26. fejezet

Azóta vártam, hogy a kerekek csikorogjanak a murván, amióta lenyomtam a szétkapcsoló gombot Ysabeau apró mobiltelefonján – és azóta a telefont sem vesztettem szem elől.

Egy kanna friss tea és szendvicsnek elkészített zsemlék vártak, amikor telefonnal a kézben kiléptem a fürdőszobából. Gyorsan bekaptam az ételt, sebtében magamra kapkodtam a ruhákat, amik először a kezembe akadtak, és vizes hajjal lerohantam a lépcsőn. Matthew majd csak órák múlva ér Sept-Tours-ba, de nekem eltökélt szándékom volt lent várni, amikor megáll.

Először a szalonban várakoztam egy kanapén, a tűz mellett, és azon tűnődtem, vajon mi történt Oxfordban, ami miatt Matthew meggondolta magát. Marthe hozott nekem egy törölközőt és nagyjából megtörölte vele a hajam, amikor én magam nem mutattam hajlandóságot, hogy használjam.

Ahogy egyre közeledett az érkezésének ideje, inkább fel-alá járkáltam az előszobában, mint hogy a szalonban ücsörögjek. Ysabeau jelent meg, és megállt csípőre tett kézzel. Én vészjósló jelenléte ellenére tovább járkáltam, amíg Marthe oda nem hozott egy fa széket a bejárati ajtóhoz. Meggyőzött, hogy üljek le, bár a szék egyértelműen úgy volt faragva, hogy aki ráül, annak pokoli kényelmetlen legyen. Matthew anyja visszavonult a könyvtárba.

Amikor a Range Rover bejött az udvarba, kirohantam. Kapcsolatunk során először fordult elő, hogy nem Matthew ért előbb az ajtóhoz. Még nyújtóztatta hosszú lábait, amikor én már átkaroltam a nyakát, miközben a lábujjaim alig értek a földhöz.

– Ne tégy ilyet többé – suttogtam, és becsuktam a szemem, mert hirtelen könnyek szöktek bele. – Soha többé.

Matthew körbefont karjával, és a nyakamba temette az arcát. Nem szóltunk, csak öleltük egymást. Matthew felnyúlt és meglazította karom szorítását, gyengéden visszaállítva a lábamra. Két keze közé fogta az arcom, mire a már ismerős hó és jég érintését éreztem, ami aztán olvadozni kezdett a bőrömön. Vonásainak újabb részleteit véstem az emlékezetembe, mint például az apró ráncokat a szeme sarkában, és a telt alsó ajka alatti mélyedés pontos ívét.

– Istenem – suttogta csodálkozva –, tévedtem.

– Tévedtél? – kérdeztem rémült hangon.

– Azt hittem, tudom, mennyire hiányzol. De fogalmam sem volt.

– Mondd ki – kértem, mert hallani akartam újra a szavakat, amiket tegnap éjjel a telefonban mondott.

– Szeretlek, Diana. Isten látja lelkem, próbáltalak nem szeretni.

Arcom elernyedt kezének érzéki érintésére.

– Én is szeretlek, Matthew, teljes szívemből!

Valami alig észrevehetően megváltozott a testében a válaszomra. Nem az érverése, mivel az nem nagyon volt neki, és nem is a bőre, ami nagyon kellemesen hűvös maradt. Ehelyett akadozó hang tört elő a torkából, a sóvárgás moraja, amitől egész testemben remegni kezdtem a vágytól. Matthew észlelte ezt, és arca vad kifejezést öltött. Lehajtotta a fejét és hideg ajkát az enyémre tapasztotta.

A testemben erre olyan változások indultak meg, amik nem voltak sem jelentéktelennek, sem alig észrevehetőnek mondhatók. A csontjaim tűzzé váltak. A kezemet a hátára tettem, majd lejjebb csúsztattam. Amikor megpróbált elhúzódni, visszahúztam a csípőjénél fogva.

Lassabban a testtel – gondoltam.

A szája meglepődve tétovázott az enyém fölött. A kezem lejjebb csúszott, és birtokolni vágyón megragadtam a fenekét. A lélegzete megint elakadt, aztán morgás tört elő a torkából.

– Diana – kezdte óvatos hangon.

A csókom azt követelte, hogy mondja el, mi a gond.

Matthew mindössze annyit válaszolt erre, hogy a száját az enyémre tette. Megsimogatta a nyaki ütőeremet, aztán leengedte a kezét, és megfogta a bal mellemet, immár a karom és a szívem közötti, érzékeny bőrt fedő szövetet simogatva. Másik keze a derekamon volt, azzal még jobban magához szorított.

Hosszú idő elteltével Matthew annyit lazított a szorításán, hogy tudjon beszélni.

– Most már az enyém vagy.

Az ajkam túl zsibbadt volt ahhoz, hogy felelni tudjak, úgyhogy bólintottam és továbbra is erősen markoltam a fenekét.

– Még mindig nincs semmi kétséged? – nézett le rám.

– Semmi.

– Ettől a pillanattól fogva mi egyek vagyunk. Érted?

– Azt hiszem – feleltem. Annyit legalábbis megértettem, hogy senki és semmi nem fog akadályozni abban, hogy Matthew-val legyek.

– Fogalma sincs – csendült Ysabeau hangja a kapuból. Matthew megmerevedett és karjával védelmezőn körülfogott. – Azzal a csókkal megszegtél minden szabályt, ami összetartja a világunkat és biztonságot nyújt. Matthew, megjelölted sajátodként azt a boszorkányt. És Diana, te felajánlottad a boszorkányvéred és az erőd egy vámpírnak. Hátat fordítottál a saját fajtádnak és odaígérted magad egy teremtménynek, aki az ellenséged.

– Egy csók volt, és más semmi – mondtam megrázva.

– Eskü volt. És miután ezt az ígéretet tettétek egymásnak, törvényen kívüliek lettetek. Az istenek segéljenek titeket.

– Akkor törvényen kívüliek lettünk – mondta Matthew halkan. – Menjünk is el, Ysabeau? – kérdezte. A férfi hangja mögött egy sebezhető gyereké rejtőzött. Valami eltört bennem azután, hogy Matthew kénytelen volt miattam választani közöttünk.

Az anyja hosszú léptekkel előrement és lekevert neki egy nagy pofont.

– Hogy merészelsz feltenni ilyen kérdést?

Anya és fia egyaránt megdöbbent. Ysabeau karcsú kezének nyoma a másodperc törtrészéig élesen kirajzolódott Matthew orcáján; előbb piros volt, aztán kék, majd elhalványult.

– Te vagy a legkedvesebb fiam – folytatta acélos hangon. – És Diana most már a lányom, úgyhogy rajtad kívül én is felelek érte. A te harcod az én harcom, a te ellenségeid az én ellenségeim.

– Nem kell menedéket nyújtanod nekünk, mama – mondta Matthew. A hangja pattanásig feszült.

– Elég ebből a badarságból. A világ végére is utánatok fognak menni a szerelmetek miatt. Az egész család harcba száll – felelte Ysabeau, majd felém fordult. – Ami téged illet, lányom, te is harcolni fogsz, ahogy ígérted. Vakmerő vagy, de az igazán bátrak mindig azok, és én nem hibáztatlak a bátorságodért. Mindazonáltal éppoly nagy szükséged van Matthew-ra, mint a levegőre, amit belélegzel, ő pedig annyira akar téged, amennyire még semmit és senkit, amióta teremtettem. Úgyhogy nincs mit tenni, vágjunk jó képet hozzá – azzal Ysabeau váratlanul maga felé húzott és hideg ajkát előbb a jobb, majd a bal orcámhoz nyomta. Napok óta a fedele alatt éltem, de csak most köszöntött hivatalosan is. Hűvösen Matthew-ra nézett és a lényegre tért.

– Először is úgy vágunk jó képet hozzá, hogy Diana úgy viselkedik, mint egy boszorkány, és nem valami szánalmas ember. A de Clermont család nő tagjai megvédik magukat.

– Majd én gondoskodom róla, hogy biztonságban legyen – gurult dühbe Matthew.

– Ezért veszítesz mindig a sakkban is, Matthew – rázta meg Ysabeau feltartott mutatóujját a fia felé. – Akárcsak Dianának, a királynőnek is szinte korlátlan hatalma van. De te ragaszkodsz hozzá, hogy körülfogd őt, miközben te magad sebezhető maradsz. Ez azonban nem játék, és a gyengesége révén mindnyájan veszélynek vagyunk kitéve.

– Maradj ki ebből, Ysabeau – figyelmeztette Matthew. – Senki nem fogja arra kényszeríteni Dianát, hogy legyen valami, miközben valójában nem az.

Az anyja elegánsan és kifejezőn felhorkant.

– Pontosan. Nem fogjuk többe hagyni, hogy Diana arra kényszerítse magát, hogy ember legyen, miközben valójában nem az. Ő boszorkány. Te vámpír vagy. Ha ez nem így lenne, nem lennénk ekkora pácban. Matthew, kedvesem, ha a boszorkány elég bátor ahhoz, hogy akarjon téged, nincs oka félni a saját erejétől. De most széttéphetnéd, ha akarnád. És azok is, akik érted fognak jönni, amikor rájönnek, mit tettél.

– Igaza van, Matthew – mondtam.

– Gyertek, menjünk be – mondta, miközben gyanakvóan nézte az anyját. – Fázol, és beszélnünk kell Oxfordról. Aztán megvitatjuk a varázserő témáját is.

– El kell mondanom azt is, mi történt itt.

Ha azt akarjuk, hogy működjön, fel kell tárnunk néhány titkunkat – mint például az eshetőséget, hogy bármelyik pillanatban folyó vízzé válhatok.

– Rengeteg időd van, hogy elmondj nekem mindent – mondta Matthew a kastély felé vezetve.

Marthe már várt rá, amikor besétált az ajtón, és hevesen megölelte, mintha épp csatából tért volna vissza diadalmasan, majd leültetett mindnyájunkat a szalon lobogó tüze előtt.

Matthew mellettem helyezkedett el és figyelte, ahogy iszom egy kis teát. Néhány pillanatonként a térdemre tette a kezét, lesimította a pulóvert a vállamon, vagy visszatűrt egy tincset a helyére, mintha próbálná bepótolni rövid távollétét. Mihelyst kicsit ellazult, kérdezgetni kezdtük. A kérdések eleinte ártatlanok voltak és hétköznapiak. Először például megkérdeztem, milyen volt a repülőút. Azonban a beszélgetés csakhamar Oxfordra terelődött.

– Marcus és Miriam ott voltak a laboratóriumban, amikor megkíséreltek betörni? – kérdeztem.

– Igen – mondta, kortyolva egyet a pohár borból, amit Marthe odatett mellé –, de a tolvajok nem jutottak sokra. Miriam és Marcus nem forogtak valódi veszélyben.

– Hála istennek – mormogta Ysabeau, a tűzbe bámulva.

– És mit kerestek?

– Információkat. Rólad – mondta Matthew vonakodva. – Valaki betört a lakosztályodba is a New College-ban.

Egy titok nyilvánosságra került.

– Fred nagyon megrettent – folytatta. – Biztosított róla, hogy új zárakat fog tetetni az ajtódra és kamerát szereltet a lépcsőházba.

– Nem Fred hibája. Az új diákok miatt könnyű elmenni a portások mellett, csak magabiztos léptekre és egy egyetemi sálra van szükség. Viszont semmi nem volt, amit érdemes lett volna elvinni! A kutatásomról akartak többet megtudni? – tettem fel a kérdést, de a puszta gondolat is nevetséges volt. Ki törődött annyira az alkímia történetével, hogy ezért betörést terveljen ki?

– A számítógéped nálad van, rajta a kutatási jegyzeteiddel – felelte Matthew és megszorította a kezem. – De nem a munkádról akartak többet megtudni. Feltúrták a hálószobád és a fürdőszobád. Azt gondoljuk, hogy a DNS-mintádat keresték, hajat, bőrt, levágott körmöt. Amikor nem tudtak bejutni a laboratóriumba, a lakosztályodba mentek, hogy ott keressék.

A kezem kissé remegett. Megpróbáltam kihúzni a kezéből, mert nem akartam, hogy tudja, mennyire megtépázták az idegeimet ezek a hírek. Matthew nem engedett.

– Ugye nem felejtetted el, hogy nem csak te vagy benne ebben a dologban? – nézett rám mereven.

– Szóval nem közönséges betörő volt, hanem egy teremtmény, valaki, aki tud rólunk és az Ashmole 782-ről – mondtam. Matthew bólintott. – Nos, nem fognak sokat találni. A lakosztályomban biztos nem – folytattam. Amikor Matthew tanácstalanul nézett rám, megmagyaráztam. – Az anyám ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel tisztítsam meg a hajkefémet, mielőtt iskolába megyek, és ez azóta megrögzött szokásommá vált. Lehúzatta velem a vécén a hajat meg a levágott körmömet is.

Matthew megdöbbent. Ysabeau egyáltalán nem látszott meglepettnek.

– Egyre több olyan dolog derül ki az anyádról, ami miatt nagyon kíváncsi lettem volna rá – mondta Ysabeau halkan.

– Emlékszel, mit mondott neked? – kérdezte Matthew.

– Nem nagyon – feleltem. Voltak ugyan halvány emlékeim arról, hogy ülök a kád szélén, mialatt az anyám szokásos reggeli és esti teendőit végzi, de sokkal többre nem emlékeztem. A homlokomat ráncolva összpontosítottam, és a derengő emlékek egyre világosabbakká váltak. – Emlékszem, hogy el kellett számolnom húszig. Közben valamikor megpördültem, és mondtam valamit.

– Mire gondolhatott? – merengett Matthew fennhangon. – A haj és a köröm sok genetikai információt hordoz.

– Ki tudja? Az anyám híres volt a megérzéseiről. Másfelől viszont az is lehet, hogy egyszerűen csak Bishop módra gondolkodott. Nem vagyunk a legépelméjűbb társaság.

– Az anyád nem volt őrült, Diana, és nem mindent lehet megmagyarázni a modern tudomány segítségével, Matthew. A boszorkányok évszázadok óta hisznek abban, hogy a hajban és a körömben erő rejlik – mondta Ysabeau. Marthe egyetértően dünnyögött és forgatta a szemét, hogy a fiatalok ilyen tudatlanok. – Varázsláshoz használják őket. Az átkok meg a szerelmi bűbáj ilyenektől függ.

– Azt mondtad nekem, hogy nem vagy boszorkány, Ysabeau – mondtam meglepődve.

– Sok boszorkányhoz volt szerencsém az évek során. Egyikük sem hagyta volna meg egyetlen haja szálát vagy a körméből levágott kis darabkát, nehogy egy másik boszorkány megtalálja.

– Az anyám ezt sose mondta nekem – mondtam, tűnődve, vajon mi mást titkolhatott el előlem.

– Néha az a legjobb, ha egy anya lassan fedi fel a dolgokat a gyerekei előtt – azzal levette rólam a tekintetét és a fiára pillantott.

– Ki tört be? – kérdeztem. Eszembe jutott, hogy Ysabeau kiket tartott lehetségesnek.

– A laboratóriumba vámpírok próbáltak bejutni, de a lakosztályoddal kapcsolatban már nem vagyunk ennyire biztosak. Marcus szerint vámpírok és boszorkányok voltak együtt, de szerintem csak boszorkányok voltak.

– Ezért voltál olyan dühös? Mert azok a teremtmények engedély nélkül behatoltak a területemre?

– Igen.

Már megint az egy szótagos szavak. Vártam a válasz többi részét.

– Talán szemet hunyok, ha az én földemen vagy laboratóriumomban történik birtokháborítás, de nem nézhetem tétlenül, ha valaki veled teszi ezt. Ez fenyegetés, és egyszerűen… nem vagyok rá képes. A te biztonságod védelme most már ösztönös – azzal fehér ujjával beletúrt a hajába, és a füle fölül elfésülte a hajat.

– Nem vagyok vámpír, és nem ismerem a szabályokat, úgyhogy el kell magyaráznod, hogy működik a dolog – mondtam, visszasimítva a haját a helyére. – Szóval a New College-i betörés győzött meg arról, hogy velem legyél?

Matthew egy szempillantás alatt a kezében fogta az arcom.

– Nem volt szükségem bátorításra ahhoz, hogy veled legyek. Azt mondtad, hogy azóta szeretsz, amióta ellenálltál a kísértésnek, hogy megüss az evezővel a folyón – mondta őszinte tekintettel. – Hát én régebb óta szeretlek annál; azóta a pillanat óta, amikor a varázserődet használtad, hogy levegyed a folyóiratot a polcról a Bodleyban. Olyan megkönnyebbültnek néztél ki, aztán olyan szörnyen bűntudatosnak.

Ysabeau felállt, mert kényelmetlenül érezte magát fia nyílt gyengédségétől.

– Magatokra hagyunk.

Marthe elkezdett zörögni az asztalnál, a konyhába készülődve, ahol majd kétségkívül nekilát, hogy összeüssön egy tízfogásos lakomát.

– Nem, mama. Hallanod kell a többit.

– Szóval nem csupán törvényen kívüliek vagytok – mondta Ysabeau fátyolos hangon, és visszarogyott a székére.

– Mindig is létezett gyűlölség a teremtmények között, a vámpírok meg a boszorkányok között különösen, csak miattunk most a felszínre kerültek ezek a feszültségek. De ez pusztán ürügy. A Nagytanácsot igazából nem izgatja a döntésünk, amivel áthágjuk a szerződést.

– Ne beszélj rébuszokban, Matthew – mondta Ysabeau élesen –, mert kijövök tőlük a béketűrésből.

– A Nagytanácsot – felelte Matthew, miután sajnálkozón rám nézett – az Ashmole 782 kezdte érdekelni, meg a rejtély, hogy Diana hogyan jutott hozzá. A boszorkányok már legalább olyan régóta szemmel tartották a kéziratot, mint én, és sosem gondolták volna, hogy te leszel az, akinek sikerül újra kikérnie. Azt meg pláne nem hitte volna senki, hogy én fogok először érintkezésbe lépni veled.

Régi félelmek törtek belőlem felszínre, amik azt súgták nekem, hogy mélyen odabent valami baj van velem.

– Ha nem éppen akkor lett volna az őszi napforduló – folytatta Matthew –, nagy erővel rendelkező boszorkányok lettek volna a Bodleyban, akik tudják, milyen fontos a kézirat. De mindenki el volt foglalva az ünnepséggel, és nem voltak résen. Arra a fiatal boszorkányra bízták a feladatot, de mind a kézirat, mind te kicsúsztatok a kezéből.

– Szegény Gillian – suttogtam. Peter Knox bizonyára haragszik rá.

– Ahogy mondod – szorította össze a száját Matthew. – De a Nagytanács téged is figyel már egy ideje, olyan okok miatt, amik jócskán túlmutatnak a könyvön, és minden bizonnyal az erődhöz van közük.

– Mióta? – kérdeztem, de nem tudtam befejezni a mondatot.

– Valószínűleg egész életedben.

– Amióta a szüleim meghaltak – mondtam, és felkavaró gyerekkori emlékek idéződtek fel bennem, hogy mennyiszer éreztem a boszorkányok nézése okozta bizsergést, miközben hintáztam az iskolában, meg vámpírok hideg tekintetét valamelyik barátom születésnapi buliján. – Figyelnek, amióta a szüleim meghaltak.

Ysabeau szólásra nyitotta a száját, de meglátva fia arckifejezését, meggondolta magát.

– Ha rád teszik a kezüket, a könyvre is rá tudják tenni, vagy legalábbis így gondolják. Nagyon erősen kapcsolódsz az Ashmole 782-höz, de még nem értem, hogyan, és szerintem ők sem.

– Még Peter Knox sem?

– Marcus kérdezősködött. Jól tud információkat kihízelegni az emberekből. Amennyire meg tudjuk ítélni, Knox még mindig nem ért semmit.

– Nem akarom, hogy Marcus veszélybe sodródjon miattam. Ki kell őt hagyni ebből, Matthew.

– Marcus tud vigyázni magára.

– Van egy-két dolog, amit meg én szeretnék elmondani neked – mondtam, mert teljesen elszállna a bátorságom, ha újra megfontolhatnám.

– Fáradt vagy – szólt Matthew, a kezébe véve a kezem. Az orrcimpái kissé kitágultak. – És éhes is. Talán várhatnánk ebéd utánig.

– Érzed a szagát annak, amikor éhes vagyok? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez nem igazság.

Matthew hátradöntötte a fejét és felnevetett. Még mindig fogta a kezem, és a hátam mögé húzta úgy, hogy a karom szárnyat formáljon.

– Mondja ezt egy boszorkány, aki, ha úgy tartaná kedve, úgy tudna olvasni a gondolataimban, mintha azok egy távírógép papírszalagjára lennének írva. Diana, drágám, tudom, mikor gondolod meg magad. Tudom, mikor vannak rossz gondolataid, például hogy milyen jó móka lenne átugratni a kifutó kerítésén. És minden kétséget kizáróan tudom, hogy mikor vagy éhes – azzal megcsókolt, hogy világossá tegye a mondandóját.

– Ha már a boszorkányságomnál tartunk – mondtam kissé elakadó lélegzettel, amikor végzett –, a listán szereplő, genetikailag lehetséges dolgok közül megerősítettük a boszorkányvizet.

– Micsoda? – nézett rám Matthew nyugtalanul. – Mikor történt ez?

– Amint elhajtottál Sept-Tours-ból. Addig, amíg itt voltál, megálltam, hogyne sírjak, de mihelyst elmentél, sírtam, és nem is keveset.

– De már sírtál életedben – mondta elgondolkozva, és megint előrehúzta a kezem. Megfordította és megvizsgálta a tenyerem meg az ujjaim. – A kezedből jött a víz?

– Mindenhonnan – feleltem, mire riadtan vonta fel a szemöldökét. – A kezemből, a hajamból, a szememből, a lábamból, még a számból is. Olyan volt, mintha én már nem is lettem volna, vagy ha igen, akkor is csak víz, semmi más. Akkor azt gondoltam, soha nem fogok többé más ízt érezni, csak a sóét.

– Egyedül voltál? – kérdezte immár éles hangon.

– Nem, nem, természetesen nem – mondtam sietve. – Marthe és az anyád is ott voltak. Csak nem tudtak közel menni hozzám. Sok víz volt, Matthew, és nagy szél is.

– Mitől állt el? – kérdezte.

– Ysabeau segített – feleltem. Matthew hosszan az anyjára pillantott. – Énekelt nekem.

– Valaha folyton énekelt – hunyta le a szemét a vámpír. – Köszönöm, mama.

Vártam, hogy elmondja, Ysabeau régen neki énekelt, és amióta Philippe meghalt, nem volt a régi. De nem mondott semmi ilyesmit, hanem inkább szenvedélyesen átölelt, én meg próbáltam nem törődni vele, hogy ezekbe a titkokba nem fog beavatni.

A nap előrehaladtával Matthew afelett érzett öröme, hogy otthon van, rám is átragadt. Ebéd után a dolgozóba mentünk. A kandalló előtt, a padlón felfedezte a legtöbb helyet, ahol csiklandós voltam. De egész idő alatt egyszer sem engedett a falak mögé, amiket oly nagy körültekintéssel húzott fel azért, hogy távol tartsa a teremtményéket a titkaitól.

Egyszer láthatatlanul kinyújtottam a kezem, hogy találjak egy rést Matthew védműin. Meglepetve nézett fel rám.

– Mondtál valamit? – kérdezte.

– Nem – azzal sietősen elhúzódtam.

A vacsora nyugodtan telt. Matthew nyomdokain lépkedve Ysabeau is könnyeden viselkedett, de közben figyelmesen, szomorú arckifejezéssel nézte a fiát.

Vacsora után, miközben felvettem gyenge pizsamautánzatomat, azon aggódtam, hogy mi lesz az íróasztalfiókkal, és hogy vajon az illatom ott lesz-e a bársonyon, amivel a pecsétek helyét párnázták ki. Megacéloztam a szívem és elköszöntem Matthew-tól, mielőtt egyedül visszavonult volna a dolgozóba.

Röviddel utána Matthew ismét megjelent, bő, csíkos pizsamaalsóban és kifakult, fekete pólóban. Karcsú, hosszú lábfején nem viselt cipőt.

– A bal vagy a jobb oldalon akarsz aludni? – kérdezte lezseren, miközben karba font kézzel várt az ágy lábánál. Nem voltam vámpír, de ha kellett, elég gyorsan el tudtam fordítani a fejem. – Ha neked mindegy, én inkább a balt választanám – mondta komolyan. – Jobban fogok tudni pihenni, ha közted és az ajtó között fekszem.

– Nekem… végül is mindegy – hebegtem.

– Akkor bújj be és csússz át – azzal kivette az ágyneműt a kezemből, én meg úgy tettem, ahogy kérte. Utána ő is becsusszant az ágyba, és elégedetten sóhajtott.

– Ez a legkényelmesebb ágy a házban. Az anyám szerint nem érdemes vesződni azzal, hogy jó matracokat szerezzünk be, mivel úgyis olyan kevés időt töltünk alvással, úgyhogy az ő ágyai pokoliak.

– Te is itt fogsz aludni? – vinnyogtam, miközben sikertelenül próbáltam olyan közömbösnek hangozni, mint ő.

Matthew kinyújtotta a jobb karját, és magához húzott.

– Arra gondoltam, miért is ne – mondta, amikor a fejem már a vállán nyugodott. – Persze igazából nem fogok aludni.

Hozzábújtam, és a tenyeremet a szívére helyeztem, hogy érezzem mindegyik verését.

– Akkor mit fogsz csinálni?

– Természetesen téged foglak nézni – felelte csillogó szemmel. – És amikor ebbe belefáradok, már ha egyáltalán belefáradok – hintett csókot mindkét szemhéjamra –, akkor olvasni fogok. Zavar, ha égnek a gyertyák?

– Nem. Mélyen alszom. Semmire nem ébredek fel.

– Szeretem a kihívásokat – mondta halkan. – Ha unatkozom, kieszelek valamit, amivel fel tudlak ébreszteni.

– Könnyen elunod magad? – ingerkedtem, felnyúlva és beletúrva a hajába a tarkóján.

– Majd meglátod – mondta huncut vigyorral.

Karja hűvös volt és megnyugtató. A biztonságérzet, amikor ő is jelen volt, sokkal pihentetőbb volt, mint bármilyen altató.

– Vége lesz ennek valaha? – kérdeztem csöndesen.

– A Nagytanácsra gondolsz? – kérdezett vissza Matthew aggodalmas hangon. – Nem tudom.

– Nem – emeltem fel a fejem meglepetve. – Az nem érdekel.

– Akkor hogy érted?

Megcsókoltam csodálkozó száját.

– Annak, amit akkor érzek, amikor veled vagyok. Mintha most kezdtem volna csak élni igazán.

Matthew elmosolyodott, az arca pedig rá nem jellemző, bájos és félénk kifejezést öltött.

– Remélem, nem.

Elégedett sóhajjal a mellkasára hajtottam a fejem, és álomtalan álomba merültem.