34. fejezet

Még nem kelt fel a nap, amikor Matthew csókot nyomott a vállamra, aztán lesurrant. Az izmaim szokatlan módon egyszerre voltak merevek és lankadtak, de végül sikerült kikászálódni az ágyból, és a keresésére indultam.

Őt nem találtam, viszont Sarah-t és Emet igen. A hátsó ablaknál álltak és mindketten egy gőzölgő csésze kávét fogtak a kezükben. Kipillantottam a válluk fölött, aztán elmentem megtölteni a kannát. Matthew várhat, a tea nem.

– Mit néztek? – kérdeztem, arra számítva, hogy majd mondanak valami ritka madarat.

– Matthew-t.

Hátráltam néhány lépést.

– Órák óta ott van kint, és szerintem egyetlen izmát se mozdította azóta. Elszállt fölötte egy holló. Szerintem azt tervezi, hogy rátelepedik – folytatta Sarah, kortyolva a kávéjából.

Matthew földbe gyökerezett lábbal állt, a karját kinyújtotta oldalra vállmagasságban, mutató– és hüvelykujja összeért. Szürke pólójában és fekete jóganadrágjában tényleg úgy nézett ki, mint egy szokatlanul jól öltözött, izmos madárijesztő.

– Aggódnunk kéne miatta? Nincs semmi a lábán – nézett Em Matthew-ra a kávéscsészéje széle fölött. – Biztosan majd megfagy.

– A vámpírok elégnek, Em, és nem megfagynak. Be fog jönni, amikor végzett.

Miután megtöltöttem a kannát, csináltam teát és odaálltam a nagynénéim mellé, csöndben figyelve Matthew-t. Amikor a második csészét ittam, végül leeresztette a karját és előrehajolt. Sarah és Em sietősen odébb álltak az ablaktól.

– Tudja, hogy figyeltük. Vámpír, emlékeztek? – nevettem, majd felkaptam Sarah csizmáját a gyapjú zoknim meg egy kikopott sztreccsnadrág fölé és kicsörtettem.

– Köszönöm, hogy olyan türelmes voltál – mondta Matthew, miután magához szorított és reggeli üdvözlés gyanánt megcsókolt.

Még mindig a bögrémet szorongattam; félő volt, hogy kiömlik belőle a tea és lefolyik a hátán.

– Csak úgy tudsz pihenni, hogy meditálsz. Eszem ágában sincs megzavarni. Mióta vagy idekint?

– Hajnal óta. Szükségem volt egy kis gondolkodási időre.

– A ház teszi. Túl sok a hang, és túl sok minden folyik benne.

Hűvös volt, úgyhogy bebújtam a pulóverembe, aminek a hátán a kifakult, gesztenyebarna amerikai hiúz volt. Matthew megérintette a szemem alatti sötét karikákat.

– Még mindig kimerült vagy. A jóga bizony neked se ártana.

Rosszul aludtam, sokat álmodtam, az alkímiai költészet foszlányai villantak be, és Satunak szánva hosszasan motyogtam. Még a nagymamám is aggódott. Éber arckifejezéssel dőlt a komódnak, míg Matthew lecsendesített és ismét álomba ringatott.

– Szigorúan megtiltották, hogy egy hétig jógázzak.

– És engedelmeskedsz a nagynénédnek, amikor lefekteti ezeket a szabályokat? – vonta fel Matthew kérdőn a szemöldökét.

– Rendszerint nem – nevettem, megragadva a ruhaujját, hogy visszavonszoljam a házba.

Matthew egy pillanat alatt kivette a kezemből a teát és kiemelt Sarah csizmájából, aztán elrendezte a testemet és mögém állt.

– Csukva van a szemed?

– Most már igen – mondtam, becsukva a szemem, és a zoknimon keresztül a hideg földbe vájva a lábujjamat. Az elmémben úgy kergetőztek a gondolatok, mint játékos kiscicák.

– Te gondolkodsz – mondta Matthew türelmetlenül. – Csak lélegezz.

Az elmém és a légzésem megnyugodott. Matthew elém állt és felemelte a karom, a hüvelykujjamat a gyűrűs– és kisujjam begyének nyomva.

– Most én is úgy nézek ki, mint egy madárijesztő – mondtam. – Mit csinálok a kezemmel?

– Ez a prana mudra kézjógagyakorlat – magyarázta Matthew. – Serkenti az éltető erőt és segít, hogy meggyógyulj.

Ahogy álltam ott kinyújtott karral és tenyérrel az ég felé nézve, a csönd és a béke átjárta kékre-zöldre vert testemet; Alig öt perc elteltével a szemem közötti merevség eltűnt és kinyílt a lelki szemem. Ehhez még finom változás is járult bennem – árapály, mint amikor a víz mossa a partot. Mindig, amikor levegőt vettem, egy csöpp hideg, friss víz képződött a tenyeremen. Hiába minden, az elmém továbbra is üres maradt, és még akkor sem aggódott, hogy elönthet a boszorkányvíz, amikor a víz szintje a kezemben lassan emelkedett.

A lelki szemem felcsillant és a környezetemre összpontosított. Ekkor olyannak láttam a ház körüli mezőket, amilyennek azelőtt soha. Víz folyt a föld felszíne alatt, mélykék erekben. Az almafák gyökerei beléjük nyúltak, és a reggeli szellőben susogó levelek között még finomabb vízszövedék csillámlott. A lábam alatt a víz felém folyt és próbálta megérteni, hogy milyen kapcsolatban állok az erejével.

Nyugodtan sóhajtottam és kifújtam a levegőt. A tenyeremen emelkedett és süllyedt a vízszint a bennem és alattam mozgó árapályra válaszul. Amikor már nem tudtam uralkodni a vízen, megnyíltak a mudrák, és áradt kifelé a víz a tenyeremből. Ott álltam a hátsó udvar közepén, a szemem nyitva, a karom kinyújtva, és egy kis víztócsa volt a földön mindegyik kezem alatt.

A vámpírom tizenkét lábbal odébb állt tőlem, büszke arckifejezéssel, kezét karba fonva. A nagynénéim döbbenten álltak a hátsó tornácon.

– Ez hatásos volt – mormogta Matthew, lehajolva, hogy fölvegye a jéghideg bögre teát. – Ebben is olyan jó leszel ám, mint abban, amit kutatsz. A varázserő nemcsak érzelmi és szellemi, hanem fizikai természetű is.

– Készítettél fel boszorkányokat azelőtt? – kérdeztem, visszahúzva Sarah csizmáját. A hasam hangosan korgott.

– Nem. Te vagy az egyetlen – nevetett Matthew. – És igen, tudom, hogy éhes vagy. Majd reggeli után beszélünk még erről – azzal kinyújtotta a kezét, és együtt elindultunk a ház felé.

– Sok pénzt tudnál ám keresni, ha vesszővel kutatnál vizet – szólt Sarah, amikor közelebb értünk. – A városban mindenkinek új kútra van szüksége, és az öreg Harry mellé odatemették a vízkutató vesszőjét is, amikor tavaly meghalt.

– Nekem nincs szükségem vízkutató vesszőre, mert én magam vagyok a vízkutató vessző. És ha azt fontolgatjátok, hogy ásnátok, akkor ott ássatok – mutattam égy almafacsoportra, ami kevésbé látszott satnyának, mint a többi fa.

Odabent Matthew friss vizet forralt a teámhoz, aztán figyelmét a Syracuse-i helyi lapnak szentelte, ami nem tudta ugyan felvenni a versenyt a nagy francia napilapokkal, de Matthew elégedettnek tűnt. Miután a vámpírom így elfoglalta magát, én egyik szelet friss pirítóst a másik után ettem. Em és Sarah újból teletöltették kávéscsészéiket és gyanakvón nézték a kezem minden alkalommal, amikor elektromos háztartási gépek közelébe kerültem.

– A mai reggel három kannás lesz – jelentette be Sarah, kiöntve a használt zaccot a kávéfőzőből. Aggódva néztem Emre.

Javarészt koffeinmentes – mondta anélkül, hogy szólt volna. Száját összeszorította és némán derült. – Már évek óta hamisítom. Akárcsak az sms-ezés, az effajta néma beszéd is hasznos volt, ha valaki magánbeszélgetést akart volna folytatni ebben a házban.

Szélesen elmosolyodtam, és ismét a pirítóra fordítottam a figyelmem. Rákapartam a maradék vajat a pirítósomra és szórakozottan tűnődtem, vajon van-e még.

Egy műanyag doboz tűnt fel a könyökömnél. Megfordultam, hogy megköszönjem Emnek, de ő a konyha túlsó oldalán állt. Sarah is. Matthew felnézett az újságjából és a hűtőre bámult.

Az ajtó nyitva volt, és a lekvárok meg a mustárok éppen visszarendeződtek a fölső polcon. Amikor a helyükre kerültek, az ajtó halkan becsukódott.

– Ez a ház volt? – kérdezte Matthew közömbösen.

– Nem – felelte Sarah, érdeklődéssel nézve engem. – Ez Diana volt.

– Mi történt? – kérdeztem elakadó lélegzettel, a vajra nézve.

– Te mondd meg nekünk – mondta Sarah metszőn. – A kilencedik pirítósoddal babráltál, amikor kinyílt a hűtőgép és kirepült belőle a vaj.

– Én mindössze eltűnődtem, hogy van-e még – emeltem fel az üres tartót.

Em boldogan tapsolt, hogy újabb jelét adtam az erőmnek, Sarah pedig erősködött, hogy próbáljak meg valami mást is kivenni a hűtőből, de hiába hívtam akármi mást, nem volt hajlandó jönni.

– Próbáld meg a szekrényeket – javasolta Em. – A szekrényajtók nem olyan súlyosak.

– Csak tűnődtél a vajról, mert szükséged volt rá? – érdeklődött Matthew, miközben ténykedésemet figyelte. Bólintottam. – És amikor tegnap repültél, utasítottad a levegőt az együttműködésre?

– Csak azt mondtam magamban, hogy „repülj”, és repültem. De erősebben kellett gondolnom erre, mint a vajra, mert meg akartál ölni.

– Diana repült? – kérdezte Sarah elhaló hangon.

– És most van-e szükséged bármire is? – tudakolta Matthew.

– Le akarok ülni – feleltem, mert kicsit reszketett a térdem.

Egy konyhai hokedli siklott végig a padlón, és előzékenyen állt meg a fenekem alatt.

– Akkor stimmel – mormogta Matthew elégedett mosollyal, aztán ismét a kezébe vette az újságot és belemélyedt a főcímekbe.

– Ne vigyorogjon itt nekem – tépte ki az újságot a kezéből Sarah. – Mi az, ami stimmel?

Ősi ellensége nevét hallva Tabitha peckesen belépdelt a macskaajtón, és őszinte rajongással ledobott egy apró, halott mezei egeret Matthew lába elé.

– Köszönöm, kicsikém – mondta Matthew komolyan –, de sajnos most nem vagyok éhes.

Tabitha csalódottan nyávogott, és a sarokba hurcolta az ajándékát, ahol ütögetni kezdte a mancsával, így büntetve meg azért, amiért nem sikerült örömet szereznie Matthew-nak.

– Mi stimmel? – ismételte meg rendíthetetlenül a kérdést Sarah.

– Rebecca és Stephen úgy igézték meg Dianát, hogy senki ne tudja kikényszeríteni belőle a varázserőt, és csak akkor tudja használni, amikor feltétlen szüksége van rá. Nagyon ügyes – azzal kisimította az összegyűrt újságot és továbbolvasott.

– Ügyes és lehetetlen – dörmögte Sarah.

– Nem lehetetlen. Csak úgy kell gondolkodnunk, mint a szülei. Rebecca látta, mi fog történni La Pierre-ben – nem minden részletet, de tudta, hogy a lányát majd fogva tartja egy boszorkány. Azt is tudta, hogy el fog tudni szökni. Az igézet ezért nem engedett. Dianának nem volt szüksége a varázserejére.

– Hogy tudnánk megtanítani Dianát arra, hogyan legyen ura az erejének, ha nem tud parancsolni neki? – érdeklődött a nagynéném.

A ház nem adott esélyt, hogy átgondoljuk a választási lehetőségeket. Ágyútűz hangja hallatszott, aztán meg sztepptáncé.

– Ó, a fenébe – nyögött fel Sarah. – Most meg mit akar?

– Valami baj van? – rakta le Matthew az újságját.

– A ház azt akarja, hogy figyeljünk rá. Ilyenkor csapkodja az ajtókat a szalonban, és tologatja a bútorokat – feleltem, aztán lenyaltam az ujjamról a vajat és kimentem a társalgón át az előszobába, ahol pislákoltak a fények.

– Rendben, rendben – mondta Sarah zsémbesen. – Jövünk.

Követtük a nagynénéimet a szalonba. Egy füles karosszék robogott hozzám a szobán át, amit a ház küldött.

– Dianával akar beszélni – mondta Emily fölöslegesen.

Lehet, hogy a ház velem akart beszélni, de gyors reflexekkel rendelkező, védelmező vámpírok beavatkozására nem számított. Matthew kidugta a lábát és megállította a széket, mielőtt eltalálta volna a térdhajlatom. A régi fa megreccsent, ahogy erős csontjához ért.

– Ne aggódj, Matthew. A ház csak azt akarja, hogy leüljek – azzal le is ültem és vártam a következő lépését.

– A ház tanulhatna egy kis jó modort – vágott vissza.

– Honnan került elő a mama hintaszéke? Már évekkel ezelőtt kidobtuk – mondta Sarah, fölhúzva az orrát, amikor meglátta a régi széket az előre néző ablak közelében.

– A hintaszék visszatért, és a nagymama is – mondtam. – Köszönt, amikor megérkeztünk.

– Elizabeth is vele volt? – kérdezte Em, leülve a kényelmetlen viktoriánus kanapéra. – Magas, és komoly az arckifejezése.

– Igen. De nem tudtam alaposan megnézni, mert az idő nagy részében az ajtó mögött volt.

– Nem sokat szoktak itt lődörögni a szellemek mostanság – mondta Sarah. – Elizabeth szerintünk valami távoli Bishop unokatestvér, aki az 1870-es években halt meg.

Egy zöld gyapjúgombolyag és két kötőtű zuhant le nagy sebességgel, nyílegyenesen a kéményen és kigurult a kandallón át.

– A ház azt gondolja, hogy el kéne kezdenem kötni? – kérdeztem.

– Az az enyém. Évekkel ezelőtt elkezdtem dolgozni egy pulóveren, aztán egy nap eltűnt. A ház el szokott venni ezt-azt, amiket aztán megtart – magyarázta Emily Matthew-nak, miközben odament a gombolyagért és a tűkért. Aztán a kanapé ocsmány, virágos kárpitozására mutatott. – Jöjjön, üljön mellém. Néha beletelik egy kis időbe, amíg a ház eljut a lényegig. És eltűnt néhány fénykép, egy telefonkönyv, a pulykás tál és a kedvenc télikabátom is.

Nem volt meglepő, hogy Matthew nehezen engedte el magát, tudván, hogy egy porcelán tál esetleg mindjárt lefejezi, de megtett minden tőle telhetőt. Sarah bosszúsan ült le egy közeli karosszékbe, aminek kifelé állt a lába, és pálcás volt a támlája.

– Gyerünk, ki vele – szólt ingerülten, amikor már percek teltek el. – Dolgom van.

Egy vastag, barna boríték furakodott át a kandalló melletti, zöldre festett faburkolat egyik repedésén. Miután kivergődött, átsuhant a szobán és az ölemben landolt, címzéssel fölfelé.

Egy szót firkantottak rá kék golyóstollal: Diana. Felismertem az anyám apró, nőies kézírását, mert emlékeztem rá az iskolai igazolásokról és a születésnapi üdvözlőkártyákról.

– A mamától jött – néztem Sarah-ra álmélkodva. – Mi ez?

– Fogalmam sincs – felelte ugyanolyan elképedten.

A borítékban volt egy kisebb boríték meg valami, amit gondosan többrétegnyi selyempapírba csomagoltak. A kisebb boríték halványzöld volt, a szélén a szegély pedig sötétebb zöld. Az apám segített nekem kiválasztani anyám születésnapjára. Fehér és zöld gyöngyvirágcsomók domborodtak ki kissé mindegyik oldal sarkán. A szemem megtelt könnyel.

– Egyedül akarsz maradni? – kérdezte Matthew halkan, és már fel is állt.

– Maradj, kérlek.

Reszketve téptem fel a borítékot és széthajtogattam a benne lévő papírokat. A gyöngyvirág alatt volt egy dátum – 1983. augusztus 13. ami azonnal megragadta a figyelmem.

A hetedik születésnapom. Csak napokkal előzte meg a szüleim nigériai utazását.

Gyorsan elolvastam anyám levelének első oldalát. A lap kiesett a kezemből, lassan a padlóra hullott és a lábamnál ért földet.

– Diana, mi az? – kérdezte Em, aki érzékelhetően félt.

Nem válaszoltam, hanem a levél többi részét a combom mellé dugva felvettem a barna borítékot, amit a ház az anyám nevében rejtegetett. Megrántottam a selyempapírt és egylapos, négyszögletes tárgyat tekertem ki belőle. Nehezebb volt, mint kellett volna, és bizsergett az erőtől. Felismertem ezt az erőt; éreztem már azelőtt.

Matthew hallotta, hogy a vérem elkezd zúgni. Mögém állt és kezét könnyedén a vállamra rakta.

Széthajtogattam a csomagolást. A tetején egy hétköznapi, fehér papírlap volt, aminek a széle már megsárgult a kortól. Matthew nem látta azt, ami alatta hevert, és amitől még további selyempapír választotta el. Három sort vetettek rá szarkalábas írással.

– A kezdet a hiány és a vágy – suttogtam, gombócot érezve a torkomban –, a kezdet a vér és a félelem.

– A kezdet a boszorkányok fölfedezése – fejezte be Matthew, átnézve a vállam fölött.

Matthew a kezét nyújtotta, én pedig beletettem a rövid levelet. Egy pillanatra az orrához tartotta, aztán némán továbbadta Sarah-nak. Felhajtottam a selyempapírt.

Az ölemben ott volt az Ashmole 782 egyik hiányzó oldala.

– Jézus Mária – mondta suttogva. – Ez tényleg az, amire gondolok? Hogy szerezte meg az anyád?

– Elmagyarázza a levélben – mondtam kábultan, az élénk színű képre meredve.

Matthew lehajolt és fölvette a leejtett levélpapírt.

– Kedves Dianám – olvasta hangosan. – Ma vagy hétéves. Bűvös kor ez egy boszorkány életében, mert ekkor kezdenek megmutatkozni és alakot ölteni a képességeid. De a te képességeid már akkor megmutatkoztak, amikor megszülettél. Mindig más voltál.

A térdem megroggyant a kép hátborzongató súlya alatt.

– Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy az apád és én sikerrel jártunk. Meg tudtuk győzni a Nagytanácsot, hogy az apád erejét keresik, és nem a tiédet. Nem szabad magadat hibáztatnod. Nem volt más választásunk, és bízunk benne, hogy most már elég idős vagy ahhoz, hogy megértsd.

Matthew gyengéden megszorította a vállam, mielőtt folytatta.

– Most már ahhoz is elég idős vagy, hogy belekezdj a nyomozásba, amit elkezdtünk, amikor születtél: hogy kinyomozd, ki vagy te és honnan van a varázserőd. A mellékelt levélkét és a rajzot hároméves korodban kaptuk. Egy borítékban érkezett, amin izraeli pecsét volt. A postahivatalnok azt mondta nekünk, nincs meg a feladó címe, és nincs aláírás se, csak a levélke meg a kép. Az elmúlt négy év nagy részét azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk megérteni. Nem tehettünk fel túl sok kérdést, de azt gondoljuk, hogy a kép egy esküvőt ábrázol.

– Ez valóban egy esküvő, a higany és a kén vegyi násza. Döntő lépés a bölcsek kövének létrehozása során – mondtam. A hangom élesnek hangzott Matthew telt hangszíne után.

A vegyi násznak az egyik legszebb ábrázolása volt, amit valaha láttam. Egy hosszú, hófehér ruhás, aranyhajú nő egy fehér rózsát tartott a kezében. A rózsa ajándék volt sápadt, sötét hajú férjének, üzenet, hogy tiszta és hogy méltó hozzá. A férfi fekete-vörös palástot viselt és fogta a nő másik kezét. Ő is egy rózsát tartott, de az övé olyan vörös volt, mint a frissen kifolyt vér, a szerelem és a halál jelképe. A pár mögötti tájban, a fák és sziklás hegyek között nyüzsgő esküvői vendégek személyesítették meg a vegyszereket és a fémeket. Egész állatsereglet gyűlt össze, hogy tanúja legyen a szertartásnak: hollók, sasok, varangyok, zöld oroszlánok, pávák, pelikánok. Hátul középen, a menyasszony és a vőlegény mögött egy egyszarvú és egy farkas állt egymás mellett. Az egész jelenetet egy főnix kiterjesztett szárnya fogta össze. Tollának vége lángolt, és fejét lehajtva nézte a kibontakozó jelenetet.

– Mit jelent ez? – kérdezte Em.

– Valaki hosszú ideje várt arra, hogy Matthew és én rátaláljunk egymásra.

– Hogy lehet, hogy azon a képen te és Matthew vagytok? – kérdezte Sarah a nyakát nyújtogatva, hogy közelebbről szemügyre vehesse a rajzot.

– A királynő Matthew címerét viseli.

A menyasszony haját csillogó, ezüst és arany diadém fogta hátra. A közepén, a homloka fölött egy ékkő volt, ami a holdsarlót és a fölötte ragyogó csillagot ábrázolta. Matthew a kép mellől fölvette anyám levelének többi részét.

– Folytathatom? – kérdezte szelíden.

Bólintottam. A kéziratból származó lap még mindig ott nyugodott a térdemen. Em és Sarah nem bíztak az ismeretlen, megbabonázott tárgyban, és elővigyázatosan ott maradtak, ahol voltak.

– Úgy gondoljuk, hogy a fehér ruhás nő te lehetsz, Diana. A sötét hajú férfi kilétében már nem vagyunk ennyire biztosak. Láttam őt az álmaidban, de nehéz elhelyezni. Besétál a jövődbe, de a múltban is ott van. Mindig árnyékban marad, fényben soha nem jelenik meg. És bár veszélyes, az árnyak férfiúja rád nem jelent veszélyt. Veled van most? Remélem. Bárcsak ismerhettem volna. Oly sok mindent szerettem volna neki elmondani rólad.

Az utolsó szavaknál Matthew-nak megbotlott a nyelve.

– Reméljük, hogy együtt képesek lesztek kideríteni, honnan származik a kép. Az apád szerint egy régi könyvből van. Néha látjuk a lapon, hogy a háttérben valami szöveg mozog, de aztán a szavak megint eltűnnek, és hetekig, sőt akár hónapokig nem jelennek meg újra.

– Add ide a képet – pattant fel Sarah a székéről.

– Abból a könyvből van, amiről meséltem neked. Az oxfordiból – adtam oda neki vonakodva.

– Olyan súlyosnak érződik – mondta, és homlokát ráncolva az ablakhoz ment, ahol különféle szögekbe forgatta a lapot. – De nem látok szavakat. Persze nem csoda. Ha ezt a lapot kitépték a könyvből, amibe való, akkor azzal nagy kárt tettek a varázslatban.

– Ezért mozoghattak olyan gyorsan a szavak, amiket láttam?

– Valószínűleg igen – bólintott Sarah. – Valaki kereste ezt a lapot és nem találta.

– Lapokat – és elmondtam egy részletet, amiről még Matthew-nak sem szóltam.

– Hogy érted, hogy „lapokat”? – jött előre Matthew a szék mögül, apró jégszilánkokat szórva az arcomra.

– Nem ez az egyetlen lap, ami hiányzik az Ashmole 782-ből.

– Hányat téptek ki?

– Hármat – suttogtam. – Három lap hiányzott a kézirat elejéről. Láttam a csonkokat. De akkor nem tűnt fontosnak.

– Hármat – ismételte Matthew. A hangja tompán szólt, úgy, mintha puszta kézzel készülne valamit széttörni.

– Mit számít, vajon három lap hiányzik-e vagy háromszáz? – kérdezte Sarah, és közben még mindig a rejtett szavakat próbálta kivenni. – A varázslatot akkor is megtörték.

– Azért fontos, mert három különböző, nem e világra való teremtmény létezik – felelte Matthew, és megsimogatta az arcomat, hogy tudassa, nem dühös rám.

– És ha nálunk van az egyik oldal… – kezdtem.

– …akkor kinél van a többi? – fejezte be Em.

– A franc essen ebbe az egészbe, miért nem írt erről nekünk Rebecca? – kérdezte Sarah, szintén olyan hangon, mint aki el akar pusztítani valamit. Emily kivette a képet a kezéből és óvatosan egy antik teázóasztalra tette.

Matthew továbbolvasott.

– Az apád azt mondja, messzire kell majd utaznod, hogy megfejtsd a titkát. Nem írok többet, arra az esetre, ha ez a levélke netalán rossz kezekbe kerülne. De tudom, hogy rá fogsz jönni.

Matthew odanyújtotta nekem a lapot és a következőn folytatta az olvasást.

–A ház nem adta volna oda ezt a levelet, ha nem állnál készen. És e szerint azt is tudod, hogy az apád és én igézet alá vontunk. Sarah tombolni fog dühében, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy megvédjünk téged a Nagytanácstól, amíg nem találod meg az árnyak férfiúját. Ő segít majd rájönni, hogyan tudod használni a varázserődet. Sarah azt fogja mondani, hogy semmi köze hozzá, mert nem Bishop, de ne törődj vele.

Sarah fölhorkant és vasvilla szemeket vetett a vámpírra.

– Mivel úgy fogod szeretni őt, mint senki mást, a varázserődet az iránta táplált érzéseidhez kötöttem. Ennek ellenére csak te leszel képes arra, hogy felszabadítsd. Ne haragudj rám a pánikrohamokért, de más nem jutott az eszembe. Néha a saját érdekedben túl bátor vagy. Sok sikert a varázsigék megtanulásához; Sarah maximalista.

– Mindig is kissé furán szorongtál – mosolygott Matthew.

– Hogyhogy furán?

– Miután találkoztunk a Bodleyban, szinte lehetetlen volt pánikot kelteni benned.

– De amikor előjöttél a ködből a csónakháznál, pánikba estem.

– Meghökkentél. Az ösztöneidnek sikítaniuk kellett volna vakrémületükben, amikor a közeledbe mentem. Ehelyett egyre csak közelebb jöttél te is – azzal Matthew csókot nyomott a fejemre és az utolsó oldalra lapozott. – Nemigen tudom, hogyan zárjam ezt a levelet, amikor a szívem annyira tele van. Az elmúlt hét év volt életem legboldogabb időszaka. Nem mondanék le egyetlen pillanatról sem a veled töltött drága időből, ha tengernyi erőt is kapnék cserébe, vagy hosszú, biztonságos életet, amiben te nem vagy benne. Nem tudjuk, az istennő miért bízott ránk téged, de egy nap se telt el, hogy ne köszöntük volna meg neki.

Sikerült megállnom, hogy ne zokogjak fel, de a könnyek kicsordultak a szememből.

– Nem tudlak megóvni a rád leselkedő veszélyektől. Nagy veszteségek és kihívások várnak rád, de nagy örömök is. Lehet, hogy az eljövendő években kételkedni fogsz az ösztöneidben, de a lábad ezt az utat járta, amióta megszülettél. Tudtuk, amikor burokban jöttél a világra. Azóta is két világ közt maradtál. Ez vagy te, ez a sorsod. Ne hagyd, hogy bárki is visszatartson tőle.

– Mi az, hogy burokban jön a világra? – suttogtam.

– Ha úgy születik meg valaki, hogy a magzatburok még ott van körülötte érintetlenül. A szerencse jele – magyarázta Sarah.

– A szerencsénél sokkal több mindent társítanak a magzatburokhoz – mondta Matthew szabad kezébe fogva a fejem hátsó részét. – Régmúlt korokban azt gondolták róla, hogy aki burokban születik, abból nagy látó lesz. Némelyek szerint annak volt a jele, hogy vámpír, boszorkány vagy vérfarkas lesz belőle – húzódott félmosolyra a szája.

– Hol van? – kérdezte Em Sarah-tól.

– Micsoda? – kérdeztük Matthew-val egyszerre, és fölkaptuk a fejünket.

– A magzatburoknak óriási ereje van. Stephen és Rebecca elrakták volna.

Mindnyájan a faburkolatban lévő repedésre néztünk. Egy telefonkönyv puffant le a kályharostélyra, hamufelhőt szórva szét a szobában.

– Hogyan rak el az ember egy magzatburkot? – tűnődtem fennhangon. – Valami nejlonzacskóba rakja?

– Hagyományosan úgy szokás, hogy rányomnak a baba arcára egy darab papírt vagy szövetet, amire a magzatburok ráragad. Aztán a papírt elrakják – magyarázta Em.

Az összes tekintet az Ashmole 782 lapja felé fordult. Sarah felvette és figyelmesen tanulmányozta. Dörmögött néhány szót és nézte még egy kicsit.

– Van valami titokzatos ezen a képen – adta hírül –, de Diana magzatburka nincs hozzátapadva.

Megkönnyebbültem. Az már túl sok lett Volna a furcsa dolgokból.

– Szóval ez minden, vagy vannak még a húgomnak egyéb titkai is, amiket szeretne megosztani velünk? – kérdezte Sarah csípősen.

Matthew rosszallóan ráncolta a homlokát.

– Bocs, Diana – mormogta.

– Már nincs sok hátra. Bírod még, szívem?

Megfogtam a szabad kezét és bólintottam. Ő letelepedett a szék egyik párnázott karfájára, ami a súlya alatt megnyikordult.

– Ne légy túl szigorú magadhoz, miközben haladsz a jövőbe. Forogjon gyorsan az eszed és bízz az ösztöneidben. Tanács gyanánt ez nem sok, de anyaként mindössze ennyit tudok mondani. Nehéz szívvel hagyunk itt téged, de máskülönben azt kockáztatnánk, hogy örökre elveszítünk. Bocsáss meg nekünk. Ha fájdalmat okoztunk neked, az azért volt, mert nagyon szerettünk. Mama.

A szobában csönd volt, még a ház is visszatartotta a lélegzetét. Valahonnan mélyről a veszteség hangja kezdett feltörni belőlem, aztán egy könny hullott ki a szememből. Baseball-labda méretűre duzzadt és a padlóra loccsant. Kezdtem folyékonynak érezni a lábam is.

– Jön – figyelmeztetett Sarah.

Matthew ledobta a levelet, kiragadott a székből, kivitt a bejárati ajtón és leültetett a kocsifeljáróra. A lábujjammal megkapaszkodtam a talajban. A boszorkányvíz ártalmatlanul folyt el a földbe, miközben a könnyeim tovább hullottak. Néhány perc elteltével Matthew a derekam köré fonta a kezét hátulról. A testével óvott a világ többi részétől, én pedig ernyedten dőltem a mellkasának.

– Ereszd ki az összeset – mormogta a fülembe.

A boszorkányvíz elapadt, csak a veszteségből fakadó, sajgó érzés maradt belőle, ami soha nem fog teljesen elmúlni.

– Bárcsak itt lennének! – kiáltottam. – Az anyám és az apám tudnák, mit kell tenni.

– Tudom, hogy hiányoznak. De ők sem tudták pontosan, mit kell tenni. Csak minden pillanatban azt tették, ami tőlük telt, mint minden szülő.

– Az anyám látott téged és azt is, hogy mire készül a Nagytanács. Nagy látó volt.

– És te is az leszel egy nap. De addig boldogulnunk kell anélkül, hogy tudjuk, mit tartogat a jövő. Viszont ketten vagyunk, úgyhogy nem egyedül kell végigcsinálnod.

Visszamentünk a házba, ahol Sarah és Em még mindig a kézirat lapját vizsgálgatták. Bejelentettem, hogy még tea és egy kanna friss kávé rendel. Matthew velem jött a konyhába, bár tekintete elidőzött az élénk színű képen.

A konyha szokás szerint úgy nézett ki, mint valami háborús övezet. Minden felületen edények álltak nagy halmokban. Miközben a víz melegedett a kannában és főtt a kávé, én feltűrtem a ruhám ujját, hogy elmosogassak.

Matthew telefonja a zsebében zümmögött, de nem vett róla tudomást, mert teljesen lekötötte, hogy újabb hasábokat tegyen a már így is jól megrakott kandallóba.

– Fel kellene venned – mondtam, mosogatószert spriccelve a mosogatóba.

Előhúzta a telefonját. Az arca arról árulkodott, hogy nem olyan hívás volt, amit fogadni akart volna.

– Igen? – szólt bele franciául.

Bizonyára Ysabeau volt. Valami nem stimmelt, valaki nem volt ott, ahol lennie kellett volna; képtelen voltam követni a részleteket, olyan gyorsan beszéltek, de Matthew bosszúsága egyértelmű volt. Nyers hangon kiosztott néhány parancsot és szétkapcsolta a vonalat.

– Jól van Ysabeau? – kérdeztem, miközben az ujjamat a meleg vízbe merítettem. Reméltem, hogy nincs nagyobb baj.

Matthew gyengéden eltolta a vállamat a fülemtől és masszírozni kezdte a merev izmokat.

– Jól van. Nem Ysabeau volt az, hanem Alain. Valami üzletet kötött éppen a család nevében, és váratlan helyzetbe került.

– Üzletet? – azzal fölvettem a szivacsot és elkezdtem mosogatni. – Lázár lovagjai nevében?

– Igen – mondta kurtán.

– Ki az az Alain? – kérdeztem, a tiszta tányért a szárítóra téve.

– Az apám fegyverhordozójaként kezdte. Philippe nem tudott boldogulni nélküle, se háborúban, se békében, úgyhogy Marthe vámpírt csinált belőle. Ismeri a testvériség üzletmenetének minden oldalát. Amikor az apám meghalt, Alain az én szolgálatomba szegődött. Azért hívott, hogy figyelmeztessen: Marcus nem örült, amikor megkapta az üzenetem.

– Ez ugyanaz az üzenet volt, amit Baldwinnak adtál át a reptéren? – kérdeztem hátrafordulva és a szemébe nézve. Ő bólintott. – Csak bajt hozok a családodra.

– Ez már nem a de Clermont család ügye, Diana. Lázár lovagjai azokat védik meg, akik nem tudják megvédeni magukat. Marcus tudta ezt, amikor csatlakozott hozzánk.

Matthew telefonja megint zümmögött.

– Ez pedig Marcus lesz – mondta komoran.

– Menj, beszélj vele négyszemközt – biccentettem állammal az ajtó felé. Matthew arcon csókolt, aztán megnyomta a zöld gombot a telefonján és elindult a hátsó udvarba.

– Szia, Marcus – mondta gyanakvón, becsukva maga mögött az ajtót.

Tovább lötyköltem az edényeket a szappanos vízben. Az egyenletes mozgás megnyugtatott.

– Hol van Matthew? – kérdezte Sarah. Kézen fogva álltak Emmel az ajtónyílásban.

– Kint, Angliával beszél – mondtam, megint biccentve a hátsó ajtó felé.

Sarah elővett egy újabb tiszta bögrét a szekrényből – számításaim szerint aznap reggel a negyediket –, és megtöltötte friss kávéval. Emily a kezébe vette az újságot. Szemükben még mindig ott vibrált a kíváncsiság. A hátsó ajtó kinyílt és becsukódott. Felkészültem a legrosszabbra.

– Hogy van Marcus?

– Miriammal együtt útban vannak New Yorkba. Valamit meg akarnak beszélni veled – felelte Matthew. Az arcán viharfellegek gyülekeztek.

– Velem? Mit?

– Nem akarta elárulni.

– Marcus nem akart egyedül hagyni, kizárólag boszorkányok társaságában – mosolyogtam rá, és ettől kissé oldódott az arcán a feszültség.

– Szürkületre itt lesznek és bejelentkeznek abba a fogadóba itt a városban, ami mellett eljöttünk idefelé jövet. Én átmegyek hozzájuk ma este. De akármit is akarnak mondani neked, az várhat holnapig – azzal gondterhelt pillantást vetett Sarah-ra és Emre.

– Hívd vissza, Matthew – fordultam újra a mosogató felé. – Jöjjenek egyenesen ide.

– Nem akarnak senkit se zavarni – mondta udvariasan. Matthew nem akarta felzaklatni Sarah-t és a többi Bishopot azzal, hogy még két vámpírt hoz a házhoz. De az anyám nem hagyta volna, hogy ha Marcus ilyen messzire eljön, egy hotelban szálljon meg.

Marcus Matthew fia volt, tehát az enyém is.

Az ujjam bizsergett, és a csésze, amit éppen mosogattam, kicsúszott a kezemből. Néhány pillanatig hánykódott a vízben, aztán lesüllyedt.

– Az én fiam nem jelentkezik be egy hotelba. A Bishop-házban a helye, a családjával, Miriam pedig ne maradjon egyedül. Mindketten itt szállnak meg, és punktum – mondtam határozottan.

– A fiad? – mondta Sarah elhaló hangon.

– Marcus Matthew fia, és mint ilyen, az enyém is. Ennélfogva ő is Bishop, és ez a ház éppannyira az övé is, mint amennyire az enyém, a tiéd vagy Emé – azzal szembefordultam velük, és nedves, remegő kezemmel erősen megmarkoltam a blúzom ujját.

A nagymamám belebegett az előszobába, hogy megnézze, mi ez a nagy hűhó.

– Te is hallottad, nagymama? – kiáltottam.

Azt hiszem, mindnyájan hallottunk, Diana – mondta susogó hangján.

– Jó. Csak semmi arénázás. És ez minden Bishopra érvényes, aki itt van ebben a házban, élőre és holtra egyaránt.

A ház kinyitotta a bejárati és a hátsó ajtót, már most várva a vendégeket, amitől hűvös fuvallat járta át a lenti helyiségeket.

– Hol fognak aludni? – zsörtölődött Sarah.

– Nem alszanak, Sarah. Vámpírok – feleltem. Az ujjam egyre jobban bizsergett.

– Diana – mondta Matthew –, kérlek, lépj hátrébb a mosogatótól. Csak az elektromosság miatt, szívem.

Még jobban szorítottam a blúzomat. Az ujjaim vége már világoskék volt.

– Megértettük – mondta sietősen Sarah, szemügyre véve a kezemet. – Már van egy vámpír a háznál.

– Előkészítem a szobáikat – mondta Emily őszinte mosollyal. – Örülök, hogy megismerhetjük a fiát, Matthew.

Matthew, aki addig egy ódon faszekrénynek dőlt, most felegyenesedett és lassan odajött hozzám.

– Rendben – mondta, elhúzva engem a mosogatótól és a fejemet az álla alá hajtva –, meggyőztél. Felhívom Marcust és megmondom neki, hogy szívesen látjátok őket itt.

– Ne mondd el Marcusnak, hogy a fiamnak neveztem. Talán nem akar mostohaanyát.

– Ezt egymás között kell elrendeznetek – mondta Matthew, próbálva elkendőzni, hogy mulattatja a dolog.

– Mi olyan vicces? – néztem fel rá.

– Oly sok minden történt ma reggel, és te mindössze azon aggódsz, hogy vajon Marcus akar-e mostohaanyát. Nem tudok rajtad kiigazodni – rázta meg a fejét Matthew. – Az összes boszorkány ilyen talányos, Sarah, vagy csak a Bishopok?

– Csak a Bishopok – felelte Sarah némi fontolgatás után.

Kikukucskáltam Matthew válla mellett és hálásan rámosolyogtam.

A nagynénéimet szellemek sokasága vette körül, akik mind ünnepélyesen, egyetértőleg bólintottak.