39. fejezet

Másnap reggel a lépcső felénél már meg kellett állnunk pihenni, de eltökélt szándékom volt lejutni a konyhába saját erőmből. Meglepett, hogy Matthew sem próbált lebeszélni. Egymás kellemes társaságában, csöndben ültünk a kopott, fa lépcsőfokokon. Halvány, bágyadt fény szűrődött be a bejárati ajtó melletti, hullámos üvegtáblákon, sejtetve, hogy napfényes nap fog következni. A társalgóból betűzsetonok csattogása hallatszott.

– Mikor fogod elmondani nekik? – kérdeztem, bár nem volt sok minden, amit el lehetett volna árulni, hiszen Matthew még csak most kezdte kidolgozni a tervet.

– Majd később – mondta, hozzám bújva. Én is felé dőltem, és a vállunk szorosan egymáséhoz ért.

– Nincs az a kávémennyiség, amitől Sarah ne parázna be, ha ezt meghallja – sóhajtottam, és a korlátoszlopra támaszkodva felálltam. – Próbáljuk meg újra.

Amikor a társalgóba értünk, Em már hozta nekem az első csésze teát. A díványon kortyolgattam és némán adtam áldásomat rá, hogy Matthew és Marcus elmenjenek sétálni. Annyi időt kell együtt tölteniük, mielőtt elmegyünk, amennyit csak lehetséges.

A tea után Sarah elkészítette nekem híres rántottáját – amibe bőségesen került hagyma, gomba meg sajt, rá pedig egy kanál salsa szósz – és elém tette a gőzölgő tányért.

– Kösz, Sarah – mondtam és különösebb ceremónia nélkül nekiláttam.

– Nem csak Matthew-nak van szüksége táplálékra és pihenésre – pillantott ki az ablakon át az almáskertre, ahol a két vámpír sétált.

– Ma már sokkal jobban érzem magam – mondtam, egy pirítóst rágcsálva.

– Az étvágyad legalább a jelek szerint megjött.

Máris jókora krátert vájtam a tojáshegybe.

Amikor Matthew és Marcus visszatértek, már a második tányér rántottát ettem. Komorak voltak, de amikor kíváncsian néztem Matthew-ra, ő megrázta a fejét. Nyilván nem az időutazásra vonatkozó terveinkről beszéltek. Valami más hangolta őket rosszkedvre. Matthew odahúzott egy hokedlit, felcsapta az újságot és a hírekre összpontosított. Megettem a rántottát és a pirítóst, csináltam még teát, és vártam az alkalmas pillanatot, miközben Sarah elmosta és elrakta az edényeket.

Végül Matthew összehajtotta és letette az újságot.

– Szeretnék elmenni az erdőbe. Oda, ahol Juliette meghalt – jelentettem be.

– Odaállok az ajtó elé a Range Roverrel – ugrott talpra.

– Ez őrültség, Matthew. Túl korai még – szólt Marcus és Sarah-hoz fordult támogatásért.

– Hadd menjenek – mondta Sarah. – Csak Diana vegyen fel előbb valami melegebb ruhát. Hűvös van odakint.

Em jelent meg tépelődő arccal.

– Látogatókat várunk? A ház szerint igen.

– Te viccelsz! – mondtam. – A ház nem adott magához új szobát az utolsó családi összejövetel óta. Hol van?

– A fürdőszoba és a lomtár között – mutatott Em a mennyezetre. Én megmondtam, hogy ez nem csak rólad és Matthew-ról szól – mondta nekem némán, miközben testületileg feltódultunk, hogy szemügyre vegyük az átváltozást. És az én megérzéseim ritkán csalnak.

Az újonnan megjelent szobában egy ódon rézágy volt, a sarkain óriási, fénylő gömbök, azonkívül egy elnyűtt, zefírszerű pamutszövetből tarkán szőtt, piros függöny – Em ragaszkodott hozzá, hogy azonnal vegyük le őket–, egy egyszerű csomózású szőnyeg, aminek az árnyalatai – vöröses gesztenyebarna és szilvaszín – ütötték egymást, és egy rozoga mosdóállvány, rajta egy csorba, rózsaszín tál és egy kancsó. Senkinek nem volt ismerős egyik darab sem.

– Honnan vannak ezek a dolgok? – kérdezte Miriam elképedve.

– Senki se tudja, hol tartja a ház ezt a sok cuccot – felelte Sarah. Leült az ágyra és nagyokat rugózott rajta, amire az ágy dühödt nyikorgással reagált.

– A legnagyobb bravúrokat a tizenharmadik születésnapomon hajtotta végre – idéztem fel vigyorogva. – Rekord mennyiségű hálószobát kreált, szám szerint négyet, plusz egy viktoriánus ülőgarnitúrát is előszedett valahonnan.

– Meg egy huszonnégy terítékes, kék fűzfa motívumokkal díszített porcelán étkészletet – emlékezett Em. – A teáscsészékből még most is megvan néhány, de a nagyobb darabok eltűntek, mihelyst a család elment.

Miután mindenki megszemlélte az új szobát és a szomszédos, immár számottevően kisebb tárolóhelyiséget, átöltöztem, lesántikáltam és beszálltam a Range Roverbe. Amikor már viszonylag közel voltunk ahhoz a helyhez, ahol Juliette-et utolérte a végzete, Matthew megállt. A súlyos abroncsok belesüppedtek a puha földbe.

– Amondó vagyok, hogy tegyük meg gyalog, ami még hátravan – javasolta. – Mehetünk lassan.

Ma reggel másmilyen volt. Nem óvott a széltől is, és nem utasítgatott.

– Mitől változtál meg? – kérdeztem, miközben közelítettünk a vén tölgyfához.

– Láttam, ahogy harcolsz – felelte halkan. – A csatamezőn a legbátrabb férfiak is összeomlanak félelmükben. Egyszerűen képtelenek harcolni, még azért is, hogy a saját bőrüket mentsék.

– De hát én is halálra dermedtem – mondtam, és a hajam ziláltan hullott az arcomba.

Matthew megtorpant és kezével megszorította a karom, hogy engem is megállítson.

– Persze. Hiszen arra készültél, hogy kiolts egy életet. De nem félsz a haláltól.

– Nem.

Hétéves korom óta a halállal éltem, és néha vágytam is rá.

Matthew előrelendített, hogy szembenézzünk egymással.

– La Pierre után összetörtél és bizonytalan voltál, Satu miatt. Egész életedben bujkáltál a félelmeid elől, és nem voltam benne biztos, hogy képes leszel harcolni, ha kell. Most viszont csak annyi a dolgom, hogy ügyeljek, nehogy fölösleges kockázatot vállalj – nézett a nyakamra.

Matthew előrébb ment és gyengéden magával húzott. Egy megfeketedett fűfolt arról árulkodott, hogy megérkeztünk a tisztásra. Megmerevedtem, és ő elengedte a karom.

A leégett fű elvezetett ahhoz a kipusztult folthoz, ahol Juliette elvágódott. Az erdő kísértetiesen csöndes volt, se madárfütty se az életre utaló más hangok nem szóltak. Felvettem a földről egy kis, elszenesedett fadarabot. Korommá porladt szét az ujjaim között.

– Nem ismertem Juliette-et, de abban a pillanatban eléggé gyűlöltem ahhoz, hogy megöljem.

Barnászöld szeme mindig kísérteni fog a fák árnyékából.

Végigkövettem az elővarázsolt tűz ívének vonalát odáig, ahol a szűz és a banya beleegyeztek, hogy segítenek nekem megmenteni Matthew-t. Felnéztem a tölgyfára, és elállt a lélegzetem.

– Tegnap kezdődött – mondta Matthew, követve a tekintetem. – Sarah azt mondja, kiszívtad belőle az életet.

A fölém hajló ágak megrepedeztek és elszáradtak, most pedig csupaszon ágaztak szét újra meg újra, szarvasagancsra emlékeztető alakzatokban. Barna levelek kavarogtak a lábamnál. Matthew azért maradt életben, mert a fa életerejét az ereimen át a testébe vezettem. A tölgy durva kérge korábban állandóságról árulkodott, most viszont csak üresség áradt belőle.

– Az erőnek mindig megvan az ára – mondta Matthew –, akár varázserő, akár más.

– Mit tettem? – kérdeztem. Egy fa pusztulásával még nem fogom rendezni a tartozásomat. Első ízben ijedtem meg az alkutól, amit az istennővel kötöttem.

Matthew átment a tisztáson és a karjába kapott. Arra gondoltunk, mi mindent is veszthettünk volna, és szenvedélyesen megöleltük egymást.

– Megígérted, hogy nem leszel olyan vakmerő – szólt dühösen.

– Én meg azt hittem rólad, hogy elpusztíthatatlan vagy – mondtam, én is dühösen.

– Mesélnem kellett volna Juliette-ről – tette a homlokát az enyémre.

– Igen. Majdnem elvett tőlem – feleltem. Lüktetett az ütőér a nyakamon lévő kötés alatt. Matthew odarakta a hüvelykujját, ahol átharapta a húst és az izmot. Az érintése váratlanul meleg volt.

– Túlontúl kevésen múlt – azzal a hajamba túrt és kemény száját az enyémre tapasztotta. Aztán csak álltunk a csöndben, szívünket egymáséhoz nyomva.

– Amikor elvettem Juliette életét, örökre a részemmé vált.

– A halál nagy varázsereje önmagában rejlik – simított végig a hajamon.

Megnyugodtam, és némán köszöntem meg az istennőnek nemcsak Matthew életét, hanem az enyémet is.

Elindultunk a Range Rover felé, de félúton megbotlottam a fáradtságtól, úgyhogy Matthew a hátára vetett és az út hátralevő részén vitt.

Sarah az irodában volt és az íróasztala fölé hajolt, de amikor visszaértünk a házhoz, kirohant és olyan sebességgel tépte fel a kocsi ajtaját, amit egy vámpír is megirigyelhetne.

– A fenébe, Matthew – mondta, kimerült arcomat nézve.

Együtt visszavittek a társalgóbeli díványra, ahol Matthew ölébe hajtottam a fejem. A körös-körül zajló tevékenykedés halk hangjai álomba ringattak és az utolsó dolog, amire világosan emlékeztem, az a vaníliaszag volt meg Em viharvert, rozoga robotgépének a zaja.

Matthew felébresztett, amikor kész lett az ebéd, amiről kiderült, hogy zöldségleves. Arckifejezése azt sugallta, hogy rövidesen szükségem lesz a táplálékra. Arra készült, hogy elmondja a tervünket a többieknek.

– Készen állsz, szívem? – Matthew kérdezte. Bólintottam, összekanalazva a maradékot a tál alján. Marcus felénk fordította a fejét. – Valamit szeretnénk elmondani nektek – jelentette be.

Az új hagyomány az volt a háznál, hogy ha valami fontosat kellett megbeszélni, átvonultunk az ebédlőbe. Amint összegyűltünk, az összes tekintet Matthew-ra szegeződött.

– Hogy döntöttetek? – kérdezte Marcus mindenféle bevezető nélkül.

Matthew lassan levegőt vett és nekifogott.

– Olyan helyre kell mennünk, ahová a Nagytanács nemigen tud követni, ugyanakkor Dianának van elég ideje és talál tanítómestereket is, akik segíthetnek neki, hogy uralni tudja a varázserejét.

– Hol van az a hely – kuncogott Sarah –, ahol nagy erejű és türelmes boszorkányok vannak, akik ráadásul nem bánják, ha ott lábatlankodik közben egy vámpír?

– Nem konkrét helyre gondolok – mondta Matthew talányosan. – Az időben fogjuk elbújtatni Dianát.

Mindenki egyszerre kezdett kiabálni. Matthew megfogta a kezem.

– Bátorság – mormogtam most én franciául, elismételve a tanácsot, amit akkor adott, amikor először találkoztam Ysabeau-val. Felhorkant és komoran rám mosolygott.

Némiképp együtt éreztem megrökönyödött családjainkkal. Múlt éjjel, amikor az ágyban feküdtem, én is nagyjából így reagáltam. Először erősködtem, hogy ez lehetetlen, aztán ezer részletet kérdeztem arról, pontosan mikor és hová megyünk.

Mindent elmagyarázott, amit el tudott, de az nem volt sok.

– Használni akarod a varázserődet, de most az használ téged. Szükséged van egy tanítómesterre, aki ügyesebb, mint Sarah vagy Emily. Nem az ő hibájuk, hogy nem tudnak neked segíteni. Régen a boszorkányok mások voltak. Mára a tudásuk nagy része elveszett.

– Hová megyünk? És milyen korba? – suttogtam a sötétben.

– A nem túl távoli múltba, bár a közelmúltnak is megvannak a maga kockázatai, annyira viszont eléggé vissza az időben, hogy találjunk egy boszorkányt, aki ki tud téged képezni. Először meg kell kérdeznünk Sarah-t arról, vajon végre tudjuk-e hajtani biztonságosan. Aztán találnunk kell három dolgot, ami visszavezet minket a kívánt időbe.

– Minket? – kérdeztem meglepődve. – Nem csak ott fogok veled találkozni?

– Nem, hacsak nincs más választás. Nem az a teremtmény vagyok, aki régen, és nem bíználak rá jó szívvel a múltbeli énjeimre.

Szájának vonala megkönnyebbülten enyhült meg, miután egyetértésem jeléül bólintottam. Néhány nappal ezelőtt még elutasította az időutazás gondolatát, de a helyben maradás nyilvánvalóan még több kockázattal bírt.

– Mit csinálnak majd a többiek?

– Miriam és Marcus visszamennek Oxfordba – felelte, hüvelykujjával lassan végigkövetve az ereket kézfejemen. – A Nagytanács először itt fog téged keresni, úgyhogy a legjobb az lenne, ha Sarah és Emily is elmennének, legalább egy kis időre. Mehetnének Ysabeau-hoz – tűnődött Matthew.

Első hallásra nevetséges ötlet volt. Sarah és Ysabeau egy fedél alatt? De minél tovább gondolkodtam rajta, annál kevésbé tűnt valószínűtlennek.

– Nem is tudom – töprengtem. Aztán újabb gond jutott az eszembe. – És Marcus? – kérdeztem. Nem láttam át ugyan teljesen Lázár lovagjainak szövevényes szervezetét, de ha Matthew nincs itt, akkor Marcusra még nagyobb felelősség hárul.

– Nincs más lehetőség – mondta Matthew a sötétben és egy csókkal elhallgattatott.

Em most éppen ezt akarta vitatni.

– Kell hogy legyen valami más lehetőség – tiltakozott.

– Gondolkodtam, de nekem nem jutott eszembe más, Emily – mondta Matthew mentegetődzve.

– Hová, vagy, hogy úgy mondjam, melyik korba tervezitek az utazást? Diana nem fog tudni igazán beleolvadni a környezetébe. Túl magas – vetette fel Miriam, lenézve apró kezére.

– Függetlenül attól, hogy Diana illeszkedne-e a környezetéhez, vagy sem, túl veszélyes – szólt Marcus határozottan. – A végén még egy háború vagy egy járvány közepén köttök ki.

– Vagy egy boszorkányüldözésében – mondta Miriam, és bár nem volt benne rosszindulat, mégis három fej fordult felé méltatlankodva.

– Sarah, maga mit gondol? – kérdezte Matthew.

A szobában lévő összes teremtmény közül Sarah volt a legnyugodtabb.

– El akarja vinni egy korba, ahol olyan boszorkányokkal találkozhat, akik segítenek neki?

– Igen.

Sarah egy pillanatra becsukta a szemét, aztán kinyitotta.

– Itt Diana és maga nincsenek biztonságban. Erre Juliette Durand a bizonyság. És ha nincsenek biztonságban Madisonban, sehol sincsenek biztonságban.

– Köszönöm – mondta Matthew és folytatta volna, de Sarah feltartotta a kezét.

– Ne ígérjen nekem semmit – mondta szigorúan. – Ha saját maga miatt nem is, az ő biztonsága érdekében óvatos lesz.

– Most már csak magának az időutazásnak a kérdése van hátra. Dianának három dologra van szüksége a választott korból és helyről, hogy biztonságosan tudjon mozogni – szólt Matthew gyakorlatias hangnemben. Sarah bólintott. – Én dolognak számítok? – kérdezte őt.

– Van pulzusa? Persze hogy maga nem dolog! – felelte Sarah, aki ilyen pozitívat talán még nem is mondott a vámpírokról.

– Ha szükséged van régi holmira, hogy utat mutasson nektek, használd nyugodtan ezeket – azzal Marcus előhúzott egy vékony bőrmadzagot az inge alól és a feje fölé emelte. Mindenféle bizarr dolog függött rajta, köztük egy fog, egy érme, valami nagy, feketén és aranyosan csillogó dolog, és egy ütött-kopott ezüstsíp. Odadobta Matthew-nak.

– Ez nem egy sárgalázas halotté volt? – kérdezte Matthew, a foggal babrálva.

– De igen, New Orleansban – felelte Marcus. – Az 1819-es járvány idején.

– New Orleansról szó se lehet – mondta Matthew élesen.

– Értem – sandított rám Marcus, majd ismét az apjára nézett. – És Párizs? Rajta van Fanny egyik fülönfüggője.

Matthew ujjával megérintette az áttört aranyfoglalatban lévő, apró, piros követ.

– Philippe és én elküldtünk téged Párizsból, és Fannyt is. Úgy hívták, a „rémuralom”, emlékszel? Az nem Dianának való.

– Úgy sürgölődtetek körülöttem, mint két öregasszony. Addigra már megjártam egy forradalmat. Azonkívül ha biztonságos időszakot keresel a múltban, hát nem lesz könnyű dolgod – zsörtölődött Marcus, aztán felderült az arca. – Philadelphia?

– Nem voltam ott veled se Philadelphiában, se Kaliforniában – mondta sietősen Matthew, mielőtt a fia folytathatta volna. – A legjobb lenne, ha olyan időbe és helyre utaznánk, amit ismerek.

– Még ha ismered is azt, ahová megyünk, Matthew, nem vagyok benne biztos, hogy nekem sikerülni fog – szóltam. Megint utolért a döntésem, hogy óvakodni akarok a varázslattól.

– Szerintem sikerülni fog – mondta Sarah –, hiszen egész életedben utaztál az időben. Kisbabakorodban, gyerekként, amikor bújócskáztál Stephennel, és kamaszkorodban is. Emlékszel azokra a reggelekre; amikor úgy kellett kivonszolni téged az erdőből és megmosdatni, hogy odaérj időben az iskolába? Mit gondolsz, akkor mit csináltál?

– Biztosan nem az időben utaztam – feleltem őszintén. – Még mindig aggaszt ennek a dolognak a tudományos oldala. Hová tűnik ez a test, amikor valahol másutt vagyok?

– Ki tudja? De ne aggódj. Mindenkivel megesik. Elmegy az ember kocsival a munkahelyére, és nem emlékszik, hogy jutott oda. Vagy eltelik az egész délután, és gőze sincs, mit csinált. Amikor valami ilyesmi történik, mérget vehetsz rá, hogy egy időutazó van a közelben – magyarázta Sarah. Szokatlanul nyugodt volt a lehetőség hallatán.

Matthew érzékelte rossz előérzetem, és megfogta a kezem.

– Einstein azt mondta, hogy a fizikusok számára a múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csupán illúzió, igaz, maradandó illúzió. Nemcsak a csodákban hitt, hanem az idő tágíthatóságában is.

Valaki halkan kopogott az ajtón.

– Nem hallottam motorzúgást – mondta Miriam gyanakvón, és felállt.

– Biztos csak Sammy szedi be az újságra a pénzt – szólt Em, lecsusszanva a székéről.

Csöndben vártunk, amíg átment az előszobán; a padlódeszkák felnyögtek léptei nyomán. Matthew és Marcus a kezüket tenyérrel lefelé az asztal fa felületére nyomták, készen arra, hogy az ajtóhoz siessenek.

Hideg levegő áramlott az ebédlőbe.

– Igen? – kérdezte Em zavarodott hangon. Marcus és Matthew felugrottak és egy szemvillanás alatt ott termettek mellette. Tabitha is velük ment, akinek feltett szándéka volt, hogy segítse a falkavezért fontos dolgában.

– Nem az újságkihordó az – mondta Sarah fölöslegesen, a mellettem lévő üres széket nézve.

– Maga Diana Bishop? – kérdezte egy mély férfihang ismerős, külföldi akcentussal: hanghordozása vontatott volt, magánhangzói nyitottak.

– Nem, én a nagynénje vagyok – felelte Em.

– Mit tehetünk önért? – kérdezte Matthew hűvös, de udvarias hangon.

– A nevem Nathaniel Wilson, ő pedig a feleségem, Sophie. Azt mondták nekünk, itt találjuk Diana Bishopot.

– Ki mondta ezt maguknak? – kérdezte Matthew halkan.

– Az anyja, Agatha – mondtam, miközben felálltam és az ajtóhoz indultam.

A hangja emlékeztetett a szép, barna szemű, ausztrál démonra, akivel a könyvesboltban találkoztam, és aki divattervező volt.

Miriam megpróbálta elállni az utam, de amikor meglátta az arckifejezésem, félreállt. Marcus nem volt ilyen könnyen kezelhető. Megragadta a karom és ott tartott a lépcső árnyékában.

Nathaniel tekintete szelíden bökdöste az arcom. Húszas évei elején járt, szőke haja, csokoládébarna szeme, széles szája és finom vonásai az anyjára emlékeztettek. De ellentétben Agathával, aki vékony volt és kicsi, de arányos, ő majdnem olyan magas volt, mint Matthew, a csípője keskeny és a válla olyan széles, mint egy úszóé. Egyik vállára egy óriási hátizsák volt vetve.

– Ön Diana Bishop? – kérdezte.

Nathaniel mellől egy nő kandikált elő. Arca bájos volt és kerek, a tekintete értelmes, az állán gödröcske. Ő is a húszas évei elején járt, és pillantásának szelíden alattomos nyomása jelezte, hogy ő is démon. Miközben tanulmányozott, hosszú, barna hajfonata a vállára omlott.

– Ő az – mondta a fiatal nő. Lágy akcentusa elárulta, hogy délen született. – Pont úgy néz ki, ahogy az álmaimban.

– Ne aggódj, Matthew – mondtam. A két démon nem jelentett nagyobb veszélyt rám, mint Marthe vagy Ysabeau.

– Szóval maga a vámpír – mondta Nathaniel, Matthew-t fürkészve. – Az anyám óva intett magától.

– Hallgatnia kellene rá – javasolta Matthew veszedelmesen halk hangon, de úgy tűnt, Nathanielt ez nem hatja meg.

– Mondta, hogy nem fogják szívesen látni a Nagytanács tagjának a fiát. De nem az ő nevükben jöttem, hanem Sophie miatt.

Nathaniel védelmezőn magához vonta a feleségét, mire ő megborzongott és közelebb húzódott. Egyikük sem volt a New York-i őszhöz öltözve. Nathaniel egy régi, bő szabású, sportos kabátot viselt, Sophie-n pedig mindössze egy garbó volt és egy kézzel kötött, térdig érő kardigán.

– Mindketten démonok? – kérdezte tőlem Matthew.

– Igen – feleltem némi habozás után.

– Maga is vámpír? – kérdezte Nathaniel Marcustól.

– Attól tartok – felelte Marcus farkasszerű vigyorral az arcán.

Sophie még mindig böködött jellegzetes, démoni tekintetével, de alig érezhetően bizsergett a bőröm is. Védelmezőn a hasára tette a kezét.

– Te terhes vagy! – kiáltottam.

Marcus úgy meglepődött, hogy kezének szorítása kissé meglazult. Erre megindultam, de ekkor Matthew kapott el. A házat felizgatta a két látogató megjelenése meg Matthew hirtelen mozdulata, és úgy tette világossá nemtetszését, hogy jól becsapta a társalgó ajtaját.

– Engem érzel – mondta Sophie egy kicsit közelebb húzódva a férjéhez. – A rokonaim boszorkányok voltak, de nálam valami hiba történt.

– Na tessék – emelte az égre a kezét Sarah, miután bejött az előszobába és meglátta a látogatókat. – Mondtam neked, hogy hamarosan démonok is meg fognak jelenni Madisonban. Mindazonáltal a ház rendszerint jobban tudja, mi fog történni, mint mi. Most, hogy itt vagytok, akár be is jöhettek, ne fagyoskodjatok odakint.

Amikor a démonok beléptek, a ház felnyögött, mintha már tényleg elege lett volna belőlünk.

– Ne aggódjatok – próbáltam nyugtatni őket. – A ház már jelezte nekünk, hogy jöttök, akármit is mond most.

– A nagyim háza is pont ugyanilyen volt – mosolygott Sophie. – A Normanok régi házában élt, Seven Devilsben. Én is odavalósi vagyok. Hivatalosan Észak-Karolina része, de a papám mindig azt mondta, soha senki nem vette a fáradságot, hogy erről tájékoztassa az embereket, úgyhogy amolyan különálló nemzet vagyunk.

A szalon ajtaja kitárult, és a nagyanyám állt ott, meg még három vagy négy Bishop, akik mind érdeklődéssel figyelték az eseményeket. A bogyószedő kosaras fiú integetett, mire Sophie félénken visszaintegetett.

– A nagyinál is laktak szellemek – mondta nyugodtan.

A szellemek, a két barátságtalan vámpír és a véleményének túl nagy hangot adó ház együtt túl sok volt Nathanielnek.

– Nem maradunk tovább, mint amennyit muszáj, Sophie. Azért jöttél, hogy adj valamit Dianának. Essünk túl rajta, és menjünk – mondta Nathaniel. Miriam ezt a percet választotta, hogy karba font kézzel kilépjen az ebédlő árnyékából. Nathaniel tett egy lépést hátrafelé.

– Először voltak a vámpírok, most itt vannak a démonok. Mi jöhet még? – dünnnyögte Sarah, aztán Sophie-hoz fordult. – Szóval körülbelül öt hónapos terhes vagy?

– A baba a múlt héten megmozdult – felelte Sophie, és most már mindkét keze a hasán nyugodott. – Ekkor mondta el nekünk Agatha, hol találhatjuk Dianát. Nem tudott a családomról. Hónapok óta rólad álmodom. Nem tudom, mit látott Agatha, ami annyira megijesztette.

– Milyen álmok ezek? – kérdezte Matthew élénken.

– Hadd üljön le, mielőtt vallatásnak vetjük alá – vette át Sarah halkan az irányítást. – Em, tudnál hozni egy kis kekszet meg tejet?

Em elindult a konyha felé, ahonnan aztán poharak távoli csörömpölését hallottuk.

– Lehet, hogy az én álmaim, de az is lehet, hogy az ő álmai – nézett a pocakjára Sophie, miközben Sarah beljebb tessékelte őt és Nathanielt. A válla fölött hátranézett Matthew-ra. – Ő boszorkány, tudják. Valószínűleg ez aggasztotta Nathaniel mamáját.

Az összes szem Sophie-nak a kék pulóver alatt domborodó hasára nézett.

– Irány az ebédlő – szólt Sarah okvetetlenkedést nem tűrő hangszínnel. – Mindenki az ebédlőbe.

– Túl jó időzítéssel érkeztek – tartott vissza Matthew. – Ne említsd előttük az időutazást.

– Ártalmatlanok – feleltem. Az összes ösztönöm ezt súgta.

– Senki sem ártalmatlan, a legkevésbé Agatha Wilson fia – mondta Matthew. A mellette ülő Tabitha egyetértőleg nyivákolt.

– Csatlakoztok hozzánk, vagy be kell vonszoljalak titeket? – kiáltott Sarah.

– Jövünk – mondta Matthew mézesmázosan.

Amikor bementünk, Sarah az asztalfőn ült és a jobbján lévő üres székekre mutatott.

– Üljetek le.

Sophie és Nathaniel ültek szemben, mellettük egy üres szék, majd Marcus. Matthew fia megosztotta a figyelmét az apja és a démonok között. Én Matthew és Miriam között ültem, akik egy pillanatra sem vették le a szemüket Nathanielről. Em lépett be egy tálcával a kezében, rajta bor, tej, tálakban bogyók és diófélék, valamint egy óriási tányér, rajta keksz.

– Istenem, a kekszek láttán azt kívánom, bárcsak még mindig melegvérű lennék – mondta Marcus tisztelettudóan, majd a kezébe vette a csokoládédarabkákkal tűzdelt arany korongot és az orrához tartotta. – Olyan jó a szaguk, de szörnyű az ízük.

– Akkor egye inkább ezt. Meg van szórva vaníliával és cukorral. Nem keksz, de nagyon hasonló – mondta Em és odacsúsztatott neki egy tál diót, majd adott neki egy üveg bort és egy dugóhúzót is. – Nyissa ki és öntsön belőle az apjának.

– Köszönöm, Em – mondta Marcus a ragadós dióval teli szájjal, és már húzta is ki a dugót az üvegből. – Maga szuper.

Sarah áthatóan figyelte, ahogy a szomjas Sophie tejet iszik, és kekszet eszik. Amikor a démon a második kekszért nyúlt, a nagynéném Nathanielhez fordult, és megkérdezte, hol a kocsijuk. Mindazok után, ami történt, fura bevezető kérdés volt.

– Gyalog jöttünk – felelte Nathaniel, aki nem nyúlt semmihez, amit Em rakott elé.

– Honnan? – kérdezte Marcus hitetlenkedve, átnyújtva Matthew-nak egy pohár bort. Eleget látott a környező vidékből ahhoz, hogy tudja, pár perc alatt sehová nem lehetett eljutni gyalog.

– Egy barátunk elvitt autóval Durhamből Washingtonba – magyarázta Sophie ahonnan vonaton mentünk New Yorkba. Nem igazán tetszett az a város.

– Felszálltunk az Albanybe tartó vonatra, aztán továbbmentünk Syracuse-ba, és busszal mentünk Cazenoviába – Nathaniel figyelmeztetőleg Sophie karjára tette a kezét.

– Nem akarja elmondani, hogy egy idegen hozott idáig – közölte bizalmasan, mosolyogva Sophie. – A hölgy tudta, hol a ház. A gyerekei szeretnek idejönni mindenszentek előestéjén, mert ti igazi boszorkányok vagytok – azzal megint kortyolt a tejből. – Nem mintha szükségünk lett volna útbaigazításra. A házból sugárzik az energia, nem tudtuk volna elvéteni.

– Van különösebb oka, hogy ilyen kerülő útvonalon jöttetek? – kérdezte Matthew Nathanieltől.

– Valaki követett egészen New Yorkig, de Sophie és én visszaszálltunk a washingtoni vonatra, és onnantól már nem érdekeltük – felelte dühbe gurulva Nathaniel.

– Aztán leszálltunk a vonatról New Jerseyben és visszamentünk a városba. A férfi az állomáson azt mondta, hogy a turisták mindig összezavarodnak, hogy merre megy a vonat. Meg se büntettek, igaz, Nathaniel? – mondta Sophie, örvendezve, hogy milyen kedvesen bánt velük a vasúttársaság.

– Hol szálltatok meg? – folytatta Matthew a kikérdezést.

– Itt szállnak meg – szólt Em éles hangon. – Nincs kocsijuk, és a ház kialakított nekik egy szobát. Azonkívül Sophie-nak beszélnie kell Dianával.

– Az jó volna. Agatha azt mondta, maguk fognak tudni segíteni. Valami könyvről beszélt, a babának – mondta Sophie halkan. Marcus tekintete az Ashmole 782-ből származó lapra vetődött; a széle kikandikált az ábra alól, amire Matthew Lázár lovagjai parancshierarchiáját vázolta fel. Sietősen összerendezte a papírokat és a DNS-vizsgálat ártalmatlannak látszó eredményeit tette a halom tetejére.

– Milyen könyvről, Sophie? – kérdeztem.

– Agathának nem mondtuk el, hogy a rokonaim boszorkányok. Még Nathanielnek sem szóltam addig, amíg el nem jött hozzánk látogatóba. Ekkor már majdnem négy éve együtt voltunk. A papám beteg lett és nem tudott rendesen uralkodni a varázserején. Nem akartam, hogy Nathanielt kitörje a frász. Akárhogy is, amikor összeházasodtunk, azt gondoltuk, jobb, ha nem csinálunk nagy felhajtást. Agatha akkor már a Nagytanács tagja volt, és folyton a szegregációs szabályokról beszélt meg arról, hogy mi történt, amikor valaki megszegte őket. Én soha nem értettem, mire jók – rázta meg a fejét Sophie.

– És a könyv? – ismételtem, próbálva finoman irányítani a beszélgetést.

– Ja, igen – összpontosított a homlokát ráncolva, majd elhallgatott.

– Az anyám nagyon izgatott a baba miatt. Azt mondta, ő lesz a legjobban öltözött gyerek, akit valaha látott a világ – mosolygott Nathaniel gyengéden a feleségére. – Aztán Sophie álmokat kezdett látni, és úgy érezte, baj lesz. Ahhoz képest, hogy démon, erőteljesek a megérzései, akárcsak az anyámnak. Szeptemberben elkezdte látni Diana arcát és hallani a nevét álmában, és azt mondta, hogy az emberek akarnak valamit tőled.

Matthew megérintette az ujjával a hátam véknyát, ahol a Satu okozta sebhely lefelé ívelt.

– Mutasd meg nekik a miskakancsót, Nathaniel. Csak egy kép van róla nálunk. El akartam hozni, de Nathaniel azt mondta, nem tudunk elcipelni egy négyliteres kancsót Durhamből New Yorkba.

A férje engedelmesen elővette a telefonját és behívott egy fotót a képernyőre. Nathaniel átadta a telefont Sarah-nak, akinek elállt a lélegzete.

– Én fazekas vagyok, mint a mamám és az ő anyja. A nagyi boszorkánytüzet használt az égetőkemencében, de én a szokványos módon dolgozom. Az álmaimban megjelenő összes arcból miskakancsó készül. Nem mindegyik ijesztő, például a te arcod sem.

– Gyönyörű, Sophie – mondta Matthew őszintén, miután Sarah átadta neki a telefont.

Egyet kellett értenem. A magas, gömbölyded, halványszürke kancsó fülei íveltek voltak, a szája szűk. Az elülső oldala arcot mintázott – az enyémet, bár kissé eltorzítva a kancsó arányai miatt. Az állam kiugrott a felszínből, ahogy az orrom, a fülem és a szemöldökcsontom íve is. Vastag, kígyózó agyagcsíkok helyettesítették a hajat. A szemem csukva volt, a szám derűs mosolyra húzódott, mintha valami titkot tartanék.

– Ezt is neked hoztuk – húzott elő Sophie egy kis, dudorodó tárgyat a kardigánja zsebéből. Viaszosvászonba volt csomagolva és át volt kötve spárgával. – Amikor a baba megmozdult, tudtam, hogy ez a tiéd. A baba is tudja. Lehet, hogy ettől lett Agatha olyan gondterhelt. És persze egyikünk sem tudja, mit kezdjünk most, hogy a baba boszorkány lesz. Nathaniel mamája úgy gondolta, talán neked van valami ötleted – mondta. Mi közben némán figyeltük, ahogy a csomókkal babrál. – Bocs – mormogta. – Papa kötötte meg. A tengerészetnél szolgált.

– Segíthetek? – kérdezte Marcus a tárgyért nyúlva.

– Nem, megvan – mosolygott rá kedvesen Sophie, majd tovább bontogatta a csomót. – Jól be kell burkolni, máskülönben megfeketedik. És nem szabad megfeketednie, fehérnek kell maradnia.

Most már mindenki nagyon kíváncsi volt, és egy hangot sem lehetett hallani a házban, kivéve azt, ahogy Tabitha a nyelvével a mancsait nyalogatta. A spárga leesett, majd a viaszosvászon is.

– Na – suttogta Sophie. – Meglehet, hogy nem vagyok boszorkány, de én vagyok az utolsó Norman. Neked tartogattuk.

Kis szobrocska volt, nem volt magasabb egy arasznál, régi ezüstből készült, ami meleg atlaszfénnyel csillogott, mint a tárgyak a múzeumi tárlókban. Sophie elfordította a szobrocskát, hogy szemből lássam.

– Ez Diana – mondtam fölöslegesen. Az istennőt pontosan mintázta meg a szobor készítője, a homlokán lévő holdsarló csúcsaitól egészen a lábán viselt saruig. Mozgás közben ábrázolták, egyik lábával éppen nagyot lépett előre, közben az egyik kezével hátranyúlt a válla fölött, hogy kihúzzon egy nyilat a tegezből. A másik keze egy szarvas agancsán nyugodott.

– Ez honnan van? – kérdezte Matthew furcsa hangszínnel, hamuszürke arccal.

– Senki se tudja – vonta meg a vállát Sophie. – Ősidők óta a Normanek birtokában van. Boszorkányról boszorkányra szállt a családban. „Amikor itt az ideje, add oda annak, akinek szüksége van rá.” Ezt mondta a nagyim az apámnak, az apám pedig nekem. Egy kis papírdarabra volt felírva, de az már régen eltűnt.

– Mi van, Matthew? – kérdezte Marcus nyugtalanul. Nathaniel is nyugtalannak látszott.

– Ez egy sakkbábu – mondta Matthew elcsukló hangon. – A világos királynő.

– Honnan tudja? – vette szemügyre Sarah a szobrocskát. – Én még ilyen sakkbábut nem láttam sohasem.

– Onnan, hogy valaha az enyém volt – felelte Matthew nagy nehezen, összeszorított szájjal. – Az apámtól kaptam.

– Hogy kötött ki végül Észak-Karolinában? – kérdeztem, az ezüst tárgyért nyúlva. A szobrocska odacsúszott hozzám az asztalon, mintha az én birtokomban akarna lenni. Amikor megmarkoltam, a szarvasagancs a tenyerembe vágott; érintésemre a fém gyorsan felmelegedett.

– Egy fogadáson vesztettem el – mondta Matthew halkan. – Fogalmam sincs, hogy került Észak-Karolinába – azzal a kezébe temette az arcát és egy szót mormogott, aminek számomra semmi értelme nem volt. – Készlet.

– Emlékszel, mikor volt nálad utoljára? – kérdezte Sarah élesen.

– Pontosan emlékszem – emelte fel a fejét Matthew. – Halottak napja estéjén sakkoztam vele, sok évvel ezelőtt. Akkor vesztettem el a fogadást.

– Az jövő héten lesz – mondta Miriam és Sarah felé fordult a székében. – Könnyebb az időutazás az őszi ünnepek, mindenszentek és halottak napja környékén?

– Miriam – mordult rá Matthew, de már túl késő volt.

– Miféle időutazás? – kérdezte Nathaniel suttogva Sophie-tól.

– A mama tudott utazni az időben – felelte súgva Sophie. – Nagyon jól is csinálta, és mindig sok új ötlettel jött vissza az 1700-as évekből, amiket aztán felhasznált az edényeken meg a kancsókon.

– Az anyád visszament a múltba? – kérdezte Nathaniel elhaló hangon. Körbenézett a szobában ülő teremtmények tarkabarka társaságán, aztán a felesége pocakjára pillantott. – Ez is öröklődő képesség a boszorkánycsaládokban, mint a távolba látás?

Miközben a démonok beszélgettek, Sarah válaszolt Miriamnak.

– Mindenszentek és halottak napja között nem sok választja el az élőket a holtaktól. Könnyebb lehet olyankor átsiklani a jelenből a múltba.

– Élők és holtak? – kérdezte Nathaniel még gondterheltebben. – Sophie és én csak azért jöttünk, hogy elhozzuk azt a szobrot, vagy akármi is az, és Sophie át tudja aludni az éjszakát.

– Diana meg fog eléggé erősödni? – kérdezte Marcus Matthew-tól, figyelmen kívül hagyva Nathanielt.

– Az évnek ebben a szakában Diana valószínűleg sokkal könnyebben tudna utazni az időben – töprengett Sarah fennhangon.

– Ez a régi időkre emlékeztet – nézett körbe az asztal körül elégedetten Sophie –, amikor nagyi és a húgai meg a nővérei összejöttek és tereferéltek. Úgy tűnt, mintha nem figyelnének egymásra, de mégis mindig mindenki tudta, mi hangzott el.

A szobában zajló sok, konkuráló beszélgetés hirtelen abbamaradt, amikor az ebédlő ajtaja kinyílt és becsapódott, majd a szalon súlyosabb ajtaja tette ugyanezt nagy robajjal. Nathaniel, Miriam és Marcus talpra szökkentek.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Marcus.

– A ház – mondtam unottan. – Megyek, megnézem, mit akar.

Matthew felnyalábolta a szobrocskát és követett.

A hímzett pruszlikos öregasszony várt a szalon küszöbén.

Sophie szorosan a nyomunkban volt.

– Jó napot, asszonyom – biccentett Sophie udvariasan az öregasszonynak, aztán a vonásaimat kémlelte, majd hozzám fordult. – A hölgy kicsit hasonlít rád.

Szóval kitaláltátok, melyik úton mentek – mondta az öregasszony. A hangja gyengébb volt, mint azelőtt.

– Igen – feleltem. Lépések hallatszottak mögöttem; az ebédlőben tartózkodó többiek is kíváncsiak voltak, miért van a nagy felbolydulás.

Kelleni fog még valami az útra – mondta.

Az ajtók kivágódtak, és a mögöttem tolongó teremtmények sokaságával felérő szellemtömeg gyülekezett a kandallónál.

Ez izgalmas lesz – mondta a kísértettársaság élén álló nagyanyám szárazon.

A falak morajlottak, mintha csontok zörögnének. Leültem a nagyanyám hintaszékébe, mert a térdem már nem bírta tartani a súlyom.

Az ablak és a kandalló közötti faburkolat megrepedt, majd a nyílás átlósan nyúlni és szélesedni kezdett. A régi fa remegett és nyikorgott. Valami puha repült ki a hasadékon, aminek lába és karja is volt. Összerezzentem, amikor az én ölembe hullott.

– Szent Isten – mondta Sarah.

Az a faburkolat már sosem lesz a régi – jegyezte meg a nagyanyám, sajnálkozón rázva meg a fejét a megrepedt fa láttán.

Ami nekem repült, durva szövésű szövetből készült, és már annyira kifakult, hogy egységesen szürkésbarna színű lett. Négy végtagján kívül volt rajta egy nagy dudor, a tulajdonképpeni fej, amit hajcsomók ékesítettek. Valaki egy X-et öltött be oda, ahol a szív lett volna.

– Mi ez? – nyújtottam a mutatóujjam az egyenetlen, színehagyott öltések felé.

– Ne érj hozzá! – kiáltotta Em.

– De hiszen már hozzáértem – mondtam, zavartan felnézve. – Itt van az ölemben.

– Még nem is láttam ilyen régi játékbabát – mondta Sophie, merőn nézve a tárgyat.

– Játékbaba? – ráncolta a homlokát Miriam. – Az egyik ősötök nem egy játékbaba miatt keveredett bajba?

– Bridget Bishop – mondtuk Sarah-val és Emmel szinte ugyanabban a pillanatban a nevet.

A hímzett pruszlikos öregasszony most a nagyanyám mellett állt.

– Ez a tiéd? – suttogtam.

Bridget félig elmosolyodott, szája egyik szeglete felfelé görbült.

Légy körültekintő, amikor válaszútnál állsz, leányom. Ki tudja, milyen titkok vannak itt eltemetve.

Lenéztem a játékbabára és könnyedén megérintettem az X-et a mellkasán, mire a szövet felhasadt. A tömés levelekből, ágacskákból meg szárított virágokból állt, és gyógyfűillatot árasztott.

– Ruta – mondtam, mert ismerős volt Marthe teájából.

– Meg szegfűszeg, seprőzanót, keserűfű és vörös szilfa kérge, a szagából ítélve – szimatolt bele Sarah a levegőbe. – Az a játékbaba azért készült, hogy magához vonzzon valakit, alighanem, Dianát, de védi is valami varázslat.

Jól kikupáltad – mondta Bridget a nagyanyámnak, elismerően biccentve Sarah felé.

Valami fényes tárgy kandikált ki a barna szövetből. Amikor finoman megpróbáltam kihúzni, a játékbaba darabokra esett.

És itt a vége a babának – mondta Bridget sóhajtva. A nagyanyám vigasztalóan karolta át.

– Egy fülbevaló.

A szövevényes mintájú arany felületen megcsillant a fény, a végén pedig egy óriási, könnycsepp alakú gyöngyszem ragyogott.

– Hogy a francba került az anyám egyik fülbevalója Bridget Bishop játékbabájába? – kérdezte Matthew és elsápadt, arca pedig megint hamuszürke lett.

– Azon a réges-régi éjjelen anyád fülbevalói ugyanott voltak, ahol a sakk-készleted? – kérdezte Miriam. Mind a fülbevaló, mind a sakkbábu régi volt, régebbi, mint a játékbaba, és régebbi, mint a Bishop-ház.

– Igen – bólintott Matthew rövid gondolkodás után. – Egy hét elég? Fel tudsz készülni addig? – kérdezett engem unszolón.

– Nem tudom.

– Persze hogy felkészülsz – dudorászott Sophie a pocakjának. – Majd ő elrendezi a dolgaidat, kis boszorkány. Te leszel a keresztanyja – mondta Sophie sugárzó mosollyal. – Ennek örülni fog.

– Ha a babát is számoljuk, és a szellemeket persze nem, akkor kilencen vagyunk a szobában – mondta Marcus megtévesztően könnyed, társalgási hangnemben, ami arra emlékeztetett, ahogy Matthew szokott beszélni, amikor feszült volt.

– Négy boszorkány, három vámpír és két démon – mondta Sophie ábrándozva, és kezét továbbra is a pocakján tartotta. – De kellene még egy démon, mert anélkül nem tarthatunk konventikulumot. És mihelyst Matthew meg Diana is elmennek, még egy vámpírra is szükségünk lesz. Matthew anyja még él?

– Sophie fáradt – mondta Nathaniel mentegetődzve, még szorosabban átkarolva felesége vállát –, és ilyenkor nehéz összpontosítania.

– Mit mondott? – kérdezte Em Sophie-t, és közben igyekezett nyugodt hangon beszélni.

– Konventikulum – felelte Sophie, és tekintete már nem volt olyan ábrándos. – Titkos összejövetel, mint amilyet régen a disszenterek tartottak. Kérdezze meg őket – biccentett Marcus és Miriam felé.

– Én megmondtam neked, hogy itt nem a Bishopokról és a de Clermont-okról van szó – mondta Em Sarah-nak. – Még csak nem is Matthew-ról meg Dianáról, és nem is arról, hogy vajon együtt lehetnek-e. Sophie-ról és Nathanielről is szó van. A jövőről, ahogy Diana mondta. És így fogunk küzdeni a Nagytanács ellen. Nem külön-külön, családonként, hanem… Hogy is hívják?

– Konventikulumként – válaszolta Miriam. – Mindig is tetszett nekem ez a szó, olyan elragadóan baljóslatú – mosolygott elégedetten és visszabillent a sarkára.

– Ebből úgy tűnik, hogy az anyjának igaza volt. Idetartozik, közénk – fordult Matthew Nathanielhez.

– Persze hogy idetartoznak – mondta Sarah élénken. – A hálószobájuk készen áll, Nathaniel. Fönt van, a második ajtó jobbra.

– Köszönjük – mondta Nathaniel kissé megkönnyebbülten, bár továbbra is gyanakodva mustrálta Matthew-t.

– Marcus vagyok – nyújtott Matthew fia kezet a démonnak. Nathaniel erősen megszorította, alig reagálva arra, hogy milyen megdöbbentően hideg a vámpírhús.

– Látod, édesem? Még jó, hogy nem foglaltunk szobát abban a szállodában – mondta Sophie a férjének üdvözült mosollyal, majd Emet kereste a tömegben. – Van még keksz?