvezetés politikája között egy olyan birodalomban, amely a létét katonai hódításnak, más népek leigázásának és az állandó háborúskodásnak köszönhette. E feladatra nem kevés kiváló elme vállalkozott mintegy fölvázolva a politikai gondolkodás történetét, legalább Arisztotelészig (megh. Kr. e. 322) visszamenőleg, akitől az „igazságos háború” fogalma származik: ez olyan erőszakos cselekedet, amely sajnálatos ugyan, ám legitim, mi több a jó erkölcsnek is megfelel, föltéve, hogy az állam védelmében indították, és végül a béke helyreállítását fogja előmozdítani.{109}

A Kr. u. 4. században e téma keresztény oldalról kapott különös figyelmet, legelőször is Ambrus, milánói püspök részéről, majd még nagyobb hangsúllyal Hippói Szent Ágostontól. Utóbbinak valójában semmi köze nem volt a háborúhoz, hiszen teológiával és filozófiával foglalkozott, fő érdeklődési köre az eredendő bűn és az isteni kegyelem természetétől a gyümölcslopáson át az éjszakai magömlés erkölcsös vagy erkölcstelen voltának vizsgálatáig terjedt.{110} Ugyanakkor azt is világosan látta, hogy amint a kereszténység egy el nem ismert kultuszból a birodalom hitvallásává válik, a hitelveket szükséges összeegyeztetni egy háborúskodásra létrehozott birodalom igényeivel. Ágoston az Isten városáról című munkájában erősen védelmébe vette a kereszténységnek a római államban elfoglalt helyét, azt állítva, hogy „a bölcs igazságos háborúkat visel. (…) Az ellenség igazságtalansága rákényszeríti a bölcset az igazságos háborúra.”{111} Más helyütt négy, egyértelműen megfogalmazott föltételt szab meg, amelyek megléte esetén egy háború igazságosnak tekinthető: igaz ügyért vívták; célja vagy a tulajdon védelme, vagy annak visszaszerzése volt; törvényes hatóság jóváhagyása mellett indították; és végül a küzdők a valódi okok tudatában küzdöttek.

Ágoston gyakorlatias ember volt, és az ágostoni pragmatizmus a halála után is napirenden maradt. Amikor a Nyugatrómai Birodalom összeomlott, és korábbi birtokait az északról betörő germán törzsek fölosztották egymás között, a latin kereszténység csakhamar alkalmazkodott ahhoz a politikai kultúrához, amelyben a birodalom perifériáin vívott terjeszkedő vagy védekező háborúkat a helyi királyocskák meg hadurak közötti csetepaték váltották föl. A keresztény gondolkodók ismét meglelték a módját annak, hogy hitüket a környezetük követelményeihez idomítsák, hol arra törekedve, hogy szentesítsék az erőszakot, hol pedig arra, hogy határt szabjanak neki. A 10. században az egyházi férfiak megalkották az Isten békéje (pax Dei) és az Isteni fegyvernyugvás (treuga Dei) kettős fogalmát, mindkettő kiemelt hangsúlyt kapott a különböző zsinatokon, többek között a II. Orbán által összehívott piacenzai és clermont-i szinóduson. Az Isten békéje lovagok és egyéb vitézek által esküvel megerősített ígéret volt, amellyel megfogadták, hogy minden időben tartózkodnak a szegények, a gyöngébbek, az elesettek vagy jámborak elleni támadásoktól. A treuga Dei hasonlított ehhez: olyan eskü volt, amellyel a küzdő felek megszabott időszakokra teljes békét fogadtak, mialatt nem háborúskodtak egymással. Az egyház a harcias királyokat is dicsőíteni kezdte szent lelkesedéssel, sőt még a vértanúság hagyományainak folytatóiként is üdvözölte őket. Így például az egyház szentjei között kapott helyet Oszvald, Northumbria királya (megh. 641 k.), akinek szerte a Brit-szigeteken végrehajtott hódításait egyes szerzők, mint például Beda Veneralibis, avval mentegették, hogy ezeket a királynak a gyermekek megkeresztelése és csaták előtti imák iránt tanúsított buzgalma ellensúlyozza; a toulouse-i herceg, Aquitániai Szent Vilmos (megh. 812/14) pedig a késő 8. században ezrével küldte halálba a spanyol mohamedánokat, mielőtt kolostorba nem vonult, hogy földi pályafutását szerzetesként fejezze be.

A jeles birodalomépítőt, Nagy Károlyt III. Leó pápa a 800-as esztendő karácsonyán a Szent Római Birodalom császárává koronázta, ezzel a háborúzó királyok és a latin Egyház közötti egyezség is megerősítést nyert, és a 11. századra a kereszténység – legalábbis nyugaton – olyan vallássá vált, amely boldogan ölelte keblére azokat, akik embereket öltek-csonkítottak, föltéve, hogy tiszteletben tartották a liturgiát és tekintettel voltak az egyházi tulajdonra. Ezért történhetett meg, hogy az 1060-as évektől az egymást követő pápák minden további nélkül meg tudták indokolni, hogy miért tüntetnek ki pápai hadilobogókkal olyanokat, mint a féktelen vadságukról ismert normann testvérek, Guiscard Róbert és Roger szicíliai gróf; miért élvezték a spanyolországi muszlimok és más hitetlenek ellen folytatott háborúk több évtizeden keresztül a pápák buzgó támogatását, illetve 1074-ben VII. Gergely vajon miért nem látott abban semmi kivetnivalót, hogy Isten seregének a fölállítását javasolja, amely majd bosszút áll a bizánciaknak az Alp Arszlán török hadától Manzikertnél elszenvedett vereségéért. Ez volt az oka annak is, hogy a francia földet keresztül-kasul bejáró, a személyes bűnbánaton és a kollektív igazságszolgáltatáson alapuló szent háború eszméjét őszintén hirdető magas és alacsony rangú egyházférfiak – II. Orbán és Remete Péter – látványa, bár bizonyosan szokatlannak, ám gyökeresen újnak semmiképpen sem számított.{112}

1096 késő tavaszán – miután a keresztény sovinizmust hirdető prédikátorok szántszándékkal egyre jobban föltüzelték őket – korántsem volt meglepő, hogy a Remete Péter biztatására a Rajna-vidékről útnak induló első keresztesek bárkit megtámadtak, akire rá lehetett fogni, hogy Krisztus ellensége. És ehhez nem is kellett nagyon messzire menniük. A keresztesek első csapatainak kezdeti célpontjai és áldozatai nem a Konstantinápoly kapuinál strázsáló, rettegett hitetlenek, hanem a Nyugat- és Közép-Európa városaiban – Köln, Worms, Speyer és Mainz – élő zsidó közösségek voltak.

Ugyanezen év első felében, a Péter és a keresztes háborút hirdetők demagóg elemeinek hatására előtérbe került egyik kisebb vezér, Flonheimi Emicho volt, aki a történetíró szerint a „zsarnoki életmódja miatt fölöttébb rossz hírű”{113} gazdag nemes úrnak számított. 1096-ban Emicho csapata a Rajna-vidékről érkező 12 ezer fős keresztes sereg részét alkotta, amely Mainzban gyűlt össze, ahol gyalázatos támadást intézett a város zsidó lakossága ellen. „Amint a Rajna, a Majna és a Duna menti városokon keresztülvonultak, vagy teljesen kiirtották a zsidók utálatos fajtáját, bárhol találtak rájuk (még ezen dologban is rendíthetetlenül ragaszkodva a keresztény valláshoz), vagy pedig erőnek erejével az egyház kebelébe kényszerítették őket” – írta a krónikás, aki egyben tanúságot tett fanatikus zsidóellenességéről is, amelyben osztozott Emichóval, jóllehet annak jelleméről elítélően nyilatkozott.{114}

Mainz zsidó lakosai még azelőtt hallottak a rettenetről, amely az utak mentén pusztított, mielőtt elérte volna városukat: a keresztesek számos közeli településen házakat, zsinagógákat perzseltek föl, verték-bántalmazták a lakosokat, tömegesen öldösték le őket, és súlyos összegeket ragadtak el az egyházjog által a keresztények számára tiltott pénzkölcsönzéssel foglalkozó zsidóktól. Amikor az atrocitások elkezdődtek, sok zsidó Rothard mainzi érseknél keresett védelmet, aki „saját házának egy igen tágas, Emicho gróf és hívei tekintetétől távol eső termében” mintegy hétszáz ember számára kínált menedéket, „hogy egy nagyon megbízható és jól megerősített helyen biztonságban érezhessék magukat”. Azonban a terem nem bizonyult sem olyan biztosnak, sem olyan erősnek, hogy ellenállhasson a keresztesek elvetemült gonoszságának, akik hajnalban ostromot indítottak a püspöki rezidencia ellen, és miután beszakították az ajtókat, öldöklésbe fogtak, amelynek során, a krónikás Aacheni Albert szerint

Lekaszabolták az asszonyokat, (…) és kardjukkal – korukat, nemüket nem nézve – apró gyerekeket döfködtek keresztül. A zsidók pedig – látván, hogy keresztény ellenségeik rájuk és gyermekeikre rontanak, nem törődve korukkal – úgyszintén egymásnak estek, fivéreikre, gyerekeikre, feleségükre meg nővéreikre támadtak, és ekképpen egymás kezétől estek el. Még kimondani is szörnyű, az anyák késsel metszették el a csecsszopóik torkát, másokat meg agyonszúrtak vele, úgy ítélve meg, hogy jobb, ha saját kezükkel végeznek velük, mint ha a körülmetéletlenek fegyverei küldik őket a másvilágra.{115}

És efféle események egyáltalán nem csupán Mainzban estek meg. Wormsban Dániel fiát, Izsákot a hóhérai a nyakába kötött kötélnél fogva rángatták végig a csatakos utcákon, azt követelve, hogy térjen meg, különben búcsút vehet az életétől. Végül, amikor már a nyelve kitüremkedett a szájából, Izsák egyik ujját végighúzta a torkán. A kereszteseknek meg a wormsi polgároknak sem kellett több biztatás: azonmód levágták a fejét.{116} A Kölntől északra fekvő Wevelinghofenben fiatal férfiak tömegesen követtek el öngyilkosságot, magukat a Rajnába vetve, az apák pedig inkább megölték saját gyermekeiket, mint hogy az ellenség kezére jussanak.{117} Arra a kérdésre valószínűleg nincs válasz, hogy az antiszemita agresszió ezen tobzódását vajon az a legtöbb keresztes fejében lappangó indíték váltotta-e ki, hogy megbosszulják Krisztusnak a megfeszítésekor történt elárulását, vagy pedig egész egyszerűen az őrjöngő tömeg megnyilvánulásának tudható be, amely képtelen volt megvárni, hogy keleten tombolja ki jogos dühét.{118} Azonban az eseményeknek a mainzi zsidóság által elszenvedett borzalmas hatása nyilvánvaló volt. „E kegyetlen mészárlásból csak kevés zsidóknak sikerült megmenekülnie” – állapította meg Aacheni Albert, hozzátéve, hogy e kevesek közül is számosat kényszerítettek arra, hogy fölvegye a kereszténységet. „Majd a tőlük elragadott busás zsákmánnyal a hátukon, Emicho gróf (…) és mindeme férfiak és nők förtelmes hordája a Magyar Királyság felé véve az irányt, folytatta útját Jeruzsálem felé.”{119}

Az első keresztes csapat jól ismert útvonalat választott magának, amelyet a keletre, majd visszafelé utazó zarándokok és kereskedők számos nemzedéke már korábban – legalább a Kr. u. 4. századtól kezdve – kitaposott magának. A Dél-Németországból induló út első szakasza a Duna mentén haladt, kivezetve az utazókat az Alpokból, majd tovább indázott lefelé az erdőkön, mezőkön, ingoványokon át, végül nagy ívben lekanyarodott Belgrád felé. Innen a Via Diagonalis vagy Via Militaris nevű római hadiúton lehetett továbbhaladni, amely az egész Balkánon keresztülvágva vezetett egészen Konstantinápolyig. A hossza hozzávetőleg kétezer kilométert tett ki, amely a gyalogszerrel igyekvők számára bizony nem volt kevés, és az útközbeni ellátás biztosítása meg a helyi uralkodókkal való jó viszony életbe vágóan fontosnak számított. És amint a szegények hadjáratának Remete Péter révén bátorított különböző csapatai egyhamar megtapasztalhatták, ennek elérése korántsem bizonyult egyszerű dolognak.

Az első nehézségekbe Magyarországon ütköztek. Jóllehet ez színleg baráti királyságnak számított, amelyet keresztény uralkodó, Könyves Kálmán kormányzott, aki azonban ismerte eme vidék történetét, az tudhatta, hogy a magyar uralkodók csak a 11. század elején vették föl a kereszténységet, és a legutóbbi időkben dúló, véres keresztény-ellenes fölkeléseknek az emléke még élénken élt az emberekben.{120} A Magyar Királyság politikai berendezése nem a nyugati mintájú feudális arisztokrácia példáját követte, inkább egy félig törzsi fölépítésű – eme külön világot nem ismerő nyugatiak számára potenciálisan igen sok veszélyt rejtő – királyság volt. Idegen territóriumnak számított tehát, amellyel kapcsolatban a bölcsek óvatosságot javasoltak volna. Ehelyett azonban az otthonuktól távolba szakadt, föltüzelt első keresztesek közül sokan gyalázatosan viselték magukat, és ezért meg is kapták méltó jutalmukat.

A szegények hadjáratának magyar területre lépő első tagjai Péter szövetségese, a jómódú kisnemes, Nincstelen Valter által vezetett kisebb csapatba tömörültek. Valternek és híveinek – akiket veszélyesnek nyilvánvalóan nem lehetett nevezni, és kis létszámuk miatt súlyos terhet nem jelentettek az idegen ország lakosainak – szabad áthaladást engedélyeztek, amely arra is följogosította őket, hogy a helyi piacokon élelmiszerrel és egyéb szükséges áruval ellássák magukat. Biztonságosan át is haladtak a királyság területén, majd Belgrádban bizánci vezetők csatlakoztak hozzájuk, hogy Konstantinápolyba kalauzolják őket.

Remete Péter kéthetes lemaradással követte őket – kezében az égből pottyant levéllel, háta mögött 15-20 ezernyi hívével, akik közül sokan fegyvert viseltek és katonai kiképzésben is részesültek, de legalább ugyanilyen számban voltak azok a zarándokok, akik a puszta nevükön kívül semmit vagy kis híján semmit sem mondhattak a magukénak. Ezek a csapatok – miután dühüket a Rajna-vidéki zsidókon már kitöltötték – júniusban viszonylag kisebb nehézségek árán vágtak át a Magyar Királyságon. Azonban a nyomukban haladó következő hullám útja már teljesen másként alakult. Júliusban német kereszteseknek a helyi lakosságot fosztogatással, erőszakoskodással gyötrő, két különálló kompániája Kálmán királyt éktelen haragra gerjesztette egy súlyosabb összetűzést követően, amelynek során a keresztesek egyik bandája „a piachoz vezető utcán egy magyar legényt – nemi szervébe karót döfve – fölnyársaltak”.{121} Kálmán nem volt hajlandó eltűrni, hogy – vendégszeretetével visszaélve – országának népével így bánjanak, ezért csapatokat küldött, amelyek lefegyverezték a támadókat, majd végeztek velük. És amikor augusztus elején az erőszakos Flonheimi Emicho népesebb és csatára mindig kész, harcos kedvű erői is megérkeztek, Kálmán egyszerűen lezárta a határt. Válaszul Emicho ostrom alá fogta a határ menti Moson várát, amely három hétig tartott, és amelynek végén a magyarok Emicho seregét szétkergették.{122} Ezzel a kapu a további, szegényekből álló keresztes csapatok előtt – legalábbis egy időre – bezárult.

Távolabb, a Belgrád mögött elterülő bizánci területeken is egyre nagyobb zűrzavar uralkodott. Jóllehet Alexiosz császári hatóságai gondoskodtak az elsőnek érkező, kisebb keresztes csoportokról, olyannyira, hogy még piacokat is szerveztek számukra, amelyeket nyugati nyelveket beszélő tisztek felügyeltek, ám ahogy a bizánci területen összesereglő nyugatiak száma néhány százról több tízezernyire szaporodott, a feszültség meg az összetűzések állandósultak, és egymást követték a Nišben állomásozó helyi görög milíciák ellen meg a Szófiába vezető út mentén indított támadások. Ekkorra már a keresztesek puszta jelenléte is komoly aggodalomra adott okot. Anna Komnéné bizánci hercegnő jól emlékezett arra, hogy milyen zaklatottság lett úrrá a Konstantinápolyban élőkön, amikor megtudták, hogy az oly türelmetlenül várt „frank seregek” előcsapatait ezek a zabolátlan, szilaj hordák alkotják. Anna hallotta, hogy a népek azon nevetgélnek, hogy a vezért „Kukupetrosznak” – vagyis Kakukk Péternek – hívják, és azt is följegyezte, hogy érkezését szőlőpusztító sáskák felhőinek megjelenése adta hírül. Ebben a kakukkseregben – írta – egynéhány harcost is lehetett látni, „akiket tömérdek fegyvertelen vett körül, több, mint amennyi homokszem van a tengerparton, mint amennyi csillag van az égen, és ezek a vállukon pálmaágat és keresztet vittek”.{123}

Amint várható volt, az augusztus 1-jén megtörtént bevonulásuk a fővárosba újabb fölháborodást okozott, mivel „ezek valamely bölcs fejedelem vezérlése nélkül érkező emberek” csakhamar „pusztítani kezdték a város templomait és más egyéb díszes épületeit, teljesen kifosztva azokat, tetejükről lehámozták az ólmot, és eladták a görögöknek”.{124} Nem sok időbe tellett, hogy Alexiosz megelégelje a városában dúló rombolást, ezért rávette Remete Péter és Nincstelen Valter egyesült seregét, hogy keljen át a Boszporuszon, és Kibotoszban verjenek tábort, ahol bevárhatják az erősítés érkezését. Ám a viszonyok ott is csakhamar tűrhetetlenné váltak. Anna följegyzése szerint a keresztesek alighogy átértek Kis-Ázsiába, „az egész lakossággal szemben fölháborító kegyetlenséget tanúsítottak, csecsemőket aprítottak fel, majd fanyársra húzták és tűzön megsütötték őket; az időseket meg a legváltozatosabb kínzásoknak vetették alá”.

Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy – függetlenül attól, hogy Péter milyen rajongó hévvel vetette bele magát a keresztesek toborzásába, és milyen lenyűgöző teljesítményt mutatott föl e téren, mikor is egy hatalmas önkéntes sereget sikerült fölállítania és jobbára idegen területen átvezetnie mintegy kétezer kilométeren – a szegények hadjárata csaknem megoldhatatlan nehézségekkel találta szemben magát. Életben maradásuk az Alexiosz révén a Boszporusz másik oldalról küldött élelemtől függött, meg attól, amit a közelben lakó görögöktől és törököktől össze tudtak rabolni. Ekkor már különféle támadásoknak is ki voltak téve, mivel Konstantinápolytól keletre kerülve olyan területre jutottak, amelyet mind a bizánciak, mind a rúmi szeldzsukok maguknak követeltek. Miután német és itáliai lovagok egy csoportja elfoglalta a Nikaia közelében álló, Xerigordon nevű, elhagyott várat, a Nikaiát uraló és a török Kis-Ázsiában a szultáni cím viseléséhez elegendő területet birtokló I. Kilidzs Arszlán hadúr által összetrombitált török sereg harcba hívta őket.

Az anatóliai nyár kellős közepén uralkodó rekkenő hőség idején, Xerigordonban ostrom alá vett kereszteseket égető szomjúság gyötörte, amit csak lovaik vérével meg vizeletükkel tudtak valamelyest csillapítani. A legyöngült emberekkel végül „a szarus-inas íj használatában nagy gyakorlatot szerzett, igen mozgékony íjász vitézek” csapata végzett. A várat fürge lovaikon támadó török harcosok rohamozták meg, akik a legfiatalabb, jóvágású keresztesek közül többeket magukkal hurcoltak, a többieket pedig különféle leleményes módszerrel (egyebek mellett póznákhoz kötözve céltáblaként használták őket) mészárolták le, majd a holttesteket gúlába hányták, és e rothadó halmot otthagyták a Nikaiához nyugat felől közelítő következő latin sereg figyelmeztetésére.{125} A Kibotoszban állomásozó fősereg a vezéreitől azt követelte, hogy induljanak Nikaia ellen, és álljanak bosszút az elesett keresztesekért. Ám ez csak siettette a további török támadásokat. Amikor az ősz beköszöntött, a szegények hadjáratának zarándokait és harcosait a nap már barnára sütötte, az álluk fölkopott, és a kényszerű behódolás várt rájuk. Október 21-én Kilidzs Arszlán egyenesen Kibotosz ellen indított általános offenzívát, sok társával együtt Nincstelen Valtert is a másvilágra küldte, és fölszámolta a maradék keresztes had elcsigázott csoportjait.

Remete Péternek sikerült e szörnyű végzetet elkerülnie és a Boszporuszon át Konstantinápolyba menekülnie. Folytatta prédikációs tevékenységét, és továbbra is a kibontakozó keresztes hadjárat egyik, habár ezután már jobbára alárendelt szerepet játszó alakjaként volt ismert. Igen sok híve esett el, és azok a lovagok, akik Kibotoszból élve jutottak ki, egyszeriben minden foglalatosság és parancsnokok nélkül találták magukat. Ezeknek – és mindenki másnak – nyilvánvalóan sürgősen szükségük volt kellő tekintéllyel és tapasztalattal rendelkező hadvezérekre. Alexiosz Komnénosz Isten seregének segítségéért folyamodott a Nyugathoz, ám 1096 tavaszán már igencsak úgy tűnt, hogy ehelyett egy seregnyi sátánfajzat előtt nyitotta meg birodalma hátsó kapuját.