18. fejezet

Ysabeau óriási kastélya kapujában állt, mint egy királynő, fagyosan és haragosan bámulva vámpír fiát, miközben felmentünk a kőlépcsőn. Matthew-nak mélyen le kellett hajolnia, hogy szelíden megcsókolja őt mindkét orcáján.

– Bemehetünk, vagy itt óhajtasz köszönteni minket?

Az anyja hátrébb lépett, hogy el tudjunk menni mellette. Magamon éreztem dühödt tekintetét. A szaga szénsavas szárcsagyökér-üdítőitalra és karamellre emlékeztetett. Átsétáltunk egy rövid, sötét előszobán, ahol oldalt nem túl szívélyesen, egyenesen a látogató fejének szegezett lándzsák álltak, és beléptünk egy nagy belmagasságú terembe. A termet falfestmények díszítették, amikről lerítt, hogy valami élénk fantáziájú, XIX. századi festőművész készítette, mert egy sosem volt középkort tükröztek vissza. A fehér falakra oroszlánokat, Bourbon-liliomokat, egy saját farkába harapó kígyót és fésűkagylóhéjakat festettek. A terem egyik végében egy csigalépcső vezetett fel az egyik torony tetejébe.

Odabent szembesültem Ysabeau tekintetének erejével. Matthew anyja annak az ijesztő eleganciának volt a megtestesítője, amiről úgy tűnt, a francia nőknek a vérében van. Akárcsak a fia – aki egyébként zavaró módon valamivel idősebbnek tűnt nála –, ő is egyetlen szín különféle árnyalatait viselte oly módon, hogy a lehető legkisebbre csökkentse hátborzongató sápadtságát. Ysabeau a krémszínűtől a meleg barnáig terjedő színeket kedvelte. Kompléjának minden egyes darabján, meleg barnássárga bőrcipőinek orrától a fülében lógó topázokig, látszott, hogy drága, ugyanakkor nem öltözködött hivalkodón. Meghökkentő, hűvös, smaragdszín szilánkok övezte sötét szembogara és magasan álló pofacsontja miatt tökéletes vonásai és vakítóan fehér bőre nem váltak hétköznapian széppé. Hajának színe és szerkezete mézszerű volt, aranyló selyemzápor, amit lent a tarkóján nagy kontyban fogott össze.

– Kicsit jobban is meggondolhattad volna ezt, Matthew – mondta. Ysabeau lágyan ejtette ki Matthew nevét, amely így ősinek hangzott. Akárcsak az összes többi vámpíré, az ő hangja is elragadó és dallamos volt. Ysabeau-é ráadásul tiszta és mély zengésű is, olyan, mintha távoli harangok zúgtak volna.

– Félsz, hogy megszólnak, mama? Azt hittem, büszke vagy a radikalizmusodra – szólt Matthew elnéző, de egyszersmind türelmetlen hangon. Egy közeli asztalra hajította a kulcsokat, amelyek végigcsúsztak a tökéletes politúron, és csörömpölve kötöttek ki egy kínai porcelántál aljánál.

– Soha nem voltam radikális! – borzadt el Ysabeau. – Az emberek túlbecsülik a változást.

Megfordult és tetőtől talpig végigmért, majd összeszorította tökéletesen formált száját. Nem tetszett neki, amit látott, és ez nem is volt csoda. Megpróbáltam az ő szemével látni magamat: nem kifejezetten dús, rakoncátlan, hirtelenszőke haj, a sok szabadban töltött időnek köszönhetően szeplővel hintett bőr, az archoz képest túlságosan hosszú orr. A szemem volt a legkülönlegesebb vonásom, de a divathoz való érzékem hiányát még ez sem ellensúlyozhatta. Ysabeau eleganciája és az örökké rendezett Matthew mellett úgy éreztem magam, és olyannak is látszottam, mint egy esetlen kisegér. Rántottam egyet a kabátom szegélyén a szabad kezemmel, és örömmel láttam, hogy nincs jele varázslatnak az ujjbegyeimnél. Reméltem, hogy a Matthew által említett, fantomszerűen fölbukkanó „csillámlás” sem jelentkezik most.

– Mama, hadd mutassam be Diana Bishopot. Diana, ez itt az anyám, Ysabeau de Clermont – ejtette ki könnyedén a szótagokat Matthew.

– Nem szeretem a boszorkányok szagát – mondta Ysabeau, miközben orrcimpái finoman kitágultak. Hibátlanul beszélt angolul, csillogó szemével mereven nézett az enyémbe. – Diana illata édes és visszataszítóan zöld, mint a tavasz.

Matthew érthetetlen, heves szóáradattal válaszolt erre, ami úgy hangzott, mint a francia, a spanyol és a latin keveréke. Halkra fogta a hangját, de nem próbálta palástolni dühét.

– Elég legyen – vágott vissza Ysabeau, felismerhetően franciául, és elhúzta a torka előtt a kezét. Nagyot nyeltem, és önkéntelenül is a kabátom gallérjához nyúltam.

– Encantada, Diana – mondta Ysabeau franciás kiejtéssel. Kinyújtotta fehér, hideg kezét, amit én könnyedén az én kezembe vettem. Matthew megragadta a bal kezem, és egy pillanatig vámpírok és egy boszorkány fura láncát alkotva álltunk ott.

– Örvend a szerencsének – fordította Matthew, figyelmeztető pillantást vetve az anyjára.

– Igen, igen – mondta Ysabeau türelmetlenül, visszafordulva a fiához. – Diana persze csak az angolt meg az új franciát beszéli. A mai melegvérűek olyan műveletlenek.

Ekkor egy testes öregasszony lépett be az előszobába; a bőre, mint a hó, a fejét pedig ettől élesen elütő, sűrű, fekete, tekervényesen befont haj keretezte.

– Matthew! – kiáltotta és kinyújtotta a karját. – Cossí anatz?

– Vaplan, mercés. E tu? – kérdezte Matthew átölelve és megcsókolva őt mindkét orcáján.

– Aital aital – felelte, megragadva a saját könyökét és grimaszolva.

Matthew együtt érzően mormogott, Ysabeau pedig a mennyezetre pillantott, mintha az égiektől várná, hogy megszabadítsa őt a látványos érzelemkitöréstől.

– Marthe, hadd mutassam be egy kedves barátomat, Dianát – mondta és előrébb húzott.

Marthe is vámpír volt, az egyik legöregebb, akit valaha láttam. A hatvanas éveiben járhatott, amikor újjászületett, és bár a haja sötét volt, a korát nem lehetett eltéveszteni. Az arcát keresztül-kasul behálózták a ráncok, kezén az ízületek pedig olyan bütykösek voltak, hogy szemmel láthatólag még a vámpírvér sem tudta őket kiegyenesíteni.

– Isten hozott, Diana – mondta olyan hangon, mintha homok és melasz fátyolozná, és mélyen a szemembe nézett. Matthew-ra bólintott és a kezemért nyúlt. – Nagy erejű boszorkány – mondta Matthew-nak franciául, elismerő hangon. Matthew közelsége némiképp csökkentette ösztönös aggodalmam azzal kapcsolatban, hogy egy vámpír szagolgat. Mivel fogalmam sem volt, hogy mi a helyénvaló francia válasz egy ilyen megjegyzésre, halványan Marthe-ra mosolyogtam, remélve, hogy ez megteszi.

– Kimerültél – mondta Matthew az arcomra pillantva, majd gyors kérdéseket tett fel az ismeretlen nyelven a két vámpírnak, amiből nagy mutogatások, szemforgatás, ellentmondást nem tűrő kézmozdulatok és sóhajok kerekedtek. Amikor Ysabeau a Louisa nevet említette, Matthew megújult dühvel nézett az anyjára, majd színtelen és parancsoló, megfellebbezhetetlen hangon válaszolt neki.

– Persze, Matthew – mormogta Ysabeau megvonva a vállát, nyilvánvalóan őszintétlenül.

– Menjünk beljebb – szólt hozzám Matthew, és hangja felélénkült.

– Hozok ételt és bort – mondta Marthe tört angolsággal.

– Köszönöm – mondtam. – És köszönöm, Ysabeau, hogy vendégül látsz az otthonodban.

Ysabeau szimatolt és a fogát vicsorgatta. Reméltem, hogy mosoly, de tartottam tőle, hogy nem az.

– És vizet, Marthe – tette hozzá Matthew. – Ja, és rendeltem ételt, ma délelőtt érkezik.

– Egy része már megérkezett – mondta az anyja csípősen. – Teafű, és több zsák zöldség meg tojás. Nem volt szép tőled, hogy ideszállíttattad velük kocsival.

– Dianának ennie kell, mama. És azt gondoltam, biztosan nem sok rendes ennivalót tartasz itthon – felelte Matthew. Türelmének hosszú szalagja már kezdett kirojtosodni a tegnap esti események és a langyos otthoni fogadtatás hatására.

– Nekem friss vérre van szükségem, de nem várom el Victoire-tól és Alaintől, hogy az éjszaka közepén hozzanak nekem Párizsból – szólt Ysabeau, és mérhetetlenül elégedettnek látszott, amikor a térdem megroggyant. Matthew gyorsan kifújta a levegőt és kezével a könyököm alá nyúlt, hogy megtámogasson.

– Marthe – kérdezte, szándékosan figyelmen kívül hagyva Ysabeau-t –, hoznál fel tojást, pirítóst és egy kis teát Dianának?

Marthe előbb Ysabeau-t, majd Matthew-t vette szemügyre, mintha egy teniszpálya középvonalában állna, majd vihorászva bólintott, és azt felelte, igen.

– A vacsoránál találkozunk – mondta Matthew nyugodtan. Négy jeges foltot éreztem a vállamon, ahogy a nők nézték, amint távozunk. Marthe mondott valamit Ysabeau-nak, amire ő fölhorkant, Matthew pedig szélesen elmosolyodott.

– Mit mondott Marthe? – suttogtam. Későn jutott eszembe, hogy akár suttogok, akár kiabálok, úgyis mindenki meghallja a legtöbb beszélgetést a házban.

– Azt mondta, jól nézünk ki együtt.

– Nem akarom, hogy Ysabeau mérges legyen rám egész idő alatt, amíg itt vagyunk.

– Ne figyelj oda rá – mondta derűsen. – Amelyik kutya ugat, az nem harap.

Áthaladtunk egy ajtón és egy hosszúkás helyiségbe jutottunk, ahová rengeteg, sokféle stílusú, különböző korokból származó széket és asztalt raktak. Két kandalló is volt; az egyik fölött két, csillogó páncélba öltözött lovag vívott harci játékot, fényes lándzsáikat gondosan úgy akasztva össze, hogy egyetlen csöpp vért se ontsanak. Egyértelmű volt, hogy a freskót ugyanaz a naivan szentimentális lovagkor-rajongó festette, aki az előszobát. Kétszárnyú ajtó vezetett egy másik szobába, ahol a falak mentén könyvespolcok sorakoztak.

– Az a könyvtár? – kérdeztem, egy pillanatra elfeledve az ellenséges Ysabeau-t. – Megnézhetném az Aurora Consurgensedet?

– Majd később – mondta Matthew határozottan. – Most eszel valamit, aztán alszol egyet.

Előrement egy másik csigalépcsőhöz, a nagy tapasztalattal rendelkezők könnyedségével mutatva az utat az ódon bútorok útvesztőjében. Én magam óvatosabban haladtam, de a combommal még így is súroltam egy ívelt komódot, mire megingott a rajta álló magas porcelánváza. Amikor végül a lépcső aljához értünk, Matthew megállt.

– Hosszú a lépcső, és te fáradt vagy. Vigyelek?

– Nem – mondtam méltatlankodva. – Nem fogsz a válladra vetni, mint egy győzelmes középkori lovag, aki épp odébbáll a hadizsákmánnyal.

Matthew összeszorította az ajkát, és a szeme ide-oda ugrált.

– Ne merészelj nevetni rajtam – szólt és nevetett. A hangja visszaverődött a kőfalakról, mintha egy derülő vámpírfalka állna a lépcsőházban. Ez elvégre éppen olyan hely volt, ahol a lovagok felvitték a nőket. Az én terveim között azonban nem szerepelt, hogy én is közéjük számítsak.

A tizenötödik lépcsőfoknál már szúrt az oldalam az erőlködéstől. A torony kopott, kő lépcsőfokai nem átlagos lábak számára készültek – egyértelműen vámpíroknak tervezték őket, olyanoknak, mint Matthew, akik vagy magasabbak voltak hat lábnál is, vagy szerfelett mozgékonyak, vagy mindkettő. Fogcsikorgatva mentem tovább. Az utolsó kanyar után hirtelen elénk tárult egy szoba.

– Ó – kiáltottam, a számhoz kapva a kezem megrökönyödésemben.

Mindjárt tudtam, kié a szoba. Matthew-é, mindenestől.

A kastély kecses, kör alaprajzú tornyában voltunk, abban, amelyiknek még mindig megvolt a sima, kúp alakú réz teteje, és a nagy főépület hátsó részén állt. A falat magas, keskeny ablakok tűzdelték, ólmozott tábláikon beszűrődött odakintről a fény és a mezők meg a fák őszi színei.

A szoba kör alakú volt; kecses íveit itt-ott magas könyvespolcok egyenesítették ki. A kastély központi szerkezetét képező falba merőlegesen egy nagy kandallót vágtak, ami csodával határos módon elkerülte a XIX. századi freskófestő figyelmét. Voltak még a szobában fotelok, díványok, asztalok meg zsámolyok, többnyire zöld, barna és arany színárnyalatokban. Mérete és a roppant nagy szürke kőfelületek ellenére a helyiség összességében lakályos és barátságos volt.

A szoba legérdekesebb tárgyai azok voltak, amikről Matthew úgy döntött, megtartja, számos élete egyikének az emlékeként. Egy számomra ismeretlen, nem a művész kevés, ismert festménye közé tartozó Vermeer-kép állt egy könyvespolcnak támasztva egy teknőspáncél mellett. A képen szereplő alak borzasztóan hasonlított Matthew-ra. A kandalló fölött egy pallos lógott, ami olyan hosszú és nehéz volt, hogy senki emberfia nem tudta volna forgatni, csak egy vámpír. Az egyik sarokban egy Matthew méretű páncél állt, azzal szemben egy fa állványon pedig egy réginek látszó emberi csontváz függött, amit valami acélhúrszerűség tartott össze. Mellette, az asztalon két mikroszkóp is volt. Hacsak nem nagyon tévedtem, mindkettő a XVII. században készült. Az egyik falmélyedésben egy nagy, piros, zöld és kék kövekkel kivert, gazdagon díszített kereszt meg a Szűzanyát ábrázoló elefántcsont faragvány bújt meg.

Matthew hópelyhei suhantak át az arcomon, ahogy figyelt engem, miközben én szemrevételeztem a holmijait.

– Ez egy Matthew-múzeum – mondtam halkan, tudva, hogy az összes ott lévő tárgynak megvan a maga története.

– Ez csak a dolgozóm.

– Te hol… – kezdtem, a mikroszkópokra mutatva.

– Majd később – ismételte. – Még harminc lépcsőfok van hátra.

Matthew mutatta az utat a szoba másik oldalán lévő újabb lépcsőhöz. Ez is az égbolt felé tekergett. Miután lassan megtettem a harminc lépést, egy másik kerek szoba szélén álltam, amit egy óriási, baldachinos, súlyos függönyökkel körülvett diófa ágy uralt. Magasan fölötte látszottak a fedetlen gerendák és a réztetőt a helyén tartó gyámok. Az egyik fal mellett asztal állt, a másikban pedig egy kandalló bújt meg, ami előtt néhány kényelmes szék állt szép rendben. Szemben, félig nyitva volt egy ajtó, ami mögött egy óriási kád látszott.

– Olyan, mint egy sólyom fészke – mondtam, kikémlelve az ablakon. Matthew ezt a tájat nézte ezekből az ablakokból a középkor óta. Röviden eltűnődtem a többi nőről, akiket idehozott előttem. Biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az első, de nem hittem, hogy sok lett volna. Volt valami módfelett magánjellegű a kastélyban.

– Tetszik? – jött oda mögém Matthew és átnézett a vállam fölött. Lehelete finoman meglegyintette a fülem. Bólintottam.

– Mióta áll? – kérdeztem, mert nem tudtam türtőztetni magam.

– Ez a torony? Körülbelül hétszáz éve.

– És a falu? Tudnak rólad?

– Igen. Akárcsak a boszorkányok, a vámpírok is nagyobb biztonságban vannak egy közösség tagjaiként, amelynek a tagjai tudják, hogy mik ők, de nem tesznek fel sok kérdést.

A Bishopok már nemzedékek óta éltek Madisonban úgy, hogy bárki is hűhót csapott volna. Peter Knox-hoz hasonlóan mi is mindenki szeme láttára rejtőzködtünk.

– Köszönöm, hogy elhoztál Sept-Tours-ba. Tényleg nagyobb biztonságban érzem magam itt, mint Oxfordban – mondtam. Még Ysabeau ellenére is.

– Én meg azt köszönöm, hogy dacoltál az anyámmal – kuncogott Matthew, mintha hallotta volna ki nem mondott szavaim. A hangot jellegzetes szegfűillat kísérte. – Túlontúl aggódik a gyerekeiért, mint a legtöbb szülő.

– Teljesen hülyének éreztem magam, és nem öltöztem az alkalomnak megfelelően. Ráadásul egy ruhadarab sincs nálam, ami neki tetszeni fog – azzal a homlokomat ráncolva az ajkamba haraptam.

– Ysabeau-nak Coco Chanel ruhái sem tetszettek. Lehet, hogy túl nagy célokat tűzöl ki magad elé.

Nevettem és megfordultam, szememmel az ő szemét keresve. Amikor a tekintetünk találkozott, elakadt a lélegzetem. Matthew tekintete először elidőzött a szememen, aztán az arcomon és végül a számon. Kezét az arcomhoz emelte.

– Olyan eleven vagy – mondta rekedtesen. – Egy sokkal, de sokkal fiatalabb férfival kéne lenned.

Lábujjhegyre emelkedtem, ő lehajtotta a fejét. Mielőtt az ajkunk egymáshoz ért volna, egy tálca csörömpölt az asztalon.

– Vos etz arbres e branca – énekelt Marthe, csintalanul pillantva Matthew-ra. Ő fölnevetett, és tiszta bariton hangon, énekelve felelt.

– On fruitz de gaug s'asazona.

– Milyen nyelv ez? – kérdeztem, visszaállva a talpamra, és követve Matthew-t a kandallóhoz.

– A régi nyelv – felelte Marthe.

– Okszitán – azzal Matthew levette a tojásos tálat fedő ezüsttetőt. A meleg étel illata megtöltötte a szobát. – Marthe úgy döntött, verset szaval, mielőtt leülsz enni.

Marthe kacarászott és ráütött Matthew csuklójára egy ronggyal, amit addig a derekánál viselt. Matthew letette a fedőt és helyet foglalt.

– Gyere ide – mondta Marthe és a Matthew-val átellenes székre mutatott. – Ülj le és egyél.

Úgy tettem, ahogy mondta. Marthe bort öntött Matthew-nak egy kupába egy nagy, ezüst fülű üvegkancsóból.

– Mercés – mormogta, és azonnal beleszagolt a borba, várakozássál telve.

Egy másik, hasonló kancsóban jéghideg víz volt. Marthe töltött belőle egy másik kupába, amit aztán átnyújtott nekem. Öntött egy gőzölgő csésze teát is. Tüstént felismertem, hogy a Mariage fivérek párizsi teakereskedéséből származik. Matthew szemmel láthatólag feltúrta a szekrényeimet, amíg én aludtam múlt éjjel, és elég konkrét bevásárlólistát állított össze. Marthe sűrű tejszínt öntött a csészébe, mielőtt Matthew le tudta volna állítani. Én figyelmeztető pillantást vetettem Matthew-ra. Ezen a ponton szövetségesekre volt szükségem, azonkívül túl szomjas is voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Jámboran hátradőlt a székében és kortyolta a borát.

Marthe további holmikat vett le a tálcáról – egy ezüst terítéket, sót, borsot, vajat, dzsemet, pirítóst és aranyszínű, friss fűszernövényekkel meghintett omlettet.

– Köszönöm, Marthe – mondtam őszinte hálával.

– Egyél! – parancsolta, ezúttal engem célozva meg a ronggyal.

Marthe elégedettnek tűnt, amikor látta, mekkora lelkesedéssel fogok neki az evésnek. Aztán beleszagolt a levegőbe, és homlokát ráncolva, felháborodottan kiáltott rá Matthew-ra, majd hosszú léptekkel a kandallóhoz ment. Gyufa sercent, és a száraz fa elkezdett ropogni.

– Marthe – tiltakozott Matthew és borospoharával a kezében felállt –, ezt én is meg tudom csinálni.

– Diana fázik – zsörtölődött Marthe, és egyértelműen kétségbe ejtette, hogy Matthew nem látta ezt előre, mielőtt leült –, te meg szomjas vagy. Majd én begyújtok.

Perceken belül lobogtak a lángok. Bár az óriási szobának semmilyen tűz nem kölcsönzött volna meghitt melegséget, legalább elvette a hűvös levegő élét. Marthe leporolta a kezét és felállt.

– Aludnia kell. Fél. Érzem a szagát.

– Majd alszik, ha végzett az evéssel – mondta Matthew és fogadkozásképpen felemelte a jobb kezét. Marthe nézte egy hosszú pillanatig, és megrázta feltartott mutatóujját, mintha Matthew tizenöt éves lenne, és nem ezerötszáz. Ártatlan arckifejezése végül meggyőzte őt, és kiment a szobából. Öreg lábával biztosan lépdelt le a nem kis erőpróbát jelentő lépcsőn.

– Az okszitán a trubadúrok nyelve, ugye? – kérdeztem, miután Marthe távozott. A vámpír bólintott. – Nem is tudtam, hogy ilyen fönt északon is beszélik.

– Nem vagyunk olyan fönt északon – mondta Matthew mosolyogva. – Párizs egykor nem volt több jelentéktelen határ menti városnál, és akkoriban a legtöbb ember okszitánul beszélt. A dombok távol tartották az északiakat a nyelvükkel együtt. A helyiek még most is bizalmatlanok a kívülállókkal szemben.

– Mit jelent a szöveg? – kérdeztem.

– „Te vagy a fa és az ág” – mondta, mereven bámulva a fákkal és bokrokkal borított vidéket a legközelebbi ablakon át –, „amin a gyönyör gyümölcse érik” – fejezte be, és bánatosan megrázta a fejét. – Marthe egész délután ezt dúdolja és megőrjíti vele Ysabeau-t.

A tűz melege kezdett szétáradni a szobában és elálmosított. Mire a tojások eltűntek, alig tudtam nyitva tartani a szemem.

Éppen egy akkorát ásítottam, hogy majd kiakadt az állkapcsom, amikor Matthew fölhúzott a székből és fölnyalábolt. A lábam a levegőben himbálódzott. Tiltakozni kezdtem.

– Elég – mondta. – Alig tudsz fölülni, nemhogy menni.

Gyengéden az ágy végére tett és hátra húzta a díszes ágytakarót.

A hófehér, frissen keményített lepedő és paplan hívogatónak látszott. Fejemet az ágy tekervényes diófa faragványai mentén szépen elrendezett, nagy halom pehelypárnára hajtottam.

– Aludj – mondta Matthew, és két kezével összehúzta az ágy függönyeit.

– Nem biztos, hogy fogok tudni aludni – feleltem, újabb ásítást fojtva vissza. – Nemigen szoktam szundikálni.

– Minden jel az ellenkezőjére mutat – mondta szárazon. – Most Franciaországban vagy. Nem kell erőfeszítéseket tenned. Lent leszek. Szólj, ha szükséged van bármire.

Mivel az előszobából a dolgozóba vezető lépcső meg a másik lépcső, ami a hálószobába vezetett, ellentétes oldalon volt, senki sem tudott feljutni ide anélkül, hogy el ne ment volna Matthew mellett, azaz csak a testén keresztül. A szobákat úgy tervezték meg, mintha óvnia kellett volna magát a saját családjától.

A nyelvemen volt még egy kérdés, de még egy utolsót rántott a függönyökön, hogy teljesen behúzza őket, lényegében belém fojtva a szót. Az ágy súlyos baldachinján nem szűrődött át a fény, és a huzattól is jól védett. Ellazulva feküdtem a kemény matracra. A testem melegét megsokszorozta a több réteg ágynemű; hamar elaludtam.

Lapozás zizegő hangjára ébredtem. Felültem és kiegyenesedtem, mint a gyertyaszál, miközben próbáltam elgondolni, miért zárt engem valaki egy szövetből készült dobozba. Aztán eszembe jutott.

Franciaország. Matthew. Otthon nála.

– Matthew! – szóltam halkan.

Széthúzta a függönyöket, és mosolyogva nézett le. Mögötte látszott a több tucat égő gyertya, amik közül némelyik a szoba falán körben sorakozó karos gyertyatartókban állt, mások meg a padlón és az asztalokon lévő, gazdagon díszített kandeláberekben.

– Ahhoz képest, hogy nem szoktál szundikálni, elég mélyen aludtál – mondta elégedetten. Ami őt illette, a franciaországi utazás már sikeresnek bizonyult.

– Mennyi az idő?

– Fogok venni neked egy órát, ha folyton tőlem kérdezgeted – azzal régi Cartier órájára pillantott. – Mindjárt két óra. Marthe bármelyik percben itt lehet egy kis teával. Szeretnél lezuhanyozni és átöltözni?

A forró zuhany gondolatára buzgón letoltam magamról a takarókat.

– Hát persze!

Matthew kitért hadonászó végtagjaim elől és a padlóra segített, ami messzebb volt, mint azt vártam, és ráadásul hideg; a kőlapok csípték meztelen lábam.

– A táskád a fürdőszobában van, a számítógép lent a dolgozóban, tiszta törölközőket meg találsz. És nem kell sietned – mondta, és nézte, ahogy a lábamat szedve beszaladok a fürdőszobába.

– Ez egy palota! – kiáltottam fel. Egy óriási, fehér, magában álló kád helyezkedett el két ablak között, viharvert sportzsákom pedig egy hosszú, fából készült lócán volt. A túlsó sarokban egy zuhanyrózsa állt ki a falból.

Elkezdtem ereszteni a vizet, arra számítva, hogy hosszú ideig kell várni, amíg felmelegszik, de csodával határos módon azonnal gőz burkolt be. Szappanom mézes-nektarinos illata segített oldani az elmúlt huszonnégy óra feszültségét.

Mihelyst ellazultak merev izmaim, farmert, garbót meg zoknit kaptam magamra. Nem találtam konnektort, amibe bedughattam volna a hajszárítómat, úgyhogy helyette beértem azzal, hogy nagyjából megtöröltem és átfésültem a hajam, mielőtt hátul copfba fogtam volna.

– Marthe hozott fel teát – mondta Matthew, az asztalon lévő teáskannára és csészére pillantva. – Akarod, hogy töltsek?

Élvezettel sóhajtottam, ahogy a megnyugtató folyadék lefolyt a torkomon.

– Mikor nézhetem meg az Aurora-kéziratot?

– Amikor biztos vagyok benne, hogy nem tévedsz el útban a könyvtár felé. Készen állsz a nagy túrára?

– Hát persze – azzal magamra kaptam a bebújós cipőmet és visszaszaladtam a fürdőszobába, hogy hozzak egy pulóvert. Miközben én ide-oda szaladgáltam, Matthew türelmesen várt a lépcső tetején.

– Levigyük a teáskannát? – kérdeztem és még csúsztam kicsit, mielőtt megálltam.

– Ne. Marthe őrjöngene, ha hagynám, hogy egy vendég hozzáérjen egy edényhez. Várj huszonnégy órát, és csak aztán próbálj segíteni neki.

Matthew úgy surrant le a lépcsőn, mintha bekötött szemmel is elboldogulna a rosszul illeszkedő, sima lépcsőfokokon. Én lassan haladtam, az ujjamat végighúzva közben a kőfalon.

Amikor a dolgozóba értünk, a számítógépemre mutatott, amit már bedugott és odatett az egyik ablak mellé, egy asztalra. Aztán lementünk a szalonba. Marthe már járt ott, úgyhogy meleg tűz lobogott a kandallóban, a szobában pedig a ropogva égő fa füstjének szaga terjengett. Megragadtam Matthew-t.

– A könyvtár – mondtam. – A túrának ott kell kezdődnie.

Az évek során ezt a szobát is megtöltötték nippekkel és antik bútorral. A directoire stílusú szekreterhez egy olasz Savonarola összecsukható széket toltak, az 1700 körül készült, roppant tölgyfa asztalon pedig tárlók voltak, amik úgy néztek ki, mintha egy viktoriánus múzeumból emelték volna el őket. Az egymáshoz nem illő bútorok ellenére a szobát egyben tartotta a diófa polcokon lévő, több mérföldnyi, bőrkötésű könyv és egy óriási, az arany, a kék és a barna meleg árnyalataiban játszó aubussoni szőnyeg.

Mint a legtöbb régi könyvtárban, a könyveket a méretük szerint helyezték el a polcokon. Voltak vastag, bőrkötéses kéziratok, amik gerinccel befelé, a díszes kapoccsal meg kifelé kerültek a polcra, a címet pedig tintával írták rá a pergamen elülső szélére. Az egyik könyvespolcon parányi ősnyomtatványok és zsebkönyvek voltak takaros sorokban, felölelve a nyomtatás történetét az 1450-es évektől napjainkig. Számos ritka első kiadást is láttam, például Arthur Conan Doyle-tól egy Sherlock Holmes-történetfüzért meg T. H. White-nak A kőbe foglalt kard című művét. Az egyik polcon nem volt más, csak nagy fóliánsok – növénytani könyvek, atlaszok, orvosi kötetek. Ha ez mind lent volt, milyen kincsek lakoztak Matthew toronybéli dolgozójában?

Hagyta, hogy körbejárjam a helyiséget és alaposan megnézzem a lélegzetelállító címeket. Amikor visszatértem mellé, csak hitetlenkedve ráztam a fejem.

– Képzeld, neked mi mindened lenne, ha évszázadokon át vetted volna a könyveket – mondta Matthew egy vállrándítással, ami Ysabeau-ra emlékeztetett. – Felgyülemlenek a dolgok. Pedig az évek során sok könyvtől megszabadultunk. Muszáj volt, máskülönben akkora lenne ez a helyiség, mint a francia országos könyvtár.

– Szóval, hol van?

– Látom, nem bírsz magaddal – azzal odament az egyik polchoz és tekintetével keresgélt a kötetek között, majd kihúzott egy kis, fekete, aranyozott fedelű könyvet és átnyújtotta nekem.

Amikor kerestem a pamutbársony állványt, amire rátehettem volna, felnevetett.

– Nyisd csak ki, Diana. Nem fog szétmállani.

Furcsa érzés volt egy ilyen kéziratot így tartani a kezemben, hiszen arra tanítottak, hogy ritka, becses tárgyakként, és nem olvasmányokként kell gondolni rájuk. Próbáltam nem túlságosan kinyitni a fedelet, hogy ne repedjen meg a kötés, és belekukkantottam. Élénk színek, arany és ezüst kavalkádja tört elő a lapokról.

– Ó – mondtam suttogva. Az Aurora Consurgens többi példánya, amit láttam, közel sem volt ilyen szép. – Gyönyörű. Tudod, ki csinálta a díszes iniciálékat?

– Egy Bourgot Le Noir nevű nő. Elég népszerű volt Párizsban a XIV. század közepén – azzal elvette tőlem a könyvet és teljesen kinyitotta. – Na, most már látod rendesen.

Az első díszes iniciálé egy királynőt ábrázolt, aki egy kis dombon áll, szétterjesztett köpenye alatt hét kis teremtménynek nyújtva menedéket. Finom rajzolatú indák keretezték a képet, csavarodva és tekeredve a pergamenen. Itt-ott a rügyek kivirágoztak, a fákon madarak ültek. A délutáni fényben a királynő hímzett arany ruhája csillogott a fényes, cinóbervörös háttér előtt. A lap alján egy fekete palástos férfi egy pajzs tetején ült, amin egy fekete-ezüst címer volt. A férfi figyelme a királynőre irányult, arcára elragadtatott kifejezés ült, kezét pedig esdeklőn a magasba emelte.

– Ezt senki nem fogja elhinni. Az Aurora Consurgens egy ismeretlen példánya, aminek a díszes iniciáléit egy nő készítette? – ráztam meg a fejem elképedve. – Hogyan fogok tudni hivatkozni rá?

– Kölcsönadom a Yale egyetem ritka könyveket tartalmazó könyvtárának egy évre, ha az segít. Természetesen névtelenül. Ami Bourgot-t illeti, a szakértők azt fogják mondani, hogy az egész az apja műve. Pedig ő csinálta. Valószínűleg a nyugta is megvan hozzá valahol – mondta Matthew bizonytalanul és körbenézett. – Majd megkérdezem Ysabeau-t, hol vannak Godfrey dolgai.

– Godfrey? – kérdeztem. Az ismeretlen címeren szerepelt egy Bourbon liliom, amit egy saját farkába harapó kígyó vett körül.

– A bátyám – felelte. A hangjából eltűnt a bizonytalanság, és elsötétült az arca. – 1668-ban halt meg; XIV. Lajos egyik pokoli háborújában harcolt – azzal finoman becsukta a kéziratot, és egy közeli asztalra tette. – Ezt később felviszem a dolgozóba, hogy alaposabban szemügyre vehesd. Reggel Ysabeau itt olvassa az újságjait, de máskülönben üresen áll. Nyugodtan böngésszed a polcokat, amikor csak kedved tartja.

Miután ezt megígérte, a szalonon keresztül átmentünk a lovagterembe. Megálltunk az asztalnál, amin a kínai tál volt, és ő végigmutogatta a szoba különleges jegyeit, köztük a dalnokok számára épített régi karzatot, a tetőben lévő csapóajtót, amin át a füst távozott, mielőtt megépültek volna a kandallók és a kémények, meg a kastély főkapujához vezető útra néző, négyszögletes őrtorony bejáratát. Úgy döntöttem, oda majd egy másik nap megyek fel.

Matthew levitt az alagsorba, ahol a tárolóhelyiségek, borospincék, konyhák, a szolgálók szobái, spájzok és éléskamrák egész útvesztőt alkottak. Marthe lépett ki az egyik konyhából, a karja könyékig lisztes, és átnyújtott egy frissen sült, meleg zsemlyét. Azt eszegettem, miközben Matthew-val bejártuk a folyosókat, és ő minden helyiségnél elmondta, mi volt az eredeti rendeltetése – hol tárolták a gabonát, hol lógott a szarvashús és hol készült a sajt.

– A vámpírok nem esznek semmit – mondtam zavarban.

– Nem, de a bérlőink ettek. Marthe imád főzni.

Megígértem, hogy lesz mivel foglalatoskodnia. A zsemle nagyon finom volt, a tojás pedig, amit korábban ettem, tökéletes.

A következő megálló a park volt. Bár lementünk egy lépcsőn, hogy eljussunk a konyhákhoz, a kastélyt a talajszinten hagytuk el. A park mintha egyenesen XVI. századi lett volna, benne őszi zöldségekkel és fűszernövényekkel teli, osztott ágyások. A növényszegélyeket rózsabokrok töltötték meg; némelyiken még ott díszelgett néhány magányos virág.

De engem nem a virágillat izgatott. Nyílegyenesen elindultam egy alacsony épület felé.

– Légy óvatos, Diana – szólt Matthew, hosszú léptekkel keresztezve a kavicsos utat. – Balthasar harap.

– Melyikük Balthasar?

Aggodalmas arckifejezéssel fordult be az istálló bejáratán.

– A csődör, amelyik a gerincedet használja vakarózócölöpnek – felelte Matthew szigorúan. Háttal álltam egy nagy, lassú jármódú lónak, miközben egy szelindek és egy farkaskutya körözött a lábam körül, kíváncsian szaglászva.

– Ó, nem fog megharapni – mondtam, miközben az óriási percheron lehajtotta a fejét, hogy a csípőmnek tudja dörzsölni a fülét. – És kik ezek az urak? – kérdeztem, fölborzolva a szőrt a farkaskutya nyakán, miközben a szelindek megpróbálta elkapni a kezem.

– A farkaskutya Falion, a szelindek pedig Hector – azzal Matthew csettintett az ujjával, mire mindkét kutya odafutott hozzá. Engedelmesen leültek, és az arcát figyelték, hogy mikor kapnak további utasításokat. – Kérlek, lépj távolabb attól a lótól.

– Miért? Jól van ő itt – erre Balthasar egyetértőleg dobbantott a földön, és egyik fülét hátrahajtva dölyfösen nézett Matthew-ra.

– Amikor a lepke az őt hívogató, nyájas fényre száll, még nem tudja, hogy a láng végül nem lesz hozzá nyájas – mormogta Matthew. – Balthasar csak addig van jól, amíg nem kezd unatkozni. Szeretném, ha odébb lépnél, még mielőtt kirúgja a jószágállás ajtaját.

– Nyugtalanítjuk a gazdád, és erre elkezdett őrült olasz papok által írt, homályos versrészleteket szavalni. Holnap visszajövök és hozok valami édességet – azzal megfordultam és orron csókoltam Balthasart. Halkan nyerített, patáit türelmetlenül dobálta ide-oda.

– Felismerted, mi az? – kérdezte Matthew, és próbálta leplezni meglepődését.

– Giordano Bruno. Amikor a szarvasnak a szomjúságtól már elfogy az ereje és a patakhoz megy, még nem tud a kegyetlen nyílról – folytattam. – Amikor az egyszarvú tiszta fészkébe fut, még nem látja a hurkot, amit neki vetettek.

– Te ismered a nolai műveit? – kérdezte Matthew, azt a nevet használva, amiként a XVI. századi misztikus saját magát emlegette.

A szemem összeszűkült. Te jó isten, nemcsak Machiavellit ismerte, hanem Brunót is? Úgy tűnt, Matthew-t vonz minden furcsa figura, aki valaha élt.

– Kopernikusz egyik első követője volt, én meg tudománytörténész vagyok. Honnan ismered Bruno művét?

– Sokat olvasok – mondta kitérően.

– Ismerted! – kiáltottam vádlón. – Démon volt?

– Olyan, aki sajnos túl gyakran lépte át az őrület és a zsenialitás közötti választóvonalat.

– Tudhattam volna. Hitt a földön kívüli életben és a máglya felé menet átkozta az inkvizítorait – ráztam meg a fejem.

– Mindazonáltal tisztában volt a vágy erejével.

– A vágy ösztökél tovább, miközben a félelem féken tart – idéztem és szúrós szemmel néztem a vámpírra. – Bruno is szerepelt az Ali Souls-nak írott értekezésedben?

– Igen, benne volt – felelte és száját egyetlen, szigorú vonalban szorította össze. – Eljönnél onnan, kérlek? Máskor is beszélhetünk a filozófiáról.

A mű egyéb szakaszai villantak át az agyamon. Volt valami más Bruno művében, ami az eszébe juttatta őt. Írt Diana istennőről.

Távolabb léptem a jószágállástól.

– Balthasar nem póniló – figyelmeztetett, és elhúzott a könyökömnél fogva.

– Azt látom. De attól még tudnék vele bánni – mondtam, és a kihívás gondolata kiűzte elmémből mind az alkímiai kéziratot, mind az olasz filozófust.

– Csak nem lovagolsz is? – kérdezte Matthew hitetlenkedve.

– Vidéken nőttem fel és gyerekkorom óta lovagolok. Díjlovaglás, ugratás, minden – feleltem. A lovaglás még az evezésnél is jobban hasonlított a repüléshez.

– Vannak más lovaink. Balthasar ott marad, ahol van – mondta határozottan.

A lovaglás a franciaországi úttal járó váratlan szerencse volt, olyasvalami, ami még a rideg Ysabeau jelenlétét is szinte elviselhetővé tette. Matthew az istálló másik végébe vitt, ahol még hat szép állat várt. Kettő nagy volt és fekete – habár nem olyan nagy, mint Balthasar –, rajtuk kívül volt egy meglehetősen gömbölyded pej kanca, meg egy pej herélt. Volt két szürke andalúz is, amiknek nagy lábfeje és ívelt nyaka volt.

– Ez Nar Rakasa – mondta, gyengéden megdörzsölve a pofáját. – A neve azt jelenti, hogy „tűztáncos”. Rendszerint csak Rakasának hívjuk. Gyönyörűen mozog, de önfejű. Remekül kijönnétek.

Nem óhajtottam bekapni a bűbájosán felkínált horgot, inkább hagytam Rakasát, hadd szagolja meg a hajamat és az arcomat.

– És hogy hívják a nővérét?

– Fiddat, azaz „ezüst” – felelte. Amikor kimondta a nevét, Fiddat előrejött, sötét szemében gyengédség. – Fiddat Ysabeau lova, Rakasa meg az ő húga – folytatta Matthew, majd a két feketére mutatott. – Azok az enyémek. Dahr és Sayad.

– Mit jelent a nevük? – kérdeztem, odasétálva a jószágállásaikhoz.

– A Dahr arabul „idő”, a Sayad jelentése pedig „vadász” – magyarázta Matthew, és csatlakozott hozzám. – Sayad imád a mezőn lovagolva vadakat űzni és a sövényeken átugratni. Dahr türelmes és kiegyensúlyozott.

Folytattuk a túrát. Matthew rámutatott a hegyek jellegzetes vonalaira és betájolta nekem, hol van a város. Megmutatta, hol alakították át a kastélyt, és a különböző fajta köveket, amiket a restaurátorok használtak, amikor az eredeti már elfogyott. Mire befejeztük, valószínűtlen volt, hogy eltévedjek – részben a központi öregtorony miatt, amit nehéz volt elvéteni.

– Miért vagyok olyan fáradt? – kérdeztem ásítva, amikor visszatértünk a kastélyba.

– Reménytelen vagy – mondta Matthew bosszankodva. – Tényleg részletesen el kell beszéljem neked az elmúlt harminchat óra eseményeit?

Matthew addig unszolt, amíg ráálltam, hogy megint szundítok egyet. A dolgozóban hagytam őt, felmentem a lépcsőn és az ágyra vetettem magam. Túl fáradt voltam még ahhoz is, hogy elfújjam a gyertyákat.

Pillanatokkal később arról álmodtam, hogy egy sötét erdőn lovagolok keresztül, és a derekam körül övvel összefogott, bő, zöld tunikát viselek. A lábamon bőrszíjakkal a bokámra és a lábikrámra kötözött saru volt. Kutyák csaholtak és paták robajlottak az aljnövényzetben mögöttem. Egy tegez volt a vállamra vetve, az egyik, ökölbe szorított kezemben pedig egy íjat tartottam. Üldözőim vészjósló hangjai ellenére sem éreztem félelmet.

Álmomban elmosolyodtam, mert tudtam, hogy el tudok szökni azok elől, akik a sarkamban vannak.

– Röpülj – parancsoltam, és a ló felszállt a magasba.