2. fejezet

Az oxfordi harangok hetet ütöttek. A szürkület és az éjszaka között már nem volt olyan hosszú az átmenet, mint néhány hónapja, de az átváltozás még késlekedett. A könyvtári személyzet csak harminc perce kapcsolta fel a világítást, és most kis, arany csóvák vetültek a szürke fénybe.

Szeptember huszonegyedik napja volt. A boszorkányok világszerte közös vacsorával ünnepelték az őszi napéjegyenlőség előestéjét, és együtt üdvözölték a közeledő téli sötétséget. De az oxfordi boszorkányoknak meg kellett lenniük nélkülem. Engem jelöltek arra, hogy nyitóelőadást tartsak egy fontos konferencián a jövő hónapban. Még mindig nem kristályosodtak ki az elgondolásaim, és kezdtem ideges lenni.

A gondolatra, hogy boszorkánytársaim mit ehetnek valahol Oxfordban, a gyomrom korogni kezdett. Reggel fél tíz óta voltam a könyvtárban, és csak egy rövid ebédszünetet tartottam.

Sean aznap szabadságon volt, és a kérőpultnál dolgozó nőt nem ismertem. Amikor egy szétmálló könyvet kértem, akadékoskodott, és megpróbált meggyőzni, hogy inkább a mikrofilmet használjam. Az olvasótermi felügyelő, Johnson úr véletlenül meghallotta a beszélgetést, és kijött az irodájából, hogy közbelépjen.

– Elnézést kérek, doktor Bishop – mondta sietve, föltolva súlyos, sötét keretes szemüvegét az orrnyergére. – Ha ebbe a kéziratba kell belenéznie a kutatásai miatt, boldogan teljesítjük a kérését – azzal eltűnt, hogy kihozza a korlátozott elérésű könyvet, majd a kényelmetlenségek és az új személyzet miatti további bocsánatkérések kíséretében adta át. Egész délután boldogan olvastam, azzal a jóleső érzéssel, hogy tudományos renomém megtette a hatását.

Elhúztam a kézirat felső sarkairól a tekercselt nehezékeket, majd óvatosan becsuktam, elégedetten, hogy mennyi munkát végeztem el. Miután pénteken találkoztam a megbabonázott kézirattal, a hétvégét inkább a dolgok rendes állapotának visszaállítása érdekében a megszokott napi feladatoknak szenteltem, semmint az alkímiának. Pénzvisszatérítéshez szükséges nyomtatványokat töltöttem ki, számlákat fizettem be, ajánlóleveleket írtam, és még egy könyvkritikát is befejeztem. Ezeket a fárasztó apró kötelezettségeket olyan mindennapos tevékenységekkel vegyítettem, mint a mosás, bőséges mennyiségű tea ivása, és a tévé főzőműsoraiban látott receptek kipróbálása.

Ma reggel korán kezdtem, majd azzal töltöttem a napot, hogy az előttem álló munkára próbáltam összpontosítani ahelyett, hogy az Ashmole 782 furcsa képeiről és rejtélyes palimpszesztjéről őrzött emlékeimen rágódnék. Szemügyre vettem a legfontosabb teendők listáját, amit a nap során vetettem papírra. Az emlékeztető listámon lévő négy kérdés közül a harmadik megoldása tűnt a legegyszerűbbnek. A válasz a terem magas mennyezetéig felnyúló könyvespolcok egyikén tárolt, kevesek által ismert, Oxfordban megjelenő irodalmi-történelmi folyóiratban volt található. Hátratoltam a székemet, és elhatároztam, hogy távozás előtt még kipipálok egy tételt a listámon.

A Selden End épületrész felső polcait egy megkopott lépcsősoron keresztül lehetett elérni, ami az olvasóasztalokra néző galériára vezetett. Megmásztam a kanyargó fokokat, és odamentem a fapolcokhoz, amikre időrendi sorrendben rakták a régi, vászonkötésű köteteket. Úgy tűnt, hogy rajtam és egy ókori irodalommal foglalkozó tanáron kívül, aki a Magdalen College-ban tanított, senki más nem használja őket. Megkerestem a kötetet, és halkan szitkozódtam. A legfelső polcon volt, épp nem értem el.

Megriasztott egy halk kuncogás. Hátrafordultam, hogy megnézzem, ki ül a galéria túlsó végében álló asztalnál, de nem volt ott senki. Már megint mindenféléket hallottam. Oxford még mindig kísértetváros volt, és mindenki, aki az egyetemhez tartozott, már több mint egy órája elment, hogy bedobjon egy pohárka ingyen sherryt a saját college-a oktatói számára fenntartott társalgóban vacsora előtt. A boszorkányünnep okán még Gillian is távozott késő délután, miután még egyszer utoljára meghívott, és összeszűkült szemmel pillantott az olvasmányaimra.

A galérián lévő sámlit kerestem, de eltűnt. A Bodley hírhedten szűkében volt az ilyesmiknek, és akár tizenöt percbe is beletelne, amíg sikerülne találni egy másikat a könyvtárban, majd fölcipelni a galériára, hogy levehessem a kötetet. Tétováztam. Habár egy megbabonázott könyvet tartottam a kezemben pénteken, óriási csábításnak álltam ellen, amikor nem alkalmaztam további varázslatot. Azonkívül senki se látná.

A megnyugtató magyarázataim ellenére a bőröm bizsergett az idegességtől. Ritkán hágtam át a szabályaimat, és számon tartottam azokat a helyzeteket, amelyek arra sarkalltak, hogy a varázserőmhöz forduljak segítségért. Ez volt idén az ötödik alkalom, beleértve az elromlott mosógépre mondott varázsigét és az Ashmole 782 megérintését is. Nem rossz eredmény ahhoz képest, hogy szeptember vége volt, de teljesítettem már ennél jobban is.

Nagy levegőt vettem, föltartottam a kezem, és beleképzeltem a könyvet.

A folyóirat tizenkilencedik kötete négy hüvelykkel hátrébb csúszott, kissé megbillent, mintha egy láthatatlan kéz emelné le éppen, majd tompa puffanással a nyitott tenyerembe esett. Amint ott volt, fölcsapódott annál az oldalnál, amelyikre szükségem volt.

Jó három másodpercbe telt. Kifújtam a levegőt, hogy így szabaduljak meg bűntudatom egy részétől. Hirtelen két jeges pontot éreztem a lapockáim között.

Meglátott valaki, és nem egy átlagos ember.

Ha egy boszorkány szemügyre vesz egy másikat, a tekintete bizserget. Azonban nemcsak boszorkányok élnek az emberekkel közös világban. Vannak démonok is – kreatív, művészi érzékkel megáldott teremtmények, akik az őrület és a zsenialitás közötti keskeny határmezsgyén élnek. „Rocksztárok és sorozatgyilkosok” – így jellemezte a néném ezeket a furcsa, zavarba ejtő lényeket. Vannak aztán az ősi és gyönyörű vámpírok, akik vérrel táplálkoznak, és teljesen elbűvölik az embert, ha előbb meg nem ölik.

Amikor egy démon néz, egy csók gyenge, elernyesztő nyomását érzem. De amikor egy vámpír bámul, az hűvös, összpontosított és veszedelmes.

Fejben gyorsan sorra vettem a Duke Hamfrey olvasóit. Egy vámpír volt, egy dominikánus szerzetes, aki szerelmesen merült el a középkori mise– és imakönyvekben. De vámpírokra ritkán akadni a ritka könyvek között. Olykor egy-egy engedett a hiúságnak meg a nosztalgiázásnak és bejött, hogy elmerengjen az emlékein, de ez nem volt gyakori.

A boszorkányok és a démonok jelenléte a könyvtárakban sokkal jellemzőbb volt. Itt járt ma Gillian Chamberlain, és nagyítóval vizsgálta a papiruszait. És biztosan volt két démon a zenei olvasóban. Kábulatban néztek fel, amikor elsétáltam mellettük teázni menet. Az egyik azt mondta nekem, hogy hozzak neki egy presszókávét forró tejjel, ami valamit elárul arról, hogy mennyire el volt merülve abban az őrültségben, ami épp elfogta.

Nem, engem most egy vámpír nézett.

Belebotlottam már néhány vámpírba, mivel olyan területen dolgoztam, aminek a révén kapcsolatba kerültem tudósokkal is, és a laboratóriumokban rengeteg vámpír volt szerte a világon. A tudomány meghálálja a hosszas tanulmányozást és a türelmet. És mivel a tudósok egyedül szoktak dolgozni, valószínűtlen volt, hogy a legközelebbi munkatársaikat kivéve bárki is fölismerné őket. Így sokkal könnyebb volt leélni egy évtizedek helyett inkább évszázadokon átívelő életet.

Manapság a vámpírok a részecskegyorsítókhoz, a génállomány megfejtésére irányuló kutatásokhoz és a molekuláris biológiához vonzódtak. Valaha az alkímia, az anatómia és az elektromosság köré sereglettek. Ha valami robbant, volt benne vér, vagy a világegyetem titkainak megfejtésével kecsegtetett, biztosan volt vámpír a közelben.

Megmarkoltam az ebül szerzett folyóiratot, és megfordultam, hogy szemből lássam a tanút. A terem túlsó oldalán állt az árnyékban, a paleográfiai segédkönyvek előtt, a galériát tartó egyik kecses faoszlopnak támaszkodva. Kezében Jane Roberts könyvének egy példányát egyensúlyozta, mely az 1550-ig használt angol kézírásfajtákról szólt.

Soha nem láttam még ezt a vámpírt azelőtt, de szinte bizonyos voltam benne, hogy nincs szüksége iránytűre a régi betűvetés kisilabizálásához.

Bárki, aki olvasott már sikeres ponyvaregényeket vagy akár csak nézett televíziót, tudja, hogy a vámpírok lélegzetelállítóak, de semmi nem készítheti fel az embert arra, hogy milyen a valóságban látni egyet. A csontszerkezetük olyan tökéletesen formált, mintha egy hozzáértő szobrász vésője alkotta volna. Aztán amikor megmozdulnak vagy beszélni kezdenek, az ember elméje egyáltalán nem képes felfogni a látottakat. Minden mozdulatuk kecses, minden szavuk dallamos, a tekintetük pedig magával ragadó; pontosan így kapják el zsákmányukat. Egy hosszú pillantás, néhány halk szó, egy érintés: ha az ember egyszer beleesett egy vámpír csapdájába, nincs esélye.

Amikor erre a vámpírra lenéztem, elbizonytalanodva jöttem rá, hogy a tárgyról meglévő ismereteim jórészt sajnos elméletiek. Nem sok tűnt belőle használhatónak most, hogy itt álltam eggyel szemtől szemben a Bodley könyvtárban.

Az egyetlen vámpír, akit a futólagosnál jobban ismertem, a svájci részecskegyorsítónál dolgozott. Jeremy vékony volt és gyönyörű, a haja világosszőke, a szeme kék, a nevetése ragályos. A genfi kanton legtöbb nőjével lefeküdt, és most éppen Lausanne városán törtetett keresztül. Nem igazán akartam megtudni, hogy mit csinált velük, miután elcsábította őket, és visszautasítottam kitartó hívogatását, hogy menjünk el egy italra. Mindig azt hittem, hogy Jeremy fajának jellegzetes egyede, de ahhoz képest, aki most előttem állt, girhesnek, esetlennek és nagyon-nagyon fiatalnak tűnt.

Ez itt magas volt – ölesnél is jóval nagyobb termetű, még ha beszámítom a perspektívából adódó problémákat, amelyek abból származtak, hogy lefelé néztem rá a galériáról. És semmiképpen sem volt vékony. Széles válla karcsú csípőbe ment át, ami aztán izmos, sovány lábban folytatódott. Keze feltűnően hosszú és fürge volt, mint a törékeny testalkatúaké, és az ember szeme visszakalandozott, hogy rájöjjön, miként tartozhatnak egy ilyen megtermett emberhez.

Miközben végigjártattam rajta a tekintetem, ő rám meredt. A termen keresztül a szeme éjfeketének tűnt, és vastag, ugyanolyan fekete szemöldök alól nézett fel, egyik szemöldöke pedig kérdőjelre emlékeztető ívben görbült fölfelé. Az arca nagyon feltűnő volt – teljesen elkülönülő síkokból és felületekből állt, kiálló pofacsontja pedig a szemet eltakaró és árnyékoló homlokba futott. Az álla fölött volt azon kevés hely egyike, ahol teret kapott a lágyság – széles szája mintha hosszú kezéhez hasonlóan nem illett volna a képbe.

De nem testi tökéletessége volt a leginkább ijesztő, hanem az erő, fürgeség és éles ész vadállati keveréke, ami szinte a termen keresztül is tapintható volt. Fekete nadrágjában, puha, szürke pulóverében, a tarkójánál rövidre nyírt, homlokából kifésült, kócos, fekete hajával úgy nézett ki, mint egy párduc, amely bármelyik pillanatban lecsaphat, de semmi sem sürgeti.

Mosolygott. Halvány, udvarias mosolya volt, a fogsora nem látszott. Mindennek ellenére én nagyon is láttam magam előtt: az éles fogak tökéletesen egyenes sorban rejtőztek sápadt ajkai mögött.

A fogak puszta gondolatára az adrenalin szintje ösztönösen felszökött a testemben, és bizseregni kezdtek az ujjaim. Hirtelen mindössze arra tudtam gondolni, hogy AZONNAL el kell tűnni ebből a teremből.

Négy lépéssel elértem a lépcsőt, bár úgy tűnt, mintha távolabb lenne. Leszáguldottam a földszintre, de az utolsó foknál megbotlottam, és egyenesen a vámpír várakozó karjába zuhantam.

Persze előbb ért a lépcső aljához.

Az ujjai hűvösek voltak, karja acélosabbnak érződött az emberi testnél. Szegfűszeg– és fahéjillat, illetve valami tömjénre emlékeztető szag töltötte meg a levegőt. Fölsegített, fölvette a folyóiratot a földről, és egy kis meghajlás kíséretében átnyújtotta.

– Ön ugye doktor Bishop, ha nem tévedek?

Bólintottam, miközben a testem tetőtől talpig remegett.

Jobb keze hosszú, halvány ujjaival a zsebébe nyúlt, előhúzott egy kék-fehér névjegykártyát, és felém nyújtotta.

– Matthew Clairmont vagyok.

Megfogtam a névjegy szélét, vigyázva, hogy közben ne érjek az ujjaihoz. Az oxfordi egyetem jól ismert, három hollót és egy nyitott könyvet ábrázoló címere szerepelt Clairmont neve mellett, amelyet egy sor rövidítés követett; ezekből kiderült, hogy már az angol tudományos akadémia tagja.

Nem is rossz valakitől, aki látszólag a harmincas évei közepén-végén járt, bár úgy képzeltem, hogy az igazi kora ennek legalább a tízszerese.

Ami a kutatási területét illeti, nem ért meglepetésként, hogy a vámpír a biokémia professzora, és hogy a John Radcliffe-ről elnevezett oxfordi egyetemi kórháznak az idegrendszerrel foglalkozó osztályán dolgozik. Vér és anatómia – a vámpírok két kedvence. A névjegyen egy hivatali szám és egy e-mail cím mellett szerepelt még három különböző laboratóriumi szám is. Meglehet ugyan, hogy még soha nem láttam őt azelőtt, de semmi esetre sem volt elérhetetlen.

– Örvendek – vinnyogtam, aztán nem jött ki több szó a torkomon, viszont legyűrtem a heves vágyat, és nem rohantam sikítva a kijárat felé.

– Még nem találkoztunk – folytatta fura kiejtéssel. Angolos volt, de érezni lehetett benne egy szemernyi lágyságot, amit nem tudtam hová tenni. Amint fölfedeztem, a szeme, amit egy pillanatra sem vett le rólam, igazából egyáltalán nem is fekete volt, csak túlságosan uralta a szürkészöld szivárványhártya keretezte, kitágult szembogár. Állhatatosan vonzott, és azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok elfordítani a tekintetem.

– Nagy csodálója vagyok a munkásságának – mozdult meg ismét a vámpír szája.

A szemem tágra nyílt. Nem volt épp lehetetlen, hogy egy biokémia-professzor érdeklődjön a XVII. századi alkímia iránt, de szerfelett valószínűtlennek tűnt. Fehér blúzom gallérját kezdtem babrálni és körbenéztem. Csak mi ketten voltunk a teremben. Senki nem ült a közelben lévő számítógépes asztaloknál, és a régi tölgyfa katalógusszekrénynél sem állt senki. Bárki is állt a kölcsönző pult mögött, túl messze volt, hogy segítségemre siessen.

– Lebilincselőnek találtam az alkímiai átalakulás színszimbolikájáról szóló cikkét, Robert Boyle-nak a hőtágulással és az összehúzódással kapcsolatos megközelítéséről szóló művét pedig igen meggyőzőnek – folytatta Clairmont zavartalanul, mintha hozzá lenne szokva, hogy a beszélgetéseknek ő az egyetlen aktív résztvevője. – A legutóbbi, az alkímiai képzésről és oktatásról szóló könyvét még nem fejeztem be, de nagyon élvezetes.

– Köszönöm – suttogtam. Tekintete a szememről a torkomra tévedt.

Abbahagytam a gallérgombjaim babrálását, ő pedig természetellenes tekintetét ismét a szememre emelte.

– Bámulatos képessége van arra, hogy megidézze a múltat az olvasói számára – mondta. Ezt bóknak vettem, mivel egy vámpír tudná, ha tévednék. Clairmont egy pillanatnyi szünetet tartott. – Meghívhatom vacsorázni?

Leesett az állam. Vacsora? A könyvtárban talán nem tudok megszökni előle, de az időt étkezéssel vesztegetni nem sok értelme lenne, különösen mivel étrendje okán ő nem is enne velem.

– Már elígérkeztem – mondtam hirtelen, de képtelen voltam észszerű magyarázattal szolgálni azt illetően, hogy hová is ígérkeztem el. Matthew Clairmont bizonyára tudta, hogy boszorkány vagyok, és világos volt, hogy nem ünneplem az őszi napfordulót.

– Nagy kár – mormogta, miközben az ajkán halvány mosoly játszadozott. – Talán majd máskor. Ugye Oxfordban tölti ezt az évet?

Ha az ember egy vámpír közelében volt, az mindig bizonytalan félelemmel töltötte el, és Clairmont szegfűszegillata az Ashmole 782 furcsa szagát idézte fel. Mivel nem tudtam világosan gondolkodni, jobb híján bólogattam; az kevésbé tűnt veszélyesnek.

– Gondoltam – felelte Clairmont. – Biztos vagyok benne, hogy az útjaink még keresztezik egymást. Oxford olyan kicsi város.

– Nagyon kicsi – értettem egyet, azt kívánva, bárcsak inkább Londonba mentem volna kutatni.

– Viszontlátásra, doktor Bishop. Örvendtem – azzal a kezét nyújtotta. A galléromra tett rövid kitérőtől eltekintve egyszer sem vette le a szememről a tekintetét. Azt hiszem, még csak pislogni sem pislogott. Megacéloztam az akaratom, hogy ne én legyek az első, aki másfelé néz.

A kezem előrelendült, de egy pillanatig tétováztam, mielőtt megragadtam volna az övét. Röpke szorítást éreztem, mielőtt visszahúzta a kezét. Hátralépett, elmosolyodott, majd eltűnt a könyvtár legrégibb részének sötétjében.

Mozdulatlanul álltam, amíg megdermedt kezem újra mozogni nem tudott, aztán visszamentem az íróasztalomhoz és kikapcsoltam a számítógépemet. Miközben a papírjaimat pakoltam, a folyóirat vádlón érdeklődött, miért vesződtem azzal, hogy elmentem érte és odahoztam, ha még belenézni sem akartam. A teendőim listája ugyanilyen szemrehányó volt. Letéptem a jegyzetfüzet tetejéről, összegyűrtem, és az asztal alatti fonott kosárba dobtam.

– Elég a napnak az ő mindennapi szorgalmatossága – dünnyögtem magam elé.

Az olvasóterem éjjeliőre az órájára pillantott, amikor visszavittem a kéziratokat.

– Ma korán távozik, doktor Bishop?

Bólintottam, összeszorított szájjal, nehogy megkérdezzem, vajon tudja-e, hogy egy vámpír volt a paleográfiai segédkönyvek részlegében.

Felemelte a kéziratokat tartalmazó szürke kartondobozhalmot.

– Holnap is szüksége lesz ezekre?

– Igen – suttogtam. – Holnap is.

Miután eleget tettem az utolsó tudósi kötelezettségemnek, és kiléptem a könyvtárból, szabad voltam. A lépteim kopogtak a linóleumpadlón, és hangjuk visszaverődött a magas kőfalakról, miközben kisiettem az olvasóterem rácsos kapuján, elhaladtam a kíváncsi kezektől bársonykötelekkel védett könyvek mellett, lementem a kopott falépcsőn, és beléptem a földszinti, négyszögletű, zárt belső udvarba. Nekidőltem a William Herbert bronzszobrát körülvevő vaskorlátnak, és beszívtam a hűvös levegőt a tüdőmbe, igyekezve kitörölni a szegfűszeg és fahéj emlékét az orrlyukaimból.

Mindig is volt mindenféle ijesztő szerzet Oxfordban, mondtam magamnak szigorúan. Legfeljebb most eggyel több vámpír van a városban.

Mindegy, akármit is mondtam magamnak a belső udvarban, a haza úton gyorsabban mentem a szokásosnál. A sötét New College Lane a legjobb körülmények között is kísérteties volt. Lehúztam a kártyám a New College hátsó kapujánál, és éreztem, ahogy oldódik a testemben a feszültség, amikor a kapu kattanva becsukódott mögöttem, mintha minden ajtó és fal, ami közém és a könyvtár közé kerül, valamiféle biztonságot jelentene. Elhaladtam a kápolna ablakai alatt, és a szűk átjárón át a belső udvarba mentem. Innen kilátás nyílt Oxford egyetlen megmaradt középkori kertjére, ahol még a hagyományos dombocska is megvolt. A diákok egykor erre a zöldre láthattak rá, és úgy elmélkedhettek Isten és a természet rejtélyeiről. Ma éjjel a college tornyai és boltívei különösen gótikusnak tűntek, és én alig vártam, hogy bejussak.

Amikor a lakosztályom ajtaja becsukódott mögöttem, megkönnyebbülten sóhajtottam. A tanári kar által használt egyik lépcsőház tetején laktam, a college vendégként idelátogató korábbi tagjai számára fenntartott szálláson. A lakosztályomat, amelyhez egy hálószoba, egy nappali és egy tűrhető, bár kicsi konyha tartozott, régi nyomatok és meleg színű lambéria borították. A nappaliban volt egy kerek étkezőasztal, és az összes bútor úgy nézett ki, mintha az oktatók számára fenntartott társalgó és az igazgatói lakás régebbi berendezéseiből válogatták volna össze. Túlnyomórészt a késő XIX. századra jellemző stílusú, leharcolt darabok voltak.

A konyhában két szelet kenyeret tettem a pirítóba, és töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet. Miután felhajtottam, kinyitottam az ablakot, hogy friss levegőt engedjek az áporodott levegőjű lakosztályba.

Könnyű, hideg vacsorámat a nappaliba vittem, lerúgtam a cipőmet, és bekapcsoltam a kis hifit. Mozart tiszta hangjai töltötték be a levegőt. Azzal a szándékkal ültem le az egyik gesztenyebarna kárpitozású kanapéra, hogy pihenek néhány pillanatot, aztán lefürdök, és átnézem az aznapi jegyzeteimet.

Hajnali fél háromkor kalapáló szívvel, fájó nyakkal ébredtem, és a számban erős szegfűszegízt éreztem.

Töltöttem egy pohár friss vizet, és becsuktam a konyhaablakot. Hűvös volt; megborzongtam, ahogy megcsapott a nyirkos levegő.

Rápillantottam az órámra, majd gyors számolgatás után elhatároztam, hogy hazatelefonálok. Ott még csak fél tizenegy volt, Sarah és Em pedig éjszakai baglyok voltak. Végigjártam a lakosztályt, a hálószoba kivételével mindenütt eloltottam az összes lámpát, és fölemeltem a mobilomat. Pár perc leforgása alatt kibújtam a piszkos ruhámból – érthetetlen, hogy lesz az ember ilyen mocskos a könyvtárban és fölvettem egy régi, jógázáshoz használt nadrágot meg egy kinyúlt nyakú, fekete pulóvert. Ez az öltözék bármilyen pizsamánál kényelmesebb volt.

A hívogató, kemény ágy annyira megnyugtató volt, hogy majdnem meg is győztem magam: fölösleges hazatelefonálni. A víz azonban nem tudta a szegfűszeg emlékét eltüntetni a nyelvemről, úgyhogy tárcsáztam a számot.

– Vártuk a hívásod – hallottam mindjárt.

Boszorkányok.

– Jól vagyok, Sarah – mondtam, miután sóhajtottam.

– Minden jel az ellenkezőjére utal – felelte anyám húga, akinek szokás szerint nem állt szándékában visszafognia magát. – Tabitha egész este nyugtalan volt, Em tisztán látta maga előtt, hogy eltévedtél az erdőben éjszaka, én pedig nem tudok enni reggel óta.

Az igazi gondot az az átkozott macska jelentette. Tabitha Sarah kedvence volt, és hátborzongató pontossággal megérzett minden feszültséget a családban.

– Jól vagyok. Csak váratlanul összefutottam valakivel a könyvtárban, ez minden.

Egy kattanás hallatszott, amiből tudtam, hogy Em fölvette a másik készüléket.

– Miért nem ünnepled az őszi napfordulót? – kérdezte.

Emily Mather régi bútordarab volt, az életem része, mióta az eszemet tudtam. Ő és Rebecca Bishop középiskolás korukban találkoztak, amikor nyári munkán voltak Plymouthban, az angol telepesek életét bemutató skanzenben, és lyukakat ástak meg talicskát toltak a régészeknek. Legjobb barátok lettek, majd odaadó levelezőpartnerek, amikor Emily a Vassar főiskolára, anyám pedig a Harvard egyetemre ment. Később újra találkoztak Cambridge-ben, amikor Em gyermekkönyvtáros lett. A szüleim halála után Em Madisonban töltött hosszú hétvégéi csakhamar új álláshoz vezettek a helyi általános iskolában. Ő és Sarah elválaszthatatlan társak lettek, habár Em fenntartotta a saját lakását a városban, és mindketten nagy feneket kerítettek annak, hogy soha ne lehessen látni őket együtt a hálószobába menet, amíg fel nem nőttem. Ezzel persze se engem, se a szomszédokat, sem senki mást a városban nem vertek át. A valóságban mindenki párként kezelte őket, tekintet nélkül arra, hol aludtak. Amikor elköltöztem a Bishop házból, Em beköltözött, és azóta is ott lakott. Anyámhoz és nagynénémhez hasonlóan Em is régi boszorkánycsaládból származott.

– Meghívtak a boszorkánygyűlésre, de inkább dolgoztam.

– A Bryn Mawr-on tanító boszorkány hívott meg? – kérdezte Em, akit érdekelt a klasszika-filológus, főként azért (amint ez egy nyári estén, tetemes mennyiségű bor mellett kiderült), mert egyszer randizott Gillian anyjával. – Azok a hatvanas évek – Em csak ennyit mondott.

– Igen – feleltem zaklatott hangon. Mindketten meg voltak győződve róla, hogy most, miután megnyugodhattam, mert véglegesítettek, végre észhez térek, és elkezdem komolyan venni a varázslatot. Nem lehetett megingatni őket ebben a vágyálmukban, és mindig nagyon izgatottak lettek, ha bármilyen kapcsolatba kerültem egy boszorkánnyal. – De inkább Elias Ashmole-lal töltöttem az estét.

– Az ki? – kérdezte Em Sarah-t.

– Tudod, az a halott fickó, aki alkímiai könyveket gyűjtött – hangzott Sarah válasza tompán.

– Hé, ti ketten, még itt vagyok – szóltam a telefonba.

– Szóval ki zavarta meg a köreidet? – kérdezte Sarah.

Lévén mindketten boszorkányok, nem volt értelme bármit is eltitkolni.

– Egy vámpírral találkoztam a könyvtárban, akit még soha nem láttam azelőtt. A neve Matthew Clairmont.

Em hallgatott, miközben végiglapozta a nevezetes teremtmények névjegyeit tartalmazó mentális kartotékját. Sarah is csöndben volt egy pillanatig, próbálva eldönteni, hogy fölrobbanjon-e vagy sem.

– Remélem, tőle könnyebb megszabadulni, mint a démonoktól, akiket vonzani szoktál – mondta élesen.

– A démonok nem zaklatnak, mióta abbahagytam a színjátszást.

– Nem egészen; volt egy démon, aki követett téged a Beinecke könyvtárba, amikor a Yale-en kezdtél dolgozni – javított ki Em. – Csak sétálgatott az utcán, és téged keresett.

– Ő lelkileg labilis volt – tiltakoztam. Aki boszorkánysággal javít meg egy mosógépet, annak aligha róható fel, hogy megragadja egy egyedülálló, kíváncsi démon figyelmét.

– Vonzod a teremtményeket, mint a virágok a méheket, Diana. De a démonok feleannyira se veszélyesek, mint a vámpírok. Tartsd magad távol tőle – mondta Sarah szigorúan.

– Nincs okom keresni a társaságát – mondtam, miközben a kezem ismét a nyakamra tévedt. – Nincs bennünk semmi közös.

– Nem ez a lényeg – emelte fel a hangját Sarah. – A boszorkányoknak, vámpíroknak és démonoknak nem szabad vegyülniük. Ezt te is tudod. Az emberek nagyobb valószínűséggel észrevesznek, ha vegyülünk. Egyetlen démon vagy vámpír se éri meg a kockázatot.

Sarah a világ teremtményei közül csak a boszorkányokat vette komolyan. Az ő számára az emberek szerencsétlen kis lények voltak, akik nem látták a körülöttük lévő világot; a démonok kamaszok, akikben nem lehetett megbízni, a vámpírok pedig a teremtmények általa felállított hierarchiájában jóval a macskák és legalább egy fokkal a korcs kutyák alatt voltak.

– Már elmondtad a szabályokat, Sarah.

– Nem mindenki tartja be a szabályokat, drágám – jegyezte meg Em. – Mit akart?

– Azt mondta, érdeklődik a munkám iránt. De természettudós, úgyhogy ez nehezen hihető – feleltem, miközben a paplanhuzattal babráltam. – Meghívott vacsorázni.

– Vacsorázni? – hitetlenkedett Sarah.

– Egy étlapon – nevetett Em – nem sok minden van, ami tetszene egy vámpírnak.

– Biztos vagyok benne, hogy nem látom többet. A névjegye alapján három labort vezet, és két tanári állása van.

– Jellemző – dünnyögte Sarah. – Ez történik, amikor az embernek túl sok idő áll a rendelkezésére. És ne babrálj azzal a paplannal, mert kilyukasztod.

Teljes gőzre kapcsolta a boszorkányradarját, úgyhogy már látott is, nem csak hallott engem.

– Ez azért nem olyan, mintha idős néniket rabolna ki vagy mások vagyonát herdálná el a tőzsdén – ellenkeztem. A vámpírok közmondásos dúsgazdagsága Sarah fájó pontja volt. – Biokémikus és valamiféle orvos. Az agy érdekli.

– Az biztos lebilincselő dolog, Diana, de mit akart?

Sarah az ingerültségemre türelmetlenséggel felelt – ezt a két dolgot minden Bishop nő jól megtanulta együtt alkalmazni, és legfőbb fegyverük volt.

– Nem vacsorázni – mondta Em meggyőződve.

– Akart valamit – horkant fel Sarah. – A vámpírok és a boszorkányok nem randiznak. Hacsak persze nem téged akart megenni vacsorára. Semmit sem szeretnek jobban, mint a boszorkányvér ízét.

– Talán csak kíváncsi volt. Vagy talán tényleg tetszik neki a munkásságod – mondta Em, de annyira kétkedve, hogy nevetnem kellett.

– Egyáltalán nem is kéne beszélgetnünk erről, ha volnál olyan szíves megtenni néhány alapvető óvintézkedést – mondta Sarah csípősen. – Egy védelmező varázsige, a látnoki képességeid használata, és…

– Nem fogok sem varázslatot, sem boszorkányságot alkalmazni azért, hogy kiderítsem, miért hívott vacsorázni egy vámpír – jelentettem ki határozottan. – Erről nem nyitok vitát, Sarah.

– Máskor ne hívj, ha válaszokat vársz tőlünk, de nem akarod hallani őket – mondta Sarah, és fellobbant hírhedten hirtelen haragja. Letette, mielőtt kigondolhattam volna, mit feleljek neki.

– Tudod, Sarah aggódik érted – mondta Em bocsánatkérőn. – És nem érti, miért nem vagy hajlandó használni az adottságaidat még arra sem, hogy saját magad megvédd.

Mert a tehetségemmel más is jár, ahogy már elmagyaráztam korábban. Ismét megpróbáltam.

– Mert aztán nincs megállás, Em. Ma megvédem magam egy vámpírtól a könyvtárban, holnap már megvédem magam egy nehéz kérdéstől egy előadáson. Csakhamar az alapján választok majd kutatási témát, hogy tudom, mi fog kijönni belőle, és csak olyan ösztöndíjakra pályázok, amiket biztosan megnyerek. Nekem fontos, hogy a saját erőmből tettem szert hírnévre. Ha elkezdenék varázsolni, semmi nem lenne, ami csak az én érdemem. Nem akarok én lenni a következő Bishop boszorkány – fejeztem be, és már szólásra nyitottam a szám, hogy meséljek Emnek az Ashmole 782-ről, de valami miatt inkább újra becsuktam.

– Tudom, tudom, drágám – mondta Em megnyugtató hangon. – Én megértem. De Sarah nem tudja megállni, hogy ne aggódjon a biztonságodért. Te maradtál az egyetlen családtagja.

Beletúrtam a hajamba, majd az ujjaim megállapodtak a halántékomon. Az ilyen beszélgetések mindig visszavezettek anyámhoz és apámhoz. Haboztam; vonakodtam megemlíteni az egyetlen kínzó aggodalmamat.

– Mi az? – kérdezte Em, aki hatodik érzékével észrevette feszélyezettségem.

– Tudta a nevemet. Még sosem láttam korábban, de ő tudta, ki vagyok.

Em átgondolta a lehetőségeket.

– A képed rajta van a legutóbbi könyved borítójának a fülén, ugye?

A lélegzet, amiről nem is tudtam, hogy visszatartom, halk suhogással tört fel belőlem.

– Igen. Biztosan így van. Milyen buta vagyok. Csókoltatom Sarah-t.

– Átadom. És Diana! Légy óvatos. Az angol vámpírok nem feltétlenül olyan illedelmesek a boszorkányokkal, mint az amerikaiak.

Eszembe jutott Matthew Clairmont szertartásos meghajlása, és elmosolyodtam.

– Az leszek. De ne aggódj. Valószínűleg nem találkozom vele többet – mondtam. Em nem szólt. – Em! – szólítottam meg.

– Majd meglátjuk.

Em nem volt olyan jó a jövőbelátásban, amilyen jó jövőbelátó hírében az anyám állt, de valami nem hagyta nyugodni. Egy boszorkányt azonban szinte lehetetlen volt rávenni arra, hogy megosszon egy halvány előérzetet. Nem lett volna hajlandó elmondani nekem, mi aggasztja Matthew Clairmont-tal kapcsolatban. Egyelőre nem.