33. fejezet

A kimerültségnek, a gyógyszerelésnek és az otthon meghittségének együttes hatására órákig ágyban maradtam. A hasamon fekve ébredtem, egyik térdem behajlítva, a karom kinyújtva, és hiába kerestem Matthew-t.

Túlságosan szédültem ahhoz, hogy felüljek, úgyhogy csak az ajtó felé fordítottam a fejem. Egy nagy kulcs volt a zárban, a túloldalról pedig halk hangokat hallottam. Ahogy az álomtól elnehezült tudatom lassan kitisztult, a motyogás is kivehetőbb lett.

– Szörnyű – szólt ingerülten Matthew. – Hogyan hagyhatták, hogy ez így menjen tovább?

– Nem tudtuk, hogy ilyen ereje van, legalábbis nem tudtuk biztosan – mondta Sarah ugyanolyan dühödten. – A szüleit ismerve nem volt kétséges, hogy más lesz. De boszorkánytüzet nem vártam volna.

– Hogyan ismerte fel, hogy boszorkánytüzet próbál idézni? – kérdezte Matthew, lehalkítva a hangját.

– Gyerekkoromban láttam egy boszorkányt Cape Codon, aki boszorkánytüzet szított. Lehetett vagy hetvenéves – mondta Em. – Sosem felejtettem el, hogy nézett ki, és hogy milyen érzés volt az efféle erő közelében lenni.

– A boszorkánytűz halálos. Semmilyen varázsigével nem lehet elhárítani, és az égési sérüléseket semmilyen boszorkányos úton nem lehet meggyógyítani. Az anyám tanított meg, önvédelemből, miből lehet felismerni a boszorkánytüzet: a kénszagból és abból, ahogy a boszorkány karja mozog – így Sarah. – Azt mondta, hogy amikor egy boszorkány boszorkánytüzet idéz, akkor az istennő van jelen. Azt hittem, úgy szállok sírba, hogy én magam nem leszek ilyesminek a tanúja, és arra meg végképp nem számítottam, hogy az unokahúgom fog boszorkánytüzet gyújtani a saját konyhámban. És ráadásul boszorkányvizet is tud fakasztani.

– Azt reméltem, hogy a boszorkánytűz recesszív lesz – vallotta be Matthew. – Meséljenek nekem Stephen Proctorról – kérte. Az ellentmondást nem tűrő hang, amin ilyen pillanatokban szólt, a közelmúltig úgy tűnt, hogy régi katonaéletének a maradványa. Most, hogy tudtam Lázár lovagjairól, megértettem, hogy a jelenének is a része.

Sarah azonban nem volt hozzászokva, hogy bárki is ilyen hangot üssön meg vele, és megmakacsolta magát.

– Stephen magába zárkózott. Nem fitogtatta az erejét.

– Akkor nem csoda, hogy a boszorkányok ki akarták szedni belőle az ereje titkát.

Szorosan lehunytam a szemem, hogy ne lássam magam előtt apámnak a nyaktól a lágyékhajlatig fölnyitott testét. A többi boszorkány azért tette ezt vele, hogy megfejtsék a varázserejét, és én is majdnem hasonló sorsra jutottam.

Matthew nagy testével helyet változtatott az előtérben, és a ház tiltakozott a szokatlan súly ellen.

– Tapasztalt varázsló volt, de nem versenyezhetett velük. Meglehet, hogy Diana örökölte a képességeit, és Rebeccáét is, Isten segedelmével. De nem rendelkezik azzal a tudással, amivel ők, és anélkül tehetetlen. Akár egy céltáblát is festhetnénk rá.

Szégyentelenül folytattam a hallgatózást.

– Diana nem tranzisztoros rádió, Matthew – mondta Sarah védekezőn. – Nem úgy jött hozzánk, hogy mellékelték hozzá az elemeket meg a használati útmutatót. Mi megtettük, ami tőlünk telt. Megváltozott, miután Rebecca és Stephen meghaltak, és annyira visszahúzódott, hogy senki nem tudott közel kerülni hozzá. Mit kellett volna tennünk? Kényszeríteni őt, hogy nézzen szembe azzal, amit olyan elszántan tagadott?

– Nem tudom – felelte Matthew, és hallatszott a hangján a kétségbeesés. – De nem lett volna szabad így hagyniuk. Az a boszorkány több mint tizenkét óráig fogva tartotta.

– Meg fogjuk tanítani neki, amit tudnia kell.

– Az ő biztonsága érdekében jobb, ha ez nem tart túl sokáig.

– Ez egész életén át fog tartani – szólt ingerülten Sarah. – A varázslás nem paszománycsomózás. Időbe telik megtanulni.

– Nincs időnk – sziszegte Matthew. A padlódeszkák recsegése elárulta, hogy Sarah ösztönösen hátrébb lépett. – A Nagytanács macska-egér játékot játszott, de a Diana hátán lévő sebhely azt jelzi, hogy azoknak az időknek vége.

– Hogy meri játéknak hívni azt, ami az unokahúgommal történt? – emelte fel a hangját Sarah.

– Pszt – mondta Em. – Még felébred.

– Hogyan érthetnénk meg, hogy mi tartja igézet alatt Dianát, Emily? – fogta most Matthew a hangját suttogóra. – Emlékszik bármire azokból az időkből, mielőtt Rebecca és Stephen elmentek volna Afrikába? Apró részletekre, amik miatt aggódtak?

Igézet alatt.

A szavak ott visszhangoztak az agyamban, miközben lassan felegyenesedtem. Csak szélsőséges körülmények között szoktak igézet alá vonni valakit – életveszély, őrület, vagy hamisítatlan és fékezhetetlen gonoszság esetén. Ha valaki csak fenyegetőzött is vele, már azzal is kivívta a többi boszorkány rosszallását.

Igézet alatt?

Mire felálltam, Matthew már mellettem volt és a homlokát ráncolta.

– Mire van szükséged?

– Beszélni akarok Emmel – feleltem. Az ujjaim pattogni kezdtek és elkékültek. A lábujjaim is, amik kilógtak a bokámat védő kötésből. Amikor elsiettem mellette, a lábamon lévő géz beakadt egy régi szög fejébe, ami a fenyőből készült padlódeszkákból állt ki.

Sarah és Em a lépcsőpihenőn vártak, az arcukon a felindulás jelei.

– Mi a baj velem? – kérdeztem.

– Semmi baj nincs veled – mondta Emily, Sarah-hoz bújva.

– Azt mondtátok, hogy igézet alatt állok. És hogy a saját anyám vont igézet alá.

Valamifajta szörnyeteg voltam. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat.

Emily meghallotta a gondolataim, mintha hangosan mondtam volna őket.

– Nem vagy szörnyeteg, szívem. Rebecca azért tette, mert féltett téged.

– Úgy érted, félt tőlem.

Kék ujjaim kitűnő okkal szolgáltak arra, hogy bárki megrémüljön tőlem. Próbáltam elrejteni őket, de nem akartam megperzselni Matthew ingét, és ha a régi, fa lépcsőkorlátra teszem, azzal azt kockáztatom, hogy az egész házat felgyújtom.

Vigyázz a szőnyegre te lány! – mondta a szalonban már látott, magas szellemnő, kikandikálva Sarah és Em szobájának az ajtaja mögül és nyomatékosan a padlóra mutatva. Kissé megemeltem a lábujjam.

– Senki nem fél tőled – nézett jéghideg tekintettel a hátamra Matthew, arra próbálva kényszeríteni, hogy ránézzek.

– De ők igen – mutattam szikrázó ujjal a nagynénéimre, és nem voltam hajlandó levenni róluk a tekintetem.

Én is – vallotta be egy másik halott Bishop, egy kamasz fiú, akinek kissé előreugrott a foga. Egy bogyószedő kosarat vitt a kezében és egy felfeslett térdnadrágot viselt.

A nagynénéim tettek egy lépést hátrafelé, amikor továbbra is mereven bámultam őket.

– Minden okod megvan arra, hogy szorongj – mondta Matthew és pontosan mögém állt. Feltámadt a szél, a tekintetéből szállongó hó pedig vékony réteggel födte be a combomat. – Boszorkányszél támadt, mert kelepcében érzed magad – azzal közelebb húzódott, mire a lábszáram körül kavargó szél tovább fokozódott. – Látod?

Igen, ez a gyötrő érzés lehet, hogy inkább szorongás, mint düh. Sikerült elterelnie a figyelmem arról, hogy miért is állok igézet alatt. Odafordultam hozzá, hogy többet tudjak az elméletéről. Az ujjam színe már halványult, és a pattogó hang megszűnt.

– Meg kell próbálnod megérteni – esedezett Em. – Rebecca és Stephen azért mentek Afrikába, hogy téged óvjanak. Ugyanezért vontak igézet alá. Mindössze azt akarták, hogy biztonságban legyél.

A ház nyöszörgő gerendákkal sóhajtott, aztán visszafojtotta a lélegzetét, régi ászokfái recsegtek.

Hidegség áradt a bensőmből.

– Az én hibám, hogy meghaltak? Elmentek Afrikába, és valaki megölte őket miattam? – néztem megrettenve Matthew-ra, aztán választ sem várva vakon a lépcsőhöz botorkáltam, nem törődve sem sajgó bokámmal, sem semmi egyébbel, csak azzal, hogy elmeneküljek.

– Ne, Sarah. Hagyja – mondta Matthew élesen.

Az előszobán, az ebédlőn és a társalgón át a konyhába mentem; a ház kinyitotta az összes ajtót előttem és becsapta őket mögöttem. Sarah kerti csizmája rácsusszant meztelen lábamra, a gumi hideg volt és sima. Amint odakint voltam, azt tettem, amit mindig is, amikor elegem volt a családomból: elmentem az erdőbe.

A lábam nem lassult, amíg túl nem jutottam a csenevész almafákon és be nem vettem magam az ősi, fehér tölgyfák és édes levelű juharfák vetette árnyak közé. Kifulladva és a megrázkódtatástól meg a kimerültségtől remegve egy óriási fa tövében találtam magam, ami majdnem olyan széles volt, amilyen magas. Alacsony, összevissza nőtt ágai szinte a földet súrolták, piros és lila, mély,karéjú levelei kiugrottak a hamuszürke kéreg képezte háttérből.

Kisgyermekként és serdülőként mindig a fa ágainak meséltem el szívet tépő fájdalmam és bús magányom. A Bishopok már nemzedékek óta kerestek nála vigaszt és vésték bele nevük kezdőbetűit. Én egy bicskával vájtam őket bele az „RB” mellé, amit az anyám írt oda előttem. Ujjammal végigkövettem a betűk íveit, aztán összegömbölyödtem a göcsörtös törzs közelében és ringattam magam, mint egy gyerek.

Hajamon hűvös érintést éreztem, aztán Matthew a vállamra terítette a kék viharkabátot. A nagy termetű vámpír a fa kérgének vetve a hátát a földre ereszkedett.

– Elmondták neked, mi a baj velem? – kérdeztem, arcomat a lábamba fúrva.

– Semmi baj nincs veled, szívem.

– Még sokat kell tanulnod a boszorkányokról – mondtam, az államat a térdemen nyugtatva, de még mindig nem nézve rá. – A boszorkányok nem vonnak igézet alá senkit, hacsak nincs rá nagyon jó okuk.

Matthew hallgatott. Sanda pillantást vetettem rá,– épp láttam a szemem sarkából a lábát – az egyiket kinyújtotta, a másikat behajlította –, és egyik hosszú, fehér kezét, ami lazán hevert a térdén.

– A szüleidnek nagyon is jó okuk volt rá. Így tudták megmenteni a lányuk életét – mondta halk és kifejezéstelen hangon, amiben azonban hevesebb érzelmek is bujkáltak. – Ezt tettem volna én is.

– Te is tudtad, hogy igézet alatt állok? – kérdeztem, óhatatlanul vádló hangon.

– Marthe és Ysabeau rájöttek és elmondták nekem, mielőtt elindultunk volna La Pierre-be. Emily meg is erősítette a gyanújukat. Aztán nem volt alkalmam, hogy elmondjam neked.

– Hogyan titkolhatta ezt el előlem Em? – tettem fel a kérdést. Úgy éreztem, hogy elárultak, és egyedül vagyok, akárcsak akkor, amikor Satu elmondta nekem, mit tett Matthew.

– Meg kell bocsátanod a szüleidnek és Emilynek. Azt tették, amiről azt gondolták, hogy neked a legjobb.

– Nem érted, Matthew – ráztam meg konokul a fejem. – Az anyám becsomagolt és elment Afrikába, mintha valami gonosz, elmeháborodott teremtmény lennék, akiben nem lehet megbízni.

– A szüleid a Nagytanács miatt aggódtak.

– Badarság – mondtam. Az ujjam bizsergett, de igyekeztem a könyököm felé tolni az érzést, féken tartandó a dühöm. – Nem csak a rohadt Nagytanács van a világon, Matthew.

– Nem, de ebben a tekintetben igen. És nem kell boszorkánynak lenned ahhoz, hogy ezt belásd.

A fehér asztal jelent meg előttem váratlanul, rajta összevissza a múlt és a jelen eseményei. A kirakós játék darabjai elkezdtek összerendeződni: az anyám, amint engem kerget, miközben én tapsolok és a cambridge-i konyhánk linóleumpadlója fölött repülök, az apám, amint otthon, a dolgozójában kiabál Peter Knoxszal, az esti mese a jó tündérről és a varázserejű szalagokról, a szüleim, amint az ágyam fölé hajolva varázsigéket mondanak és varázsolnak, miközben én némán fekszem az ágytakarón. A darabok a helyükre kerültek, és kirajzolódott a minta.

– Az anyám esti meséi – fordultam Matthew-hoz álmélkodva. – Nem tudta elmondani a félelmeit nyíltan, úgyhogy mesébe öntötte, ami gonosz boszorkányokról, elvarázsolt szalagokról és egy jó tündérről szólt. Minden este elmondta nekem, hogy semmiképp ne felejtsem el.

– És másra is emlékszel?

– Mielőtt igézet alá vontak, Peter Knox meglátogatta az apámat. Az a teremtmény ott volt az én házamban, és hozzáért a fejemhez – feleltem. Beleborzongtam, amikor magamban újra hallottam, hogy szól a csengő, és megláttam a kifejezést apám arcán, amikor ajtót nyitott. Eszembe jutott, milyen hátborzongató érzés volt, amikor Knox megsimogatta a fejemet. – Az apám beküldött a szobámba, aztán veszekedett Knoxszal. Az anyám a konyhában maradt. Furcsa volt, hogy nem ment megnézni, mi folyik ott. Aztán az apám hosszú időre elment. Az anyám magánkívül volt dühében. Fölhívta Emet aznap este – folytattam. Az emlékek most már egymást érték.

– Emily elmondta nekem, hogy Rebecca olyan igézet alá vont, ami addig tart, amíg nem jön az „árnyak férfiúja”. Az anyád azt gondolta, hogy meg foglak tudni védeni téged Knoxtól és a Nagytanácstól – sötétült el az arca.

– Senki nem tudott volna megvédeni engem, saját magamat kivéve. Satunak igaza volt. Nem vagyok igazi boszorkány, legfeljebb a halvány mása – azzal ismét a térdemre hajtottam a fejem. – Egyáltalán nem vagyok olyan, mint az anyám.

Matthew felállt és kinyújtotta az egyik kezét.

– Kelj fel – mondta hirtelen.

A kezébe csúsztattam az enyémet, arra számítva, hogy vigasztalón megölel. Ehelyett bebújtatta a karom a kék viharkabát ujjába és ellépett tőlem.

– Boszorkány vagy. Ideje megtanulnod, hogyan védd meg magad.

– Ne most, Matthew.

– Bárcsak megengedhetnénk magunknak, hogy erről te dönts, de sajnos nem tehetjük – mondta nyersen. – A Nagytanács birtokolni akarja az erődet, vagy legalábbis tudni akarja, honnan van. Meg az Ashmole 782-t is akarják, és több mint egy évszázada te vagy az egyetlen teremtmény, aki látta.

– Téged is akarnak, meg Lázár lovagjait – szóltam, mert nagy szükségem lett volna arra, hogy ez az egész ne csak rólam és a félreértett varázserőmről szóljon.

– A testvériséget eltiporhatták volna korábban. A Nagytanácsnak rengeteg lehetősége lett volna – mondta erre Matthew. Nyilvánvalóan próbált képet alkotni rólam és felmérni kis számú erősségem meg tetemes mennyiségű gyengeségem, de ettől én sebezhetőnek éreztem magam. – De ez igazából nem érdekli őket. Nem kellek nekik ahhoz, hogy elfogjanak téged vagy megszerezzék a kéziratot.

– De engem körülvesznek a védelmezők. Itt vagy te, Sarah és Em is.

– Nem tudunk minden pillanatban melletted lenni, Diana. Azonkívül azt akarod, hogy Sarah és Em esetleg a saját életük árán mentsék meg a tiédet? – tette fel a nyersen őszinte kérdést, és elhúzta a száját. Eltávolodott tőlem, és a szeme résnyire szűkült.

– Megijesztesz – mondtam, ahogy leguggolt. Az adrenalin első rohama kiűzte a véremben még ott időző morfium maradványait.

– Nem – rázta meg lassan a fejét. Minden ízében farkasnak nézett ki, ahogy a haja lobogott az arca körül. – Érezném a szagát, ha tényleg meg lennél ijedve. Csak össze vagy zavarodva.

Matthew torkából halk morgás tört elő, amit össze sem lehetett hasonlítani azokkal a hangokkal, amiket akkor adott ki, amikor örömöt érzett. Elővigyázatosságból hátrébb léptem.

– Így már jobb – morogta. – Legalább most már belekóstoltál a félelembe.

– Miért csinálod ezt? – suttogtam.

Szó nélkül eltűnt. Pislantottam.

– Matthew!

Egy hideg szempár fúródott a koponyám tetejébe.

Matthew két főág között függött, mint egy denevér, karját szárnyként kiterjesztve, lábát pedig egy másik ágba akasztva. Áthatóan nézett, de csak abból tudtam, éppen hová, hogy a fagyos pontok ide-oda ugráltak rajtam.

– Nem valami kolléga vagyok, akivel eltérnek a nézeteitek. Ez nem tudományos vita, hanem élet vagy halál.

– Gyere le onnan – mondtam élesen. – Most már előadtad, mit gondolsz.

Nem láttam, hogy mikor ért földet mellettem, csak hideg ujjainak érintését éreztem a nyakamon és az államon. Úgy csavarta el a fejem, hogy jól lássa a torkomat. – Ha Gerbert volnék, már halott lennél – sziszegte.

– Hagyd abba, Matthew – mondtam és próbáltam kiszabadulni, de sehogy sem sikerült.

– Nem – markolt meg még jobban. – Satu megpróbált megtörni téged, és ezért te el akarsz tűnni. De ellentámadásba kéne lendülnöd.

– Azon vagyok – szóltam és ezt bizonyítandó, próbáltam eltolni a karját.

– Nem úgy, mint egy ember – mondta Matthew megvetően –, hanem úgy, mint egy boszorkány.

Megint eltűnt. Ezúttal nem a fán volt, és hideg tekintetét sem éreztem magamon.

– Fáradt vagyok. Visszamegyek a házba – azzal elindultam, de mindössze három lépés után suhogó hangot hallottam. Matthew átvetett a vállán, és az ellenkező irányba futott velem.

– Nem mész sehová.

– Sarah és Em mindjárt kijönnek, ha nem hagyod abba – mondtam. Az egyikük biztosan megérzi, hogy valami baj van. És ha ők nem is, Tabitha kétségkívül nagy hűhót csapna.

– Nem fognak – felelte, és amikor már beljebb voltunk az erdőben, lerakott. – Megígérték, hogy nem hagyják el a házat akkor sem, ha sikoltasz, akármilyen veszélyt is éreznek.

Hátrébb vánszorogtam, mert távolabb akartam kerülni hatalmas, fekete szemétől. Lábizmai ugrásra készülődve feszültek meg. Amikor megfordultam és el akartam futni, már ott volt előttem. Az ellenkező irányba fordultam, de ott is ott volt. Szellő rezdült a lábam körül.

– Jó – mondta elégedetten. Matthew ugyanolyan testtartást vett fel, mint amilyet akkor, amikor a szarvasbikát cserkelte Sept-Tours-ban, és ismét fenyegetően morogni kezdett.

A szél fuvallatokban fújt a lábam körül, de nem fokozódott. A bizsergő érzés a könyökömből a körmömbe ment. Ahelyett, hogy elnyomtam volna a szorongásom, hagytam, hogy inkább nőjön. A kék, elektromos ívek áthúztak az ujjaim között.

– Használd az erőd – mondta érdes hangon. – Másképp nem tudsz harcolni ellenem.

Meglengettem a karom Matthew irányába. Nem tűnt nagyon fenyegetőnek, de mindössze ez jutott az eszembe. Ő erre bebizonyította, hogy az erőfeszítéseim mennyire hiábavalóak: rám vetette magát és megpördített, aztán eltűnt a fák között.

– Megint meghaltál – mondta. A hangja valahonnan tőlem jobbról jött.

– Akármit is próbálsz csinálni, nem működik! – kiáltottam felé.

– Itt vagyok mögötted – morogta a fülembe.

A sikolyom belehasított az erdő csöndjébe, a szél pedig ciklongubóba burkolt.

– Nehogy közelebb gyere! – harsogtam.

Matthew határozott tekintettel nyúlt felém, keze áthatolt a szélkorláton. Miután az ösztöneim a hatalmukba kerítettek, felé lendítettem a kezem, mire egy légáram hátravetette őt. Meglepettnek tűnt, és a szemében valahonnan mélyről előbukkant a ragadozó. Megint nekem rontott, hogy ismét megpróbálja megtörni a szél erejét. Bár arra összpontosítottam, hogy visszalökjem, a levegő nem úgy reagált, ahogy akartam.

– Ne próbáld kényszeríteni – mondta Matthew. Vakmerőn átjött a ciklonon és ujját a felkaromba vájta. – Az anyád olyan igézet alá vont, hogy senki ne tudja kényszeríteni a varázserőd, még te magad se.

– Akkor hogyan hívom segítségül, amikor szükségem van rá, és hogyan tartom az uralmam alatt, amikor nincs?

– Találd ki – felelte Matthew, és havas tekintete a nyakamra meg a vállamra rebbent, ösztönösen meghatározva a nagyobb vénák és artériák helyét.

– Nem tudok rájönni – azzal pánikhullám borított el. – Nem vagyok boszorkány.

– Ne mondd ezt. Te is tudod, hogy ez nem igaz – azzal hirtelen leejtett. – Csukd be a szemed, és indulj el.

– Mi?

– Hetek óta figyellek, Diana – felelte. Teljesen úgy járt, mint valami vadállat, és a szegfűszeg szaga olyan átható volt, hogy elszorult tőle a torkom. – A mozgás és az érzékelés hiányára van szükséged, hogy csak az érzéseidre hagyatkozhass – azzal ellökött, és én megbotlottam. Mire visszafordultam, már eltűnt.

Tekintetemmel az erdőt pásztáztam. Kísérteties csönd volt, az állatok rejtőzködtek a köztük felbukkant hatalmas ragadozó elől.

Becsuktam a szemem és elkezdtem mélyen lélegezni. Valami fuvallat suhant el mellettem, először az egyik irányba, aztán a másikba. Matthew volt, cukkolva engem. A légzésemre összpontosítottam és igyekeztem olyan csöndben lenni, mint a többi teremtmény az erdőben, aztán elindultam.

Merevséget éreztem a két szemem között, és oda is beszívtam a levegőt. Eszembe jutott Amira utasítása a jógán meg Marthe tanácsa, hogy csak hagyjam magamon átfolyni a látomásokat. A merevségből bizsergés lett, abból pedig a siker lehetőségének az érzése, miközben lelki szemem – a boszorkányok harmadik szeme – először nyílt ki teljesen.

Mindent láttam vele, ami élt és mozgott az erdőben – a növényzetet, a föld energiáját, a föld alatt folyó vizeket –, és mindegyik éltető erőt más-más színben és árnyalatban. Lelki szememmel láttam a fák odvaiban kuporgó nyulakat, amint szívük hangosan kalapál a félelemtől, mert kiszagolták a vámpírt. Észleltem vele a gyöngybaglyokat; késő délutáni szunyókálásuknak idő előtt véget vetett ez a teremtmény, aki a fa ágain himbálódzott, és úgy vetődött, mint egy párduc. A nyulak és a baglyok tudták, hogy nem tudnak előle elmenekülni.

– Az állatok királya – suttogtam.

Matthew halk kuncogása hallatszott a fák közül. Egy teremtmény sem tudta Matthew ellen sikerrel felvenni a harcot.

– Kivéve engem – mondtam suttogva.

Lelki szememmel végigpásztáztam az erdőt. A vámpírok nem teljesen élők, úgyhogy nehéz volt megtalálni őt az engem körbefogó, szédítő energia közepette, de végül rábukkantam. A sötétség úgy összpontosult ott, ahol volt, mint egy fekete lyuk, és alakja széle, ahol természetfeletti életereje találkozott a világéval, vörösen izzott. Ösztönösen felé fordultam, amivel felhívtam a figyelmét arra, hogy őt fürkészem. Erre elillant, beleveszve a fák közötti homályba.

Mindkét szememet csukva tartottam, csak a lelki szememet tartottam nyitva, és elindultam, azt remélve, hogy követni fog. Megláttam sötét alakját a hátam mögött, amint elvált egy juharfától. A vörös és fekete élesen kirajzolódott a zöld háttérben. Ezúttal nem fordultam meg, hanem továbbra is az ellenkező irányba néztem.

– Látlak, Matthew – mondtam halkan.

– Igen, nőstény oroszlánom? És most mit fogsz tenni? – kérdezte és megint kuncogott, de tovább cserkelt engem. A köztünk lévő távolság nem nőtt és nem is csökkent.

Lelki szemem minden egyes lépéssel élesebbé vált,– és a látásom egyre jobban kitisztult. Egy ágas-bogas bokor volt tőlem balra, ami elől jobbra hajoltam. Aztán egy követ láttam magam előtt az úton; éles, szürke szélei kiálltak a talajból. Felemeltem a lábam, hogy el ne botoljak benne.

A mellkasomat érő légmozgás arról árulkodott, hogy egy kis tisztásra értem. Már nem csak az erdei élet szólt hozzám. Az elemek körülvettek és mindenünnen üzeneteket küldtek, irányítva a lépteim. A föld, a levegő, a tűz és a víz apró tűszúrásokkal kapcsolódott a tudatomhoz, amik világosan különböztek az erdei élet jeleitől.

Matthew energiái még jobban koncentrálódtak, és még sötétebbek és mélyebbek lettek. Aztán sötét, élet nélküli alakja olyan kecses ívben vetődött a levegőben, amit bármelyik oroszlán megirigyelt volna. Kinyújtotta a karját és meg akart ragadni engem.

Repülj – gondoltam egy másodperccel azelőtt, hogy az ujjai hozzáértek volna a bőrömhöz.

Nagy erejű szél tört fel hirtelen, suhogva a testemből. A föld útnak indított, szelíden meglökve fölfelé. Ahogy Matthew ígérte, a testem könnyedén tudta követni azt, ahová a gondolataim vezették. Nem igényelt több erőfeszítést, mint egy képzeletbeli szalagot követni fel az égbe. Messze alant, Matthew szaltózott a levegőben és könnyedén ért földet a lábán pontosan ott, ahol néhány pillanattal előbb álltam.

A fák teteje fölé emelkedtem. A szemem tágra nyílt, megtelt a tengerrel, amely olyan határtalan volt, mint a horizont, és ragyogott a napfénytől meg a csillagoktól. A légáramlatok lengették a hajamat, és mindegyik fürt vége lángnyelvvé vált, ami az arcomat nyaldosta anélkül, hogy megégetett volna. A lángok melegek voltak és cirógatták az arcom, miközben süvített körülöttem a hideg levegő. Egy holló repült el és csapott le mellettem, ámulva ezen a furcsa, új teremtményen, akivel meg kellett osztania a légteret.

Matthew sápadt arcát fölfelé fordította és csodálkozó szemmel nézett rám. Amikor a tekintetünk összetalálkozott, elmosolyodott.

A legszebb dolog volt, amit valaha láttam. Erős és zsigeri vágy tört rám, és büszkeség töltött el, hogy ő az enyém.

Alábuktam és felé szálltam, mire Matthew arckifejezése egy pillanat alatt csodálkozóból gyanakvó lett. Vicsorgott, mert nem volt biztos felőlem; az ösztönei azt súgták, hogy talán támadok.

Visszafogtam a zuhanórepülést, és lassabban kezdtem ereszkedni, amíg a szemünk egy szintbe nem került. Sarah gumicsizmájába bújtatott lábam mögöttem lebegett. Egy lángoló hajtincs Matthew felé csapkodott a szélben.

Ne bántsd őt. Minden gondolatommal az ő biztonságára összpontosítottam. A levegő és a tűz engedelmeskedett nekem, és harmadik szemem nem tudott betelni sötétségével.

– Egy pillanat, még ne gyere közel hozzám – dörmögte. Matthew igyekezett úrrá lenni ragadozó ösztönein. Most már ugyanis le akart vadászni. Az állatok királya nem szerette, ha felülkerekednek rajta.

Nem törődve a figyelmeztetésével, leengedtem a lábam, amíg már csak néhány arasznyira lebegett a föld fölött, és tenyérrel fölfelé felé nyújtottam a kezem. Lelki szemem megtelt saját energiám képével: hajnalcsillagként csillámló, ide-oda mozgó, ezüst és arany, zöld és kék tömeg. Egy keveset összeszedtem belőle és figyeltem, ahogy kigurul a szívemből a vállamon és a karomon át.

Égből, tengerből, földből és tűzből összegyúrt, lüktető, kavargó gömböt tartottam a tenyeremen. Az ókori filozófusok mikrokozmosznak hívták – egy kis világ, amiben ott voltak az én darabjaim, és a nagyobb világegyetemé is.

– Tessék – mondtam mélyről jövő hangon, és felé billentettem az ujjaim.

Matthew estében elkapta a gömböt. Úgy mozgott, mint a higany, és hozzáidomult hideg húsához. Energiám ott rezgett a tenyerében.

– Mi ez? – kérdezte. A csillogó anyag elterelte a figyelmét az ellenállhatatlan vadászösztönről.

– Én – mondtam egyszerűen. Matthew mereven nézte az arcomat, fekete szembogara elborította a szürkészöld szivárványhártyát. – Nem fogsz bántani. Én sem foglak bántani téged.

A vámpír óvatosan fogta a kezében az én mikrokozmoszomat, nehogy kilöttyintsen egy cseppet is.

– Még mindig nem tudom, hogyan kell küzdeni – mondtam szomorúan. – Csak annyit tudok tenni, hogy elrepülök.

– Ez a legfontosabb lecke, amit egy harcos megtanul, boszorkányom – mondta Matthew, szájával becéző szót formálva abból, ami a vámpírok körében rendszerint becsmérlő kifejezés volt. – Megtanulod megválogatni a csatákat és nem belemenni azokba, amiket nem tudsz megnyerni, hogy később még legyen esélyed küzdeni.

– Félsz tőlem? – kérdeztem, miközben a testem még mindig lebegett.

– Nem – mondta.

A harmadik szemem bizsergett. Az igazat mondta.

– Annak ellenére, hogy ez van bennem? – pillantottam a kezében lévő izzó, rezgő gömbre.

– Láttam már erős boszorkányokat azelőtt – felelte Matthew körültekintő és óvatos arckifejezéssel. – De még mindig nem ismerünk mindent, ami benned rejlik, és fel kell fedezzük.

– Soha nem akartam tudni.

– Miért, Diana? Miért akarnád elutasítani ezeket a képességeket? – azzal szorosabban markolta a gömböt, mintha lehetséges volna, hogy valaki elragadja és elpusztítja a varázserőmet, mielőtt ő megértené, milyen lehetőségek rejlenek benne.

– Félelem? Vágy? – kérdeztem halkan, megérintve ujjbegyemmel erős pofacsontját, és megint megdöbbenve, mekkora ereje van az iránta érzett szerelmemnek. Eszembe jutott, hogy mit írt démon barátja, Bruno, a XVI. században, és újra idéztem: A vágy ösztökél tovább, miközben a félelem féken tart. Hát nem magyarázat ez mindenre a világon?

– De igen, téged kivéve – mondta kásás hangon. – Rád nincs magyarázat.

A lábammal megérintettem a földet és elhúztam az ujjam az arcától, lassan szétnyitva a kezem. A testem mintha ismerte volna az egyenletes mozdulatot, de az agyam gyorsan jelezte furcsaságát. A darab, amit magamból adtam Matthew-nak, átugrott a kezéből az enyémbe. Összezártam a kezem körülötte, és az energia gyorsan újra felszívódott. Egy boszorkány erejének a bizsergését éreztem; felismertem, az enyém volt. Lehajtottam a fejem, megijedtem a teremtménytől, akivé éppen váltam.

– Sehogyan sem tudsz elrejtőzni ez elől a varázserő elől – mondta Matthew, ujjbegyével félrehúzva hajam függönyét. – Sem a tudomány, sem az akaraterő, sem az összpontosítás nem fog segíteni. Mindig rád fog találni. És előlem sem tudsz elbújni.

– Ezt mondta az anyám is a várbörtönben. Tudott rólunk.

Védekezőn lehunytam lelki szememet, mert megijesztett La Pierre emléke. Megremegtem, és Matthew közelebb vont magához. Hideg karja közt nem volt melegebb, viszont sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam.

– Talán attól, hogy tudták, nem leszel egyedül, könnyebb volt nekik – mondta halkan Matthew. Ajka hűvös volt és kemény. Kinyitottam a szám, hogy közelebb hívjam őt. A nyakamba temette az arcát, és hallottam, ahogy gyorsan magába szívja az illatom. Aztán vonakodva elhúzódott, a hajamat simogatva és szorosabbra vonva körülöttem a viharkabátot.

– Ki fogsz képezni a harcra, mint a lovagjaiddal is tetted?

Matthew abbahagyta a simogatást.

– Ők már jóval azelőtt tudták, hogyan védjék meg magukat, hogy hozzám jöttek. Képeztem ki harcosokat régen, embereket, vámpírokat és démonokat is. Marcust is én képeztem ki, és Isten látja lelkem, hogy nem volt könnyű eset. De boszorkányt még soha.

– Menjünk haza – mondtam. A bokám még mindig lüktetett, és a fáradtságtól majd összerogytam. Néhány, bicegve megtett lépés után Matthew a hátára vett, mint egy gyereket, én összekulcsoltam a kezem a nyaka körül, ő pedig elindult az alkonyban. – Még egyszer köszönöm, hogy megtaláltál – suttogtam, amikor láthatóvá vált a ház. Tudta, hogy ezúttal nem La Pierre-ről beszélek.

– Már régóta nem keresgéltem. És akkor egyszer csak ott voltál te, a Bodley könyvtárban, az őszi napfordulókor. Egy történész, ráadásul boszorkány – rázta meg a fejét hitetlenkedve Matthew.

– Ettől olyan varázslatos – mondtam, csókot lehelve a gallérja fölé. Még akkor is dorombolt, amikor lerakott a hátulsó tornácon.

Matthew a fáskamrába ment, hogy hozzon még hasábokat a tűzhöz, és hogy én kibékülhessek a nagynénéimmel. Mindkettőjükön úgy látszott, hogy kényelmetlenül érzik magukat.

– Most már értem, miért titkoltad – magyaráztam és megöleltem Emet, amitől megkönnyebbülten sóhajtott fel –, de a mama azt mondta, hogy a titkolódzásnak vége.

– Láttad Rebeccát? – kérdezte Sarah óvatosan, sápadt arccal.

– La Pierre-ben. Amikor Satu ijesztgetett, és úgy próbált rávenni az együttműködésre – feleltem, aztán szünetet tartottam. – A papát is láttam.

– És… boldogok voltak? – kérdezte akadozva Sarah. A nagymamám ott állt mögötte és aggódva figyelt.

– Együtt voltak – mondtam egyszerűen és kinéztem az ablakon, hogy Matthew már visszafelé tart-e a házba.

– És ott voltak veled – mondta Em határozottan, és a szeme megtelt könnyel. – Ez azt jelenti, hogy nagyon is boldogok voltak.

A nagynéném szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és becsukta.

– Mi az, Sarah? – akartam tudni, a karjára téve a kezem.

– Rebecca beszélt hozzád? – kérdezte fojtott hangon.

– Mesélt. Ugyanarról, amiről kislány koromban; boszorkányokról, hercegekről és egy jó tündérről. Habár ő és a papa igézet alá vontak, a mama igyekezett valahogy elérni, hogy ne feledkezzek meg a varázserőmről. De én el akartam felejteni.

– Azon az utolsó nyáron, mielőtt a mamád és a papád Afrikába mentek, Rebecca megkérdezte tőlem, hogy mi marad meg legjobban a gyerekekben. Azt mondtam neki, hogy a mesék, amiket a szüleik olvasnak, és az azokban rejlő, reményről, erőről és szerelemről szóló üzenetek – mondta Em, és elmorzsolta kicsorduló könnyeit.

– Igazad volt – mondtam halkan.

Bár a három boszorkány megbékélt, amikor Matthew bejött a konyhába, fával megpakolva, Sarah ráförmedt.

– Soha ne kérje tőlem, hogy vegyem semmibe Diana segélykiáltásait, és soha ne fenyegesse őt többé, semmilyen okból. Különben úgy elvarázsolom, hogy azt fogja kívánni, bárcsak sose született volna újjá. Meg van értve, vámpír?

– Persze, Sarah – mormolta Matthew nyájasan, tökéletesen utánozva Ysabeau-t.

A társalgó asztalánál vacsoráztunk. Matthew és Sarah között már oldódott a feszültség, de nyílt háborúskodás fenyegetett, amikor a nagynéném meglátta, hogy egyetlen szelet hús sincs a láthatáron.

– Füstölsz, mint egy kémény – mondta türelmesen Em, amikor Sarah zsörtölődött, hogy nem kap „igazi” ételt. – Az artériáid hálásak lesznek nekem.

– Nem miattam nincs hús – mondta Sarah, vádlón pillantva Matthew-ra –, hanem azért, hogy ő ne érezzen kényszert arra, hogy beleharapjon Dianába.

Matthew szelíden elmosolyodott és kihúzta a dugót az egyik üvegből, amit a Range Roverből hozott be.

– Kér bort, Sarah?

– Ez import? – mustrálta gyanakodva az üveget.

– Francia – azzal öntött a mélyvörös folyadékból Sarah vizespoharába.

– Nem szeretem a franciákat.

– Ne higgyen el mindent, amit olvas. Sokkal kedvesebbek vagyunk, mint amilyennek beállítanak minket – mondta, és ezzel nagy nehezen sikerült mosolyt csalnia Sarah arcára. – Bízzon bennem. Meg fog minket kedvelni – folytatta. Mintha Tabitha ezt akarná bizonyítani, a padlóról a vállára ugrott, és a vacsora hátralevő részében ott ült, mint egy papagáj.

Matthew itta a borát és a házról csevegett, kérdezgetve Sarah-t és Emet a gazdaság állapotáról és a hely történetéről. Nekem nem sok teendőm maradt azon kívül, hogy őket figyeljem – a három teremtményt, akiket annyira szerettem –, meg hogy nagy mennyiségű csilit és kukoricalepényt habzsoljak be.

Amikor végül felmentünk és ágyba bújtunk, pucéran csusszantam be a takaró alá, mert nagyon vágytam arra, hogy hűvös, meztelen teste hozzám simuljon. Ő is bebújt, és magához vont.

– Meleg vagy – szólt, még közelebb húzódva.

– Hmm. Jó a szagod – mondtam én, az orromat a mellkasához nyomva. A kulcs, ami ott volt a zárban, amikor aznap délután felébredtem, most elfordította magát. – Az íróasztalban volt a kulcs?

– Nem, a háznál – felelte, és én éreztem magam alatt morajló nevetését. – Rézsútosan ugrott elő az ágy melletti padlódeszkák közül, nekiütődött a falnak a villanykapcsoló fölött, és aztán lepottyant. Amikor nem vettem fel azonnal, átrepült a szobán és az ölemben landolt.

Én is nevettem. Ő közben ujjával a derekamat simogatta, de gondosan kikerülte a Satu hagyta sebhelyeket.

– Rajtad is nyomot hagytak a harcok, és most már rajtam is – mondtam, remélve, hogy ezzel megnyugtatom.

Az ajka csalhatatlanul rátalált az enyémre a sötétben. Egyik kezét a hátam véknyára, a holdsarlóra tette, a másikat a lapockáim közé, elfödve a csillagot. Nem kellett varázserő ahhoz, hogy átérezzem a fájdalmát, és hogy mennyire sajnálja. Mindenből nyilvánvalóan kitűnt – gyengéd érintéséből, szavaiból, amiket a sötétben mormolt, és mellettem fekvő, kemény testéből. Aztán fokozatosan sikerült levetkőznie félelme és dühe nagy részét. Szájunk és ujjaink egymáshoz értek, és a kezdeti sietség után lelassultunk, hogy elnyújtsuk az újraegyesülés fölött érzett örömöt.

Gyönyöröm tetőfokán csillagok keletkeztek, és egyik-másik még akkor is ott szikrázott a plafon alatt, pattogva fejezve be rövid életét, amikor egymás karjában feküdtünk és vártuk, hogy a reggel ránk találjon.