10. fejezet

Még amikor a lakosztályom ajtaját nyitottam ki, akkor is próbáltam kirázni a Matthew tekintetétől keletkezett jeget a vállamból. Odabent az üzenetrögzítőn egy pirosan villogó 13-as szám üdvözölt, és a mobilomon még további kilenc hangpostaüzenet volt. Mindet Sarah hagyta, és növekvő aggodalmat tükröztek azzal kapcsolatban, amit a hatodik érzéke az Oxfordban történtekről súgott neki.

Mivel képtelen voltam szembenézni a jövőbe túlságosan is belelátó nagynénéimmel, letekertem az üzenetrögzítő hangerejét, mindkét telefonon kikapcsoltam a csengőhangot, és kimerülten bebújtam az ágyba.

Másnap reggel, amikor futni indultam, és elhaladtam a portásfülke mellett, Fred egy halom, üzenetet tartalmazó cetlit lobogtatott felém.

– Később visszajövök értük – kiáltottam, mire ő feltartotta a hüvelykujját nyugtázásképpen.

A várostól északra fekvő mezőket és lápokat átszelő, megszokott földutakon kóboroltam. A testmozgás segített biztos távolságban tartani magamtól a bűntudatomat, amiért nem hívtam fel a nagynénéimet, és Matthew fagyos arcának emlékét.

Amikor visszaértem a college-ba, átvettem az üzeneteket, és kidobtam őket a kukába. Aztán kedvenc hétvégi szertartásaimmal halogattam az elkerülhetetlen hazatelefonálást: tojást meg teát főztem, összeszedtem a szennyest, és föltornyoztam az iratokat, amelyek szanaszét hevertek, és mindent beborítottak. Miután elvesztegettem a délelőtt nagy részét, nem maradt hátra más, mint felhívni New Yorkot. Ott még korán volt, de nem volt rá esély, hogy bárki is ágyban legyen még.

– Mégis hogy képzeled ezt, Diana? – érdeklődött Sarah köszönés helyett.

– Jó reggelt, Sarah – feleltem, lerogyva az egykor jobb napokat látott kandalló melletti fotelba és keresztbe téve a közeli könyvespolcra helyezett lábam. Ez el fog tartani egy ideig.

– Nem jó a reggel – szólt Sarah csípősen. – Magunkon kívül vagyunk. Mi folyik ott?

Em felvette a másik készüléket.

– Szia, Em – mondtam, megcserélve a lábaimat. Ez jó ideig el fog tartani.

– Zaklat téged az a vámpír? – kérdezte Em aggódva.

– Nem egészen.

– Tudjuk, hogy vámpírokkal és démonokkal töltöd az időt – szólt közbe a nagynéném türelmetlenül. – Elment az eszed, vagy van valami komoly baj?

– Nem ment el az eszem, és nincs semmi baj – feleltem. Az utóbbi hazugság volt, de szorítottam, és reméltem a legjobbakat.

– Tényleg azt hiszed, hogy átverhetsz minket? Nem hazudhatsz egy másik boszorkánynak! – kiáltott fel Sarah. – Ki vele, Diana!

Ennyit a tervről.

– Hadd beszéljen, Sarah – mondta Em. – Megbízunk Diana döntéseiben, emlékszel?

Az ezt követő csöndből arra következtettem, hogy ez ügyben volt némi ellentmondás. Sarah nagy levegőt vett, de Em leállította.

– Hol voltál tegnap este?

– Jógán. – E tudakozódás elől sehogy sem lehetett kitérni, de előnyömre vált, ha minden válaszom tömör és lényegre törő.

– Jógán? – kérdezte Sarah hitetlenkedve. – Miért jógázol ezekkel a teremtményekkel? Tudod, hogy veszélyes démonokkal és vámpírokkal vegyülni.

– Az órát egy boszorkány tartotta! – mondtam méltatlankodva, magam elé képzelve Amira derűs, bájos arcát.

– Ez a jógaóra, ez a vámpír ötlete volt? – kérdezte Em.

– Igen. Clairmont házában tartják.

Sarah utálkozó hangot hallatott.

– Mondtam, hogy ő volt – dünnyögte a nagynénémnek Em. A következő szavait nekem címezte. – Egy vámpírt látok közted és… valami között állni. Nem tudom pontosan, mi az.

– És én továbbra is azt mondom neked, Emily Mather, hogy ez badarság. A vámpírok nem védik meg a boszorkányokat – mondta Sarah metszőn és magabiztosan.

– De ez igen – mondtam.

– Mi? – kérdezte Em, és ordította Sarah.

– Már napok óta ezt teszi – feleltem. Az ajkamba haraptam, nem tudtam, hogyan mondjam el a történetet, aztán belekezdtem. – Történt valami a könyvtárban. Kikértem egy kéziratot, és meg volt babonázva.

Csönd volt.

– Egy megbabonázott könyv – mondta Sarah élénk érdeklődéssel a hangjában. – Varázskönyv volt?

Sarah az ilyen könyveknek valóságos szakértője volt, legnagyobb becsben álló tulajdona egy ősi, varázsigéket tartalmazó kötet volt, amely öröklődött a Bishop családban.

– Nem hiszem, hogy varázskönyv volt – mondtam. – Csak alkímiai ábrák látszottak benne.

– És mi más? – A nagynéném tudta, hogy ami látható, az csak a kezdet, ha megbabonázott könyvekről van szó.

– Valaki megigézte a kézirat szövegét. Halványan írott sorok mozogtak a lapok felszíne alatt, több rétegben.

Sarah New Yorkban nagy zajjal lerakta a kávésbögréjét.

– Ez azelőtt vagy azután volt, hogy Matthew Clairmont megjelent?

– Előtte – suttogtam.

– És nem gondoltad, hogy ez említésre méltó, amikor elmondtad, hogy találkoztál egy vámpírral? – kérdezte Sarah, nem is próbálva palástolni dühét. – Istenemre, Diana, olyan meggondolatlan tudsz lenni. Hogyan volt ez a könyv megbabonázva? És ne mondd, hogy nem tudod.

– Fura szaga volt. És éreztem, hogy valami… nem stimmel. Először nem tudtam fölemelni a fedelét. Ráraktam a tenyeremet.

Megfordítottam a kezem az ölemben és felidéztem az érzést, amivel azonnal felismertem a kéziratot, félig-meddig azt várva, hogy látni fogom a csillámlást, amit Matthew említett.

– És? – kérdezte Sarah.

– Bizsergett a tenyerem alatt, aztán sóhajtott és… elernyedt. Éreztem a bőrön és a borítólap fáján keresztül.

– Hogyan sikerült feloldanod azt a varázslatot? Mondtál valamit? Mire gondoltál? – kérdezte Sarah most már teljesen felcsigázva.

– Nem használtam boszorkányságot, Sarah. A kutatásom miatt kellett megnéznem a könyvet, és rátettem a tenyerem, de ennyi – azzal vettem egy nagy levegőt. – Miután kinyitottam, készítettem néhány jegyzetet, becsuktam, és visszaadtam a kéziratot.

– Te visszaadtad? – Hangos csattanást hallottam, amikor Sarah telefonja földet ért. Összerezzentem, és eltartottam a fülemtől a kagylót, de ízes nyelvezete még így is hallható volt.

– Diana – mondta Em elhaló hangon. – Ott vagy?

– Itt vagyok – mondtam élesen.

– Diana Bishop, több eszed is lehetett volna – szólt Sarah szemrehányó hangon. – Hogy küldhettél vissza egy varázstárgyat, amit nem értettél teljesen?

A nagynéném megtanított rá, hogyan ismerjek fel elbűvölt és megbabonázott tárgyakat – és arra is, hogy mit tegyek velük. Nem volt szabad megérinteni vagy mozgatni őket, amíg nem lehetett tudni, miben áll varázsos voltuk. A varázslatokkal finoman kellett bánni, mert sok tartalmazott beépített védekező mechanizmusokat.

– Mit kellett volna tennem, Sarah? – kérdeztem, és hallottam magamon, hogy védekezem. – Nem megyek el a könyvtárból, amíg te meg nem vizsgálod? Péntek este volt. Haza akartam menni.

– Mi történt, amikor visszaadtad? – kérdezte Sarah szigorúan.

– Mintha lett volna valami fura a levegőben – ismertem be. – És mintha a könyvtár azt a benyomást keltette volna, hogy összezsugorodik, ha csak egy pillanatra is.

– Visszaküldted a kéziratot, és ezzel újra működésbe hoztad a varázslatot – mondta Sarah, és megint káromkodott. – Kevés boszorkány annyira ügyes, hogy olyan varázslatot találjon ki, ami automatikusan visszaáll, ha megtörik. Nem amatőrrel van dolgod.

– Ez az az energia, ami Oxfordba vonzotta őket – mondtam, hirtelen megértve. – Nem az, hogy kinyitottam a kéziratot, hanem az, hogy visszaállt a varázs. A teremtmények nem csak jógáznak, Sarah. Vámpírok és démonok vesznek körül a Bodleyban. Clairmont hétfő este jött a könyvtárba abban a reményben, hogy belepillanthat a kéziratba, azután, hogy hallotta, amint két boszorkány erről beszélget. Kedden már hemzsegett tőlük a könyvtár.

– Na tessék, már megint – sóhajtott Sarah.– Még a hónap vége előtt démonok fognak fölbukkanni Madisonban, téged keresve.

– Kell hogy legyenek boszorkányok, akiknek számíthatsz a segítségére. – Em próbált ügyelni arra, hogy a hangja ne remegjen, de hallottam benne az aggodalmat.

– Vannak boszorkányok – mondtam vontatottan –, de nem túl segítőkészek. Egy barna tweedzakós varázsló megpróbált behatolni a fejembe. És sikerült is volna neki, ha nincs Matthew.

– A vámpír közéd és egy másik boszorkány közé állt? – szörnyedt el Em. – Az nem járja. Aki nem tartozik közénk, az nem avatkozhat bele a boszorkányok ügyeibe.

– Legyél inkább hálás! – kiáltottam. Meglehet, nem akartam, hogy Clairmont kioktasson, és nem akartam ismét vele reggelizni, de azért érdemelt némi dicséretet. – Ha nem lett volna ott, nem tudom, mi történt volna. Azelőtt egy boszorkány se volt még soha ennyire… támadó velem szemben.

– Talán egy időre el kéne jönnöd Oxfordból – javasolta Em.

– Nem megyek el csak azért, mert van egy neveletlen boszorkány a városban.

Em és Sarah a kagylóra szorították a kezüket, és egymással suttogtak.

– Nekem ez egy csöppet sem tetszik – szólt végül a nagynéném olyan hangon, ami azt sugallta, hogy a világ éppen széthullóban van. – Megbabonázott könyvek? Démonok, akik követnek téged? Vámpírok, akik jógázni visznek? Boszorkányok, akik egy Bishopot fenyegetnek? A boszorkányok kerülni szokták a feltűnést, Diana. Még az emberek is tudni fogják, hogy valami történik.

– Ha Oxfordban maradsz, észrevétlenebbnek kell lenned – értett egyet Em. – És ha ez már nem lehetséges, akkor nincs abban semmi rossz, ha hazajössz egy időre, és hagyod, hadd csillapodjanak le a kedélyek. Nincs már nálad a kézirat. Talán ráunnak.

Ezt egyikünk sem gondolta valószínűnek.

– Nem futok el.

– Ezzel nem futnál el – tiltakozott Em.

– De igen – mondtam. És egy picit sem akartam gyávának mutatkozni mindaddig, amíg Matthew Clairmont a közelben van.

– Nem lehet veled minden nap minden percében, drágám – mondta Em szomorúan, meghallva ki nem mondott gondolataimat.

– Természetesen nem – mondta Sarah komoran.

– Nem kell nekem Matthew Clairmont segítsége. Tudok én vigyázni magamra – vágtam vissza.

– Diana, az a vámpír nem merő szívjóságból védelmez téged – mondta Em. – Te jelentesz a számára valamit, ami kell neki. Rá kell jönnöd, mi az.

– Talán tényleg érdekli az alkímia. Talán csak unatkozik.

– A vámpírok nem unatkoznak – mondta Sarah metszőn –, különösen ha boszorkányvér van a közelben.

Nem lehetett mit tenni a nagynéném előítéleteivel. Nagy volt a kísértés, hogy meséljek neki a jógázásról, ahol több mint egy órán át nagyszerűen éreztem magam, megszabadulva a félelemtől, amit a többi teremtmény iránt éreztem. De nem volt értelme.

– Elég – mondtam határozottan. – Matthew Clairmont nem fog közelebb kerülni, és nem kell aggódnotok azon, hogy a továbbiakban megbabonázott kéziratokkal babrálnék. De nem megyek el Oxfordból, és ez az utolsó szavam.

– Rendben – felelte Sarah. – De innen nem tehetünk sokat, ha rosszra fordulnak a dolgok.

– Tudom, Sarah.

– És legközelebb, ha valami varázsos dolog kerül hozzád, akár számítottál rá, akár nem, viselkedj boszorkányként, aki vagy, ne úgy, mint valami hülye ember. Ne akarj nem tudomást venni róla, és ne beszéld be magadnak, hogy csak képzelődsz – szólt Sarah. Számára a szándékos tudatlanság és a természetfölötti elutasítása volt a két legidegesítőbb dolog az emberekben. – Bánj vele tisztelettel, és ha nem tudod, mit tegyél, kérj segítséget.

– Ígérem – mondtam gyorsan, mert le akartam tenni a telefont. De Sarah még nem végzett.

– Sosem hittem, hogy megérem a napot, amikor egy Bishop egy vámpír védelmére szorul, és nem a saját erejére támaszkodik – mondta. – Az anyám biztosan forog a sírjában. Ez történik, ha nem nézel szembe azzal, hogy ki vagy, Diana. Nyakig vagy a pácban, és mindez csak azért, mert azt hitted, semmibe veheted az örökségedet. Ez nem így működik.

A Sarah-ból áradó keserűség belengte a szobámat még sokkal azután is, hogy letettem a telefont.

Másnap reggel félórán át nyújtó jógagyakorlatokat végeztem, aztán főztem egy teát. Vanília– és virágillata kényeztetett, és épp elég koffeint tartalmazott ahhoz, hogy ne bóbiskoljak el délután, de ne maradjak ébren éjszaka. Miután a teafű kiázott, egy törülközőbe csavartam a fehér porcelánkannát, hogy megőrizze a meleget, és a kandalló melletti székhez vittem, amit arra tartottam fenn, ha alaposan el akartam gondolkodni valamiről.

A tea ismerős illata megnyugtatott. Térdemet az államhoz húzva áttekintettem a hetemet. Akárhol kezdtem is, azon kaptam magam, hogy visszatérek a Matthew Clairmont-tal folytatott utolsó beszélgetésig. Lehet, hogy hiába tettem erőfeszítéseket annak megelőzésére, hogy a varázslat beszűrődjön az életembe és a munkámba?

Ha elakadtam a kutatásban, mindig egy üres, csillogó fehér asztalt képzeltem magam elé, amelyen ott volt a bizonyíték, mint egy kirakós játék. Ez levette rólam a terhet, és az egész gyerekjátéknak tűnt.

Most az egész múlt hetet erre az asztalra borítottam – az Ashmole 782-t, Matthew Clairmont-tot, Agatha Wilson elkalandozó figyelmét, a tweedzakós varázslót, a hajlamomat a csukott szemmel járásra, a teremtményeket a Bodleyban, azt, ahogy levettem a polcról a folyóiratot, meg Amira jógaóráját. Tologattam a fénylő darabokat, összerakva néhányat, hátha kiadnak valamit, de túl sok volt a hézag, és nem lehetett kivenni, mit ábrázol a kép.

Néha véletlenszerűen felemeltem egy bizonyítékot, ami ráébresztett, mi az, ami nagyon fontos. Képzeletbeli ujjamat az asztalra rakva kihúztam egy idomot, arra számítva, hogy az Ashmole 782-t fogom látni, de Matthew Clairmont sötét szeme nézett vissza rám.

Miért volt ez a vámpír olyan fontos?

A kirakós játékom darabjai saját akaratuk szerint kezdtek mozogni, és olyan gyorsan rendeződtek különféle alakzatokba, hogy lehetetlen volt követni. Képzeletbeli kezemmel az asztalra csaptam, és a darabok abbahagyták táncukat. A tenyerem bizsergett a felismeréstől.

Ez már nem játék volt, hanem varázslat. És ha tényleg az volt, akkor használtam a tanulmányaim során, az egyetemi óráimon, és most már a tudományos munkámban is. De a varázslat számára nem volt hely az életemben, és nem voltam hajlandó elfogadni azt a lehetőséget, hogy tudtomon kívül megszegtem a saját szabályaimat.

Másnap a szokásos időben érkeztem a könyvtár ruhatárába, felmentem a lépcsőn, a kölcsönzőpult közelében befordultam, és felkészültem rá, hogy meglátom őt.

Clairmont nem volt ott.

– Óhajt valamit? – kérdezte Miriam ingerlékeny hangon, végigkaristolva székével a padlót, ahogy felállt.

– Hol van Clairmont professzor?

– Vadászik Skóciában – mondta Miriam, és a szeme idegenkedve pattant fel.

Vadászik. Nagyot nyeltem.

– Ó. És mikor jön vissza?

– Becsületszavamra nem tudom, doktor Bishop – azzal Miriam karba fonta a kezét, és apró lábát előrébb tette.

– Azt reméltem, hogy elvisz jógára a Régi Lakba ma este – mondtam elhaló hangon, próbálva előhozakodni egy ésszerű mentséggel arra, hogy megálltam.

– Ezt a kocsijában hagyta pénteken – szólt Miriam, majd megfordult, és fölvett egy bolyhos fekete gombolyagot. Felém hajította, én meg elkaptam.

– Köszönöm – válaszoltam. A pulóveremnek szegfű– és fahéjillata volt.

– Jobban kéne vigyáznia a dolgaira – dörmögte Miriam. – Maga boszorkány, doktor Bishop. Vigyázzon maga magára, és ne hozza többé Matthew-t ebbe a lehetetlen helyzetbe.

Szó nélkül sarkon fordultam, és odamentem Seanhoz, hogy elhozzam a kézirataimat.

– Minden rendben? – kérdezte a homlokát ráncolva és Miriamot mustrálva.

– A legnagyobb rendben.

Bemondtam a szokásos ülésszámomat, és amikor még mindig aggodalmasnak látszott, szívélyesen rámosolyogtam.

Hogy merészel Miriam így beszélni velem? – füstölögtem, miközben letelepedtem az asztalomnál.

Az ujjaim viszkettek, mintha rovarok százai mászkáltak volna a bőröm alatt. Apró, kékeszöld szikrák sültek ki az ujjaim között és apró energiafoszlányokat bocsátottak ki, ahogy előtörtek a testemből. Ökölbe szorítottam a kezem, és gyorsan ráültem.

Ez nem volt jó. Mint az egyetem minden tagja, esküt tettem, hogy nem használok tüzet és nyílt lángot Bodley könyvtárában. Amikor az ujjaim utoljára így viselkedtek, tizenhárom éves voltam, és ki kellett hívni a tűzoltókat, hogy eloltsák a lángokat a konyhában.

Amikor az égető érzés enyhült, óvatosan körülnéztem, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Egyedül voltam a Selden End épületrészben, úgyhogy senki nem volt tanúja a tűzijátéknak, amit rendeztem. Kihúztam a kezem a combom alól, és tüzetesen megvizsgáltam, hátha további, természetfölötti tevékenységre utaló jeleket találok. A kék máris ezüstös-szürkére halványult, ahogy az erő kezdett visszahúzódni az ujjbegyeimből.

Csak azután nyitottam ki az első dobozt, hogy meggyőződtem róla, nem fogom felgyújtani, és úgy tettem, mintha semmi különös nem történt volna. Mindazonáltal még mindig haboztam, hozzáérjek-e a számítógépemhez, nehogy az ujjaim összeolvadjanak a műanyag billentyűkkel.

Nem meglepő módon nehéz volt összpontosítani, és még ebédidőben is ugyanaz a kézirat hevert előttem. Talán egy kis teától megnyugodnék.

A tanítás kezdetén legalább néhány ember olvasóra lehetne számítani a Duke Humfrey középkori szárnyában, de ma csak egy volt: egy idős nő nagyítóval tanulmányozott egy díszes iniciálékkal ellátott kéziratot. A nő egy ismeretlen démon és az egyik múlt heti vámpírnő közé préselődve ült. Gillian Chamberlain is ott volt, és négy másik boszorkánnyal együtt haragosan néztek rám, mintha az egész fajunkat hagytam volna cserben.

Miközben elsiettem Miriam mellett, megálltam az asztalánál.

– Felteszem, arra utasították, hogy kövessen, amikor elmegyek ebédelni. Jön?

– Csak ön után – rakta le eltúlzott óvatossággal a ceruzáját.

Mire odaértem a hátsó lépcsőhöz, Miriam már előttem járt.

– Arra menjen le – mutatott a másik oldalon lévő lépcsőre.

– Miért? Nem mindegy?

– Tegyen belátása szerint – vont vállat.

Lejjebb mentem egy lépcsősorral, és bepillantottam a felső olvasói terembe vezető lengőajtóba vágott, kis ablakon. Elállt a lélegzetem.

A terem zsúfolásig volt teremtményekkel. Külön csoportosultak. Az egyik hosszú asztalnál kizárólag démonok ültek – elég szembetűnőek voltak, mert egyetlen könyv se feküdt előttük, se nyitott, se csukott. A vámpírok egy másik asztalnál ültek, testük tökéletesen mozdulatlan, és egyszer sem pislogtak. Úgy tűnt, a boszorkányok szorgalmasan dolgoznak, de a ráncok a homlokukon inkább a bosszúság, semmint az összpontosítás jelei voltak, mivel a démonok és a vámpírok már korábban elfoglalták a lépcsőhöz legközelebb eső asztalokat.

– Nem csoda, hogy nem szabad vegyülnünk. Egyetlen ember sem tudna szó nélkül elmenni emellett – jegyezte meg Miriam.

– Mit csináltam már megint? – kérdeztem súgva.

– Semmit. Matthew nincs itt – mondta tárgyilagosan.

– Miért félnek annyira Matthew-tól?

– Őt kell megkérdeznie. A vámpírok nem fecsegnek. De ne aggódjon – folytatta, kivillantva hegyes, fehér fogait –, ezek tökéletesen működnek, úgyhogy nincs mitől tartania.

Kezemet a zsebembe mélyesztve nagy robajjal lesiettem a lépcsőn, utat törve magamnak a belső udvarban lévő turisták között. A könyvesboltban bekaptam egy szendvicset, és ittam egy üveg vizet. Miriamot akkor láttam meg, amikor a kijárat felé haladva elmentem mellette. Félretette a krimit, amit olvasott, és utánam eredt.

– Diana – kérdezte halkan, amikor áthaladtunk a könyvtár kapuján –, mire készül?

– Ahhoz semmi köze – szóltam vissza ingerülten.

Miriam sóhajtott.

Miután visszaértem a Duke Humfreyba, megkerestem a barna twedzakós varázslót. Miriam úgy állt a középső közlekedőfolyosón, mint egy szobor, és fürkészve figyelt.

– Maga a főnök? – kérdeztem. Ő igenlően biccentett a fejével. – Diana Bishop vagyok – mondtam kezet nyújtva.

– A nevem Peter Knox. És jól tudom, ki maga. Rebecca és Stephen gyermeke – ujjbegyével megérintette az enyémet. Egy XIX. századi varázskönyv hevert előtte, mellette pedig egy halom kézikönyv.

A név ismerős volt, bár nem tudtam hová tenni, és a szüleim nevét ennek a varázslónak a szájából hallani nem volt túl megnyugtató. Nagyot nyeltem.

– Kérem, távolítsa el a… barátait a könyvtárból. Az új diákok ma érkeznek, és nem lenne jó megijeszteni őket.

– Ha tudnánk néhány szót váltani nyugodtan, doktor Bishop, biztos vagyok benne, hogy valahogy megegyeznénk – azzal feltolta a szemüvegét az orrnyergére. Minél közelebb voltam Knoxhoz, annál nagyobb veszélyt éreztem. A körmöm alatt a bőr vészjóslón bizseregni kezdett. – Tőlem nincs semmi félnivalója – mondta bánatosan. – Viszont attól a vámpírtól…

– Maga azt hiszi, hogy találtam valamit, ami a boszorkányoké – vágtam a szavába. – Már nincs nálam. Ha az Ashmole 782-t akarja, ott vannak a kérőlapok az íróasztalon maga előtt.

– Nem érti a helyzet összetettségét.

– Nem, és nem is akarom érteni. Kérem, hagyjanak békén.

– Külsőleg nagyon hasonlít az anyjára – jártatta végig a tekintetét Knox az arcomon. – De úgy látom, van magában valamennyi Stephen konokságából is – jegyezte meg. Irigység és bosszúság keverékét éreztem, mint mindig, amikor egy boszorkány a szüleimre vagy a családom történetére utal, mintha nekik is ugyanannyi közük lenne hozzá. – Megpróbálom – folytatta –, de azok fölött az állatok fölött – intett a közlekedőfolyosó felé, ahol a Rém nővérek egyike érdeklődve nézett minket – nincs hatalmam.

Némi habozás után odamentem, ahol a vámpírnő ült.

– Biztos vagyok benne, hogy hallotta a beszélgetésünket, és bizonyára azt is tudja, hogy már így is két vámpír közvetlen felügyelete alatt állok – mondtam. – Nyugodtan maradjon, ha nem bízik Matthew-ban és Miriamban. De a többieket tüntesse el a felső olvasóteremből.

– A vámpíroknak nem érdemes időt vesztegetni a boszorkányokra, de maga ma rengeteg meglepetést szerez, Diana Bishop. Ha elmesélem Clarissa nővéremnek, hogy miből maradt ki! – szólt a vámpírnő kényelmes, ráérős vontatottsággal. Szavain érződött a kifogástalan jó modor és a kitűnő neveltetés. Elmosolyodott, a fogsora megvillant a középkori szárny gyenge fényében. – Egy magafajta gyermek szembeszáll Knoxszal? Alig várom, hogy elmesélhessem.

Levettem a szemem tökéletes vonásairól, és odébbálltam, egy ismerős démonarc után kutatva.

A démon, aki imádta a presszókávét forró tejjel, a számítógép-termináloknál őgyelgett. Fejhallgató volt rajta, és alig hallhatóan dúdolt valami zenére, amit nem is hallott, mivel a zsinór vége szabadon himbálódzott combja magasságában. Mihelyst levette a fehér műanyag hallgatókat a füléről, megpróbáltam érzékeltetni vele a helyzet komolyságát.

– Figyeljen, nyugodtan szörföljön a neten idefenn. De van egy kis gond odalenn. Nem feltétlenül kell engem két tucat démonnak figyelnie.

– Időben meg fogja tudni – mondta a démon engedékeny hangon.

– Lehetne, hogy messzebbről figyelnek? A színházból? Vagy az azzal szemközti kocsmából? – próbáltam segítőkész lenni. – Ha nem, az ember olvasók kérdezősködni fognak.

– Mi nem vagyunk olyanok, mint maga – mondta álmatagon.

– Ez azt jelenti, hogy nem tud vagy nem fog segíteni? – próbáltam nem türelmetlennek hangzani.

– Az egy és ugyanaz. Nekünk is tudnunk kell.

A dolog kezdett nevetséges lenni.

– Nagyra értékelném, ha tudna tenni valamit azért, hogy csökkenjen itt a nyomás.

Miriam még mindig engem figyelt. Figyelmen kívül hagyva őt, visszatértem az íróasztalomhoz.

A teljességgel eredménytelen nap végén megmasszíroztam az orrnyergemet, halkan káromkodtam egyet, és összecsomagoltam a dolgaimat.

Másnap reggel a Bodley sokkal kevésbé volt zsúfolt. Miriam bőszen jegyzetelt, és fel sem nézett, amikor elhaladtam mellette. Clairmont-nak még mindig nem volt semmi jele. De még így is mindenki betartotta a szabályokat, amiket ő némán, de egyértelműen megállapított, és valamennyien távol maradtak a Selden End épületrésztől. Gillian a középkori szárnyban volt, és a papiruszai fölé görnyedt, akárcsak a Rém nővérek meg néhány démon. Gillian kivételével, aki tényleg dolgozott, a többiek csak úgy tettek, mintha dolgoznának, de a látszat tökéletes volt. Miután a délelőtt közepén ittam egy forró teát, bekukkantottam a lengőajtón a felső olvasóterembe is, és csak néhány teremtmény nézett fel. A zenekedvelő, kávéimádó démon is köztük volt. Ujját a homlokához érintette és cinkosán rám kacsintott.

Egész sokat dolgoztam, igaz, nem eleget, hogy bepótoljam a tegnapot. Olyan alkímiai versek – igen bonyolult szövegek – olvasásával kezdtem, amelyeket Máriának, Mózes testvérének tulajdonítottak. A vers egyik része így szólt: Három óra, és a három por/ a végén mindig összeforr. A sorok értelme rejtély maradt, bár a legvalószínűbb az volt, hogy az ezüst, az arany és a higany kémiai elegyéről van szó. Vajon Chris el tudna végezni egy kísérletet a vers alapján? Eltűnődtem, számba véve az esetlegesen lejátszódó vegyi folyamatokat.

Aztán egy másik, névtelen költeménnyel kezdtem foglalkozni, amelynek az volt a címe, hogy Vers a háromszoros bölcs tűzről. Könnyen fel lehetett ismerni a hasonlóságokat a benne alkalmazott képek és a között a díszes iniciálé között, amit tegnap láttam, és ami egy alkímiai hegyet ábrázolt, telis-tele bányákkal meg nemesfémek és drágakövek után kutató bányászokkal.

E bányában két régi kőre leltek

S az ősök szentnek nevezték e földet

Tudták, hogy mennyit ér rejtőző kincse

S a természetet magával termékenyítve

Ráleltek mélyében igaz aranyára

S a föld minden titkos kincsét feltárta.

Elfojtottam egy sóhajt. A kutatásom sokkalta bonyolultabb lenne, ha nemcsak a tudományt, hanem a költészetet is össze kéne kötnöm a képzőművészettel.

– Biztosan nehéz a kutatásodra összpontosítani, miközben vámpírok figyelnek.

Gillian Chamberlain állt mellettem, mogyorószín szemében elfojtott rosszindulat csillogott.

– Mit akarsz, Gillian?

– Csak próbálok barátságos lenni, Diana. Nővérek vagyunk, nem emlékszel?

Gillian fénylő, fekete haja a gallérjára omlott. Selymes puhasága azt sugallta, hogy nem okoznak neki gondot az elektrosztatikus töltés hullámai. Bizonyára rendszeresen felszabadítja az erejét. Megremegtem.

– Nincsenek nővéreim, Gillian. Egyke vagyok.

– Nem is baj. A családod bőven elég bajt kevert már eddig is. Gondold meg, mi történt Salemben. Az egész Bridget Bishop hibája volt – mondta Gillian gonosz hangon.

Na tessék, már megint, gondoltam, becsukva az előttem fekvő kötetet. A Bishopok szokás szerint ellenállhatatlan beszédtémának bizonyultak.

– Miről beszélsz, Gillian? – kérdeztem éles hangon. – Bridget Bishopot bűnösnek találták boszorkányságban, és kivégezték. Nem ő kezdeményezte a boszorkányüldözést; ő is csak az áldozata volt, éppúgy, mint a többiek. Tudod nagyon jól, ahogy az összes többi boszorkány is ebben a könyvtárban.

– Bridget Bishop magára vonta az emberek figyelmét, először azokkal a játékbabáival, aztán a kihívó ruháival és az erkölcstelenségével. Ha ő nincs, az emberek hisztériája elmúlt volna.

– Ártatlannak találták boszorkányságban – vágtam vissza ingerülten.

– 1680-ban, de senki nem hitte el, miután megtalálták a tűkkel átszúrt, letépett fejű babákat a pincéje falában. Azután Bridget semmit sem tett azért, hogy megvédje a boszorkánytársait, nehogy ők is gyanúba keveredjenek. Túlságosan önálló volt – mondta Gillian, majd lehalkította a hangját. – Ez volt az anyád végzetes hibája is.

– Állj le, Gillian – szóltam. A levegő körülöttünk természetellenesen hidegnek és tisztának tűnt.

– Az anyád és az apád magukba zárkóztak, mint te. Azt hitték, hogy nincs szükségük a cambridge-i boszorkánygyülekezet segítségére, miután összeházasodtak. Úgy kellett nekik!

Lehunytam a szemem, de akkor is magam előtt láttam a képet, amit egész életemben próbáltam elfelejteni: anyám és apám összezúzott testtel, vérbe fagyva fekszenek egy krétával megjelölt kör közepén, valahol Nigériában. A nagynéném akkor nem akarta megosztani velem a haláluk részleteit, úgyhogy besurrantam a közkönyvtárba, hogy utánanézzek, mi történt velük. Ott láttam először a képet és az azt kísérő szenzációhajhász főcímet. Azután évekig rémálmaim voltak.

– A cambridge-i boszorkánygyülekezet semmit sem tudott volna tenni, hogy megelőzze a szüleim meggyilkolását. Egy másik kontinensen ölték meg őket szörnyű emberek.

Megfogtam a székem karfáját, remélve, hogy nem látja meg fehér ujjízületeimet.

– Nem emberek voltak, Diana – nevetett fel bántón Gillian. – Ha azok lettek volna, a gyilkosokat elkapják és felelősségre vonják – azzal lehajolt, és az arca közel került az enyémhez. – Rebecca Bishop és Stephen Proctor titkolództak a többi boszorkány előtt. Le kellett lepleznünk ezeket a titkokat. A haláluk sajnálatos volt, de szükséges. Az apádnak nagyobb ereje volt, mint arról valaha álmodtunk.

– Ne beszélj az én családomról és az én szüléimről úgy, mintha bármi közöd lenne hozzájuk. Emberek ölték meg őket – közben zúgni kezdett a fülem, és a minket körülvevő hidegség fokozódott.

– Biztos vagy benne? – suttogta Gillian, amitől végigfutott a hideg a hátamon. – Boszorkányként tudnád, ha hazudnék neked.

Uralkodtam a vonásaimon, azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem mutatom zavarodottságomat. Amit Gillian a szüleimről mondott, nem lehetett igaz, és mégse volt nyoma a finom vészjeleknek, amik jellemzően kísérik azt, ha egy boszorkány valótlant állít egy másiknak – a düh szikrája, a megvetés túláradó érzése.

– Legközelebb, amikor, visszautasítod a meghívást a boszorkánygyűlésre, gondolj arra, mi történt Bridget Bishoppal és a szüleiddel – mormogta Gillian. Az ajka olyan közel volt a fülemhez, hogy éreztem a leheletét a bőrömön. – Egy boszorkány nem titkolódzhat a többi boszorkány előtt. Mert ha mégis így tesz, rossz dolgok történnek.

Gillian fölegyenesedett és néhány másodpercig rám meredt. A pillantása okozta bizsergés annál kellemetlenebbé vált, minél tovább nézett. Mereven bámultam az előttem lévő, csukott kéziratot, nem voltam hajlandó a szemébe nézni.

Miután elment, a levegő hőmérséklete normalizálódott. Amikor a szívem már nem kalapált, és a fülem már kevésbé zúgott, remegő kézzel összepakoltam a holmimat, nagyon visszakívánkozva a lakosztályomba. Az adrenalin ott keringett a testemben, és nem tudtam biztosan, mennyi ideig bírom, mielőtt pánikba esek.

Baj nélkül sikerült kijutnom a könyvtárból, elkerülve Miriam éles pillantását. Ha Gilliannek igaza van, nem az emberi félelemmel, hanem boszorkánytársaim féltékenységével kapcsolatban kellett elővigyázatosnak lennem. Apám rejtett képességeinek említésére olyasvalami villant át az agyamon, amire csak halványan emlékeztem, és amikor megpróbáltam elég hosszú időre rögzíteni lelki szemeim előtt, hogy tisztán lássam, nyoma veszett.

A New College-ban Fred egy maroknyi levéllel üdvözölt a portásfülkéből. Egy krémszínű, vastag, jellegzetes tapintású, természetes rostokból szőtt boríték feküdt a tetején. Az igazgatótól jött, berendelt egy italra vacsora előtt. A lakosztályomba érve fontolóra vettem, hogy fölhívom a titkárnőjét, és betegséget színlelek, így bújva ki a meghívás alól. Forgott velem a világ, és kevés esély volt rá, hogy jelenlegi állapotomban akár egy csepp sherry is a gyomromban maradjon.

De a college gavallérosan viselkedett, amikor lakóhelyért folyamodtam. Az volt a legkevesebb, hogy személyesen fejezem ki a hálámat. Szakmai kötelességtudatom kezdte elnyomni a Gillian által fölkavart szorongást. Úgy kapaszkodtam tudósi mivoltomba, mint egy mentőövbe, és elhatároztam, hogy kinyilvánítom a köszönetem.

Miután átöltöztem, átmentem az igazgató lakásához, és becsöngettem. A college személyzetének egyik tagja nyitott ajtót, és beljebb tessékelt, a szalonba vezetve.

– Üdvözlöm, doktor Bishop.

Nicholas Marsh kék szeme sarkában ráncok voltak, hófehér haja és kerek, piros orcái miatt pedig úgy nézett ki, mint a Mikulás. Szívélyességétől megnyugodva és szakmai kötelességtudattal felvértezve rámosolyogtam.

– Jó napot, Marsh professzor – köszöntem, és megragadtam kinyújtott kezét. – Köszönöm, hogy meghívott.

– Már rég esedékes volt, attól tartok. Tudja, Olaszországban voltam.

– Igen, a gazdasági igazgató mondta.

– Akkor megbocsátott azért, hogy ilyen sokáig elhanyagoltam. Remélem, jóvá tehetem azzal, hogy bemutatom egy régi barátomnak, aki néhány napig Oxfordban tartózkodik. Neves író és olyan témákról ír, amelyek érdekelhetik.

Marsh félreállt, így megpillanthattam a sűrű, őszbe vegyülő, barna hajat, és egy barna tweedzakó ujját. Halálra dermedtem zavaromban.

– Hadd mutassam be Peter Knoxot – mondta az igazgató, szelíden megfogva a könyökömet. – Ő már ismeri az ön munkásságát.

A varázsló felállt. Végre rájöttem, mi nem jutott eszembe. Knox neve szerepelt a vámpírgyilkosságokról szóló újságcikkben. Ő volt a szakértő, akit a rendőrség az okkult beütésű halálesetek vizsgálatához hívott. Az ujjaim viszketni kezdtek.

– Jó napot, doktor Bishop – szólt Knox kezet nyújtva. – Már láttam önt a Bodleyban.

– Igen, az lehetséges – azzal én is kinyújtottam a kezem, és megkönnyebbülten láttam, hogy nem szikrázik. A lehető legrövidebben kezet ráztunk.

Jobb kezén az ujjbegyek kissé megrezzentek, a bőr és a csontok egy pillanatra összehúzódtak, majd kiengedtek; egy ember észre sem vette volna. A gyerekkoromat juttatta eszembe, amikor az anyám keze rezzent így meg és húzódott össze, hogy palacsintát készítsen vagy összehajtsa a tiszta ruhát.

Megcsörrent a telefon.

– Attól tartok, ezt fel kell vennem – kért elnézést Marsh. – Kérem, foglaljanak helyet.

A lehető legtávolabb ültem Knoxtól, egy egyenes támlájú faszékre telepedve, amit rendszerint a kegyvesztett hallgatóknak tartottak fenn.

Knox és én csöndben várakoztunk, amíg Marsh a telefonba mormogott és cöcögött. Lenyomott egy gombot a kapcsolótáblán és odajött hozzám, kezében egy pohár sherryvel.– A rektor az. Két gólya eltűnt – mondta, az egyetemi szlengből kölcsönözve a kifejezést az elsőévesekre. – Önök csak csevegjenek, amíg én ezzel foglalkozom a dolgozószobámban. Kérem, bocsássanak meg.

Távoli ajtók nyíltak és csukódtak, elfojtott hangok tanácskoztak az előszobában, aztán csönd lett.

– Eltűnt diákok? – kérdeztem egykedvűen. Knox egész biztosan varázslattal rendezte meg mind az eltűnést, mind a telefont, amivel elhívták Marsh-ot.

– Nem értem, doktor Bishop – mormogta Knox. – Sajnálatos, ha az egyetem nem talál két gyereket. Azonkívül ez lehetőséget nyújt nekünk arra, hogy bizalmasan beszéljünk.

– Miről kéne beszélnünk? – azzal beleszagoltam a sherrymbe, és imádkoztam, hogy az igazgató visszatérjen.

– Nagyon sok dologról.

Az ajtóra pillantottam.

– Nicholas nem szabadul fel teendői alól, amíg mi nem végzünk.

– Akkor essünk túl rajta, hogy az igazgató visszatérhessen az italához.

– Ahogy óhajtja – szólt Knox. – Mondja meg nekem, doktor Bishop: mi szél hozta Oxfordba?

– Az alkímia – feleltem. Úgy terveztem, válaszolok a kérdéseire, ha másért nem, hát azért, hogy Marsh visszajöjjön a szobába, de nem mondok többet a kelleténél.

– Tudnia kellett, hogy az Ashmole 782 meg van babonázva. Akinek akár egy csepp Bishop-vér is csörgedezik az ereiben, annak nem kerülheti el a figyelmét. Miért küldte vissza? – kérdezte Knox haragos tekintettel. Legalább annyira akarta a kéziratot, mint Matthew Clairmont, ha nem jobban.

– Végeztem vele – mondtam, de nehéz volt kifejezéstelen hangon beszélni.

– Nem volt valami a kézirattal kapcsolatban, ami felkeltette volna az érdeklődését?

– Semmi.

Peter Knox elhúzta a száját. Tudta, hogy hazudok.

– Megosztotta a megfigyeléseit a vámpírral?

– Felteszem, Clairmont professzorra gondol.

Amikor a teremtmények nem voltak hajlandóak tulajdonneveket használni, azzal tagadták, hogy akik nem voltak hozzájuk hasonlóak, velük egyenrangúak lettek volna.

Knox újra kiegyenesítette az ujjait. Már azt hittem, rám fogja őket emelni, de aztán a szék karfájára kulcsolta őket.

– Mind tiszteljük a családját, és amit maga kiállt. Mindazonáltal a bevett gyakorlattól eltérő kapcsolat, amit ezzel a teremtménnyel folytat, kérdéseket vet fel. Azzal, hogy csak magára gondol, elárulja ősi vérvonalát. Ez nem mehet így tovább.

– Clairmont professzor szakmabeli – mondtam, elterelve a beszélgetést a családról –, és nem tudok semmit a kéziratról. Csak néhány perc erejéig volt nálam. Igen, tudtam, hogy igézet alatt áll. De ez lényegtelen volt számomra, mivel én azért kértem ki, hogy a tartalmát tanulmányozzam.

– A vámpír több mint egy évszázada akarja azt a könyvet – mondta Knox mérgesen –, és nem szabad engedni, hogy hozzájusson.

– Miért? – mondtam az elfojtott dühtől rekedten. – Mert a boszorkányoké? A vámpírok és a démonok nem tudnak elvarázsolni tárgyakat. Egy boszorkány megigézte azt a könyvet, és továbbra is ugyanaz a varázsige védi. Miért aggódik?

– Több dolog miatt, mint amennyit fel tudna fogni, doktor Bishop.

– Biztos vagyok benne, hogy tudom követni, Knox úr – feleltem. Knox bosszúsan szorította össze a száját, amikor hangsúlyoztam a tudományos világon kívüli pozícióját. Mindig, amikor a varázsló a címem használta, a hivatalossága gúnyolódásnak hangzott, mintha arra akarna kilyukadni, hogy ő az igazi szakértő, és nem én. Talán nem használom az erőm, és nem tudtam volna elővarázsolni az elveszett kulcsaimat, de azt nem tűrhettem, hogy ez a varázsló lekezeljen.

– Felkavar, hogy maga, egy Bishop, egy vámpírral barátkozik – mondta, és amikor kitört volna belőlem a tiltakozás, feltartotta a kezét. – Ne sértegessük egymást további valótlanságokkal. A természetes borzadás helyett, amit az iránt az állat iránt kellene éreznie, maga hálás neki – folytatta. Én csöndben fortyogtam. – És aggódom, mert veszedelmesen közel vagyunk ahhoz, hogy felkeltsük az emberek figyelmét.

– Megpróbáltam kitenni a teremtményeket a könyvtárból.

– Á, de nem csak a könyvtárról van szó, ugyebár. Egy vámpír kiszívott, kivérzett tetemeket hagy szanaszét Westminsterben. A démonok szokatlanul nyugtalanok, minden eddiginél jobban ki vannak szolgáltatva a saját őrületük jelentette veszélynek és a világon létező energiák hullámzásának. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy észrevegyenek minket.

– Azt mondta a riportereknek, hogy semmilyen természetfölötti nincs azokban a halálesetekben.

– Csak nem várja tőlem – nézett hitetlenkedve Knox –, hogy mindent elmondok az embereknek?

– De, igenis elvárom, ha ők fizetnek ezért.

– Nem elég, hogy csak magára gondol, még buta is. Ez meglep, doktor Bishop. Az apja közismert volt a józan esze miatt.

– Hosszú napom volt. Ez minden? – kérdeztem, majd felpattantam és az ajtóhoz mentem. Még normális körülmények között is nehéz volt hallgatni, ahogy Sarah-n és Emen kívül másvalaki a szüleimről beszél. Azok után pedig, amiket Gillian felfedett, szinte egyenesen ocsmány volt.

– Nem – mondta Knox kellemetlenül. – Az okozza nekem most a legnagyobb fejtörést, hogy egy tudatlan boszorkánynak, aki semmiféle képzésben nem részesült, hogyan sikerült megtörnie egy varázst, ami ellenállt olyanok erőfeszítéseinek is, akik sokkal alaposabb szaktudással bírnak, mint amivel maga valaha is fog.

– Szóval ezért figyelnek mindnyájan – azzal leültem, a hátam a szék léceinek nyomódott.

– Ne nézzen olyan önelégülten – vetette oda kurtán. – A sikere lehetett puszta mázli is, mert, mondjuk, a könyv megigézésének évfordulóján nyitotta ki a könyvet. Az idő múlása megbolygathatja a varázslatot, és az évfordulók különösen ingatag pillanatok. Még nem próbálta meg újra kikérni, de amikor így tesz, talán nem fogja olyan egyszerűen megkapni, mint az első alkalommal.

– És milyen évfordulót ünnepelnénk?

– A másfél századikat.

Azon tűnődtem, miért igézne meg egyáltalán egy boszorkány egy kéziratot. Valaki bizonyára már kereste akkor régen is. Elsápadtam.

Visszatértünk Matthew Clairmont-hoz és az Ashmole 782 iránti érdeklődéséhez.

– Jól van csakugyan tud követni. Legközelebb, ha találkozik a vámpírjával, kérdezze meg, mit csinált 1859 őszén. Kétlem, hogy elmondja az igazat, de talán eleget feltár ahhoz, hogy magától rájöjjön a többire.

– Fáradt vagyok. Miért nem mondja meg nekem, mint boszorkány a boszorkánynak, hogy magát miért érdekli az Ashmole 782?

Azt már hallottam, hogy a démonok miért akarják a kéziratot. Még Matthew is adott nekem némi magyarázatot, de hogy Knoxot mi vonzotta hozzá annyira, az még a kirakós hiányzó darabja volt.

– Az a kézirat a miénk – mondta Knox hevesen. – Mi vagyunk az egyedüli teremtmények, akik meg tudják érteni a titkait és az egyedüli teremtmények, akikre rá lehet bízni az őrzését.

– Mi van a kéziratban? – fakadtam ki végül.

– A legelső varázsigék, amiket kigondoltak. A világot összetartó bűbájok leírásai – felelte Knox álmatag arccal. – A halhatatlanság titka. Hogy a boszorkányok hogyan alkották meg az első démont. Hogy hogyan lehet elpusztítani a vámpírokat egyszer és mindenkorra – nézett rám szúrós szemmel. – Az minden múltbeli és jelenlegi erőnk forrása. Nem szabad hagyni, hogy démonok, vámpírok vagy esetleg emberek kezébe kerüljön.

– Senki nem tenné bele mindezt az információt egyetlen könyvbe – mondtam. A délután eseményei lassan megtették a hatásukat, úgyhogy össze kellett szorítanom a térdeimet, hogy ne remegjenek.

– Az első boszorkány megtette. És az ő fiai és lányai is, végig az idők során. Ez a történelmünk, Diana. Maga is bizonyára meg akarja óvni a fürkésző szemektől.

Az igazgató visszatért a szobába, mintha csak az ajtónál várt volna. A feszültség fojtogató volt, de úgy tűnt, ő jótékony tudatlanságban van.

– Micsoda hűhó a semmiért – rázta meg Marsh ősz fejét. – A gólyák jogtalanul megszereztek egy ladikot, de megtalálták őket. Beragadtak egy híd alatt, kissé kapatosak voltak a bortól, és teljesen elégedettek voltak a helyzetükkel. Lehet, hogy románc lesz belőle.

– Ez örvendetes – mormogtam. Az óra háromnegyedet ütött. Felálltam. – Már ennyi az idő? Megbeszéltem valakivel, hogy együtt vacsorázunk. – Akkor nem vacsorázik velünk? – kérdezte az igazgató a homlokát, ráncolva. – Peter már alig várta, hogy az alkímiáról beszélhessen magával.

– Még keresztezni fogják egymást az útjaink, és nem is sokára – mondta Knox mézesmázosan. – A látogatásom teljes meglepetés volt, és a hölgynek természetesen jobb dolga is van, mint két korunkbelivel vacsorázni.

Legyen óvatos Matthew Clairmont-tal – szólalt meg Knox hangja a fejemben. Egy gyilkos.

– Igen, természetesen – mosolygott Marsh. – Remélem, viszontláthatom, amikor a gólyák már beilleszkedtek.

Kérdezze őt 1859-ről. Majd meglátja, megosztja-e a titkait egy boszorkánnyal.

Aligha titok, ha maga tudja. Meglepetés ült ki Knox arcára, amikor a gondolatban közölt figyelmeztetésére hasonlóan feleltem. Ez volt a hatodik alkalom idén, hogy a varázserőmet használtam, de itt azért voltak enyhítő körülmények.

– Örömömre szolgálna, igazgató úr. És még egyszer köszönöm, hogy a kollégiumban lakhatom idén – mondtam, majd biccentettem a varázslónak. – Viszontlátásra, Knox úr.

Az igazgató lakásából kiszabadulva régi menedékem, a kerengő felé fordultam, és addig jártam az oszlopok között, amíg a pulzusom már nem vert olyan gyorsan. Egyetlen kérdés foglalkoztatott: mit tegyek most, hogy egyetlen délután leforgása alatt két boszorkány, tehát a saját fajtám fenyegetett meg. Hirtelen világosan láttam a választ.

A lakosztályomba érve elkezdtem kutatni a táskámban, amíg meg nem találtam Clairmont összegyűrődött névjegykártyáját, aztán tárcsáztam az első számot.

Nem vette fel.

Miután egy gépi hang jelezte, hogy kész fogadni az üzenetemet, megszólaltam.

– Matthew, itt Diana. Sajnálom, hogy olyankor zavarom, amikor elutazott – mondtam. Nagy levegőt vettem, próbálva eloszlatni kicsit a bűntudatot, amit azzal a döntésemmel kapcsolatban éreztem, hogy nem szólok Clairmont-nak Gillianről és a szüleimről, csak Knoxról. – Beszélnünk kell. Valami történt. Arról a varázslóról van szó a könyvtárból. A neve Peter Knox. Ha megkapja ezt az üzenetet, kérem, hívjon fel.

Korábban ugyan biztosítottam Sarah-t és Emet arról, hogy vámpírok nem árthatják bele magukat az életembe, de Gillian Chamberlain és Peter Knox miatt meggondoltam magam. Remegő kézzel lehúztam a redőnyt, és bezártam az ajtót, azt kívánva, bár sohase hallottam volna az Ashmole 782-ről.