11. fejezet

Aznap éjszaka nem tudtam aludni. A kanapéra ültem, aztán az ágyra, mellettem a telefon. Még egy kanna tea és egy halom e-mail sem tudta elterelni a figyelmem a nap eseményeiről. Nem voltam képes felfogni, hogy esetleg boszorkányok gyilkolták meg a szüleimet. Aztán sikerült félretenni ezeket a gondolatokat, és inkább az Ashmole 782-n töprengtem, meg azon, miért érdeklődik iránta Knox.

Hajnalban még mindig ébren voltam. Lezuhanyoztam és átöltöztem. A reggeli gondolata szokatlanul nem volt étvágygerjesztő, úgyhogy evés helyett inkább az ajtó mellé telepedtem, amíg a Bodley kinyitott, aztán gyalog megtettem a rövid távolságot a könyvtárig, és elfoglaltam a szokásos helyemet. A telefonom a zsebemben volt, rezgőre állítva, habár utáltam, amikor a mások telefonja búgni és ugrálni kezdett a csöndben.

Fél tizenegykor Peter Knox sétált be és ült le a terem túlsó végébe. Annak a leple alatt, hogy visszaviszek egy kéziratot, visszamentem a kérőpulthoz, hogy meggyőződjek róla, Miriam még mindig a könyvtárban van-e. Ott volt – és dühös volt.

– Mondja, hogy az a boszorkány nem oda ült le.

– De igen. A hátamat bámulja, miközben dolgozom.

– Bárcsak nagyobb lennék – mondta Miriam homlokát ráncolva.

– Valahogy az az érzésem, a méretnél több kell ide ahhoz, hogy elriassza azt a teremtményt – mondtam neki félszeg mosollyal.

Amikor Matthew bejött a Selden End épületrészbe, figyelmeztetés és hang nélkül, érkezését nem jegesedés jelezte. Helyette hópelyheket éreztem a hajamon, a vállamon, a hátamon, mintha gyorsan ellenőrizné, hogy egyben vagyok-e.

Megkapaszkodtam az előttem lévő asztalban. Néhány pillanatig nem mertem megfordulni, hátha csak Miriam az. Amikor láttam, hogy valóban Matthew az, a szívem hangosan megdobbant.

De a vámpír már nem felém nézett. Peter Knoxra meredt kegyetlen arckifejezéssel.

– Matthew – szóltam halkan, miközben felálltam.

Elvonta tekintetét a boszorkányról és mellém lépdelt. Amikor bizonytalanul összeráncoltam a homlokom vad arckifejezése láttán, megnyugtatóan rám mosolygott.

– Úgy tudom, volt egy kis izgalom.

Annyira közel volt, hogy hűs teste úgy felüdített, mint egy nyári szellő.

– De semmi olyasmi, amivel ne tudtunk volna megbirkózni – mondtam semleges hangon, lévén hogy Peter Knox is ott volt.

– Várhat a beszélgetésünk a nap végéig? – kérdezte. Matthew ujjai fölkalandoztak a szegycsontjára, hogy megérintsék a pulóverének puha szövete alatt is látható dudort. Vajon mit viselhet a szívén? – Elmehetnénk jógára.

Bár nem aludtam, egy kocsiút Woodstockba egy nagyon jól hangszigetelt járműben, majd másfél óra meditatív mozgás tökéletesnek hangzott.

– Az csodás lenne – mondtam őszintén.

– Szeretné, ha itt dolgoznék, maga mellett? – kérdezte felém hajolva. Az illata szédítően erős volt.

– Az nem szükséges – mondtam határozottan.

– Szóljon, ha meggondolja magát. Máskülönben találkozunk a Hertford College előtt hatkor.

Matthew még néhány pillanatig a szemembe nézett. Aztán megvető pillantást vetett Peter Knox irányába, és visszatért a helyére.

Amikor ebédelni indultam és elmentem az asztala mellett, Matthew köhintett. Miriam ingerülten lecsapta a ceruzáját, és csatlakozott hozzám. Knox nem követett a könyvesboltba. Matthew tett róla.

A délután végtelenül elnyúlt, szinte lehetetlen volt ébren maradni. Öt órakor már bőven készen álltam arra, hogy elmenjek a könyvtárból. Knox a Selden End épületrészben maradt, emberek tarkabarka társaságában. Matthew lekísért. Miközben visszaszaladtam a college-ba, átöltöztem, és fölkaptam a jógamatracomat, a kedvem is felderült. Amikor Matthew kocsija megállt a Hertford vaskerítése mellett, már vártam rá.

– Korán itt van – jegyezte meg mosolyogva, miközben elvette a matracomat és betette a csomagtartóba. Matthew zihált, amikor besegített az autóba, én meg eltűnődtem, milyen üzeneteket küld neki a testem.

– Beszélnünk kell.

– Nem hajt a tatár. Előbb jussunk ki Oxfordból – azzal becsukta utánam az ajtót, és beült a vezetőülésre.

A Woodstock Roadon a forgalom nagyobb volt a diákok és a tanárok beözönlése miatt. Matthew ügyesen manőverezett ott, ahol nagyon lelassultak az autók.

– Milyen volt Skócia? – kérdeztem, amikor elhagytuk a városhatárt. Nem érdekelt, miről beszél, csak beszéljen.

Matthew rám pillantott, aztán megint az utat nézte. – Jó.

– Miriam azt mondta, vadászott.

Halkan kifújta a levegőt, és ujját a pulóvere alatti dudorhoz emelte.

– Nem kellett volna elmondania.

– Miért?

– Mert néhány dologról nem szabad vegyes társaságban beszélni – mondta szemernyi türelmetlenséggel a hangjában. – A boszorkányok mondanak olyat azoknak a teremtményeknek, akik nem boszorkányok, hogy épp négy nap varázslásból és denevérfőzésből tértek vissza?

– A boszorkányok nem főznek denevéreket! – szóltam felháborodva.

– Nem az a lényeg.

– Egyedül volt? – kérdeztem.

Matthew sokáig várt, mielőtt válaszolt.

– Nem.

– Én sem voltam egyedül Oxfordban – kezdtem. – A teremtmények…

– Miriam elmondta – szakított félbe, és a kezével megszorította a kormányt. – Ha tudtam volna, hogy a boszorkány, aki zaklatja, Peter Knox, el sem hagyom Oxfordot.

– Igaza volt – böktem ki, mert meg kellett tennem a magam vallomását, mielőtt megvitatjuk Knox kérdését. – Mindig is beengedtem a varázslatot az életembe. Használtam a munkámban, anélkül, hogy észrevettem volna. Mindenben benne van. Éveken át áltattam magam – folytattam. A szavak csak úgy ömlöttek belőlem. Matthew továbbra is a forgalomra összpontosított. – Meg vagyok rémülve.

– Tudom – érintette meg hideg kezével a térdem.

– Mit tegyek? – suttogtam.

– Kitaláljuk – mondta nyugodtan, bekanyarodva a Régi Lak kapujához. Az arcomat fürkészte, miközben felkapaszkodtunk az emelkedőn, és behajtottunk a ház előtti, kör alakú útra. – Maga fáradt. Tud majd jógázni?

Bólintottam.

Matthew kiszállt az autóból, és kinyitotta nekem az ajtót. Ezúttal nem segített ki, hanem némi kotorászás után előhúzta a matracainkat a csomagtartóból, és mindkettőt a vállára vetette. A csoport más tagjai is szivárogtak befelé, és közben kíváncsi pillantásokat vetettek az irányunkba.

Matthew megvárta, amíg csak mi maradunk a kocsiúton. Lenézett rám, valamivel viaskodva magában. Homlokom ráncolva hátrahajtottam a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Én épp az imént vallottam be, hogy varázsoltam, anélkül, hogy tudtam volna. Mi lehet olyan borzasztó, hogy nem mondhatja el?

– Egy régi barátommal, Hamish Osborne-nal voltam Skóciában – mondta végre.

– Azzal, akitől az újságok azt akarják, hogy jelöltesse magát parlamenti képviselőnek, és legyen ő a pénzügyminiszter? – kérdeztem elképedve.

– Hamish nem fogja magát jelöltetni – mondta Matthew szárazon, egy rántással megigazítva jóga táskája pántját.

– Szóval tényleg meleg! – mondtam, visszagondolva egy éjszakai hírműsorra, amit nemrég láttam.

– Igen – felelte Matthew lesújtó pillantással. – De még ennél is fontosabb, hogy démon.

Nem tudtam sokat a teremtmények világáról, de az emberi politikában és a vallásban részt venni ugyancsak tilos volt.

– Ó. Egy démontól fura, hogy épp a pénzügyi pályát választotta – mondtam, majd egy pillanatra elgondolkodtam. – De ez megmagyarázza, miért látja át olyan jól, hogy mit kell csinálni azzal a sok pénzzel.

– Igen, jól átlátja a dolgokat – felelte, aztán hosszú csönd következett, de Matthew nem indult a bejárat felé. – El kellett szabadulnom kicsit vadászni – mondta aztán. Zavartan pillantottam rá. – A kocsiban hagyta a pulóverét – mondta, mintha ez magyarázat lenne valamire.

– Miriam már visszaadta.

– Tudom. Nem tudtam megtartani. Tudja, miért? – kérdezte. Amikor megráztam a fejem, sóhajtott és aztán franciául káromkodott.

– A kocsim tele volt az illatával, Diana. El kellett mennem Oxfordból.

– Még mindig nem értem – ismertem be.

– Folyton csak maga járt az eszemben – azzal beletúrt a hajába és lenézett a földre.

A szívem szabálytalanul vert, és a lecsökkent véráram lelassította bennem a szellemi folyamatokat. De végre megértettem.

– Csak nem attól fél, hogy bántana engem? – kérdeztem. Volt bennem egy egészséges félelem a vámpíroktól, de Matthew másnak tűnt.

– Nem tudhatom biztosan – felelte gyanakvó tekintettel. Hangjában figyelmeztetés rejlett.

– Szóval nem azért ment el, ami péntek este történt – lélegeztem fel hirtelen megkönnyebbülten.

– Nem – mondta gyengéden –, annak semmi köze nem volt hozzá.

– Bejöttök, vagy itt kint csináljátok a gyakorlatokat az úton? – kiáltott Amira az ajtóból.

Bementünk az órára, időnként egymásra pillantva, amikor az egyikünk azt gondolta, hogy a másik nem nézi. Első őszinte információcserénk változtatott a dolgokon. Mindketten próbáltunk rájönni, mi következik most.

Miután az óra véget ért, és Matthew a vállára terítette a pulóverét, egy ezüstösen csillogó valami vonta magára a figyelmem. A tárgy egy vékony bőrzsinegről függött a nyakán. Ezt fogdosta folyton a pulóverén keresztül, mint valami talizmánt.

– Mi az? – mutattam rá.

– Intő jel – mondta Matthew kurtán.

– És mire figyelmeztet?

– A düh pusztító erejére.

Peter Knox figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, amikor Matthew-val vagyok.

– Zarándokjelvény? – kérdeztem, mert az alakja emlékeztetett egyre, amit a British Museumban láttam. Ősréginek látszott. Matthew bólintott, és előhúzta a jelvényt a zsinegnél fogva. Szabadon lengett és megcsillant, amikor ráesett a fény.

– Egy ámpolna Bethániából.

Koporsóalakja volt, és éppen csak akkora, hogy néhány csöpp szentelt víz elférjen benne.

– Lázár – mondtam alig hallhatóan, a koporsót mustrálva. Bethániában történt, hogy Krisztus föltámasztotta Lázárt halottaiból. És bár pogánynak neveltek, tudtam, hogy a keresztények miért mennek zarándokútra. Azért, hogy vezekeljenek a bűneikért.

Matthew visszacsúsztatta az ámpolnát a pulóvere alá, elrejtve a teremtmények tekintete elől, akik még mindig vonultak kifelé a teremből.

Elköszöntünk Amirától, és megálltunk a Régi Lak előtt a csípős őszi levegőben. Sötét volt, annak ellenére, hogy a ház téglái fényárban úsztak.

– Jobban érzi magát? – kérdezte Matthew, megszakítva a gondolataimat. Bólintottam. – Akkor mesélje el, mi történt.

– A kézirat. Kell Knoxnak. A teremtmény, akivel a könyvesboltban találkoztam, Agatha Wilson, azt mondta, kell a démonoknak. Magának is kell. De az Ashmole 782 igézet alatt áll.

– Tudom – mondta ismét.

Egy fehér bagoly csapott le előttünk, szárnyával verdesve. Hátrahőköltem, és a kezemet védekezőn felemeltem, mert meg voltam győződve róla, hogy megtámad a csőrével és a karmaival. De aztán a bagoly elvesztette az érdeklődését, és felröppent a ház előtti út menti tölgyfák közé.

A szívem kalapált, és hirtelen vakrémület lett úrrá rajtam, ami a lábamtól kúszott fölfelé. Matthew minden figyelmeztetés nélkül kinyitotta a Jaguar hátsó ajtaját, és belökött az ülésre.

– Hajtsa le a fejét, és sóhajtson – mondta, leguggolva a murvára és ujjait a térdemre rakva. Már az epe fojtogató ízét éreztem a torkomban; nem volt más ugyanis a gyomromban, csak víz. A kezemet a szám elé tettem, és görcsösen öklendeztem. Felém nyúlt, és hűvös, nyugtató ujjaival a fülem mögé dugott egy szeszélyes hajfürtöt.

– Biztonságban van – mondta.

– Nagyon sajnálom – vettem el remegő kezemet a szám elől, amikor az émelygés alábbhagyott. – Tegnap este kezdődött a pánik, miután találkoztam Knoxszal.

– Akar sétálni egy kicsit?

– Nem – vágtam rá. A park túl nagynak tűnt és nagyon sötétnek, én meg úgy éreztem, mintha a lábam gumiszalagból lett volna.

– Hazaviszem – szólt Matthew, miután megnézett éles szemével. – A beszélgetés folytatása várhat.

Felhúzott a hátsó ülésről és lazán fogta a kezem, amíg be nem ültetett előre. Lecsuktam a szemem, miközben bemászott. Egy pillanatig csöndben ültünk, aztán Matthew elfordította a slusszkulcsot. A Jaguar gyorsan beindult.

– Gyakran megtörténik ez? – kérdezte semleges hangon.

– Nem, hála istennek. Gyerekkoromban sokszor megtörtént, de most már sokkal jobb. Csak adrenalintúltengés – feleltem. Matthew tekintete megállapodott a kezemen, ahogy félresöpörtem a hajamat az arcomból.

– Tudom – mondta újra, kiengedve a kéziféket és kihajtva a kocsiútra.

– Érzi a szagát? – kérdeztem. Matthew bólintott.

– Azóta gyűlik magában, amióta elmondta nekem, hogy használja a varázserejét. Ezért mozog olyan sokat? Ezért fut, evez, jógázik?

– Nem szeretek gyógyszert szedni. Tompának érzem magam tőlük.

– A testmozgás valószínűleg amúgy is hatásosabb.

– Ezúttal nem ért célt – mormogtam, és arra gondoltam, hogy a kezem nemrég feltöltődött villamos árammal.

Matthew kihajtott a Régi Lak parkjából az országútra. A vezetésre összpontosított, miközben engem gyengéden ringatott a kocsi egyenletes mozgása.

– Miért hívott fel engem? – kérdezte Matthew hirtelen, félbeszakítva merengésemet.

– Knox és az Ashmole 782 miatt – mondtam, és váratlan hangulatváltozása miatt egy pillanatra visszatért belém a vakrémület.

– Azt tudom. De én azt kérdezem, hogy miért engem hívott fel. Bizonyára vannak barátai, emberek, boszorkányok, akik segíthetnének.

– Nem igazán. Az ember barátaim közül senki sem tudja, hogy boszorkány vagyok. Az is napokba telne, míg elmagyaráznám, hogy mi is folyik igazából ezen a világon, ha egyáltalán kivárnák, hogy befejezzem. Boszorkány barátaim nincsenek, a nagynénéimet pedig nem rángathatom bele ebbe. Nem az ő hibájuk, hogy hülyeséget követtem el, és visszaküldtem a kéziratot, amikor nem értettem – azzal ajkamba haraptam. – Nem kellett volna felhívnom magát?

– Nem tudom, Diana. Pénteken azt mondta, hogy a boszorkányok és a vámpírok nem lehetnek barátok.

– Pénteken sok mindent mondtam – feleltem. Matthew csöndben volt, minden figyelmét az út kanyarjainak szentelte. – Már nem tudom, mit gondoljak – folytattam, majd szünetet tartottam, gondosan megfontolva, mit fogok mondani. – De egy dolgot biztosan tudok. Inkább magával vagyok a könyvtárban, mint Knoxszal.

– A vámpírok sohasem teljesen megbízhatóak, amikor melegvérűek között vannak – szegezte rám egyetlen, fagyos pillanatig a tekintetét.

– Melegvérűek? – kérdeztem, a homlokom ráncolva.

– Emberek, boszorkányok, démonok; mindenki, aki nem vámpír.

– Előbb kockáztatom meg, hogy maga megharapjon, mint engedjem Knoxot az agyamban vájkálni információra vadászva.

– Megpróbálta? – szólt Matthew csöndesen, de hangja az erőszak ígéretét hordozta.

– Semmiség – mondtam sietősen. – Csak figyelmeztetett magával kapcsolatban.

– Jól tette. Senki nem lehet más, mint ami, még ha minden erejét összeszedve próbálkozik is. Nem szabad romantikusan gondolnia a vámpírokra. Knox a szíve mélyén talán nem azt nézi, hogy mi a legjobb magának, de velem kapcsolatban igaza volt.

– Nem mások választják meg a barátaimat; a legkevésbé pedig az olyan bigott alakok, mint Knox – mondtam. Ahogy a dühöm növekedett, az ujjaim bizseregni kezdtek, úgyhogy bedugtam őket a combom alá.

– Ezek vagyunk hát? Barátok? – kérdezte Matthew.

– Azt hiszem. A barátok igazat mondanak egymásnak, akkor is, ha nehéz.

Zavaromban, hogy milyen komoly ez a beszélgetés, a pulóveremen lévő masnikkal játszottam.

– A vámpírok nem különösebben jó barátok – mondta ismét dühösen.

– Nézze, ha azt akarja, hogy békén hagyjam…

– Természetesen nem – szakított félbe Matthew. – Csak hát a vámpírok kapcsolatai… bonyolultak. Nagyon oltalmazók tudunk lenni, sőt hajlamosak vagyunk arra, hogy birtokolni akarjuk a másikat. Lehet, hogy ez nem tetszene magának.

– Egy kis oltalmazás pillanatnyilag nagyon jól hangzik.

A válaszomra először túlérzékenység látszott Matthew-n.

– Majd emlékeztetem erre, amikor elkezd panaszkodni – mondta kényszeredetten mulatva, és a sebezhetőség már el is tűnt a szeméből.

A Holywell Streetről behajtott a boltíves kapun. Fred a kapusfülkében volt. Vigyorogva pillantott az autóra, aztán tapintatosan elfordította a tekintetét. Megvártam, hogy Matthew kinyissa az ajtót, és gondosan ellenőriztem az autót, hogy meggyőződjek róla, semmim nem maradt ott, még egy hajgumi se, nehogy visszaüldözzem Skóciába.

– De itt többről van szó, mint Knoxról és a kéziratról – mondtam nyomatékosan, amikor odaadta nekem a matracot. Matthew viselkedéséből az ember nem is gondolta volna, hogy teremtmények kerítenek be minden irányból.

– Ráér, Diana. És ne aggódjon. Peter Knox nem jut többé ötven lábnál közelebb magához – mondta zord hangon és megérintette az ámpolnát a pulóvere alatt.

Több időt kéne együtt töltenünk – nem a könyvtárban, hanem csak mi ketten.

– Van kedve holnap nálam vacsorázni? – kérdeztem halk hangon. – Akkor beszélhetnénk a történtekről.

Matthew halálra dermedt, zavar suhant át az arcán és valami, amit nem tudtam megnevezni. Ujjait kissé behajlította a zarándokjelvény körül, aztán eleresztette.

– Szívesen – mondta lassan.

– Remek – mosolyogtam. – A fél nyolc milyen?

Bólintott, és félénken elvigyorodott. Két lépést sikerült tennem, mielőtt rájöttem, hogy van egy dolog, amit még a holnap este előtt meg kell oldani.

– Mit eszik? – suttogtam elpirulva.

– Mindenevő vagyok – mondta Matthew, és az arca még nagyobb mosolyra derült, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.

– Akkor fél nyolckor – azzal elfordultam, nevetve és a fejem csóválva, hogy mennyire nem segített a válasza. – Ó, és még valami – szóltam visszafordulva. – Hagyja, hadd végezze Miriam a munkáját. Tényleg tudok vigyázni magamra.

– Ő is ezt mondja – mondta Matthew, átsétálva a kocsi vezető felőli oldalára. – Megfontolom. De a Duke Humfreyban holnap is megtalál, szokás szerint – azzal beszállt az autóba, és amikor nem mozdultam, letekerte az ablakát.

– Nem megyek el, csak ha már nem látom – mondta, rosszallóan nézve rám.

– Vámpírok – dörmögtem, a fejemet csóválva, hogy milyen régimódi.