Pelagius „Dávid királyról” való ismeretei mindenekelőtt vágyálmokból táplálkoztak. A pápai legátus valójában a Dzsingisz kán hódításairól szóló legelső híradásokat hallotta, aki 1207-ben egyesítette a nomád mongol törzseket, majd minden irányban támadásba lendült: meghódította Mandzsúriának és Kínának a Nyugati Hszia- és a Csin-dinasztia által birtokolt régióit, majd átviharzott Közép-Ázsián, és nyugati irányban föltartóztathatlanul továbbszáguldott a Kaukázus felé. Tábornokai több tízezernyi soknemzetiségű és -vallású, elsőrendű lovasokból álló hordákat vezényeltek, amelyeknek harcosai összetett íjjal, lándzsával, csatabárddal és dárdával küzdöttek, hónapszámra nem szálltak le a nyeregből, és a szabad ég alatt háltak. A mongol seregek alapos kiképzésben részesültek, tapasztalt parancsnokok vezényelték őket, és nem csupán a várostromoknál meg a csatamezőn, hanem a lélektani hadviselés és a népirtó rémuralom műfajában is jeleskedtek. Legyőzött ellenségeiktől a mongolok föltétel nélküli behódolást követeltek, és az engedetlenség legelső megnyilvánulására egész populációkat mészároltak le. Noha hitbéli kérdésekben meglepő módon engedékenynek mutatkoztak, vagyis lehetővé tették a szabad vallásgyakorlást a meghódított területeken, és nemritkán néhány évnyi ott-tartózkodás után már maguk is a helyi vallást kezdték követni, ám a fölvilágosult liberalizmus amúgy a mongol világban ritkaságnak számított. Dzsingisz kán életének utolsó évében világosan megfogalmazta háborús filozófiáját, amikor parancsba adta, hogyan kell bánni az egyik város lakosaival, akik dacolni merészeltek vele: „Öljétek meg a bátrakat, az elszántakat, a tetterőseket meg az előkelőket, (…) és hagyjátok a katonákat, hogy hadd ejtsenek a köznépből annyi foglyot, amennyit csak bírnak.”{790} A helyzet efféle, szigorúan csak két lehetőség – engedelmesség vagy halál – közül való választást megengedő kezelési módja igen eredményesnek bizonyult. Mire Dzsingisz kán 1227-ben elhalálozott, a mindenféle időben jól bevált prémes köpenyeikbe meg nyersbőrbe bújt, bőrcsizmát viselő mongol harcosok menete láttán egész Ázsiát rettegés fogta el. Lassanként a keresztény világ népei közé is befészkelődött a félelem.
Az 1230-as években a mongolok Dzsingisz kán fia, Ögödej vezetésével továbbnyomultak nyugat felé, keresztülvágtak a Grúz Királyságon (amelyet 1223-ban már megtámadtak egyszer), majd északon mélyen behatoltak a Kijevi Rusz Nagyfejedelemség területére, és 1240 decemberében Kijevet is elfoglalták. Ekkor már a nyugati hatalmak is tisztán látták, hogy kivel állnak szemben, a mongolok hódításainak híre egészen Skóciáig eljutott.{791} II. Hohenstaufen Frigyes német-római császár megdöbbenve szerzett tudomást a mongolok tetteiről, ugyanakkor – mint valamiféle különleges természeti jelenségre – csodálattal tekintett rájuk, és a legnicai ütközet után néhány hónappal úgy írta le őket, mint akik „vadak, törvényt nem ismernek, az emberi szabályokra fittyet hánynak, (…) maguk a harcosaik alacsony, kurta növésű teremtmények, (…) de termetük zömök, vaskos, terebélyes, ők pedig elszántak, határozottak és bátrak, (…) ábrázatuk széles, tekintetük sötét, és borzalmas kiáltásaik, mintha egyenesen a szívük mélyéről jönne”.{792} Ugyanezen esztendőben Frigyes ősellensége, IX. Gergely pápa az egész nyugati világ egyházi vezetőinek címzett levelében hívta föl a figyelmet arra az egzisztenciális veszélyre, amellyel a mongolok fenyegetik a világot. Miután „vérszomjukat úgy csillapították, hogy mindenkibe, akibe csak lehetett, kardot döftek – írta –, most a cseh és a teuton [vagyis a német] királyságok ellen törnek, hogy a keresztények országait földig rombolják, és hitüket elpusztítsák”.{793} Gergely fölhatalmazta hát a prédikátorokat, hogy mindenkit, aki e barbárok ellen a hazáját védi, keresztes státusszal ruházzanak föl.
A pápa 1241-ben hozott döntése, miszerint a mongolok ellen keresztes háborút hirdet, ugyancsak indokolt volt, hiszen – a János pappal kapcsolatos agyszülemények ellenére – a hordák kitartó következetességgel törtek előre a Római Egyház legfontosabb országai felé. Ennek ellenére senki sem tülekedett oly nagyon, hogy beálljon keresztesnek. Ugyanis a mongol előrenyomulással egy időben legalább féltucatnyi helyen folyt már keresztes hadjárat az európai szárazföldön meg a Földközi-tenger térségében, és mindegyik intenzív odafigyelést, katonát meg pénzt kívánt.
Ez időben spanyol földön az ifjú I. Jakab aragóniai király – a szerencsétlen II. (Katolikus) Péter fia, akit az albigensek elleni háborúskodás közepette Montforti Simon küldött a másvilágra – nagyszabású hadjáratot vezetett az immáron szétesőfélben lévő Almohád Birodalom különböző fejedelmei ellen. 1229–1230 folyamán – Genovából, Pisából, Marseille-ből és máshonnan érkezett hajók és keresztesek által támogatott, vízen és a szárazfölden egyaránt folyó hadműveletekkel – elfoglalták Mallorcát a Baleár-szigeteket uraló Abu Jahjától. Ezután Jakab Valenciára vetett szemet, míg a félsziget más helyein több keresztény uralkodó – közöttük III. Ferdinánd kasztíliai király – ugyancsak dél felé nyomult, és minden hadművelet alkalmával újabb meg újabb városokat, területeket hódított meg, egyebek mellett az Omajjádok korábbi fővárosát, Córdobát, amely 1236-ban esett el. Eközben a keresztesek Boszniában eretnekek, Franciaországban katharok, Poroszországban meg Livóniában pogányok ellen háborúztak, valamint a konstantinápolyi Latin Császárságot fenyegető törökök rohamait verték vissza. A mongolokkal szembeni ellenállás irányítására legalkalmasabb nyugati uralkodó, II. Hohenstaufen Frigyes azonban semmi hajlandóságot nem mutatott a cselekvésre, tekintve, hogy IX. Gergely egyházi átokkal sújtotta, illetve csupán az előző évben történt, hogy a császár ellen zajló pápai küzdelem keresztes háborúvá minősült át. Bizonyos értelemben az 1230-as évek nyilvánvalóvá tették, hogy a keresztes mozgalom a legsikeresebb módja az egyházi irányítással történő katonai erő fölállításának mind a keresztény világ határain belül, mind azon kívül. Ám a mozgalom kiterjedésével, az ereje is mindinkább csökkent, lokalizálódott és megszokottá, köznapivá vált. Vagyis 1241 után a Magyar és a Lengyel Királyságot meg a tőlük nyugatabbra fekvő területeket korántsem Gergelynek a keresztesekhez intézett azon fölhívása mentette meg, hogy zárják el Európát a kánok és apokaliptikus lovasaik elől, hanem az időjárás és a jó szerencse. 1241-ben a Magyarországot perzselő száraz, aszályos nyárra szélsőségesen hideg, csapadékos tél következett, amely országszerte éhínséget okozott, és a lovasok számára a sík vidékeket gyakorlatilag járhatatlanná tette.{794} Ennek, valamint Ögödej 1241-ben bekövetkezett halálának következményeként – amely váratlan esemény a magas rangú mongol vezéreket új fejedelem választására a birodalmi fővárosba, Karakorumba szólította – rá egy évre egyszeriben leálltak a támadó hadműveletek, és Európa – a mennyei gondviselésnek, nem pedig a kereszt jelével diszített isteni sereg hősies összeterelésének köszönhetően – megmenekült. De ha a vihar pillanatnyilag alábbhagyott is, semmiképpen nem ült el végleg, és a mongolok az egész 13. század végéig bele-beleártották magukat a keresztes mozgalomba.
A latin Kelet keresztes államai tisztán látták a mongol fenyegetés súlyosságát, még úgy is, hogy az 1240-es évek elején ezzel kapcsolatos közvetlen tapasztalatokat nem szereztek. A jeruzsálemi, tripoliszi és antiókhiai uralkodók – akárcsak az elmúlt fél évszázadban – továbbra is az Ajjúbidáktól rettegtek. Al-Kámil szultán 1238-ban, egy évvel a II. Frigyessel megkötött fegyverszünet lejárta előtt távozott az élők sorából. A halálát követő öt esztendő során a Jeruzsálemi Királyságban meg annak határain túl az események menetét a szultánnak a teljes családi birodalom fölötti uralomért versengő rokonai – fia, az Egyiptomot kormányzó asz-Szálih Ajjúb, illetve al-Kámil testvére, a Damaszkuszban uralkodó asz-Szálih Iszmáíl – között elhúzódó polgárháború alakította. Az 1240-es esztendők nagyobb részében az Ajjúbidák többet foglalkoztak az egymás elleni küzdelemmel, mint a keresztények lekaszabolásával, ám harci cselekményekre alkalmanként továbbra is sor került. Ilyen volt az a nagyobb szabású, külföldről indult keresztes hadművelet, amelyben nagyszámú – IX. Gergely 1234 novemberében kibocsátott keresztes bullájának (Rachel suum videns) hívó szavára Keletre érkezett – francia meg angol keresztes vitéz vett részt. E sereg vezérei között olyan kiváló férfiúk tűntek fel, mint III. Henrik angol király fivére, Richárd, Cornwall grófja; Montforti Simon fia, Amaury de Montfort, valamint a karizmatikus trouvère (a déli trubadúrok északfrancia megfelelője), IV. Tibold champagne-i gróf (I. Tibold néven navarrai király). Utóbbi egyéb zenei szerzeményei mellett győzedelmi keresztes dalokat is költött, amelyek arra buzdították keresztény testvéreit, hogy siessenek Szíriába, és ragadjanak fegyvert a Szent Szűz nevében. A mendemondák VIII. Lajos hitvesét, Kasztíliai Blanka francia királynét is a szebbik nem körében aratott hódításai között emlegették.
Ez a bárók keresztes hadjárataként ismert közös vállalkozás igen eredményesnek bizonyult az Ajjúbidák között fönálló feszültségek további szításában: a keresztesek igyekeztek egymás ellen kijátszani a rivális uralkodókat, hogy ily módon is bővítsék, gyarapítsák a Hohenstaufen Frigyes által al-Kámiltól 1229-ben kicsikart engedményeket. És e területen szép sikereket értek el. 1241-re a Jeruzsálemi Királyság területe jelentős mértékben bővült, és úgy látszott, hogy a keresztes állam sokkal szilárdabb lábakon áll, mint az 1187-ben Hattínnál megvívott ütközet óta bármikor. Bár a királyság király nélkül árválkodott, hiszen Hohenstaufen Frigyes fiát, IV. Konrádot a távoli Európában a pápaság ellen folytatott családi háborúság foglalta le, ám esetleges fölbukkanását Keleten bizonyára nem fogadta volna kitörő öröm – minden jel arra utalt, hogy az ország kitűnő egészségnek örvend. Mígnem 1244-ben beütött a mennykő.
A mongol hódítók elől menekülésre kényszerülő számos nép egyike a hvárezmi (vagy horászáni) törökök voltak, akiknek a messzi távolba nyúló területei Nagy-Perzsiától keleten Kabulig (a mai Afganisztánig), nyugaton a Kaukázusig terjedtek. A Hvárezmi (vagy Horászáni) Birodalom nem élte túl a Dzsingisz kán hordáival vívott harcokat: 1220-ban a fővárost, Szamarkandot (ma Üzbegisztán) elfoglalták, népének és kormányzóinak együttes akaratát pedig azon élethű beszámolókkal törték meg, amelyek szerint a mongolok a szerencsétlen hvárezmi uralkodót úgy végezték ki, hogy szemébe és szájába olvasztott fémet öntöttek.{795} Horászán eleste nem csupán az egyik legnagyobb kiterjedésű közép-ázsiai politikai államalakulat fölszámolását és a megállíthatatlanul terjeszkedő mongol világba való beolvasztását vonta magával, hanem egyúttal a hvárezmi harcosoknak a megsemmisített országból történő tömeges szétrajzását is. A menekülésre kényszerült katonák busás zsold reményében északra és keletre vándoroltak, mindenütt romlást, pusztulást hagyva maguk után. „A keleti birodalmakból vérengző vadállat érkezett” – panaszolta fel az egyik keresztény szerző, hozzátéve, hogy a menekülő hvárezmiek „vackukból előbújt sárkányokhoz” hasonlatosak.{796} E sárkányfajzatok előbb Észak-Mezopotámiában bukkantak föl, ám kis idő múlva a tüzet okádó lények már Palesztinában is megjelentek rengeteg bajt hozva a keresztesek fejére. 1244ben az egyiptomi ajjúbida szultán, asz-Szálih Ajjúb zsoldjában álló hvárezmi sereg hirtelen ötlettől vezérelve Jeruzsálem, a várost védő keresztesek és szövetségesük, a Damaszkuszt kormányzó Iszmáil ellen fordult.
Azon a nyáron Ajjúb szultán már előkészületeket tett az Iszmáil elleni támadásra, abban reménykedve, hogy el tudja majd kergetni nagybátyját Damaszkuszból. Ennek során Gázában népes sereget gyűjtött össze, amelynek támogatására tízezer hvárezmi lovas katonát fogadott föl. Ezek dél felé vonulva – Ajjúb biztatására – váratlanul a Szent Város ellen fordultak, amelyet Iszmáil frank szövetségesei védelmeztek. Róbert pátriárka, nantes-i püspök gyászos hangú beszámolóban adott hírt az érkezésükkor véghez vitt tetteikről. „Ezek az istentelen hvárezmiek több támadást is intéztek Jeruzsálem jóformán védtelen városa ellen” – jegyezte föl, utalva az évtizeddel korábban, az ajjúbida uralom idején lerombolt, és azóta megfelelően soha nem helyreállított, hasznavehetetlen városfalakra. A hvárezmiek csaknem ellenállás nélkül tódultak be a városba, és féktelen pusztításba fogtak, amelyet Jeruzsálem többé már soha nem hevert ki.
Az ellenség közeledtének hírére körülbelül hatezer keresztény lakos menekült el a vész elől, ám kis híján mindegyiküket elfogták és lemészárolták a júdeai dombok között. Majd augusztus 23-án:
Miután a hvárezmiek bevonultak az izraeliták szinte üres városába, az Úr szent sírja előtt az összes ott rekedt kereszténynek belét ontották, akik a templomban kerestek menedéket. A papokat lenyakazták, (…) a sírt, amelyből Jézus föltámadott, szentségtörő kézzel illették és számtalan módon meggyalázták.{797}
A Krisztus sírját övező márványt szétzúzták, összevissza kutakodtak-vizslattak körülötte, és a Kálvária szomszédságában eltemetett összes jeruzsálemi keresztes király sírját fölnyitották, és a csontokat szanaszét szórták. Számos, egyéb helyen fekvő, nagy tiszteletben tartott templomnak ugyanez lett a sorsa: a Sion-hegyi kolostort, Szűz Mária sírját a Jozefát völgyében, a a betlehemi Születés Templomát mind-mind megszentségtelenítették. Azonban – írta a pátriárka – „a hvárezmieknek mindez nem volt elég: ők az egész országot el akarták pusztítani”.{798}
Minden szándékukat ugyan nem tudták megvalósítani, ám Jeruzsálem kifosztása után bekövetkező vereség is épp elég súlyos csapás volt. 1244. október 4-én egy keresztény sereg – benne a királyság csaknem összes előkelő bárójával és katonai rendjének harcosával – indult el Akkonból, hogy a hvárezmieken meg egyiptomi megbízóikon bosszút álljon. A damaszkuszi uralkodó, Iszmáil által vezényelt csapatok is csatlakoztak hozzájuk, amely döntést a város hitszónoka, Ibn al-Dzsauzi különösen gyalázatosnak tekintette, mindenekelőtt azt nehezményezve, hogy muszlimok a kereszt jele alatt vonulnak hadba.{799} A keresztények és a damaszkusziak október 17-én Gáza közelében, a keresztesek által La Forbie-nak (al-Harbijja) nevezett helyen csaptak össze az egyiptomiakkal. A pátriárka tudósítása szerint a damaszkusziakat csaknem az ütközet legelején megfutamították, a keresztények pedig „Isten bajnokaiként és a katolikus hit védelmezőjeiként” küzdöttek, ám ennek ellenére mindannyiukat fölkoncolták.{800} Jóformán az összes templomos, ispotályos és teuton lovag elesett a csatatéren – a németek közül mindössze hárman maradtak életben. Ezerszámra ejtették foglyul, kaszabolták le a lovagokat, gyalogosokat, püspököket, apátokat és papokat; a csatából elmenekült pátriárkát Akkonban „gyász, sírás-rívás és elviselhetetlen szenvedés” fogadta. „Nincs egyetlen ház, egyetlen lakos sem, akinek ne volna gyászolni való halottja” – jegyezte föl. Hattín óta ez volt a legnagyobb veszteséggel járó katonai vereség, amely – annak ellenére, hogy a keresztes erőfeszítések mindinkább lankadni látszottak, és a Kelet-Európa elleni mongol fenyegetés sem szűnt meg – megfelelő választ követelt. Az 1245 nyarán összeült I. Lyoni Zsinaton – amely egyházi tanácskozáson a legtöbb figyelmet a Keletről érkező mongol veszedelemnek és Hohenstaufen Frigyes trónfosztását célzó erőfeszítéseknek szentelték – az új pápa, IV. Ince meghirdette Jeruzsálem elvesztésének és a La Forbie-nál elszenvedett vereség megtorlásáért indítandó hetedik keresztes hadjáratot. Ennek vezéréül a közismerten istenfélő és a szó valódi értelmében szent életű IX. Lajost, II. Fülöp Ágost unokáját választották meg, hogy első francia királyként útnak induljon Keletre azóta, hogy Fülöp 1191-ben haraggal a szívében otthagyta Akkont. Lajos óriási feladatra vállalkozott.
Lajos 1226-ban, tizenkét évesen foglalta el Franciaország trónját. Az albigensek elleni keresztes háborúban részt vevő atyja, VIII. Lajos abban az esztendőben hunyt el (rossz nyelvek Franciaországban azt a hazugságot terjesztették, hogy IV. Tibold champagne-i gróf, az anyja szeretője, az ismert keresztes báró és trouvère mérgezte volna meg). Az ifjú Lajos így édesanyja, az erős egyéniséggel megáldott Kasztíliai Blanka vigyázó tekintete és régenssége alatt cseperedett föl, aki felügyelte tanulmányait, és egy igen istenfélő, jólelkű, alaposan kiművelt, tudós férfiút faragott belőle, aki nagyratörő ambíciókat dédelgetett a Francia Királyság nagyságát és szent voltát illetően. Merész látomásaiban Franciaországot már a Nyugat leghatalmasabb keresztény királyságának képzelte.
A francia király pompás gótikus templomokat építtetett, és a szegények, elesettek nemes lelkű istápolója volt. Jó sorsa bőséggel, gazdagsággal, politikai meg gazdasági ügyekben biztos ítélőképességgel áldotta meg, és diplomataként is nagy becsületet szerzett magának. Azért, hogy rangját, tekintélyét fitogtassa és a francia korona dicsőségét hirdesse, 1238-ban az elszegényedett II. Balduin{801} konstantinápolyi latin császár hitelezőitől megvásárolta az akkori világ legbecsesebb ereklyéjét: Krisztus töviskoszorúját, amelyet Balduin velencei kalmároknak zálogosított el. E kincset – amely épp oly csodálatos volt, mint bármely Konstantinápolyból származó ereklye – Lajos elképesztően magas összegért, a korona féléves jövedelmének megfelelő (135 ezer párizsi livre-rel egyenértékű) tízezer hüperpüronért szerezte meg, majd hatalmas költséggel fölépíttette a Sainte-Chapelle-kápolnát, hogy ott őrizzék. Ezzel azt kívánta világgá kürtölni, hogy 1244-ben már ő viselte a keresztény világ első számú uralkodójának címét, és hírneve magasan túlszárnyalta a pápai átok súlyát nyögő Hohenstaufen Frigyesét.
Lajos 1244 decemberében, alig néhány héttel a La Forbie-nál történt súlyos vereség után vette föl a keresztet. A döntésre csodával fölérő gyógyulása indította abból a rettenetes vérhasból, amely kis híján végzett vele. Hihetetlen fölépülése ellenére anyja megdöbbenve szerzett tudomást Lajos elhatározásáról: a krónikás Jean de Joinville szerint – aki a 14. század elején, saját emlékei alapján közvetlen hangú, színes biográfiában örökítette meg a király életét – Blanka valósággal pánikba esett, és úgy viselkedett, „mintha máris holtan látta volna fiát”.{802} Ám miután a király elkötelezte magát a hadjárat mellett, többé már nem lehetett eltántorítani.
IV. Ince pápa nem is sejtette, hogy Lajos ilyen gyorsan teljesíti majd a keresztes fogadalmát. Ő abból indult ki, hogy a latin Egyház keleti nehézségeire nem kizárólag a franciák parancsnoki kinevezése lehetne a legjobb megoldás, hanem talán a mongolokat kellene meggyőzni arról, hogy végül is bújjanak bele a képzeletbeli János pap köpenyébe, és inkább a kereszténység megmentésén, semmint a megsemmisítésén munkálkodjanak. Elképzelése megvalósítása érdekében a pápa 1245 márciusában Plano Carpini János ferences rendi szerzetest küldte követségbe Mongóliába az új kánhoz, Güjükhöz, és a neki küldött levelében megfeddte a „tatárokat”, amiért a keresztényeket támadják, majd a keresztség fölvételét javasolta nekik, abban bízva, hogy akkor a keresztes államokat támogatnák az Ajjúbidák meg a törökök ellen.
A gondolat önmagában nem tűnt teljes képtelenségnek, hiszen a mongol hódítók egyik jellemző tulajdonsága éppen azon hajlandóságuk volt, hogy a meghódított népek vallását nem csupán eltűrték, hanem néha maguk is átvették. A pápai üzenet fölényes hangneme azonban nemigen volt kedvére Güjüknek, akinek elődei Eurázsia népeinek több mint felét rémült engedelmességre kényszerítették, s még kevésbé győzte meg arról, hogy a krisztusi vallást fölvegye. Jobb volna – üzente vissza Incének –, ha „tenmagad a királyocskák élén, mindahányan (…) idejönnétek, hogy nekünk engedelmességet fogadjatok. Ez, amit tudomásodra adunk. És ha ellenkezőleg cselekszel, nem tudjuk, hogy mi fog történni. Csak Isten tudja.”{803} Ezért aztán Jeruzsálem megmentésére nem Güjük kán, hanem IX. Lajos kapott megbízást.
A francia király egyiptomi expedíciója jórészt ugyanúgy zajlott le, mint az ötödik keresztes hadjárat – leagalábbis ami stratégiai céljait és szerencsétlen kimenetelét illeti. A király 1248 nyarán, a hadivállalkozás céljaira épített Aigues-Mortes kikötővárosban szállt hajóra, a flotta matrózai pedig az ősi Veni Creator Spiritus kezdetű himnuszt zengték, miközben a lószállító hajók ajtajait bereteszelték, és a vezérhajó, a Montjoie árbócán a francia királyok szent szent harci lobogóját (oriflamme) lengette a szél. A francia vizeket elhagyva Lajos először a ciprusi Nicosiában kötött ki, ahol azt igyekezett fölmérni, hogy miként állnak a dolgok Keleten. Rögtön az érkezése után mindenünnen segélykérésekkel kezdték ostromolni: Szíriából, ahol a part menti Szidón nem sokkal előbb került az Ajjúbidák kezére; Konstantinápolyból, ahol II. (Courtenay-i) Balduin csak üggyel-bajjal tudott ura maradni a helyzetnek; végül pedig Antiókhiából, ahol V. Bohemond herceg felségterületeit már vészesen közelről fenyegették a mongolok, akik a szomszédait, I. Hetum kilikiai örmény királyt meg a kis-ázsiai örmény törököket is rettegésben tartották. A kéréseikkel egymásra licitáló helyszínek közül válogatva Lajos végül úgy határozott, hogy erőfeszítéseit továbbra is az Ajjúbida Birodalom központjának számító Nílus-deltára összpontosítja. Ennek megfelelően a Cipruson töltött tél után legalább húszezer fős seregével késő tavasszal délnek vitorlázott, majd június 5-én, szombaton partra szállt Damiettánál. Jean Sarrasin királyi kamarás a helyszínről hazaküldött levelében színes leírást adott a flotta érkezéséről, amikor is a lovagokban oly fennen lobogott a harci tűz, hogy vértestül vetették magukat a tengerbe, és a hónaljukig érő vízben gázolva, a számszeríjakból kilőtt nyilak sűrűjében nyomultak előre a part felé: „Veszélyes és küzdelmes, igazi hősöket követelő feladat volt.” Maga Lajos is – folytatta Sarrasin – derékig taposott a vízben, és így tört a védők ellen, akik „oly dühödten és oly vadul támadták embereinket, hogy biztosnak látszott, azonnal miszlikbe aprítják őket”.{804}
E biztató kezdetet sikeres folytatás követte. Ahelyett, hogy egy évig vesztegeltek volna Damietta falai alatt, amint az 1218-ban történt, még véget sem ért a vasárnap és Lajos csapatai bevonultak a városba, mivel a helyőrség úgy döntött, tanulnak a történelemből, és nem hagyják halálra éheztetni magukat, ezért az egész erődítményt átegendte a kereszteseknek, majd régi jó szokás szerint a Nílus mentén visszavonult. A keresztesek tehát egyszerűen besétáltak a falak mögé, és Sarrasin beszámolt a furcsaságokról, amelyek fogadták őket, egyebek mellett arról az „ötvennégy keresztény fogolyról, akik már huszonkét esztendőt töltöttek ott”. Miután szerencsésen visszanyerték a szabadságukat, elmesélték a franciáknak, hogy „a menekülő szaracénok azt modogatták egymásnak, hogy íme, a disznók megérkeztek”.{805} Makrízí muszlim krónikás szerint Ajjúb szultán éktelen haragra gerjedt, amikor meghallotta, hogy a helyőrség minden ellenállás nélkül megadta magát, és büntetésül elrendelte, hogy ötven katonát fojtsanak meg.{806} Ám Jean Sarassin azt is följegyezte, hogy mivel a Nílus már épp az áradás előtt állt, a franciák egy ideig veszteglésre kényszerültek. Lajos igyekezett eredményesen hasznosítani az időt, mecseteket alakított át templomokká, alaposan megerősítette a városfalakat, és várta, hogy apadni kezdjen a folyó vize. Katonái a város körül árkokat ástak, és éjjel-nappal strázsáltak, kivédve a városra le-lecsapó beduinok támadásait, akik előszeretettel vágták le a keresztények fejét, hogy aztán Kairóban a szultántól tíz bizantinust kapjanak minden egyes trófeáért.
Végül november 20-án elhagyhatták Damiettát, hogy Kairó felé induljanak, de csaknem rögtön ezután szenzációs hír örvendeztette meg őket: november 22-én Ajjúb szultán – hosszan elhúzódó betegség, Makrízí szerint „a tüdőt megtámadó sipoly és fekély”{807} okozta szenvedés után elhagyta az árnyékvilágot. Új szultánnak a fiát, a Dzsazírában egy kisebb helytartóságot igazgató Túránsáht tették meg, ám neki három hónapra volt szüksége ahhoz, hogy Egyiptomba jöjjön, ám mire végre megérkezett, a tekintélye mind a tágabb ajjúbida világban, mind a kairói palotában semmivé foszlott. Távollétében asz-Szálih Ajjúb török felesége, Sadzsar ad-Durr szultána a trón mögött szorgos igyekezettel dolgozta be magát a hatalomba: gyakorlatilag ő lett a dinasztia első női uralkodója. Ebben az összeesküvésben az elhunyt szultán testőrségének tagjai, a Nílus Kairó melletti szigetéről – ahol a kaszárnyájuk állt – al-bahrijjának elnevezett mamelukok (rabszolga harcos) is részt vettek, akik egy annak rendje és módja szerint megszervezett katonai államcsínnyel akarták Egyiptomban magukhoz ragadni a hatalmat. Lajos – mivel úgy ítélte meg, hogy az ellenségein úrrá lett a fejetlenség a kaotikus események miatt, illetve semmit sem okult az őt megelőző keresztesek példájából – három testvérével, Róbert artois-i, Alfonz poitiers-i és Károly anjoui gróffal tanácskozást tartott, majd úgy rendelkezett, hogy a keresztes had és flotta teljes erőbedobással nyomuljon előre a Nílus elágazásánál fekvő Manszúráig.
Egy kínkeservesen lassú menetelés után, miközben a heves ellenszél csaknem lehetetlenné tette az utánpótlást szállító hajók előrejutását a Níluson, a franciák december elején tábort vertek Manszúrával szemközt, és azon nyomban nekikezdtek az ostromnak. Ám e korábban közönséges katonai tábor időközben alaposan megerősített várossá növekedett, amelynek bevétele még a folyó áradása nélkül sem ígérkezett könnyű feladatnak. Már csak azért sem, mert – ellentétben Damiettával – a helyőrségnek nem állt szándékában föladni a települést, majd kereket oldani. Továbbá azért sem, mert a franciáknak – IX. Lajos általában igen alapos katonai tervezése dacára – a hátvéd számára nem sikerült biztonságos utánpótlási útvonalakat létesíteniük. Elhúzódó, idegörlő viaskodás kezdődött, miközben hajítógépekkel szórt kőbombák repkedtek a folyó fölött, mindkét fél megpróbált hidat verni és megrohamozni az ellenséges tábort, ám a próbálkozások rendre kudarcba fulladtak, illetve a háttérben egy másik háború is folyt, amely a kémek között zajlott. Ennek során egy vakmerő egyiptomi, aki a fejére kivájt tököt húzva átúszott a keresztesek táborába, ahol aztán foglyul ejtett egy keresztényt, majd visszavonszolta magával Manszúrába, hogy ott vallatásnak vessék alá.{808} A keresztes táborban végül járvány tört ki, hiszen a hotttesteket mindkét fél abba a vízbe dobálta, amelyben a támadók az élelemként szolgáló halakat halászták. „Az egész hadat rettenetes kór támadta meg, amely lábainkról egészen a csontig leszárította a húst” – emlékezett vissza Jean de Joinville, hozzátéve, hogy ehhez egy másodlagos tünet is járult: „az ilyen hal fogyasztása miatt fájdalmas seb keletkezett, amely az ínyhúst rothasztotta és förtelmesen bűzlő leheletet okozott. Csak kevesen maradtak életben azok közül, akiket ez a nyavalya megtámadott.”{809} Magát Lajos királyt is olyan kínzó krónikus vérhas gyötörte, hogy 1244-ben kis híján belehalt, és olyan súlyosan szenvedett a kórtól, hogy – a megállíthatatlan ürítést megkönnyítendő – az alsóneműjébe lyukat kellett vágni.
A franciák előtt február 8-án csillant meg a győzelem reménysugara, amikor némi segítséggel fölfedeztek egy gázlót, és meglepetésszerű lovas támadást intéztek az egyiptomi tábor ellen. Ám a kezdeti siker után hamar visszaverték őket, miközben többtucatnyian odavesztek, közöttük a király fivére, Róbert, Artois grófja. Ez volt az utolsó sikeres vállalkozásuk, ugyanis időközben megérkezett az erősítéssel Túránsáh szultán Szíriából. A Nílus alsó folyásánál létesített blokád elzárta a keresztesek utánpótlási vonalát, így nem érkezhetett meg a Damiettából küldött élelmiszer. A kereszteseket mind kíméletlenebbül sújtó betegségek, az akadozó ellátás és a katonai patthelyzet nyomasztó fenyegetése végül oda vezetett, hogy húsvét beköszöntével a király kénytelen volt beismerni a vereségét.
Április 5-én megkezdődött a Nílus mentén a rendezetlen visszavonulás, amely a fegyelem teljes fölbomlásával csakhamar fejvesztett menekülésbe torkolt, miután a megmaradt keresztes hadat kegyetlenül zaklatták a szultán csapatai meg az elit testőrség (bahrijja) harcosai, akik irgalmat csak a legmagasabb rangú (és legértékesebb) foglyokkal szemben ismertek. Április 6-án a gyöngeségtől már állni is alig képes Lajos végül megadta magát az üldözőinek, és a fegyverszünetért cserébe a szultántól bármilyen feltételt elfogadott. A francia uralkodóért és több más fogolyért – közöttük a testvéréért, Anjou Károlyért és az arisztokrata származású Jean de Joinville krónikásért – járó váltságdíjat 800 ezer bizantinusban szabták meg: e valóban fejedelmi összeg első részletét csak a Lajos seregéhez csatlakozott templomosok közbenjárásával sikerült előteremteni, miután rávették őket, hogy nyissák ki a Nílus-deltában lehorgonyzott gályájukon őrzött kincsesládájukat, és nyúljanak hozzá a kereszteseknek náluk letétbe helyezett pénzéhez. A helyzet súlyos voltát, valamint a keresztes hadjárat küszöbönálló, teljes összeomlását mi sem bizonyította jobban, hogy a templáriusok erre hajlandóságot mutattak. Lajos szabadon bocsátásáról szóló megállapodás értelmében Damietta – amely ez alkalommal mindössze tizenegy hónapig volt a keresztesek kezén – ismét kapitulált.
Május 6-ára a várost átadták az egyiptomiaknak, és Lajos visszanyerte szabadságát. Nem sokkal később Akkonba hajózott, és egészen 1254-ig a Szentföldön maradt, sok időt és még több pénzt fordítva a Jeruzsálemi Királyság uralma alatt maradt városok védőműveinek helyreállítására, közöttük Akkon és Kaiszareia falainak teljes fölújítására. Ám ezenkívül nem sokat tehetett a keresztes államok ügyének előmozdítása érdekében vagy akár csak hatást gyakoroljon a sorsuk menetére. Lajos olyan uralkodóként szerzett hírnevet magának, aki a szent háború érdekében még királyságát, sőt az életét is hajlandó volt kockára tenni, ám a második damiettai fiaskó után már egyre nehezebb volt nem tudomásul venni a nyugati frankoknak a Földközi-tenger keleti medencéjében tapasztalható, mindinkább hanyatló befolyását, ahol meghatározó erővé ekkorra már a mongolok és – amint hamarosan kiderült – a bahrijja mamelukok emelkedtek, akik a Nílus mentén segédkeztek a francia sereg fölötti megsemmisítő diadalban.
Négy nappal azelőtt, hogy Lajos kifizette volna az egyiptomi fogságból való megváltása díját, a bahrijja mamelukok meggyilkolták Túránsáht. Egyszerűen önvédelemből cselekedtek, hiszen a szultánnak különbejáratú, Szíriából hozott mamelukserege volt, amely azzal fenyegetett, hogy a bahrijját kiszorítják a saját fővárosából. Ám bármi volt is az indítékuk, a szultán életének borzalmas kegyetlenséggel vetettek véget. Gyilkosai előbb azzal próbálkoztak, hogy görögtűzzel égetik el elevenen a sátrában, majd karddal szabdalták szét, szívét kimetszették, és megcsonkított testét a folyóba vetették. E szörnyű tettel a nyolcvan éven át regnáló, nyolc szultánt adó Ajjúbida-dinasztia uralma bevégződött. Egyetlen kérdés maradt csak: vajon ki lép a helyükre?
A hatalomért több hónapon át zajló heves küzdelem után – miközben Túránsáh anyja, Sadzsar ad-Durr szultána régensként kormányzott – végül az elit testőrség (bahrijja) egyik magas rangú parancsnoka, Ajbeg al-Turkmani ragadta magához a hatalmat, amelyet úgy igyekezett a palotában megőrizni, hogy nőül vette Sadzsar ad-Durrt. Ily módon Ajbeg és utódai vezetésével rövid időn belül egy mameluk szultánság jött létre, amelyben az eladdig csupán a testőrség és rohamcsapatok szerepét betöltő, rabszolga harcosokból álló kaszt meghatározó erővé vált Egyiptomban és messze annak határain túl. Amikor Lajos 1245-ben elhagyta a Szentföldet, a mamelukok már eredményesen megszilárdították a hatalmukat Kairóban, és Szíriában újabb hódítások felé kacsingattak.
Mindeközben egy kipcsak török családban született ifjú harcos emelkedett ki mind magasabban a soraikból. A valószínűtlen kék szempárral rendelkező ifjú egyik szemét jellegzetes, tejszínű hályog fedte – eme tulajdonsága egy csapásra közismertté vált, amikor a szentföldi keresztesek nemeziseként és végső, fatális összeomlásuk okozójaként megjelent a színen. Ő volt Rukn ad-Dín Bajbarsz, akit hívei „Egyiptomi Oroszlánként” tiszteltek, de még ócsárlói is „derék bátor férfiúként” ismerték, aki „a keresztényeknek tengernyi nyomorúságot okozott”.{810} Még az egyik leghatalmasabb mongol kán, Hülegü is gyanakodva tekintett Bajbarszra, akinek seregét „babilóniai kanegereknek” titulálta.{811} Bajbarsz a sértésre alaposan rászolgált, hiszen abban a mamelukseregben harcolt, amelynek sikerült a közel-keleti területekre betolakodó mongolokat legyűrnie és megfutamítania. Élete során Bajbarsz mindazt megvalósította, ami Zangi, Núr ad-Dín és Szaladin erőfeszítései sem értek el: végleg eltörölte a föld színéről a szíriai és palesztinai frank államokat. Az a tény, hogy hatalomra kerülése előtt éppen az a IX. (Szent) Lajos vezérelte keresztény sereg nyitotta meg az utat, amelyik Jeruzsálemet egyszer s mindenkorra az igazak kezére akarta visszajuttatni, csupán a keresztes államok hanyatlásának legutolsó, szerencsétlenségektől sújtott szakaszát betetőző ironikus adalék volt.