27. fejezet

Másnap reggel eszembe jutott, hogy a Matthew-val töltött eddigi napjaim két kategóriába estek. Vagy végig ő irányította a napot, felügyelve a biztonságomat és gondoskodva róla, hogy semmi ne zavarja meg gondos előkészületeit, vagy a nap kiszámíthatatlanul és értelmetlenül bontakozott ki, miközben a napom eseményeit nemrég még gondosan összeállított listák és ütemtervek határozták meg.

Ma át akartam venni az irányítást, és azt szerettem volna, ha Matthew beenged vámpíréletébe.

Sajnos a döntésem nem meglepő módon tönkretette a csodálatosnak ígérkező napot.

Hajnalban kezdődött Matthew testi közelségével, ami ugyanazt a vágyhullámot keltette bennem, amit tegnap az udvaron éreztem. Hatékonyabb volt, mint bármilyen ébresztőóra. Jóleső módon ő is azonnal reagált; rajongással csókolt meg.

– Azt hittem, már sosem fogsz felébredni – zsörtölődött a csókok között. – Attól féltem, hogy a faluba kell küldetnem a városi zenekarért. Ráadásul az egyetlen trombitás, aki tudta, hogyan kell ébresztőt fújni, tavaly meghalt.

Ahogy mellette feküdtem, észrevettem, hogy nem viselte a bethániai ámpolnát.

– Hová lett a zarándokjelvényed? – kérdeztem, tökéletes alkalmat nyújtva neki, hogy meséljen nekem Lázár lovagjairól, de nem használta ki.

– Nincs már rá szükségem – felelte, és elvonta a figyelmemet azzal, hogy az egyik hajtincsemet az ujja köré tekerte és aztán félretolta, hogy meg tudja csókolni az érzékeny bőrt a fülem mögött.

– Mondd el – erősködtem, és kissé odébb húzódtam.

– Később – felelte, és az ajka lejjebb kalandozott, a nyakam és a vállam találkozásához.

A testem meghiúsított minden további kísérletet az értelmes beszélgetésre. Mindketten ösztönösen viselkedtünk, tapogatva egymást a vékony ruházaton át és megjegyezve minden apró rezdülést – borzongást, libabőrt, halk nyögéseket –, ami még nagyobb élvezettel kecsegtetett a jövőben. Amikor egyre kitartóbban akartam a csupasz húst fogni, Matthew leállított.

– Csak semmi rohanás. Van időnk.

– Vámpírok – kezdtem, de csak eddig jutottam, mert a szájával belém fojtotta szót.

Amikor Marthe belépett a szobába, még az ágy függönye mögött voltunk. Túlbuzgó csörömpöléssel rakta le az asztalra a reggelizőtálcát és egy fatörzslökő skót lelkesedésével két hasábot dobott a tűzre. Matthew kikémlelt, felkiáltott, hogy milyen tökéletes ez a reggel, és kijelentette rólam, hogy farkaséhes vagyok.

Marthe-ból erre okszitán szavak törtek elő, majd egy dalt dúdolva távozott. Matthew nem volt hajlandó lefordítani, mert úgy találta, hogy túl obszcén az én finom fülemnek.

Ma reggel, ahelyett, hogy csendesen figyelte volna, ahogy eszem, Matthew arra panaszkodott, hogy unatkozik. A szeme huncutul csillogott, és a combján dobolt az ujjával.

– Elmegyünk lovagolni reggeli után – ígértem, miközben a villával tojást tettem a számba, és kortyoltam a teából. – A munkám várhat.

– A lovaglástól nem fog rendbe jönni – mormogta Matthew.

A csókolózás viszont hatékonyan elűzte az unalmát. Úgy éreztem, mintha zúzódások lennének az ajkamon, és sokkal jobban átláttam, milyen szövevényesek a kapcsolódások az idegrendszeremben, amikor Matthew végül elismerte, hogy ideje lovagolni.

Lement átöltözni, amíg én zuhanyoztam. Marthe feljött, hogy elvigye a tálcát, én meg elmondtam neki a terveimet, miközben vastag copfba fontam a hajam. A fontos résznél a szeme tágra nyílt, de beleegyezett, hogy kiküld egy kis csomag szendvicset és egy üveg vizet Georges-nak, hogy tegye Rakasa nyeregtáskájába.

Azután nem volt más hátra, mint tájékoztatni Matthew-t.

Dúdolva ült az íróasztalánál, püfölte a számítógépét és egyszer-egyszer a telefonjához nyúlt, hogy gyorsan végiglapozza az üzeneteket. Felnézett és elvigyorodott.

– Na lám – mondta. – Azt hittem, ki kell halásszalak a vízből.

Elöntött a vágy, és a térdem elgyöngült. Az érzést csak fokozta a tudat, hogy attól, amit készülök mondani, az arcára fog fagyni a mosoly.

Kérlek, hagyd, hogy jól menjen – suttogtam magamnak, a vállára rakva a kezem. Matthew hátra, a mellkasomnak hajtotta a fejét, felnézett és rám mosolygott.

– Csókolj meg – parancsolta.

Gondolkodás nélkül engedelmeskedtem, és meglepett a köztünk lévő összhang. Annyira más volt, mint a könyvekben és a filmekben, ahol a szerelmet feszültségekkel telinek és nehéznek ábrázolták. Matthew iránti szerelmem sokkal inkább olyan volt, mint révbe érni, semmint kihajózni a viharba.

– Hogy csinálod ezt? – kérdeztem, a kezembe fogva az arcát. – Úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna.

Matthew boldogan elmosolyodott, majd ismét a számítógépére fordította a figyelmét, és becsukta a különféle programokat. Én közben nem tudtam betelni fűszeres illatával, és végigsimítottam a haját koponyájának íve mentén.

– Ez csodálatos érzés – mondta, és hátra, a kezembe hajtotta a fejét.

Ideje volt elrontani a napját. Lehajoltam, az államat a vállára rakva.

– Vigyél el vadászni.

Testének minden izma megfeszült.

– Ez nem vicces, Diana – szólt fagyosan.

– Nem is viccelődni próbálok – mondtam, és otthagytam az állam meg a kezem, ahol voltak. Hiába próbált egy vállrándítással lerázni, én nem hagytam. Bár ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy szembenézzek vele, nem akartam hagyni, hogy kihúzza magát alóla. – Meg kell tenned, Matthew. Tudnod kell, hogy megbízhatsz bennem.

Indulatosan felállt, nem hagyva nekem más választást, mint hogy hátralépjek és elengedjem. Hosszú léptekkel odébb ment, és a keze arra a helyre tévedt, ahol régebben a bethániai ámpolna volt. Nem jó jel.

– A vámpírok nem visznek melegvérűeket vadászni, Diana.

Ez sem volt jó jel. Hazudott nekem.

– De igen – mondtam halkan. – Hamish-sel szoktál vadászni.

– Az más. Évek óta ismerem, és nem osztom meg vele az ágyam – mondta goromba hangon és mereven nézte a könyvespolcokat.

– Ha Hamish vadászhat veled – kezdtem, lassan elindulva felé –, akkor én is.

– Nem – felelte. Vállizmai élesen kidomborodtak, körvonaluk látszott a pulóvere alatt.

– Ysabeau elvitt magával.

Néma csönd lett a szobában. Matthew egyetlen, szaggatott lélegzetet vett, és a vállizmai megrándultak. Tettem még egy lépést.

– Ne – mondta rikácsolva. – Nem akarom, hogy a közelemben légy, amikor dühös vagyok.

Emlékeztettem magam, hogy ma nem ő irányít, és a hátralévő lépéseket sokkal gyorsabban megtéve közvetlenül elé álltam. Így nem tudott kitérni sem az illatom, sem ütemes és egyenletes szívverésem hangja elől.

– Nem akartalak feldühíteni.

– Nem rád vagyok dühös – mondta keserű hangon. – Az anyámnak viszont sok mindenért kell felelnie. Az évszázadok során csomó dolgot tett, amivel próbára tette a türelmemet, de hogy elvitt téged vadászni, az megbocsáthatatlan.

– Ysabeau megkérdezte, vissza akarok-e jönni a kastélyba.

– A választási lehetőséget sem lett volna szabad megkapnod – szólt nyers hangon, és hirtelen szembefordult velem. – A vámpírok nem teljesen urai önmaguknak, amikor vadásznak. Az anyámban például egyáltalán nem szabad megbízni, amikor vért szagol. Neki az egész az elejtett vadról és a vérszívásról szól. Ha a szél odavitte volna az illatod, gondolkodás nélkül kiszívta volna a te véredet is.

Matthew elutasítóbban reagált, mint azt vártam. De ha már belekezdtem, végig is akartam vinni.

– Az anyád csak téged akart óvni. Aggódott, hogy nem értem, mi a tét. Te is ugyanezt tetted volna Lucas-ért.

Újabb hosszú, mélységes csönd következett.

– Nem volt joga mesélni neked Lucas-ról. Az én fiam volt, nem az övé – szólt aztán Matthew halk hangon, de több volt benne a gyűlölködés, mint amit valaha hallottam. Tekintetét arra a polcra vetette, amelyiken a játéktorony állt.

– A tiéd és Blancáé – mondtam ugyanolyan halk hangon.

– A vámpírok élettörténete csak az övék, és csakis ők maguk mesélhetik el. Lehet, hogy te meg én törvényen kívüliek vagyunk, de az anyám is megszegett néhány szabályt az elmúlt néhány napban – azzal a hiányzó bethániai ámpolna után nyúlt.

Csöndben és magabiztos léptekkel tettem meg a köztünk lévő kis távolságot, mintha egy ideges állat lenne, nehogy úgy kirobbanjon, hogy azt később megbánja. Amikor már nagyon közel álltam hozzá, megfogtam a karját.

– Ysabeau másról is mesélt nekem. Beszéltünk az apádról. Elmondta az összes nevedet, és hogy melyikeket nem szereted, és a saját neveit is. Nem igazán értem, mi a jelentőségük, de ezeket nem mondja el akárkinek. És elmondta, hogyan teremtett téged. Ugyanazt a dalt énekelte, hogy elmenjen a boszorkányvizem, amit neked énekelt, amikor vámpírrá váltál.

Amikor nem tudtad abbahagyni a vérszívást.

Matthew csak nagy nehezen tudott a szemembe nézni. Tekintetében nagy fájdalom és sebezhetőség tükröződött, amit mostanáig gondosan rejtegetett előlem. A szívem szakadt belé.

– Nem kockáztathatom meg, Diana – mondta. – Akarlak téged, jobban, mint bárkit, akit valaha ismertem. Akarlak testileg, akarlak érzelmileg. Ha egy pillanatra lankad a figyelmem, amíg vadászni vagyunk, a szarvas szaga összekeveredhet a tiéddel, és a vágyam, hogy leterítsek egy állatot, összetalálkozhat azzal a vágyammal, hogy az enyém legyél.

– Már a tiéd vagyok – mondtam, és közben kapaszkodtam belé a kezemmel, a szememmel, az agyammal, a szívemmel. – Nem kell vadásznod rám.

– Ez nem így működik. Soha nem foglak teljesen birtokolni. Mindig többet fogok akarni, mint amennyit adhatsz.

– Ma reggel az ágyban nem így volt – mondtam, és az arcom elvörösödött, amikor eszembe jutott legutóbbi visszautasítása. – Nagyon is szívesen odaadtam volna magam neked, és te nemet mondtál.

– Nem mondtam nemet. Azt mondtam, később.

– Vadászni is így vadászol? Csábítasz, halogatsz, aztán feladod? – kérdeztem. Ő válaszképpen megborzongott. Nekem több se kellett. – Mutasd meg – erősködtem.

– Nem.

– Mutasd meg!

Morgott, de én álltam a sarat. A hang figyelmeztetés volt, nem fenyegetés.

– Tudom, hogy félsz. Én is – mondtam. Megbánás lángja lobbant a szemében, mire én türelmetlen hangot hallattam. – Utoljára mondom, nem tőled félek. A saját erőm rémít meg. Nem láttad a boszorkányvizet, Matthew. Amikor a víz ott folyt bennem, el tudtam volna pusztítani mindenkit és mindent anélkül, hogy egy csöpp bűntudatot is éreztem volna. Nem te vagy az egyetlen veszedelmes teremtmény ebben a szobában. De meg kell tanulnunk, hogyan tudunk egymással lenni annak ellenére, akik vagyunk.

– Talán ezért tiltják, hogy egy vámpír és egy boszorkány együtt legyen – nevetett fel keserűen. – Elvégre meglehet, hogy túl nehéz átlépni ezeket a határokat.

– Ezt te sem hiszed el – mondtam hevesen, miközben a kezét a kezembe vettem és az arcomhoz szorítottam. Ahogy a hideg találkozott a meleggel, gyönyörűséges érzés járta át a csontjaim, és a szívem a szokásos dobbanással nyugtázta. – Amit érzünk egymás iránt, az nem helytelen; nem lehet az.

– Diana – kezdte, megrázva a fejét és elhúzva ujjait.

Én még szorosabban markoltam a kezét és megfordítottam. A tenyerén az életvonal hosszú volt és folyamatos. Miután végigkövettem, ujjaim megállapodtak az erein, melyek a fehér bőr alatt feketének látszottak. Matthew megborzongott az érintésemre. Még mindig fájdalom volt a szemében, de már nem volt olyan haragos.

– Nem helytelen, ezt te is tudod. De azt is tudnod kell, hogy te is megbízhatsz bennem – azzal átfűztem az ujjaim az övén és adtam neki egy kis gondolkodási időt, de nem engedtem el.

– Elviszlek vadászni – mondta végül Matthew –, feltéve, hogy nem jössz hozzám közel és nem szállsz le Rakasa hátáról. Ha akár csak egyetlen, apró jelét is látod annak, hogy téged nézlek, vagy csak rád gondolok, fordulj sarkon és lovagolj egyenesen haza Marthe-hoz.

Miután meghozta a döntést, kimért léptekkel lement, és mindig türelmesen megvárt, amikor észrevette, hogy lemaradtam. Amikor forgószélként ellibbent a szalon ajtaja előtt, Ysabeau felállt a székéről.

– Gyere – mondta Matthew szigorúan, majd megfogott a könyökömnél és lementünk.

Ysabeau mindössze néhány lépésre volt mögöttünk, mire a konyhához értünk, Marthe az éléskamra ajtajában állt, és onnan mustrálta Matthew-t, mintha a legújabb szappanoperát nézné a televízióban. Sem neki, sem Ysabeau-nak nem kellett mondani, hogy valami baj van.

– Nem tudom, mikor érünk vissza – bökte ki Matthew a válla fölött. Ujjainak szorítása nem lazult, és nem adott nekem esélyt, hogy többet tegyek annál, mint hogy mentegetődző arccal Ysabeau felé forduljak és tátogva elmondjam a „bocsánat” szót.

– Több bátorsága van, mint gondoltam – mormogta Ysabeau franciául Marthe-nak.

Matthew hirtelen megállt, és száját felhúzva csúful vicsorgott.

– Igen, anya. Dianának több bátorsága van, mint azt te meg én megérdemeljük. És ha valaha újra próbára teszed, akkor látsz minket utoljára. Meg vagyok értve?

– Persze, Matthew – mormogta Ysabeau. Ez volt a kedvenc diplomatikus válasza.

Matthew nem szólt hozzám az istállóhoz vezető úton. Vagy fél tucatszor már úgy festett, mintha készülne sarkon fordulni és visszamenetelni velem a kastélyba. Az istálló ajtajánál megfogta a vállam és az arcomat meg a testemet fürkészte, hogy látja-e rajtuk a félelem jeleit. Felszegtem az állam.

– Megyünk? – kérdeztem, a bekerített kifutó felé indulva.

Elkeseredett hangot hallatott és Georges-ért kiáltott. Balthasar válaszul elbődült és elkapta az almát, amit felé hajítottam. Szerencsére már nem volt szükségem segítségre a csizmám felvételéhez, bár hosszabb ideig tartott, mint Matthew-nak. Gondosan figyelt, miközben begomboltam a mellényem és bekapcsoltam a rohamszíjat a sisakon.

– Tessék – mondta, átnyújtva egy lovaglóostort.

– Nincs szükségem rá.

– Vedd el az ostort, Diana.

Elvettem, azzal az eltökélt szándékkal, hogy az első adandó alkalommal bedobom a csalitba.

– És ha félrehajítod, amikor beérünk az erdőbe, hazajövünk.

Tényleg azt gondolta, hogy rá fogok vágni az ostorral? Bedugtam a csizmámba, a nyele a térdemig ért, és hangos dobogással kivonultam a bekerített kifutóba.

A lovak idegesen rángatózni kezdtek, amikor feltűntünk. Ysabeau-hoz hasonlóan mindkettő tudta, hogy valami baj van. Rakasa elvette az almát, amivel tartoztam neki, én pedig megsimogattam őt és halkan beszéltem hozzá, próbálva megnyugtatni. Matthew nem csinált gondot Dahrból. A lényegre összpontosított és villámgyorsan ellenőrizte lován a lószerszámokat, aztán, amikor én végeztem, feltolt Rakasa hátára. Kezével erősen fogta a derekamat, de a szükségesnél egy pillanattal se tartotta ott tovább. Nem akarta még jobban átvenni az illatomat.

Az erdőben Matthew meggyőződött róla, hogy az ostor még mindig a csizmámban van.

– A jobb oldali kengyeledet le kell rövidíteni – hívta fel rá a figyelmet, miután ügetésre fogtuk a lovakat. Úgy akarta beállítani a lószerszámaimat, ahogy a versenyzők szokták, ha netalán kereket kell oldanom. Morcos ábrázattal rövidre fogtam Rakasa gyeplőjét és megigazítottam a kengyelszíjakat.

Feltárult előttem az immár ismerős mező. Matthew beleszagolt a levegőbe, majd megragadta Rakasa gyeplőjét és megállított. Még mindig nagyon haragos volt.

– Ott van egy nyúl – mutatott Matthew a fejével a mező nyugati része felé.

– Nyúl már volt – mondtam nyugodtam –, és mormota, kecske meg őz is.

Matthew káromkodott, velősen és minden részletre kiterjedően, úgyhogy reméltem, hogy már kívül vagyunk Ysabeau éles fülének a hallótávolságán.

– Na, akkor lássuk a medvét, ahogy szokták mondani!

– Én nem úgy vadászok szarvasra, mint az anyám, hogy halálra rémítem és lecsapok rá. Elejthetek neked egy nyulat, vagy akár egy kecskét. De amíg itt vagy velem, nem fogok szarvast cserkészni – mondta, és állkapcsa makacsul megfeszült.

– Hagyd abba a színlelést és bízz bennem – azzal a nyeregtáskámra mutattam. – Felkészültem a várakozásra.

– Nem és nem, ha te mellettem vagy – rázta meg a fejét.

– Amióta találkoztam veled – mondtam halkan –, megmutattad a vámpírlét összes kellemes oldalát. Olyan dolgoknak érzed az ízét, amiket én el se tudok képzelni. Olyan eseményekre és emberekre emlékszel, akikről én csak könyvekben olvashatok. Érzed a szagát annak, amikor meggondolom magam vagy meg akarlak csókolni. Az érzékelésnek egy olyan sokszínű világára döbbentettél rá, amiről álmodni se mertem soha, hogy létezik – folytattam, majd egy pillanatnyi szünetet tartottam, remélve, hogy elértem nála valamit. De még nem. – Ugyanakkor te már láttál engem hányni, felgyújtani a szőnyeged és teljesen kiborulni, amikor valami meghökkentő érkezett a postán. Lemaradtál a szökőkútról, de az sem volt túl szép. Cserébe azt kérem, hogy hadd nézhessem meg, ahogy táplálkozol. Ez egy alapvető dolog, Matthew. Ha nem bírod ki, akkor boldoggá tehetjük a Nagytanácsot, és lefújhatjuk az egészet.

– Istenem, te mindig tudsz meglepetéseket okozni!

Matthew felemelte a fejét és a messzeségbe bámult. Figyelmét megragadta egy fiatal szarvasbika a dombtetőn. A szarvasbika a füvet legelte, és a szél felénk fújt, úgyhogy még nem fogott szagot.

Köszönöm – mondtam némán. Az istenek ajándéka volt, hogy a szarvasbika csak úgy megjelent. Matthew szeme rátapadt a zsákmányára, és elpárolgott a dühe. Természetfölötti érzékszerveivel figyelni kezdte a környezetét. Mereven figyeltem a vámpírt, hogy látok-e apró változásokat, amik jelezték volna, hogy mit gondol vagy érez, de édeskevés nyom volt.

Ne merj moccanni – figyelmeztettem Rakasát, amikor megfeszült és nem akart veszteg maradni. Patája a földbe gyökerezett és haptákban állt.

Matthew kiszagolta, hogy megváltozik a széljárás, és megfogta Rakasa gyeplőjét. Lassan mindkét lovat jobbra vezette, a felénk fújó széllel egy irányba. A szarvasbika felemelte a fejét és lenézett a dombtetőről, aztán csöndesen tovább legelészett. Matthew gyorsan áttekintette a területet; a szeme egy pillanatig elidőzött egy nyúlon és tágra nyílt, amikor egy róka kidugta a fejét egy üregből. Azt is érzékelte, ahogy egy sólyom csapott le a fejünk fölött, meglovagolva a szellőket, mint a szörfös a hullámokat. Kezdtem jobban érteni, hogyan kezelte a teremtményeket a Bodleyban. Nem volt egyetlen élőlény sem itt a mezőn, amelynek ne állapította volna meg a helyét, ne azonosított volna be, és ne lett volna kész elejteni mindössze néhány perces megfigyelés után. Matthew a fák felé araszolt a lovakkal, úgy kendőzve el jelenlétemet, hogy más, állati szagok és hangok közé helyezte az én illatomat.

Miközben mentünk, Matthew megfigyelte, hogy a sólyomhoz csatlakozik egy másik madár, és hogy a nyúl eltűnik a földben egy lyukon át, majd egy másik bukkan fel, hogy átvegye a helyét. Megriasztottunk egy hosszú és csíkos farkú, foltos állatot, ami úgy nézett ki, mint egy macska. Matthew testének hajlásszögéből világos volt, hogy üldözni akarná, és ha egyedül lett volna, becserkelte volna, mielőtt a szarvasbikára fordítja a figyelmét. Nagy nehezen elvonta a tekintetét az állat szökellő alakjáról.

Majdnem egy óránkba telt a mező aljától kiindulva megkerülni az erdőt. Amikor a tető közelébe értünk, Matthew leszállt a lóról, megint csak úgy, hogy előrefelé nézett. Ráütött Dahr farára, mire a ló engedelmesen megfordult, és elindult hazafelé.

Matthew arra az időre sem engedte el Rakasa gyeplőjét, amíg elvégezte ezeket a manővereket. Az erdő széléhez ment velünk és nagy levegőt vett, hogy a legapróbb szagot is érzékelje, aztán hang nélkül egy alacsony, kis nyírfaligetbe vezetett.

A vámpír leguggolt, a térdét úgy hajlítva be, hogy az egy embernek körülbelül négy perc elteltével már gyötrelmes lett volna. Matthew közel két óráig maradt úgy. A lábam elgémberedett, úgyhogy megmozgattam, a bokámat hajlítgatva a kengyelben.

Matthew nem túlozta el a különbséget a között, ahogy ő vadászott, és ahogy az anyja. Ysabeau-nál a dolog elsősorban egy biológiai szükséglet kielégítéséről szólt. Vérre volt szüksége, az állatoknak meg volt vérük, úgyhogy elvette tőlük, méghozzá olyan hathatósan, amennyire csak lehetett, és nem érzett bűntudatot amiatt, hogy az életben maradása megkívánta egy másik teremtmény halálát. A fiának azonban ez egyértelműen bonyolultabb volt. Az ő testének is szüksége volt a vérük nyújtotta táplálékra, de Matthew rokonságot érzett a zsákmányával, ami arra a tiszteletteljes hangvételre emlékeztetett, amelyet a farkasokról szóló cikkeiben is használt. Neki a vadászat elsősorban a stratégiáról szólt, meg arról, hogy összemérje vadállati intelligenciáját egy olyan élőlénnyel, ami úgy vélekedett a világról és úgy érzékelte azt, ahogy ő.

Eszembe jutott reggeli játékunk az ágyban, és a szemem becsukódott, mert hirtelen megint elöntött a vágy. Épp annyira akartam őt itt az erdőben, miközben éppen arra készült, hogy elejtsen valamit, mint ma reggel, és kezdtem érteni, hogy miért aggasztja Matthew-t az, hogy velem vadásszon. A túlélés és a nemiség olyan módokon kapcsolódtak össze, amiket mostanáig nem láttam tisztán.

Halkan kifújta a levegőt, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül elment mellőlem, és az erdő szélén ólálkodott tovább. Amikor Matthew átügetett a gerincen, a szarvasbika felemelte a fejét, mert kíváncsi volt, mi ez a furcsa teremtmény.

A szarvasbikának csak néhány másodpercbe telt megállapítani, hogy Matthew veszélyt jelent, de így is hosszabb időbe, mint ameddig nekem tartott volna. A hajam égnek állt, és ugyanazt az aggodalmat éreztem iránta, mint Ysabeau szarvasa iránt. A szarvasbika szökkenve indult meg, ugrándozva lefelé a domboldalon. De Matthew gyorsabb volt és elvágta az állat útját, mielőtt túl közel kerülhetett volna ahhoz a helyhez, ahol én rejtőztem. Ismét felkergette a dombra, majd onnan átűzte a túloldalra. Matthew minden lépéssel közelebb került hozzá, a szarvasbika pedig egyre nyugtalanabb lett.

Tudom, hogy félsz – mondtam csöndesen, remélve, hogy a szarvasbika hall engem. – De neki erre szüksége van. Nem sportot űz és nem azért teszi, hogy ártson neked, hanem azért, hogy életben maradjon.

Rakasa ide-oda lendítette a fejét, és nyugtalanul tekingetett felém. A kezemet a nyakára tettem, és ott is tartottam, hogy megnyugtassam.

Maradj nyugton – ösztökéltem a szarvasbikát. – Állj meg. Még te sem vagy elég gyors ahhoz, hogy lehagyd ezt a teremtményt. A szarvasbika lelassított, miután megbotlott egy lyukban. Egyenesen felém futott, mintha hallaná a hangom, és meg akarná találni a forrását.

Matthew kinyújtotta a kezét, és megragadta a szarvasbika agancsát, egyik oldalra csavarva a fejét. A szarvasbika a hátára esett, az oldala hullámzott az erőfeszítéstől. Matthew térdre hullott, biztos kézzel tartva a fejét, körülbelül húszlábnyira a nyírfaligettől. A szarvasbika megpróbált rúgkapálva felállni.

– Hagyd – mondtam szomorúan. – Itt az idő. Ez a teremtmény fog véget vetni az életednek.

A szarvasbika reményvesztetten és félelemmel telve még utoljára rúgott egyet, aztán lecsillapodott. Matthew mélyen a zsákmánya szemébe nézett, mintha az engedélyére várna, hogy befejezhesse a munkát, aztán olyan gyorsan mozgott, hogy csak egy elmosódott, feketefehér foltot lehetett látni, amikor kiszipolyozta a szarvasbika nyakát.

Ahogy szívta a vért, és a szarvasbika élete elszivárgott, Matthew-t energiahullám töltötte el. A levegőben erős vasszag terjengett, bár vércseppek nem hullottak. Amikor a szarvasbikából kiszállt az élet, Matthew nem mozdult, csak lehajtott fejjel, csöndesen térdelt a tetem mellett.

Lépésre fogtam Rakasát. Közeledtemre Matthew háta megmerevedett. Felnézett; halvány, szürkészöld szemében elégedettség csillogott. Kivettem az ostort a csizmámból és eldobtam az ellenkező irányba, olyan messzire, amennyire csak tudtam. Berepült az aljnövényzetbe és reménytelenül belegabalyodott a sünzanótba. Matthew érdeklődve figyelte, de a veszély, hogy esetleg összetéveszt egy őzzel, egyértelműen elmúlt.

Szándékosan levettem a sisakom és hátat fordítottam neki, úgy szálltam le. Még most is megbíztam benne, bár ő nem bízott magában. Könnyedén a vállára tettem a kezem, térdre hullottam és leraktam a sisakot a szarvasbika meredt tekintete mellé.

– Nekem jobban tetszik az, ahogy te vadászol, mint ahogy Ysabeau. Szerintem a szarvasnak is.

– Hogyan öl az anyám, hogy az annyira különbözik attól, ahogy én ölök? – kérdezte. Francia akcentusa erősebb volt, a hangja pedig még gördülékenyebbnek és delejesebbnek hangzott a szokásosnál. A szaga is más volt.

– Őt a biológiai szükséglet hajtja, amikor vadászik – mondtam egyszerűen. – Te pedig azért vadászol, mert ez az éltető elemed. És ti ketten megállapodásra jutottatok – mutattam a szarvasbikára. – Szerintem megbékélt a végére.

Matthew fürkészőn nézett rám. A hó jéggé változott a bőrömön, ahogy bámult.

– Beszéltél a szarvasbikához, ahogy Balthasarhoz és Rakasához is?

– Nem avatkoztam be, ha emiatt aggódsz. Te ejtetted el – mondtam sietve. Lehet, hogy az ilyesmi számít a vámpíroknál.

– Nem írom a pontokat – borzongott meg Matthew. Elvonta a tekintetét a szarvasbikáról, és olyan elegáns mozdulattal állt fel, amiről tisztán és világosan fel lehetett ismerni, hogy vámpír. Felém nyújtotta hosszú, karcsú kezét. – Gyere. Hideg van ott, a földön térdelve.

Megfogtam a kezét, és felálltam, azon tűnődve, vajon ki és hogyan fog megszabadulni a szarvasbika tetemétől. Georges és Marthe valamilyen módon biztosan részt vesznek benne. Rakasa elégedetten ette a füvet, nem törődött vele, hogy olyan közel hever egy halott állat. Valami rejtélyes oknál fogva farkaséhes lettem.

Rakasa – szóltam némán. Felnézett és odasétált.

– Nem zavar, ha eszem? – kérdeztem habozva, mert nem tudtam biztosan, mi lesz Matthew reakciója.

– Nem – rándult meg a szája. – Azok után, amiket ma láttál, a legkevesebb, amit tehetek, hogy végignézem, ahogy megeszel egy szendvicset.

– Nincs különbség a kettő között, Matthew – azzal kicsatoltam Rakasa nyeregtáskáját és hálaimát mormoltam magamban. Az áldott jó Marthe sajtos szendvicseket csomagolt. Miután csillapítottam az éhségem, lesöpörtem a morzsákat a kezemről.

Matthew árgus szemekkel figyelt.

– Nem zavar? – kérdezte halkan.

– Micsoda? – kérdeztem vissza. Már megmondtam neki, hogy nem zavar a szarvas.

– Blanca és Lucas. Hogy valamikor régen házas voltam, és volt egy gyerekem.

Féltékeny voltam Blancára, de Matthew nem értené, hogyan és miért. Összeszedtem a gondolataim és az érzéseim, és megpróbáltam úgy rendezni őket, hogy amit mondok, az igaz is legyen, és legyen is értelme Matthew számára.

– Nem zavar egy pillanatnyi szerelem se, amit bármilyen, élő vagy holt teremtmény iránt éreztél – mondtam nyomatékosan –, mindaddig, amíg e pillanatban velem akarsz lenni.

– Csak ebben a pillanatban? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

– Csak ez a pillanat számít – feleltem. Az egész olyan egyszerűnek tűnt. – Aki olyan régóta él, mint te, annak mindenképpen van múltja, Matthew. Nem szerzetes voltál, és nem várom el, hogy ne sajnáljad azokat, akiket elvesztettél menet közben. Hogyan is lehetne, hogy nem szerettek téged azelőtt, amikor én most annyira szeretlek?

Matthew a keblére ölelt, és én buzgón bújtam hozzá. Örültem, hogy a mai vadászat nem végződött katasztrófával, és hogy a dühe már kezdett elpárologni. Még nem csillapodott le teljesen, ez nyilvánvalóan látszott továbbra is megfeszített vállán és arcvonásain, de már nem fenyegetett azzal, hogy elborít minket. Két kezének hosszú ujjai közé fogta az államat és felhajtotta a fejemet, hogy közelebb legyen az arcához.

– Nagyon zavarna, ha megcsókolnálak? – kérdezte Matthew, és közben egy pillanatra másfelé nézett.

– Természetesen nem – azzal lábujjhegyre álltam, hogy a szám közelebb legyen az övéhez. Még mindig tétovázott, úgyhogy kinyújtottam a kezem és összekulcsoltam a nyaka mögött. – Ne légy hülye. Csókolj meg.

Erre megcsókolt, röviden, de határozottan. A maradék vér még ott volt az ajkán, de nem volt sem ijesztő, sem kellemetlen. Egyszerűen Matthew volt.

– Tudod, hogy nem lehet gyerekünk – szólt, miközben úgy szorított magához, hogy az arcunk majdnem egymáséhoz ért. – A vámpírok nem tudnak a hagyományos módon gyermeket nemzeni. Nem zavar ez?

– A gyerekcsinálásnak több módja is van – feleltem, bár gyerekekre eddig egyáltalán nem is gondoltam. – Téged Ysabeau teremtett, és nem tartozol kevésbé hozzá, mint amennyire Lucas tartozott hozzád és Blancához. Ráadásul sok gyerek van a világon, akiknek nincsenek szülei – mondtam, aztán eszembe jutott a pillanat, amikor Sarah és Em elmondták nekem, hogy az én szüleim örökre elmentek. – Befogadhatjuk őket, ha akarjuk; akár egy egész boszorkány– vagy vámpírhadat.

– Már évek óta nem teremtettem vámpírt. Persze még most is tudok, de remélem, nem akarsz nagy családot.

– A családom az elmúlt három hétben megkétszereződött, mert hozzá jöttél te, Marthe és Ysabeau. Nem tudom, hány újabb családtagot bírok még.

– És adj hozzá még egyet.

– Van még valaki a családban? – nyílt tágra a szemem.

– Ó, mindig akad még valaki – mondta szárazon. – Elvégre a vámpírok nemzedékrendjei sokkal bonyolultabbak, mint a boszorkányokéi. Három oldalon vannak vérrokonaink, nem csak kettőn. De ez egy olyan családtag, akivel már találkoztál.

– Marcus? – kérdeztem, és visszagondoltam a fiatal amerikai vámpírra a magas szárú tornacipőben. Matthew bólintott.

– Majd ő elmondja a saját történetét; én nem vagyok annyira nonkonformista, mint az anyám, annak ellenére, hogy beleszerettem egy boszorkányba. Én teremtettem őt több mint kétszáz évvel ezelőtt. És büszke vagyok rá meg arra, amit kezdett az életével.

– De azt nem akartad, hogy ő vegyen tőlem vért a laboratóriumban – mondtam, a homlokomat ráncolva. – A fiad. Miért nem tudtál rá bízni? – kérdeztem. A szülőnek elvileg meg kéne bíznia a gyerekében.

– Az én vérem csörgedezik az ereiben, drágám – mondta Matthew türelmesen, miközben birtokolni is akart. – Ha én olyan ellenállhatatlannak talállak, ő miért ne találna annak? Ne feledd, egyikünk sem immúnis a vér csábítása ellen. Egy idegennél persze jobban megbízom benne, de sosem leszek teljesen nyugodt, amikor vámpír van a közeledben.

– Még Marthe sem? – kérdeztem megdöbbenve. Teljesen megbíztam Marthe-ban.

– Még Marthe sem – mondta határozottan. – Bár te igazából egyáltalán nem vagy az esete. Jobban szereti, ha izmosabb teremtmények vérét szívhatja.

– Nem kell aggódnod se Marthe, se Ysabeau miatt – szóltam. Mindkettőjükben egyformán biztos voltam.

– Légy óvatos az anyámmal – figyelmeztetett Matthew. – Az apám azt mondta nekem, hogy soha ne fordítsak neki hátat, és igaza volt. Mindig lenyűgözték a boszorkányok, de mindig irigykedett is rájuk. Ha adottak a megfelelő körülmények, és megfelelő kedélyállapotban van, akkor ki tudja? – rázta meg a fejét.

– Meg aztán ott van az is, ami Philippe-pel történt – mondtam. Matthew halálra dermedt. – Most már több mindent értek, Matthew. Láttam Ysabeau-t, ahogy azokról a boszorkányokról mesél neked, akik elfogták az apádat. Nincs oka megbízni bennem, de mindennek ellenére beengedett a házába. Az igazi veszélyt a Nagytanács jelenti, de az sem lenne, ha vámpírrá tennél.

Matthew arca elkomorult.

– Hosszan el fogok beszélgetni az anyámmal a helyénvaló társalgási témákról.

– Nem tarthatod tőlem távol a vámpírok világát, mert az a te világod, és én is a részese vagyok. Tudnom kell, hogyan működik, és mik a szabályok – mondtam dühbe gurulva. A harag lángja forrongva haladt végig a karomon a körmöm felé, ahol aztán kék fénnyel sült ki. Matthew szeme tágra nyílt. – Nem te vagy ám itt az egyetlen ijesztő teremtmény! – folytattam, és addig lengettem közöttünk izzó kezemet, amíg a vámpír megrázta a fejét. – Szóval hagyd abba a hősködést és engedd, hogy megosszam veled az életed. Nem akarok Sir Lancelottal lenni. Légy önmagad, légy Matthew Clairmont. A hegyes vámpírfogaiddal, az ijesztő anyáddal, a vérrel teli kémcsöveiddel, a DNS-eddel, a bosszantó parancsolgatásoddal és az őrjítő szaglásoddal együtt.

Amint mindezt kiböktem, a kék szikrák eltűntek az ujjbegyemről. Valahol a könyököm környékén vártak, ha netalán megint szükségem lenne rájuk.

– Ha közelebb jövök – kérdezte Matthew könnyed, társalgási stílusban, mintha csak az időt vagy a hőmérsékletet akarná megtudakolni –, megint kék leszel, vagy mára ennyi volt?

– Azt hiszem, egyelőre végeztem.

– Azt hiszed? – vonta fel megint kérdőn a szemöldökét.

– Tökéletesen ura vagyok magamnak – mondtam több meggyőződéssel, sajnálattal emlékezve a szőnyegébe égetett lyukra Oxfordban.

Matthew egy szemvillanás alatt átkarolt.

– Fú – panaszkodtam, ahogy a könyököm a bordámba nyomta.

– A bátorságoddal, a petárdakezeddel és azokkal a lehetetlen dolgokkal, amiket mondasz, meg fogsz őszíteni; amiről egyébként régóta azt gondolják, hogy a vámpírok körében lehetetlen – azzal, nehogy lehetetlen dolgokat mondhassak, alaposan megcsókolt. Amikor végzett, valószínűtlen volt, hogy sokat mondjak, akár olyat, ami meglepő, akár olyat, ami nem. A fülemet a kulcscsontjára tapasztottam és türelmesen hallgatóztam, hogy mikor fog dobbanni a szíve. Amikor dobbant, elégedetten szorítottam őt magamhoz örömömben, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek a szíve túlcsordul.

– Te nyertél, te bátor leány – mondta a karjában tartva és magához szorítva. – Meg fogom próbálni, hogy ne kényeztesselek el annyira. De nem szabad alábecsülnöd, milyen veszélyesek lehetnek a vámpírok.

Nehéz volt egy gondolatba foglalni a „veszély és a „vámpír” fogalmait, miközben olyan szorosan ölelt magához. Rakasa elnézőn bámult minket, a fű kilógott a szája mindkét szélén.

– Végeztél? – néztem rá, visszafordítva a fejem.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy kell-e még vadásznom, a válasz nem.

– Rakasa ki fog pukkadni. Már elég sok ideje eszi a füvet. És nem bír el mindkettőnket.

A kezemmel kitapintottam Matthew csípőjét és fenekét. A lélegzete elakadt, és nagyon másmilyen morgást hallatott ahhoz képest, mint amikor dühös volt.

– Te lovagolsz, én meg majd gyalogolok melletted – javasolta egy újabb, nagyon alapos csók után.

– Gyalogoljunk mindketten – mondtam erre én. Mivel már órák hosszat ültem a nyeregben, nem szerettem volna olyan nagyon visszaszállni Rakasára.

Már alkonyodott, amikor Matthew-val az élen ismét beléptünk a kastély kapuján. Sept-Tours ragyogott, minden lámpa fénybe borult néma üdvözlésképpen.

– Újra itthon – mondtam, és a látványtól felvidult a szívem.

Matthew nem a házra nézett, hanem rám, és elmosolyodott.

– Itthon.