23
 
Immutator Mundi

A császár teljesen szaracén módra élt és öltözött…

Amikor 1221. szeptember elején az elkeseredett és legyőzött keresztesek a Nílus mentén visszafelé vánszorogtak Manszúrából, a közép-németországi Türingia egyik kurtanemesi familiájából származó középkorú lovag, Salzai Hermann volt azon két megbízott egyike, akit azért küldtek előre Damiettába, hogy szervezze meg a város átadását al-Kámil szultánnak.{754} A feladat igen terhesnek ígérkezett, hiszen föl kellett tárni egy sor végzetes tévedést, bejelenteni a megalázó kapitulációt, azután tudomására hozni az óriási nehézségek árán elfoglalt városban már kényelmesen berendezkedett bajtársaknak, hogy ideje lesz összeszedelőzködni, és búcsút venni Damiettától. Hermannál azonban nemigen akadt alkalmasabb ember ennek elvégzésére.

Salzai Hermann a keresztes államok védelmére alakult legújabb katonai rend, a Német (Teuton) Lovagrend mestere volt. A kimért, megfontolt, világot látott német vitéz a legkiválóbb keresztes vezérek közé tartozott, aki mind az egyszerű zarándokok és önkéntesek, mind a hadjárat magas rangú parancsnokai körében kiváló tiszteletnek örvendett. Veterán harcos, egyben diplomata volt, megnyerő modorú, bölcs, megbízható és szakavatott férfiú, aki – az általános vélekedés szerint – rendjével együtt példamutatóan megállta a helyét a hadjáratban. Damiettába Montaigui Péter templomos mesterrel együtt érkezett. Az ötödik keresztes hadjárat előtt, amikor Péter a militáns egyház egyik vezető katonájának számított (később a leghíresebb katonai rend vezére lett), bizonyára csupán egy idősebb bajtársa lehetett volna Hermannak, ám 1221 szeptemberében már egyenrangúként tevékenykedtek. Ám a teuton lovag – egy vesztett ügyben játszott kiemelkedő szerepének köszönhetően – végül a keresztes háborúk következő évtizedének egyik legbefolyásosabb alakjává fogja majd kinőni magát.

A Salzai Hermann által irányított Német Lovagrend 1190-ben, a harmadik keresztes hadjárat idején alakult meg Akkon falain kívül. E dátum szerint a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendnél (amely a Fátimidák uralkodása alatt, a Szent Sír-templom közelében nyitotta meg kórházát a zarándokok számára) körülbelül egy évszázaddal, az 1190-ben életre hívott templomosoknál pedig hetven esztendővel volt fiatalabb, és tagjainak száma is jóval alatta maradt e két tiszteletre méltó keresztes szervezetnél. Az alapítók első csoportját Brémából és Lübeckből érkezett lovagok alkották, akik egy kisebb tábori kórházat létesítettek, hogy ott az ostrom alatt megsérült vagy megbetegedett zarándokokat és harcosokat ápolják. Legelső mesterüknek a Rajna-vidékről való, tehetős férfiút, bizonyos Walpot Henriket választották, aki Akkon bevétele után jutott tulajdonhoz a városban. A Német Lovagrend kezdetben kizárólag lelkipásztori feladatokat ellátó szervezetként tevékenykedett, és a testvérek a többi keresztes életének megmentéséért küzdöttek, vagy a halál kínjai enyhítésének szentelték magukat – éppen úgy, ahogyan az ispotályosok cselekedtek az első időkben. Mivel Németföldről származtak és németül beszéltek, rövid időn belül nagy hatalmú germán pártfogók figyeltek föl rájuk, többek között Barbarossa Frigyes fia, VI. Frigyes, sváb herceg, akit 1190–1191-ben az akkoni tábori kórházban gondoztak. Itt is hunyt el, ám előbb a bátyja, a későbbi IV. Henrik német-római császár figyelmébe ajánlotta a gondos és szakszerű ápolást, amelyben részesült. Ezek után Henrik pénzügyi támogatást ajánlott föl a német lovagoknak, majd néhány évvel később, amikor saját keresztes csapatot küldött Keletre (amely 1197–1198 folyamán részt vett a bejrúti és szidóni harcokban), a katonák helyszíni orvosi ellátásáról a Német Lovagrend gondoskodott. III. Ince 1199-ben a rendet pápai elismerésben részesítette, hivatalos regulával látta el, egyúttal a katonai részleg megszervezését is engedélyezte. Rövidesen az új egyenruha is kialakult: a lovagok fekete kereszttel díszített köpönyeget viseltek. Bár nemzetközi főhadiszállásukat Akkonban rendezték be, a német lovagok szívesebben nevezték magukat a Jeruzsálemi Német Szűz Mária Ispotály Lovagjainak. Ez nyilvánvalóan nem volt egyéb jól hangzó, ám a valóságot nem fedő titulusnál, és mindaddig az is maradt, amíg Jeruzsálemben az Ajjúbidák regnáltak. A szándékot azonban már erőteljesen kifejezésre juttatta.

Salzai Hermann 1210-ben vagy akörül – tehát nagyjából a harmincas éveiben – lett a Német Lovagrend negyedik mestere. Ekkor a testület a mindössze tucatnyi ispotályával még nem számított jelentősnek, és a krónikás Dusburgi Péter szerint egyszerre legföljebb tíz lovagot tudott harcba küldeni.{755} Annyi bizonyos, hogy Salzai Hermann megválasztásával a rend sorsának alakulásában hatalmas változás következett be. Birtokai a Jeruzsálemi Királyságban folyamatosan gyarapodtak, így a Keletre utazó német zarándokok támogatására megfelelő gazdasági hátteret tudott kialakítani. Viszonzásul a hálás zarándokok végrendeletükben pénzt és javakat hagytak a rendre. Közben Salzai Hermann stratégiai jelentőségű politikai kapcsolatokat épített ki: 1211-ben a Kilikiai Örmény Királyságba látogatott, hogy részt vegyen az ünnepségen, amelyen I. Leó ifjabb királlyá koronáztatta unokaöccsét; ugyanezen évben teuton testvéreket küldött Magyarországra, hogy segítsenek II. András királynak, aki az Erdély határvidékén elterülő, a török nyelvű kunok támadásai által fenyegetett Barcaság vad vidékén telepítette le őket a védekezés részeként. Elképzelhető, hogy a mester az 1215-ben megtartott IV. Lateráni Zsinaton is megjelent, amelyen III. Ince részletesen kifejtette az ötödik keresztes hadjárat céljait, és amikor a seregek gyülekezni kezdtek, őt már a háború egyik vezérének tekintették.

A teuton mester és a lovagjai meghatározó és széles körben méltányolt szerepet játszottak az egyiptomi keresztes háborúban, kezdve a Damietta elleni támadást 1217-ben elhatározó akkoni tanácskozástól a nílusi hadi expedícióig. Azt a néhány hónapot leszámítva, amikor elutazott Észak-Egyiptomból, hogy a katonai helyzetről a pápai udvarban beszámoljon, a mester rendszeresen találkozott Brienne-i Jánossal, Pelagius bíborossal, a templomos meg az ispotályos mesterrel és más magas rangú parancsnokokkal, hogy a követendő stratégiát megvitassa és megszabja. Damietta ostroma alatt a német lovagok kitűntek a vitézségükkel, és gyakran csaptak össze a szultán csapataival. Mindeközben súlyos veszteségeket is szenvedtek, ám e javarészt német harcosok részvételével zajló hadművelet során nem mutatkozott hiány önkéntesekben, akik az elesettek, sebesültek helyére álltak – akár szerzetesi fogadalmat tett, hivatásos lovagtestvérként, akár confratresnek nevezett, társult tagként (akik továbbra is világi életet éltek, de a rend zászlaja alatt harcoltak). Közülük a legnagyobb hírnévre a Litot nevű lovag tett szert, aki az ostrom kezdetén részt vett a damiettai lánctorony elfoglalásában. Jóllehet Salzai Hermann is támogatta a keresztesek katasztrófába torkolló menetelését a manszúrai táborba, ő és rendje példás magatartást tanúsított, és ennek elismeréséről az a tény is tanúskodott, hogy sem a döntés, sem annak következményei nem sározták be a nevét. Mi több, Damietta 1221-ben történt kiürítését követően a mester úgy tért vissza Nyugat-Európába, hogy makulátlan hírnevét nem csupán megőrizte, de még növelte is. A keresztes hadjáratot távolról figyelemmel kísérő III. Honoriusz pápa széles körű pénzügyi kiváltságokkal jutalmazta a Német Lovagrendet, amelyek révén a templomosok és az ispotályosok szintjére emelkedhetett. Salzai Hermann rendjét a pápa kitüntetően „a jelen idők makkabeusainak” nevezte, „kiknek révén az Úr a keleti egyházat megszabadítja a pogányok szennyétől”.{756} És a pápa nem volt egyedül Salzai Hermann Egyiptomhoz fűződő teljesítményének dicséretével. Miután visszatért Európába, a mester annak az uralkodónak a szolgálatába szegődött, aki az egész keresztes mozgalmat a feje tetejére fogja állítani. Ő nem más, mint II. Hohenstaufen Frigyes, német-római császár: egy személyben volt király, császár és olyan kimagasló polihisztor, hogy bámulói csak a világ csodájaként vagy a világ megváltoztatójaként – stupor mundi vagy immutator mundi – emlegették.

Frigyes kétségtelenül rendkívüli személyiségként vonult be a történelembe. A külseje ugyanakkor egyáltalán nem volt tekintélyt parancsoló: a damaszkuszi prédikátor és történetbúvár, Szibt ibn al-Dzsauzi úgy festette le, mint akinek az ábrázata vörös, a feje tar, a szeme pedig rossz, rövidlátó. „Rabszolgaként még kétszáz dirhamot sem adtak volna érte” – jegyezte meg epésen Ibn al-Dzsauzi.{757} Ám a haja meg a látása kapcsán megmutakozó fogyatékosságokért Frigyest a határozottsága, széles körű ismeretei, műveltsége és magasra szárnyaló uralkodói ambíciói bőségesen kárpótolták.

Az Itália keleti partján fekvő Jesiben született 1194. december 29-én. A későbbi – inkább képtelen, mint hitelt érdemlő – legendák szerint negyvenéves anyja, Konstancia szicíliai királyné a város főterén hozta világra gyermekét, hogy az újszülött származásával kapcsolatos minden kételyt eloszlasson. Frigyes apját, VI. Henrik német-római császárt nem ismerhette – a sors úgy hozta, hogy még négyéves kora előtt a szülei jobblétre szenderültek{758} –, ám egész életében azon munkálkodott, hogy Henrik nagyszabású politikai törekvését, Szicíliának a Német-római Birodalomal való egyesítését, a saját jogara alatt valóra váltsa. Ez a terv szinte minden egymást követő pápát rettegéssel töltött el, mert még annak a gondolatától is irtóztak, hogy a Pápai Államot északról és délről is ugyanazon – különösen egy Frigyeshez hasonlatos – uralkodó birtokai fogják közre.

Azonban Frigyes egész gyermekkorában ugyancsak szerénynek tűnt az a lehetőség, hogy anyja szigetén, Szicílián meg a hozzá tartozó Calabrián és Apulián kívül másutt is uralkodjon majd. VI. Henrik halálát követően a Német-római Birodalom polgárháborúba süllyedt, amelyben a két utódjelölt – Henrik testvére, Sváb Fülöp és Oroszlánszívű Richárd unokafivére, a bajor Welf-dinasztiából származó IV. Ottó – hívei feszültek szembe egymással. Amikor Fülöpöt 1208-ban, egy mennyegző alkalmával meggyilkolták, Ottó magának követelte a császári trónt. 1215 táján azonban az új uralkodó súlyosan megsértette III. Incét meg az őt megválasztó német fejedelmeket, majd a vele megütköző Fülöp Ágost francia király győzelmet aratott fölötte. A pápa kiátkozta, megfosztották trónjától, és brunswicki birtokára száműzték, ahol három év elteltével a szánalomra méltó bűnösök halálával távozott az élők sorából. Helyét az akkor huszonhárom esztendős Frigyes, Szicília királya foglalta el, akit 1215. július 25-én koronáztak német királlyá Aachenben, és aki, a jelen levő egyházi méltóságok – színlelt vagy őszinte – meglepetésére, uralkodói minőségében véghez vitt első cselekedeteként fölvette a keresztet.

Ibn al-Dzsauzi nem csupán a küllemén gúnyolódott, hanem azt is fölrótta neki, hogy „anyagelvű volt, aki a kereszténységet pusztán játéknak tekintette”.{759} Ez igaztalan vád volt, hiszen Frigyes a hiteles, egyenes lelkű keresztények közé tartozott, aki 1215-ben őszinte meggyőződéssel és buzgalommal csatlakozott a keresztes hadjárathoz, és életének java részét azzal töltötte, hogy birtokain üldözte az eretnekeket, és zsarnoki elnyomás alatt tartotta a Szicíliában élő egyszerű zsidókat és muzulmánokat. Ám mindemellett – és nemegyszer paradox módon – kielégíthetetlen érdeklődést tanúsított a természet világa iránt, amely messze túlterjedt a Szentírás tantételein. E kíváncsiság, amelyet Ibn al-Dzsauzi szimplán materializmusnak tartott és elítélt – azon ténnyel együtt vizsgálva, hogy abban a Szicíliában nőtt föl, ahol a görög, héber, arab és latin kultúra elemei jobban keveredtek, mint bárhol másutt a világon – azzal járt együtt, hogy a hagyományos civilizációs határvonalakról oly mértékben nem vett tudomást, hogy a keresztes háború mindkét oldalán álló vaskalapos fanatikusokat magára haragította. Frigyes falta a tudást, jöjjön az bárhonnan. „Fáradhatatlanul szívta magába édesen bódító illatait”, amint fogalmazott. Nagy kedvvel művelte a természettudományokat, csillagászatot, logikát, az ékesszólás művészetét, az orvostudományt, jogtudományt, filozófiát és matematikát. Az állattan kiváló tudósának bizonyult; vadaskertjét leopárdok, tevék, elefántok, medvék, egy zsiráf meg egy albinó páva gazdagította, és De arte venandi cum avibus (A madarakkal való vadászat módjáról) címmel kiváló tanulmányt írt a solymászatról. Jelentős hatással voltak rá az Ibériai-félszigeten élt mohamedán tudós, Ibn Rusd (Averroës) Arisztotelésszel kapcsolatos kommentárjai, és megértette, hogy lehetetlen az Isten által teremtett világot a nem keresztény tudomány vonatkozásai nélkül alaposan tanulmányozni. Frigyes latin, görög, muzulmán és zsidó tanítókkal, tanácsadókkal, költőkkel, tudósokkal és hivatalnokokkal vette körül magát. Már érett felnőtt korában a logika tudományát művelő arab magántanárt fogadott, és számos, Dél-Spanyolországban dolgozó zsidó és arab tudóssal is levelezést folytatott.{760} Behatóan ismerte és értette az iszlám világot, beszélt arabul, és uralkodói nagyságát, önnön kiválóságát szívesen népszerűsítette oly módon, hogy azt a muzulmánok és a keresztények is egyaránt értsék: magát több ízben is a „római imám támaszának” nevezte, vagyis egy hamisítatlanul keresztény fogalmat az iszlám hallgatóság fülének tetsző formában fogalmazott meg.{761} Egyszóval, Frigyesben egy meglepően szabad szellemű értelmiségi és egy nyíltan, leplezetlenül pragmatikus uralkodó lépett a politika színpadára. Ugyanakkor ezek a hajlamok korántsem a hittel kapcsolatos ambivalenciából, hanem inkább az intelligenciájából, szükségből, a megosztás, illetve a taktikázás és köntörfalazás képességéből meg – alapvetően – a szicíliai mentalitásból eredtek. Az al-Dzsauzinál élesebb szemű szerző, Ibn Vászil szíriai történetíró Frigyest „pallérozottnak és műveltnek”, valamint olyannak tartotta, aki „kedvez a mohamedánoknak, mégpedig azért, mert gyermekkorát Szicíliában töltötte, (…) amely szigetet többségében muszlimok lakják”.{762}

Salzai Hermann azután került kapcsolatba Frigyessel, hogy 1221-ben elhagyta Egyiptomot. A király távolmaradása az ötödik keresztes hadjárattól – ami Honoriusz pápával a német-római császárrá való koronázásásának feltételeiről folytatott, elhúzódó viszálykodás miatt következett be – óriási fölháborodást váltott ki, mire Frigyes kényszerűen belátta, hogy előbb vagy utóbb teljesítenie kell a fogadalmát.

Frigyes távozását az országából a császári koronával együtt nyakába szakadt gondok-bajok garmadája tette lehetetlenné, meg a birodalmi feladatok összeegyeztetése Szicília kormányzásával járó nehézségekkel, amelyek újra és újra a lekötötték a figyelmét, és egy pillanatra sem hagyták nyugodni. Ezért aztán Salzai Hermannra hárult a feladat – és ennek haladéktalanul neki is fogott –, hogy segítsen a német birodalomban éppen lezárult polgárháború után még meglévő viták elsimításában, és működjön közre a császárság meg a pápaság között olajozottan működő diplomáciai kapcsolatok fönntartásában. Ez korántsem ígérkezett könnyű küldetésnek, ám teljesen megfelelt Hermann képességeinek. Egyúttal egyéni törekvéseit is előmozdíthatta, amelyek arra irányultak, hogy a Német Lovagrend számára a két legfontosabb pártolójától – tudniillik a császártól és a pápától – folyamatos támogatást biztosítson. A cél érdekében az 1220-as években lázas tevékenséget fejtett ki. A templomosok alapító mesteréhez, Payens-i Hugóhoz hasonlóan – aki annak idején segített föltüzelni a nyugatiakat a Damaszkusz elleni keresztes hadjáratra, miközben saját rendjének helyzetét is megszilárdította – Hermann is minden erejével olyan helyzet megteremtésén munkálkodott, amelyben a császár végre elindulhat Keletre, és ott folytathatja, ahol az ötödik keresztes hadjárat abbahagyta.{763}

Hermann e célból több éven át járta a német államokat meg a szomszédos fejedelmi udvarokat, miközben fegyvernyugvásról alkudozott a háborgó, elégedetlen alattvalókkal és ellenfelekkel, a keresztes eskü letételére buzdított császári vazallusokat, illetve zsoldosokat fogadott föl és csapatszállító hajókat kötött le. Mindez nem csekély fáradságába került, ugyanis az ötödik keresztes hadjárat után a németeken bénult fásultság lett úrrá, már ami az al-Kámillal való további háborúskodást illette. Salzai Hermann azonban nem adta föl. Elment Lombardiába, járt Szicíliában, és még a távoli északra, Dániába is elkalandozott, hogy megtörje II. Valdemár király ellenállását. Ingázott a császári és a pápai udvar között, és igyekezett lecsillapítani a kedélyeket, amikor az 1222-es, indulásra kitűzött időpontot elmulasztva Frigyes újból későbbre – 1225-re – tolta ki hadjáratának kezdetét. És amikor ebben az évben a császár ebbéli kötelességének ismételt elodázását kérte (ezúttal a kellő létszámú és minőségű sereg kiállításának nehézségeire hivatkozva), Salzai Hermann segített tető alá hozni a San Germanó-i szerződést, amelyben az uralkodó ígéretet tett az állhatatos türelme végére jutó Honoriusznak, hogy ha 1227-ben nem indul el Keletre, akkor tudomásul veszi, hogy elveszít 2800 kilogramnyi aranyat (100 ezer uncia) jelentő óvadékot, azonfölül a pápa kiközösítéssel sújtja. Ez idő tájt a Salzai Hermann távollétét megsínylő Német Lovagrend szénája egyre rosszabbul állt: 1224-ben az Erdélyben letelepített testvérek a Magyar Királyságból való végleges kivonulást fontolgatták, miután viszonyuk András királlyal megromlott, ám a rend mestere nem tudott odautazni, hogy személyes közreműködésével orvosolja a helyzetet.{764} Következésképpen a lovagrend 1226-ban elhagyta Erdélyt. Azonban Hermann úgy számított, hogy hosszú távon és más helyszínen majd ennél is kedvezőbb lehetőségek kínálkoznak.

Nem sokkal azután, hogy fölesküdött a San Germanó-i szerződésre, 1225 novemberében Hohenstaufen Frigyes feleségül vette Brienne-i János tizenhárom esztendős leányát, Izabellát – vagy helyesebben – II. Izabella jeruzsálemi királynőt. E frigy ugyancsak Salzai Hermann közreműködésével jöhetett létre. A házasság ötlete ugyan a pápától származott, ám a kivitelezése egyáltalán nem ment simán, és Hermann-nak két évébe került, míg meggyőzte Brienne-i Jánost arról, hogy a német császár majd lehetővé teszi, hogy továbbra is Akkonban székelve kormányozza a Jeruzsálemi Királyságot (ami – mint később kiderült – merő hazugság volt), majd felügyelte a házassági szerződésről folytatott tárgyalásokat, végezetül pedig rendjének egyik testvérét küldte el, hogy a leányt a frigy megkötésének színhelyére, Itáliába kísérje. Salzai Hermann bizonyára kellemetlenül érezte magát, amikor Frigyes – miután elvette Izabellát – adott szavát azonmód visszavonva azt követelte, hogy Brienne-i János mondjon le javára uralkodói jogairól;{765} ám végül minden lelkifurdalása semmivé lett, amikor a német császár és ifjú hitvese címeket és birtokadományokat juttatott a Szentföldön a Német Lovagrendnek. Frigyes ugyan faragatlanul, mi több, alávaló módon viselkedett Jánossal szemben, ám törvényes jogain (a házassági szerződésre hivatkozva) belül járt el. És jeruzsálemi királyként Frigyes immár semmiképpen sem halogathatta tovább a hadjárat megindítását.

Hohenstaufen Frigyesnek a San Germanó-i szerződés értelmében 1227. augusztus 15-én kellett hajón Akkonba indulnia. Ennek Honoriusz már nem lehetett szemtanúja, mert a Szentatya március 18-án visszaadta lelkét a Teremtőjének. Azonban utódja, a rendíthetetlen és fanatikus Ugolino di Conti bíboros, aki a IX. Gergely nevet vette föl pápaként, minden moccanását árgus tekintettel figyelte. Gergelynek volt oka az örömre, amikor a császár a megállapodás szerint 1227 nyarán vitorlát bontott, ám az öröm csakhamar bősz haragba és elkeseredésbe csapott át, amikor Frigyes már az utazás elején pestisben megbetegedett, Még el sem hagyta az itáliai partokat, amikor ismét lefújta a hadjáratot, és arra utasította Salzai Hermannt meg Limburg hercegét, hogy húsz gályával és kisebb csapatnyi harcossal őt megelőzve hajózzanak át Akkonba, a császár pedig Campaniába vonult vissza, hogy a Nápoly melletti Pozzuoli vulkanikus forrásainál kúrálja magát.

Amikor Frigyes legújabb elterelő hadműveletének híre IX. Gergely fülébe jutott, a pápa éktelen haragra gerjedt. A kifogások, kimagyarázások ideje immár lejárt. A San Germanó-i szerződés értelmében a kiátkozás következett, és a Szentatya nem is késlekedett az ítélettel: Frigyest „minden ígérete megszegőjének” bélyegezte, és avval vádolta meg, hogy „felelőtlenül betegséget színlel”. Válaszul Frigyes viszontváddal illette Gergelyt, mely szerint a pápa „minden erejével azon munkálkodik, hogy gyűlöletet keltsen ellenünk”.{766} Miközben a nyugati kereszténység két legnagyobb hatalmassága a nyilvánosság színe előtt civakodott egymással, Salzai Hermann sietve Akkonban termett. Utazása közben bizonyára sokat tépelődött azon, hogy vajon most minden fáradsága kárba vész-e, és a szeszélyes természetű császár valóban teljesíti-e valamikor azon ígéreteit, hogy fölszabadítja Jeruzsálemet a hitetlenek uralma alól.

Végül is a még mindig kiátkozott, ám láthatóan ezzel mit sem törődő Frigyes 1228 nyárutóján – a manapság helyenként hatodik keresztes hadjáratnak nevezett vállalkozás élén – megérkezett jeruzsálemi királyságába. Betegségéből sikerült fölépülnie, jóllehet néhány hónappal korábban el kellett szenvednie ifjú hitvese, II. Izabella elvesztését, aki Konrád nevű gyermekük születése után hunyt el. Ez az esemény – amely tovább bonyolította Frigyes jeruzsálemi trónigényének ügyét – sem rázta meg túlságosan. Itáliából Palesztinába tartó útját rövid ciprusi kiruccanással szakította meg, amelynek során egy nézeteltérés következtében megsértette a térség legnagyobb hatalmú urát, Ibelin Jánost, aki Ciprus gyermekkirálya, Lusignani Henrik kiskorúsága idején régensként (vagy bailliként) regnált. Szeptember elején érkezett meg Akkonba, ahol arra készült, hogy újjászervezi a királyság egész védelmét. Megjelenését azonban – annak ellenére, hogy már hosszú ideje számítottak rá – nem fogadta általános lelkesedés. Már azért is, mert egy kiátkozott keresztes vezér önmagában is ellentmondásnak számított, és Frigyesnek keleti tartózkodása idején mindvégig számolnia kellett a templomosok – akik csak egynapi járás távolságot tartva voltak hajlandók fölvonultatni a lovagjaikat és követni a sereget – és a német császárt magának az ördög megtestesülésének tekintő Lausanne-i Gerold jeruzsálemi pátriárka által táplált, titkon munkálkodó ellenségeskedéssel.

Salzai Hermann e lappangó Hohenstaufen-ellenes érzelmek dacára kitartott ura mellett. A mester a megelőző évben a német lovagoknak az Akkon fölötti dombokon újonnan épülő Montfort nevű hatalmas erődítményének munkálatait felügyelte, amely méreteiben az ispotályosok Krak des Chevaliers, illetve a templomosok Château Pèlerin várával vetélkedett. 1228 őszén azonban már a többi keresztessel együtt Jaffában tartózkodott, így az eseményekről IX. Gergely pápát a neki írt levélben első kézből tájékoztathatta, „Miközben [a jaffai védőműveken] a munkálatok nagy lendülettel folytak – írta beszámolójában Hermann –, a babiloni szultán [al-Kámil] és a császár őfelsége között követek jártak ide-oda, hogy a béke és a megállapodások előnyeiről tárgyaljanak.”{767} E megbeszélések a kölcsönös tisztelet légkörében folytak – ami mindkét oldalon sokakat fölháborított –, és látványos eredménnyel zárultak. Mivel al-Kámil testvére, al-Muazzam kevéssel a találkozók előtt meghalt, a császár nagy sietséggel igyekezett minél több dél-palesztinai muzulmán területet – beleértve Jeruzsálem városát is – a hatalma alá vonni. Ez utóbbi birtoklását azonban nem tartotta a legfontosabb dolgának, inkább arra összpontosított, hogy Damaszkuszt megszerezze al-Muazzam fiatal fiától, an-Nászírtól. Kitört tehát az Ajjúbidáknál megszokott családi háborúság, ezért a szultán nem kívánta az átkozott frankokkal szembeni újabb front megnyitásával tovább bonyolítani a helyzetet. Következésképpen a császár jelenléte – amint a krónikás Abu l-Fidá fogalmazott – olyan volt, „mint nyíl a sebben”.{768} Ezt a nyilat tehát óvatosan el kellett távolítani.

Magánemberként a szultán és a császár olyan felhőtlen viszonyt tartott fönn egymással, amilyent Keleten Oroszlánszvű Richárd és Szaladin kora óta nem lehetett látni. E kapcsolatot al-Kámil legmegbízhatóbb emírje, Fahr ad-Dín közreműködésével ápolták, aki korábban már járt Frigyesnél Szicíliában, ahol személyesen társalgott arabul a császárral. Segítségével ez alkalommal értékes ajándékokat váltottak: Frigyes – békés szándékait bizonyítandó – az egyik teljes páncélöltözetét adta ajándékba al-Kámilnak, míg a szultán nagylelkűen lehetővé tette, hogy a császár – a megoldás reményében – egy sor nehéz matematikai feladványt küldjön az ajjúbida udvar legjelesebb tudósainak. Gerold pátriárka óriási fölháborodására, al-Kámil „táncoló lányokat” is küldött a császár táborába, „akik énekeltek és zsonglőrködtek”.{769} Gerold amiatt is kesergett, hogy „a császár teljesen úgy élt és úgy öltözött, mint valami szaracén, ezekkel a táncoló nőkkel lakomázott és ivott, (…) a császár a szaracénok iránt határtalan nagylelkűséget tanúsított, és azzal próbálkozott, hogy megvásárolja a békét, amit erővel vagy fenyegetéssel nem tudott megteremteni”.{770} Amint ez a szavaiból kitűnik, a pátriárkát annyira elvakította a gyűlölet, hogy képtelen volt észrevenni, hogy Frigyes csak ritkán folyamodott – ha egyáltalán megtette – az erőszak meg a félelemkeltés eszközéhez. Ám azokat az eredményeket még ő sem tagadhatta le, amelyeket némi hízelgéssel és kulturális csereberével végül el lehetett érni. 1229. február 18-án al-Kámil szultán és Frigyes jeruzsálemi király megállapodást kötöttek, amely számos olyan kitételt foglalt magában, amelyet 1221-ben már fölajánlottak az ötödik keresztes hadjárat vezéreinek (ám azok nem fogadták el). Jeruzsálem – „azon hely, amelyet Krisztus lába taposott, és ahol az igaz hívek imádják az Atyát” – ahogyan Frigyes jellemezte a várost III. Henrik angol királynak írt levelében – vissza fog kerülni a keresztények uralmába,{771} és ez lesz a sorsa Betlehemnek, Názáretnek, valamint számos egyéb, Jeruzsálem és Akkon között található palesztin területnek is. Ezenkívül tíz évre szóló fegyverszünetet kötöttek, továbbá – tette hozzá a szerződést előkészítő munkálatokról feljegyzett beszámolójában Salzai Hermann – „Damietta bevételekor ejtett összes foglyot ki fogják cserélni”. Ugyan nem volt egészen egyértelmű azon feltételek megfogalmazása, hogy milyen jogaik lesznek a keresztényeknek arra, hogy Jeruzsálem falait újjáépítsék, de máskülönben – írta Hermann – „szinte lehetetlen leírni, hogy milyen öröm öntötte el az embereket e javaslat hallatán”.{772}

Valójában nem mindenki volt a hírtől elragadtatva. Mi több, sokakat a fölháborodás kerített hatalmába, méghozzá az Ajjúbidák oldalán. Noha Frigyes beleegyezett abba, hogy a Templom-hegyre (al-Haram as-Saríf) való bejárást a muzulmánok ellenőrizzék, és hogy a Szikla-dómban meg az al-Aksza mecsetben szabadon imádkozzanak, Ibn al-Dzsauzi sokak véleményének adott hangot, amikor Jeruzsálem föladását szégyenletes tettnek bélyegezte. Az egyezséget a damaszkuszi nagymecset pulpitusáról ostorozta: „Ó, gyalázat a muszlim uralkodókra! – átkozódott. – Ilyen eset hallatán fölfakadnak a könnyek, megszakad a szív és a fájdalom az egekig hatol!”{773} Ibn al-Athír azt jegyezte föl, hogy a megállapodáson „a mohamedánok fölháborodtak és gyalázatosnak ítélték. Ezek után leírhatatlan gyöngeség és fájdalom kerítette hatalmába őket.”{774} Gerold pátriárka kínos pontossággal sorolta föl mindazon helyeket, amelyek nem jutottak vissza a keresztények tulajdonába, és Frigyest „alattomos üzelmekkel, (…) hazugságokkal, gonoszsággal és ámítással” vádolta.{775} Ám e jeles férfiak közül senki sem tudta az egyezséget meghiúsítani. Így aztán március 18-án a diadalmas (noha még mindig egyházi átokkal sújtott) Hohenstaufen Frigyes vonulhatott be – első keresztény királyként Lusignani Guido óta, aki az 1187-ben megvívott hattíni ütközet előtt járt ott – a Szent Sír-templomba. Jeruzsálem koronája a magas oltáron várt rá. Amint az eseményről III. Henrik angol királynak beszámolt: „Mi, lévén katolikus uralkodók, (…) azt a koronát viseltük, amelyet a Mindenható Isten ajándékozott nekünk Őfelsége trónusáról.”{776} Azt viszont a császár elfelejtette hozzátenni, hogy a koronát ő maga emelte le az oltárról, és – mindenféle felkenéssel meg felszenteléssel kapcsolatos szertartást mellőzve – a maga fejére helyezte. Ezután sietve távozott a templomból. A hűlt helyét elfoglaló Salzai Hermann latin és német nyelvű beszédében sorolta fel Frigyesnek azóta véghez vitt számtalan hősi tettét, hogy tizennégy esztendővel korábban a keresztet Aachenben fölvette. Gerold pátriárka – aki nem volt hajlandó ez eseményen részt venni – utóbb úgy hallotta, hogy Hermann „fölmentette, majd fölmagasztalta a császárt, miközben az egyházat lesújtó bírálattal illette”.{777} Függetlenül attól, hogy így történt-e, vagy sem, nehezen lehetett kétségbe vonni azt, hogy a diplomácia és nem kevés szerencse segítségével Frigyes diadalt aratott, méghozzá nemzedékek óta a legnagyobb és a legkevesebb vérrel járó győzelmet.

Miután visszaszerezte Jeruzsálemet, és parancsot adott a városfalak újjáépítésére, Frigyes sietett mielőbb visszatérni Nyugatra. Március végén elhagyta a várost, május 1-jén pedig vitorlát bontott Akkonban, és a királyságot a bailli gondjára bízta. Diplomáciai győzelme ellenére sem ideje, sem kedve nem volt tovább ott maradni. Kósza hírek sokasága keringett arról, hogy a templáriusok – akiknek a Templom-hegyen emelkedő al-Aksza mecsetben korábban berendezett főhadiszállásuk muzulmán kézben maradt – a meggyilkolására készülnek; utolsó, Akkonban töltött óráiban az Ibelin-párt hívei – akiket még utazása kezdetén földühített – az utcákra kivonulva mindenféle kacattal meg szemétbe való belekkel és húscafatokkal hajigálták meg. És ez nem volt minden: a Nyugatról érkező értesülések szerint a háládatlan IX. Gergely elhatározta, be fogja bizonyítani Frigyesnek, hogy a pápák hatalma jóval fölülmúlja holmi jöttment császárokét meg királyokét, és engedélyezte Brienne-i Jánosnak, hogy megtámadja Szicíliát. Június 10-e táján már Dél-Itáliában volt. Salzai Hermann nem sokkal maradt le tőle.

Amint visszaérkezett Nyugatra, a Német Lovagrend mesterének az volt az első dolga, hogy Frigyest a lobbanékony természetű IX. Gergellyel kibékítse, és semmisítse meg az ellene hozott a kiközösítési ítéletet. Ám evvel egy időben Salzai Hermann-nak a lovagrend jövőbeni gyarapodásával is foglalkoznia kellett. Frigyes a Jeruzsálemi Királyságban bőkezű adományokat juttatott a rendnek, amelyek birtokában bizalommal tekinthetett a jövőbe. Ennek ellenére Keleten továbbra is mindenért meg kellett küzdeniük a régebbi és jobban meggyökeresedett rendekkel, a templomosokkal és ispotályosokkal. Az igazán kecsegtető lehetőségeket az otthonukhoz közelebb kellett keresni.

1226-ban, nem sokkal azután, hogy a német lovagok rendezetlenül, ripsz-ropsz kivonultak Erdélyből, Hermann-nak egy rendkívül értékes adományt – a rimini aranybullát – sikerült kicsikarnia Frigyestől. E császári kiváltságlevél (amely nevét a rajta függő aranypecsétről kapta) engedélyt adott a Német Lovagrendnek, hogy csapatokat küldjön Mazóviai Konrád herceg megsegítésére, aki országa határainál küzdött a porosz pogányok ellen. A bulla cikkelyei értelmében Hermann teuton lovagjai jogot nyertek arra, hogy a herceg szolgálatában meghódított bármely területet elfoglaljanak és igazgassanak – anélkül, hogy felügyeleti és adókivetési joguk volna fölöttük. A szöveg külön méltatta Salzai Hermann személyét, „mert mind szavában, mind cselekedeteiben erőt mutat, és az Úr dicsőségére óriási lendülettel fog a hódításnak nekilátni és azt bevégezni, jóllehet előtte oly sokan küszködtek keservesen, ám elbuktak e feladat véghezvitele során”.{778} A kiváltságlevél új pályát nyitott meg a rend előtt, távol a Szentföldtől és a lehető legjobb – tekintve az Erdélyben való megtelepedés fiaskóját – pillanatban. A Német Lovagrend tehát megtette az az első lépéseket afelé, hogy a Baltikumban egy új keresztes államot hozzon létre, amely egészen a 16. századi európai reformációig fönn fog majd állni.

1230-ban Salzai Hermann-nak a Frigyes és Gergely közötti békesség helyreállítása érdekében kifejtett fáradságos munkájáért kapott díja – vagy legalábbis jutalma – ugyanazon kiváltságok pápai megerősítése volt, amelyeket a négy évvel korábbi aranybullába is belefoglaltak. Gergely nem okozott csalódást. A Szentatya által szeptember 12-én kibocsátott bullája teljes támogatásáról biztosította a német lovagokat, hogy Poroszországba bevonulva harcoljanank az ott élő pogányok ellen, pusztítsák el, vagy térítsék meg és hajtsák uralmuk alá őket. Emlékeztette őket arra, hogy a már keresztény hitre áttért baltikumi pogányokat viszont kötelességük megvédelmezni. Ugyanakkor arra is rámutatott: Isten kifejezetten azért teremtette a földre a pogányokat, hogy elpusztításukkal a Salzai Hermann lovagjaihoz hasonló testvérek lelküket megmenthessék, „ekként jutva lehetőséghez a vezeklésre és az üdvözülésre”.{779} 1231 tavaszán a teuton testvérek siettek is elkezdeni működésüket, amely csakhamar a baltikumi pogány népesség ellen szakadatlanul vívott, keresztes hadjárattá terebélyesedett: ebben a katonai vállalkozásban domonkos szerzetesek révén a lengyel hercegségben és a szomszédos német államokban toborzott önkéntes közvitézek harcoltak a lovagok parancsnoksága alatt, és a küzdelmekhez egész Európából kalandra vágyó lovagok sora csatlakozott. A magas rangú testvér, Hermann Balk vezérlete alatt Chełmnótól (Kulm) lassan nyomultak előre a Visztula völgyében, előbb fa- majd később kővárakat építettek, és behódoltatták vagy megtérítették a porosz törzseket.

Frigyes és Gergely viszonya az 1230-as években végig feszült maradt, és valahányszor Salzai Hermannhoz fordultak, hogy a vitáikban közvetítsen, neki mindig sikerült valamilyen további engedélyt kiharcolnia ahhoz, hogy rendje a Baltikum határvidékén újabb és újabb kalandokba vághasson bele. Poroszországot – akárcsak az északabbra fekvő Livóniát, Litvániát és Észtországot – harcias törzsek lakták, amelyeket a Német Lovagrendet pártoló szerzők – közöttük Dusburgi Péter – „mérhetetlenül elmaradottnak” tartottak, mert alantas dolgokat, fákat, az időjárást vagy varangyokat imádtak.{780} Ám e térség egyben a bőség földje is volt, és Salzai Hermann révén a pápaságtól kicsikart minden egyes újabb koncesszió a teuton lovagrend e tájakról várható hasznát gyarapította – természetesen a keresztes háború révén nyert lelki jutalom mellett, amely küzdelem továbbra is lehetőséget kínált a bűnös lelkeknek a hitetlenek meleg vérében való megtisztulásra.

Az 1230-as évek közepére a teuton lovagok szilárdan megvetették lábukat a Visztula völgyében. Egészen Elbingig várakat emeltek, és féltve őrizték a becses Szent Kereszt ereklyét, amelyet Hohenstaufen Frigyes a velenceiektől kapott, majd Salzai Hermann-nak ajándékozta.{781} Azonban az északi német területeken nem ők vívtak egyedül keresztes háborút, hiszen 1232-ben a brémai érsek elérte, hogy Róma keresztes hadjáratnak minősítse a stedingekként ismert, több ezer szabad parasztból álló lázadó tömeg ellen indított katonai akciót, akiket az egyházi tized fizetésének megtagadása miatt eretneknek bélyegeztek, és az 1234. május 27-én lezajlott alteneschi csatában egy keresztes sereg annak rendje és módja szerint lemészárolt. Azonban a Német Lovagrend keletebbre, a poroszok között már egyre inkább gyökeret vert, és e pogány földön mind nagyobb jelentőségre tett szert, olyan „nemesemberek csoportjaként” népszerűsítve magát, amelynek tagjai „hosszú időt töltöttek a nagyvilágban, ezért jól ismerték és értették annak dolgait”.{782} 1234-ben IX. Gergely Poroszországot „Szent Péter örökségének” nyilvánította, ami avval járt, hogy a keresztes mozgalom állandó célpontjává lépett előre. Szent Péter acélos karját tehát ettől fogva a német lovagok irányították.

A rend Poroszországban élvezett, mind szilárdabb helyzete 1237-ben még tovább erősödött, miután a livóniai Kardtestvérek testülete – amely három évtizeddel korábban, Albert rigai püspök fegyveres kíséretéből alakult meg – a tömérdek kíméletlen bírálat, botrány és katonai vereség súlya alatt föloszlott. A kardtestvérek kezdettől fogva erőszakos zsiványok hírében álltak, és 1234 táján a panaszok már Rómába is eljutottak, miszerint vetélytársaikat rövid úton elteszik láb alól, a keresztények tetemeit meggyalázzák, orosz szkizmatikusokkal meg pogányokkal szűrik össze a levet, hogy mind több személyes viszályt robbantsanak ki, százával gyilkolják le a megtért pogányokat, cisztercita szerzetesekre támadnak, fosztogatják az egyházi vagyont, és nem hagyják megkeresztelkedni a hitetleneket, mert úgy rabságba taszíthatják őket.{783} Ez a zsiványcsapat – amely valójában ember- és pénzhiánnyal bajlódott – végül 1236-ban egy litvánokból és szemgall pogányokokból verbuválódott sereg ellen indított, katasztrófába torkolló hadművelet után bomlott föl. A Kardtestvérek mestere, Volquin (másként: Folkvin vagy Wolkewin) egy nagyjából háromezernyi önkéntesből álló sereget vezényelt, amelyet az ellenség Saule mellett a Mūša folyó partján tönkrevert. A következő esztendőben az élve maradt kardtestvéreket a Német Lovagrend fogadta magába. A teutonok nagyjából ugyanekkor egy másik, kisebb helyi katonai rendet – a Dobrini Testvérek Rendjét is bekebelezték. Pillanatnyilag tehát fölfelé ívelt a szerencséjük.

A Német Lovagrend poroszországi története jóval tovább nyújtózott Salzai Hermann, IX. Gergely és Hohenstaufen Frigyes koránál. A rend kisebb-nagyobb megszakításokkal növekedett, gyarapodott, bár adódtak időszakok – különösen az 1240-es és 1260-as esztendők –, amikor úgy látszott, hogy nem tudnak megbirkózni a kereszténység határainál szakadatlanul dúló, öldöklő háborúskodás nehézségeivel. Nem csak a pogány ellenség zaklatta, gyötörte őket, a bajokat tovább súlyosbították a többi keresztény hatalom egymás ellen folytatott heves és gyakran erőszakba torkolló politikai csatározásai, melyeket a Danzig és a finnek területei között hosszan elnyúló baltikumi térség értékesebb részeiért folytattak. A rend azonban lassanként egy erős keresztes államot épített föl magának. 1283-ra jóformán egész Poroszországot bekebelezték, és megszervezték az Ordensstaatot, amelyet a lovagok uraltak és erős kővárak védelmeztek. A teuton lovagok a következő fél évszázad folyamán Livóniában és Észtországban is magukhoz ragadták a hatalmat, és keresztes missziójukat – gyakran igen erőszakos módon – a pogány litván királyság meg az ordodox orosz hercegek ellen fordították. A poroszországi meg livóniai teuton államok bizonyos formában egészen a 16. század derekáig fönnmaradtak – vagyis jóval túlélték a keleti keresztes államokat. Ez pedig valóságos csodának számított, amelynek megteremtője Salzai Hermann, a császárok és pápák barátja, korának – többnyire a háttérben munkálkodó – legsikeresebb keresztes vezére volt.

A rend mestere 1239. március 20-án, virágvasárnapon hunyt el, Európa legfejlettebb orvosi központjában, Salernóban, amelyet épp azért keresett föl, hogy magát kikúráltassa a betegségéből, amely aztán végzett vele. Egy ízben úgy jellemezte a személyét, mint „aki mélységes tisztelettel adózik az Egyháznak és a Birodalomnak, és mindkettő fölmagasztalásán fáradozik”.{784} Az ehhez való tehetségének hiányát halála után a világ fájdalmasan nélkülözte. Salzai Hermann utódjának, Türingiai Konrádnak az irányítása alatt ugyanis a rend föladta a hosszú ideje gondosan őrzött, a császárral és a pápával egyaránt szívélyes viszonyra törekvő álláspontját, és határozottan Frigyes mögé állt – ami nem számított komolyabb meglepetésnek, tekintve, hogy Türingiai Konrád a császár másod-unokatestvére volt. Ez viszont a rendnek nem kevés politikai hátrányt okozott Keleten, ahol Frigyes nevének puszta említésére a keresztes államok sok-sok bárója valóságos dührohamot kapott. A váltás azt is magával hozta, hogy rögtön Salzai Hermann halála után a rend arra kényszerült, hogy sorsát egy átokverte uralkodó szekeréhez kösse. Tudniillik IX. Gergely pontosan Hermann halálának napján újfent kiközösítéssel sújtotta a császárt – ez alkalommal büntetésül az észak-itáliai katonai akciójáért, amelynek során a városállamok úgynevezett Lombard Ligája ellen vezényelt sereget.

Ez esetben viszont már nem követte kibékülés a felek közötti viszálykodást. A császár kiközösítése Gergely 1241-ben bekövetkezett halálakor is érvényben volt, és élete hátralevő kilenc esztendejének nagyobb részét Frigyes a pápasággal vívott háborúskodással töltötte. 1227 és 1250 – halálának éve – között összesen négy ízben szenvedte el a kiközösítés büntetését, és a pápai átok túlélte őt, hogy azután fiát és utódját, Konrádot sújtsa. Vagyis az az ember, aki egymaga, jóformán minden segítség nélkül keresztülvitte Jeruzsálem és a Szent Sír fölszabadítását az Ajjúbidák uralma alól, földi pályafutását egy kifejezetten ellene irányuló keresztes hadjárat célpontjaként végezte be, amelyet püspökök, dömés és ferences fráterek meg egyéb pápai ágensek olyan ernyedetlen buzgalommal vezettek ellene, mint tették azt a múltban a távoli hitetlenek esetében. Frigyes ellenségeit, akik a pápa parancsára fogtak fegyvert, a keresztes vitézek jelvényének viselésére és azon rendelet népszerűsítésére bátorították, miszerint a szentföldi utazást a már elígérkezettek megválthatják azzal, hogy itthon maradva a német-római császár letételén munkálkodnak. Nehéz elképzelni annál nagyobb torzítást, mint amikor a keresztes háború intézményét és nyelvezetét – Frigyes szavaival élve – „a római imám támasza” ellen indított háborúban alkalmazzák. Tagadhatatlan, hogy a császár a maga hatalmaskodásával és önző magatartásával sokakat magára haragított. Azonban a keresztes mozgalom ugyancsak utat tévesztett, amikor őt szemelte ki azon keresztény harcosok célpontjául, akik bűneiktől a livóniai pogányok, a spanyolországi Almohádok és a közel-keleti törökök, kurdok vagy arabok ellen folytatott küzdelem révén kívántak megtisztulni.

Ám bizonyos értelemben, mindez nem sokat nyomott már a latban, hiszen amikor Frigyes jobblétre szenderült, és tetemét a palermói székesegyházban egy porfírból készült szarkofágba fektették, még nagyobb veszedelem támadt, amely nem csupán a kereszténységet, hanem láthatóan az egész világot fenyegettte. A távoli Keletről ugyanis hódító barbárok emberemlékezet óta nem látott, vérszomjas hordái viharzottak elő. Ezek a mongolok voltak, és belekeveredésük a keresztes háborúk világába még a jeles uralkodó, Hohenstaufen Frigyes és éles elméjű, őt mindig hűségesen szolgáló segítőtársa, a Német Lovagrend mestere, Salzai Hermann által előidézett változásokat is jelentősen fölülmúlta.