30. fejezet

– Hol van? – vágta Matthew az asztalra a Range Rover kulcsait.

– Meg fogjuk találni, Matthew – felelte Ysabeau és próbált nyugodt lenni a fia kedvéért, de már majdnem tíz óra eltelt, amióta megtalálták a félig megevett almát egy rutaágyás mellett a kertben. Ysabeau és Matthew azóta járták a vidéket és fésülték át a terepet, módszeresen, aszerint, ahogy Matthew egy térképen felosztotta.

Azonban a sok keresés után sem lelték Dianát; képtelenek voltak a nyomára bukkanni. Egyszerűen eltűnt.

– Biztosan egy boszorkány vitte el – túrt bele Matthew a hajába. – Azt mondtam neki, hogy amíg nem megy ki a kastély területéről, addig biztonságban lesz. Sosem gondoltam, hogy a boszorkányok idáig elmerészkednek.

Ysabeau összeszorította a száját. Nem lepte meg, hogy boszorkányok rabolták el Dianát.

Matthew elkezdett parancsokat osztogatni, mint valami tábornok a csatatéren.

– Megint szétnézünk. Én elhajtok Brioude-ba. Ysabeau, te menj túl Aubussonon, egész Limousinig. Marthe, te várj itt, hátha visszajön vagy valaki telefonál, akinek hírei vannak.

Ysabeau tudta, hogy senki sem fog telefonálni. Ha Diana tudna telefonálni, már megtette volna rég. És bár csata esetén Matthew azt a stratégiát szerette követni, hogy átgázol az akadályokon, amíg el nem éri a célját, nem mindig ez volt a legjobb módja a haladásnak.

– Várnunk kéne, Matthew.

– Várni? – mordult fel Matthew. – Mire?

– Baldwinra. Londonban volt és egy órája jött el onnan.

– Ysabeau, hogy mondhattad el neki?

Matthew megtanulta tapasztalatból, hogy a bátyja szerette elpusztítani a dolgokat. Ebben volt a legjobb. Az évek során végzett fizikai és szellemi pusztítást, aztán pénzügyit is, amint rájött, hogy elpusztítani az emberek megélhetését majdnem olyan izgalmas, mint a földdel egyenlővé tenni egy falut.

– Amikor nem volt sem az istállóban, sem az erdőben, úgy éreztem, itt az idő. Baldwin jobb ebben, mint te, Matthew. Bárminek a nyomára tud jutni.

– Igen, Baldwin mindig jól tudta üldözni a zsákmányát. Akkor most már csak az első feladatom az, hogy megtaláljam a feleségem, mert aztán azt is biztosítanom kell, hogy ne ő legyen a következő célpontja – azzal felvette a kulcsait. – Várj csak Baldwinra. Én szétnézek egyedül.

– Mihelyst megtudja, hogy Diana hozzád tartozik, nem fogja bántani. Baldwin ennek a családnak a feje, úgyhogy tudnia kell róla, feltéve, hogy ez családi ügy.

Ysabeau szavai furán érték, mert anyja tudta, hogy mennyire nem bízik a bátyjában. De egy vállrándítással elintézte a furcsaságot.

– A te otthonodba jöttek be, mama, és ezzel téged sértettek meg. Ha be akarod vonni Baldwint, jogod van hozzá.

– Diana kedvéért szóltam Baldwinnak, nem a sajátomért. Nem szabad, hogy a boszorkányok keze közt maradjon, még ha ő maga is boszorkány.

Marthe a levegőbe szimatolt; új szagra figyelt fel.

– Baldwin – mondta Ysabeau fölöslegesen, és zöld szeme csillogott. Súlyos ajtó csapódott a fejük fölött, amit dühös léptek követtek. Matthew megmerevedett, Marthe a szemét forgatta. – Itt vagyunk lent – mondta Ysabeau halkan. Még ha válsághelyzet volt is, akkor sem emelte fel a hangját. Elvégre vámpírok voltak, nem volt szükségük a színpadiasságra.

Baldwin Montclair, ahogy a pénzügyi piacokon ismerték, hosszú léptekkel végigment a földszinti előszobán. Rézvörös haja ragyogott a villanyfényben, izmai pedig egy született sportember gyorsaságával, reflexszerűen húzódtak össze. Gyerekkorától fogva arra tanították, hogyan kell kardot forgatni, úgyhogy már azelőtt is tiszteletet parancsolt, hogy vámpírrá vált volna, újjászületése után pedig kevesen mertek ujjat húzni vele. Philippe de Clermont három fiú ivadéka közül a középső fiú, Baldwin a római korban lett vámpír és Philippe kedvence volt. Ugyanabból a fából faragták őket – szerették a háborút, a nőket és a bort, ebben a sorrendben. Mindezen szeretetre méltó tulajdonságok ellenére azok, akik küzdelemben találták magukat szemben vele, ritkán maradtak életben, hogy elbeszélhessék tapasztalataikat.

Dühe most Matthew-ra irányult. Annak idején első pillantásra megutálták egymást; személyiségeik annyira hadilábon álltak, hogy még Philippe is feladta a reményt, hogy valaha barátok lesznek. Orrcimpái kitágultak, ahogy próbálta észlelni az öccse alapját alkotó fahéj– és szegfűszegillatot.

– Hol a pokolban vagy, Matthew? – visszhangzott mély hangja az üvegen és a kövön.

– Itt vagyok, Baldwin – lépett elébe Matthew.

Baldwin torkon ragadta őt, mielőtt szólhatott volna. Fejük közel volt egymáshoz, az egyik sötét, a másik világos; mintha puskából lőtték volna ki őket, egy szemvillanás alatt a terem túlsó végében voltak. Matthew teste nekicsapódott egy faajtónak, ami ettől szétforgácsolódott.

– Hogyan állhattál össze egy boszorkánnyal, amikor tudod jól, hogy mit tettek apával?

– Meg se született még, amikor őt elfogták – mondta Matthew elszorult hangon a hangszalagjaira nehezedő nyomás miatt, de nem mutatott félelmet.

– Boszorkány – köpött ki Baldwin –, és az összes boszorkány felelős. Tudták, hogyan kínozzák őt a nácik, és semmit nem tettek, hogy leállítsák.

– Baldwin – szólt Ysabeau éles hangon, amivel megragadta fia figyelmét. – Philippe azt a szigorú utasítást hagyta, hogy még ha bajba is kerül, akkor sem szabad bosszút állni – mondta Baldwinnak már ki tudja, hányadszor, de még nem sikerült csillapítania a dühét.

– A boszorkányok segítettek azoknak az állatoknak Philippe elfogásában. Amint a nácik kezére került, azok elkezdtek kísérletezni vele, hogy megállapítsák, mennyi sérülést tud elviselni egy vámpír teste anélkül, hogy meghalna. A boszorkányok varázslatai miatt képtelenek voltunk föllelni és kiszabadítani őt.

– Nem sikerült elpusztítaniuk Philippe testét, de a lelkét elpusztították – mondta Matthew tompán. – Jézus Mária, Baldwin, ugyanezt tehetik Dianával.

Matthew tudta, hogy ha a boszorkányok megsebzik Diana testét, abból felépülhet. De sosem lenne már a régi, ha a boszorkányok megtörnék a lelkét. Becsukta a szemét, hogy így hessegesse el a fájdalmas gondolatot, miszerint Diana talán nem akként az önfejű, akaratos teremtményként tér vissza.

– Na és? – kérdezte Baldwin és undorodva lökte a padlóra az öccsét, aztán lecsapott rá.

Egy üstdob méretű réz vízforraló kanna csapódott a falba. Mindkét fivér talpra ugrott.

Marthe bütykös kezét telt csípőjére téve állt, haragos tekintettel nézve őket.

– A felesége – mondta Baldwinnak kurtán.

– Egybekeltél vele? – hitetlenkedett Baldwin.

– Diana most már ennek a családnak a része – válaszolta Ysabeau. – Marthe és én befogadtuk őt. Neked is így kell tenned.

– Soha – mondta kereken. – Egyetlen boszorkányból sem lesz soha de Clermont, és egyetlen boszorkányt sem fogunk soha szívesen látni ebben a házban. A párzás erős ösztön, de a halál majd csökkenti. Ha a boszorkányok nem ölik meg ezt a Bishop nőszemélyt, majd én megteszem.

Matthew nekiugrott a bátyja torkának. Hallatszott, ahogy eltépődik a hús. Baldwin hátratántorodott és kezét a nyakán tartva ordított.

– Te megharaptál!

– Csak merjed még egyszer fenyegetni a feleségem, és nem érem be ennyivel! – Matthew oldala hullámzott, tekintete eszelős volt.

– Elég! – kiáltott Ysabeau. A hangjára összerezzentek és elhallgattak. – Már elvesztettem a férjem, egy lányom és két fiam. Nem fogom hagyni, hogy egymás torkának essetek. És azt sem fogom hagyni, hogy a boszorkányok elvigyenek valakit az otthonomból az engedélyem nélkül – mondta, de az utolsó szavakat már mély hangon sziszegte. – És nem fogok itt állni és vitatkozni, míg a fiam felesége az ellenségeim kezén van.

– 1944-ben te erősködtél, hogy az nem oldana meg semmit, ha szembeszállnánk a boszorkányokkal. Most meg nézzenek oda – szólt oda ingerülten Baldwin, ellenséges tekintettel bámulva öccsére.

– Most más a helyzet – mondta Matthew szigorúan.

– Ó, igen, most más a helyzet, ezt megengedem. Csak azért, hogy lefekhess egy boszorkánnyal, azt kockáztatod, hogy a Nagytanács beavatkozik a családi ügyeinkbe.

– A döntést, hogy keveredjünk-e nyílt ellenségeskedésbe a boszorkányokkal, nem neked kellett akkor meghoznod, hanem az apádnak, és ő kifejezetten megtiltotta, hogy elnyújtsuk a világháborút – mondta Ysabeau, majd megállt Baldwin mögött és várt, amíg az szembefordult vele. – Ezt már annyiban kell hagynod. Az ilyen rémtettek megtorlásához a hatalom az emberi hatóságok kezében volt.

– Ha jól emlékszem, Ysabeau – nézett rá keserűen Baldwin –, a saját kezedbe vetted az ügyeket. Hány nácit ettél meg vacsorára, mire kielégültél? – kérdezte. Az ilyesmi megbocsáthatatlan volt, de Baldwin már nem tudta türtőztetni magát.

– Ami Dianát illeti – folytatta Ysabeau, mintha mi se történt volna, bár szeme figyelmeztetőleg szikrázott –, ha az apád élne, Lucius Sigéric Benoit Christophe Baldwin de Clermont, ő menne és keresné őt, akár boszorkány, akár nem, és szégyellne téged, hogy te meg idebent a régi kölcsönöket akarod visszaadni az öcsédnek – fejezte be. Minden egyes név, amiket Philippe adott neki az évek során, egy-egy pofon volt, és Baldwin feje folyton hátracsuklott, amikor lesújtottak.

Baldwin lassan kifújta a levegőt az orrán.

– Köszönöm a tanácsot, Ysabeau, meg a történelemleckét. Most, szerencsére, én hozom meg a döntést. Matthew nem fog élvezkedni ezzel a lánnyal. Vita lezárva – közölte, jobban érezve magát, hogy gyakorolta a tekintélyét, aztán megfordult és peckes léptekkel kifelé indult.

– Akkor nincs más hátra – felelte Matthew, mire Baldwin megtorpant.

– Hogyhogy nincs más hátra? – kérdezte bosszúsan. – Azt teszed, amit mondok neked.

– Meglehet, hogy nem én vagyok a családfő, de ez már nem is családi ügy – mondta Matthew. Végre rájött Ysabeau korábbi megjegyzésének az értelmére.

– Jól van – vont vállat Baldwin. – Ha ragaszkodsz hozzá, menj el ebbe az esztelen keresztes hadjáratba. Keresd meg a boszorkányod. Vidd Marthe-ot is; úgy tűnik, ő is éppen olyan szerelmes belé, mint te. Ha zaklatni akarjátok a boszorkányokat és a fejetekre akarjátok hozni a Nagytanácsot, az a ti dolgotok. A család védelme érdekében kitagadlak – azzal ismét kifelé indult, amikor öccse kijátszotta az ütőkártyát.

– Felmentem a de Clermontokat mindennemű felelősség alól; nem kell menedéket nyújtaniuk Diana Bishopnak. Mostantól Lázár lovagjai fognak gondoskodni a biztonságáról, ahogy tettük másokért is a múltban.

Ysabeau elfordult, hogy elrejtse büszke arckifejezését.

– Nem mondhatod komolyan – sziszegte Baldwin. – Ha összehívod a testvériséget, az egyenértékű egy hadüzenettel.

– Ha ez a döntésed, tudd, mik a következményei. Megölhetnélek az engedetlenségedért, de nincs időm. A földjeidet és javaidat elkobozom. Hagyd el ezt a házat és add át a hivatali pecséted. Egy héten belül kinevezünk egy új francia mestert. A rend ezentúl nem védelmez téged, és hét napod van arra, hogy új lakóhely után nézzél.

– Próbáld csak meg elvenni tőlem Sept-Tours-t – dörmögte Baldwin. – Azt nagyon meg fogod bánni.

– Sept-Tours nem a tiéd, hanem Lázár lovagjaié. Ysabeau azért él itt, mert a testvériség áldását adta rá. Adok neked még egy esélyt, hogy benne lehess a megállapodásban – mondta Matthew. Hangja vitathatatlanul parancsoló hangszínt öltött. – Baldwin de Clermont, felszólítlak, hogy teljesítsd esküdt fogadalmad, és lépj a harc mezejére, ahol engedelmeskedni fogsz a parancsaimnak, amíg fel nem mentelek.

Már régen nem mondta el és nem is írta le Matthew ezeket a szavakat, de tökéletesen emlékezett mindegyikre. Lázár lovagjai a vérében voltak, akárcsak Diana. Rég nem használt izmok feszültek meg mélyen benne, és a berozsdásodott képességek kezdtek működésbe lépni.

– A lovagok nem jönnek a mesterük segítségére, mert megromlott egy szerelmi viszony, Matthew. Harcoltunk az akkói csatában. Segítettünk az albigens eretnekeknek szembeszegülni az északiakkal. Túléltük a templomos rend megszűnését és az angol előrenyomulásokat Crécynél meg Azincourt-nál. Lázár lovagjai ott voltak a hajókon, amelyek visszaverték az Oszmán Birodalmat Lepantónál, és amikor nem voltunk hajlandók tovább harcolni, véget ért a harmincéves háború. A testvériség célja az volt, hogy biztosítsa a vámpírok életben maradását egy emberek uralta világban.

– Úgy kezdtük, hogy megvédjük azokat, akik nem tudják megvédeni magukat, Baldwin. Hősies hírnevünk egész egyszerűen ennek a küldetésnek lett váratlan mellékterméke.

– Apának nem lett volna szabad rád hagyni a rendet, amikor meghalt. Te katona vagy, és álmodozó, nem pedig parancsnok. Nem fűlik a fogad a nehéz döntések meghozatalához – válaszolta Baldwin. Öccse iránti lenézése világosan kiderült szavaiból, de a szeme gondterhelt volt.

– Diana azért jött hozzám, hogy védelmet kérjen a saját népe ellen. Gondoskodom róla, hogy kapjon is, éppúgy, ahogy a lovagok megvédték Jeruzsálem, Németország és Okszitánia polgárait, amikor ők voltak veszélyben.

– Senki nem fogja jobban elhinni, hogy ez nem személyes, mint amennyire 1944-ben elhitték volna. Akkor nemet mondtál.

– Tévedtem.

Baldwin megdöbbent. Matthew hosszú, de egyenetlen levegőt vett.

– Egy ilyen gyalázatos gaztettre egykor azonnal reagáltunk volta és nem törődtünk volna csöppet sem a következményekkel. De most visszatartott a félelem attól, hogy nyilvánosságra kerülhetnek a családi titkok, és vonakodtam cselekedni, nehogy kivívjuk a Nagytanács haragját. Ez csak arra bátorította az ellenségeinket, hogy újra lecsapjanak erre a családra, és Diana esetében nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát. A boszorkányok bármire képesek, csak hogy többet tudjanak meg az erejéről. Betörtek az otthonunkba, és egyikünket elragadták. Rosszabb, mint amit Philippe-pel tettek. A boszorkányok szemében ő csak egy vámpír volt. Azzal, hogy elvitték Dianát, túl messzire mentek.

Miközben Baldwin az öccse szavait mérlegelte, Matthew-ban egyre nőtt a szorongás.

– Diana – idézte Baldwin emlékezetébe Ysabeau a kérdéses ügyet.

Baldwin bólintott.

– Köszönöm – mondta Matthew egyszerűen. – Egy boszorkány elragadta a kertből, és egyenesen felrepült vele. Mire felfedeztük, hogy Diana nincs sehol, minden, az esetleges irányukra vonatkozó nyom eltűnt – azzal előhúzott egy gyűrött térképet a zsebéből. – Ezeket a részeket még át kell fésülnünk.

Baldwin szemügyre vette, hogy Ysabeau és az öccse mely területeket járták már be, és a széles sávokat, amik még hátravoltak.

– Azóta keresitek ezeken a helyeken, amióta elvitték?

– Persze – bólintott Matthew.

– Matthew – szólt Baldwin, nem tudva leplezni ingerültségét –, soha nem fogod megtanulni, hogy mielőtt cselekszel, állj meg egy kicsit és gondolkodj? Menjünk a kertbe.

Matthew meg Baldwin kimentek és bent hagyták Marthe-ot meg Ysabeau-t, hogy a szaguk ne zavarja össze a Diana után maradt esetleges, halvány nyomokat. Miután távoztak, Ysabeau egész testében remegni kezdett.

– Nem bírom, Marthe. Ha kárt tettek benne…

– Mindig is tudtuk, hogy ez a nap előbb-utóbb el fog következni – azzal részvéttel telve úrnője vállára tette a kezét, majd a konyhába ment és hagyta Ysabeau-t, hadd ücsörögjön és mélázzon a kihűlt kandalló mellett.

A kertben Baldwin a földet nézte rendkívül éles szemével ott, ahol egy alma hevert a hullámzó rutaágyás mellett. Ysabeau bölcsen ragaszkodott ahhoz, hogy hagyják a gyümölcsöt ott, ahol találták. Elhelyezkedése segítette Baldwinnak meglátni azt, amit az öccse nem látott meg. A ruták szára kissé meghajlott és további ágyásokhoz vezetett, amikben a gyógyfüvek levele meg volt gyűrődve.

– Honnan fújt a szél? – kérdezte Baldwin, és képzeletét már megragadta valami.

– Nyugatról – felelte Matthew és próbálta megérteni, milyen nyomon jár Baldwin, aztán csalódott sóhajjal feladta. – Ez így túl sok idő. Ketté kéne oszlanunk, mert úgy nagyobb területet tudunk lefedni. Megint átkutatom a barlangokat.

– Nincs a barlangokban – mondta Baldwin, felegyenesedve és lesöpörve a gyógyfüvek illatát a kezéről. – A barlangokat a vámpírok használják, nem a boszorkányok. Azonkívül délnek mentek.

– Délnek? Semmi sincs délre.

– Már nincs – értett egyet Baldwin. – De biztos van ott valami, vagy a boszorkány nem ment volna abba az irányba. Megkérdezzük Ysabeau-t.

A de Clermont család fönnmaradásának egyik oka az volt, hogy válsághelyzetben mindegyik családtag másban volt ügyes. Philippe állt mindig a férfiak élére, mert karizmatikus alak volt, aki meg tudta győzni a vámpírokat és az embereket, sőt néha még a démonokat is, hogy harcoljanak egy közös ügyért. Hugh fivérük járt mindig közben a hadban álló felek között; a tárgyalóasztalhoz ültette őket és még a legádázabb konfliktusokat is megoldotta. Philippe három fia közül a legifjabb, Godfrey volt a lelkiismeretük, aki kibogozta az összes döntés erkölcsi folyományait. Csata esetén Baldwinra hárult a stratégia kidolgozása; éles elméjével gyors elemzés után meg tudta mondani bármely tervről, hogy mik a hibái és a gyenge pontjai. Louisának a helyzettől függően csalétekként vagy kémként vették hasznát.

Matthew volt, bármily valószerűtlen, a család legádázabb harcosa. Eleinte fegyelmezetlenül mindenféle kalandokba bonyolódott, amivel az őrületbe kergette az apját, de aztán megváltozott. Most már, amikor Matthew fegyvert fogott a kezében, valami odabent hideg lett, és olyan szívósan küzdötte át magát az akadályokon, hogy az legyőzhetetlenné tette.

Aztán ott volt Ysabeau. Mindenki alulbecsülte őt, kivéve Philippe-et, aki vagy úgy hívta, „a tábornok”, vagy úgy, hogy „a titkos fegyverem”. Semmi nem kerülte el a figyelmét, és távolabbra nyúlt vissza a memóriája, mint Mnemoszünének.

A fivérek visszamentek a házba. Baldwin kiáltott Ysabeau-nak és hosszú léptekkel bement a konyhába, belemarkolva a nyitott tál lisztbe és szétszórva azt Marthe munkaasztalán. Meghúzta Auvergne körvonalát a lisztben és bedugta a hüvelykujját arra a helyre, ahol Sept-Tours állt.

– Hová vinne egy boszorkány egy másikat, innen délnyugat felé? – kérdezte Baldwin.

– Az attól függ, miért vitték el – ráncolta a homlokát Ysabeau.

Matthew és Baldwin elkeseredetten pillantottak egymásra. Ez volt az egyetlen gond a titkos fegyverükkel: Ysabeau sosem akart válaszolni a kérdésre, amit valaki feltett neki. Mindig úgy érezte, hogy van valami sürgetőbb, és előbb azzal kell foglalkozni, amit kezelni kell először.

– Gondolkodj, mama – mondta Matthew sürgetőn. – A boszorkányok el akarják titkolni előlem, hogy hol van Diana.

– Nem, gyermekem. Olyan sokféleképpen szét lehetne titeket választani. Azzal, hogy idejöttek az otthonomba, és elvitték a vendégemet, a boszorkányok olyat tettek ezzel a családdal, amit nem lehet megbocsátani. Az effajta ellenségeskedések olyanok, mint a sakk – mondta Ysabeau, hideg kezével megérintve fia arcát. – A boszorkányok be akarták bizonyítani, hogy milyen gyengék lettünk. Te Dianát akartad. Most elvették, hogy ne tudd semmibe venni a kihívást.

– Ysabeau, kérlek. Hová mehettek?

– A Cantalig semmi sincs, csak kopár hegyek és a kecskék csapásai.

– A Cantal? – szólt ingerülten Baldwin.

– Igen – suttogta, és hideg vére megdermedt, ahogy belegondolt a következményekbe.

A Cantalban született Gerbert d’Aurillac, és az az ő saját területe volt. Ha a de Clermont-ok odatévednének, az birtokháborítás lenne, és nem csak a boszorkányok gyülekeznének ellenük.

– Ha ez sakk lenne, akkor azzal, hogy a Cantalba vitték őt, sakkot adnának nekünk – mondta Matthew zordan. – De az még túl korai volna.

Baldwin helyeslően bólintott.

– Akkor valamit kihagyunk a két hely között.

– Pedig nincs ott semmi, csak romok – mondta Ysabeau.

– Miért nem tudja Matthew boszorkánya megvédeni magát? – sóhajtott fel Baldwin csalódottan.

Marthe jött be a szobába, kezét egy rongyba törölve. Egymásra pillantottak Ysabeau-val.

– El van varázsolva – mondta Marthe gorombán franciául.

– A gyermek igézet alatt áll – értett egyet Ysabeau vonakodva. – Biztosak vagyunk benne.

– Igézet alatt? – ráncolta a homlokát Matthew. Igézettel láthatatlan béklyókba kötöttek egy boszorkányt. Olyan megbocsáthatatlan volt ez a boszorkányoknál, mint a birtokháborítás a vámpíroknál.

– Igen. Nem arról van szó, hogy megtagadná a varázserejét. Eltitkolták előtte, szántszándékkal – felelte Ysabeau és a gondolattól mogorván nézett.

– De vajon miért? – tűnődött a fia. – Ez olyan, mintha egy tigrist megfosztanának a tépőfogától és a karmától, aztán visszavinnék a dzsungelbe. Miért hagyna ott valaki bárkit is úgy, hogy nincs hogyan megvédenie magát?

– Sok ember jut eszembe – vonta meg a vállát Ysabeau –, aki ilyesmit akarhat tenni, és sok ok is, de nem ismerem jól ezt a boszorkányt. Hívd fel a családját. Kérdezd meg tőlük.

Matthew a zsebébe nyúlt, és előhúzta a telefonját. Baldwinnak föltűnt, hogy a madisoni házat egyetlen gombnyomással lehet hívni. A boszorkányok a vonal túlsó végén az első csöngetésre felvették.

– Matthew! – szólt bele őrjöngve a boszorkány. – Hol van? Szörnyű fájdalmai vannak, érzem.

– Tudjuk, hol keressük, Sarah – mondta halkan Matthew, próbálva megnyugtatni őt. – De először kérdeznem kell tőled valamit. Diana nem használja a varázserejét.

– Azóta nem használja, hogy meghalt az anyja és az apja. De mi köze van ennek bármihez is? – kiabált most már Sarah. Ysabeau lehunyta a szemét, hátha úgy kevésbé hallja a rikácsoló hangot.

– Van-e bármekkora esélye annak, hogy Diana igézet alatt áll?

Néma csönd lett a túlsó végen.

– Igézet alatt? – mondta végül Sarah döbbenten. – Természetesen nincs!

A de Clermont-ok egy halk kattanást hallottak.

– Rebecca volt – mondta egy másik boszorkány sokkal halkabban. – Megígértem neki, hogy nem mondom el. És nem tudom, mit tett vagy hogyan tette, úgyhogy ne is kérdezzétek. Rebecca tudta, hogy ő és Stephen nem fognak visszatérni Afrikából. Látott és tudott valamit, amitől halálra rémült. De mindössze csak annyit mondott nekem, hogy biztonságban akarja tudni Dianát.

– Biztonságban? Miért, milyen veszélyek leselkednek rá? – rettent meg Sarah.

– Nem az a kérdés, hogy milyen veszélyek leselkednek rá, hanem hogy meddig – folytatta Em egyre halkabban. – Rebecca azt mondta, hogy addig akarja biztonságban tudni Dianát, amíg a lánya nincs az árnyak férfiújával.

– Az árnyak férfiújával? – ismételte Matthew.

– Igen – suttogta Em. – Amikor Diana mesélte, hogy egy vámpírral múlatja az időt, eltűnődtem, vajon te vagy-e az, akit Rebecca megjósolt. De minden olyan gyorsan történt.

– Emily, látsz valamit, akármit, ami segíthet nekünk? – kérdezte Matthew.

– Nem. Sötét van, és Diana is ott van. Nem halt meg – mondta sietősen, amikor Matthew visszatartotta a lélegzetét –, de szenved, és valahogy mintha nem egészen ezen a világon lenne.

Baldwin figyelt és közben összeszűkült szemmel nézett Ysabeau-ra. Matthew kérdései ugyan őrjítőek voltak, de nagyon hasznosak. Karba font kezét szétnyitotta és benyúlt a zsebébe a telefonjáért. Elfordult, tárcsázott és mormogott bele valamit. Aztán Matthew-ra nézett és elhúzta az ujját a torka előtt.

– Most indulok érte – mondta Matthew. – Amint vannak újabb hírek, hívunk titeket – azzal szétkapcsolta a vonalat, mielőtt Sarah vagy Em elkezdte volna kérdésekkel bombázni.

– Hol vannak a kulcsaim? – kiáltotta Matthew, az ajtó felé tartva.

Baldwin elébe vágott és elállta az utat.

– Higgadj le, és gondolkodj – mondta nyersen, egy hokedlit rúgva az öccse felé. – Milyen kastélyok voltak Sept-Tours és a Cantal között? Csak a régi kastélyokat kell tudnunk, azokat, amiket Gerbert a legjobban ismerhet.

– Jézus Mária, Baldwin, nem emlékszem. Engedj el!

– Nem. Furfangosnak kell lennünk. A boszorkányok nem vitték volna őt Gerbert területére, ha van egy kis eszük. De ha igézet alatt áll, akkor Diana előttük is rejtély, aminek a megfejtéséhez némi időre van szükségük. Félreeső helyet fognak keresni, ahol nem zavarják meg őket a vámpírok – szólt Baldwin, és most először sikerült kimondania a boszorkány nevét. – A Cantalban a boszorkányok kénytelenek lennének Gerbert-nek megfelelni, úgyhogy bizonyára valahol a határ közelében vannak. Gondolkozz – kérte Baldwin, de utolsó csepp türelme is elillant. – Az istenekre, Matthew, te építetted vagy tervezted a legtöbbet.

Matthew végigpörgette az agyában a lehetőségeket, és néhányat elvetett, vagy mert túl közel, vagy mert túl romosak voltak.

– La Pierre – nézett fel döbbenten.

Ysabeau összeszorította a száját, Marthe pedig aggodalmasan nézett. La Pierre volt a vidéken a legfélelmetesebb kastély. Bazaltalapokra épült, amikbe nem lehetett alagutat fúrni, és elég magas falai voltak, hogy bárminemű ostromnak ellen tudjon állni.

A fejük fölött az összesűrített és megforgatott levegő hangját hallották.

– Egy helikopter – mondta Baldwin. – Clermont-Ferrand-ban várt, hogy visszavigyen Lyonba. A kertedet rendbe kell majd tenni, Ysabeau, de szerinted nyilván ez a legkevesebb.

A két vámpír kiszaladt a kastélyból a helikopter felé, és beugrottak. Rövidesen már magasan szálltak Auvergne fölött. Semmi más nem terült el alattuk, csak a feketeség, megtűzdelve itt-ott melegen izzó fényekkel, amik egy-egy tanyaház ablakából szűrődtek ki. Több mint harminc percig tartott, amíg elérkeztek a kastélyhoz, és bár a fivérek tudták, hol van, a pilóta csak nagy nehezen látta meg a körvonalait.

– Nincs hol leszállni! – kiáltotta a pilóta.

– Ott sem? – kiáltott vissza Matthew, egy régi útra mutatva, ami a kastélytól elfelé vezetett. Már a falakat fürkészte, hogy lát-e fényt vagy a mozgás jeleit.

Baldwin megmondta a pilótának, hogy rövid időre szálljon le arra a helyre, amit Matthew jelzett, mire a pilóta válaszképpen kétkedőn pillantott rá.

Még húsz láb volt a földig, amikor Matthew kiugrott és elkezdett szaladni, amilyen gyorsan csak bírt, a kastély kapuja felé. Baldwin sóhajtott és utánaugrott, de előtte még utasította a pilótát, hogy ne mozduljon, amíg nincsenek mindketten újra a fedélzeten.

Matthew már bent volt és Diana nevét kiáltozta.

– Jézus Mária, biztosan nagyon meg van rémülve – suttogta, amikor a visszhangok elhaltak, és beletúrt a hajába.

Baldwin utolérte, és megragadta öccse karját.

– Kétféleképpen lehet ezt csinálni, Matthew. Vagy kettéoszlunk és átkutatjuk a helyet a padlástól a pincéig, vagy pedig megállunk öt másodpercre, és kitaláljuk, a La Pierre melyik részében rejtenénk el valamit.

– Engedj – mondta Matthew, kivillantva a fogsorát és próbálva kihúzni a karját bátyja szorításából. Baldwin csak még erősebben fogta.

– Gondolkozz – parancsolta. – Gyorsabb lesz, ígérem.

Matthew gondolatban áttekintette a kastély alaprajzát. A bejáratnál kezdte, és először felfelé indult, a kastély helyiségein, a tornyon, a hálószobákon és a fogadótermeken át a lovagteremig. Aztán lefelé vette az útját a konyhán és a pincén át a várbörtönig. Rémülten nézett a bátyjára.

– A föld alatti várbörtön – azzal indult is a konyha felé.

– Istenem – suttogta Baldwin halálra dermedve, miközben nézte, amint öccse háta elmerül a távolban. Mi volt ebben a boszorkányban, ami a saját népét arra késztette, hogy ledobja egy hatvan láb mély lyukba?

És ha Diana olyan becses, akkor akárki is vetette őt a várbörtönbe, az vissza fog jönni.

Baldwin Matthew után nyargalt. Remélte, hogy még nincs túl késő, és sikerül megakadályozni, hogy a boszorkányok ne egy, hanem mindjárt két túszt ejtsenek.