5. FEJEZET

Marcus még sosem szenvedett ennyire. Mikor megtudta. vagyis megérezte, hogy Havily az épületben van. ebben az épületben, az ő tulajdonában, vágyat, zavart és veszélyt érzett. Nem is igen tudott másra gondolni, csakis arra, hogy Havily és a birtoka biztonságban van-e.

Mihelyt azonban megpillantotta a lányt, testében átrendeződtek a molekulák, és minden ösztöne a lágyékában összpontosult, sürgető szükségét érezte, hogy Havilyvel lehessen. Teljesen erőt vett rajta ez az abszurd belső parancs, hogy máris a lányba hatoljon, belé lövellje életnedvét, vérét vegye, behatoljon elméjébe, és ezzel egyszer és mindenkorra saját asszonyává tegye.

Tudta, hogy Havily figyeli a tükörképét a fülke krómozott lemezén, de vajon van-e fogalma arról, hogy tölti be az ő vadvirág illata a lift egész terét, minek következtében az ő farka keményen meredezett?

Behunyta a szemét, orrcimpái kitágultak, úgy szívta magába Havily illatát. Ha ez így megy tovább, mindjárt elélvez. Ó. ez a kurva breh-hedden.

− Mi az ördögnek jöttél ide? − szakadt fel torkából a goromba kérdés.

− Mert. van egy és más, amit meg kell beszélnünk. Te is tudod jól, én pedig azt akarom. hogy egyszer s mindenkorra pontot tegyünk ennek az egésznek a végére.

Nyílt a liftajtó, Marcus pedig kilépett Havily mögött. Aztán az irodájához kísérte és kinyitotta előtte az ajtót. Szinte ügyet sem vetett Jane-re, miközben a lányt kísérte a szobájába. Csak úgy a válla fölött vakkantott oda titkárnőjének:

− Semmi szín alatt ne zavarjanak. semmilyen ürüggyel.

− Igen, uram. természetesen. − felelte Jane éles, döbbent suttogással.

Azzal Marcus becsukta mögöttük az ajtót és korántsem lepődött meg, mikor Havily sietve elvonult az íróasztala előtt, és a helyiség távolabbi sarkában foglalt helyet, az ablak mellett. Csak nézte, ahogy a lány válla sebesen emelkedik és süllyed.

Ez az átkozott breh-hedden. És ami az egészben a legrosszabb volt, álmaiban pontosan feltárult, milyen is Havily meztelenül, ezért miközben tetőtől talpig végignézett rajta, egyebet sem látott, mint a pucér testét. Hiszen a markában tartotta a lány fenekét. Hiába viselte most jól szabott, tengerészkék gyapjú kosztümjét, Marcus pontosan tudta, milyenek a mellei. Szinte érezte őket.

Hoppá. és most testre szabott gyapjú kosztümben jött. Phoenixből, ahol június végén nagyobb a forróság, mint a pokolban. Szóval akkor egyenesen Seattle-be készült. azért öltözött így.

Ettől önkéntelenül is elmosolyodott. egy kissé talán öntelten.

− Jól utaztál?

− Abbahagynád ezt? − kiáltott rá Havily, miközben hátat fordított neki.

− Mármint mit?

− Az egész szobád olyan, mintha egy illatszergyár lenne.

Ja, persze. ez a breh-hedden egyik biztos jele. Az egymásnak szánt férfi és nő jellegzetes illata, amit csakis egymáson éreznek. Az ő illatát csakis Havily érzi.

− Én semmi mást nem érzek, csak a vadvirág illatát, Havily. Ha a közelemben vagy, csakis ezt érzem. Vadvirág illatot. mintha vadvirágokkal teli őserdőben járnék.

Havily a fejét csóválta.

− Azt akarod mondani, te nem érzed ezt az erős édeskömény illatot? − Azzal Havily körbemutatott maga körül.

− Egyáltalán nem. Csakis a te illatodat érzem.

Odament az ablak mellé, kinézett, de jó kétméternyi távolságot tartott a lánytól. Ha közelebb lép, nem tud ellenállni, mindjárt átöleli, megcsókolja és erőszakoskodni kezd vele, ahogy azt az Endelle palotájában töltött utolsó éjszakán tette.

− Szóval?. újból kérdem, minek jöttél ide?

− Mert azt akarom, hogy fejezd be ezt a dolgot az álmaiddal − bökte ki Havily, majd pillantása Marcusra siklott egy másodpercre, de máris visszafordult az ablak felé, és messze kibámult a városra.

Marcus a legkevésbé sem számított arra, hogy Havily ezt fogja mondani. Hogy az ördögbe állíthatja ez a lány, hogy éjszakai találkáikat épp ő kezdeményezi?

− Ugye, most csak viccelsz?

Havily porcelán arca elvörösödött, ismét Marcus felé fordult, vállát hátravonta, állát előre szegte.

− Ezt meg hogy értsem?

− Szerintem nagyon is jól tudod, hogy értsed. Hiszen te magad vagy az, vámpír, aki eljössz hozzám, az én álmaimban, nem pedig fordítva.

Havily gyönyörű zöld szemei felvillantak. ugyanolyan színben, mint Marcus szárnyán az a csík. ahogy azt annak idején Medichi is észrevette. Aztán fejcsóválva mondta:

− Csakhogy ez nem így van. Te vagy az, aki megidézel engem, én pedig a jelek szerint képtelen vagyok ellenállni. Most eljöttem, hogy nyomatékosan megkérjelek: ne hívj többet az ágyadba.

Marcus állkapcsa le-föl járt, szeme összeszűkült.

− Rosszul közelíted meg ezt a kérdést. Mert mindig én ébredek arra, hogy te rajtam lovagolsz, minden átkozott éjszaka. Gondold csak végig, Havily; talán nem így történik minden alkalommal?

Havily hátralépett, retiküljét a padlóra ejtette, mert kezét a mellkasára szorította.

− Kérlek, Harcos. Ez az egész dolog rendkívül ízléstelen és nagyon súlyos. Azért jöttem, hogy megkérjelek, hagyd abba, nem pedig azért, hogy most visszadobd nekem a labdát. El nem tudod képzelni, mennyire nehezemre esett idejönni, hogy előadjam a kérésemet. Hisz nem akartalak látni soha többé az életben.

− Na persze, nem akartál látni. − morogta Marcus. − Mert a tökéletes Havily Morgan nem ereszkedhet le egy hedonista iparbáróhoz. Tudod te, hogy a vállalataim állások millióit teremtették meg szerte a világon? − Ugyan minek mondta most ezt, mintha védekeznie kellene? Mit érdekli őt, mit gondol róla Havily?

− Cserbenhagytad a bajtársaidat, és ezt soha meg nem bocsátom neked! Van fogalmad róla, hány vámpír és menynyi halandó halt meg pusztán amiatt, mert te hátat fordítottál a háborúnak? Tudod mennyi, Marcus Harcos? Esküszöm, nem tudom elképzelni, hogy aludhatsz nyugodtan éj szakánként.

Marcus keresztbe fonta karját a mellén.

− Nos, az utóbbi időkben tényleg nem sokat aludtam, minthogy egy álombéli nimfa az én testemmel szórakozik.

− Szóval ilyen egy szarházi volt.

− Egy álombéli nimfa? − kiabálta Havily. − Ó. hogy utállak, amiért képes vagy ilyet mondani!

− Nézd, Havily, én soha nem idézlek meg téged. Valahányszor felébredek, te már ott vagy velem. az ágyamban. legalábbis olyannak látszik, mint az én ágyam. Mindig te jössz hozzám, nekem meg fogalmam sincs, hogyan csinálod, meg arról sem, hol vagyunk egyáltalán, mikor velem vagy.

Havily a fejét rázta.

− Nem tudom elhinni, hogy még képes vagy az egészet rám fogni. De igazából nem is az számít, hogyan történik ez az egész. Csupán azt tudom, hogy ennek véget kell vetni, és azért jöttem, hogy megkérjelek, ne tedd többé, amit eddig tettél.

− Én csupán a te közeledésedre reagálok.

− De minek kellett reagálnod rá ilyen hevesen minden alkalommal? Ez az, amit nem értek.

Mert nagyon élveztem, hogy ott vagy az ágyamban és rajtam lovagolsz, meg az illatodat is. - Ezt én is kérdezhetném tőled.

− Én azt gondoltam, ez csupán egy fura álomszerű állapot, afféle fantáziálás. Úgy hittem, a tudatalattim éli ki magát mindabban, amit tudatosan soha meg nem tettem.

Marcus erre elmosolyodott, ám ez nem volt valami kedves mosoly.

− Szóval fantáziánál? Méghozzá úgy, hogy te vagy felül?

Havily két kézzel takarta el az arcát, mert az egyre vörösebb lett. Ez a fickó csak zrikálja őt. De hát minden férfi ilyen, mikor egy nő tükröt tart elé, neki pedig nem tetszik, amit abban lát. Marcus is ezért ilyen szemét.

Marcus lelki ismerete azonban megszólalt. Hisz nem volt ő mindig ilyen undok.

Kezével a hajába túrt.

− Na jó. nézd, üljünk le inkább, és beszéljük meg ezt normálisan. Valamit kitalálunk együtt. Majd igyekszem, hogy ne legyek. ilyen nyers. Ez az egész ügy kizökkentett a normális kerékvágásból. − Azzal az ablaktól balra eső, fal melletti fekete bőrkanapéra mutatott.

− Rendben. − Havily bólintott, azzal felkapta retiküljét és elvonult Marcus előtt.

A férfi észrevette a lány kifogástalan sminkjét. Kecses volt, kívánatos és elegáns. Bármelyik dimenzióban ráhajtott volna.

Havily leült a kanapé ablak felőli végébe, és pillantása ismét kifelé kalandozott, a távolba.

− Remek a kilátás innen a tengerre.

− Van egy házam a Bainbridge-szigeten. Amolyan rusztikus stílusú. A szigetet jórészt erdő borítja, ám az én házam egy tengerbe nyúló földnyelven fekszik. − Vajon miért mondta el ezt a lánynak? Le sem ült, csak állt Havily előtt, és nézte, gyönyörködött a szépségében.

Havily felvonta szemöldökét.

− És az lenne az a hely. ahová eljövök hozzád? A Bainbridge- szigeti hálószobádba?

− Igen − bólintott Marcus.

Havily Marcust figyelte. Kimerültnek érezte magát, holott még csak néhány percet töltött a férfi társaságában. Felzaklatta és megalázta őt ez a beszélgetés. Az ugyanis meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ő maga is felelős lehet mindazért, ami kettejük között történt, ami viszont azt jelentette, hogy a férfi teljes joggal kárörvendezhet és büntethet.

Szeretett volna eltűnni innen, és egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy hirtelen köddé válik és elillan. mindegy, hogy hová, csak el innen. Ehelyett azt mormolta:

− Én is a világnak ezen a részén éltem, még a Halandók Földjén.

Marcus kipillantott az ablakon, majd ismét Havilyre nézett.

− Csakugyan? Itt Seattle-ben?

A lány a fejét rázta.

− Északon, Vancouver Islanden. A férjemmel volt egy farmunk pár mérföldnyire a mai Butchart Gardenstől.

− Szóval akkor férjnél voltál?

− Igen. Jó régen. még 1902-ben.

Marcus felkacagott.

− Most miért nevetsz? − kérdezte Havily. Még annyit sem mondhat el, hogy férjnél volt, anélkül, hogy Marcus ki ne nevesse? − Tudod, te aztán pokolian fel tudod bosszantani az embert.

− Pedig nem szándékoztam. Csak hát 1902 azért nem volt olyan régen.

− Ez igaz.

− Nekem elhiheted. száz év csupán egy szemvillanás a dolgok folyásában. − Marcus bólintott.

Havily tudta, hogy a harcos négyezer éves, de ezt szinte fel sem tudta fogni. Fáradtnak érezte magát, és fájt a nyaka. Most ütött ki rajta, hogy a múlt éj szaka alig aludt valamit.

− Nézd, Marcus, nem kell ragoznunk ezt az egészet. Az az igazság, hogy nem is értem, mi történik éjszakánként az én. vagy mondjam úgy, a kettőnk álmában. Úgy látszik, képtelen vagyok befolyásolni a történteket, csak azt tudom, hogy minden éjjel olyan tudati állapotba kerülök, amikor nagyon is ébren vagyok, és jól tudom, mit csinálunk mi ketten. Meg tudod mondani, veled mikor történik ez? Vagyis te mikor ébredsz fel?

Marcus láthatólag kényelmetlenül érezte magát, és egyik lábáról a másikra állt.

Havily elhaló hangon kérdezte:

− Azt akarod mondani, előbb ébredsz fel, mint én?

A férfi vállat vont, majd oldalvást pillantott Havilyre.

− Nagyon sajnálom, de nem vagyok hülye, hogy kidobjak az ágyamból egy olyan csodaszép nőt, mint te, különösen, ha így ébresztesz fel. Egyetlen igazi férfi sem tenné. Csak nem fogtam fel, hogy ez ennyire komoly, egészen az elmúlt éjszakáig, amikor.

Havily arca ismét lángolt. Pontosan értette, mire célzott a harcos. Kezével takarta el a szemét, mert nem tudott a férfire nézni. Már önmagában véve az is igencsak szégyenteljes volt, hogy bizonyítékát lelte a férfi orgazmusának, ám hogy erről még beszéljenek is. inkább süllyedt volna a föld alá. Ebben a helyzetben az igazság igazán kiborította. igazából nem is ismerte ezt a férfit, most mégis itt van, és Marcus. spermájára terelődik a szó.

A férfi a kanapéval szemközti székhez lépett, majd leült.

− Havily. igazán sajnálom. A fenébe is, már nem tudom meg nem történtté tenni. De igazad van. ennek valahogy véget kell vetnünk.

− Mint már mondtam, igazából nem voltam biztos benne, mi is történik kettőnk között. Az egész olyan valóságosnak tűnt, mégis volt valami feketeség, ami körülvette a teret, ahol mi ketten voltunk. Te is észrevetted?

Havily leejtette kezét a szeme elől és hátradőlt.

− Igen, én is láttam.

Marcus bólintott, és az arcáról sugárzó őszinteség végre oldotta a lány zavarát. Havily most így szólt:

− Kérdésem a következő: ha megint eljönnék hozzád, felébresztesz engem idejekorán, hogy véget vethessünk ennek a lehetetlen helyzetnek? Hogy ez többé ne történhessen meg?

Marcus pillantása elgondolkozó volt, mintha Havily szavait mérlegelné. Végül azt mondta:

− Felébresztelek még idejében, és megígérem, nem próbállak álomba ringatni vagy elcsábítani téged. Többé nem fordul elő.

Havily mélyet sóhajtott.

− Köszönöm neked. Igazán. hálás vagyok. − Azzal felállt. − Van itt még valami, amivel engem bíztak meg. Meg kell kérdeznem tőled, visszatérsz-e a Vér Harcosaihoz, hogy velük szolgálj? Mit mondjak a főnökömnek?

Erre Marcus is felállt.

− Úgy értsem, Endelle küldött, hogy az ő nevében kérj engem?

Havily bólintott.

− Szóval azt várta tőled, hogy rábeszélj engem?

Havily hirtelen elmosolyodott.

− Szerintem ő még a kilencezer éve alatt sem ismert meg téged igazán. Én magam is tudom, mennyire csökönyös vagy. Ami azt illeti, sok közös vonás van kettőtökben. Nos, minthogy Endelle tudott arról, ami kettőnk között történt a palotájában. a kettőnk közti vonzalomról… ezért úgy gondolta, bizonyára van rád némi befolyásom. De nem sok olyan dolog van, amit kevésbé tartanék valószínűnek, mint azt, hogy te valaha is visszatérsz a Másik Földre. Vagy talán tévednék?

− Nem tévedsz. Nem térek vissza.

Később, az est folyamán Havily az ágyában feküdt és a mennyezetet bámulta. Mélyet sóhajtott. az elmúlt pár órát azzal töltötte, hogy felidézte magában látogatását a Halandók Földjén és a Marcusszal folytatott beszélgetést.

Még nem tudta elhinni, hogy nem a harcos, hanem ő maga volt az, aki éjszakai légyottjaikat előidézte.

Ismét felsóhajtott. Nagyon fáradt volt, és mindennél jobban kívánta az alvást.

A baj csupán az volt, hogy attól félt, megint arra ébred majd, hogy Marcuson lovagol.

Ám már a férfi puszta gondolata, hogy vele lehet és szerelmeskedhet vele, száműzte agyából a fáradtságot.

Felnyögött, aztán kikászálódott az ágyból. Másmilyen hálóing volt rajta, és azon tűnődött, vajon tetszene-e ez Marcusnak. Naná. Neki is tetszett Marcus a hosszabb hajjal. Hozzászokott már a harcosok hosszú hajához, amit rendkívül szexisnek talált.

Épp odasétált az ablakhoz, mikor érezte, hogy mögötte a levegő vibrálni kezd. Villámgyorsan fordult meg, szíve hevesen kalapált.

− Marcus? − suttogta. Hát mégis ő jött el hozzá? Talán további beszélgetésre vágyott? Ó, lehet, hogy ágyba viszi majd őt? A remény felébredt benne. − Marcus?

Egy férfi tűnt elő a semmiből − méghozzá egy jókora, izmos alak, halovány kékes bőrrel.

− Nem egészen − felelte.

− Kicsoda maga? − Havily hátrált egy lépést. Nem ismerte ezt a vámpírt, hatalmas termetű volt, akárcsak egy harcos. Kard azonban nem volt nála, és bőr mellvértet sem viselt. De inget sem, csak fekete bőrkiltet és harci szandált. Bőre nagyon sápadt volt, szépsége földöntúli. Ó, magasságos ég.

− A nevem Crace − szólt nyugodtan a férfi, hangja csábosán szexis volt.

Havily már azon volt, hogy felemeli a karját, és eltűnik onnan, ám a vámpír puskagolyó sebességével lökte kezét a levegőbe, ő pedig érezte az őt körülvevő erőteret, ami pokoli erős volt. Havily pánikba esve megpróbált ismét eltűnni onnan, ám képtelen voll rá. Már mozdulni sem tudott.

− Mit akar? − kiabálta.

A vámpír pillantása először végigsiklott a testén, majd ismét találkozott a pillantásával.

− Mindenekelőtt a vérét. legalábbis egy jó adagot belőle. Aztán a többit majd meglátjuk.

Ó. magasságos ég. Ó, Uram!

Havilynek csak egy esélye maradt. Mélyen a saját elméjébe hatolt, és onnan küldött segélykiáltást egyenesen Medichi Harcosnak. Halál vámpírja… a hálószobámban! harsogta telepatikusan.

− Ó, a francba! − kiáltott fel a vámpír. − Szóval telepatikus összeköttetése van, mi? Mindegy, a lovagja akkor sem ér ide idejében, aranyoskám.

Azzal a nagy test, hosszú vámpírfogait kieresztve, rávetette magát. És mögötte Havily a halál újabb négy vámpírját pillantotta meg, akik ott termettek a hálószobájában, nyilvánvalóan azért, hogy végignézzék a mulatságot, és megvárják, míg sorra kerülnek.

Mikor a tühegyes fogak a bőrébe hatoltak, Havily felsikoltott fájdalmában. Ez a szörnyeteg sebet ejtett a nyakán. Gondolatai sebesen cikáztak: vajon működik-e a telepatikus összeköttetés? Mert ha nem, hát az Úr legyen irgalmas hozzá.

Medichi elméjének mélyén Havily segélykiáltása úgy hatott, mint egy ragadozó madár vijjogása. Csakhogy nem hagyhatta abba, amivel épp foglalatoskodott, hogy egy áttűnéssel máris ott teremjen a lány mellett. A halál három vámpírjával hadakozott a Halandók Földjén, a White Tanks dimenziók közti Határvidékén.

Márpedig oda kellett jutnia Havilyhez.

Ideje hát igazán komolyan venni a dolgokat. Hirtelen előkapta tőrét az övéből, és miközben jobb kezével hárította el a felé csapó kardokat, elhajította a tőrt, mely az egyik szépfiú szemében kötött ki. A szarházi üvöltve bukott hátra.

Medichi megérezte maga mögött a levegő rezgését. Villámgyorsan fordult meg, lebukott, majd mélyen a második vámpír gyomrába döfte a kardját. Szinte ugyanebben a pillanatban perdült vissza természetfölötti gyorsasággal, hogy kivédje a feléje csapó kardot.

Ez az utolsó ellenfele igencsak képzett harcos volt. talán japán, aki értett a kardvíváshoz. A pengék összecsaptak, és ez a küzdelem borzasztó sokáig tartott. Medichi egy áttűnéssel került a rohadék háta mögé, kardja a gerincébe hatolt.

Nem várta meg, hogy újabb vámpírok jöjjenek, még Jeannie-t sem hívta fel, hogy „takarítást” kérjen. Azonnal oda kellett érnie a Camelback Mountainhez.

Egy áttűnéssel termett Havily házának verandáján. A hálószoba ablakán át látta, hogy egy óriási termetű vámpír alakja rajzolódik ki a holdfényben, amint épp hátrafeszíti a lány törékeny testét, úgy issza a vérét. Havily sikoltozott és ököllel püfölte a harcost, de ugyan mi esélye lehetett így annak tekintélyes izomerejével szemben? Aztán mozgása lelassult, karjait erőtlenül ejtette maga mellé.

Medichi kinyújtotta a karját, erőteret képzett, úgy törte be az ablakot, hogy az üvegszilánkok kifelé repültek, nem Havily felé.

A lány vérét szívó harcos felemelte a fejét. Medichi szinte lassítva figyelte, ahogy kihúzza fogait Havily nyakából, aztán mosoly ül ki a szarházi pofájára. Eufórikus arckifejezéssel dobta a padlóra a lány testét. Havily szeme csukva volt, tehetetlenül feküdt.

Medichi leszegte állát, és karddal a kezében rontott a vámpírnak, ám mielőtt még átlépett volna az alacsony ablakpárkányon, a vámpír felemelte a kezét és nyomban eltűnt. Helyette másik négyet pillantott meg Medichi a halál vámpírjai közül. Medichi már a szobában volt, harcra készen, ám ekkor ez a négy vámpír is eltűnt. Szent szar. ez azt jelentette, hogy annak az első szarházinak kellő ereje volt ahhoz, hogy magával vigye őket. Ugyan ki lehetett ez a vámpír, aki közel olyan képességekkel rendelkezett, mint maga a Parancsnok?

Mindegy, most nem ez a fontos.

Hanem Havily. mindenekelőtt vele kell törődnie.

Kardját visszaparancsolta a házába, majd letérdelt Havily mellé, hogy megvizsgálja. Szentséges ég. a torka össze volt szabdalva. Karjába vette a lányt, ám ő hevesen ellenállt és kiáltozott. Ez rendjén is volt, leszámítva, hogy éles körmeit a harcos karjaiba vájta.

− Hé, hé. − suttogta Medichi. − Havily, én vagyok az, Antony. Itt vagyok veled. az a vámpír már elment.

Havily erre megnyugodott, levegő után kapkodott, majd felkiáltott, kezével véres torkához kapott.

− Elment a vámpír?

− Igen, már eltűnt. Biztonságban vagy.

Medichi a nappaliba vitte a lányt és lefektette a kanapéra. Havily azonnal felült, mintha attól félne, hogy a vámpírok megint visszajönnek. Kezét még mindig a torkára szorította, ujjai között vér szivárgott, lábai pedig remegtek. Ó, a francba.

Medichit elöntötte a düh. Szerette volna annak a rohadéknak a vérébe mártani a kardját, és a padlóra csorgatni, míg csak meg nem döglik.

Tudta, hogy Havily nyakán a seb begyógyul, így sokkal inkább aggódott a lelki stressz miatt. Hisz ma éjjel a lányt megtámadták, és a halállal kellett szembenéznie. Gyorsan kezébe kapta karton vékonyságú telefonját, és miközben Havily mellé térdelt, benyomta a kívánt számot. Szabad kezével gyengéden simogatta a lány karját.

− Központ.

− Szevasz, Jeannie.

− Mi a helyzet, Medichi? − A központos lány hangja mindig vidám volt.

Medichi el is mosolyodott volna, ha nem lett volna ilyen cudar hangulatban.

− Alisonnal kell beszélnem. Tudod kapcsolni? Mondd, hogy nagyon sürgős.

− Hát persze. egy pillanat. − Hirtelen csend támadt.

Nem egész egy perccel később Alison álmos hangját hallotta.

− Szia, Antony. Mi baj van? Történt valami, mert rosszat sejtek. Kerrick jól van?

− Nem a férjedről van szó. Havily miatt hívlak. Megtámadták a saját házában. Halál vámpírjai voltak. ide tudnál jönni?

Alison nem felelt, a telefon pedig süket volt, Medichi csodálkozva nézett a készülékre. Vajon miért szakította meg a vonalat Alison válasz nélkül? Már épp hívta volna újból a központot, mikor megérezte a levegő rezgését maga mellett. Már talpon is volt, kezében ismét karddal. ám ezúttal legnagyobb megkönnyebbülésére Alison állt ott. Hát persze, hogy eljött.

Az asszony előbb a harcos kardjára, majd a kanapén fekvő lányra pillantott.

− Havily, mi történt? − kérdezte halkan Alison.

Medichi arrébb ment néhány lépést. Érezte, hogy az Alisonból áradó együttérzés és aggodalom betölti az egész szobát. Pár perc múltán Havily megnyugodva pihent Alison karjában. Arcába visszatért a szín, néhányat pislogott, majd a kezébe kapott egy papír zsebkendőt, hogy megtörölje az arcát.

Alison most Medichihez fordult:

− Antony, nézz utána, légy szíves, hogy Horace ide tudna-e jönni egy pár percre. Jó lenne, ha kezelésbe venné Havily nyakát.

A harcos bólintott Alison felé, majd ismét füléhez emelte a telefonját.

Ismét Jeannie hangja jelentkezett a vonalban.

− Hogy van a lányunk?

− Kéne Horace. − Mire hallotta, hogy a központos rémülten felsóhajt. − Csak egy kis kozmetikáról lenne szó. a torkán.

Jeannie sosem káromkodott, ám az a sor trágárság, ami most elhagyta a lány ajkát, még Medichit is meglepte.

− Jól vagy? − kérdezte Jeannie-től.

− Épp most jutott a fülembe néhány dolog. Horace öt perc múlva ott lesz. Eddig Santiagóval volt az Awatukee Határvidéken. Ne aggódj, jól van a bajtársad. csak egy kis karcolás.

Medichi felnevetett. A karcolás alatt azt értették, hogy elég mélyen belevágtak az izomzatba, ám artériát nem ért.

− Jó, kösz. − mormolta a készülékbe. − Mihelyt értesítetted Horace- t, Thorne-nal kell beszélnem. Valószínűleg egész éjszaka itt kell maradnom.

− Semmi gond, duhuro.

− Jeannie, mi az ördögért hívsz minket már megint így?

− Csupán szeretetből. − Azzal vihorászva tette le a telefont.

Medichi kedvelte a központos lányokat, de a duhuro szó hallatán mindig libabőrös lett. Valami ősi nyelvből vett szó volt ez, és a szolga, valamint a gazda különös kombinációját jelentette. Nem illett egy harcoshoz, aki minden éjjel életeket oltott ki ebben a kegyetlen háborúban.

Alison pillantása találkozott az övével.

− Azt hiszem, Endelle-re is szükségünk lesz ebben az ügyben. Érzésem szerint itt valami súlyos dologról van szó. kitervelt dologról, aminek még nincs vége. Szerinted?

− Szerintem is. Jeannie most hívja Thorne-t.

− Helyes. Mindkettőjükre szükség van.

Medichi egyetértően bólintott.

Havily kissé oldalvást fordult, és ő is Medichire pillantott. A harcosnak egy pillanatra a lélegzete is elakadt. A két nő még így smink nélkül és kócosan is a szépség megtestesítői voltak, és ez mindig ledöbbentette őt. Megköszörülte a torkát.

− Itt szándékozok maradni arra az esetre, ha Havily megint látogatót kapna. Te akarod hívni Endelle-t, vagy hívjam én?

Medichi egyenesen Alisonra nézett, az pedig őrá. Olyan feladat volt ez, mint ezernyi mérges kígyóval telt lukba nyúlni.

Ám Alison felnevetett.

− Látom már, hogy lesz ez az elkövetkezendő ezer évben. Hisz én lettem a királynő pohárnoka, nem igaz? A hírnök, akit rendszerint lelőnek, mi?

Medichi mosolygott és valamelyest enyhült benne a feszültség.

− Te magad mondtad, hogy az Átlépők Őrangyala vagy. Saját fülemmel hallottam. Bocs, Alison, de azzal a poszttal együtt jár néhány szar munka is.

Alison részéről újabb nevetés volt a válasz.

− Kétségkívül az lesz a legjobb, ha én megyek hozzá. − De aztán Havilyhez fordult, és megszorította a vállát. − Jó lesz így neked is?

Havily kibontakozott Alison karjaiból és bólintott.

− Kösz, Alison. Részemről rendben van. Nagyon sokat segítesz, Antony pedig majd vigyáz rám.

Alison pillantása ismét Medichire esett és újfent elmosolyodott.

− Nincs is klasszabb harcos Medichinél. Csak Kerneknek meg ne mondd, hogy ezt mondtam. Ő egy kissé. féltékeny típus.

Medichi felnevetett.

− Bocs, de ezt nem garantálhatom. A te breh-ed olyan átkozottul erős, hogy mindig jólesik leszállítani egy kicsit a magas lóról. − Kerrick a poklok poklát járta be, mikor Alison pár hónappal korábban feltűnt az életében. Medichi végignézte, milyen elképzelhetetlen kínokat állt ki a breh-hedden nyomásában. De Alisonért megérte szenvedni. Ez a nő mindannyiuk életébe reményt hozott, és boldogsággal töltötte el bajtársukat, a szerelmét ajándékozta neki és a gyermekét hordozta a méhében.

Alison felállt, majd szó nélkül felemelte a kezét és eltűnt. Medichi hátrált egy lépést, majdnem hanyatt esett, mert ahogy Alison a kezét emelte, a harcos meglátta kigömbölyödött hasát.

Tudta, hogy Alison terhes, de csak most látta először így a valóságban.

És Kerrick gyermekét hordozta.

Medichi elméjében felvillantak a képek rég elhunyt feleségéről és annak gömbölyű hasáról. Fájdalom hasított most belé, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Torka úgy összeszorult, hogy csak nehezen jutott levegő a tüdejébe. Hosszú, hosszú ideje nem gondolt már rá, legalábbis nem ilyen formában, ami eszébe juttatta meg nem született gyermeküket. És ma este mégis arra kényszerült, hogy rá gondoljon. A francba is.

− Mi baj van, Antony? − kérdezte Havily.

Medichi a lány felé fordult, bizonytalanul, mert nem tudta, mit feleljen.

− Idegesnek látszol. Jól vagy? Miattam aggódsz? − Azzal a torkához emelte a kezét, mire arca fájdalmasan megrándult. − Velem minden rendben. de tényleg.

Medichi mélyen beszívta a levegőt, majd elűzte gondolataiból a fantomokat. Most már Havilyre összpontosított.

− Endelle majd ad nekünk valamilyen útmutatást ezzel a támadással kapcsolatban. Csak kigondoljuk, mi legyen a következő lépés.

De ugyan mi az ördögöt tehetnének? Hisz Havilyt a saját otthonában támadta meg egy igencsak erős vámpír, akiről ő semmit sem tudott. Ki lehetett az a szarházi, aki csak úgy a feje tetejére állította körülöttük a világot?

Ismét odament Havilyhez, odatérdelt a kanapé mellé.

− Tudnál mondani valamit erről a halál vámpírjáról, aki megtámadott téged? Még sosem láttam, de jó nagydarab volt. mint egy harcos.

− Úgy hívják, Crace. Ő maga mondta, hogy a neve Crace.