22. fejezet

Mindhárman a szalonban várakoztunk, amióta Matthew késő délelőtt kilovagolt Balthasaron. Már szürkült, az árnyak megnyúltak. Egy ember már félhalott lenne, ha ilyen hosszú időn át kellene irányítania azt az óriási lovat a nyílt terepen. A délelőtti események azonban emlékeztettek arra, hogy Matthew nem ember, hanem vámpír, akinek sok a titka, szövevényes a múltja, és félelmetes ellenségei vannak.

A fejünk fölött becsukódott egy ajtó.

– Visszajött. Az apja szobájába fog menni, mint mindig, amikor felkavart – magyarázta Ysabeau.

Matthew szép, fiatal anyja a tűzbe bámulva ült, miközben én a kezemet tördeltem az ölemben, visszautasítva mindent, amit Marthe elém rakott. Nem ettem reggeli óta, de a bennem lévő űrnek semmi köze nem volt az éhséghez.

Össze voltam törve, és körülöttem ott hevertek valaha rendezett életem diribdarabjai. Oxfordi diplomám, a Yale-en szerzett állásom, az alapos kutatások után megírt könyveim hosszú időn át értelmet és rendszert adtak az életemnek. Mindezek azonban nem nyújtottak vigaszt ebben a furcsa, új világban, ahol vámpírok és boszorkányok fenyegettek. Most, hogy ilyesminek voltam kitéve, zöldfülűnek éreztem magam; a vámpírhoz eddig ismeretlen törékenység kapcsolódott, és ott volt még a boszorkányvér láthatatlan, de kétségbevonhatatlan áramlása az ereimben.

Matthew végre belépett a szalonba, lefürödve, tiszta ruhában. Tekintete azonnal rám talált és hideg érintésével aggodalmasan ellenőrizte, hogy ép vagyok-e. Vonásai megkönnyebbülten enyhültek meg, de ez volt a megnyugtató meghittség utolsó jele, amit észleltem rajta.

A vámpír, aki belépett a szalonba, nem az a Matthew volt, akit ismertem. Nem az elegáns, elragadó teremtmény volt, aki gúnyos mosollyal lépett be az életembe és reggelizni hívott. Nem is a tudós volt, aki elmerült a munkájába, és a gondolatait kitöltötte a kérdés, hogy miért van itt. És annak a Matthew-nak sem volt jele, aki a karjába kapott és tegnap este még oly szenvedélyesen és hevesen csókolt meg.

Ez a Matthew hideg volt és szenvtelen. Azt a kevés lágy élt, ami egykor ott volt a szája körül és finom kezén, meg szemének nyugalmát felváltották a kemény vonások és szögek. Öregebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem, a fáradtság és az óvatos távolságtartás keveréke visszatükrözte közel ezerötszáz évének minden pillanatát.

Egy fahasáb meghasadt a kandallóban. A szikrák megragadták a tekintetem, ahogy a vérnarancs színével izzva áthullottak a rostélyon.

Először csak a vörös szín jelent meg. Aztán a vörös kezdett összeállni vörös szálakká, amikbe itt-ott atlaszfényű arany és ezüst vegyült, majd végül egy dolog lett belőle – haj, Sarah haja. Az ujjammal lekaptam a vállamról egy hátizsák szíját, és az uzsonnatáskámat ugyanolyan fontoskodva és nagy robajjal dobtam le a társalgó padlójára, mint az apám az aktatáskáját az ajtónál.

– Megjöttem – szólt magas, csengő hangon a gyermekem. – Van keksz?

Sarah hátrafordult, vöröses-narancssárgás haja szikrázott a késő délutáni fényben.

De az arca tiszta fehér volt.

A fehér magába olvasztotta a többi színt, ezüstté vált és halpikkelyekké állt össze. Páncéling simult egy ismerős, izmos testre. Matthew.

– Végeztem – szólt, majd fehér kezével úgy megszaggatta a fekete szerzetesinget, ami fölött egy ezüst keresztet viselt, hogy az elrepedt a vállnál. Odahajította valakinek a lábához, megfordult és nagy léptekkel távozott.

Pislantottam, mire a látomás eltűnt, és ismét a Sept-Tours-i szalon meleg fényeit láttam, de a rémisztő tudat, hogy mi is történt az imént, nem múlt el. Akárcsak a boszorkányszél esetén, most sem volt semmi előjele annak, hogy ez a rejtett képességem a felszínre jön. Az anyám látomásai jöttek volna elő ilyen hirtelen és ilyen tisztán? Körbepillantottam a szobában, de úgy tűnt, Marthe az egyetlen teremtmény, aki észrevette, hogy valami nem stimmel, és aggódva nézett rám.

Matthew odament Ysabeau-hoz és könnyedén megcsókolta mindkét hibátlan orcáját.

– Nagyon sajnálom, mama – mormolta.

– Ugyan, mindig is egy disznó volt. Nem a te hibád – szorította meg Ysabeau gyengéden a fia kezét. – Örülök, hogy megjöttél.

– Elment. Ma éjjel nincs miért aggódni – mondta Matthew összeszorított szájjal, és a hajába túrt.

– Igyál – mondta Marthe, aki annak az iskolának volt a követője, amely a válságkezelést a táplálkozás útján képzelte el. Egy pohár bort nyújtott oda Matthew-nak és nekem is odasózott még egy csésze teát. Érintetlenül állt az asztalon, és gőz szállt fel belőle tekeregve.

– Köszönöm, Marthe – azzal Matthew nagyot húzott a borból és közben ismét a szemembe nézett, de amikor nyelt, szándékosan elfordult. – A telefonom – szólt a dolgozó felé fordulva. Néhány pillanattal később lejött a lépcsőn. – Téged keresnek – mondta nekem, és úgy adta oda a telefont, hogy a kezünk nem ért egymáshoz. Tudtam, ki van a vonalban.

– Szia, Sarah.

– Több mint nyolc órája próbállak elérni. Mi baj van? – kérdezte Sarah. Tudta, hogy valami rossz történik, máskülönben nem hívott volna fel egy vámpírt. Az elfojtott idegességtől feszült hangja felidézte, milyen volt fehér arca a látomásomban. Nemcsak szomorú volt, hanem rémült is.

– Nincs semmi baj – mondtam, hogy megnyugtassam, és ne féljen. – Matthew-val vagyok.

– De hisz bajba is eleve az juttatott, hogy Matthew-val voltál.

– Sarah, most nem tudok beszélni – feleltem. Más se hiányzott, mint egy vita a nagynénémmel.

– Diana – szívta be a levegőt –, van néhány dolog, amiről tudnod kell, mielőtt úgy döntesz, hogy hozzákötöd a sorsod egy vámpíréhoz.

– Igazán? – kérdeztem felfortyanva. – Úgy gondolod, most van itt az ideje, hogy mesélj nekem a szerződésről? Nem ismered egész véletlenül a Nagytanács jelenlegi boszorkány tagjait? Volna hozzájuk egy-két szavam – mondtam, miközben az ujjaim már izzottak, és a körmöm alatti bőr éppen élénk égszínkékké vált.

– Hátat fordítottál az erődnek, Diana, és nem voltál hajlandó beszélni a varázslatról. Se a szerződés, se a Nagytanács nem vonatkozott a te életedre – felelte Sarah védekezőn.

Keserűen felnevettem, amitől az ujjaim kék színárnyalata kezdett elhalványulni.

– Indokold, amivel akarod, Sarah. Miután a mama és a papa meghaltak, neked és Emnek el kellett volna mondanod, és nem csak célozgatni valamire rejtelmes féligazságok formájában. De most már késő. Beszélnem kell Matthew-val. Holnap hívlak.

Miután megszakítottam a kapcsolatot és a lábamnál lévő puffra hajítottam a telefont, becsuktam a szemem és vártam, hogy az ujjaim bizsergése alábbhagyjon.

Mindhárom vámpír engem bámult – éreztem.

– Na, és – törtem meg a csöndet – várhatunk még látogatókat ebből a Nagytanácsból?

– Nem – mondta Matthew összeszorított szájjal.

Egyszavas válasz volt, de legalább az az egy szó volt, amit hallani akartam. Az elmúlt néhány napban nem volt részem Matthew hangulatváltozásaiban és szinte el is felejtettem, milyen ijesztőek tudnak lenni. Következő szavai eloszlatták a reményemet, hogy ez a legutóbbi kitörés rövidesen el fog múlni.

– A Nagytanács nem fog itt több látogatást tenni, mert nem fogjuk megszegni a szerződést. Itt maradunk még néhány napig, aztán visszatérünk Oxfordba. Neked is jó így, mama?

– Persze – felelte Ysabeau azonnal és megkönnyebbülten sóhajtott.

– Ne eresszük le a lobogót – folytatta Matthew gyakorlatias hangon. – A falu tudjon róla, hogy résen kell lennie.

Ysabeau bólintott, és a fia kortyolt egyet a borból. Először az egyikükre néztem, aztán a másikukra. Szerettem volna több információhoz jutni, de egyikük sem felelt néma kérdésemre.

– Alig néhány napja hoztál el Oxfordból – mondtam, miután senki nem vágott vissza szavakba nem öntött kihívásomra.

Matthew rám emelte tekintetét és vészjóslón nézett a szemembe.

– Igen, és most meg mész vissza – mondta kifejezéstelen hangon. – És addig se fogunk sétálgatni a parkon kívül, lovagolni pedig nem mehetsz egyedül – fejezte be. Mostani hidegsége rémisztőbb volt, mint bármi, amit Domenico mondott.

– És? – forszíroztam.

– Nincs több táncolás se – mondta Matthew, és parancsoló modora azt sugallta, hogy a kategória seregnyi más tevékenységet is tartalmaz. – Be fogjuk tartani a Nagytanács szabályait. Ha nem bosszantjuk őket tovább, fontosabb ügyekre fogják fordítani a figyelmüket.

– Értem. Azt akarod, hogy maradjak észrevétlen. És te abba fogod hagyni a munkádat, és lemondasz az Ashmole 782-ről? Azt nem hiszem – azzal felálltam és az ajtó felé indultam.

Matthew durván megragadta a karom. A fizika összes törvényét megszegte az, hogy ilyen gyorsan mellém tudott érni.

– Ülj le, Diana. – A hangja olyan durva volt, mint az, ahogy hozzám ért, de fura módon jóleső érzést keltett bennem, hogy egyáltalán valamiféle érzelmet mutatott.

– Miért adod be a derekad? – kérdeztem suttogva.

– Hogy ne kerüljünk mindnyájan az emberek látóterébe, és hogy te életben maradj – felelte, majd visszahúzott a kanapéra, és a párnákra nyomott. – Ebben a családban nem demokrácia van, különösen nem az ilyen alkalmakkor. Amikor azt mondom, hogy csinálj valamit, akkor te csinálod, habozás és kérdések nélkül. Meg vagyok értve?

Matthew hangszínezete jelezte, hogy a beszélgetésnek vége.

– Vagy mi lesz? – tüzeltem őt szándékosan, de tartózkodó magatartása megijesztett.

Lerakta a borát, és a kristálypoháron megcsillant a gyertyafény.

Úgy éreztem, zuhanok, ezúttal egy vízzel teli medencébe.

A medencényi vízből egy csöpp lett, a csöppből pedig egy könny, ami egy fehér arcon csillogott.

Sarah orcáit könny borította, szeme vöröslött és be volt dagadva. Em a konyhában volt. Amikor csatlakozott hozzánk, szemmel láthatóan korábban ő is sírt. Lesújtottnak látszott.

– Mi az? – kérdeztem, és összeszorult a gyomrom a félelemtől. – Mi történt?

Sarah megtörölte a szemét, ujjai foltosak voltak a varázsláshoz használt gyógyfüvektől és fűszerektől.

A foltok elhalványultak, az ujjai hosszabbak lettek.

– Mi az?– kérdezte Matthew eszelős tekintettel, fehér ujjaival elmorzsolva egy apró, vérfoltos könnyet egy ugyanolyan fehér orcán. – Mi történt?

– A boszorkányok elfogták az apádat – mondta Ysabeau elcsukló hangon.

Amikor a látomás elenyészett, Matthew-t kerestem abban a reményben, hogy a szemében ott lesz a szokásos vonzerő, és csökkenti azt a zavarodottságot, amit még mindig éreztem. Mihelyst a tekintetünk találkozott, odajött és fölém hajolt. Nyoma sem volt azonban a jelenlétével rendszerint párosuló, megnyugtató érzésnek.

– Nem hagyom, hogy bárki is ártson neked, akkor inkább magam öllek meg – mondta, de nehezen jöttek ki a szavak a torkán. – És nem akarlak megölni. Úgyhogy kérlek, tedd, amit mondok.

– Szóval ennyi? – kérdeztem, amikor sikerült megszólalnom. – Engedelmeskedni fogunk egy ősi, korlátolt szellemben fogant megállapodásnak, amit csaknem ezer éve kötöttek. Az ügy le van zárva.

– Nem szabad hagyni, hogy a Nagytanács vájkáljon benned. Nem vagy ura a varázserődnek és nem érted, miben áll a kapcsolatod az Ashmole 782-vel. Meglehet, hogy Sept-Tours menedéket nyújt Peter Knoxszal szemben, Diana, de mondtam már neked korábban, hogy vámpírok társaságában sosem lehetsz biztonságban. Egyetlen melegvérű sem lehet soha biztonságban.

– Nem fogsz bántani – mondtam, mert mindannak ellenére, ami az elmúlt napokban történt, ebben teljesen bizonyos voltam.

– Rendületlenül kitartasz a vámpírlétnek e mellett a romantikus víziója mellett, de akármennyire is igyekszem elfojtani, vágyom a vérre.

– Tudom, hogy öltél embereket, Matthew – legyintettem elutasítóan. – Vámpír vagy és sok száz éve élsz. Szerinted azt képzeltem, úgy maradtál életben, hogy csak állatok vérét szívtad?

Ysabeau figyelmesen nézte a fiát.

– Azt mondod, tudod, hogy öltem embert, de meg is érteni, hogy mit jelent ez, az egy külön dolog, Diana. Fogalmad sincs, mire vagyok képes – azzal megérintette a bethániai talizmánját és gyors, türelmetlen léptekkel arrébb ment.

– Tudom, ki vagy – mondtam, mert ez is egy teljesen bizonyos pont volt. Tűnődtem, mi tett olyan ösztönösen biztossá Matthew-ban, miközben egyre gyarapodtak a bizonyítékok a vámpírok, sőt a boszorkányok kegyetlenségére.

– Magadat sem ismered, és három hete még csak nem is hallottál rólam – így Matthew. Tekintete nyugtalan volt, keze pedig remegett, akárcsak az enyém, ez azonban kevésbé aggasztott, mint az, hogy Ysabeau előrébb dőlt a székében, felvett egy piszkavasat, dühödten megdöfködte vele a tüzet, aztán félredobta. A fém pengve ért földet, úgy vájva lyukat a kemény kőfelületbe, mintha vaj lenne.

– Majd rájövünk arra is, csak adj magunknak időt – próbáltam mondani halk és megnyugtató hangon..

– Nincs itt mire rájönni – felelte Matthew, miközben már fel-alá járkált. – Túl sok megzabolázatlan erő van benned. Olyan ez, mint a kábítószer, egy erős függőséget okozó, veszélyes kábítószer, amiből más teremtmények is mindenáron részesedni akarnak. Egy pillanatig se leszel biztonságban mindaddig, amíg egyetlen boszorkány vagy vámpír is van a közeledben.

Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de a hely, ahol Matthew az előbb állt, üres volt. Jeges ujjaival megfogta az állam és felállított.

– Én ragadozó vagyok, Diana – mondta csábítón, mint egy udvarló. A szegfűszeg rejtelmes illata megszédített. – Vadásznom kell és ölnöm, hogy életben maradjak – azzal vadul elfordította a fejemet, hogy jól láthassa fedetlen nyakamat. Nyugtalan szemével a torkomat vizslatta.

– Matthew, tedd le Dianát – mondta Ysabeau közömbös hangon. A Matthew-ba vetett hitem továbbra sem ingott meg. Valamilyen oknál fogva rám akart ijeszteni, de nem forogtam valódi veszélyben, ahogy Domenico esetében.

– Azt hiszi, ismer engem, mama – morogta. – De Diana nem tudja, milyen az, amikor egy vámpír olyan kínzón epekedik egy melegvérűért, hogy összeszorul a gyomra, és majd megőrül az ínségtől. Nem tudja, mennyire vágyunk arra az érzésre, ahogy egy másik szív vére lüktet az ereinkben. Sem azt, hogy mennyire nehéz nekem itt állni, ilyen közel hozzá, és nem megízlelni őt.

Ysabeau felállt de ott maradt, ahol volt.

– Nem most van itt az ideje, hogy megtanítsd őt, Matthew.

– Tudod, nem csak egy pillanat alatt ölhetnélek meg – folytatta, figyelmen kívül hagyva az anyját. Fekete szeme delejes volt. – Lassan is tudnám szívni a véred, hogy aztán újra feltöltődhess, de csak azért, hogy másnap kezdhessem elölről – azzal elvette a kezét az államról és a nyakam köré fonta, a hüvelykujjával pedig végigsimított az ütőeremen, mintha azt latolgatná, a húsom melyik részébe mélyessze a fogát.

– Hagyd abba – mondtam élesen. Már épp elég ideje ijesztgetett.

Matthew hirtelen a puha szőnyegre ejtett. Mire én földet értem, a vámpír már a szoba túloldalán volt és nekem háttal, lehajtott fejjel állt.

A szőnyeg mintáját bámultam a kezem és a térdem alatt.

Színek kavalkádja suhant el a szemem előtt; olyan sok volt, hogy megkülönböztetni se lehetett őket.

Zöld, barna, kék és arany levelek röpködtek az égen.

– A mamádról és a papádról van szó – magyarázta Sarah elszoruló torokkal. – Meghaltak. Elmentek, szívecském.

Elvontam a tekintetem a szőnyegről, és a nekem háttal álló vámpírra néztem.

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Mi az, Diana? – fordult meg Matthew, mert az aggodalom egy pillanatra félrelökte a ragadozót.

Ismét a színek kavalkádja ragadta meg a figyelmem – zöld, barna, kék, arany. Levelek voltak, amik egy vízzel teli medence tetején örvénylettek, a földre hullva, a kezem köré. Egy ívelt, fénylő íj hevert ott, mellette egy-két nyíl és egy félig üres tegez.

Az íjért nyúltam és éreztem, ahogy a feszes húr a húsomba vág.

– Matthew – mondta Ysabeau figyelmeztetőn, finoman beleszagolva a levegőbe.

– Tudom, én is érzem a szagot – mondta zordan.

Ő a tiéd – suttogta egy idegen hang. – Nem szabad hagynod, hogy elmenjen.

– Tudom – mormoltam türelmetlenül.

– Mit tudsz, Diana? – azzal Matthew tett egy lépést felém.

Marthe odarohant hozzám.

– Hagyd – sziszegte. – A gyermek nem ebben a világban van.

Sehol nem voltam, csapdába esve a szüleim elvesztése okozta szörnyű fájdalom és a biztos tudás között, hogy rövidesen Matthew sem lesz többé.

Légy óvatos – figyelmeztetett az idegen hang.

– Ahhoz már túl késő – azzal felemeltem a kezem a padlóról és rávágtam az íjra, kettéroppantva azt. – Túlontúl késő.

– Mihez van túl késő? – kérdezte Matthew.

– Beléd szerettem.

– Az nem lehet – mondta kábultan. A szobában néma csönd volt, csak a tűz ropogott. – Az még túl korai lenne.

– A vámpírok miért ilyen furcsán állnak hozzá az időhöz? – merengtem fennhangon, még mindig a múlt és a jelen zavarba ejtő keverékének a csapdájában. A „szerelem” szó azonban birtoklási vágyat ébresztett bennem, és visszahúzott a jelenbe. – A boszorkányok nem várhatnak évszázadokig a szerelembe eséssel. Mi gyorsan csináljuk. Sarah azt mondja, az anyám első látásra beleszeretett az apámba. Én azóta szeretlek, amióta az oxfordi városi kikötőben eldöntöttem, hogy nem ütlek meg az evezővel – azzal zúgni kezdett a vér az ereimben. Marthe hökkentnek látszott, ami arra utalt, hogy ő is hallotta.

– Nem érted – mondta Matthew, és úgy hangzott, mintha ő is kettéroppanna, akárcsak az íj.

– De. A Nagytanács meg fog próbálni leállítani engem, de azt nem mondhatják meg nekem, hogy kit szeressek.

Amikor a szüleimet elvették tőlem, gyerek voltam, akinek nem voltak választási lehetőségei, és azt tettem, amit mások mondtak nekem. Most már felnőtt voltam, és harcolni akartam Matthew-ért.

– Domenico közeledése semmi ahhoz képest, amit Peter Knoxtól várhatsz. Ez a mai eset békülési kísérlet volt, diplomáciai küldetés. Nem állsz készen arra, hogy szembenézz a Nagytanáccsal, Diana, akármit is gondolsz. És ha mégis szembeszállnál velük, akkor mi van? Ha felszínre kerülnek a régi gyűlölségek, elszabadulhatnak az indulatok, és az emberek észrevehetnek minket. Lehet, hogy a családod is megsínylené – szólt Matthew. Kegyetlen szavaival le akart engem állítani és rá akart bírni, hogy vegyem ismét fontolóra a dolgot, de akármit is mondott, az nem nyomott többet a latban, mint amit éreztem iránta.

– Szeretlek, és nem fogok leállni – mondtam. Ebben is biztos voltam.

– Nem vagy belém szerelmes.

– Azt én döntöm el, hogy kit, hogyan és mikor szeretek. Hagyd abba a parancsolgatást, Matthew. Meglehet, hogy a vámpírokról alkotott elképzeléseim túlzottan romantikusak, viszont az is alapos átvizsgálásra szorul, ahogy te viselkedsz a nőkkel.

Mielőtt reagálhatott volna, a puffon lévő telefonja elkezdett ugrándozni. Okszitánul káromkodott egyet, ami igazán félelmetes lehetett, mert még Marthe is döbbentnek látszott. Odanyúlt és megkaparintotta a telefont, mielőtt az leficánkolhatott volna a földre.

– Mi az? – kérdezte, meredten bámulva engem.

A vonal másik végén halk morgás hallatszott. Marthe és Ysabeau aggodalmasan pillantottak egymásra.

– Mikor? – tett fel Matthew egy újabb kérdést. A hangja olyan volt, mint egy puskalövés. – Elvittek valamit? – folytatta. A hangjában düh bujkált. Én is a homlokom ráncoltam. – Hála istennek. És kárt tettek valamiben?

Történt valami Oxfordban, mialatt távol voltunk, a jelekből ítélve rablás. Reméltem, hogy nem a Régi Lakba törtek be.

A vonal másik végén lévő hang folytatta. Matthew elhúzta a kezét a szeme előtt.

– És még? – kérdezte, felemelve a hangját.

Ismét hosszú csönd következett. Matthew elfordult, a kandallóhoz sétált és jobb kezét tenyérrel lefelé a párkányra tette.

– Ennyit a diplomáciáról – szitkozódott Matthew a bajusza alatt. – Néhány óra, és ott vagyok. Fel tudsz venni?

Vissza kellett mennünk Oxfordba. Felálltam.

– Jó. Hívlak, mielőtt leszállok. És Marcus! Derítsd ki, hogy Peter Knoxon és Domenico Michele-en kívül kik a Nagytanács tagjai.

Peter Knox? A kirakó darabjai kezdtek a helyükre kerülni. Nem csoda, hogy Matthew olyan gyorsan visszajött Oxfordba, amikor megmondtam neki, hogy kicsoda a barna tweedzakós varázsló, és azt is megmagyarázta, hogy most miért akar olyan buzgón félreállítani. Megszegtük a szerződést, és Knox dolga volt, hogy érvényre juttassa.

Matthew csöndben állt néhány pillanatig, miután a vonal elnémult, egyik kezét ökölbe szorítva, mintha annak a belső kényszernek próbálna ellenállni, hogy addig verje a kőből készült párkányt, amíg az nem akar engedelmeskedni.

– Marcus volt. Valaki megpróbált betörni a laboratóriumba. Vissza kell mennem Oxfordba – fordult meg holtra váltan.

– Minden rendben? – kérdezte Ysabeau, aggodalmas pillantást vetve felém.

– Nem sikerült átjutniuk a biztonsági rendszeren. Mindazonáltal beszélnem kell az egyetemi elöljárókkal és biztosítani, hogy bárki is volt, ne sikerülhessen neki legközelebb.

Semminek nem volt értelme abból, amit Matthew mondott. Ha a betörőknek nem sikerült bejutniuk, miért nem volt megkönnyebbült? És miért rázta a fejét az anyja kérdésére?

– Kik voltak? – kérdeztem gyanakodva.

– Marcus nem tudja biztosan.

Ez fura volt, hiszen a vámpíroknak rendkívül jó a szaglásuk.

– Emberek?

– Nem – tért vissza az egy szótagos válaszokra.

– Hozom a holmim – fordultam a lépcső felé.

– Te nem jössz. Itt maradsz – mondta Matthew, mire megtorpantam.

– Szívesebben lennék veled Oxfordban – tiltakoztam.

– Oxford pillanatnyilag nem biztonságos. Visszajövök, amikor az lesz.

– Az előbb azt mondtad, hogy vissza kéne térnünk oda! Határozd el magad, Matthew. Miben vagy kiben rejlik a veszély? A kéziratban és a boszorkányokban? Peter Knoxban és a Nagytanácsban? Vagy Domenico Michele-ben és a vámpírokban?

– Hallottad, amit mondtam? A veszély bennem rejlik – felelte Matthew éles hangon.

– Hogyne hallottam volna. De valamit eltitkolsz előlem. És én fel fogom tárni a titkokat, mert egy történésznek az a dolga, és mert nagyon jó vagyok az ilyesmiben – ígértem neki halkan. Szólásra nyitotta volna a száját, de én belefojtottam a szót. – Csak ne gyere többet kifogásokkal meg álságos magyarázatokkal. Menj Oxfordba. Én itt maradok.

– Kell valami föntről? – kérdezte Ysabeau. – Kabátot kéne venned, fel fogsz tűnni az embereknek, ha csak pulóver van rajtad.

– Csak a számítógépem kell. Az útlevelem a táskában van.

– Majd én lehozom őket – mondtam és felszaladtam a lépcsőn, mert egy lélegzetvételnyi időt szerettem volna a de Clermont-ok nélkül tölteni. Amikor fölértem, körbenéztem Matthew dolgozójában, ami oly sok mindenét rejtette magában.

A páncél ezüstös felületén megcsillant a tűz fénye, lekötve a figyelmem, miközben arcok villantak át az agyamon nagy összevisszaságban. A látomások olyan gyorsan suhantak el, mint egy üstökös az égen. Volt köztük egy bájos mosolyú, sápadt nő, akinek óriási, kék szeme volt, aztán egy másik nő, akinek erős álla és egyenes háta eltökéltségről árulkodott, meg egy karvalyorrú férfi, akinek rettenetes fájdalmai voltak. Voltak más arcok is, de az egyetlen, amelyiket felismertem, Louisa de Clermont-é volt, aki az arca elé tartotta vértől csepegő ujjait.

Ellenálltam a látomás vonzásának, és az arcok így lassan elmosódtak, de a testem remegett tőle, és összezavarodtam. A DNS-teszt jelezte, hogy valószínűleg lesznek még látomásaim. De nem volt több előjele az érkezésüknek annál, mint amennyi múlt éjjel, amikor Matthew karjában lebegtem. Olyan volt, mintha valaki kihúzta volna a dugót egy üvegből és ezzel szabadjára engedte volna a varázserőm, ami most egyre csak bugyogott elő.

Mihelyst ki tudtam végre húzni a zsinórt a konnektorból, a számítógéppel együtt Matthew táskájába csúsztattam. Az útlevél az elülső zsebben volt, ahogy mondta.

Amikor visszatértem a szalonba, Matthew egyedül volt. Kezében a kulcsait tartotta, a vállán átvetve pedig egy bő szabású, sportos szarvasbőr kabátot viselt. Marthe dünnyögve járkált fel-alá a lovagteremben.

Átnyújtottam neki a számítógépét, de nem mentem hozzá közel, hogy könnyebben ellen tudjak állni a belső ösztönzésnek, ami arra késztetett, hogy újra megérintsem. Matthew zsebre tette a kulcsait és elvette a táskát.

– Tudom, hogy ez nehéz – mondta furcsa, fojtott hangon. – De hagynod kell, hogy ezt elintézzem én. Nekem pedig azt kell tudni, hogy biztonságban vagy, amíg intézkedem.

– Veled biztonságban vagyok, akárhol vagyunk.

– A nevemnek elégnek kellett volna lennie, hogy megvédjen téged – rázta meg a fejét –, és nem volt.

– De erre nem az a válasz, hogy elhagysz engem. Nem értek mindent abból, ami ma történt, de Domenico gyűlölete túlmutat rajtam. El akarja pusztítani a családod és minden egyebet, ami fontos neked. Ugyanakkor meglehet, hogy úgy dönt, nem ez a megfelelő idő arra, hogy a vérbosszúját végrehajtsa. De Peter Knox? Ő az Ashmole 782-t akarja, és azt hiszi, meg tudom neki szerezni. Őt nem lesz olyan könnyű eltántorítani – mondtam, és megborzongtam.

– Egyezséget ajánlok neki, és abba bele fog menni.

– Egyezséget? Mit tudsz adni cserébe? – kérdeztem, de a vámpír elhallgatott. – Matthew! – erősködtem.

– A kézirat – mondta határozottan. – Nem bolygatom, és téged is békén hagylak, ha ő is megígéri ugyanezt. Az Ashmole 782 másfél évszázada érintetlen. Maradjon is az.

– Nem fogsz tudni egyezséget kötni Knoxszal. Nem lehet benne megbízni – borzadtam el. – Ezenkívül neked van elég időd, hogy kivárd a kéziratot, de Knoxnak nincs. Az egyezséged nem fog neki tetszeni.

– Bízd csak rám Knoxot – mondta nyersen.

A szemem dühösen pattant fel.

– Bízzam rád Domenicót. Bízzam rád Knoxot. És mégis mit gondolsz, én mit fogok tenni? Azt mondtad, nem vagyok bajba került leányka. Akkor ne is bánj úgy velem.

– Úgy vélem, ezt megérdemeltem – mondta lassan, haragos tekintettel nézve rám –, de neked meg van még mit tanulnod a vámpírokról.

– Ezt mondja az anyád is. De nektek meg lehet, hogy a boszorkányokról kell megtanulnotok még egy s mást – azzal kisöpörtem a hajat a szememből és összefontam a karom a mellkasomon. – Menj Oxfordba, és derítsd ki, mi történt ott – amit nem akarsz megosztani velem –, de az isten szerelmére, Matthew, ne tárgyalj Peter Knoxszal. Döntsd el, te hogyan érzel velem kapcsolatban, de ne amiatt, amit a szerződés megtilt, és ne amiatt, amit a Nagytanács akar, sőt ne is amiatt, amivel Peter Knox és Domenico Michele megijesztett.

Az én szerelmes vámpírom, akinek az arcát egy angyal is megirigyelhetné, szomorúan nézett rám.

– Tudod, hogy érzek veled kapcsolatban.

– Nem, nem tudom – ráztam meg a fejem. – Szólj, amikor készen állsz.

Matthew viaskodott magában valamivel, de végül nem mondta ki. Szótlanul indult az előszobába vezető ajtóhoz. Amikor odaért, még hosszan rám nézett hópelyhes-fagyos pillantásával, mielőtt kiment volna.

Marthe az előszobában várta. Gyengéden megcsókolta mindkét orcáján és mondott valamit gyorsan, okszitánul.

– Compreni, compreni – mondta hevesen bólogatva, és Matthew mellett elnézve rám pillantott.

– Mercés amb tot meu cór – mondta halkan.

– Al rebéire, Méfi.

– T'afortissi – azzal Matthew hozzám fordult. – És te is ígérd meg nekem, hogy óvatos leszel. Hallgass Ysabeau-ra.

Aztán elment egy utolsó pillantás vagy biztató érintés nélkül.

Az ajkamba haraptam és próbáltam visszafojtani könnyeim, de kicsordultak. Három lassú lépést tettem az őrtorony lépcsője felé, aztán szaladni kezdtem, miközben könnyek patakzottak végig az arcomon. Marthe megértő tekintettel engedett el.

Amikor kiértem a nyirkos, hideg levegőre, a de Clermont-lobogó szelíden csapódott ide-oda, és a felhők továbbra is elfödték a holdat. Minden irányból sötétség nehezedett rám, és az egyetlen teremtmény, aki sakkban tudta tartani, éppen most ment el, és magával vitte a fényt.

Kikémleltem a torony fala fölött, és láttam Matthew-t, amint a Range Rover mellett áll, és dühösen beszél Ysabeau-hoz. Úgy látszott, Ysabeau meg van rökönyödve, és megragadta Matthew kabátjának az ujját, mintha nem akarná hagyni, hogy beszálljon a kocsiba. Matthew keze elmosódott fehér folt volt, amikor kiszabadította a karját. Öklével egyszer rásújtott az autó tetejére. Megijedtem. Amikor velem volt, még soha nem használta az erejét diónál vagy osztrigahéjnál nagyobb dolgokon, és a fémben keletkezett horpadás riasztóan mély volt.

Lehorgasztotta a fejét. Ysabeau könnyedén az arcához ért. Matthew szomorú vonásain megcsillant a halovány fény. Beszállt az autóba, és mondott még néhány szót. Az anyja bólintott, és az őrtoronyra pillantott. Hátraléptem, remélve, hogy egyikük sem látott meg. Az autó elindult; nagy kerekei alatt csikorgott a murva, ahogy Matthew elhajtott.

A Range Rover fényszórói már eltűntek a domb mögött. Miután Matthew elment, az öregtorony kőfalának támaszkodva leültem, és engedtem a könnyeknek.

Akkor jöttem rá, mi is az a boszorkányvíz.