15. fejezet

Hétfő reggel a levegő varázsos mozdulatlansága az igazi őszt idézte. A csípős levegő és az erős fény mindent betöltött, és az idő mintha megállt volna. Hajnalban kipattantam az ágyból, és magamra húztam az evezősruhámat, ami már várt rám, alig várva, hogy a szabadban legyek.

Az első órában a folyó üres volt. Ahogy a nap felbukkant a láthatáron, a köd oszlani kezdett a víz felszínén, és hol ködös, hol a pirkadó nap sütötte sávokon suhantam keresztül.

Mire a kikötőhöz eveztem, Matthew várt rám a csónakház erkélyére vezető, kanyarodó lépcsőn. A nyaka köré egy ősrégi, a New College színeit viselő, barna-fehér csíkos sálat tekert. Kiszálltam a csónakból, csípőre tettem a kezem és hitetlenkedve bámultam rá.

– Hol szerezted azt az izét? – mutattam a sálra.

– Nagyobb tisztelettel kéne viseltetned a régi tagok iránt – mondta pajkos vigyorral, egyik végét átvetve a vállán. – Azt hiszem, 1920-ban vettem, de isten bizony nem emlékszem. Miután véget ért az első világháború, az biztos.

A fejemet rázva bevittem az evezőket a csónakházba. Két csapat siklott el a kikötő mellett tökéletes, erőteljes egységben, miközben kiemeltem a csónakomat a vízből. A térdem kissé megroggyant, és a csónak föl-le himbálódzott, mígnem a súlypontja a fejemre került.

– Miért nem hagyod, hogy segítsek? – kérdezte Matthew felállva onnan, ahol ült.

– Semmi szín alatt – feleltem, miközben biztos léptekkel bevittem a hajót. Ő valamit morgott a bajusza alatt.

Miután a csónak szerencsésen visszakerült a helyére, Matthew könnyen rábeszélt egy reggelire Mary és Dan kávézójában. Mellettem kellett ülnie a nap nagy részében, én meg éhes voltam a megerőltető reggeli testedzés után. A könyökömnél fogva irányított a többi étkező között, a kezét pedig még jobban szorította a hátamhoz, mint eddig. Mary régi barátként üdvözölt, Steph pedig, amikor odajött az asztalhoz, nem is vacakolt az étlappal, csak bejelentette, hogy hozza a „szokásost”. Kérdésnek nyoma sem volt a hangjában, és amikor a tányér – tojássál, szalonnával és paradicsommal megrakva – megérkezett, örültem, hogy nem rendeltem olyasmit, ami jobban illik egy hölgyhöz.

Reggeli után szapora léptekkel átmentem a kapun, és felszaladtam a lakosztályomba zuhanyozni meg átöltözni. Fred kikémlelt az ablakán, hogy lássa, valóban Matthew Jaguarja állt-e meg a kapu előtt. A portások egész biztosan fogadásokat kötöttek a mi furán szertartásos kapcsolatunkra vonatkozó, egymással versengő jóslatokra. Ma reggel volt az első alkalom, amikor sikerült meggyőznöm kísérőmet, hogy egyszerűen csak tegyen ki.

– Fényes nappal van, és Frednek el fog durranni az agya, ha elállod az utat szállítási időben – tiltakoztam, amikor Matthew kezdett kiszállni az autóból. Haragosan nézett, de egyetértett, hogy elég, ha csak keresztben megáll a kapubejáróban, hogy meggátoljon minden lehetséges járműves támadást.

Ma reggel az összes mindennapi teendőmet lassan és megfontoltan akartam elvégezni. Hosszan és ráérősen zuhanyoztam, a forró víz végigcsorgott fáradt izmaimon. Azután se siettem, fölvettem egy kényelmes, fekete nadrágot, egy garbót, hogy a vállam ne merevedjen le az egyre hűvösebb könyvtárban, és egy aránylag szalonképes, mély sötétkék kardigánt, hogy megtörje az egyszínű feketét. A hajamat lófarokba fogtam a nyakamnál. A rövid tincs elöl a homlokomba hullt, mint mindig; zsémbelve toltam vissza a fülem mögé.

Erőfeszítéseim ellenére szorongásom fokozódott, amikor kinyitottam a könyvtár üvegajtaját. Az őr szeme összeszűkült, amikor meglátta arcomon a rám nem jellemző, szívélyes mosolyt, és túlzottan is hosszú ideig vetette egybe az arcomat az olvasójegyemen található képpel. Végül beengedett, én pedig felrohantam a lépcsőn a Duke Humfreyba.

Alig egy órája találkoztam utoljára Matthew-val, de örültem a látványának, amikor megláttam elterpeszkedve a középkori szárny vezeklő székeinek egyikében, az Erzsébet kori íróasztalok első részlegében. Amikor a laptopomat a karcos fafelületre tettem, felnézett.

– Itt van? – suttogtam, vonakodva kimondani Knox nevét.

– A Selden Endben – bólintott zordan Matthew.

– Hát, felőlem várhat ott lent egész nap – mondtam a bajuszom alatt, elvéve egy üres kérőlapot az íróasztalon lévő alacsony, szögletes tálcáról. Ráírtam a nevemet, az olvasójegyem számát és azt, hogy „782-es Ashmole kézirat”.

Sean volt a kölcsönző pultnál.

– Két könyvet félretetettem – mondtam neki mosolyogva. Bement a fülkébe és visszatért a kézirataimmal, aztán kinyújtotta a kezét, hogy elvegye az újabb kérőlapot és a kopott, szürke, kartonpapír borítékba rakja, amit leküldenek a raktárba.

– Beszélhetek veled egy percet? – kérdezte Sean.

– Persze – feleltem, és intettem Matthew-nak, hogy maradjon, ahol van. Követtem Seant a lengőajtón át az Arts End épületrészlegbe, amely a Selden Endhez hasonlóan a régi könyvtárra merőlegesen helyezkedett el. Megálltunk az ólomablakok alatt, amiken át beszűrődött a halovány reggeli napfény.

– Nem hagy békén?

– Clairmont professzor? De.

– Nem az én dolgom, de nem kedvelem. – Sean idegesen nézett végig az asztalok közötti folyosón, mintha azt várná, hogy Matthew előugrik és rámered. – Nagyjából a múlt héttől kezdve az egész hely tele van furcsa alakokkal.

Mivel nem tudtam nem egyetérteni, együtt érző mormogásokra szorítkoztam.

– Elmondanád nekem, ha valami baj lenne, ugye?

– Hát persze, Sean. De Clairmont professzorral nincs baj. Nem kell aggódnod miatta.

Régi barátom kétkedőnek látszott.

– Sean talán tudja, hogy én más vagyok, de úgy tűnik, nem vagyok annyira más, mint te – mondtam Matthew-nak, miután visszatértem a helyemre.

– Kevesen azok – mondta sötéten, a kezébe véve az olvasnivalóját.

Bekapcsoltam a számítógépemet, és megpróbáltam a munkámra összpontosítani. Több órába is beletelhet, amíg a kézirat megérkezik. De az alkímián gondolkodni most nehezebb volt, mint valaha, így beszorulva egy vámpír és a kérőpult közé. Ahányszor új könyvek érkeztek a könyvtárból, fölnéztem.

Többszöri vaklárma után halk léptek közeledtek a Selden End épületrész felől. Matthew izmai megfeszültek a székben. Peter Knox odasétált hozzám, és megállt.

– Jó napot, doktor Bishop – szólt hűvösen.

– Jó napot, Knox úr – mondtam ugyanolyan fagyos hangon, és a figyelmem ismét az előttem fekvő nyitott kötetre fordítottam. Knox tett egy lépést felém.

– Én megállnék ott, hacsak doktor Bishop nem kíván beszélni magával – szólalt meg halkan Matthew, fel se nézve Needham feljegyzéseiből.

– Nagyon sok a dolgom – mondtam. Nyomást éreztem a homlokom körül, és egy hang suttogott a koponyámban. Minden csepp energiámat annak szenteltem, hogy ne engedjem be a boszorkányt az agyamba. – Azt mondtam, sok a dolgom – ismételtem meg jéghidegen.

Matthew lerakta a ceruzáját és eltolta magát az asztaltól.

– Knox úr épp menni készül, Matthew – mondtam neki, majd visszafordultam a laptopomhoz, és begépeltem néhány teljesen értelmetlen mondatot.

– Remélem, tudja, mit tesz – fröcsögte Knox.

Matthew felmordult, mire én könnyedén a karjára tettem a kezem. Knox tekintete arra a pontra szegeződött, ahol egy boszorkány és egy vámpír teste érintkezett.

Addig a pillanatig Knox csak sejtette, hogy Matthew és én a boszorkányok számára veszélyesen közel kerültünk egymáshoz. Most már biztos volt benne.

Elmondta neki, amit tud a könyvünkről. Knox gonosz hangja a fejemben szólt, és bár megpróbáltam ellenszegülni a betolakodásának, a varázsló túl erős volt. Amikor ellenállt az erőfeszítéseimnek, meglepetve kezdtem levegő után kapkodni.

Sean a kérőpultnál volt és riadtan nézett fel. Matthew karja rezgett, morgása pedig halkabb, de valahogy még fenyegetőbb lett.

– Most ki vonta magára az emberek figyelmét? – sziszegtem a boszorkányra, Matthew karját szorítva, hogy tudtára adjam, nem kell segítenie.

– Nem csak az emberek figyelmét vonta magára ma reggel, doktor Bishop – mosolygott bántóan Knox. – A sötétség beállta előtt minden boszorkány tudni fogja Oxfordban, hogy maga áruló.

Matthew megfeszítette izmait és a nyakában hordott koporsóhoz nyúlt.

Ó, istenem – gondoltam –, meg fog ölni egy boszorkányt a Bodleyban. Merőlegesen kettejük közé helyezkedtem.

– Elég – közöltem halkan Knoxszal. – Ha nem megy el, megmondom Seannak, hogy zaklat, és megkérem, hogy hívja a biztonsági szolgálatot.

– Igencsak ragyogó ma a fény itt a Selden Endben – mondta végre Knox, kihátrálva a helyzetből. – Azt hiszem, átjövök a könyvtárnak erre a részére – azzal elsétált.

– Elmegyünk – mondta Matthew, felemelve a kezem a karjáról és kezdve összepakolni a holmiját.

– Nem. Addig nem megyünk el, amíg meg nem kapjuk a kéziratot.

– Figyeltél? – kérdezte Matthew hevesen. – Megfenyegetett téged! Nem kell nekem ez a kézirat, inkább… – kezdte, de hirtelen abbahagyta.

Visszanyomtam Matthew-t a székére. Sean még mindig felénk bámult, kezét a telefon fölött tartotta. Mosolyogva ránéztem és megráztam a fejem, aztán a figyelmemet ismét a vámpírra fordítottam.

– Az én hibám. Nem kellett volna hozzád érnem, amíg itt állt – mormogtam, lenézve a vállára, ahol még mindig ott volt a kezem.

– Az érintést bánod – emelte fel Matthew hűvös ujjával az államat –, vagy azt, hogy a boszorkány látott?

– Egyiket sem – suttogtam. Szürke szeméből egy pillanat alatt eltűnt a szomorúság és a helyét meglepődés vette át. – De nem akarod, hogy vakmerő legyek.

Knox újbóli közeledtére Matthew szorosabban fogta az állam és érzékszerveit ráhangolta a boszorkányra. Amikor Knox néhány asztallal odébb megállt, a vámpír figyelmét ismét rám fordította.

– Még egy szót szól, és elmegyünk, ha van kézirat, ha nincs. Komolyan mondom, Diana.

Ezután már lehetetlen volt alkímiai ábrákon gondolkodni. Ott visszhangzott a fejemben Gillian figyelmeztetése, hogy mi történik azokkal a boszorkányokkal, akik titkolódznak a többi boszorkány előtt, és Knox határozott kijelentése, hogy áruló vagyok. Amikor Matthew megpróbált rávenni, hogy tartsunk ebédszünetet, nem voltam hajlandó. A kézirat még mindig nem érkezett meg, és nem lehettünk a könyvesboltban, amikor megérkezik, ha Knox ilyen közel van.

– Láttad, mit ettem reggelire? – kérdeztem, amikor Matthew erősködött. – Nem vagyok éhes.

A kávéimádó démonom járt arra röviddel azután, fejhallgatóját a zsinórnál fogva lóbálva.

– Hali – mondta és intett Matthew-nak és nekem. Matthew szúrós szemmel nézett fel. – Jó újra látni titeket. Nem gond, ha odalent megnézem az e-mailemet, ha már a boszorkány itt van veletek?

– Mi a neved? – kérdeztem, elnyomva egy mosolyt.

– Timothy – válaszolta, a sarkán hintázva. Rosszul összepárosított cowboycsizmát viselt; az egyik piros volt, a másik fekete. A két szeme is különböző színű volt: az egyik kék, a másik zöld.

– Mi sem természetesebb, mint hogy megnézheted az e-mailedet, Timothy.

– Te vagy az igazi – mondta rám mutatva, aztán megfordult a vörös csizma sarkán és elsétált.

– A kéziratnak már meg kellett volna érkeznie – álltam fel egy óra múlva, nem tudva uralkodni türelmetlenségemen.

A vámpír követett a tekintetével, amíg megtettem a háromlépésnyi távolságot a nyílt terepen a kérőpultig. Keménynek és csípősnek érződött, mint a jég, nem volt olyan puha, mint a hóesés, és a lapockámra tapadt.

– Szia, Sean. Megnéznéd, hogy a kéziratot, amit ma reggel kértem, fölhozták-e már?

– Biztosan valaki másnál van – mondta Sean. – Semmi sem érkezett neked.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem. Senki másnál nem volt.

Sean végigpörgette a kérőlapokat és megtalálta az enyémet. Egy feljegyzés volt hozzátűzve.

– Eltűnt.

– Nem tűnt el. Láttam néhány hete.

– Lássuk csak – azzal megkerülte az asztalt és a felügyelő irodájába ment. Matthew felnézett a papírjaiból és figyelte, ahogy Sean kopogtat a nyitott ajtó keretén.

– Doktor Bishop ezt a kéziratot akarja, és azt írják, hogy eltűnt – magyarázta Sean és odanyújtotta a kérőlapot.

Mr. Johnson utánanézett egy könyvben, ami az asztalán hevert, ujját végigfuttatva az olvasótermi felügyelők nemzedékei által lekörmölt sorokon.

– Á, igen. Az Ashmole 782. Az 1859 óta nincs meg, úgyhogy mikrofilmünk sincs róla.

Matthew a padlót karistolva hátratolta a székét.

– De én láttam néhány hete.

– Az nem lehet, doktor Bishop. Százötven éve senki sem látta ezt a kéziratot – pislogott Mr. Johnson vastagkeretes szemüvege mögött.

– Doktor Bishop, mutathatnék önnek valamit, ha van egy perce? – szólt Matthew. A hangját hallva megijedtem.

– Igen, persze – fordultam felé leszegett fejjel. – Köszönöm – suttogtam Mr.Johnsonnak.

– Elmegyünk. Most – sziszegte Matthew. Az asztalok közötti folyosón különféle teremtmények meredtek ránk fürkészve. Láttam Knoxot, Timothyt, a Rém nővéreket, Gilliant és még néhány ismeretlen arcot. A magas könyvespolcok fölött a királyoknak, királynőknek és más jeles személyeknek a Duke Humfrey olvasóterem falait díszítő, régi arcképei is minket bámultak ugyanolyan barátságtalanul és helytelenítően.

– Nem tűnhetett el, nemrég láttam – ismételtem kábán. – Ellenőriztetnünk kéne.

– Ne beszélj most erről, és ne is gondolj rá – azzal villámgyorsan összeszedte a dolgaimat, a keze csak egy elmosódott folt volt, miközben elmentette a munkám és kikapcsolta a számítógépet.

Engedelmesen elkezdtem az angol uralkodók nevét szavalni a fejemben Hódító Vilmostól, hogy kiürítsem az elmémből a hiányzó kéziratról szóló gondolatokat.

Knox haladt el mellettem, elmerülten sms-ezve a mobilján, nyomában a Rém nővérekkel, akik a szokásosnál is ijesztőbben festettek.

– Miért mennek el mind? – kérdeztem Matthew-t.

– Nem kérted ki az Ashmole 782-t. Átcsoportosulnak.

A kezembe nyomta a táskám meg a számítógépem, és felvette a két kéziratomat. Szabad kezével megragadta a könyökömet, és elindultunk a kérőpult felé. Timothy szomorúan integetett a Selden Endből, majd békejelet mutatott és elfordult.

– Sean, doktor Bishop eljön velem a college-ba, hogy segítsen megoldani egy problémát, amit Needham feljegyzéseiben találtam, úgyhogy ma már nem lesz szüksége ezekre. És én sem jövök vissza – azzal Matthew átadta Seannak a bedobozolt kéziratokat. Sean sötéten nézett a vámpírra, majd megütögette őket, összerendezve a halmot, és elindult a lezárt kézirattárolóhoz.

Nem váltottunk egy szót sem a lépcsőn lefelé menet, és mire kijutottunk a kertbe az üvegajtón át, majd szétvetett a kíváncsiság.

Peter Knox a William Herbert bronzszobrát körülvevő vasrácsnak dőlve ácsorgott. Matthew megtorpant, és gyorsan elém lépett, hogy nagy tömege és széles válla takarásába kerüljek.

– Hát, doktor Bishop, nem tudta újra kikérni – szólt Knox kajánul. – Én mondtam, hogy csak mázli volt. Még egy Bishop sem törheti meg a varázst, ha nem tanulta ki rendesen a boszorkányságot. Az anyjának talán sikerült volna, de úgy látszik, maga nem rendelkezik az ő képességeivel.

Matthew csúfondárosan mosolygott, de nem szólt semmit. Igyekezett nem beleavatkozni a boszorkányok dolgába, de ő sem lesz képes a végtelenségig ellenállni a kísértésnek, hogy megfojtsa Knoxot.

– Eltűnt. Az anyám tehetséges volt, de nem volt véreb – mondtam dühbe gurulva. Matthew felemelte a kezét, hogy megnyugtasson.

– Eddig sem volt meg, maga mégis megtalálta. De azért jó, hogy nem sikerült másodszor is megtörnie a varázst.

– Miért is? – kérdeztem türelmetlenül.

– Mert nem hagyhatjuk, hogy a történetünk olyan állatok kezébe kerüljön, mint ő. A boszorkányok meg a vámpírok nem vegyülnek, doktor Bishop, és ennek nagyon jó okai vannak. Ne feledje, hogy ki maga. Ha elfelejti, bánni fogja.

Egy boszorkány nem titkolódzhat a többi boszorkány előtt. Mert ha mégis így tesz, rossz dolgok történnek. Gillian hangja visszhangzott a fejemben, és a Bodley falai elkezdtek közelebb húzódni. Leküzdöttem a pánikot, ami a felszínre akart törni.

– Ha még egyszer megfenyegeti, ott helyben megölöm magát – mondta Matthew nyugodt hangon, de egy arra haladó turista dermedt kifejezése arra utalt, hogy az arca erősebb érzelmekről árulkodik.

– Matthew – mondtam halkan. – Ne itt.

– Most már boszorkányokat is öl, Clairmont? – mosolygott csúfondárosan Knox. – Elfogytak a vámpírok és az emberek, akiket bánthatott?

– Hagyja őt békén – felelte Matthew továbbra is semleges hangon, de a tartásán látszott, hogy támadni fog, ha Knox csak egy ujjal hozzám érne.

– Semmi szín alatt – húzta el a száját a boszorkány. – Ő hozzánk tartozik, nem magához. Akárcsak a kézirat.

– Matthew – ismételtem nyomatékosabban. Egy orrkarikás, pattanásos, tizenhárom éves ember fiú kezdte érdeklődve tanulmányozni őt. – Az emberek bámulnak.

Hátranyúlt, és megragadta a kezem. Egyszerre éreztem a meleg és a hideg bőr érintkezése által kiváltott sokkot meg azt, hogy láncra kötött. Előrehúzott és a hóna alá vont.

– Ennél többre lesz szükség, hogy megóvja, Clairmont – nevetett megvetően Knox. – Vissza fogja szerezni nekünk a kéziratot. Teszünk róla.

Matthew szó nélkül kiviharzott velem a belső udvaron át a Radcliffe Camera könyvtárépületét körülvevő széles, macskaköves gyalogútra. Szemügyre vette az Ali Souls zárt vaskapuját, röviden és szenvedélyesen káromkodott, majd továbbindult velem a High Street felé.

– Már nincs messze – mondta, kicsit jobban szorítva a kezemet.

Matthew nem eresztett el a kapusfülkében sem. A lakosztálya felé menet kurtán odabiccentett a portásnak. Felmentünk a manzárdjához vezető lépcsőn. A lakosztály ugyanolyan barátságos és kellemes volt, mint szombat este.

Matthew ledobta a kulcsait a kredencre és minden teketória nélkül leültetett a kanapéra. Eltűnt a konyhában és egy pohár vízzel tért vissza. Odaadta nekem, én meg fogtam anélkül, hogy ittam volna belőle, amíg olyan mogorván és sötéten nem nézett rám, hogy kortyoltam egyet és majdnem megfulladtam.

– Miért nem tudtam másodszor megszerezni a kéziratot? – kérdeztem. Idegesített, hogy Knoxnak igaza lett.

– Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre – felelte Matthew az ablak mellett állva, ökölbe szorítva és kinyújtva a jobb kezét. Egyáltalán nem is figyelt rám. – Nem értjük, milyen kapcsolatban állsz a varázzsal. Komoly veszélyben vagy, mióta megláttad az Ashmole 782-t.

– Knox fenyegetőzhet, Matthew, de nem fog semmi ostobaságot elkövetni annyi tanú előtt.

– Woodstockban fogsz lakni néhány napig. Távol akarlak tudni Knoxtól. így nem fogsz összefutni vele a college-ban, vagy véletlenül elmenni mellette a Bodleyban.

– Knoxnak igaza volt: nem tudom visszaszerezni a kéziratot. A továbbiakban nem fogom érdekelni őt.

– Éhes disznó makkal álmodik, Diana. Knox legalább annyira meg akarja fejteni az Ashmole 782 titkait, mint te vagy én – mondta. Rendes körülmények között kifogástalan megjelenése kárát látta az aznapi eseményeknek. Addig túrt a kezével a hajába, amíg az helyenként felállt, mint egy madárijesztőé.

– Hogyan lehettek mindketten olyan biztosak benne, hogy az elrejtett szövegben titkok vannak? – tűnődtem a kandalló felé lépve. – Ez egy alkímiai könyv. Talán semmi több.

– Az alkímia a teremtés története, vegyi szempontból elbeszélve. A teremtmények vegyi anyagokból vannak, amik biológiailag tevődnek össze.

– De amikor az Ashmole 782 íródott, nem tudtak a biológiáról, és nem osztották a felfogásodat a vegyészetről.

– Diana Bishop – szűkült résnyire Matthew szeme –, megdöbbent a szűklátókörűséged – mondta, és komolyan is gondolta. – Meglehet, hogy azok a teremtmények, akik a kéziratot létrehozták, nem tudtak a DNS-ről, de milyen bizonyítékod van rá, hogy nem ugyanazokat a kérdéseket tették fel a teremtésről, amiket egy mai tudós?

– Az alkímiai szövegek allegóriák, nem használati utasítások – irányítottam át az elmúlt néhány nap félelmét és szorongását rá. – Utalhatnak nagyobb igazságokra, de nem építhetsz belőlük megbízható kísérletet.

– Ezt soha nem is mondtam – felelte az elfojtott haragtól még mindig sötét tekintettel. – De mi olyan lehetséges olvasókról beszélünk, akik boszorkányok, démonok és vámpírok. Ha valaki a természetfölötti felől közelít és úgy olvassa, amihez nem e világi alkotóképesség is társul, meg néhány régi emlék, ami segít kitölteni a hézagokat, akkor a teremtmények olyan információkhoz juthatnak, amiket nem akarunk nekik feltárni.

– Információkat, amiket te nem akarsz nekik feltárni! – emeltem fel a hangom, mert eszembe jutott az Agatha Wilsonnak tett ígéretem. – Te sem vagy különb Knox-nál. Az Ashmole 782-t csak a saját kíváncsiságod kielégítésére akarod – azzal felkapdostam a dolgaimat. A kezem viszketni kezdett.

– Nyugodj meg – mondta, de olyan éllel, ami nem tetszett.

– Ne parancsolgass nekem.

A viszkető érzés fokozódott. Az ujjaim kéken ragyogtak és kisültek, szikrákat hányva, mint a csillagszórók a születésnapi tortákon. Ledobtam a számítógépemet és feltartottam őket.

Matthew-nak meg kellett volna rémülnie. Ehelyett érdeklődőnek látszott.

– Ez gyakran előfordul? – kérdezte óvatos semlegességgel a hangjában.

– Ó, ne! – azzal szikrázva rohantam a konyhába.

Matthew előttem ért az ajtóhoz.

– Vizet ne – szólt élesen. – A szag alapján ezek elektromos csóvák.

Á. Ez megmagyarázta a legutóbbi alkalmat, amikor felgyújtottam a konyhát.

Némán álltam, a kezem közöttünk a levegőben. Néhány percig néztük, amíg a kékség eltűnt az ujjbegyeimről és a szikrák teljesen kialudtak, rossz elektromos huzalozás egyértelmű szagát hagyva hátra.

Amikor a tűzijáték véget ért, Matthew egy portréjának megfestésére váró reneszánsz arisztokrata hanyagságával dőlt a konyhaajtó félfájának.

– Hát – mondta, és olyan mozdulatlanul figyelt, mint egy prédájára lecsapni kész sas –, ez érdekes volt. Mindig ilyen vagy, amikor dühöngsz?

– Nem szoktam dühöngeni – mondtam, elfordulva tőle. A keze hirtelen kinyúlt és visszafordított, hogy szemben álljak vele.

– Nem úszod meg ilyen könnyen – mondta halkan, de a hangja ismét élesebbé vált. – Igenis szoktál dühöngeni. Épp most láttam. És bizonyítékul egy lyukat is égettél a szőnyegembe.

– Eressz el! – szóltam, és felöltöttem a Sarah által „savanyújános” néven emlegetett fintort, ami elegendő volt ahhoz, hogy a diákjaim reszketni kezdjenek. Most azt reméltem, hogy Matthew ezt látván behúzott farokkal fog elkullogni, de legalábbis leveszi a kezét a karomról, hogy el tudjak szaladni.

– Figyelmeztettelek. A vámpírokkal kötött barátságok bonyolultak. Most akkor se engedhetnélek el, ha akarnálak.

A szemem lassan és szándékosan a kezére szegeztem. Matthew türelmetlenül horkantva levette rólam, én pedig megfordultam, hogy fölvegyem a táskám.

Semmiképp sem szabad hátat fordítani egy vámpírnak, ha veszekedtetek.

Matthew villámgyorsan körém fonta a karját hátulról, olyan erősen nyomva a mellkasához a hátam, hogy éreztem minden megfeszített izmot.

– Most pedig – mondta közvetlenül a fülembe – civilizált teremtmények módjára elbeszélgetünk arról, ami történt. Nem fogsz megfutamodni előle, se előlem.

– Eressz el, Matthew – kapálóztam a karjai közt.

– Nem.

Egyetlen férfi se tagadta meg, ha arra kértem, hogy hagyjon abba valamit – akár az orrát fújta a könyvtárban, akár megpróbálta becsúsztatni a kezét a blúzom alá mozi után. Tovább kapálóztam. Matthew még erősebben szorított.

– Ne harcolj ellenem – mondta, mintha mulattattam volna. – Sokkal hamarabb kifáradsz, mint én, arról biztosíthatlak.

A női önvédelmi tanfolyamon megtanították, mit kell tenni, ha hátulról megragadnak. Fölemeltem a lábam, hogy az övére lépjek. Matthew kitért az útból, úgyhogy helyette a padlót tapostam.

– Egész délután csinálhatjuk ezt, ha akarod – mormogta. – De őszintén nem javaslom. A reflexeim sokkal gyorsabbak, mint a tieid.

– Eressz el, és beszélhetünk – mondtam fogcsikorgatva.

Halkan felnevetett, fűszeres lélegzete csiklandozta csupasz tarkómon a bőrt.

– Ez nem volt érdemi tárgyalási kísérlet, Diana. Nem. Így fogunk beszélgetni. Tudni akarom, milyen gyakran kékülnek el az ujjaid.

– Nem gyakran – feleltem. Az oktatóm azt javasolta, lazuljak el, ha megragadnak hátulról, és csússzak ki a támadó karjaiból. Matthew csak még erősebben szorított. – Gyerekkoromban néha felgyújtottam ezt-azt, például a konyhaszekrényt, de ez azért is lehetett, mert a mosogatóban akartam eloltani a kezem, és a tűz csak nagyobb lett. Egyszer-kétszer a hálószobafüggönyt. Meg egy fát a ház előtt. De az kicsi volt.

– És azóta?

– Múlt héten is megtörtént, amikor Miriam feldühített.

– Mivel? – kérdezte, állát a fejem oldalához nyomva. Jólesett, ha átsiklottam afölött, hogy akaratom ellenére fog.

– Azt mondta, meg kell tanulnom vigyázni magamra, és nem szabad többé a te védelmedre támaszkodnom. Lényegében azzal vádolt, hogy megjátszom a bajba került leánykát – feleltem, és már a gondolattól is forrt a vérem, az ujjaim meg újra viszketni kezdtek.

– Sok minden vagy, Diana, de a bajba került leányka nem tartozik közéjük. Kevesebb mint egy hét alatt kétszer volt ez a reakciód – gondolkodott el Matthew. – Érdekes.

– Nem hiszem.

– Azt nem is vártam, hogy te azt hidd, de attól még érdekes. Most térjünk át egy másik témára – azzal szájával a fülem felé közelített, én meg sikertelenül próbáltam elhúzni. – Mi ez a badarság, hogy engem nem érdekel más, csak egy régi kézirat?

Elpirultam. Ez megalázó volt.

– Sarah és Em azt mondta, csak azért múlatod velem az időt, mert akarsz valamit. Fölteszem, hogy ez az Ashmole 782.

– De ez ugyebár nem igaz – szólt, ajkával és állával gyengéden végigsimítva a hajam. A vérem válaszul zúgni kezdett. Még én is hallottam. Megint nevetett, ezúttal elégedetten. – Nem gondoltam, hogy elhitted. Csak biztos akartam lenni.

Testem elernyedt a karjaiban.

– Matthew… – kezdtem.

– Eleresztelek – szakított félbe. – De ne iramodj az ajtóhoz, megértetted?

Újra zsákmány és ragadozó voltunk. Ha futnék, az ösztönei azt súgnák neki, hogy vegyen üldözőbe. Bólintottam, és ő levette rólam a karját, mire én furán dülöngélni kezdtem.

– Mihez kezdjek veled? – kérdezte. Kezét csípőre téve állt, arcán félszeg mosollyal. – Te vagy a legidegesítőbb teremtmény, akivel valaha találkoztam.

– Soha senki se tudta, mihez kezdjen velem.

– Azt elhiszem – mondta, aztán egy pillanatig engem vizsgált. – Woodstockba megyünk.

– Nem! Tökéletes biztonságban vagyok a college-ban – feleltem. Figyelmeztetett a vámpírok oltalmazó természetére, és igaza volt, valóban nem tetszett nekem.

– Nem vagy biztonságban – mondta, és dühösen villant meg a szeme. – Valaki megpróbált betörni a lakosztályodba.

– Mi? – döbbentem meg.

– A meglazult zár, emlékszel?

Ami azt illeti, friss karcolások is voltak a fémrészen. De úgy döntöttem, erről Matthew-nak nem kell tudnia.

– Woodstockban maradsz, amíg Peter Knox el nem megy Oxfordból – rendelkezett. Az arcom nyilván elárulta kétségbeesésem. – Nem lesz olyan rossz – mondta gyengéden. – Annyit jógázol, amennyit csak akarsz.

Mivel Matthew testőr üzemmódban volt, nem volt sok választásom. És ha – amint gyanítottam – igaza volt, valakinek máris sikerült elhaladnia Fred mellett és bejutni a lakosztályomba.

– Gyere – mondta, felvéve a laptoptáskám. – Elviszlek a New College-ba, és megvárom, amíg összeszeded a dolgaidat. De az Ashmole 782 és a kék ujjaid kapcsolatáról szóló beszélgetés még nem ért véget – folytatta, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek. – Csak most kezdődik.

Lementünk a kutatók parkolójába, és Matthew kiállt a Jaguarral egy szerény, kék Vauxhall és egy régi Peugeot közül. A városban életbe léptetett közlekedési korlátozásoknak köszönhetően autóval kétszer annyi idő volt odaérni, mint gyalog lett volna.

Matthew beállt a kapuba.

– Mindjárt jövök – mondtam, a laptoptáskámat a vállamra vetve, miközben kinyitotta nekem az ajtót.

– Doktor Bishop, postája jött – szólt ki Fred a kapusfülkéből.

Kivettem a fachom tartalmát, a fejem zúgott a feszültségtől és az aggodalomtól. A postával a kezemben Matthew felé integettem, aztán a lakosztályom felé indultam.

Odabent lerúgtam a cipőmet, megdörzsöltem a halántékomat és az üzenetrögzítőre pillantottam. Szerencsére nem villogott. Csak számlák jöttek meg egy nagy barna boríték, rajta géppel írva a nevem. Nem volt rajta pecsét, ami azt jelezte, hogy egyetemi berkekből érkezett. Az ujjamat a ragasztós hátrész alá csúsztattam és kihúztam a borítékból a tartalmát.

Egy hétköznapi papírdarab volt hozzátűzve valami sima és fényes dologhoz. A papírra egyetlen sor szöveget gépeltek. „Emlékszel?”

Remegő kézzel téptem le a cetlit. A papír lassan lehullt a földre, felfedve egy ismerős, fényes fotót. De eddig csak az újságokból ismertem a fekete-fehéren újranyomott változatát. Ez színes volt, és olyan élénk és életszerű, mint 1983-as készültekor.

Az anyám teste hason feküdt a krétakörben, bal lába lehetetlen szögben. Jobb karja apám felé nyúlt, aki háton feküdt; a fejét az egyik oldalon bezúzták és egy hosszú, mély vágás szelte át a felsőtestét a torkától az ágyékáig. Beleinek egy részét kihúzták, és ott hevert mellette a földön.

Félig nyögés, félig sikoly volt az a hang, amely kicsúszott számon. A földre estem, és remegtem, de nem voltam képes levenni a szemem a képről.

– Diana! – szólt Matthew, és hallatszott rajta, hogy magánkívül van, de túl messze volt ahhoz, hogy számítson. A távolban valaki az ajtógombot mozgatta. Léptek kopogtak felfelé a lépcsőn, egy kulcs zörgött a zárban.

Az ajtó kivágódott. Fölnéztem, és Matthew hamuszürke meg Fred aggodalmas arcát láttam magam előtt.

– Doktor Bishop, jól van? – kérdezte Fred.

Matthew gyors mozgásából Fred biztosan rájött, hogy vámpír. Lekuporodott előttem. A fogam vacogott a megrázkódtatástól.

– Ha odaadom a kulcsomat, megtenné nekem, hogy átáll a kocsival az Ali Soulshoz? – kérdezte Matthew a válla fölött. – Doktor Bishop nincs jól, és nem szabad egyedül hagyni.

– Emiatt ne fájjon a feje, Clairmont professzor. Itt marad, majd beállunk vele az igazgató helyére – felelte Fred. Matthew odadobta a portásnak a kulcsát, aki ügyesen elkapta. Fred aggodalmas pillantást vetett rám, majd becsukta az ajtót.

– Hányni fogok – suttogtam.

Matthew segített felállni, aztán a fürdőszobába vezetett. Lerogytam a vécé mellé, és okádtam, a képet a földre dobva, hogy meg tudjam fogni a csésze peremét. Amint a gyomrom kiürült, a reszketés nagyjából alábbhagyott, de néhány másodpercenként megremegtem.

Lecsuktam a fedelet, és felnyúltam, hogy lehúzzam, közben súlyommal a vécére nehézkedtem. Forgott velem a világ. Matthew elkapott, mielőtt a fürdőszoba falának ütköztem volna.

Hirtelen a lábam nem érte a földet. Matthew mellkasa a jobb vállamnak nyomódott, karja a térdem alatt. Pillanatokkal később gyengéden lefektetett az ágyamra és felkapcsolta a lámpát, elfordítva az ernyőt. Csuklómat hideg ujjai közé fogta, és az érintésére elkezdett lassulni az érverésem. Ez lehetővé tette, hogy az arcára összpontosítsak. Olyan nyugodtnak látszott, mint mindig, kivéve, hogy a homlokán lévő, apró, sötét ér kissé megdobbant, nagyjából percenként.

– Hozok neked valamit inni – azzal elengedte a csuklómat és felállt.

Újabb pánikhullám öntött el. Felpattantam; minden ösztönöm azt súgta, hogy fussak olyan messzire és olyan gyorsan, ahogy csak bírok.

Matthew megragadta a vállam, és próbált szemkontaktust létesíteni.

– Állj, Diana.

A gyomrom a tüdőmbe hatolt, kipréselve az összes levegőt. Küzdöttem a szorítása ellen, miközben nem tudtam, mit mond, és nem is törődtem vele.

– Eressz el – kértem, mindkét kezemmel eltolva magamtól a mellkasát.

– Diana, nézz rám – mondta. Matthew hangját nem lehetett figyelmen kívül hagyni, sem a holdhoz hasonlatos vonzást a szemében. – Mi a baj?

– A szüleim. Gillian azt mondta, boszorkányok ölték meg a szüleimet – feleltem, de a torkom elszorult, és a hangom cérnavékony lett. Matthew mondott valamit egy olyan nyelven, amit nem értettem.

– Mikor történt ez? Hol voltak? Hagyott üzenetet a boszorkány a telefonodon? Megfenyegetett? – kérdezte, és még erősebben fogott.

– Nigériában. Azt mondta, a Bishopokkal mindig baj van.

– Veled megyek, csak hadd intézzek el előbb még néhány telefont – azzal nagy, de egyenetlen levegőt vett. – Nagyon sajnálom, Diana.

– Hová megyünk? – kérdeztem. Semminek nem volt értelme.

– Afrikába – felelte zavartan. – Valakinek azonosítania kell a testeket.

– A szüleimet hétéves koromban ölték meg – mondtam. Matthew megdöbbent, a szeme tágra nyílt. – De bármilyen régen történt, a boszorkányok, Gillian, Peter Knox manapság is csak róluk akarnak beszélni – folytattam. A vakrémület fokozódott, én reszkettem, és éreztem, hogy sikítás tör fel a torkomon. Matthew magához ölelt, mielőtt kitört volna belőlem, olyan szorosan fogva, hogy izmainak és csontjainak körvonalai élesen kirajzolódtak a bőrömön. A sikításból zokogás lett. – Azokkal a boszorkányokkal, akik titkolódznak, rossz dolgok történnek. Gillian mondta.

– Mindegy, akármit is mondott, nem hagyom, hogy Knox vagy bármelyik másik boszorkány bántson. Most már itt vagyok veled – mondta Matthew szenvedélyesen. Lehajtotta a fejét és a hajamra tette az arcát, amíg sírtam. – Ó, Diana. Miért nem mondtad el?

Valahol a lelkem legmélyén egy rozsdás lánc kezdett letekeredni. Láncszemről láncszemre lazult meg ott, ahol addig észrevétlenül hevert, Matthew-ra várva. Ökölbe szorult és a mellkasához nyomott kezem vele együtt nyílt szét. A lánc tovább hullott a mérhetetlen mélységbe, ahol nem volt más, csak a sötétség és Matthew. Végül csattanva érte el teljes hosszát, és egy vámpírhoz láncolt engem. A kézirat és a fénykép ellenére, meg annak ellenére, hogy a kezemben annyi feszültség volt, amivel egy mikrosütőt is lehetett volna működtetni, amíg hozzá voltam kötve, biztonságban tudtam magam.

Amikor már nem zokogtam annyira, Matthew elhúzódott.

– Hozok egy kis vizet, és aztán pihensz egyet – mondta olyan hangszínnel, ami nem tűrt vitát, és néhány másodperc leforgása alatt visszatért egy pohár vízzel meg két apró pirulával.

– Vedd be ezeket – mondta, átadva őket a vízzel együtt.

– Mi ez?

– Nyugtató – felelte. Szigorú nézése arra ösztönzött, hogy mindkettőt bedobjam a számba, azonnal, egy korty vízzel. – Azóta van nálam, mióta elmondtad, hogy pánikrohamok kínoznak.

– Utálok nyugtatókat szedni.

– Sokkod volt, és túl sok adrenalin van a szervezetedben. Pihenned kell.

Matthew segített betakarózni és begubózni a paplanba. Az ágyra ült, a cipői puffantak a padlón, aztán kinyújtózott, és hátát a párnáknak támasztotta. Amikor magához ölelte paplanba csavart testem, fölsóhajtottam. Matthew átkarolt a baljával és erősen fogott. A testem, akármennyire is be volt burkolva, tökéletesen hozzásimult.

A gyógyszer utat tört magának a véráramomban. Ahogy álomba merültem, Matthew telefonja megrezdült a zsebében, amitől hirtelen fölriadtam.

– Semmi, valószínűleg Marcus – mondta, ajkával a homlokomat súrolva. A szívverésem helyreállt. – Próbálj pihenni. Már nem vagy egyedül.

Továbbra is éreztem a láncot, ami Matthew-hoz kötött, boszorkányt a vámpírhoz.

A láncszemek szorosak voltak és fénylettek. Elaludtam.