40. fejezet

Néhány nappal később Sophie a konyhaszigetnél ült, előtte fél tucat tök, kezében egy éles kés, amikor Matthew és én bejöttünk a sétánk után. Az időjárás hidegebbre fordult, és a tél barátságtalan jelei mutatkoztak a levegőben.

– Mit szóltok hozzá? – kérdezte Sophie, megfordítva a tököt. Ahogy az a mindenszentek előestéjén használt tököknél lenni szokott, ennek is volt üreges szeme, ívelt szemöldöke és nagyra tárt szája, de Sophie a szokványos jellemzőkből valami sokkal figyelemre méltóbbat alkotott. A szájtól vonalak húzódtak, és a homlok ráncos volt, amitől a szemek kissé csálénak tűntek. Az összhatás dermesztő volt.

– Bámulatos! – nézte Matthew gyönyörködve a tököt.

– Nem vagyok benne biztos, hogy jó lett a szeme – mondta Sophie az ajkába harapva és bírálón szemlélve művét.

– Ennek legalább van szeme – nevettem. – Sarah olykor nem is vesződik vele, és csak váj három kerek lyukat a tök oldalába egy csavarhúzó végével, aztán annyi.

– A mindenszentek előestéje sűrű ünnep a boszorkányoknak. Nem mindig van időnk az apróbb részletekre – mondta Sarah élesen, miután kijött a főzőfülkéből, hogy szemügyre vegye Sophie művét. Elismerően bólintott. – De idén mindenki minket fog irigyelni a környéken.

Sophie félénken mosolygott és magához húzott egy újabb tököt.

– Most csinálok egy olyat, ami kevésbé ijesztő. Nem akarom megríkatni a kisgyerekeket.

Már egy hét sem volt hátra mindenszentekig, úgyhogy Em és Sarah lázasan tevékenykedtek, hogy elkészüljenek a madisoni boszorkánygyülekezet rendes őszi banzájára. Szokott lenni étel, korlátlan italfogyasztás (beleértve Em híres puncsát is, aminek egy júliusi szülés biztosan köszönhető), meg elég boszorkányság ahhoz, hogy lekösse a cukortól bódult gyerekeket és távol tartsa őket az örömtűztől, miután cukorkát kérve körbejártak a házaknál. A víz színén lebegő almát foggal megragadni sokkal nagyobb erőpróbát jelentett, ha a szóban forgó gyümölcsöt előzőleg megigézték.

A nagynénéim többször célozgattak rá, hogy letesznek a terveikről, de Matthew csak megrázta a fejét.

– A városban mindenki csodálkozna, ha nem jelennétek meg. Ez a mindenszentek is éppolyan, mint a többi.

Mindnyájan kételkedve néztünk. Elvégre nem Sarah és Em volt az egyetlen, aki számlálta a mindenszentekig hátralévő órákat.

Múlt éjjel Matthew felvázolta, hogyan képzeli fokozatos távozásunkat a házból. Nathaniel meg Sophie lennének az elsők, és Marcus meg Miriam zárnák a sort. Úgy gondolta, hogy így kevésbé lenne feltűnő a mi távozásunk, ami vitathatatlan volt.

Miután Matthew megtette a bejelentését, Marcus és Nathaniel hosszan egymásra néztek, aztán a démon megrázta a fejét és összeszorította a száját, a fiatalabb vámpír pedig mereven bámulta az asztalt, miközben az állkapcsában lévő egyik izom lüktetett.

– És ki fogja osztani a cukorkát? – kérdezte Em.

– Diana és én – felete Matthew némi gondolkodás után.

Amikor a társaság szétszéledt, és mindenki ment a maga dolgára, a két fiatal férfi motyogott valamit arról, hogy elmennek tejet venni, azzal kiviharzottak a szobából, beszálltak Marcus kocsijába, és leszáguldottak a kocsifeljáróról.

– Ne mondd meg nekik, hogy mit csináljanak – korholtam Matthew-t, aki odajött, miközben én a bejárati ajtóból figyeltem, ahogy távoznak. – Mindketten felnőtt emberek. Nathanielnek felesége van, és rövidesen gyereke lesz.

– Ha hagynám, hogy azt csinálják, amit akarnak, holnap már egy vámpírhadsereg állna a küszöbön.

– Jövő héten már nem leszel itt és nem fogsz tudni parancsolgatni nekik – emlékeztettem őt és néztem az autó hátsó lámpáit, ahogy elfordultak a város felé. – A fiad lesz a helyettesed.

– Épp emiatt aggódom.

Az igazi gond az volt, hogy minden pillanatban fennállt a tesztoszteronmérgezés kitörésének a veszélye. Ha Nathaniel és Matthew ugyanabban a szobában voltak, szikrázott a levegő, és az egyre zsúfoltabb házban nehezen tudták elkerülni egymást.

Már aznap délután újabb vitába bonyolódtak, amikor küldemény érkezett. A dobozt lezáró ragasztószalagon az állt nagy, vörös betűkkel, hogy KÖRNYEZETRE VESZÉLYES ANYAG.

– Mi a fene ez? – kérdezte Marcus, miután óvatosan bevitte a dobozt a társalgóba. Nathaniel felnézett a laptopjából, és barna szeme tágra nyílt az aggodalomtól.

– Nekem jött – mondta Matthew mézesmázosan és elvette a dobozt a fiától.

– A feleségem terhes! – mondta Nathaniel dühödten, lecsapva a laptop fedelét. – Hogy hozathattál ilyesmit a házba?

– Ezek védőoltások Dianának – felelte Matthew, alig leplezve bosszúságát.

– Milyen védőoltások? – kérdeztem, letéve a folyóiratot, amit olvastam.

– Nem mehetsz a múltba anélkül, hogy ne legyél védve az összes lehetséges betegség ellen. Gyere a főzőfülkébe – mondta Matthew és nyújtotta a kezét.

– Először mondd el, mi van a dobozban.

– Emlékeztető oltások tetanusz, tífusz, gyermekbénulás és diftéria ellen, valamint néhány olyan oltás, amit valószínűleg nem kaptál meg, többek közt egy új, egyszeri, megelőző szer veszettség ellen, a legújabb influenzainjekciók, meg egy kolera elleni védőoltás – mondta, majd szünetet tartott, a kezét továbbra is felém nyújtva. – És egy himlő elleni oltás.

– Himlő? – kérdeztem vissza. Himlő ellen már az én születésem előtt néhány évvel sem oltották be az iskolás gyerekeket. Ez azt jelentette, hogy Sophie és Nathaniel sem voltak védve.

– Kezdjük – mondta Matthew határozottan, és felállított.

– Ma nem fogsz tűkkel szurkálni.

– Jobb ma a tű, mint holnap a himlő meg a tetanusz – vágott vissza.

– Várj egy percet – hasított a szoba levegőjébe ostorként Nathaniel hangja. – A himlőoltás fertőzővé tesz. Mi lesz Sophie-val és a babával?

– Magyarázd el neki, Marcus – utasította a fiát Matthew és félreállt, hogy el tudjak menni mellette.

– Nem egészen, vagyis nem a himlővírus fog fertőzni – mondta Marcus, és igyekezett megnyugtató hangon beszélni. – Ez a kór egy másik fajtaváltozata. Sophie-nak nem lesz semmi baja, feltéve, hogy nem ér Diana karjához és semmihez, amivel Diana karja érintkezik.

– Rendben, az megoldható – mosolygott Sophie Marcusra.

– Te mindig mindent megteszel, amit mond neked? – kérdezte Nathaniel megvetően Marcustól és felállt a díványról, majd lenézett a feleségére. – Sophie, megyünk.

– Ne okvetetlenkedj, Nathaniel – felelte Sophie –, és ne mondd azt, hogy elmegyünk, mert azzal megzavarod a ház és a baba lelki nyugalmát. Nem megyünk sehova.

Nathaniel görbén nézett Matthew-ra és leült.

– Marcus körülbelül annyira hallgat rám, amennyire Sophie rád – jegyezte meg Matthew.

A főzőfülkében Matthew levetette velem a pulóveremet és a garbómat, aztán elkezdte törölgetni a bal karomat alkohollal. Az ajtó nyikorogva nyílt ki.

Sarah volt az. Egyszer sem szólt közbe Matthew és Nathaniel szóváltásába, bár a tekintetét nemigen vette le a frissen érkezett dobozról.

Matthew már felvágta a védőszalagot, ami körülfogta a habgumi tartót. Hét kis ampulla lapult benne, egy csomag tabletta, egy üveg, amiben valami sószerű dolog volt, és egy kétágú fémeszköz, amilyet még soha nem láttam azelőtt. Matthew már felvette azt a szenvtelen orvosi viselkedést, amelyet először az oxfordi laborjában észleltem. Ilyenkor már nem tudott csevegni vagy melegen szólni, ami pedig jó hatást tett volna egy páciensre, úgyhogy örültem, hogy Sarah ott van, és erkölcsi támaszt nyújt.

– Van néhány régi, fehér blúzom, amit felvehetsz – terelte el Sarah egy pillanatra a figyelmemet arról, amit Matthew csinált. – Könnyű lesz őket kifehéríteni. És van néhány fehér törölköző is. Hagyd fenn a szennyesed, és én majd elintézem.

– Köszönöm, Sarah – mondta Matthew, miközben kiválasztotta az egyik ampullát. – Így eggyel kevesebb fertőzésveszély miatt kell aggódni. Az emlékeztető tetanuszoltással fogunk kezdeni.

Ahányszor beleszúrt a karomba, összerezzentem. A harmadik injekció után már izzadság fénylett a homlokomon, és kalapált a szívem.

– Sarah – mondtam elhaló hangon –, lehetne, hogy ne mögöttem állj?

– Bocs. Igyál egy kis vizet – azzal Sarah átállt Matthew mögé és egy pohár jéghideg vizet nyújtott nekem, aminek a külseje síkos volt a lecsapódott párától. Hálásan vettem el és inkább arra igyekeztem összpontosítani, nehogy elejtsem, semmint a következő ampullára, amit Matthew éppen nyitott ki.

Amikor újabb tű hatolt a bőrömbe, megint összerándultam.

– Ez az utolsó injekció – mondta Matthew, aztán kinyitotta azt az üveget, ami úgy nézett ki, mintha sókristályok lennének benne. Óvatosan hozzáadta a tartalmát egy üveg folyadékhoz, erőteljesen felrázta, majd ideadta. – Ez a kolera elleni szer, amit szájon át kell bevenni. Aztán jön még a himlő elleni védelem, és néhány tabletta, amit pár napig be kell szedni vacsora után. Gyorsan lehajtottam, de sűrű állagától és undorító ízétől még így is öklendeznem kellett.

Matthew felnyitotta a lezárt zacskót, amiben a himlő elleni szert tartalmazó, kétágú oltóeszköz volt.

– Tudod, mit írt Thomas Jefferson Edward Jennernek erről a védőoltásról? – kérdezte delejes hangon. – Hogy ez a leghasznosabb felfedezés az orvostudomány történetében – mondta. Aztán az alkohol hűsét éreztem a jobb karomon, majd tűszúrásokat, ahogy az oltóeszköz ágai átszúrták a bőrömet. – Harveynak a vérkeringésről tett felfedezését az elnök azzal intézte el, hogy nem több, mint egy érdekes, új orvosi ismeret.

Matthew körkörös mozdulatokkal eloszlatta az élő vírust a bőrömön. Az elterelő taktika működött. Túlságosan is figyeltem a történetre, úgyhogy a karomra nem is igen hederítettem.

– Jennert viszont dicsérte, mert a védőoltással olyan kórrá tette a himlőt, amit csak a történészek fognak ismerni. Megmentette az emberi fajt az egyik leghalálosabb ellenségétől – azzal Matthew a környezetre veszélyes hulladékok tárolására szolgáló, lezárt tartóba rakta az üres ampullát meg az oltóeszközt. – Megvagyunk mindennel.

– Ismerted Jeffersont? – kérdeztem, és már arról ábrándoztam, hogy a XVIII. századi Virginiába utazok vissza.

– Washingtont jobban ismertem. Ő katona volt, aki helyett a tettei beszéltek. Jefferson a szavak embere volt, mégsem volt könnyű meglátni a szellemóriás emberi arcát. Soha nem látogattam volna meg bejelentés nélkül egy olyan kékharisnya társaságában, mint te.

A garbómért nyúltam, de Matthew megállított, és vízálló kötéssel gondosan befedte a bőrömnek azt a részét, ahová a himlővírus került.

– Ez egy élő vírus, úgyhogy mindig be kell fedni. Sophie és Nathaniel nem érintkezhetnek vele, és semmivel sem, amihez hozzáér – azzal a mosogatóhoz ment és alaposan megmosta a kezét forró vízzel.

– Meddig?

– Egy hólyag fog kialakulni, ami aztán be fog varasodni. Amíg a hólyag be nem gyógyul, senkinek nem szabad hozzáérnie.

Áthúztam a régi, kinyúlt garbót a fejemen, vigyázva, nehogy elmozduljon a kötés.

– Most, hogy ezzel megvagyunk, ki kell találnunk, hogy fog Diana elutazni valami távoli korba mindenszentekkor, és hogyan fogja tudni magát is elvinni. Ugyan már csecsemőként is utazott az időben, azért még nem könnyű – aggódott Sarah a homlokát ráncolva.

Em jelent meg az ajtóban. Szorítottunk neki helyet az asztal körül.

– A minap is utaztam az időben, kétszer is – vallottam be.

– Mikor? – kérdezte Matthew, aki éppen a védőoltások után maradt szemetet takarította el, amit egy pillanatra most abbahagyott.

– Először a kocsifeljárón, amikor Ysabeau-val beszéltél, másodszor pedig aznap, amikor Sarah meg akart gyújtatni velem egy gyertyát, és a főzőfülkéből egyenesen a gyümölcsösbe mentem. Mindkét alkalommal felemeltem a lábam, azt kívántam, hogy legyek valahol másutt, és leraktam a lábam ott, ahol lenni akartam.

– Ez valóban úgy hangzik, mintha idősétát tettél volna – mondta Sarah lassan. – Persze nem utaztál messzire, és nem is volt nálad semmi – méricskélte Matthew-t kétkedő arccal. Kopogtak az ajtón.

– Bejöhetek? – hangzott Sophie tompa kiáltása.

– Bejöhet, Matthew? – kérdezte Em.

– Amennyiben nem ér hozzá Dianához.

Amikor Em kinyitotta az ajtót, Sophie megnyugtatóan simogatta a pocakját.

– Minden rendben lesz – mondta derűsen a küszöbről. – Amennyiben Matthew-nak van valami kapcsolódása a helyhez, ahová mennek, segíteni fogja Dianát, és nem hátráltatni.

– Valami érdekes történik? – jelent meg Miriam Sophie mögött.

– Az időutazásról beszélünk – feleltem.

– Hogy fogsz gyakorolni? – kérdezte Miriam. Megkerülte Sophie-t és határozottan visszatolta az ajtó felé, amikor az próbált utánamenni.

– Diana először csak néhány órányit fog visszamenni az időben, aztán valamivel többet. Fokról fokra fogjuk növelni az időt és a távolságot. Aztán vele megy Matthew is, és meglátjuk, mi történik – mondta Sarah, majd Emre nézett. – Tudsz neki segíteni?

– Egy kicsit – felelte Em óvatosan. – Stephen elmondta nekem, hogy csinálta. Soha nem használt varázsigéket, mert anélkül is elég varázsereje volt. Mivel Diana már rendelkezik némi tapasztalattal az időutazás terén, viszont a boszorkányságban nehézségei vannak, talán az ő példáját kéne követnünk.

– Miért nem mentek Dianával a csűrbe és próbáljátok meg? – javasolta Sarah szelíden. – Onnan egyenesen visszajöhetne a főzőfülkébe.

– Maradj itt – nyújtotta ki Sarah a kezét, megállítva Matthew-t, amikor az utánunk indult.

Matthew arca megint hamuszürke lett. Azt sem szerette, ha egy másik szobában vagyok, nemhogy azt, ha más időben.

A komló tárolására használt csűrben még mindig érződött a régmúlt aratások édes illata. Em megállt velem szemben.

– Állj olyan mozdulatlanul, ahogy csak bírsz – utasított halkan –, és ne gondolj semmire.

– Úgy beszélsz, mint a jógatanárom – azzal végtagjaimat a jól ismert hegytartásba rendeztem.

– Mindig is tudtam – mosolygott Em –, hogy a jógában és a varázslatban sok a közös. Na most csukd be a szemed. Gondolj a főzőfülkére, ahonnan most jöttünk ki, és inkább akarj ott lenni, mint itt.

Magam elé képzeltem a főzőfülkét, benne tárgyakkal, illatokkal és emberekkel.

– Te hol leszel? – kérdeztem, a homlokomat ráncolva.

– Attól függ, mikor érkezel meg. Ha azelőtt, mielőtt elmentünk, ott leszek. Ha nem, akkor itt.

– Ez fizikai képtelenség – mondtam és elkezdtem aggódni, vajon a világegyetem hogyan fogja tudni kezelni a sok Dianát meg Emet, nem beszélve a Miriamokról meg a Sarah-król.

– Ne foglalkozz a fizikával. Mit is írt a papád abban a rövid levélben? „Aki nem tud csodálkozni, elámulni, az – hogy úgy mondjam – halott.”

– Nagyjából ezt – ismertem el vonakodva.

– Most itt az idő, hogy te tegyél egy nagy lépést az élet titkának keresésében, Diana. A varázslat és a csoda, amelyek mindig is megillettek téged a születésednél fogva, várnak rád. Na most gondolj arra, ahol lenni akarsz.

Amikor az elmém már csordultig megtelt a főzőfülke képeivel, felemeltem a lábam.

Amikor megint leraktam, még mindig ott voltam a csűrben Emmel.

– Nem működött – mondtam rémüldözve.

– Túlságosan összpontosítottál a helyiség részleteire. Gondolj Matthew-ra. Nem akarsz vele lenni? A varázserő a szívben rejlik, nem az agyban. Nem olyan, mint a boszorkányság, amiben szavakat kell mormolni és eljárásmódokat követni. Itt az érzés a fontos.

– A vágy – mondtam, és lelki szemem előtt megjelentem, amint a Bodleyban leveszem a polcról a folyóiratot. Újra éreztem, ahogy Matthew ajka először ér az enyémhez az Ali Souls College-beli lakosztályában. A csűr elmaradozott, és Matthew Thomas Jefferson meg Edward Jenner történetét mesélte.

– Nem – szólt Em acélos hangon. – Ne Jeffersonra gondolj, hanem Matthew-ra.

– Matthew – mondtam és felidéztem hűvös ujjainak érintését a bőrömön, zengő hangját, és a végtelen életerőt, amit együttléteinkkor éreztem.

Felemeltem a lábam.

A főzőfülke sarkába érkeztem, egy régi hordó mögé préselődve.

– Mi van, ha eltéved? – kérdezte Matthew feszülten. – Hogyan fogjuk visszahozni?

– Emiatt ne fájjon a fejed – mondta Sophie és rám mutatott. – Már itt is van.

Matthew hirtelen megfordult és szaggatottan kifújta a levegőt.

– Milyen rég mentem el? – kérdeztem. Szédültem és el voltam tájolódva, de máskülönben jól éreztem magam.

– Körülbelül kilencven másodperce – felelte Sarah de ennyi idő bőven elég Matthew-nak arra, hogy idegösszeomlást kapjon.

– Hála istennek – ölelt magához Matthew és az álla alá dugta a fejem. – Mennyi idő kell hozzá, hogy engem is magával tudjon vinni?

– Ne vágjunk a dolgok elébe – intett minket óva Sarah. – Egyszerre egy lépés.

– Hol van Em? – néztem körbe.

– A csűrben – nézett rám Sophie sugárzó arccal. – Majd utolér.

Emnek még több mint húsz percbe telt, hogy visszaérjen. Amikor befutott, az arca rózsaszín volt az aggodalomtól és a hidegtől, bár kissé oldódott a feszültsége, amikor meglátott Matthew mellett.

– Jól csináltad, Em – mondta Sarah és gyengéden megcsókolta őt, amit ritkán tett mások előtt.

– Diana először Thomas Jeffersonra gondolt – mondta Em –, úgyhogy a végén akár még Jefferson birtokán is kiköthetett volna. De aztán az érzéseire összpontosított, és a teste kezdett elmosódni a széleken. Egyet pislantottam, és már ott se volt.

Aznap délután, Em gondos korrepetálása mellett tettem egy kicsivel hosszabb utazást, vissza a reggelihez. Az elkövetkező néhány napban mindegyik időutazáskor valamivel messzebb mentem. Visszautazni az időben a három tárgy segítségével mindig könnyebb volt, mint visszatérni a jelenbe, ami óriási összpontosítást kívánt, valamint azt, hogy pontosan meg tudjam jósolni, hová és mikor akarok megérkezni. Végül eljött az ideje, hogy megpróbáljam magammal vinni Matthew-t.

Sarah ragaszkodott hozzá, hogy a szükséges plusz erőfeszítés miatt korlátozzuk a többi változót.

– Onnan indulj, ahová vissza akarsz térni – tanácsolta. – Úgy csak azzal kell törődnöd, hogy a múlt egy konkrét pontjára képzeld magad, a hely meg menni fog magától.

Alkonyatkor felmentem Matthew-val a hálószobába, de nem mondtam el neki, mit tartogatok a számára. A Dianát mintázó sakkfigura és a Bridget Bishop játékbabájában talált arany fülbevaló ott hevertek a komódon a szüleim fényképe előtt.

– Nagyon szeretnék néhány órát veled tölteni idebent kettesben, de mindjárt kész a vacsora – tiltakozott, bár a szemében számítás csillant.

– Rengeteg időnk van. Sarah azt mondta, készen állok arra, hogy téged is magammal vigyelek az idősétára. Az úti célunk az első éjszakánk itt, a házban.

Matthew egy pillanatra elgondolkozott, majd még jobban csillogni kezdett a szeme.

– Az volt az éjszaka, amikor feljöttek idebent a csillagok? – kérdezte, mire én megcsókoltam. – Ó – folytatta. Ijedtnek látszott, de egyszersmind boldognak is. – Mit kell tennem?

– Semmit – feleltem. Ez lesz neki a legnehezebb az egész idősétában. – Mit szoktál mindig mondani nekem? Csukd be a szemed, lazíts, a többit meg bízd rám – vigyorogtam huncutul. Összekulcsoltuk a kezünket.

– Te boszorkány.

– Észre se fogod venni – biztosítottam. – Gyors lesz. Csak emeld fel a lábad, aztán amikor szólok, rakd le. És ne engedj el.

– Arra mérget vehetsz – mondta Matthew, és még jobban megszorította a kezem.

Arra az estére gondoltam, az elsőre, amit kettesben töltöttünk, a Satuval való találkozásom után. Felidéztem, ahogy a hátamhoz ért, egyszerre szenvedélyesen és gyengéden. Éreztem a közvetlen és tartós kapcsolódást múltunknak ahhoz a közös pillanatához.

– Most – suttogtam. Egyszerre emeltük a lábunk.

De a Matthew-val közös időséta más volt. Lelassultunk tőle, és első ízben érzékeltem, hogy mi történik.

A múlt, a jelen és a jövő színes-fényes pókhálója körülöttünk csillámlott. A háló mindegyik szála lassan, szinte észrevehetetlenül mozgott. Néha az egyik hozzáért egy másik fonálhoz, és aztán finoman elmozdult, mintha szellő kapta volna fel. Mindig, amikor a szálak egymáshoz értek – és több millió fonál ért egymáshoz folyamatosan –, egy különös, alig hallható hang halk visszhangja szólt.

Egy pillanatra elterelte a figyelmem a látszólag korlátlan számú lehetőség, és így hamar elvesztettük szem elől a piros-fehér szálakból álló időfonatot, amit követtünk. Újra arra összpontosítottam, mert tudtam, hogy az fog minket visszavinni az első madisoni éjszakánkra.

Leraktam a lábam és meztelen talpam alatt az érdes padlódeszkákat éreztem.

– Azt mondtad, nagyon gyors lesz – mondta Matthew rekedten –, de én ezt nem éreztem gyorsnak.

– Nem, most más volt – értettem egyet. – Láttad a fényeket?

– Semmit nem láttam – rázta meg a fejét Matthew –, csak feketeséget. Lassan zuhantam, és csak azért nem estem le, mert fogtam a kezed – azzal a szájához emelte és megcsókolta.

A házban csönd volt, és csiliszag terjengett a levegőben. Odakint sötét éjjel volt.

– Meg tudod mondani, ki van itt? – kérdeztem. Az orrcimpái kitágultak, és becsukta a szemét. Aztán elmosolyodott és boldogan felsóhajtott.

– Csak Sarah, Em, te meg én. Egyik gyerek sincs itt.

Kuncogva húztam őt közelebb.

– Ha még többen zsúfolódnak ebbe a házba, ki fog pukkadni – mondta Matthew, és az arcát a nyakamba fúrta, majd visszahúzta. – Most is rajtad van a kötés. Ez azt jelenti, hogy amikor visszamegyünk az időben, azok maradunk, akik a jelenben vagyunk, és nem felejtjük el, mi történt velünk itt – azzal hideg kezét a garbóm alá csúsztatta. – Újra felfedezett időutazó képességeddel milyen pontosan tudod mérni az idő múlását?

Boldogan időztünk a múltban, de aztán visszatértünk a jelenbe, még mielőtt Emily elkészült volna a salátával.

– Az időutazás jót tesz magának, Matthew – mondta Sarah, a vámpír kisimult arcát fürkészve, és jutalomból töltött neki egy pohár vörösbort.

– Köszönöm Sarah. Jó kezekben voltam – azzal köszöntésképpen rám emelte a poharát.

– Örömmel hallom – szólt Sarah szárazon, mintha nagyanyám kísértete mondta volna. Néhány szelet retket dobott a legnagyobb salátás tálba, amit valaha láttam.

– Ez honnan van? – kémleltem bele a tálba, hogy ne lássák elpirult ajkam.

– A ház – felelte Em, a salátaöntetet verve egy habverővel. – Élvezi, hogy ilyen sok szájat kell etetni.

Másnap reggel a ház tudatta velünk, hogy újabb vendég érkezését várja.

Sarah, Matthew és én épp azt vitattuk meg, hogy a következő időutazást Oxfordba vagy Sept-Tours-ba tegyem, amikor Em jelent meg egy halom szennyessel a karjában.

– Jön valaki.

– Az jó. Már vártam a csomagot – rakta le az újságját Matthew és felállt.

– Nem csomag és nincs még itt, de a ház készen áll a fogadására – azzal eltűnt a mosókonyhában.

– Újabb szoba? És hová rakta a ház? – kiáltott utána Sarah.

– Marcus mellé – visszhangzott Em felelete a mosógép mélyéről.

Fogadásokat kötöttünk, hogy ki lesz az. A tippek között szerepelt

Agatha Wilson, Emily barátai Cherry Valleyből, akik előszeretettel bukkantak fel bejelentés nélkül a boszorkánygyülekezet mindenszentekkor rendezett buliján.

Késő délelőtt valaki nagyon határozottan kopogott; az ajtóban egy kis termetű, sötét bőrű, értelmes tekintetű férfi állt. Azonnal felismertem a hírességek londoni bulijain készült képekről és a televíziós sajtókonferenciákból. És ha még lett volna kétségem a kilétét illetően, az is eloszlott, amikor megéreztem az ismerős böködést a pofacsontomon.

Rejtélyes szállóvendégünk Matthew barátja, Hamish Osborne volt.

– Bizonyára te vagy Diana – mondta különösebb bevezető nélkül, közömbösen. Skót akcentusa miatt a magánhangzói megnyúltak. Úgy volt öltözve, mintha az irodába készülne: hajszálcsíkos, sötétszürke, méretre csináltatott öltönyt viselt, egy halvány rózsaszín inget, amin súlyos, ezüst mandzsettagombok voltak, és egy bordó nyakkendőt, amire apró, fekete legyek voltak hímezve.

– Az vagyok. Szervusz, Hamish. Matthew várt téged? – kérdeztem és félreálltam, hogy bejöhessen.

– Valószínűleg nem – mondta Hamish metszőn és a tornácon maradt. – Hol van?

– Szia, Hamish – köszönt Matthew. Olyan gyorsan mozgott, hogy előbb éreztem a hátamon a szellőt, és csak aztán hallottam a közeledtét. Kezet nyújtott. – Ez aztán a meglepetés.

Hamish a kinyújtott kezet bámulta, aztán a tulajdonosára emelte tekintetét.

– Még te beszélsz meglepetésről? Amikor beszálltam a… „családi vállalkozásodba”, megesküdtél, hogy ez soha nem fog bekövetkezni – azzal meglóbált egy borítékot. A fekete pecsét fel volt törve rajta, de még mindig oda volt tapadva a ragasztós hátrészhez.

– Ez így volt – felelte Matthew, leejtve a kezét, és gyanakvón nézett Hamish-re.

– Akkor ennyit az ígéreteidről. Ha jól értem a levélből és az anyáddal folytatott beszélgetésből, valami baj van – mondta Hamish és rám pillantott, majd megint Matthew-ra.

– Igen, baj van – szólt Matthew összeszorított szájjal. – De te vagy a kilencedik lovag. Neked nem kell részt venni.

– Egy démont tettél meg kilencedik lovagnak? – érkezett meg Miriam az ebédlőből Nathaniellel.

– Ő kicsoda? – kérdezte Nathaniel, végigpillantva az újonnan érkezőn, miközben a markában a szókirakó játék zsetonjait rázogatta.

– Hamish Osborne vagyok. És maga vajon ki a csoda? – kérdezte Hamish, mintha egy pimasz alkalmazottat szólítana meg. További tesztoszteronra volt a legkevésbé szükségünk a házban.

– Ó, én nem vagyok senki – mondta Nathaniel fesztelenül, az ebédlő ajtajának támaszkodva és figyelve, ahogy Marcus elmegy mellette.

– Hamish, te itt? – kérdezte Marcus zavartan, aztán meglátta a levelet. – Ó.

Az őseim összesereglettek a szalonban, a ház pedig mozgolódott az alapjain.

– Folytathatnánk odabent? – kérdeztem. – Tudod, a ház miatt. Kicsit nyugtalanítja, hogy démon vagy, és ráadásul dühös is.

– Gyere, Hamish – mondta Matthew is, és megpróbálta beljebb húzni az ajtóból. – Marcus és Sarah még nem pusztították el az egész whiskykészletet. Iszol egy italt és leülsz a tűz mellé.

Hamish ott maradt, ahol volt és tovább beszélt.

– Miközben az anyádnál jártam látogatóban – folytatta Hamish, és nem mozdult –, aki nálad sokkal készségesebben válaszolt a kérdéseimre, megtudtam, hogy szükséged van néhány dologra otthonról. Fölösleges lett volna Alainnek ilyen hosszú útra mennie, amikor én már úgyis készültem ide, hogy megkérdezzem, mi a fenében is sántikálsz – azzal felemelt egy jókora, bőr aktatáskát, aminek félelmetes zárja volt, és egy kisebb, kemény bőröndöt.

– Köszönöm, Hamish – mondta Matthew elég szívélyes hangon, amin ugyanakkor hallatszott: nem tetszik neki, hogy módosították a terveit.

– A magyarázatokról jut eszembe, mennyire jó dolog, hogy a franciákat nem érdekli, ha angol nemzeti kincseket viszünk ki az országból. Van bármi fogalmad a papírmunkáról, amit el kellett volna végezni, ha mindezt Angliából akarod kihozni? Ha egyáltalán megengedték volna, amit kétlek.

Matthew kivette az aktatáskát Hamish kezéből, megragadta a barátját a könyökénél és behúzta.

– Majd később megbeszéljük – mondta sietősen. – Marcus, mutasd be Hamish-t Diana családjának, amíg én elrakom ezt.

– Ó, te vagy az – jött ki Sophie az ebédlőből, és örömtől sugárzó arccal nézett Hamish-re. Pocakja már félreérthetetlenül dudorodott az észak-karolinai egyetem emblémáját viselő, kinyúlt pulóver alatt. – Olyan vagy, mint Nathaniel, nem olyan hebehurgya, mint én. A te arcod is rajta van az egyik fazekamon.

Hamish szemmel láthatólag egyszerre volt elbűvölt és meglepett.

– Vannak még? – kérdezte tőlem, Sophie felé biccentve. A hirtelen fejmozdulattól úgy nézett ki, mint egy apró, csillogó szemű madár.

– Még sokan vannak – felelte Sophie boldogan. – De nem fogod őket látni.

– Gyere, hadd mutassalak be a nagynénéimnek – mondtam sietősen.

– A boszorkányoknak? – kérdezte. Lehetetlen volt kitalálni Hamish gondolatait. Éles szemével mindent meglátott, és az arca csaknem olyan szenvtelen volt, mint Matthew-é.

– Igen, a boszorkányoknak.

Matthew eltűnt az emeleten az aktatáskával, míg Marcus és én bemutattuk Hamish-t Emnek. Úgy tűnt, Em kevésbé idegesíti őt, mint Matthew, vagy én, Em pedig nagyon figyelmes volt vele. Sarah kijött a főzőfülkéből, megállt az ajtóban és azon tűnődött, miért a nagy felbolydulás.

– Most már rendes konventikulumot alkotunk, Sarah – jegyezte meg Sophie, a konyhaszigeten gúlába rakott, frissen sült keksz felé nyúlva. – Teljes a létszám, mind a kilencen együtt vagyunk; három boszorkány, három démon és három vámpír.

– Nagyon úgy tűnik – értett egyet Sarah, Hamish-t méricskélve, és közben figyelte, ahogy partnere a konyhában sürgölődik, mint egy megzavart méh.

– Em, én nem hiszem, hogy az új vendégünk teát vagy kávét szeretne inni. A whisky az ebédlőben van?

– Diana és én „hadakozónak” hívjuk az ebédlőt – avatta be Hamish-t bizalmasan Sophie, és úgy ragadta meg az alkarját, mintha családtag lenne –, bár valószínűleg nem tudnánk úgy hadakozni, hogy az emberek rá ne jöjjenek. Ez az egyetlen hely, ahová beférünk ennyien, és így még néhány szellemnek is sikerül bezsúfolódnia.

– Szellem? – lazította meg Hamish a nyakkendőjét.

– Irány az ebédlő – fogta meg Sarah Hamish másik könyökét. – Mindenki az ebédlőbe.

Matthew már ott volt. Forró viasz illata töltötte meg a levegőt. Amikor mindnyájan megragadtuk a magunk italát, és kerestünk magunknak ülőhelyet, átvette az irányítást.

– Hamish-nek kérdései vannak – szólt –, és Nathanielnek meg Sophie-nak is. Úgy vélem, nekem kell ezeket megválaszolni, mert rám és Dianára vonatkoznak – azzal vett egy nagy levegőt és nekifogott. Elbeszéléséből semmit nem hagyott ki, benne volt az Ashmole 782, Lázár lovagjai, az oxfordi betörések, Satu és ami La Pierre-ben történt, még az is, hogy Baldwin milyen dühös volt. Voltak benne játékbabák, fülbevalók és miskakancsók is. Hamish szúrós szemmel nézett Matthew-ra, amikor az időutazásról beszélt meg a három tárgyról, amire szükségem volt, hogy vissza tudjak menni egy adott időbe és helyre.

– Matthew Clairmont – sziszegte Hamish, áthajolva az asztalon. – Ezt hoztam most Sept-Tours-ból? Diana tudja?

– Nem – vallotta be Matthew, és szemmel láthatólag kissé kényelmetlenül érezte magát. – De mindenszentekkor megtudja.

– Hát akkor már muszáj lesz neki, ugyebár – sóhajtott fel Hamish ingerülten.

Bár a Hamish és Matthew közötti szóváltás heves volt, a feszültség mindössze két pillanatban fenyegetett azzal, hogy nyílt háborúskodásba torkollik. Nem meglepő módon mindkettőnek Matthew és Nathaniel volt a részese.

Az egyik az volt, amikor Matthew elmagyarázta Sophie-nak, hogy is nézne ki ez a háború – váratlan támadásokról beszélt, a vámpírok és boszorkányok közötti, rég forrongó, ellenséges viszonyról, ami kirobbanna, a kegyetlen halálesetekről, amik szükségszerűen előfordulnának, miközben a teremtmények egymás ellen küzdenek varázserővel, boszorkánysággal, nyers erővel, sebességgel és természetfölötti fortéllyal.

– Ma már nem így vívják a háborúkat – hasított bele Nathaniel mély hangja a Matthew leírását követő fecsegésbe.

– Csakugyan? – vonta fel Matthew türelmetlenül a szemöldökét.

– A háborúkat számítógépeken vívják. Ez nem a XIII. század, nincs szükség kézitusára – mutatott a kredencen lévő laptopjára. – A számítógépek segítségével anélkül is megölhetjük az ellenségünket, hogy egyetlen lövést leadnánk vagy egyetlen csepp vért ontanánk.

– Meglehet, hogy nem a XIII. században élünk, Nathaniel, de a harcban állók között lesznek, akik átélték azokat az időket, és érzelmileg kötődnek az emberek elpusztításának ehhez a régifajta módjához. Bízd ezt rám és Marcusra – fejezte be Matthew, és azt gondolta, hogy ezzel az ügy le van zárva.

Nathaniel megrázta a fejét és mereven bámulta az asztalt.

– Szeretnél még mondani valamit? – kérdezte Matthew, és torka mélyéről vészjósló morgás tört elő.

– Tökéletesen világossá tetted, hogy úgyis mindenféleképpen azt fogod tenni, amit te akarsz – emelte fel Nathaniel őszinte, barna tekintetét kihívóan, aztán megvonta a vállát. – Tégy belátásod szerint. De hibát követsz el, ha azt gondolod, hogy az ellenségeink nem fognak modernebb módszereket alkalmazni az elpusztításodra. Elvégre az emberekre is tekintettel kell lenni, mert feltűnne nekik, ha a vámpírok és a boszorkányok elkezdenének egymással harcolni az utcán.

A Matthew és Nathaniel közötti második csata nem a háborúról, hanem a vérről szólt. Elég ártalmatlanul kezdődött: Matthew Nathaniel és Agatha Wilson kapcsolatáról beszélt, meg Sophie boszorkány szüleiről.

– Feltétlenül ki kell elemezni a DNS-üket. A babáét is, mihelyst megszületett.

Marcus és Miriam bólintottak, őket ez nem lepte meg. Mi, többiek kissé meghökkentünk.

– Nathaniel és Sophie megkérdőjelezik az elméleted, miszerint a démoni vonások előre nem látott mutációk eredményeképp jelennek meg, és nem öröklés útján – gondolkoztam hangosan.

– Olyan kevés az adatunk, hogy a jelenlegi megállapításaink félrevezetőek lehetnek – mondta Matthew és egy tudós szenvtelen tekintetével mustrálta Hamish-t és Nathanielt, mint két új alanyt.

– Sophie esete azt a kérdést is felveti, hogy vajon a démonok nem állnak-e közelebbi rokonságban a boszorkányokkal, mint azt gondoltuk – nézett fekete szemével Miriam a démon pocakjára. – Soha nem hallottam olyanról, hogy boszorkány démont szült volna, nemhogy démonról, aki boszorkányt szült.

– Szerintetek hagynám, hogy egy csomó vámpír hozzájusson Sophie és a gyerekem véréhez? – kérdezte Nathaniel, és veszedelmesen közel volt ahhoz, hogy elveszítse önuralmát.

– Nem Diana az egyetlen teremtmény ebben a szobában, akit a Nagytanács majd tanulmányozni akar – mondta Matthew, de szavaival a legkevésbé sem nyugtatta meg a démont. – Az anyád pontosan érzékelte a családodat fenyegető veszélyt, máskülönben nem küldött volna ide téged. Egy nap majd arra ébredsz, hogy a feleséged és a gyereked eltűntek. És ha ez történik, szerfelett valószínűtlen, hogy valaha újra látod majd őket.

– Elég ebből – mondta élesen Sarah. – Nem kell fenyegetni őt.

– Ne nyúlj a családomhoz – mondta Nathaniel, nehezen lélegezve.

– Nem jelentek veszélyt a számukra – így Matthew. – Veszélyt a Nagytanács jelent, valamint a lehetőség, hogy a három faj között nyílt háborúskodás tör ki, és legfőképp annak a színlelése, hogy nincs veszély.

– Értünk fognak jönni, Nathaniel. Láttam – mondta Sophie eltökélt hangon, és arcvonásai hirtelen ugyanolyan élesek lettek, mint Agatha Wilsoné ott, Oxfordban.

– Ezt miért nem mondtad el nekem? – kérdezte Nathaniel.

– Elkezdtem mesélni róla Agathának, de ő leállított és megparancsolta, hogy egy szót se szóljak többet. Annyira megrémült. Aztán megadta nekem Diana nevét és a Bishop-ház címét – azzal Sophie arcára ismét kiült a jellegzetes, zavaros kifejezés. – Örülök, hogy Matthew anyja még él. Tetszeni fognak neki a fazekaim. Az egyikbe beleégetem az arcát. És bármikor a tiéd lehet a DNS-em, Matthew, meg a babáé is.

Sophie bejelentése lényegében véget vetett Nathaniel akadékoskodásának. Amikor Matthew az összes olyan kérdést megválaszolta, amit hajlandó volt, felvett egy fekete viasszal lezárt borítékot, ami eddig észrevétlenül lapult meg a könyökénél.

– Már csak egy befejezetlen ügy van hátra. Hamish, ez a tiéd – azzal felállt és odanyújtotta a levelet.

– Ezt nem teheted – fonta össze a karját Hamish a mellkasán. – Add Marcusnak.

– Meglehet, hogy te vagy a kilencedik lovag, de te vagy Lázár lovagjainak udvarnagya és a parancsnokhelyettesem is. Létezik egy eljárásrend, amihez tartanunk kell magunkat – mondta Matthew szűkszavúan.

– Matthew már csak tudja – dünnyögte Marcus. – Ő az egyetlen nagymester a rend történetében, aki valaha lemondott a tisztéről.

– És mostantól én leszek az egyetlen nagymester, aki kétszer mondott le – mondta Matthew, még mindig nyújtva a borítékot.

– A fenébe az eljárásrenddel – förmedt rá Hamish, öklével az asztalra csapva. – Mindenki kifelé innen, kivéve Matthew-t, Marcust és Nathanielt. Kérem… – tette hozzá utólag.

– Miért kell kimennünk? – kérdezte Sarah gyanakodva.

– Jobb lesz, ha maga is marad – felelte Hamish, miután a nagynénémre pillantott.

A nap hátralevő részét bizalmas megbeszéléssel töltötték az ebédlőben. Egyszer Hamish kimerülten kijött és szendvicseket kért. A keksz, magyarázta, már rég elfogyott.

– Csak én vagyok így ezzel, vagy ti is úgy érzitek, hogy a férfiak azért küldtek ki a szobából, hogy szivarozhassanak és politizálhassanak? – kérdeztem és próbáltam elterelni a figyelmemet az ebédlőben zajló megbeszélésről úgy, hogy hol régi filmeket néztem, hol a délutáni tévéműsort – a kettő persze nagyon elütött egymástól. Em és Sophie kötöttek, Miriam rejtvényt fejtett egy könyvből, amiben a címe szerint Démonian nehéz sudokuk voltak. Kuncogott, aztán tett egy jelet a lapszélre.

– Mit csinálsz, Miriam? – kérdezte Sophie.

– Jegyzem a pontokat – mondta Miriam, újabb jelet téve a lapra.

– Miről beszélnek? És ki áll nyerésre? – kérdeztem, irigyelve őt, hogy hallja a beszélgetést.

– Háborút tervezgetnek, Diana. És ami azt illeti, hogy ki áll nyerésre, nos, vagy Matthew, vagy Hamish, de még nem lehet megjósolni – felelte Miriam. – Viszont Marcusnak meg Nathanielnek is volt néhány jó megjegyzése, és Sarah is állja a sarat.

Már besötétedett, és Em meg én épp a vacsorát csináltuk, amikor a megbeszélést berekesztették. Nathaniel és Sophie halkan beszélgettek a társalgóban.

– Vissza kell hívnom egy-két embert – mondta Matthew, miután megcsókolt. Szelíd hangszíne szöges ellentétben állt feszült arckifejezésével.

Láttam, hogy milyen fáradt, úgyhogy úgy döntöttem, a kérdések várhatnak.

– Persze – mondtam, megsimogatva az arcát. – Van időd, a vacsora egy óra múlva lesz.

Matthew megint megcsókolt, hosszabban és szenvedélyesebben, aztán kiment a hátsó ajtón.

– Valamit muszáj innom – nyöszörgött Sarah a tornác felé tartva, hogy ott suttyomban elszívjon egy cigarettát.

Matthew-ból mindössze egy árnyat láttam a Sarah eregette füstfelhőn át, amint a gyümölcsösön át a csűr felé tartott. Hamish állt meg mögöttem, tekintetével böködve a hátam és a nyakam.

– Teljesen felépültél? – kérdezte halkan.

– Szerinted? – kérdeztem vissza. Hosszú nap volt, és Hamish még csak nem is próbálta eltitkolni az ellenérzéseit velem kapcsolatban. Megráztam a fejem.

Hamish tekintete elkalandozott, és én is követtem a szememmel. Matthew fehér kezével beletúrt a hajába, aztán eltűnt a csűrben.

– Tigris! Tigris! Éjszakánk / erdejében sárga láng{6} – mondta Hamish William Blake-et idézve. – Erről a versről mindig ő jut az eszembe.

– Mi nyomja a szíved, Hamish? – kérdeztem, felé fordulva és a vágódeszkára rakva a kést.

– Biztos vagy benne, hogy szereted őt, Diana?

Em erre beletörölte a kezét a kötényébe és kiment a szobából, szomorúan nézve rám.

– Igen – néztem Hamish szemébe, próbálva világossá tenni, hogy biztos vagyok Matthew-ban.

Hamish nem lepődött meg, hanem bólintott.

– Tűnődtem, vajon elfogadod-e majd, ha már tudod, ki volt, és kicsoda még mindig. De úgy tűnik, te nem félsz a kihívásoktól – mondta. Én szótlanul ismét a pult felé fordultam és folytattam az aprítást. – Légy óvatos – tette az alkaromra a kezét úgy, hogy muszáj volt ránéznem. – Matthew nem lesz ugyanolyan ott, ahová mentek.

– De igen – ráncoltam a homlokomat. – Az én Matthew-m jön velem. Pontosan ugyanolyan lesz.

– Nem lesz ugyanolyan – mondta Hamish komoran.

Hamish sokkal régebb óta ismerte Matthew-t, és az aktatáska tartalmából összerakta, hová is megyünk. Én még mindig nem tudtam semmit, kivéve, hogy egy 1976 előtti időpont volt a cél, és egy olyan hely, ahol Matthew sakkozott.

Hamish csatlakozott Sarah-hoz odakint, és csakhamar két szürke füstgomolyag szállt fel az éjszakai égbe.

– Minden rendben van odabent? – kérdeztem Emet, amikor visszatért a társalgóból, ahol Miriam, Marcus, Nathaniel és Sophie beszélgettek meg tévét néztek.

– Igen. És itt?

– Minden a legnagyobb rendben.

Az almafákra összpontosítottam és vártam, hogy Matthew bejöjjön a sötétből.