29. fejezet

Foglyul ejtőm szeme világoskék volt, amely alatt magas, erős arc csontok voltak, fölötte pedig kócos, platinaszőke hajkorona. Vastag, kézzel kötött garbót és testhezálló farmert viselt. Nem volt rajta fekete palást, és seprű sem volt nála, mégis kétségtelenül boszorkány volt.

Ujja egyetlen, megvető mozdulatával belém fojtotta a sikoltást. Karját bal felé mozgatta, és most már inkább vízszintesen haladtunk, mint függőlegesen, első ízben, amióta kikapott a Sept-Tours-i kertből.

Amikor Matthew felébred, csak a hűlt helyemet fogja találni. Soha nem fogja megbocsátani magának, hogy elaludt, sem nekem, hogy kimentem. Hülye – mondtam magamnak.

– Igen, az vagy, Diana Bishop – szólt a boszorkány furcsa akcentussal a hangjában.

Becsaptam a szemem mögötti, képzeletbeli ajtókat, amikkel mindig kirekesztettem a boszorkányok és démonok előre nem látott, tolakodó próbálkozásait.

Felnevetett. A hangja ezüstösen csilingelt, amitől borsódzott a hátam. Rémülten, több száz lábbal Auvergne fölött, kiürítettem az agyamat abban a reményben, hogy nem marad benne semmi, hiába keresgél, miután rést üt elégtelen védműveimen. Aztán leejtett.

Ahogy közeledett a talaj, a gondolataim egyetlen szó köré rendeződtek – Matthew.

A boszorkány épp akkor kapott el, amikor már a földet súroltam.

– Ahhoz képest, hogy nem tudsz repülni, túl könnyű vagy. Vajon miért nem repülsz? – kérdezte. Én némán mondtam fel Anglia királyait és királynőit, hogy üresen tartsam az agyam. – Nem vagyok az ellenséged, Diana – sóhajtott. – Mindketten boszorkányok vagyunk.

A széljárás megfordult, miközben a boszorkány Sept-Tours-tól távolodva dél, majd nyugat felé repült. Hamar eltájolódtam. A tündöklő fények a távolban talán Lyonhoz tartoztak, de nem arra tartottunk, hanem egyre mélyebben szálltunk be a hegyek közé, és a csúcsok nem úgy néztek ki, mint amiket Matthew mutatott nekem korábban.

Ereszkedni kezdtünk egy kráternek kinéző hely felé, amit tátongó szakadékok és elburjánzott erdők választottak el a környező vidéktől, és ami egy középkori kastély romjának bizonyult. Magas falai voltak, és vastag alapzata mélyen lenyúlt a földbe. Az erőd árnyékában zsúfolódó, rég elhagyott épületek vázai közt fák nőttek. A kastélynak egyetlen kecses vonala vagy a szemnek kellemes külső jegye sem volt. Létének csak egy oka volt: hogy akárki kívánna belépni, az ne juthasson be. A kastélyt mindössze a hegyeken átvezető, rossz minőségű földutak kapcsolták össze a külvilággal. Elszorult a szívem.

A boszorkány lelógatta a lábfejét és úgy tett, mintha lábujjhegyre állna a levegőben. Amikor én nem tettem ugyanígy, megint csettintett az ujjával, kényszerítve, hogy úgy tartsam a lábam. Az apró csontok tiltakoztak a láthatatlan erő ellen. Végigsiklottunk a szürke cseréptetők maradványai fölött anélkül, hogy hozzájuk értünk volna, és egy kis központi udvar felé tartottunk. A lábfejem hirtelen újból kiegyenesedett és a kőből készült burkolatnak csapódott úgy, hogy az ütközést a lábamban is megéreztem.

– Idővel majd meg fogsz tanulni puhábban földet érni – mondta a boszorkány tárgyilagosan.

Lehetetlen volt feldolgozni a körülményeimben beállt változásokat. Úgy tűnt, mindössze pillanatok teltek el azóta, hogy álomittasan és elégedetten feküdtem az ágyban Matthew-val, és most meg egy nyirkos kastélyban álltam egy furcsa boszorkánnyal.

Amikor két sápadt alak vált ki az árnyékból, meghökkenésem rémületbe fordult. Az egyik alak Domenico Michele volt. A másikat még nem ismertem, de fagyos tekintete elárulta, hogy ő is vámpír. Tömjén és kénkő szaga csapott meg, és akkor beazonosítottam: Gerbert d’Aurillac volt az, a vámpírpápa.

Gerbert fizikailag nem volt fenyegető, de velejéig gonosz volt, ami ösztönös hátrálásra késztetett. A sötétség nyoma ott volt barna szemében, ami mély gödörből nézett kifelé. Arccsontja annyira kiugró volt, hogy úgy látszott, mintha elvékonyodott volna rajta a bőr. Az orra kissé hajlott volt és lefelé mutatott, a vékony ajakra, amely kegyetlen mosolyra görbült. Most, hogy ez a vámpír szegezte rám sötét szemét, a Peter Knox által jelentett fenyegetés egészen elhalványult.

– Köszönöm ezt a helyet, Gerbert – mondta a boszorkány mézes-mázosan, miközben szorosan fogott és nem engedett maga mellől. – Igazad volt, itt nem fognak megzavarni.

– Nagyon szívesen, Satu. Szemügyre vehetem a boszorkányod? – kérdezte Gerbert halkan, lassan ide-oda sétálva, mintha a legjobb kilátást nyújtó pontot keresné, ahonnan megszemlélhet egy díjazott dolgot. – Így, hogy de Clermont-nal volt előtte, nehéz megmondani, hol kezdődik a nő illata és hol végződik a férfié.

Foglyul ejtőm tekintete szikrázott, amikor Gerbert utalást tett Matthew-ra.

– Diana Bishop most már az én gondjaimban van. A te jelenlétedre már nincs szükség.

Gerbert továbbra is mereven nézett engem, miközben kis, kimért léptekkel közeledett felém. Túlzott lassúsága csak még jobban kihangsúlyozta fenyegető voltát.

– Furcsa könyv, nem, Diana? Ezer évvel ezelőtt, egy nagy varázslótól vettem el Toledóban. Mire Franciaországba hoztam, már több rétegnyi bűbáj zárta le.

– A varázslatról meglévő tudásod ellenére sem tudtad felfedni a titkait – mondta a boszorkány, a hangjában könnyen felismerhető lenézéssel. – A kézirat nincs kevésbé megbabonázva most, mint akkor volt. Bízd ezt ránk.

Gerbert egyre előrébb lépett.

– A boszorkányom neve hasonló volt a tiédhez: Meridiana. Nem akart persze segíteni nekem a kézirat titkainak megfejtésében. De a vérem rabságban tartotta őt – mondta, és közben elég közel került hozzám ahhoz, hogy a testéből áradó hidegtől megdermedjek. – Minden alkalommal, amikor ittam belőle, némi bepillantást nyertem a varázserejébe, és tudásának morzsái átszálltak belém. De bosszantó módon ez a tudás csak ideig-óráig tartott, és nekem folyton vissza kellett mennem, hogy többhöz jussak. Meridiana gyenge lett és könnyen irányítható. A szeme nagyon hasonlított a tiédhez – azzal Gerbert megérintette az arcom az ujjával. – Mit láttál, Diana? Megosztod velem?

– Elég, Gerbert – reccsent figyelmeztetően Satu hangja. Domenico vicsorgott.

– Ne gondold, hogy most látsz utoljára, Diana. Előbb a boszorkányok térdre kényszerítenek. Aztán a Nagytanács eldönti, mit tegyen veled – Gerbert tekintete mélyen a szemembe fúródott, és ujjával megcirógatta az arcomat. – Azután az enyém leszel. Egyelőre – mondta Satunak egy kis meghajlással – a tiéd.

A vámpírok elvonultak. Domenico visszanézett, nem akaródzott neki távozni. Satu üres tekintettel várt, amíg a fának és a kőnek csapódó fém hangja jelezte, hogy elmentek a kastélyból. Kék szeme felpattant és figyelmesen, mereven nézett. Egy apró kézmozdulattal feloldotta a varázslatot, amitől nem tudtam beszélni.

– Ki vagy te? – kérdeztem rekedt hangon, amikor már tudtam ismét szavakat formálni.

– A nevem Satu Järvinen – mondta, lassan körbesétálva engem és kezét maga mögött tartva. Ez a mozdulat valahonnan mélyről előhívta egy másik kéz emlékét, ami úgy mozgott, mint most az övé. Egyszer Sarah járt ugyanígy körbe-körbe a madisoni hátsó udvaron, amikor megpróbált meglelni egy eltűnt kutyát, de a kéz, ami eszembe jutott, nem az övé volt.

Sarah semmit nem tudott ehhez a boszorkányhoz képest. Rendkívüli képességeket birtokolt, ami abból is nyilvánvaló volt, ahogy repült. De mesterien varázsolt is. Még most is pókhálószerű, az egész udvaron végignyúló szálak között tartott fogva anélkül, hogy egyetlen szót is kiejtett volna. A remény, hogy könnyen el tudok menekülni, szertefoszlott.

– Miért raboltál el? – kérdeztem, próbálva elvonni a figyelmét a varázslatról.

– Megpróbáltuk megértetni veled, hogy Clairmont milyen veszélyes. Boszorkányok lévén, nem akartunk ilyen messzire menni, de te nem voltál hajlandó figyelni – felelte Satu szívélyes, meleg hangon. – Nem akartál csatlakozni hozzánk az őszi napforduló ünnepén, semmibe vetted Peter Knoxot. És az a vámpír minden nappal egyre közelebb került. De most már biztonságban vagy, itt nem fog megtalálni.

Minden ösztönöm azt kiáltotta a fülembe, hogy veszélyben vagyok.

– Nem a te hibád – folytatta Satu, könnyedén a vállamhoz érve. A bőröm bizsergett, a boszorkány mosolygott. – A vámpírok olyan csábítóak és elbűvölőek. Rabul ejtett, ahogy Gerbert Meridianát. Nem hibáztatunk ezért, Diana. Gyerekkorodban a széltől is óvtak. Nem láthattad, ki ő valójában.

– Nem vagyok Matthew rabja – erősködtem. A szótári meghatározáson túl fogalmam sem volt, mivel járna még, ha a rabja lennék, de Satu szájából úgy hangzott, hogy korlátozna.

– Egész biztos vagy benne? – kérdezte szelíden. – Soha egy csöppet sem ittál a véréből?

– Persze hogy nem! – feleltem. Meglehet, hogy ami a varázslást illeti, gyerekkoromban nem volt részem átfogó képzésben, de azért nem voltam teljesen hülye sem. A vámpírvér erős anyag volt, ami képes átalakítani az életet.

– Biztosan nem ízleltél tömény sót? Nem voltál valamikor szokatlanul fáradt? Soha nem aludtál el mélyen, amikor ott volt ő is, habár nem akartad becsukni a szemed?

Franciaországba menet, a gépen Matthew hozzáérintette az ujját a saját ajkához, aztán az enyémhez. Akkor sót éreztem. Aztán egyszeriben már Franciaországban is voltam. Elbizonytalanodtam.

– Értem. Szóval kóstoltad a vérét. Az nem jó, Diana – rázta meg a fejét Satu. – Gondoltuk, hogy erről lehet szó, miután követett téged vissza a college-ba az őszi napfordulón és bemászott az ablakodon.

– Miről beszélsz? – fagyott meg a vér az ereimben. Matthew soha nem kóstoltatná meg velem a vérét. És nem hatolna be a területemre. Ha ilyesmit tett volna, annak lett volna oka, amit megosztott volna velem.

– Aznap este, amikor találkoztatok, Clairmont egészen a lakosztályodig követett. Bemászott az egyik nyitott ablakon és órákig ott volt. Nem ébredtél fel? Ha nem, bizonyára a vérét használta hozzá. Mivel mással magyarázhatnánk?

A szám megtelt szegfűszegízzel. Becsuktam a szemem, hogy ne öntsenek el az emlékek és a velük járó fájdalom.

– Ez a kapcsolat nem több, mint alaposan kidolgozott megtévesztés, Diana. Matthew Clairmont csak egyetlen dolgot akar: az elveszett kéziratot. Minden, amit a vámpír tett és minden, amit menet közben hazudott, ennek volt az eszköze.

– Nem – mondtam. Az lehetetlen. Nem lehet, hogy hazudott nekem tegnap éjjel, amikor egymás karjában feküdtünk.

– De. Sajnálom, hogy el kell neked mondanom ezeket a dolgokat, de nem hagytál nekünk más választási lehetőséget. Próbáltunk titeket szétválasztani, de te olyan önfejű vagy.

Pont, mint az apám – gondoltam. A szemem összeszűkült.

– Honnan tudom, hogy te nem hazudsz?

– Egy boszorkány nem hazudhat egy másik boszorkánynak. Elvégre nővérek vagyunk.

– Nővérek? – érdeklődtem fokozódó gyanakvással. – Pont olyan vagy, mint Gillian: azt színleled, hogy nővérek vagyunk, miközben információt gyűjtesz, próbálod megmérgezni a lelkem és Matthew ellen hangolni.

– Szóval tudsz Gillianről – mondta Satu sajnálkozva.

– Tudom, hogy figyelt engem.

– Azt is tudod, hogy meghalt? – kérdezte Satu, és hirtelen rosszindulatúvá vált a hangja.

– Mi? – kérdeztem vissza, miközben úgy tűnt, megbillen a föld, és én csúszok lefelé a hirtelen támadt lejtőn.

– Clairmont megölte. Ezért vitt el olyan gyorsan Oxfordból. Egy újabb ártatlan halála, amiből nem tudtuk kizárni a sajtót. Hogy is szóltak a szalagcímek…? Ó, igen: „Meghalt a fiatal amerikai tudós, miközben külföldön kutatott” – vigyorodott el kajánul Satu.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Matthew nem ölné meg.

– Biztosíthatlak, hogy megölte. Persze előbb kétségkívül kikérdezte. A vámpírok a jelek szerint soha nem fogják megtanulni, hogy semmi értelme megölni a küldöncöt.

– A szüleim képe – mondtam. Akárki küldte azt a fényképet, Matthew megölte volna.

– Érzéketlenség volt Peter részéről, hogy elküldte neked, és gondatlanság volt hagyni, hogy Gillian kézbesítse – folytatta Satu. – De Clairmont túl agyafúrt ahhoz, hogy nyomokat hagyjon. Úgy állította be, mintha öngyilkosság lett volna, és névjegykártya gyanánt Peter ajtajának támasztotta a testét a Randolph Hotelban.

Gillian Chamberlain nem volt a barátom, de most, hogy megtudtam: soha nem fog többé üveglapok közé illesztett papiruszai fölött görnyedni, jobban elszomorodtam, mint azt gondoltam volna.

És Matthew ölte meg. Forgott velem a világ. Hogy mondhatta, hogy szeret, miközben ezeket meg eltitkolta előlem? Egy dolog a titok, de a gyilkosság – még ha a bosszú és a megtorlás örve alatt követik is el – valami egészen más volt. Folyton figyelmeztetett, hogy nem lehet benne megbízni, de én nem figyeltem rá, elhessegettem a szavait. Vajon ez is a tervének része volt, újabb taktika, amivel arra akart rávenni, hogy megbízzak benne?

– Kérlek, hagyd, hogy segítsek neked – mondta Satu újból szelíd hangon. – Túl messzire mentetek, és most szörnyű veszélyben vagy. Megtaníthatlak, hogyan használd az erődet. Akkor képes leszel megvédeni magad Clairmont-tól meg a többi vámpírtól, például Gerbert-től és Domenicótól. Egy nap majd nagy boszorkány leszel, akárcsak az anyád. Megbízhatsz bennem, Diana. Mi egy család vagyunk.

– Család – ismételtem dermedten.

– Az anyád és az apád nem akarták volna, hogy beleess egy vámpír kelepcéjébe – fejtegette Satu, mintha gyerek lennék. – Tudták, milyen fontos megóvni a boszorkányokat összekötő kötelékeket.

– Mit mondtál? – kérdeztem. Már nem forgott velem a világ, sőt az elmém szokatlanul élesnek tűnt, és a bőröm mindenütt bizsergett, mintha ezer boszorkány bámulna rám. Volt valami, ami nem jutott az eszembe, valami, ami a szüleimmel volt kapcsolatos, és ami világossá tette, hogy minden, amit Satu mond, az hazugság.

Furcsa hang ütötte meg a fülem, sziszegő és nyikorgó, mintha köteleket húznának a kövön. Amikor lenéztem, vastag barna gyökereket láttam terpeszkedni és tekeregni a földön. Felém kúsztak.

Úgy tűnt, Satu nem vette észre a közeledésüket.

– A szüleid azt akarták volna, hogy váltsd be a Bishopként és boszorkányként hozzád fűzött reményeket.

– A szüleim? – kérdeztem, elterelve a figyelmem a padlóról és próbálva összpontosítani Satu szavaira.

– Nekem és a boszorkánytársaidnak tartozol hűséggel és engedelmességgel, nem Matthew Clairmont-nak. Gondolj anyádra és apádra. Gondolj arra, jót tenne-e nekik ez a kapcsolat, ha tudnának róla.

A balsejtelemtől a hideg futkározott a hátamon, és az ösztöneim azt súgták, hogy ez a boszorkány veszélyes. Addigra a gyökerek elérték a lábam. Mintha megérezték volna a szorongásom, hirtelen irányt változtattak, két oldalról megkerültek és belefúródtak mellettem a burkolatba, aztán erős és láthatatlan hálóvá szövődtek a kastély kövei alatt.

– Gillian azt mondta, hogy boszorkányok ölték meg a szüleim. Tudod cáfolni? Mondd el az igazat arról, hogy mi történt Nigériában – kértem. Satu hallgatott. Ez felért egy beismeréssel. – Pontosan így gondoltam – mondtam keserűen.

Egy apró csuklómozdulattal feldöntött. A lábam a levegőbe emelkedett, és láthatatlan kezek húztak végig az udvar jéghideg, síkos felületén egy barlangszerű helyre, aminek magas ablakai voltak, és a teteje részben hiányzott. Útközben a hátamat kékre-zöldre verték a kastély régi termének kövei. Ráadásul, mivel gyakorlatlan voltam, hiába küzdöttem volna Satu varázsereje ellen. Ysabeau-nak igaza volt. A gyöngeségem – az, hogy nem tudtam, ki vagyok és hogyan védjem meg magam – komoly bajba sodort.

– Már megint nem vagy hajlandó hallgatni az okos szóra. Nem akarok neked fájdalmat okozni, Diana, de fogok, ha csak így tudom elérni, hogy belásd a helyzet komolyságát. Fel kell adnod Matthew Clairmont-t, és meg kell mutatnod nekünk, hogy tudtad kikérni a kéziratot.

– Soha nem fogom feladni a férjem, és nem fogok egyikőtöknek sem segíteni a kézirat megszerzésében. Nem a miénk.

Ezzel a megjegyzéssel kiérdemeltem, hogy vérfagyasztó sikoly hasítson a levegőbe, amitől úgy éreztem, mintha kettéhasadna a fejem. A sikolyt rettentő, kakofonikus hangzavar követte. A hangok olyan fájdalmasak voltak, hogy térdre rogytam, és a karommal betakartam a fejem.

Satu szeme résnyire szűkült, mire én a fenekemen találtam magam a hideg kövön.

– A miénk? Te még boszorkányként merészelsz gondolni magadra, amikor egyenesen egy vámpír ágyából jössz?

– Igenis boszorkány vagyok – feleltem élesen, magam is meglepődve, hogy mennyire az elevenembe talált az elutasítás.

– Szégyenfolt vagy, akárcsak Stephen – sziszegte Satu. – Önfejű, okoskodó, független és titokzatoskodó.

– Így igaz, Satu. Éppen olyan vagyok, mint az apám. Nem mondott volna el neked semmit. És én sem fogok.

– De igen. A vámpíroknak egyetlen módja van, hogy feltárják egy boszorkány titkait: cseppenként.

Hogy megmutassa, hogy érti, ujjával a jobb alkarom felé csettintett. Valamikor réges-régen egy másik boszorkány a térdemen lévő vágás felé csettintett, de az a kézmozdulat jobban beforrasztotta a sebet, mint bármi ragtapasz. Ez azonban egy láthatatlan kést vágott a bőrömbe. A mély vágásból szivárogni kezdett a vér. Satu megbabonázva figyelte a vér folyását.

A kezemet a vágásra tettem, nyomást gyakorolva a sebre. Meglepően fájdalmas volt, és én egyre jobban szorongtam.

Nem – mondta egy ismerős hang hevesen. – Nem szabad engedned a fájdalomnak. Minden erőmet megfeszítve próbáltam uralkodni magamon.

– Nekem azonban boszorkányként más módszereim is vannak, hogy felfedjem, mit titkolsz. Fel fogom tárni a bensődet, Diana, és fel fogok deríteni minden titkot, ami a birtokodban van – ígérte Satu. – Majd meglátjuk, akkor mennyire leszel önfejű.

Szédülni kezdtem, mert az összes vér kiment a fejemből. Az ismerős hang a nevemet suttogva magára terelte a figyelmem. Kinek nem szabad elárulni a titkainkat, Diana?

Senkinek – válaszoltam némán és önkéntelenül, mintha sablonos kérdésre felelnék. Sokkal masszívabb ajtók újabb sora csapódott be az elégtelen korlátok mögött, amik eddig elegendőnek bizonyultak, hogy kirekesszék a kíváncsi boszorkányokat a fejemből.

Satu mosolygott, és a szeme felcsillant, amikor észlelte új védműveim.

– Egy titkodat már elárultad. Lássuk, mid van még azonkívül, hogy meg tudod védeni az elméd.

A boszorkány dörmögött valamit, mire körbepördültem, aztán hason fekve elterültem a padlón. A becsapódás erejétől elállt a lélegzetem. Zöld, ártó lángok törtek elő körülöttem a hideg kő alól.

Egy fehér izzásig hevült valami égette a hátam. Egyik vállamtól a másikig ívelt, mint egy hullócsillag, aztán leereszkedett a hátam véknyáig, majd megint ívet írt le, mielőtt újból felkúszott volna oda, ahonnan indult. Satu szorosan tartott egy helyben a varázserejével, lehetetlenné téve, hogy odébb kússzak. A fájdalom kimondhatatlan volt, de mielőtt az üdvözítő feketeség magába szívott volna, Satu abbahagyta. Amikor a sötétség elhalványult, a fájdalom újrakezdődött.

Ekkor émelyítőn zökkent egyet a hasam, és ebből jöttem rá, hogy éppen próbálja feltárni a bensőm, pont ahogy ígérte. Varázskört rajzolt körém.

Nagyon-nagyon bátornak kell lenned.

A fájdalom ködén át követtem a terem padlóját beborító, kígyózó gyökereket az ismerős hang irányába. Anyám ült egy almafa alatt, a zöld tűz vonalán kívül, de közel hozzá.

– Mama! – kiáltottam gyengén, kinyújtva felé a kezem. De Satu varázsereje visszafogott.

Anyám rendületlenül nézett szemével, ami sötétebb volt, mint amilyenre emlékeztem, de az alakja teljesen olyan, mint az enyém. Kísértetiesen az ajka elé emelte az ujját, hogy csöndre intsen. Fogytán lévő erőmből még futotta arra, hogy biccentsek felé, jelezve, hogy érzékelem a jelenlétét. Utolsó összefüggő gondolatom Matthew-ra vonatkozott.

Azután nem volt semmi, csak fájdalom és félelem, meg a tompa vágy, hogy lehunyjam a szemem és örökre elaludjak.

Órák telhettek el, aztán Satu csalódottan hajított keresztül a termen. A hátam égett a varázslata miatt, sérült alkarom pedig újra meg újra felnyílt. Valamikor közben fejjel lefelé felfüggesztett a bokámnál fogva, hogy megtörje ellenállásom és gúnyolt, amiért nem tudok elrepülni és úgy elmenekülni. De hiába a sok erőfeszítés, Satu nem értett többet a varázserőmből, mint amennyit akkor, amikor elkezdte.

Dühösen ordított, és csizmája alacsony sarka kopogott a köveken, miközben fel-alá járkált és újabb támadási módokat tervelt ki. Felkönyököltem, hogy jobban meg tudjam jósolni következő lépését.

Kitartás. Bátorság. Az anyám még mindig az almafa alatt volt, az arcán könnyek csillogtak. Ott visszhangzott a fülemben az is, amint Ysabeau azt mondja Marthe-nak, hogy több bátorságom van, mint gondolta, meg amint Matthew a fülembe súgja, hogy „bátor leány”. Összeszedtem az erőmet, hogy tudjak mosolyogni, mert nem akartam, hogy az anyám sírjon. A mosolyom csak még jobban felbőszítette Satut.

– Miért nem használod az erődet, hogy megvédd magad? Tudom, hogy ott van benned! – üvöltötte Satu. Behajlította a karját a mellkasán, aztán kinyújtotta, miközben szavakat mormolt. Olyan fájdalom nyilallt a hasamba, hogy összegömbölyödtem. Az érzés apám kizsigerelt testét idézte fel bennem, amikor a belei ott hevertek mellette kihúzva.

Hát ez következik. Fura megkönnyebbüléssel vettem tudomásul.

Satu következő szavaival áthajított a romos termen. Hiába nyújtottam ki a kezemet a fejem mellett, hogy csökkentsem a lendületet, miközben a padló egyenetlen kövein és a hepehupás gyökérzeten csúsztam. Egyszer begörbítettem az ujjaim, mintha átnyúlnék Auvergne fölött és így kapcsolódnék Matthew-hoz.

Az anyám teste nézett ki így, amint ott hevert Nigériában, a varázskörben. Gyorsan kifújtam a levegőt és felkiáltottam.

Diana, figyelj rám. Teljesen egyedül fogod érezni magad. Az anyám beszélt hozzám, és ahogy a hang megszólalt, újra gyerek lettem; egy hintán ültem, ami a cambridge-i házunk hátsó udvarán lévő almafáról lógott, valamikor régen, egy augusztusi délután. A frissen nyírt, zöld fű szaga szállt, és az anyám májusi gyöngyvirág illata. Tudsz bátran viselkedni, amíg egyedül vagy? Meg tudod ezt tenni nekem?

Most nem lágy, augusztusi szellő súrolta a bőröm, hanem durva kő karcolta az arcom, amikor felelet gyanánt bólintottam.

Satu átfordított, és az éles kövek a hátamba vágtak.

– Nem akarjuk ezt tenni veled, nővérem – mondta sajnálkozva –, de muszáj. Amint elfelejted Clairmont-t, meg fogod érteni, és meg fogsz nekem bocsátani ezért.

Rohadtul nem valószínű – gondoltam. – Ha nem öl meg téged, egész hátralevő életedben kísérteni foglak, amikor már nem leszek.

Satu néhány szót suttogott, amivel felemelt a padlóról, majd gondosan irányított szélrohamokkal kilökdösött a teremből, le a kastély feneketlen mélységeibe vezető csigalépcsőn. Áthaladtunk a kastély ősi, föld alatti várbörtönén. Susogást hallottam a hátam mögül; nyújtogattam a nyakamat, hátha meglátom, mi az.

Szomorú, riadt arcú szellemek – szellemek tucatjai – vonultak mögöttünk kísérteties temetési menet gyanánt. Nagy ereje ellenére úgy tűnt, Satu nem látja a minket mindenfelől körülvevő holtakat, ahogy anyámat sem látta.

A padlóban egy nehéz falap volt; a boszorkány azt próbálta meg felemelni a kezével. Becsuktam a szemem és felkészültem az esésre, de Satu megragadott a hajamnál fogva és egy sötét lyukba tolta az arcom. A halál szaga szállt fel ártó hullámokban, a szellemek pedig mocorogtak és nyögtek.

– Tudod, mi ez, Diana? – kérdezte. Visszahúzódtam és megráztam a fejem; a beszédhez túl ijedt és kimerült voltam. – Egy csapóajtós, kútszerű, föld alatti börtön – felelt meg a kérdéséré. A szellemek susogva adták tovább egymásnak. Egy sovány, a kortól ráncos arcú nő elkezdett sírni. – Az ilyen föld alatti börtön a feledés helye. Azok, akiket levetnek ide, megőrülnek, aztán éhen halnak, már ha túlélik a becsapódást. Nagyon hosszú az út lefelé. Nem lehet kijutni anélkül, hogy valaki segítene föntről, és segítség soha nem jön.

Egy fiatal férfi szelleme, akinek egy mély vágás húzódott a mellkasán, Satu szavaival egyetértve bólintott. Ne ess le, te lány – mondta bánatos hangon.

– De mi nem fogunk megfeledkezni rólad. Megyek és hozok erősítést. Lehet, hogy a Nagytanács egyetlen boszorkány tagjával szemben mersz önfejű lenni, de mindhárommal szemben nem. Erre jöttünk rá az apád és az anyád esetében is – azzal még szorosabban fogott engem, és több mint hatvan láb mélyre repültünk le, a várbörtön aljára. Ahogy egyre mélyebbre mentünk a hegybe fúrt gödörbe, úgy változott a kőfal színe és állaga.

– Kérlek – könyörögtem, amikor Satu ledobott a padlóra –, ne hagyj itt lent. Nincsenek titkaim. Nem tudom, hogyan kell használni a varázserőmet és hogyan lehet újra kikérni a kéziratot.

– Te Rebecca Bishop lánya vagy. Érzem, hogy van erőd, és mi fel fogjuk szabadítani. Ha az anyád itt lenne, egyszerűen kirepülne – mondta Satu és felnézett a feketeségbe, aztán meg le a bokámra. – De te igazából nem is vagy az anyád lánya, igaz? Legalábbis érdemben nem.

Satu behajlította a térdét, felemelte a karját, és kecsesen elrugaszkodott a várbörtön kőpadlójáról. Felszárnyalt a magasba, előbb csak egy kék-fehér folt látszott belőle, aztán eltűnt. Fölöttem, a távolban a faajtó becsukódott.

Matthew soha nem fog engem itt megtalálni. Mostanra rég eltűnt az összes nyom, az illataink szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Csak úgy tudtam volna kijutni, eltekintve attól, hogy Satu, Peter Knox és valami ismeretlen harmadik boszorkány kiment, ha kijuttatom magam.

Súlyomat az egyik lábamra helyezve behajlítottam a térdem, felemeltem a karom, és ellöktem magam a padlóról, ahogy Satu tette. Semmi nem történt. Becsuktam a szemem és megpróbáltam arra összpontosítani, hogy milyen érzés volt a szalonban táncolni, azt remélve, hogy attól ismét lebegni fogok. Ezzel azonban mindössze annyit értem el, hogy eszembe jutott Matthew, és mindaz, amit eltitkolt előlem. A légzésem zokogássá vált, aztán amikor belélegeztem a várbörtön nyirkos levegőjét, az ebből származó köhögés térdre kényszerített.

Aludtam egy kicsit, de nehéz volt figyelmen kívül hagyni a szellemeket, amikor elkezdtek locsogni. Legalább szolgáltak némi fénnyel a homályban. Amikor mozogtak, mindig foszforeszkált a levegő a kiindulási és a végpontjuk között. Egy mocskos rongyokat viselő fiatal nő ült velem szemben és halkan dúdolt magában, kifejezéstelen tekintettel nézve rám. A helyiség közepén egy szerzetes, egy teljes fegyverzetben lévő lovag és egy muskétás bámult egy még mélyebb lyukba, amiből olyan veszteségérzés áradt, hogy nem bírtam közel menni hozzá. A szerzetes a gyászmisét dünnyögte, a muskétás pedig folyton a gödörbe nyúlt, mintha keresne valamit, amit elvesztett.

Elmém kezdett feledni mindent, és feladni a harcot a félelem, a fájdalom meg a hideg keveréke ellen. Homlokomat ráncolva összpontosítottam, hogy felidézzem az Aurora Consurgens azon szakaszait, amelyeket utoljára olvastam és fennhangon elismételjem őket abban a reményben, hogy segít megőriznem ép eszemet.

– Én vagyok az, aki közvetít az elemek között és összhangot teremtek közöttük. Ami nedves, azt ismét szárazzá teszem, ami pedig száraz, azt nedvessé. A puhát ismét keménnyé teszem, és megpuhítom, ami kemény. Mivel én vagyok a vég, a szeretőm a kezdet. Bennem van a teremtés egész műve, és az összes tudás ott rejtőzik bennem – motyogtam összeszorított szájjal. A közelben, a falnál csillámlott valami. Egy újabb szellem jött, hogy köszönjön, de én becsuktam a szemem, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy törődni tudjak vele, és folytattam a szavalást. – Ki lesz oly merész, hogy elválasszon szerelmemtől? Senki, mert a szerelmünk olyan erős, mint a halál.

Az anyám szakított félbe. Nem akarsz aludni, kis boszorkány?

Lehunyt szemhéjam mögött megjelent a padlástérben lévő, madisoni hálószobám, mindössze néhány nappal szüleim utolsó afrikai útja előtt. Elhoztak Sarah-hoz, hogy nála lakjak, amíg ők távol vannak.

– Nem vagyok álmos – feleltem önfejű, gyermeki hangon, és kinyitottam a szemem. A szellemek egyre közelebb húzódtak a tőlem jobbra, az árnyékban csillámló valamihez.

Az anyám ült ott, hátát a várbörtön nedves kőfalának támasztva, karját kitárva. Lassan elindultam felé, visszatartva a lélegzetem, nehogy eltűnjön. Üdvözlésképpen elmosolyodott; sötét szeme fénylett az el nem sírt könnyektől. Az anyám kísérteties karja és ujjai ide-oda mozogtak, miközben odabújtam ismerős testéhez.

Meséljek neked?

– A te kezedet láttam, amikor Satu bevetette a varázserejét.

Válaszképpen szelíden felnevetett, amitől kevésbé éreztem fájdalmasnak a hideg köveket alattam. Nagyon bátor voltál.

– Olyan fáradt vagyok – sóhajtottam.

Akkor ideje, hogy meséljek neked. Egyszer volt, hol nem volt – kezdte –, volt egy kis boszorkány, akit Dianának hívtak. Amikor nagyon kicsi volt, a jó tündér a szivárvány minden színében pompázó, láthatatlan szalagokba burkolta őt.

Emlékeztem erre a mesére még gyerekkoromból, amikor lila pizsamát hordtam, rajta rózsaszín csillagokkal, a hajam pedig két hosszú copfba volt fonva, amik kígyózva omlottak a hátamra. Emlékhullámok öntötték él elmémnek azokat az üregeit, amik üresen álltak a szüleim halála óta.

– Miért burkolta be őt a jó tündér? – kérdeztem gyerekhangon.

Mert Diana szeretett varázsolni, és ráadásul nagyon jól is varázsolt. De a jó tündér tudta, hogy a többi boszorkány féltékeny lesz az erejére, és azt mondta neki: „Amikor készen állsz, egy vállrándítással lerázod magadról ezeket a szalagokat. Addig azonban nem fogsz tudni sem repülni, sem varázsolni.”

– Ez nem igazság – tiltakoztam úgy, ahogy a hétévesek szoktak tiltakozni. – Büntessék meg a többi boszorkányt, ne engem.

A világban sok az igazságtalanság, igaz-e? – kérdezte az anyám.

Morcosan ráztam meg a fejem.

Diana hiába szedte össze minden erejét, nem tudta lerázni a szalagokat. Aztán végül teljesen meg is feledkezett róluk, és elfeledte a varázserejét is.

– Sosem felejteném el a varázserőm – erősködtem.

Pedig elfelejtetted – suttogta halkan, ahogy szokta, és a homlokát ráncolta. A történet folytatódott. – Egy napon, sokkal később, Diana találkozott egy jóképű herceggel, aki a naplemente és a holdkelte közti homályban élt.

Ez volt a kedvenc részem. Más éjszakák emlékei törtek elő belőlem. Néha megkérdeztem a nevét, máskor kijelentettem, hogy engem ugyan nem érdekel egy hülye herceg. Javarészt azonban azon tűnődtem, miért akarna bárki egy hasznavehetetlen boszorkánnyal lenni.

A herceg szerette Dianát, annak ellenére, hogy az nem tudott repülni. Látta a szalagokat, amikkel meg volt kötve, bár rajta kívül senki más nem látta. Tűnődött, vajon mire valók és mi történne, ha a boszorkány levenné őket. De a herceg azt gondolta, nem ildomos említést tenni róluk, hátha azzal feszélyezné őt.

Bólintottam hétéves fejemmel, meghatódva, hogy milyen empatikus a herceg, és sokkal idősebb fejemet is meghajtottam a kőfal felé.

Azon is tűnődött, vajon egy boszorkány miért nem akar repülni, ha tud. Aztán – mondta az anyám, megsimogatva a hajam – három boszorkány érkezett a városba. Ők is látták a szalagokat, és gyanították, hogy Diana erősebb, mint ők. Úgyhogy egykettőre eltüntették őt, és egy sötét kastélyba vitték. De a szalagok csak nem moccantak, hiába húzták-vonták őket a boszorkányok, úgyhogy bezárták őt egy szobába, azt remélve, hogy félelmében majd ő maga veszi le a szalagokat.

– Diana teljesen egyedül volt?

Teljesen egyedül.

– Nem tetszik nekem ez a mese – panaszkodtam.

Akkor alszol?

Fölhúztam az államig a gyerekkori, élénk színű foltmozaik takarómat, amit Sarah vett nekem egy syracuse-i áruházban a látogatásom előtt, és lecsúsztam a várbörtön padlójának köveire. Az anyám betakart.

– Mama!

Igen, Diana?

– Úgy tettem, ahogy kérted. Senkinek nem árultam el a titkaimat.

Tudom, hogy nehéz volt.

– Neked vannak titkaid? – kérdeztem, miközben azt képzeltem, hogy szarvas vagyok, amely egy mezőn fut, és az anyám űz engem.

Persze – mondta és csettintett, mire én felrepültem a levegőbe és a karjában kötöttem ki.

– Elmondod nekem az egyiket?

Igen – felelte. A szája olyan közel volt a fülemhez, hogy csiklandozott. – Te vagy az. Te vagy a legnagyobb titkom.

– De hát én itt vagyok! – visítottam, kiszabadítva magam az öleléséből és az almafa felé futva. – Hogyan lehetek titok, ha itt vagyok?

Az anyám az ajkára tette az ujját és mosolygott.

Varázslat.