24. fejezet

„A távolban megpillantottam egy fekete felhőt, ami beborította a földet. Elnyelte a földet és a lelkemet is beborította, miközben a tenger belé hatolt. A pokol és a halál árnyékának közeledtével dögletes lett és rothadni kezdett. Ennek előtte vihar öntött el” – olvastam hangosan Matthew Aurora Consurgenséből.

Odafordultam a számítógépemhez, és jegyzeteket készítettem a képanyagról, amiket a névtelen szerző a nigredo, az alkímiai átváltozás egyik veszélyes lépésének az illusztrálására használt. A folyamat ezen szakasza során a higany, ólom és más hasonló anyagok keveréke olyan füstöket bocsátott ki, amelyek veszélyeztették az alkimista egészségét. Ennek megfelelően Bourgot Le Noir rajzán az egyik vízköpőszerű arc befogta az orrát, hogy ne lélegezze be a szövegben említett felhőt.

– Vedd fel a lovaglóruhád – szólt Ysabeau. Felnéztem a kézirat lapjaiból. – Matthew megígértette velem, hogy elviszlek lovagolni. Azt mondta, úgy nem lesz hányingered – magyarázta.

– Nem kell, Ysabeau. Domenico és a boszorkányvíz kimerítették az adrenalinkészleteim, ha emiatt aggódsz.

– Matthew bizonyára mondta neked, hogy a vakrémület szaga micsoda kísértést jelent egy vámpír számára.

– Marcus mondta – helyesbítettem. – Igazából azt mesélte el, milyen ízű. Milyen a szaga?

– Amilyen az íze – vont vállat Ysabeau. – Talán egy kicsit egzotikusabb; van benne egy szemernyi pézsmaillat. Soha nem vonzott igazán. Jobban szeretem az elejtett vadat a vadászatnál, de ez ízlés dolga.

– Mostanában nincs annyi pánikrohamom. Nem kell elvinned lovagolni – azzal visszafordultam a munkámhoz.

– Szerinted miért nincs most annyi? – kérdezte Ysabeau.

– Isten bizony nem tudom – mondtam sóhajtva, és ismét Matthew anyjára néztem.

– Régóta vannak?

– Hétéves korom óta.

– Mi történt akkor?

– A szüleim meghaltak Nigériában – feleltem szűkszavúan.

– Ez volt a képen, amit kaptál? Amelyik miatt Matthew idehozott Sept-Tours-ba? – kérdezett tovább. Amikor válaszképpen bólintottam, Ysabeu az ismerős módon összeszorította a száját, hogy csak egy vékony vonal látszott belőle. – A disznók.

Lehetett volna durvább nevekkel is illetni őket, de végül is a „disznók” is megtette. És ha ezzel egy csoportba sorolta Domenico Michelével azt, aki küldte nekem a fényképet, akárki is volt, akkor ez volt a megfelelő kategória.

– Vakrémület ide vagy oda – mondta Ysabeau élénken –, megmozgatjuk a testünk, ahogy Matthew akarta.

Kikapcsoltam a számítógépet, és felmentem átöltözni. Marthe jóvoltából a lovaglóruhám a fürdőszobában volt szépen összehajtogatva, bár a csizmám az istállóban maradt a sisakommal és a mellényemmel együtt. Belebújtam a fekete bricseszbe, azonkívül felvettem még egy garbót meg egy meleg zoknit, amire felhúztam a bebújós cipőt, aztán lementem, hogy megkeressem Matthew anyját.

– Itt vagyok bent! – kiáltott. Követtem a hangot egy meleg, barnásnarancssárga árnyalatúra festett, kis szobába. A falakat régi tálak és állatszarvak díszítették, az ódon kredenc pedig elég nagy volt ahhoz, hogy annyi tányért, poharat és evőeszközt tároljanak benne, amennyi egy kocsmányi embernek is elég lett volna. Ysabeau kikémlelt a francia napilap fölött, amit olvasott, tekintetét végigjártatva minden porcikámon. – Marthe azt mondja, tudtál aludni.

– Igen, köszönöm – mondtam egyik lábamról a másikra állva, mintha az iskolaigazgatót várnám, akinek majd magyarázatot kell adnom illetlen viselkedésemről.

Marthe mentett meg a kényelmetlen helyzet elhúzódásától azzal, hogy megérkezett egy kanna teával. Ő is tetőtől talpig végigmért.

– Ma már jobban vagy – jelentette ki végül, átnyújtva nekem egy bögrét. Ott állt, a homlokát ráncolva, amíg Matthew anyja le nem rakta az újságját, aztán távozott.

Miután megittam a teámat, az istállóba mentünk. Ysabeau-nak segítenie kellett felvenni a csizmám, mivel még mindig túl merev volt ahhoz, hogy könnyedén fel-le tudjam húzni, aztán figyelmesen nézte, amíg felveszem a teknősbékapáncél mellényem és a sisakom. Matthew világosan utasított arra, hogy viseljem a biztonsági öltözetet. Ysabeau persze nem viselt védőruhát, csak egy barna vattakabátot. A vámpírhús viszonylagos elpusztíthatatlansága áldás volt, ha az illető lovagolni indult.

Fiddat és Rakasa egymás mellett álltak a bekerített kifutóban egymás tükörképeiként, egészen a karosszékszerű nyergekig a hátukon.

– Ysabeau – tiltakoztam –, Georges rossz lószerszámokat tett Rakasára. Én nem dámanyeregben szoktam lovagolni.

– Félsz tőle? – nézett rám Matthew anyja fürkészőn.

– Nem! – mondtam, elfojtva mérgem. – Csak jobban szeretek lovaglóülésben lovagolni.

– Honnan tudod? – kérdezte, és smaragd szemében a gúny szikrája lobbant.

Néhány pillanatig csak álltunk és néztük egymást. Rakasa dobbantott, és hátranézett a válla fölött, mintha azt kérdezte volna: Lovagolni fogtok vagy beszélni?

Viselkedj – feleltem nyersen, miközben odamentem, és a térdemet a csüdszőrzetéhez nyomtam.

– Ezt Georges már elintézte – mondta Ysabeau unott hangszínnel.

– Nem ülök olyan lóra, amelyet nem ellenőriztem magam – azzal megvizsgáltam Rakasa patáját, végigsimítottam a gyeplőn és becsúsztattam az ujjaimat a nyereg alá.

– Philippe sem ellenőrizte soha – mondta Ysabeau, hangjában kelletlenül megadott tisztelettel. Rosszul leplezett türelmetlenséggel figyelte, ahogy befejezem. Amikor elkészültem, odavezette Fiddatot egy hordozható lépcsőhöz, és várta, hogy kövessem. Miután felsegített a furcsa nyeregbe, felszökkent a saját lovára. Csak egyszer kellett ránéznem, hogy tudjam, nem akármilyen délelőtt vár rám. Abból, ahogy ült, úgy ítéltem, hogy Ysabeau jobb lovas, mint Matthew, pedig nála jobbat eddig még nem láttam.

– Léptess körbe – mondta Ysabeau. – Meg kell győződnöm róla, hogy nem fogsz leesni és megölni magad.

– Légy egy kis bizalommal irántam, Ysabeau – mondtam, majd Rakasával kezdtem alkudozni. Ne hagyd, hogy leessek, és ígérem, hogy életed hátralevő részében mindennap fogsz kapni almát. Lovam előre-hátra mozgatta a fülét, és halkan, finoman nyerített. Kétszer körbementünk a bekerített kifutóban, majd finoman megálltam Matthew anyja előtt.

– Elégedett vagy?

– Jobban lovagolsz, mint hittem – ismerte el. – Valószínűleg ugratni is tudnál, de megígértem Matthew-nak, hogy nem fogunk.

– Jó sok ígéretet sikerült kihízelegnie belőled, mielőtt elment – dünnyögtem, remélve, hogy nem hall meg.

– Valóban – mondta metszőn –, és némelyiküket nehezebb megtartani, mint a többit.

Átmentünk a bekerített kifutó nyitott kapuján. Georges mutatóujját a sapkájához téve köszönt Ysabeau-nak, és becsukta a kaput mögöttünk vigyorogva és a fejét rázva.

Matthew anyjával viszonylag sík terepen lovagoltunk, amíg hozzá nem szoktam a furcsa nyereghez. Az volt a trükkje, hogy a testet derékszögben kellett tartani annak ellenére, hogy milyen ferdének éreztem.

– Nem is olyan rossz – mondtam körülbelül húsz perc elteltével.

– Jobb így, hogy két kápagomb van a nyergen. Azelőtt a dámanyergek csak arra voltak jók, hogy egy férfi körbevezesse a nőt – mondta Ysabeau jól hallható méltatlankodással. – Addig nem is tudtuk irányítani a saját lovainkat, amíg az olasz származású királyné nem tett kápagombot és kengyelt a nyergére. A férje szeretője lovaglóülésben lovagolt, úgyhogy ő a királlyal tarthatott, amikor az elment egy kicsit mozogni. Katalint mindig otthon hagyták, ami nagyon bántó egy feleségre nézve. Henrik szajháját a vadászat istennője után nevezték el, mint téged – mesélte, és lesújtó pillantást vetett rám.

– Én nem szálltam volna szembe Medici Katalinnal – ráztam meg a fejem.

– A király szeretője, Diane de Poitiers volt közülük a veszélyesebb – mondta Ysabeau komoran. – Boszorkány volt.

– Valójában vagy átvitt értelemben? – kérdeztem érdeklődve.

– Mindkettő – mondta Matthew anyja epésen. Nevettem. Ysabeau először meglepettnek látszott, aztán ő is nevetni kezdett.

Egy kicsit tovább lovagoltunk. Ysabeau még jobban kihúzta magát a nyeregben és éber tekintettel beleszagolt a levegőbe.

– Mi az? – kérdeztem nyugtalanul, szorosan fogva Rakasa gyeplőjét.

– Egy nyúl – felelte és kenterre fogta Fiddatot. Szorosan a nyomában maradtam, mert nem akartam kipróbálni, vajon tényleg olyan nehéz-e felkutatni egy boszorkányt az erdőben, ahogy Matthew utalt rá.

A fák közül kimentünk a nyílt mezőre. Ysabeau visszafogta Fiddatot, én meg megálltam mellette.

– Láttad már valaha, hogyan öl egy vámpír? – kérdezte Ysabeau, gondosan figyelve a reakcióm.

– Nem – mondtam nyugodtan.

– A nyúl kicsi. Ezzel fogjuk kezdeni. Várj itt – azzal kilendült a nyeregből és könnyedén a földre ugrott. Fiddat engedelmesen állt, úrnőjét figyelve. – Diana – mondta élesen, miközben egy pillanatra se vette le a szemét a zsákmányáról –, ne gyere közel hozzám, amíg vadászom és táplálkozom. Megértetted?

– Igen – feleltem, és közben zakatolni kezdett az agyam; a következményeken gondolkodtam. Ysabeau most előttem fog becserkelni és megölni egy nyulat, aztán megissza a vérét? Kitűnő javaslatnak tűnt, hogy maradjak távol.

Matthew anyja átszökellt a füves mezőn; olyan gyorsan mozgott, hogy nem is lehetett őt élesen látni. Aztán lelassított, épp ahogy a sólyom a levegőben, mielőtt lecsap az elejtendő vadra, majd lehajolt, és a fülénél megragadta a rémült nyulat. Diadalittasan feltartotta, aztán egyenesen a szívébe mélyesztette a fogát.

Akármilyen kicsi is egy nyúl, ha valaki beleharap, meglepően vérbőnek bizonyul, amíg még él. Borzasztó volt. Ysabeau kiszívta a vért az állatból, ami hamar feladta a küzdelmet, aztán a szőrébe törölte a száját, és a fűre hajította a tetemet. Három másodperccel később ismét lóra pattant. Az arca kissé felhevült, és a szeme a szokásosnál jobban szikrázott. Amikor már a lovon ült, rám nézett.

– Nos? Kereshetünk még valami laktatóbbat, vagy inkább visszatérnél a házba? – kérdezte, próbára téve engem.

– Csak utánad – mondtam zordan, Rakasa horpaszába nyomva a sarkam.

Hogy még mennyit lovagoltunk, azt nem a nap mozgásával mértük, ami továbbra is megbújt a felhők mögött, hanem azzal a vérmennyiséggel, amit Ysabeau éhes szájával kiszívott az elejtett vadakból. Viszonylag ízlésesen evett, mindazonáltal bele fog telni egy kis időbe, amíg örömmel látok neki egy nagy hússzeletnek.

A nyúl, az óriási, mókusszerű teremtmény, amiről Ysabeau azt mondta, hogy mormota, a róka és a vadkecske után hidegen hagyott a vér látványa – vagy legalábbis azt hittem. De amikor Ysabeau megkergetett egy fiatal őzsutát, bizsergést éreztem.

– Ysabeau – tiltakoztam. – Nem igaz, hogy még mindig éhes vagy. Hagyd az őzet.

– Mi? A vadászat istennője ellenzi, hogy megkergessek egy szarvast? – kérdezte csúfondáros hangon, de kíváncsi tekintettel.

– Igen – vágtam rá.

– Én meg azt ellenzem, hogy te a fiamra vadászol. Mi jóra vezetett ez? – azzal Ysabeau lepattant a lováról.

Viszketett az ujjam, közbe akartam avatkozni, mégsem álltam Ysabeau útjába, amíg becserkészte zsákmányát. Mindegyik elejtett vad után látszott a szemén, hogy nem volt teljesen ura sem az érzelmeinek, sem a tetteinek.

Az őzsuta megpróbált elmenekülni, és majdnem sikerült is neki. Az aljnövényzetbe vetette magát, de Ysabeau ráijesztett, mire az állat ismét kijött a szabadba. Azután a fáradtságtól hátrányba került. A vadászattól valami zsigeri érzés tört elő belőlem. Ysabeau gyorsan elejtette, úgyhogy az őzsuta nem szenvedett, de az ajkamba kellett harapnom, hogy ne kiáltsak fel.

– Na – mondta elégedetten, visszatérve Fiddathoz. – Visszamehetünk Sept-Tours-ba.

Szótlanul fordítottam Rakasa fejét a kastély felé, de Ysabeau megragadta a ló gyeplőjét. Krémszínű blúzán apró vércseppek voltak.

– Még most is úgy gondolod, hogy a vámpírok szépek? És hogy könnyű lenne a fiammal élni, miközben tudod: ölnie kell, hogy életben maradjon?

Nehéz volt az ölést gondolatban Matthew-val társítanom. Ha egy nap, amikor épp vadászatból tér vissza, megcsókolnám, talán még mindig ott lenne a vér íze az ajkán. És az olyan napok, mint ez, amit most Ysabeau-val töltöttem, szokványosak lennének.

– Ha azon vagy, hogy elijessz a fiadtól, Ysabeau, nem fog sikerülni – mondtam eltökélten. – Ahhoz ennél többet kell tenned.

– Marthe is azt mondta, hogy ez nem lesz elég ahhoz, hogy átgondold újra – vallotta be.

– Igaza volt – mondtam kurtán. – Vége a próbatételnek? Hazamehetünk?

Némán lovagoltunk a fák felé. Mihelyst a zöldellő erdőben jártunk, Ysabeau hozzám fordult.

– Érted, miért nem szabad kétségbe vonnod Matthew-t, amikor azt mondja neked, hogy tedd ezt vagy azt?

– Mára vége a tanításnak – sóhajtottam.

– Gondolod, hogy az étkezési szokásaink jelentik az egyetlen akadályt, ami közted és a fiam között áll?

– Ki vele, Ysabeau. Miért kell azt tennem, amit Matthew mond?

– Mert ő a legerősebb vámpír a kastélyban. Ő a ház ura.

– Azt mondod – bámultam rá elképedve –, hogy azért kell hallgatnom rá, mert ő az alfa hím?

– Miért, talán te vagy az alfa nőstény? – kuncogott Ysabeau.

– Nem – ismertem el. És Ysabeau sem volt az. Ő is azt tette, amit Matthew mondott neki. Marcus és Miriam is, meg minden vámpír a Bodley könyvtárban. Végül még Domenico is visszatáncolt. – Ezek a de Clermont falka szabályai?

– A saját biztonságod, meg az övé és mindenki másé érdekében – bólintott Ysabeau csillogó, zöld szemmel – engedelmeskedned kell. Ez nem játék.

– Értem, Ysabeau – mondtam, de kezdtem elveszíteni a türelmem.

– Nem, nem érted – mondta halkan. – És nem is fogod, amíg nem leszel kénytelen-kelletlen a tanúja, ahogy most is voltál, annak, hogy milyen az, amikor egy vámpír öl. Addig ezek csak szavak. Egy napon az önfejűséged a vesztedet, vagy valaki más vesztét fogja okozni. Akkor majd rájössz, miért mondtam el neked mindezt.

Ezután már nem váltottunk több szót, úgy tértünk vissza a kastélyba. Amikor az alagsorba érve áthaladtunk a Marthe fennhatósága alatt álló területen, kijött a konyhából egy kis csirkével a kezében. Elsápadtam. Marthe meglátta az apró vérpöttyöket Ysabeau kézelőjén és tátva maradt a szája.

– Tudnia kell – sziszegte Ysabeau.

Marthe mondott valami durvát és ocsmányat okszitánul, aztán bólintott felém.

– Na, leányom, gyere velem, és megtanítlak, hogyan kell csinálni azt a teát.

Most Ysabeau-n volt a dühöngés sora. Marthe csinált nekem valamit inni és átnyújtott egy tányért, amin néhány, diófélékkel meghintett, omlós keksz volt. Szó sem lehetett róla, hogy csirkét egyek.

Marthe órákra lefoglalt azzal, hogy együtt válogattuk és raktuk kupacokba a szárított gyógyfüveket meg a fűszereket. Közben megtanította nekem, hogy melyiket hogyan hívják. A délután közepére be tudtam őket azonosítani kinézet alapján és csukott szemmel, szag alapján is.

– Petrezselyem. Gyömbér. Őszi margitvirág. Rozmaring. Zsálya. Erdei turbolyamagvak. Fekete üröm. Csombormenta. Angyalgyökér. Ruta. Varádics. Borókagyökér – soroltam és közben egymás után mutattam is őket.

– Na még egyszer – mondta Marthe derűsen, átnyújtva egy csomó muszlinzacskót.

Szétválogattam a szálakat, egyesével az asztalra fektetve őket, ahogy ő is tette, és újra felmondtam neki a neveket.

– Jó. Most mindegyikből tegyél egy csipetnyit a zacskókba.

– Miért nem keverjük egyszerűen össze az egészet és kanalazzuk bele úgy a zacskókba? – kérdeztem. Egy kis csombormentát vettem az ujjam közé, fintorogva a szagától.

– Úgy lehet, hogy kimarad valami. Mindegyik zacskóban kell lennie mind a tizenkettő gyógyfűből.

– És ha kimarad egy ilyen parányi mag, attól valóban más lenne az íze? – kérdeztem, egy apró erdei turbolya magvat tartva a mutató– és a hüvelykujjam között.

– Mindegyikből egy csipet – ismételte Marthe. – Na még egyszer.

A vámpír gyakorlott keze magabiztosan vándorolt kupacról kupacra, szépen megtöltve a zacskókat és meghúzva a madzagokat. Miután befejeztük, Marthe főzött nekem egy csésze teát egy olyan zacskóból, amit magam töltöttem meg.

– Nagyon finom – mondtam, boldogan kortyolgatva a tulajdon gyógyteámat.

– Viszel haza magaddal Oxfordba. Napi egy csésze, és soha semmi bajod nem lesz – azzal elkezdte egy bádogdobozba tenni a zacskókat. – Ha kell még, most már tudni fogod, hogyan kell csinálni.

– Marthe, nem kell ideadnod mindet – tiltakoztam.

– Idd ezt meg Marthe kedvéért, napi egy csészét. Jó?

– Persze – feleltem. Úgy tűnt, ez a legkevesebb, amit megtehetek azért a személyért, aki egyetlen szövetségesem volt a házban, nem beszélve arról, hogy ő adott nekem enni is.

A tea után felmentem Matthew dolgozójába és bekapcsoltam a számítógépem. A sok lovaglástól fájt az alkarom, úgyhogy áttettem a gépet és a kéziratot az íróasztalára, remélve, hogy ott talán kényelmesebb dolgozni, mint az ablak melletti asztalon. Sajnos a bőrfotel olyasvalakinek készült, aki olyan magas volt, mint Matthew, és nem olyan alacsony, mint én, úgyhogy a lábam a levegőben kalimpált.

Azonban pusztán azáltal, hogy Matthew székében ültem, úgy tűnt, mintha közelebb lenne, úgyhogy ott maradtam és vártam, hogy a számítógépem betöltsön. Közben a legmagasabb polcra dugva megláttam egy sötét tárgyat. Beleolvadt a fába és a könyvek bőrkötésébe, úgyhogy a felületes szemlélő észre se vette volna, Matthew íróasztalától azonban látni lehetett a körvonalait.

Nem könyv volt, hanem egy ódon, nyolcszögletű fadarab. Mindegyik oldalába apró, íves ablakokat faragtak. A tárgy fekete volt, repedezett és idomtalan a kortól.

Szomorúság nyilallt belém, amikor rájöttem, hogy egy gyerekjáték. Matthew Lucas-nak csinálta, még mielőtt vámpír lett; mialatt az első templomot építette. Aztán eldugta egy polc mélyén, ahol őt kivéve senki nem veszi észre. Ő viszont, ahányszor csak leült az íróasztalához, óhatatlanul látta.

Amikor Matthew mellettem volt, olyan könnyű volt azt gondolni, hogy csak mi ketten vagyunk a világon. Még Domenico figyelmeztetései és Ysabeau próbatételei sem ingattak meg abban a hitben, hogy növekvő közelségünk kizárólag ránk tartozik.

De ez a fatornyocska, amit felfoghatatlanul hosszú idővel ezelőtt szeretettel készített, véget vetett az önámításnak. Léteztek gyerekek, élők és holtak, akiket számításba kellett venni. Családokat is érintett a dolog, köztük az enyémet, amelyeknek hosszú és bonyolult nemzedékrendjük és mélyen gyökerező előítéleteik voltak, mint az enyémnek is. Sarah és Em nem is tudták, hogy szerelmes vagyok egy vámpírba. Ideje volt megosztani velük a híreket.

Ysabeau a szalonban volt és virágokat rendezgetett egy magas vázában, amely egy felbecsülhetetlenül értékes, de kifogástalan eredetű XIV. Lajos korabeli szekreter tetején állt. A bútordarab egyszer sem cserélt gazdát.

– Ysabeau! – mondtam tétovázva. – Használhatom a telefont?

– Hívni fog, amikor beszélni akar veled – azzal nagy gonddal helyezett el egy ágacskát, amihez még mindig hozzátapadtak a sárguló levelek, a fehér és arany virágok között.

– Nem Matthew-t akarom fölhívni, Ysabeau. A nagynénémmel kell beszélnem.

– A boszorkány, aki telefonált valamelyik este? – kérdezte. – Mi a neve?

– Sarah – mondtam, a homlokomat ráncolva.

– És egy nővel él, egy másik boszorkánnyal, ugye? – kérdezte Ysabeau, mialatt tovább rakosgatta a fehér rózsákat a vázába.

– Igen. Emilyvel. Talán gond?

– Nem – felelte Ysabeau, a virágok fölött szemlélve engem. – Mindketten boszorkányok. Csak ez számít.

– Ez; meg hogy szeretik egymást.

– A „Sarah” jó név – folytatta Ysabeau, mintha nem is szóltam volna. – Nyilván ismered a legendát.

Megráztam a fejem. Majdnem olyan szédítő volt az, ahogy Ysabeau ugrándozott a társalgásban, mint a fia hangulatváltozásai.

– Izsák anyját eredetileg Szárainak hívták, ami annyit tesz „házsártos”, de amikor terhes lett, Isten Sárára változtatta, aminek a jelentése „hercegnő”.

– A nagynéném esetében találóbb a Szárai – mondtam, miközben arra vártam, hogy Ysabeau elárulja nekem, hol a telefon.

– Az „Emily” is jó; erős, római név – azzal lecsippentett egy rózsaszárat éles körmével.

– Mit jelent az „Emily” név, Ysabeau? – kérdeztem. Szerencsére fogytam ki a családtagokból.

– Azt jelenti, „szorgos”. Persze az anyádnak volt a legérdekesebb a neve. A Rebeka azt jelenti, „elbájolt” vagy „megkötött” – mondta Ysabeau és a homlokát ráncolta a nagy összpontosításban, amikor előbb az egyik, majd a másik oldalról tanulmányozta a vázát. – Érdekes név egy boszorkánynak.

– És a te neved mit jelent? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem voltam mindig Ysabeau. Philippe ezt a nevet szerette volna nekem adni. Azt jelenti, „Isten ígérete” – felelte Ysabeau. Aztán habozva fürkészte az arcomat, majd döntést hozott. – A teljes nevem Geneviéve Méüsande Héléne Ysabeau Aude de Clermont.

– Szép – mondtam. A türelmem visszatért, miközben a nevek mögött rejlő történeteken töprengtem.

– A nevek fontosak – mosolyodott el kissé Ysabeau.

– Matthew-nak is vannak más nevei?

Kivettem egy fehér rózsát a kosárból, és átnyújtottam neki. Köszönetet mormolt, aztán válaszolt.

– Persze. Sok nevet adunk a gyerekeinknek, amikor újjászületnek és a családunk tagjaivá válnak. De Matthew ezzel a névvel érkezett hozzánk, és meg akarta tartani. A kereszténység nagyon új volt még akkor, és Philippe azt gondolta, hasznos lehet, ha a fiunkat Máté evangélista után nevezzük el.

– És a többi neve micsoda?

– A teljes neve Matthew Gabriel Philippe Bertrand Sébastien de Clermont. Sébastiennek is nagyon jó volt, Gabrielnek meg tűrhető. Utálja a Bertrand-t és nem hallgat a Philippe-re.

– Mi zavarja a Philippe-ben?

– Az apja kedvenc neve volt – felelte Ysabeau, és a keze egy pillanatra megdermedt. – Tudnod kell, hogy meghalt. Elkapták a nácik, amikor az ellenállás oldalán harcolt.

Abban a látomásomban, amiben szerepelt Ysabeau, azt mondta, hogy Matthew apját boszorkányok fogták el.

– Nácik, Ysabeau, vagy boszorkányok? – kérdeztem halkan, a legrosszabbtól tartva.

– Matthew elmondta neked? – kérdezett vissza döbbenten Ysabeau.

– Nem. Láttalak az egyik látomásomban tegnap. Sírtál.

– A boszorkányok és a nácik együtt ölték meg Philippe-et – mondta hosszú szünet után. – A seb még egészen friss, a fájdalom éles, de idővel majd elhalványul. A halála után éveken át csak Argentínában és Németországban vadásztam. Így tudtam megőrizni az ép elmémet.

– Sajnálom, Ysabeau – szóltam. A szavak szegényesek voltak, de a szívemből jöttek. Matthew anyja bizonyára kihallotta őszinteségem, és tétován rám mosolygott.

– Nem a te hibád. Nem voltál ott.

– Milyen neveket adnál nekem, ha választanod kéne? – kérdeztem halkan, egy újabb szálat nyújtva Ysabeau-nak.

– Matthew-nak igaza van. Te egyszerűen Diana vagy – mondta franciásan ejtve, ahogy mindig is, a hangsúlyt az első szótagra téve. – Nincs több neved. Te ez vagy. A telefon bent van – mutatott fehér ujjával a könyvtárba vezető ajtóra.

A könyvtárban leültem az íróasztalhoz, felkapcsoltam a lámpát, és tárcsáztam New Yorkot, remélve, hogy mind Sarah, mind Em otthon vannak.

– Diana – szólt bele Sarah megkönnyebbülten. – Em mondta, hogy te vagy.

– Bocsánat, hogy nem tudtalak titeket visszahívni tegnap este. Sok minden történt – azzal fölvettem egy ceruzát, és elkezdtem pörgetni az ujjaim körül.

– Szeretnél róla beszélni? – kérdezte Sarah. Majdnem leejtettem a telefont. A nagynéném követelni szokta, hogy beszéljünk a dolgokról; sosem szokta kérni.

– Ott van Em is? Csak egyszer mondanám el a történetet, ha lehet.

Em fölvette a másik készüléket és megnyugtató hangon szólt bele.

– Szia, Diana. Hol vagy?

– Matthew anyjával Lyon közelében.

– Matthew anyjával? – kérdezte Em. Nemcsak a saját nemzedékrendjére volt kíváncsi, ami hosszú volt és bonyolult, hanem mindenki máséra is.

– Ysabeau de Clermont-nal – feleltem és igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy úgy ejtsem ki, mint Ysabeau, a hosszú magánhangzókkal és az elnyelt mássalhangzókkal együtt. – Nem semmi egy nő, Em. Néha azt gondolom, ő az oka, hogy az emberek annyira félnek a vámpíroktól. Mintha egyenesen egy tündérmeséből lépett volna elő.

Rövid csönd állt be.

– Úgy érted, hogy Mélisande de Clermont-nal vagy? – kérdezte Em élénk hangon. – Nem is gondoltam a de Clermontokra, amikor meséltél nekem Matthew-ról. Biztos vagy benne, hogy Ysabeau a neve?

– Igazából Geneviéve – ráncoltam a homlokom. – De azt hiszem, van a nevében egy Mélisande is. Csak jobban szereti az Ysabeau-t.

– Légy óvatos, Diana – figyelmeztetett Em. – Mélisande de Clermont hírhedt arról, hogy utálja a boszorkányokat, és Berlin nagy részét bekebelezte a második világháború után.

– Jó oka van utálni a boszorkányokat – mondtam, a halántékomat dörzsölve. – Már azon is meg vagyok lepve, hogy beengedett a házába – tettem hozzá. Ha fordítva lenne, és a szüleim halálában szerepet játszottak volna a vámpírok, nem lennék ilyen elnéző.

– És a víz? – vetette közbe Sarah. – Én inkább azért aggódom, mert Emnek volt egy látomása valami viharról.

– Ja, igen. Elkezdett ömleni belőlem tegnap este az eső, miután Matthew elment – mondtam, és megborzongtam, amikor az eszembe idéztem azt a rengeteg vizet.

– Boszorkányvíz – mondta suttogva Sarah, miután megértette a dolgot. – És mitől fakadt?

– Nem tudom, Sarah. Olyan… üresnek éreztem magam. Amikor Matthew elhajtott a kocsifeljáróról, a könnyek, amikkel azóta küzdöttem, hogy Domenico felbukkant, egyszerűen kiáradtak belőlem.

– Domenico ki? – kérdezte Emily, ismét átfutva a legendás teremtmények névsorát az agyában.

– Michele, egy velencei vámpír – feleltem, és a hangom dühvel telt meg. – És ha megint háborgat, le fogom tépni a fejét, akár vámpír, akár nem.

– Veszélyes teremtmény! – kiáltotta Em. – Nem a szabályok szerint játszik.

– Ezt már sokszor mondták nekem, de legyetek nyugodtak, mert őrizet alatt állok a nap huszonnégy órájában. Ne aggódjatok.

– De igenis aggódni fogunk mindaddig, amíg azokkal a vámpírokkal múlatod az időd – jegyezte meg Sarah.

– Akkor jó hosszú ideig fogtok aggódni – mondtam makacsul. – Szeretem Matthew-t, Sarah.

– Az lehetetlen, Diana. A vámpírok és a boszorkányok… – kezdte Sarah.

– Domenico mesélt a szerződésről – vetettem közbe. – Nem kérek senki mást arra, hogy szegje meg, és tudom, hogy ez azzal járhat, hogy nem lehet vagy nem lesz semmi közötök hozzám. Nekem nincs választásom.

– De a Nagytanács meg fogja tenni, amit kell, hogy véget vessen ennek a kapcsolatnak – mondta Em nyomatékosan.

– Domenico ezt is mondta. De ahhoz előbb meg kell ölniük engem – szóltam. Eddig a pillanatig nem mondtam ki a szavakat hangosan, de folyton ez járt a fejemben az elmúlt éjjel óta. – Matthew-tól nehezebb megszabadulni, de én elég könnyű célpont vagyok.

– Nem rohanhatsz csak így a vesztedbe – mondta Em a könnyeivel küszködve.

– Az anyja is megtette – mondta halkan Sarah.

– Mi van az anyámmal? – kérdeztem elcsukló hangon, amikor anyám szóba került, és elvesztettem a lélekjelenlétem is.

– Rebecca egyenesen Stephen karjába sétált, hiába mondták az emberek, hogy rossz ötlet, ha két boszorkány, akik olyan képességekkel rendelkeznek, mint ők, összejönnek. És nem volt hajlandó odafigyelni, amikor az emberek mondták neki, hogy ne menjen Nigériába.

– Akkor Dianának most annál inkább ide kéne figyelnie – így Em.

– Csak néhány hete ismered. Gyere haza, és akkor kiderül, el tudod-e felejteni.

– Elfelejteni? – kérdeztem. A gondolat nevetséges volt. – Nem csak úgy belezúgtam. Még soha nem éreztem így senki iránt.

– Hagyd őt békén, Em. Már épp elégszer hallottunk ilyesmiket ebben a családban. Én sem felejtettelek el téged, és Diana sem fogja őt – mondta Sarah és nagyot sóhajtva kifújta a levegőt, ami egészen Auvergne-ig szállt. – Meglehet, hogy én nem ilyen életet választottam volna neked, de mindnyájunknak magunknak kell dönteni. Az anyád is így tett, meg én is, és a nagyanyád nehezen dolgozta ezt fel. Most te következel. De egyetlen Bishop sem fordít hátat soha egy másik Bishopnak.

– Köszönöm, Sarah – mondtam, és könnyek tolultak a szemembe.

– Azonkívül – folytatta Sarah, egyre jobban behergelve magát –, ha a Nagytanács olyan dolgokból áll, mint Domenico Michele, akkor mind elmehetnek a pokolba.

– Mit mond erre Matthew? – kérdezte Em. – Meglep, hogy magadra hagy, ha egyszer úgy döntöttetek, hogy szakítotok ezerévnyi hagyománnyal.

– Matthew még nem mondta el nekem, hogy érez – feleltem, módszeresen kiegyenesítve egy gemkapcsot.

Síri csend lett a vonal túlsó végén. Végül Sarah szólalt meg.

– Mire vár?

Hangosan felnevettem.

– Ti mást sem tettetek, mint hogy figyelmeztettetek: ne menjek Matthew közelébe. Most meg azon izgatjátok magatokat, hogy nem hajlandó nagyobb veszélybe sodorni engem, mint amekkorában már amúgy is vagyok?

– Vele akarsz lenni. Ennek elégnek kéne lennie.

– Ez nem valamifajta varázslatos módon előre elrendezett házasság, Sarah. El kell jutni a döntésig. Nekem is, neki is.

Az asztalon álló, parányi, porcelán számlapos óra jelezte, hogy huszonnégy óra telt el, amióta elment.

– Ha eltökélt szándékod, hogy ott maradsz azokkal a teremtményekkel, akkor légy óvatos – figyelmeztetett Sarah búcsúzásképpen. – És ha úgy érzed, hogy haza kell jönnöd, akkor gyere haza.

Miután letettem, az óra elütötte a felet. Oxfordban már sötét volt.

Pokolba a várakozással. Megint felemeltem a kagylót és tárcsáztam a számát.

– Diana! – szólt bele egyértelmű aggodalommal.

– Tudtad, hogy én vagyok, vagy kijelezte a hívásazonosító? – kérdeztem nevetve.

– Ezek szerint jól vagy – mondta, és az aggodalmat felváltotta a megkönnyebbülés.

– Igen, az anyád roppantul szórakoztató.

– Ettől tartottam. Miket hazudozott össze neked?

– Csak az igazat mondta – feleltem, arra gondolva, hogy a nap lehangolóbb részei még várhatnak. – Hogy a fia Lancelot és Superman valami ördögi keveréke.

– Ez Ysabeau-ra vall – mondta, halványan felnevetve. – Micsoda megkönnyebbülés hallani, hogy nem változott meg visszafordíthatatlanul attól, hogy egy fedél alatt van egy boszorkánnyal.

A távolság kétségkívül segített abban, hogy a féligazságaimmal ki tudjam őt játszani, azonban nem tudta elhalványítani a lelki szemeim elé táruló élénk képet. Szabályozható támlájú karosszékében ül az Ali Souls-ban, a szobát beragyogják a lámpák, a bőre úgy néz ki, mint a csiszolt igazgyöngy. Elképzeltem őt, ahogy olvas, és az összpontosítástól mély ránc jelenik meg a szemöldökei között.

– Mit iszol? – kérdeztem. Ez volt az egyetlen részlet, amivel a képzeletem nem tudott szolgálni.

– Mióta érdekel a bor? – kérdezett vissza őszinte meglepődéssel a hangjában.

– Amióta rájöttem, mennyi mindent nem tudok még róla.

Amióta rájöttem, hogy téged érdekel a bor, te hülye.

– Ma spanyol bort iszom; úgy hívják, Vega Sicilia.

– Mikori?

– Úgy érted, milyen évjárat? – cukkolt Matthew. – 1964-es.

– Akkor az még szinte kisbaba – cukkoltam én is, és megkönnyebbültem, hogy megváltozott a hangulata.

– Csecsemő – értett egyet. Nem volt szükségem hatodik érzékre, hogy tudjam, mosolyog.

– Hogy mentek ma a dolgok?

– Jól. Magasabb fokozatra állítottuk a biztonsági rendszert, bár semmi nem tűnt el. Valaki megpróbálta feltörni a számítógépeket, de Miriam megnyugtatott, hogy az ő rendszerébe senki nem lenne képes betörni.

– Jössz vissza hamar? – csúszott ki a számon, mielőtt vissza tudtam volna tartani. Az ezt követő csönd kényelmetlenül hosszúra nyúlt. Próbáltam meggyőzni magam, hogy biztosan a vonal volt az oka.

– Nem tudom – felelte hűvösen –, jövök, mihelyst tudok.

– Akarsz beszélni anyáddal? Idehívhatom, ha gondolod – mondtam. Hirtelen tartózkodása fájt, és csak nagy vesződség árán tudtam megőrizni a semleges hangot.

– Nem, megmondhatod neki, hogy minden rendben van a laboratóriumokban és a házban is.

Elbúcsúztunk. A mellkasom szorított, és nehezen vettem a levegőt. Amikor sikerült felállnom és megfordulnom, megláttam Matthew anyját, aki az ajtónyílásban várt.

– Matthew volt az. Semmiben nem esett kár, sem a laboratóriumban, sem a házban. Fáradt vagyok, Ysabeau, és nem vagyok túl éhes, úgyhogy elmegyek lefeküdni – mondtam neki. Mindjárt nyolc volt, tökéletesen elfogadható időpont arra, hogy nyugovóra térjek.

– Persze, menj csak – állt félre Ysabeau csillogó szemmel. – Aludj jól, Diana.