43. fejezet

A házban természetellenes csönd volt.

Nemcsak a csevegés hiánya meg a hét zakatoló agy távozása tette üressé Sarah számára, hanem a nem tudás is.

A szokásosnál korábban tértek haza a boszorkánygyülekezet összejöveteléről, arra hivatkozva, hogy még be kell pakolniuk, mielőtt útra kelnek Faye és Janet társaságában. Em megtalálta az üres aktatáskát a társalgóban, a dívány mellett, Sarah pedig felfedezte a ruhakupacot a mosógép tetején.

– Elmentek – mondta Em.

Sarah reszkető vállal bújt hozzá.

– Vajon jól vannak? – suttogta.

– Együtt vannak – felelte Em őszintén, ahogy az jellemző volt rá, bár Sarah nem ezt a választ akarta hallani.

Bedobálták a ruháikat egy sportzsákba, de nemigen figyeltek arra, amit csináltak. Tabitha és Em már a lakóautóban ültek, Faye és Janet pedig türelmesen várták, hogy Sarah bezárja a házat.

Az utolsó estén, amit a házban töltöttek, Sarah és a vámpír órákon át beszélgettek a főzőfülkében, vörösbort iszogatva. Matthew mesélt egyet s mást a múltjáról, és elmondta Sarah-nak a jövővel kapcsolatos aggodalmait. Sarah hallgatta, és igyekezett titkolni, ha valamelyik történet meglepte vagy megbotránkoztatta. Bár Sarah pogány volt, megértette, hogy Matthew gyónni akar, és rá osztotta a pap szerepét. Tőle telhetően megadta neki a feloldozást, de tudta mindvégig, hogy vannak olyan tettek, amiket soha nem lehet megbocsátani vagy elfeledni.

Egy titkot azonban nem volt hajlandó megosztani, úgyhogy Sarah még mindig nem tudott semmit arról, melyik korba és hová megy az unokahúga.

A Bishop-ház padlódeszkái nyöszörögve és sóhajtozva recsegtek-ropogtak, amikor Sarah végigjárta a jól ismert, elsötétített szobákat.

Becsukta a szalon ajtaját, és megfordult, hogy búcsút mondjon élete egyetlen otthonának.

A szalon ajtaja éles robajjal nyílt ki, és a kandalló közelében lévő egyik padlódeszka felpattant. Alatta egy kis, fekete fedelű könyv és egy krémszínű boríték volt. Ez utóbbi, a legvilágosabb tárgy a szobában, megcsillant a holdfényben.

Sarah elfojtott egy kiáltást és kinyújtotta a kezét. A krémszínű négyszög könnyedén belerepült, halkan a tenyeréhez csapódott és átfordult. Egyetlen szó volt rajta: Sarah. Könnyedén hozzáért a betűkhöz, és Matthew hosszú, fehér ujjait látta. Kalapáló szívvel tépte fel a borítékot. Ez állt a levélben: Sarah, ne aggódj. Sikerült. A szívverése lassulni kezdett.

Az anyja hintaszékére rakta a papírlapot, és intett, hogy jöhet a könyv. Mihelyst a ház odaröpítette neki, a padlódeszka visszatért megszokott helyére, közben nyikorgott a régi fa és csikorogtak a régi szögek.

Az első oldalra lapozott. Az éj árnya. Két filozofikus költemény, szerzi G. C. úr 1594-ben. A könyv szagán érződött, hogy régi, de ez a szag nem volt kellemetlen; inkább olyan volt, mint a tömjénfüst egy porlepte székesegyházban.

Épp, mint Matthew – gondolta Sarah mosolyogva.

A tetején egy papírcetli lógott ki belőle, ami azt az oldalt jelezte, ahol az ajánlás van. Kedves és legbecsesebb barátomnak, Matthew Roydonnak. Sarah alaposabban is szemügyre vette, és meglátott egy apró, elhalványult rajzot, ami egy fodros kézelőbe bújtatott kezet ábrázolt. A kéz parancsolón mutatott a névre; alá, régi, barna tintával a huszonkilences számot írták.

Szófogadón a huszonkilencedik oldalra lapozott, és könnyeivel küszködve olvasta az aláhúzott szakaszt:

Vadászt alkot s hozzá kopókat egy anyagból

Falkájuk a mezőt tapossa, az égre csahol

Ámulni nincs okunk, hogy a kecses nimfa

Nyomába ered, s űzi e kopó-horda

Ám ő magára ölti számtalan alakját

Fürge vadaknak, s kedvére szökik tovább

A szavak Diana képét idézték fel – világosan, tisztán és hívatlanul. Az arcát fátyolszerű szárnyak keretezték, a nyaka körül vastag, gyémántos ezüstlánc. Egy könnyalakú rubin reszketett a bőrén, mint egy vércsepp, megbújva a kulcscsontok közötti mélyedésben.

A főzőfülkében, amikor már kelt fel a nap, Matthew megígérte, valahogy tudatni fogja velük, hogy Diana biztonságban van.

– Köszönöm, Matthew – azzal Sarah megcsókolta a könyvet meg a levélkét, és bedobta őket az üresen tátongó kandallóba, majd varázsszavakat mormolva fehéren izzó tüzet szított. A papír gyorsan lángra kapott, a könyv szélei pedig elkezdtek felkunkorodni.

Sarah néhány pillanatig figyelte az égő tüzet, aztán kisétált a bejárati ajtón. Nem zárta be kulccsal, és nem nézett vissza.

Amint becsukódott az ajtó, egy kopott ezüstkoporsó pottyant a kéményből az égő papírra. A hő hatására az ámpolna üreges rekeszeiből egy vér– és egy higanycsöppecske szabadult ki, amelyek a könyv felületén kergetőztek, aztán lehullottak a kandallóba. Onnan átszivárogtak a régi, puha habarcsba, és a ház gyomráig hatoltak. Amikor odaértek, a ház megkönnyebbülten sóhajtott fel és elfeledett, tiltott illatot bocsátott ki.

Sarah beszívta a hűvös, éjszakai levegőt, aztán beszállt a lakóautóba. A szaglása nem volt olyan jó, hogy megérezze a levegőben szállongó fahéj, kökény, lonc és kamilla illatát.

– Minden rendben? – kérdezte Em derűs hangon.

Sarah áthajolt Tabitha utazóládája fölött, és megszorította Em térdét.

– Minden a legnagyobb rendben.

Faye elfordította a kulcsot a gyújtásban, végighajtott a kocsifeljárón, és rákanyarodott az országútra, ami az autópályához vezetett. Közben arról csevegtek, hogy hol álljanak meg reggelizni.

A négy boszorkány már távol volt ahhoz, hogy érzékelje, amint a ház körül megváltozik a légkör, mert éjszakai teremtmények százai észlelték a vámpír– és boszorkányszag elegyét. Azt sem látták, hogy két szellem elmosódott, zöld körvonala jelenik meg a szalon ablakában.

Bridget Bishop és Diana nagyanyja figyelték, ahogy a jármű elindul.

És most mit tegyünk? – kérdezte Diana nagyanyja.

Amit mindig is tettünk, Joanna – felelte Bridget. – Emlékszünk a múltra és várjuk a jövőt.

Köszönetnyilvánítás

A leghálásabb azon barátaimnak és családtagjaimnak vagyok, akik az írás közben, fejezetről fejezetre olvasták a könyvet: Carának, Karennek, Lisának, Margaretnek és a mamámnak, Olive-nak. Mint mindig, Peg és Lynn most is nagyon finomakat főztek, áradt belőlük a melegség, és bölcs tanácsokkal láttak el. Különösen sokkal tartozom Lisa Halttunennek, amiért megszerkesztette a kéziratot, és előkészítette olyan módon, hogy azt be tudjam nyújtani.

Messzire elkalandoztam saját szakterületemről, de a kollégáim nagylelkűen segítettek a maguk szakértelmével. Philippa Levine, Andrés Reséndez, Vanessa Schwartz és Patrick Wyman mindig visszatereltek a helyes irányba, akármikor félresiklottam. Ami hiba maradt a könyvben, azért én vagyok a felelős.

Örök hálám a Frances Goldin Irodalmi Ügynökségnél dolgozó Sam Stoloffnak, aki jóindulatúan és jó humorral fogadta a hírt, hogy regényt írtam, nem pedig egy újabb történelmi művet, és éles szemmel olvasta át az első változatokat. Külön köszönetem az ugyancsak az ügynökségnél dolgozó Ellen Geigernek, amiért olyan kitűnő társakat választott nekem az ebédekhez.

A kiadó csapata szinte a második családom lett. A szerkesztőben, Carole DeSantiban megvan mindaz, amit minden szerző remél, amikor könyvet ír: olyasvalaki ő, aki nemcsak pontosan érzékeli azt, amit papírra vetettél, hanem azt is el tudja képzelni, miféle történet kerekedhet belőle. Maureen Sagdon, a fenomenális olvasószerkesztő rekordidő alatt fésülte át a szöveget. További köszönet illeti Clare Ferarrót, Christopher Russellt, Leigh Butlert, Hal Fessendent, Manisha Chakravarthyt, Carolyn Coleburnt, Nancy Sheppardöt, Rachelle Andujart és mindenki mást, aki segített a nagy papírhalmot könyvvé változtatni.