28. fejezet

Amikor már újra biztonságban voltunk a kastélyban, a házvezetőnő szobájába mentünk, és a lobogó tűz előtt ettünk.

– Hol van Ysabeau? – kérdeztem Marthe-ot, amikor hozott nekem egy csésze frissen főzött teát.

– Elment – azzal kimért léptekkel visszaindult a konyha felé.

– Hová?

– Marthe – szólt neki Matthew –, igyekszünk nem eltitkolni a dolgokat Diana elől.

Marthe megfordult és ellenséges tekintettel nézett, amiről nem tudtam eldönteni, hogy Matthew-nak szól, távollévő anyjának vagy nekem.

– Elment a faluba, hogy találkozzon azzal a pappal és a polgármesterrel – mondta, majd szünetet tartott, végül habozva újra megszólalt. – Meg takarítani.

– Mit akar kitakarítani? – tűnődtem.

– Az erdőt. A dombokat. A barlangokat – felelte Marthe, és úgy tűnt, azt gondolja, ez a magyarázat kielégítő, de én Matthew-ra néztem, várva, hogy világosabbá tegye.

– Marthe néha összekeveri a „takarít” és a „megtisztít” szavakat – mondta. A tűz fénye megcsillant súlyos kupája csiszolt felületein. A falubeli bort iszogatta, de nem ivott annyit, mint rendesen. – A jelek szerint a mama azért ment el, hogy meggyőződjön róla, nem ólálkodnak-e vámpírok Sept-Tours körül.

– Egy konkrét személyt keres?

– Természetesen Domenicót és Gerbert-t, a Nagytanács másik vámpír tagját. Ő is auvergne-i, Aurillacban született. Ysabeau benéz Gerbert környékbeli búvóhelyeire, hogy meggyőződjön róla, nincs-e ott.

– Gerbert d’Aurillac? Vagyis II. Szilveszter pápa, aki állítólag készített rézből egy jövendőmondó fejet? – kérdeztem. Az, hogy Gerbert vámpír, hajdan pedig pápa volt, sokkal kevésbé érdekelt, mint az, hogy természettudós és varázsló hírében állt.

– Mindig elfelejtem, milyen jól ismered a történelmet. Még a vámpírokat is megszégyeníted. Igen, az a Gerbert. És nagyon szeretném, ha kitérnél az útjából – figyelmeztetett. – Ha mégis találkozol vele, ne faggasd az arab orvostudományról és a csillagászatról. Mindig is magának akart mindent, ami a varázslatot és a boszorkányságot illette – nézett rám Matthew. A szemében bírvágy csillant.

– Ysabeau ismeri?

– Ó, hogyne. Valaha egy húron pendültek. Ha Gerbert itt van valahol a közelben, Ysabeau meg fogja találni. De nem kell aggódnod, nem fog idejönni a kastélyba – nyugtatott meg Matthew. – Tudja, hogy nem látják itt szívesen. Ne menj a falakon túlra, csak ha valamelyikünk veled van.

– Ne aggódj, nem fogok kimenni a parkból – feleltem. Gerbert d’Aurillac nem olyasvalaki volt, akibe váratlanul bele akartam volna botlani.

– Azt gyanítom, hogy Ysabeau így próbál bocsánatot kérni a viselkedéséért – szólt Matthew semleges hangon, bár még dühös volt.

– Meg kell bocsátanod neki. Nem akarta, hogy fájdalmat okozzon neked a dolog.

– Nem vagyok gyerek, Diana, és az anyámnak nem kell megvédenie engem a saját feleségemtől – mondta erre ő, ide-oda forgatva a poharát. A „feleség” szó néhány pillanatig ott visszhangzott a szobában.

– Lemaradtam valamiről? – kérdeztem végül. – Mikor házasodtunk össze?

– Abban a pillanatban, amikor hazajöttem és azt mondtam, szeretlek – emelte fel a tekintetét Matthew. – A bíróságon ez talán nem állná meg a helyét, de ami a vámpírokat illeti, házasok vagyunk.

– Tehát nem akkor, amikor én azt mondtam a telefonban, hogy szeretlek, és amire te is azt mondtad, hogy szeretsz, hanem csak akkor, amikor hazajöttél és szemtől szembe megmondtad? – kérdeztem, mert ez olyasvalami volt, ami pontosításra szorult. Azt terveztem, hogy a számítógépemen nyitok egy új fájlt, aminek az lesz a címe: „Kifejezések, amik mást mondanak a boszorkányoknak és mást a vámpíroknak”.

– A vámpírok úgy kelnek egybe, ahogy az oroszlánok vagy a farkasok párosodnak – magyarázta, mint egy tudós valami televíziós ismeretterjesztő műsorban. – Az egész annyiból áll, hogy a nőstény kiválasztja a párosodó partnert, és a hím beleegyezik. Egy életre egybekeltek, és a közösség többi része elismeri a köztük fennálló köteléket.

– Á – mondtam alig hallhatóan. Ismét a norvég farkasoknál tartottunk.

– A párosodás szó egyébként soha nem tetszett. Olyan személytelen, mintha zoknikat vagy cipőket próbálna valaki összepárosítani – azzal letette a kupáját és az asztal összekaristolt felületére tette összefont karját. – De te nem vagy vámpír. Nem baj, hogy feleségemként gondolok rád?

Kisebb ciklon söpört végig az agyamon, miközben arra próbáltam rájönni, hogy Matthew iránti szerelmemnek mi köze van az állatok országának legveszélyesebb fajaihoz és egy olyan társadalmi intézményhez, amiért sosem lelkesedtem különösebben. A forgószélben sem figyelmeztető jelek, sem irányjelző táblák nem voltak, amik segítettek volna eligazodni.

– És amikor két vámpír egybekel – tudakozódtam, amikor már meg tudtam szólalni –, a nősténytől azt várják el, hogy engedelmeskedjen a hímnek, ahogy a falka többi része?

– Attól tartok – mondta, lenézve a kezére.

– Hmm – néztem összeszűkült szemmel lehajtott, sötét hajjal koronázott fejére. – És mit kapok én egy ilyen elrendezésből?

– Szerelmet, megbecsülést, védelmet és ellátást – mondta, miután végül a szemembe mert nézni.

– Ez kísértetiesen hasonlít egy középkori esküvői szertartásra.

– A liturgiának ezt a részét egy vámpír írta. De azt nem fogom megkövetelni tőled, hogy szolgálj engem – biztosított sietve, nyílt arckifejezéssel. – Az csak azért került bele, hogy az emberek örüljenek.

– Legalábbis a férfiak. Nem hiszem, hogy a nők arcára is mosolyt csalt volna.

– Valószínűleg nem – mondta. Megpróbálkozott egy félmosollyal, de idegessége fölébe kerekedett, és csak gondterhelt arckifejezés lett belőle. Tekintetét ismét a kezére vetette.

A múlt szürkének és hidegnek tűnt Matthew nélkül, a jövő viszont sokkal érdekesebbnek ígérkezett vele. Mindegy, milyen rövid ideig udvarolt nekem, úgy éreztem, biztosan kötődöm hozzá. És a vámpírok falkaszerű viselkedése miatt az engedelmességet úgysem fogom tudni felváltani valami haladóbbal, akár a „feleség” névvel illet, akár nem.

– Úgy érzem, férjuram, fel kell hívnom a figyelmedet arra, hogy, szigorúan véve, az anyád nem védett téged a feleségedtől – mondtam. Furcsa volt kimondani a „férj” és a „feleség” szavakat. – Az imént felvázolt feltételek szerint nem voltam a feleséged, amíg haza nem jöttél, csak egy teremtmény, akit itt hagytál, mint egy csomagot, utánküldési cím nélkül. Ha ezt vesszük, egész könnyen megúsztam.

– Gondolod? – kérdezte, és a szája szegletében mosoly bujkált. – Akkor, felteszem, eleget kellene tennem az óhajodnak, és meg kéne neki bocsátanom – azzal megfogta a kezem és a szájához emelte, csókot lehelve az ujjízületekre. – Azt mondtam, az enyém vagy. Komolyan gondoltam.

– Ezért dúlta fel Ysabeau-t annyira a tegnapi csókunk az udvarban – mondtam. Ez megmagyarázta, hogy miért lett dühös, és hogy miért visszakozott olyan hirtelen. – Ha már velem vagy, nincs visszaút.

– A vámpíroknak nincs.

– A boszorkányoknak sincs.

A lég egyre sűrűbb lett, de eloszlott, amikor Matthew félreérthetetlen pillantást vetett üres tálamra. Három adag pörköltet faltam be, miközben mindvégig kitartottam amellett, hogy nem vagyok éhes.

– Befejezted? – kérdezte.

– Igen – dörmögtem, bosszankodva, hogy rajtakaptak.

Még korán volt, de már ásítoztam. Marthe éppen egy roppant faasztalt törölgetett forró víz, tengeri só és citrusok illatos keverékével. Elbúcsúztunk tőle éjszakára.

– Ysabeau rövidesen itthon lesz – mondta neki Matthew.

– Egész éjjel nem fog hazajönni – felelte komoran, felnézve a citrusokból. – Itt maradok.

– Ahogy tetszik, Marthe – azzal röviden megszorította a vállát.

Felfelé, a dolgozószobájába menet Matthew elmesélte, hogy hol vette Vesalius anatómiakönyvének a birtokában lévő példányát, és mit gondolt, amikor először meglátta az ábrákat. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy az Aurora Consurgensre tudjak összpontosítani, úgyhogy lerogytam a kanapéra az anatómiakönyvvel és élvezettel nézegettem a megnyúzott tetemeket ábrázoló képeket, miközben Matthew az e-mailjeire válaszolt. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy az íróasztalában lévő titkos fiók jól be van zárva.

– Lefürdök – mondtam egy órával később. Felálltam, és kinyújtóztattam megmerevedett izmaim, készülve a lépcsőmászásra. Szerettem volna egyedül lenni egy kicsit, hogy átgondolhassam, mi is következik a Matthew feleségeként betöltött, újdonsült szerepemből. Már a házasság gondolata is elég nyomasztó volt. Ha még hozzávesszük a vámpírok bírvágyát és azt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi is történik, a pillanat ideálisnak tűnt egy kis elmélkedésre.

– Jövök én is nemsokára – mondta Matthew, szinte le se véve a szemét a számítógép fénylő képernyőjéről.

A fürdővíz olyan forró és bőséges volt, hogy csak na. Az élvezettől sóhajtva ereszkedtem a kádba. Marthe már volt fent korábban és csodákat művelt a gyertyákkal meg a tűzzel. A lakosztály, ha nem is áradt belőle a melegség, azért lakályosnak volt mondható. Magamban újra végigpörgettem, hogy milyen eredményekkel járt a nap, és megelégedéssel töltött el a tudat, hogy jobb, ha irányítok, mint hogyha hagyom, hogy az események találomra történjenek.

Még a kádban áztattam magam, szalmahajam zuhatagban omlott alá a szélén, amikor halkan kopogtak az ajtón. Matthew nyitott be, meg se várva a válaszom. Összerezzentem és felültem, majd gyorsan visszasüllyedtem, amikor besétált.

Párás szemmel ragadta meg az egyik törölközőt és kifeszítette, hogy olyan lett, mint egy vitorla a szélben.

– Gyere, bújjunk ágyba – mondta rekedtes hangon.

Néhány szívverés erejéig még ültem a vízben, és próbáltam olvasni az arcából. Matthew a törölközőt tartva türelmesen állt vizsgálódásom közben. Nagy levegőt vettem és felálltam, a víz patakzott meztelen testemről. Matthew nem mozdult, és szembogara hirtelen kitágult. Aztán hátralépett, hogy kiléphessek a kádból, majd bebugyolált.

A törölközőt a mellkasomhoz szorítva rajta tartottam a szemem. Amikor láttam, hogy meg se rebben, leejtettem a törölközőt. A gyertyák fénye megcsillant nedves bőrömön. Hosszasan nézte a testemet, lassan és hidegen jártatva rajta végig tekintetét, amibe várakozással telve borzongtam bele. Szó nélkül maga felé húzott, és ajkával végigsimította a nyakam és a vállam. Beszívta az illatom, hosszú, hűvös ujjaival felemelve a hajat a nyakamról és a hátamról. Amikor hüvelykujja megállapodott a nyaki ütőeremen, elállt a lélegzetem.

– Istenem, de szép vagy – mormolta –, és olyan eleven.

Megint csókolgatni kezdett. A pólójába kapaszkodtam, és meleg ujjammal hűvös, sima bőrét simogattam. Matthew megremegett, körülbelül úgy, ahogy én reagáltam, amikor először ért most hozzám hideg kezével. A szája a számhoz tapadt. Én elmosolyodtam, mire ő elhúzódott és kérdőn nézett rám.

– Jó érzés, nem, amikor a te hidegséged és az én melegségem találkoznak?

Matthew felnevetett. A hangja olyan mély és párás volt, mint a tekintete. Segítettem lehúzni a pólóját, és elkezdtem gondosan összehajtogatni. Ő hirtelen elkapta, gombócba gyúrta és a sarokba dobta.

– Ez ráér – mondta Matthew türelmetlenül, és kezével újból a testemet simogatta. A bőrünk először ért ilyen nagy felületen egymáséhoz, és először találkozott a két ellentét, a meleg meg a hideg.

Most rajtam volt a sor, hogy nevessek, elragadtatva attól, hogy a testünk milyen tökéletesen illik egymáshoz. Végighúztam az ujjamat a gerincén és a hátát simogattam, mire Matthew lehajolt, ajkával a kulcscsontom fölötti üreghez ért és bekapta a mellbimbóm.

A térdem megroggyant, úgyhogy megragadtam a derekát, hogy el ne essek. Még mindig nem volt kiegyenlített a helyzet, ezért puha pizsamanadrágja elejéhez nyúltam és kikötöttem a csomót, ami a helyén tartotta. Matthew abbahagyta a csókolózást, hogy engem fürkésszen. Álltam a tekintetét, letoltam kilazított nadrágját, ami a földre hullott.

– Na – mondtam halkan –, most már kvittek vagyunk.

– Távolról sem – felelte Matthew, kilépve a nadrágból.

Majdnem elállt a lélegzetem, de az utolsó pillanatban az ajkamba haraptam, és a hang bennragadt. A szemem mindazonáltal tágra nyílt, amikor Matthew elém tárult. Azok a részei, amiket eddig nem láthattam, éppoly tökéletesek voltak, mint azok, amiket már láttam. Matthew meztelen és fénylő testének a látványa olyan volt, mintha egy antik szobor életre kelésének lettem volna a tanúja.

Szó nélkül megfogta a kezem és az ágy felé vezetett. Megálltunk a függöny előtt, ő félrerántotta az ágytakarót meg a lepedőt, és feltett a matracra, majd ő is bebújt az ágyba. Miután befeküdt mellém a takaró alá, az oldalára fordult, és a kezével megtámasztotta a fejét. Akárcsak az a testtartás, amit a jógaóra végén vett fel, ez is a középkori lovagoknak az angol templomokban fellelhető képmásaira emlékeztetett.

Fölhúztam az államig a takarót, mert tudtam, hogy vannak a testemnek olyan részei, amik messze vannak a tökéletestől.

– Mi a baj? – ráncolta a homlokát.

– Egy kicsit ideges vagyok, ez minden.

– Mitől?

– Sosem szeretkeztem még vámpírral.

– És ma éjjel sem fogsz – felelte Matthew őszinte megdöbbenéssel.

Megfeledkeztem a takaróról és felkönyököltem.

– Bejössz, miközben fürdök, nézed, ahogy meztelenül és csuromvizesen kiszállok, hagyod, hogy levetkőztesselek, és aztán azt mondod nekem, hogy nem fogunk szeretkezni ma éjjel?

– Folyton hajtogatom neked, hogy nincs okunk rohanni. Ezek a mai teremtmények mindig úgy sietnek – mormolta Matthew, lehúzva a derekamig a lehullott takarót. – Nyugodtan nevezz régimódinak, de én ki akarom élvezni az udvarlás minden pillanatát.

Megpróbáltam megkaparintani az ágynemű szélét és betakarózni, de a reflexei gyorsabbak voltak az enyémeknél. Lassan lejjebb tolta a takarót, hogy ne érjem el, miközben éles szemmel figyelt.

– Udvarlás? – kiáltottam méltatlankodva. – Már hoztál nekem virágokat és bort. Most már a férjem vagy, vagy legalábbis ezt állítod – azzal lerántottam a takarót a felsőtestéről. A pulzusom újból szaporább lett, amikor megláttam őt.

– Történészként tudnod kell, hogy rengeteg házasság volt, amit nem háltak el azonnal – szólt, miközben tekintete a csípőmre és a combomra kalandozott, amitől előbb hideg, majd kellemesen meleg érzésem lett. – Egyes esetekben az udvarlás évekig is eltartott.

– Azok közül az udvarlások közül a legtöbb vérontáshoz és könnyekhez vezetett – mondtam, kihangsúlyozva kissé a kérdéses szót. Matthew vigyorgott és pihekönnyű érintéssel simogatni kezdte a mellem. Pihegésem elégedett morgásra késztette.

– Megígérem, hogy nem veszem a véred, ha te megígéred, hogy nem fogsz sírni.

A szavait könnyebb volt figyelmen kívül hagyni, mint az ujjait.

– Arthur herceg és Aragóniai Katalin! – mondtam diadalmasan és elégedetten, hogy még ilyen figyelemelterelés mellett is fel tudtam idézni a tárgyhoz tartozó történelmi információkat. – Ismerted őket?

– Arthurt nem. Firenzében voltam. De Katalint igen. Majdnem olyan bátor volt, mint te. Ha már a múltról van szó – húzta végig a kézfejét a karomon –, mit tud a kiváló történész arról az udvarlási szokásról, amikor a fiú és a lány felöltözve feküdtek egymás mellett az ágyban éjszaka?

Az oldalamra fordultam és ujjbegyemmel lassan végigsimítottam az állkapocscsontját.

– Ismerem. De te nem vagy sem ámis, sem angol. Azt akarod mondani, hogy, akárcsak az esküvői fogadalmat, a vámpírok gondolták ki azt a gyakorlatot is, hogy két ember egész éjjel csak feküdjön az ágyban és beszélgessen, de ne szeretkezzen?

– A mai teremtmények nemcsak sietnek, hanem túlságosan is a nemi közösülésre összpontosítanak. Ez nagyon tárgyilagos és szűk meghatározás. A szeretkezésnek a meghittségről kell szólnia és arról, hogy megismerjük a másik testét meg a sajátunkat.

– Válaszolj a kérdésemre – erősködtem, de képtelen voltam világosan gondolkodni most, hogy a vállamat csókolta. – A vámpírok találták fel azt a szokást, hogy a fiú és a lány felöltözve fekszenek egymás mellett az ágyban?

– Nem – mondta halkan, és a szeme csillogott, amikor az ujjbegyem körbejárta az állát. A fogával utánakapott, de ígérete szerint nem ontott vért. – Hajdanában mind követtük ezt a szokást. Aztán előbb a hollandok, majd az angolok is előhozakodtak azzal a változattal, hogy deszkákat tettek a jövendőbeli pár közé. A többiek, köztük mi is, úgy csinálták, ahogy régen: csak takarókba burkolták őket, bezárták őket egy szobába szürkületkor és virradatkor eresztették ki őket.

– Borzasztóan hangzik – mondtam komolyan. Tekintete a karomról a hasam domborulatára kalandozott. Próbáltam volna arrébb húzódni, de szabad kezével megmarkolta a csípőmet, úgyhogy nem tudtam moccanni. – Matthew – tiltakoztam.

– Emlékeim szerint – folytatta, mintha nem is szóltam volna – nagyon kellemes módja volt ez egy hosszú, téli éjszaka eltöltésének. Inkább az volt a nehéz, hogy másnap ártatlannak látsszunk.

Ujjait játékosan mozgatta a hasamon, amitől a szívem majd kiugrott a helyéből. Szemügyre vettem a testét, hogy kiválasszam a következő célpontomat. A szám a kulcscsontján kötött ki, a kezem pedig lapos hasán kúszott végig.

– Biztos vagyok benne, hogy aludtak is – mondtam, miután muszáj volt elkapnia a kezemet és eltartania néhány percig. Mivel a csípőm kiszabadult, teljes hosszában nekinyomtam a testem. A teste reagált, amire az arcom megelégedést tükrözött. – Senki nem tud egész éjjel beszélni.

– Na igen, de a vámpíroknak nincs szükségük alvásra – emlékeztetett, aztán visszahúzta és lehajtotta a fejét, hogy egy csókot nyomjon a mellcsontom alá.

Megragadtam a fejét és felemeltem.

– Ebben az ágyban csak egy vámpír van. Azt tervezed, hogy így fogsz ébren tartani?

– Nem sok mást tervezek az első pillanattól fogva, hogy megláttalak – mondta és leeresztette a fejét, sötét szeme ragyogott. Begörbítettem a hátam, hogy elérjem a száját. Ezután gyengéden, de határozottan a hátamra fordított, jobb kezével megragadta mindkét csuklóm és a párnához szegezte őket.

– Semmi rohanás, emlékszel? – rázta meg a fejét Matthew.

Ahhoz a fajta szexhez voltam szokva, ami testi felszabadulással járt, szükségtelen késlekedés és fölösleges érzelmi bonyodalmak nélkül. Sportemberként, aki ideje nagy részét más sportemberek között töltötte, igen jól ismertem a testemet és annak szükségleteit, és rendszerint mindig akadt valaki, aki segített kielégíteni őket. Sosem voltam híve a szerelem nélküli szexnek, de leginkább olyan férfiakkal volt tapasztalatom, akiknek a hozzáállása hasonlóan őszinte volt, és beérték néhány szenvedélyes légyottal, hogy aztán ismét barátok legyünk, mintha mi sem történt volna.

Matthew éppen azt próbálta világossá tenni, hogy ezeknek az időknek és éjszakáknak vége. Vele nem lesz több egyszerű szeretkezés, pedig én nem szeretkeztem azelőtt másképp. Akár szűz is lehetnék.

Iránta táplált mély érzéseim kibogozhatatlanul kezdtek összefonódni testem reakcióival, ahogy az ujja és a szája bonyolult, fájdalmat okozó csomókba kötötte őket össze.

– Éppen elég időnk van – mondta, ujjbegyével karom alsó részét simogatva, egybeszőve a szerelmet és a testi vágyódást, amíg a testem meg nem feszült.

Matthew egy olyan térképész átható érdeklődésével tanulmányozott tovább, aki egy új világ partjain találta magát. Próbáltam lépést tartani vele, én is fel akartam fedezni a testét, mialatt ő felfedezi az enyémet, de erősen a párnához szorította a csuklómat. Amikor őszintén elkezdtem panaszkodni a helyzet igazságtalanságára, hatékony módot talált arra, hogy belém fojtsa a szót. Hűvös ujjai a lábam közé tévedtek és megérintették testem egyetlen, még feltérképezetlen foltját.

– Matthew – mondtam suttogva –, nem hiszem, hogy a fiú és a lány így szoktak felöltözve feküdni egymás mellett az ágyban.

– Most Franciaországban vagyunk – mondta önelégülten, és szeme huncutul csillogott. Elengedte a csuklóm, mert nagyon helyesen meg volt győződve arról, hogy most már nem próbálok meg elhúzódni, én meg a kezem közé kaptam az arcát. Hosszan csókolóztunk, miközben a lábam szétnyílt, mint egy könyv. Matthew ujjai cirógattak, incselkedtek és ide-oda ugráltak közöttük, amíg már olyan nagyfokú volt az élvezet, hogy beleremegtem.

Fogott engem, amíg a remegések alábbhagytak, és a szívem ismét normális ritmusban vert. Amikor végül elég erőt gyűjtöttem össze ahhoz, hogy ránézzek, önelégülten nézett rám, mint egy macska.

– És most mit gondol a történész arról a szokásról, amikor a fiú és a lány felöltözve fekszenek az ágyban egymás mellett? – kérdezte.

– Sokkal kevésbé erkölcsös, mint ahogy azt a tudományos szakirodalomban feltüntették – feleltem, ajkához érintve az ujjam. – És ha az ámisok ezt csinálják éjjel, nem csoda, hogy nincs televíziójuk.

Matthew kuncogott, és az arcán továbbra is ott ült a megelégedett kifejezés.

– Álmos vagy? – kérdezte, beletúrva a hajamba.

– Dehogyis – azzal ellöktem és a hátára fordítottam. Összekulcsolta a kezét a feje alatt és megint vigyorogva nézett fel rám. – A legkevésbé sem. Azonkívül én következem.

Ugyanolyan behatóan tanulmányoztam őt, ahogyan ő kényeztetett. Miközben araszoltam fölfelé a csípőcsontján, egy háromszög alakú, fehér árnykép ragadta meg a figyelmem, mélyen lent sima, tökéletes bőrének felszíne alatt. Homlokomat ráncolva áttekintettem széles mellkasát. További furcsa rajzolatokat találtam, amelyek némelyike hópehely alakú volt, mások egymást keresztező vonalakból álltak. De egyik sem a bőrön volt, hanem mindegyik mélyen alatta.

– Mi ez, Matthew? – érintettem meg egy különösen nagy hópelyhet a bal kulcscsontja alatt.

– Csak egy sebhely – mondta, a nyakát nyújtogatva, hogy lássa. – Egy pallos hegye ejtette. Talán a százéves háborúban? Már nem emlékszem.

Feljebb siklottam a testén, hogy jobban lássam, meleg bőrömet az övéhez nyomva, mire ő boldogan sóhajtott.

– Egy sebhely? Fordulj meg.

Élvezettel nyögdécselt, ahogy a kezemet végighúztam a hátán.

– Ó, Matthew – mondtam. Legrosszabb félelmeim váltak valóra. Több tucat, ha nem több száz ilyen sebhely volt. Feltérdeltem, és lehúztam a lepedőt a lábfejéig. A lábán is voltak.

– Mi a baj? – kérdezte, hátranézve a válla fölött. De amikor meglátta az arcom, már tudta a választ. Megfordult és felült. – Az semmi, szívem. Csak a vámpírtestem, amin még mindig látszanak a sérülések.

– Olyan sok van belőlük – feleltem. Volt egy másik, a karja és a válla találkozásánál lévő, domborodó izmokon.

– Mondtam, hogy a vámpírokat nehéz megölni. De azért a teremtmények megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy sikerüljön.

– Fájt, amikor megsebesültél?

– Tudod, hogy érzek örömet. Fájdalmat miért ne éreznék? Igen, fájtak. De gyorsan begyógyultak.

– Miért nem láttam őket azelőtt?

– Pont jó szögben kell esnie a fénynek, és akkor is figyelmesen kell nézni. Zavarnak? – kérdezte Matthew habozva.

– Maguk a sebhelyek? Természetesen nem – ráztam meg a fejem. – Csak kézre akarom keríteni az összes embert, akitől kaptad a sebeket.

Akárcsak az Ashmole 782, a teste is egy palimpszeszt volt. Világos felülete homályba burkolta Matthew történetét, amire az a sok sebhely utalt. Megborzongtam a gondolatra, hogy hány csatát vívott már, hadüzenettel és anélkül indított háborúkban.

– Eleget harcoltál – szóltam a dühtől és a bűntudattól remegő hangon. – Ne harcolj többet.

– Ehhez egy kicsit késő, Diana. Én harcos vagyok.

– Nem, nem vagy az – mondtam hevesen. – Tudós vagy.

– Régebb óta vagyok harcos. Nehéz megölni. Itt a bizonyíték – mutatott hosszú, fehér testére. Ha úgy tekintettem rájuk, mint Matthew elpusztíthatatlanságának bizonyítékára, akkor furcsán megnyugtatóak voltak. – Azonkívül a legtöbb teremtmény, aki megsebesített, már rég meghalt, úgyhogy nemigen fogod tudni kézre keríteni őket.

– És mit fogok tenni helyette? – azzal sátor gyanánt a fejemre húztam a lepedőt. Aztán csönd lett, csak Matthew zihált időnként, meg a hasábok ropogtak a kandallóban. Végül élvezettel felkiáltott. Hozzábújtam és a lábamat átkulcsoltam az övén. Matthew lenézett rám, az egyik szeme nyitva volt, a másik csukva.

– Ezt tanítják manapság Oxfordban? – kérdezte.

– Ez varázslat. Úgy születtem, hogy tudtam, hogyan tegyelek boldoggá – feleltem. A kezemet a szívére tettem és örültem, hogy ösztönösen megéreztem, hol és hogyan érjek hozzá, mikor legyek gyengéd és mikor engedjem szabadjára szenvedélyem.

– Ha varázslat, akkor annál boldogabb vagyok, hogy az életem hátralévő részét egy boszorkánnyal közösen élhetem le – mondta, és hangjában olyan elégedettség volt, amilyet én éreztem.

– Úgy érted, az én életem hátralevő részét.

Matthew gyanúsan csöndbe merült, úgyhogy felkönyököltem, hogy lássam az arckifejezését.

– Ma éjjel harminchétnek érzem magam, de ami még ennél is fontosabb, hogy úgy hiszem, jövőre már harmincnyolcnak fogom érezni magam.

– Nem értem – mondtam nyugtalanul.

Visszahúzott az ágyra és az álla alá dugta a fejem.

– Csaknem másfél ezer éven át az időn kívül álltam és néztem, ahogy telnek a napok meg az évek. Amióta veled vagyok, érzékelem az idő múlását. A vámpírok könnyen megfeledkeznek az ilyen dolgokról. Részben ezért is olvassa Ysabeau olyan megszállottan az újságokat: hogy emlékeztesse magát, mindig van változás, még ha ő nem is változik az idővel.

– Soha nem éreztél így azelőtt?

– Néhányszor, ideig-óráig. Egy-két csatában, amikor attól féltem, meg fogok halni.

– Szóval a veszély is benne van, nem csak a szerelem – azzal jeges félelem töltött el attól, hogy milyen tárgyilagosan beszélünk háborúról és halálról.

– Az életemnek most már van kezdete, közepe, és vége. Minden, ami ez előtt volt, csak bevezetés volt. Most az enyém vagy. De egy nap majd elmész, és akkor az életem véget ér.

– Nem feltétlenül – mondtam sietősen. – Nekem már csak néhány évtized van hátra, de te az örökkévalóságig folytathatod.

El se tudtam képzelni a világot Matthew nélkül.

– Meglátjuk – mondta halkan, a vállam simogatva.

A biztonsága hirtelen mindenekfölött való lett a számomra.

– Ugye vigyázni fogsz magadra?

– Senki nem élhet olyan sok évszázadon át, mint én, anélkül, hogy ne vigyázna magára. Mindig vigyázok magamra. És most jobban, mint valaha, mivel olyan sok a vesztenivalóm.

– Ha választanom kellett volna, hogy ez a pillanat, ez az egyetlen éjjel veled, vagy évszázadok valaki mással, az előbbit választottam volna – suttogtam.

– Felteszem – mondta Matthew, miután fontolóra vette a szavaimat –, hogy ha csak néhány hétbe telt, hogy újra harminchétnek érezzem magam, képes lehetek eljutni egy olyan pontra, amikor elég veled egyetlen pillanat is – azzal még szorosabban ölelt magához. – De túl komoly ez a beszélgetés egy nászágyhoz.

– Azt hittem, hogy ennek a szokásnak a lényege a beszélgetés – mondtam álszenten.

– Attól függ, kitől kérded: azoktól, akik felöltözve fekszenek az ágyban, vagy azoktól, akik az ágyba fektetik őket – azzal elkezdte a fülemtől lassan a vállam felé vinni a száját. – Azonkívül van a középkori esküvői szertartásnak egy másik része, amit szeretnék veled megvitatni.

– Igen, férjuram? – haraptam bele gyengéden a fülébe, amikor elhaladt a szám előtt.

– Ne tedd ezt. Semmi harapdálás az ágyban – mondta tettetett komolysággal. Ennek ellenére én újra beleharaptam. – A szertartásnak arra a részére céloztam, amikor az engedelmes feleség – folytatta, és félreérthetetlen tekintettel nézett rám – megígéri, hogy éjjel-nappal rendesen és alázatosan fog viselkedni. Hogyan szándékozol teljesíteni ezt az ígéretet? – azzal a mellembe temette az arcát, mintha ott megtalálná a választ.

Még jó néhány órán át beszélgettünk a középkori liturgiáról, és utána már más fényben láttam a templomi szertartásokat meg a népszokásokat. És vele még így lenni is sokkal meghittebb volt, mint bármelyik másik teremtménnyel valaha is.

Ernyedten és felszabadultan bújtam oda Matthew most már ismerős testéhez úgy, hogy a fejem a szíve alatt nyugodott. Ujjával újra meg újra beletúrt a hajamba, amíg el nem aludtam.

Nem sokkal virradat előtt furcsa hangra ébredtem, ami mellőlem jött, az ágyból. Olyan volt, mintha sódert görgetnének ide-oda egy fémcsőben.

Matthew aludt – és horkolt is. Most még inkább úgy nézett ki, mint egy lovag képmása egy sírkövön. Mindössze a kutya hiányzott a lába mellől, meg a derekára csatolt kard.

Ráhúztam a takarót. Nem moccant. Hátrasimítottam a haját, de ő továbbra is mélyen lélegzett. Könnyedén megcsókoltam a száján, de még mindig nem volt reakció. Rámosolyogtam szép vámpíromra, aki úgy aludt, mint a holtak, és a legszerencsésebb teremtménynek éreztem magam a bolygón, miközben kimásztam a takaró alól.

Odakint még mindig lógott az eső lába, de a láthatáron elvékonyodtak a felhők, és halványpirosan előbukkant a nap a szürke rétegek mögött. Tulajdonképpen lehet, hogy ma kiderül, gondoltam, nyújtózkodva egy kicsit, majd hátranéztem, a fekvő Matthew-ra. Órákig öntudatlan lesz. Én viszont izgatott voltam és furcsán megfiatalodtam. Gyorsan fölöltöztem, mert ki akartam menni a parkba és magamban lenni egy kis ideig.

Amikor befejeztem az öltözködést, Matthew még mindig békésen szendergett, ami ritkán fordult vele elő.

– Visszajövök, mielőtt észbe kapnál – suttogtam, megcsókolva őt.

Marthe-nak és Ysabeau-nak nem láttam jelét. A konyhában kivettem a tálból a lovaknak félretett almát és beleharaptam. Az alma ropogós húsának élénk ízét éreztem a nyelvemen.

Elkószáltam a kertbe a kavicsos gyalogutakon, és alig tudtam betelni a gyógynövények és a kora reggeli fényben ragyogó fehér rózsák illatával. Modern ruhámat leszámítva akár a XVI. században is lehettem volna, olyanok voltak a rendezett, négyszögletes virágágyások és a nyulakat távol tartani hivatott nádkerítések – bár a kastély vámpír lakói kétségkívül hatékonyabban rettentették el őket, mint ezek az alig egy láb magas, íves vesszők.

Lenyúltam és végigsimítottam az ujjammal a lábamnál növő gyógynövényeken. Az egyik benne volt Marthe teájában. Ruta, ismertem fel, és elégedetten nyugtáztam, hogy nem felejtettem el.

Szélroham süvöltött el mellettem, és kibomlott az a bosszantó tincs, ami soha nem akart a helyén maradni. Éppen visszatűrtem, amikor egy kar elragadott a földről.

A fülem ki-be dugult, ahogy szélsebesen repültünk fel az égbe.

Bőröm finom bizsergése elárulta nekem, amit már tudtam.

Amikor kinyitottam a szemem, egy boszorkányt láttam magam előtt.