10. FEJEZET

Havily máris elengedte Marcus kezét, mihelyt megérezte lába alatt Medichi villájának hajópadló burkolatát. Tüdejét teleszívta levegővel, és ismét feltette magának a kérdést, vajon mihez kezd majd ezzel a férfival. Még soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak.

Marcus körülnézett.

− Úgy látom, változott itt egy és más.

− Na igen. Hiszen már kétszáz éve nem jártál itt.

− Úgy bizony.

Havily is alaposan körülnézett. Számos alkalommal volt már itt. Bár ritkán rendeztek partit, de mindig Medichi látta vendégül a harcosokat. A csaknem fekete fapadlót kézzel szőtt szőnyegek borították.

Medichi villája művészi munka volt, olasz stílusban épült. A berendezések jó részét a Halandók Földjéről importálta. Szerette a számítógépeket is, ezért mihelyt neszét vette, hogy a földön megjelentek a személyi számítógépek, jó néhányat beszerzett belőlük.

Medichi zongorázni tanult és játszott is. Ezenkívül szerte a világon több nyilvános kertje is volt, többek közt az új babiloni függőkertek, melyeket a Babiloni Birodalom idején élt átlépettek elmondásai alapján rekonstruáltak.

Havily már gyakran eltűnődött azon, vajon miért nem vonzódott jobban Antony Medichihez, akinek műveltsége, rendkívüli fizikai adottságai és úri modora igencsak élénk figyelemre tartott számot a női nem körében. Természetesen csodálta Medichit, csak valahogy hiányzott az a bizonyos szikra.

És ha már a szikráknál tartunk.

Marcusra pillantott, aki körbejáratta pillantását a hatalmas előcsarnokon, majd végig a déli folyosón, melyről számtalan szoba nyílt.

− Te szent szar. úgy látszik, Medichihez képest én kispályásjátékos vagyok.

Hát igen, gondolta Havily, valóban itt a nagy különbség. Mert Marcus, a Halandók Földjéről, a földön járt, céltudatos volt, hevesvérű és valószínűleg vajmi kevéssé érdekelte a művészeti értékek gyűjtése.

Mikor a harcos pillantása megakadt a bejárat baloldali falán függő egyik impresszionista festményen, Havily azt mondta:

− Na igen . ez egy eredeti Monet.

− Mi a franc − mormogta Marcus, azzal közelebb lépett és jobban szemügyre vette. − Nahát. nekem is vannak klassz festményeim, na de ez itt.

Havily igyekezett, nehogy elmosolyogja magát. Marcus pedig így folytatta:

− Szóval. van valami halvány ötleted arra nézve, hogy találjuk meg ezt a szárnyas halandót?

Havily a kérdést fontolgatta, valamint azt, ami amögött rejlett. El kellett ismernie, kissé meglepte. Mert Marcus nyilvánvalóan nem tekintette őt teljesen hülyének. Milyen felemelő élmény. Aztán bólintott.

− Emlékszem egy bizonyos anomáliára Alison átlépési rítusa kapcsán. Thorne többször is említette, és mindannyiunkat megdöbbentett. Már az átlépése előtt is olyan erővel rendelkezett, hogy a kisugárzása fogható volt a nyomkövető hálózaton, mikor még a Halandók Földjén tartózkodott. − A halandókat ugyanis nem lehetett nyomon követni a hálózaton, csak az átlépett vámpírokat.

− Ez így van − felelte Marcus, és bólintott. − Emlékszem, hogy Medichi beszélt erről. Szóval azt hiszed, hogy ez most is lehetséges?

− Miért is ne? − válaszolta Havily. − Hiszen olyan halandó nőről van szó, akinek szárnyai vannak. Ez pedig hallatlanul erős képességekre utal.

− Akkor hát, lássunk hozzá.

Havily ismét elővette telefonját, és megérintette a képernyőt.

− Hé, Jeannie! Meg lehetne oldani, hogy használjuk pár órára a központi nyomkövető hálózatot, hogy nyomába eredjünk egy igen erős képességekkel rendelkező halandónak?

− Mennyire erős ez a halandó?

− Mint Alison.

Jeannie füttyentett egyet, majd a billentyűzeten babrált.

− Akkor hát új kereső-koordinátákat kell beütnünk. Van azonban egy probléma. Ugyanis a hálózatot az időnk száz százalékában arra használjuk, hogy a halál vámpírjait kövessük nyomon, akik a Halandók Földjén tekeregnek. Innen tudjuk, hova kell küldenünk a harcosokat. Miért. mégis miről van szó?

Havily pár szóval elmagyarázta küldetésük célját.

− Hűha. szóval egy szárnyas halandót kerestek. Biztosan menne a dolog, csakhogy nincs engedélyem a koordináták betáplálására.

− Nem tudnád megbeszélni Thorne-nal? − Ő a Vér Harcosainak vezéreként igent vagy nemet mondhatott a dologra.

− Dehogynem. Csak maradj vonalban.

− Hát persze.

Havily az előcsarnok kellős közepén álló asztalhoz ment. Nagy, kerek beépített asztal volt, masszív talapzaton. Közepén növényi szárakat, faágakat, mohát és élő magnólia virágokat látott művészi elrendezésben. Az egész közel két méter magas volt.

Marcus közben felfedező útra indult körbe az előcsarnokban, megnézett minden művészeti tárgyat a falakon, mialatt Havily a füléhez szorította telefonját és várt. Marcus enyhén ráncolta a homlokát. Az asztal mellett maradt, de pár lépésnyi távolságra Havilytől. A lány komor arckifejezéssel várta, hogy Jeannie ismét megszólaljon a vonal másik végén, és közölje Thorne válaszát.

− Igen, Jeannie. de várj csak egy pillanatra, ne feledd a mondandódat. − Azzal Havily elvette fülétől a készüléket, és bekapcsolta a kihangosítót. − Marcus Harcos is hallgatja, úgyhogy most mondhatod.

Jeannie hangja csendült fel.

− Thorne azt mondja, elsődleges hozzáférést biztosíthatok nektek. Tudod már, hol kezdjük a keresést?

− Endelle azt mondta, valahol a Metró Phoenix körzetben.

− Kár, hogy nem szűkíthetjük le jobban a kört, de beállítom a koordinátákat a körzet közepébe, a Central és a Bethany Home közelébe. Mit szólsz?

− Jobb nem is lehetne.

− Maradj telefonközelben.

− Hát persze. − Azzal kikapcsolt, és zsebre tette a készüléket.

Most nem volt más dolguk, mint a várakozás. Marcus hátratette két kezét, és elfordult Havilytől, hogy türtőztetni tudja magát. Mert számos dolog jutott eszébe, amit a lánynyal tehetne a várakozás közben. Kezdhetné például azzal, hogy a nyakát szívja. Na. de ne is gondoljunk ilyesmire.

Az északi folyosó felé pillantott. Távolabb, egy fogadóteremnek tűnő helyiségen túl felfedezett egy jókora étkezőasztalt, körülötte akkora székekkel, hogy azokon harcosok is elférhettek.

Vajon tart valami ennivalót Medichi ebben a hodályban?

Havily elmosolyodott, a maga sugárzó módján. Marcus az ajkát nézte, de mindjárt el is kapta a pillantását.

Havily viszont elindult a fogadóterem felé.

− Mindig tele vannak a konyhaszekrényei, készen arra, hogy bármely pillanatban fogadja a harcosokat. Egy hónappal ezelőtt kezdtek összejönni spontán pókerpartikra. Persze mindig hajnalban.

− Harapnék valamit. − Leginkább persze Havilyt, de ezt megtartotta magának.

Hagyta, hogy a lány menjen előre, néhány lépés után azonban Havily a válla fölött pillantott rá.

− Mitől jön ez az édeskömény illat?

− Tőled, Havily Morgan, miattad van, hogy édeskömény illatot érzel.

És úgy nézett a lányra, hogy az felnevetett, aztán ment tovább, előre.

Este fél tízkor Parisának még semmi kedve sem volt ágyba menni. Korábban jóízűen megvacsorázott, spagettit evett finom Cabernet Sauvignon kíséretében. Hálóingben pihent háza zárt belső udvarában, és ahelyett, hogy fáradtságot érzett volna, teljesen fel volt dobva, mintha olyan erők tomboltak volna benne, amiket maga sem értett, honnan jönnek.

Szíve kissé hangosan vert, fülei csengtek tőle. Korábban olvasni próbált − ami kedvenc időtöltése volt de képtelen volt koncentrálni, és minden oldalt vagy háromszor el kellett olvasnia, mielőtt tovább lapozott.

Korábban érzett vágyakozása ismét visszatért, hevesen söpört végig rajta, hátán azok az apró nyílások újfent megjelentek. Hátranyúlt. hát igen, a csipkés hálóinge átnedvesedett.

Igazán különös élete volt.

Még mindig áthatotta a korábbi élmény keltette izgalom, mikor a felső korlátról ugrott le. És most ismét repülni akart. de máris. Sürgető vágyat érzett arra, hogy kibontsa szárnyait. Lecsúsztatta vállairól hálóinge pántjait, majd hagyta, hogy a csipkék végigcsússzanak a csípőjén, le a földre. Ezután kilépett a hálóingből, és a kanapéra hajította.

Most hát mezítelenül állt a belső udvaron. Kissé szemérmetlennek érezte magát, de ezen csak vihorászott.

Szélesen tárta szét karjait, és lehunyta szemét. Aztán a parancsra gondolt. Hátának izmai és szövetei megvastagodtak, a következő pillanatban pedig előtűntek a szárnyai. Hagyta, hogy ez a lángolva égető érzés végigsöpörjön agyán, mellkasán, szívén. Aztán kinyitotta szemét és elmosolyodott. Milyen felszabadult érzés ez, micsoda boldogság, szinte, mint egy. igen. mint egy orgazmus.

Szeretett volna a melegen csillogó holdsugarak alatt szállni. Szárnyait összehúzta, egészen a testéhez, aztán bement a házba. Felment a lépcsőn, majd megint a korlát tetejére állt, szárnyait pedig teljesen szétnyitotta. Mély lélegzetet vett, aztán apró sikolyt hallatott, és megint leugrott.

Ó. micsoda boldogság.

Marcus kinyitotta a hűtőszekrényt, és kezdett kipakolni, hogy szendvicseket készítsen. Havily is segített, talált kenyeret, csak fel kellett szeletelni. Fogott egy fogazott kést és nekilátott. Vicces volt, milyen könnyedén dolgoznak össze. Marcus kinyitott egy tubus majonézt meg egy mustárt is, felvágta a húst, megmosta a salátát és a paradicsomot, aztán pár perc múlva már Havily mellett ült, étkezéshez készen.

Két üveg Don Equis állt a kékesszürke tányérok mellett. Marcus két kézzel ragadta meg a szendvicsét, nagyot harapott belőle. Igen jóízű volt, és bizony megéhezett már. Volt azonban egy apró probléma. Mindegy, milyen ízletes volt a szalámi, vagy milyen fűszeres volt a mustár, a fenébe is. egyfolytában csak a vadvirág illatát érezte. Ezért kerülte, hogy Havilyre nézzen. Bármennyire is kívánta a lányt, pillanatnyilag átkozottul éhes volt, és maga az evés mozzanata, hogy megtöltheti üres gyomrát, szerencsére kellően elvonta a figyelmét.

− Na és. milyen érzés átlépőnek lenni. hogy tetszik a vámpírélet? − kérdezte Marcus két falat között. − Boldog vagy itt? − Kortyolt a söréből, majd Havilyre pillantott.

A lány csak rágott és a szendvicsét nézte, majd egy asztalkendővel lapogatta száját.

− Nagyon sok mindent tudnék mondani erről az új világról − kezdte aztán. − De elégedett vagyok itt. − Aztán egyik kezét a mellkasára szorította, felsóhajtott. − Mégis hiányzik az életem a Halandók Földjén. legalábbis a közös életem a családommal.

− A családoddal? Ó, ez nem lehet valami jó érzés.

Havily Marcusra nézett, enyhén felszegte állát.

− Férjnél voltam a Halandók Földjén.

Marcus felvonta egyik szemöldökét.

− És otthagytad a férjedet? − Ösztönei azonban azt súgták, ez nem illik Havily jelleméhez. Ez a lány soha nem hagyná el a férjét.

Havily felsóhajtott, Marcus pedig látta, hogy vállai megrogynak.

− Skarlát járvány söpört végig Vancouver Islanden, és az elvitte őt.

− Igazán sajnálom.

− Hát még én. Öröm volt vele az élet. igazi jó ember volt a férjem.

És persze nagyon más, mint én, gondolta magában Marcus.

− Hogy hívták?

− Duncan Morgan. Volt egy farmunk. a legszebb farm, a legelőket kőfal vette körül, s hogy a birkák el ne menjenek, forgókapuk voltak. ahogy a régi időkben a vidéken.

− Szóval akkor Morgan az asszonyneved?

− Igen.

− Gyerekek nem voltak?

Havily elhallgatott, szendvicsét a tányérjára tette. Marcusnak az volt az érzése, hogy ahhoz már nem nyúl többet.

− Három lányunk volt. Három gyönyörű lányunk, mindhárman mesésen szép vörös hajjal. − Nyugodtan ejtette ki a szavakat, mégis súlyosan, mint a kőzuhatag. A francba.

Marcus csendben evett. Már tudta a választ a következő kérdésre.

− Egyszerre vesztetted el őket?

Hallotta, hogy Havily reszketve szívja be a levegőt.

− Igen − felelte elhaló hangon.

Magasságos ég. miért is kérdezett ilyet?

− Nagyon fiatalok lehettek.

− Igen. nagyon. A farmon temettük el őket. Azt akartam, hogy ott legyenek a közelemben. Aztán Duncan is megbetegedett és. három nap múlva elhunyt.

Marcus is letette a szendvicsét, Havily felé fordult. Látta, hogy a lány állkapcsa mereven megfeszül, és egy dologban máris biztos volt felőle.

− Ezt még soha senkinek nem mondtad el a Másik Földön, igaz?

Tekintetük találkozott, aztán Havily megrázta a fejét.

− Miért nem?

Havily ajka szétnyílt, két szemöldöke között enyhe ráncok jelentek meg, és egy sóhaj hagyta el ajkát.

− Nem tudom. Mint ahogy azt sem, miért mondtam el neked, de most, hogy így történt, tekintetbe véve a korodat, és hogy mennyire magányos vagy a világban, gyanítom, hogy neked is voltak veszteségeid.

Nem lett volna értelme, ha nem osztja meg a lánnyal a saját titkait.

− Igen. voltak az évszázadok során. Három feleségem volt. Egyikük elvált tőlem, nem tudom, mi lett vele. Az első és a harmadik a halál vámpírjainak esett áldozatul. Ami a gyermekeimet illeti, egyikük átlépett a Harmadik Földre. Gondolok rá időnként. jó lenne tudni, milyen élete van. mert remélem, életben van. − Most hirtelen elmosolyodott.

− És remélem, boldog.

− Sajnálom, ami a családjaiddal történt.

− És persze hallottál már Helenáról.

− Kerrick felesége volt. a húgod.

− Úgy van. − Marcus elkapta pillantását Havilyről. A francba, már csak a gondolattól is sajog a szíve, pedig már kétszáz év telt el azóta. Vajon begyógyul-e valaha is ez a seb?

Havily a karjára tette kezét.

− Mesélj nekem róla.

− Biztosan szeretted volna, ahogy mindenki más. Mert ő olyan volt, mint a napsugár. Mindegy, milyen rosszul álltak a dolgok, ő beragyogta a legsötétebb szobát is, ha belépett − mesélte Marcus, s közben kortyolt a söréből. − Talán azért volt olyan szörnyű elveszteni őt, mert ő volt az utolsó családtagom, aki még megmaradt a Másik Földön. Mindig együtt voltunk egymás házában, és persze Kerrick is sokat jött el hozzá. Persze beleszeretett. Úgyhogy az egész csak idő kérdése volt. − A markában szorongatta a sörösüveget.

− Szerintem a harcosok nem hitték el, mikor azt mondtam, meg fogom ölni Kerricket, pedig megtettem volna. Őrjöngtem, mikor Helena meghalt. − Most Havilyre nézett. Látta megilletődött pillantását, és elkapta tekintetét. De azért csak mondta tovább. Hadd tudja meg a lány a legrosszabbat róla. − Megöltem volna, mert Helena a házasságuk miatt halt meg. Egyre-másra könyörögtem Kerricknek, ne vegye őt feleségül. Mindkettőjüknek könyörögtem.

− Tudom, hogy azt hiszed rólam, semmirekellő dezertőr vagyok. Talán így is van, ám ha nem távozom azon a napon, megöltem volna Kerricket. És elegem volt már az egészből, a véget nem érő csatározásokból, hogy a húgom és a gyermekei meghaltak abban a rettenetes robbanásban, meg Greaves folytonos támadásaiból és ellentámadásaiból. Valami elpattant bennem, és ezt magam is tudtam. meg szerintem Endelle is. Gondolom, azt is tudta, hogy el kell mennem. Na persze üvöltözött velem, de régóta ismertük már egymást, és nem próbált túl keményen megakadályozni abban, hogy távozzak. Mindössze egy dolgot kért tőlem. ha szüksége lesz rám, akkor visszajövök. Meg is tettem négy hónappal ezelőtt. − Most egyenesen Havily szemébe nézett.

− És megint itt vagyok.

Aztán Marcus nem sokat teketóriázott. odahajolt a lányhoz, ajkait a szájára tapasztotta. Havily pedig nem húzódott el, hanem visszacsókolta.

Ez a kis kiruccanás Havilyvel hirtelen vett éles fordulatot. Megtudta, hogy a nő gyermekeket szült és elveszítette őket, ám nem a háborúban, mint Kerrick, vagy nem úgy, ahogy ő vesztette el szeretett húgát; a betegség volt az oka a Halandók Földjének kevésbé tökéletes mivolta miatt. És Havily erről még soha senkinek nem beszélt. Mindketten ragaszkodtak saját személyes titkaikhoz, és ez olyan újabb hasonlatosság volt kettejük között, mely láthatólag összeköti a szívüket. Hát így van ez. a francba is.

Havily telefonja berregni kezdett. Felvette és odatartotta kettejük közé, a kihangosító még mindig be volt kapcsolva.

− Szia, Jeannie − szólt a készülékbe.

− Megtaláltuk a nőt. A háza Peoria északi részén van, és most teljesen kitárta a szárnyait.

− Ez komoly? Teljesen kitárta a szárnyait?

− És tudod, hogy ez mit jelent: ha Greaves még nem találta meg, akkor hamarosan sikerülni fog neki. Készen állsz az indulásra?

Havily kérdően intett Marcus felé az állával, a harcos pedig bólintott. Havily erre megfogta a kezét.

− Készen állunk.