8. FEJEZET

Medichi egy bárszéken ült a Cave-ben, abban a lepusztult bárban, ahová már csak a Vér Harcosai jártak. Cabernet Sauvignon-t kortyolgatott; a Harcosok közül ő volt az egyetlen, aki inkább bort ivott, nem pedig tömény italokat. Szerette a jófajta vörösbort.

Már rég a White Tank Mountains keleti lábánál lett volna a helye a saját villájában, hogy végre ágyba bújjon. Ám miután egy kis időt Havilyvel töltött, vigasztalhatta őt, érezhette frissen mosott hajának illatát, valamint ahogy a lány mellei az ő mellkasának feszültek, idegei igencsak felborzolódtak. Nem jött álom a szemére.

Ezért úgy gondolta, jót tenne egy pohár bor egy olyan helyen, ahol nem egy szép hölgy bódító illata lengi körül, hanem a háború szaga. Ez majd lehűti a kedélyeit.

Hálás volt Marcusnak azért, hogy hirtelen felbukkant. Naná, hogy hálás volt.

Mert még az a rövid perc, míg karjában tarthatta Havilyt, az is arra emlékeztette őt, amit hosszú évszázadok óta nélkülözött, és valami összeomlott benne. Kiégett bábuként ült, és magányossága nyílt sebként tátongott.

Hogy a fene enné meg.

Felhajtotta maradék borát, holott ilyet sosem tett. Mindig is lassan ízlelgette a fenséges nedűt. Most azonban − évszázadok óta először − valami keményebbre vágyott. Mondjuk egy whiskyre.

Az új biliárdasztal mellett a levegő leheletnyi rezgése talpra parancsolta őt, és már épp kezébe kapta volna a kardját. Mert ugyan ki jönne napközben a Cave-be? Szívverése tüstént felgyorsult.

Thorne jelent meg előtte.

Hála Istennek.

Egyszerre szólaltak meg, mindkettőjük ajkát ugyanazon szavak hagyták el.

− Te meg mit keresel itt?

Medichi visszahuppant bárszékére, és néhányszor mélyet lélegzett. Keze még remegett az adrenalintól, mely hirtelen lövellt ereibe. Mostanában mindannyian felfokozott idegállapotban voltak.

− Szóval mi az ördögöt keresel te itt? − ismételte Thorne.

Medichi a bárpult felé fordult, és minthogy ujjai még remegtek, minden erőfeszítésére szükség volt, hogy ne öntse mellé a bort, miközben poharát újratöltötte. Aztán kortyolt egy jó nagyot, majd hosszasan sóhajtott.

− Új hírem van számodra, főnök. − Azzal odafordult a Vér Harcosainak vezéréhez. Thorne szeme − mint mindig − vérben úszott. Ez a kialvatlanság biztos jele volt.

− Miféle új hír, he? − Thorne felvonta szemöldökét, két kezét csípőre tette. − Csak először azt áruld el, hogy miért nem vagy otthon az ágyadban, miért nem alszol?

− És te miért nem?

− Én kérdeztem előbb, te seggfej.

− Visszamentem Havilyhez, hogy meggyőződjem róla, biztonságban van.

Thorne pár lépést tett felé, közben a mögötte sorakozó bárpolcokat vizslatta, míg minden kétséget kizáróan megtalálta, amit keresett. Ott volt a kedvenc itala, a Ketel One.

− Na és hogy van Havily?

− Ki van borulva. A házát elözönlötték a Milícia Harcosai.

− Hányan vannak ott?

− Legalább két tucat.

− Helyes. − Azzal az ital után nyúlt, lecsavarta a palack kupakját, majd töltött magának háromujjnyit. Vett egy mély levegőt, fejét hátravetette, és egy hajtásra leküldte torkán az italt.

Thorne megviselt harcos volt. Még szarkalábak is húzódtak mindkét szeme mellett, ami pedig elképzelhetetlen volt a Másik Földön, csak nem úgy, hogy valaki minden éjjel csatázik, szabad idejében Endelle-lel perlekedik, közben rendesen iszik, és sosem alszik. Thorne számára láthatólag az volt az egyetlen kikapcsolódás, mikor minden hajnalban meglátogatta húgát a Teremtő Kolostorában. Thorne igazi szerető és odaadó fivér volt.

Thorne egy koccanással a bárpultra tette a poharát, majd Medichire nézett.

− Szóval. mi az az újság? Vagy csak annyi, hogy Havily jól van, és a Milícia Harcosai őrzik a házát?

− Dehogyis. Még ott voltam, amikor hirtelen felbukkant Marcus.

Medichi hallotta, hogy Thorne lélegzete hirtelen kimarad, majd megragadta a karját és megszorította.

− Na, ne szívass, öregem!

− Visszajött. A dezertőr visszatért.

Thorne feje úgy rezgett, mintha áram ütötte volna meg, aztán szaggatottan sóhajtott fel.

− És itt is marad? Mondd, hogy itt marad!

− Hát. nagyon ki volt akadva, mikor meglátta, hogy átkarolom Havilyt.

Thorne kutatóan nézett Medichi szemébe, ő pedig határozottan bólintott.

− Szóval azt hiszed, hogy a breh-hedden elkapta őt?

− Nagyon úgy néz ki. Nekem például valahogy így köszönt: Vedd le a mancsod a csajról, te seggfej!

Thorne enyhe mosolya erre széles vigyorrá terebélyesedett, örökké komor arckifejezése felderült. Aztán újfent a Ketel után nyúlt.

− Hát. köszönjük meg a Teremtőnek az ilyen apróbb szívességeket is.

− Szóval ez a teljes felvétel? Semmi több? − kérdezte Crace. Az íróasztalánál ült abban a hivatalban, amit négy hónappal korábban Greaves egyik magas rangú tábornokától csaklizott el. Rith épp most játszotta le neki azt a DVD felvételt, ami a Superstitions elleni támadásról készült. Ennél az akciónál Rith személyesen robbantotta fel azt a gyújtóbombát, ami arra volt hivatott, hogy kioltsa Luken Harcos életét. És láthatóan minden rendben folyt. akkor hát miért fulladt kudarcba az akció?

Rith mellette állt, és igencsak csendben volt, mindössze ennyit tudott kinyögni:

− Igen − felelte roppant szűkszavúan. − Ez az egész felvétel. Thorne Harcos már fél perccel azután ott termett, hogy Luken Harcos a földre zuhant.

− Kurva nagy pech − mormolta Crace, és a látottak fölötti nemtetszésének még egy röffentéssel is hangot adott. Úgy gondolta, a lángok csaphattak volna magasabbra is. ám a színük tetszett neki: rózsaszín, zöld, sárga. igazán látványos ez a szarság. De hogy a bús francba történhetett, hogy az a harcos nem halt meg? Ugyan mi értelme volt ennek az egész látványos tűzijátéknak, ha senki sem halt bele?

− Van azonban még valami, ami bizonyára elkerülte a figyelmét − folytatta Rith, majd mindkét kezével a számítógép billentyűzete felé intett. − Megengedi?

− Hát hogyne − felelte Crace, és arrébb lökte magát a görgős irodai székével. Ösztöne azt súgta, hogy ezt a vámpírt, aki előtte olyan alázatosnak mutatkozik, itt helyben meg kellene ölnie. Meg is tenné, csakhogy Greaves kedvelte ezt a kis szarházit.

És a kis szarházi ráklikkelt egypár helyre a képernyőn, majd azt mondta:

− Itt van. Halványan látszik az a vörös haj. Csak akkor épp messze voltam, és már távozni készültem. Ezért nem láttam, hogy egy harmadik személy is érkezik. Felpakoltam a kamerát meg az állványt, és eltűntem onnan. Csak később vettem észre ezt az újabb fejleményt.

Crace egészen közel hajolt a képernyőhöz.

− A kurva életbe. szóval úgy gondolja, hogy ez itt Morgan vámpír? − Crace még mindig a szájában érezte a lány vérének különleges ízét. Még a szívverése is felgyorsult, ha erre gondolt.

− Igen, úgy gondolom.

− És mi az ördögöt keresett a helyszínen? − kérdezte Crace.

− Igazából az a kérdés: vajon honnan tudta Thorne Harcos, hogy Luken Harcosnak segítségre van szüksége?

− Úgy érti, valaki sürgősen értesítette? − Crace a homlokát ráncolta.

− Biztosan nem tudhatom. De Morgan vámpír különös kapcsolatban áll Luken Harcossal. Ezért azt hiszem, azt is tudta, hogy a harcos bajban van.

− Telepatikus kapcsolatban vannak?

− Nem feltétlenül, de úgy gondolom, lehetséges, hogy Medichi Harcossal van ilyen összeköttetésben. A harcos ezért érkezhetett olyan sebesen a házához tegnap este.

Na ne játszd itt a Sherlock Holmest, gondolta magában, hangosan azonban csak ennyit mondott: − Folytassa.

− Thorne Harcos magától semmiképpen sem tudhatott arról a gyújtóbombáról, sem arról, hogy egyik harcosa padlón van. Gondoskodtam arról, hogy az Awatukee Határvidéken − ahol Thorne harcolt − bőséggel jelen legyenek a halál vámpírjai, hogy lefoglalják. Mégis odaért, pedig Luken Harcos keményen a földre zuhant, és mint ön is láthatta, képtelen volt arra, hogy bárkit is segítségül hívjon.

− És úgy gondolja, Morgan vámpír valami módon tudomást szerzett Luken Harcos súlyos sérüléséről és közbeavatkozott?

− Igen, így gondolom.

− Ám, ha nem volt közöttük telepatikus kapcsolat, akkor mégis hogyan magyarázza ezt?

− Emlékszik a tegnap esti gyorsjelentésekre?

− Igen.

− A Látnokok egyik tudósítója rendkívüli helyzetről beszélt. És legalább hat másik jelentés érkezett a Látnokok Erődjéből az elmúlt huszonnégy órában Morganről. Az egyikben az állt, hogy képes belépni a sötét foltba.

Crace erre felvonta a szemöldökét. Némi kétkedéssel fogadta a Látnokok próféciáit.

− Ezzel arra céloz, hogy a sötét folton át talált rá Luken Harcosra?

− Igen, lehetségesnek tartom. Ez sok mindent megmagyarázna. mindenekelőtt azt, hogy gyakorta tűnik fel a jövőre vonatkozó előrejelzésekben.

Crace a fejét csóválta. Tudomása szerint csak Endelle rendelkezett azzal a képességgel, amellyel be tud lépni a sötét foltba. Ez pedig már a Harmadik Dimenzióba tartozók képessége volt, amivel még maga Greaves sem rendelkezett. Hát igen. ezért támadtak kételyei a hírrel kapcsolatban.

− És mindezt azért mondja el nekem, mert.

− Mert tudom, hogy az egyre erősödő képességein túlmenően is érdeklődést tanúsít Morgan iránt.

Crace még annyira sem bízott Rith-ben, mint amennyire megvetette. Megérezte a férfi kétszínűségét és cselszövéseit, ám mindez most nem számított. E pillanatban valami oknál fogva az állt Rith érdekében, hogy megossza Crace-szel az információkat Havily Morganről, és ez most így volt rendjén. Talán egyszerűen csak ő is azt akarta, hogy a lány eltűnjön a képből, ahogy azt Greaves is óhajtotta. Mert ha Havilyt holtan tudhatják, az neki újabb jó pont a Parancsnok részéről.

Crace érdeklődése Havily iránt pedig valóban egészen más természetű volt. Az igazat megvallva, fütyült a lány természetfeletti képességeire. Ő csak a vérét akarta. de folyton-folyvást.

Még soha nem érezte magát ilyen jól ebben a hosszú, kurva életben.

Behajlította jobb karját, és érezte dagadó bicepszét. Szarni rá, ha a Morganről szóló gyorshírek nem igazak. A vére pontosan olyan hatással volt rá, mint a haldoklók vére: fokozta fizikai erejét és a libidóját, valamelyest javította normál emberi képességeit is. Tehát? Lehet, hogy igazi kincsre bukkant.

Rith ellépett a számítógép mellől, majd az asztalt megkerülve szembe állt Crace-szel.

− Van itt még valami. Bizonyos összefüggés áll fenn a jövőbeni előrejelzések között.

− Éspedig?

Mióta Crace Rith vámpírt ismerte, most először látott némi színt az arcán. alig észrevehetően, de azért most mégiscsak halovány rózsaszínre váltott. Ugyan mi a franc lehet az oka?

− Morgan vámpírról és arról a halandó szárnyas nőről van szó. Végre az is felbukkant a jövőbeni előrejelzésekben.

Crace előrehajolt székében, majd felállt.

− Mi a fenéről beszél? − Mozdulata olyan gyors volt, hogy széke hátraszánkázott és a kőfalnak ütközött. − Az elmúlt négy hónapban egy szót sem hallottunk semmiféle szárnyas halandóról, most meg hirtelen összefüggést találnak e között a két nő között. Olyan kurvára biztos ebben?

− Igen.

Crace tudta, hogy ez a szarházi elhallgat valamit. mégpedig valami fontosat.

− Mondja meg, mit akar, Rith!

− Nos. őt akarom, ezt a szárnyas halandót, aki állítólag repülni tud.

− Miért? − Crace tudta, hogy amit az ellensége most fog mondani, az az igazán fontos.

− Mert ő ugyanazt jelenti számomra, mint amit Morgan önnek.

Szóval vérdonor kell neki? Nem, dehogy. Akkor meg mi? A rohadt életbe. Rith sosem fogja neki elárulni, ő pedig sosem tud majd olvasni ennek az átkozottnak a gondolataiban. Hát nem a meglepetések napja volt ez?

Crace ellazította a vállait.

− Akkor hát a lényegre térve. amennyiben történetesen együtt bukkanok erre a két nőre, ahogy azt az előrejelzések valószínűsítik, azt akarja, hogy személyesen magának hozzam el ezt a szárnyas halandót?

Rith üres pillantással nézett rá, szinte megmutatva mentális védőpajzsait.

− Lekötelezne, ha megtenné nekem ezt a szívességet.

− Akkor hát meglátom, mit tehetek magáért. − Crace mestere volt a hazudozásnak. Több módja is volt annak, hogy elpusztítson egy ellenséget.

Miután Rith távozott, Crace a hadiközpontba indult. Végignézett a jelenlévő magasrangú személyeken, ám ügyet sem vetett az öt tábornokra, hanem egyenesen a hatodikra nézett. Leto tábornok volt az, a Vér Harcosainak korábbi tagja. Kimondottan utálta Letót, és a legkevésbé sem bízott benne.

A nyomkövető hálózat képernyőjéhez lépett, és beütötte a koordinátákat, hogy megjelenítse a Metró Phoenix körzetet a Halandók Földjén. Egy szárnyas halandónak a természeténél fogva igen erős kisugárzással kell rendelkeznie ahhoz, hogy a hálózat jelet fogjon és kimutassa. Ha egyszer megtalálja, hol van, máris a nyomába eredhet.

Most Letóra pillantott. Mennyire megvetette ezt a szarházit, aki Alison Wellsszel harcolt a Tolleson arénában és veszített ellene. Magas volt, legalább egy hüvelykkel magasabb Crace-nél, és igencsak fejlett izomzattal rendelkezett. Szeme élénk kék, fekete haja hosszú, mint a harcosoké, amit hagyományosan a cadroen-nal fogott hátra, mintegy emlékeztetve a magasrangúakat, hogy ő egykoron a Vér Harcosaihoz tartozott. Ugyan ki nem szarja le?

Odaintette magához Letót, utasította, hogy tartsa szemmel a nyomkövető hálózatot, egyben elmondta neki, mi az, amit tulajdonképpen keres. Arra kérte a tábornokot, hogy mihelyt kellően erős jelet fog erről a szárnyas halandóról, azonnal értesítse őt. Ő maga addig is a kovácsműhelyében tartózkodik.

Leto becsületére legyen mondva, hogy csupán az orrcimpái remegtek meg kissé, majd válaszolt:

− Igenis, Fő Adminisztrátor úr.

A Gazda lett volna a helyes megszólítás, ám Crace úgy vélte, a tábornok inkább a nyelvét harapta volna el.

Mikor Crace egy áttűnéssel az épületkomplexum gyomrában termett, − mélyen a föld alatt, az ő gyönyörű kovácsműhelyében −, szinte megborzongott a jövőbeni kilátásokra gondolva. Ha valóban valami összefüggés van Havily Morgan és a szárnyas halandó között, akkor hamarosan kedvenc vérdonorja társaságában lehet − gondolta magában Crace.

Mennyire kedvelte a szinkronicitást.

Közeledett az este hét óra, Parisa Lovejoy pedig a fürdőszobában a tükör előtt állt. Fekete csipkés bugyit viselt, semmi egyebet. Felszínesen szedte a levegőt, szeme égett, háta szinte lángolt.

Tíz napot várt. Ezt sosem léphette túl, mert akkor spontán történt meg a szárnybontás. Az elmúlt tíz évben, mióta az az esemény hatalmába kerítette a testét, mindeddig csakis teljes magányban és titokban bonthatta ki a szárnyait. De mindennél jobban félt attól, hogy ez a különleges képessége a nagy nyilvánosság elé tárul.

Lehunyta a szemét. Mélyen szívta be a levegőt, aztán lassan engedte ki. Ezzel egyidejűleg ellazította a kemény, égő dudorokat, melyek V alakban sorakoztak a hátán. Ezt követte az a rendkívül fura rezgés, majd a szinte elviselhetetlen viszketés. Hányinger tört rá és megborzongott.

Ezt már előbb is meg kellett volna tennie, ám annak ellenére, hogy tudott már valamennyit a felsőbb dimenzióról, a Másik Földről, mégis aggódott amiatt, hogy ő, az egyszerű emberi lény − egy halandó - képes szárnyat ereszteni. Valahogy nem volt ez normális, legalábbis nem az ő dimenziójában.

Előbb ívben feszítette meg a hátát, majd előrehajolt.

Ekkor kezdődött az a szemérmetlenül kellemes érzés, ami szinte olyan volt, mint a szex. Izgalmi hullámok bizsergették végig a melleit, majd belülről az egész testét, annak legmélyéig. És ekkor előbukkantak a szárnyai, mint jól olajozott zsanérok csusszantak ki a testéből, ahogy az a már átlépetteknél is történt, mikor szárnyat bontottak. Hálás volt, amiért tudomást szerzett a felsőbb dimenzióról. Ha nem így lett volna, bizonyosan megőrül már az első szárnybontás alkalmával.

Miután szárnyai teljesen kitárultak, felegyenesedett. Pillantása a melleire esett, melyek mindig ilyen teltek és előre meredőek voltak, mintha épp most jutott volna az orgazmus csúcsára.

Gyomrát még mindig a hányinger szorongatta, és gyengének érezte magát, mint aki épp elesni készül, ezért nagyon óvatos. Pillantása azonban most a szárnytollakra esett, a krémszínű szárnyak magasságára és szépségére, melyek a három méter magas plafont verdesték. Lehajolt, úgy nézte magát a tükörben. Talán kiábrándította őt az a tény, hogy egy komplett anomália volt itt a földön, ám a szárnyai akkor is csodásak voltak.

− Milyen gyönyörű − suttogta, tekintete balról jobbra siklott, végig a szárnyak ívein. Szíve sajgott a látványtól és a már jól ismert vágyakozástól. Jól tudta, mi ez az érzés: Hívják őt. arra szólítják, hogy lépjen át a fölső dimenzióba.

Tudott a dimenziók világáról, mert rendelkezett egy másik természetfeletti képességgel is: látomásai voltak a Másik Földről.

Legalábbis ő látomásoknak nevezte ezeket. Olyankor, mikor teljes nyugalmi állapotba hozta önmagát és megélesítette látásának fókuszát, átlátott a felsőbb világba, mintha ablak nyílna rá.

Az egészben persze az volt a legfurcsább, hogy ezek a látomások egy bizonyos férfira összpontosultak; egy nagyon magas, izmos harcosra, akiről kiderült, hogy vámpír és harcos egyszerre. De mégsem olyan volt, mint más vámpír harcosok. A Másik Földön szolgált hat másik harcossal, akiket mind név szerint ismert. A csapatukat pedig a Vér Harcosainak hívták. bizonyára azért, mert vámpírok voltak.

Vámpírok.

Már nem esett nehezére kiejteni ezt a szót, pedig ez korábban nem így volt. Mindig is azt hitte, hogy a vámpírok egy sötét mitológia szüleményei. Így aztán, mikor különleges látomásaiban megjelent neki a felsőbb dimenzió világa, mindjárt úgy jelent meg, mint a vámpírok világa. Ehhez pedig hozzá kellett szoknia. Akárcsak a szárnyakhoz.

Megjátszatta kissé a hátizmait, mire a szárnyak tüstént reagáltak, mintha izmainak nyúlványai lennének. Képes lett volna teljes szélességükben kiterjeszteni azokat, ha a fürdőszoba nagyobb lett volna. De szorosan a teste köré is tudta vonni, mintha begubózott volna.

Erős vágyat érzett, hogy meglengesse a szárnyait és repülni kezdjen, ám ezzel csak azt érte volna el, hogy felemelkedik a padlóról, fejét beveri a mennyezetbe, netán még nyakát töri.

Kinyújtóztatta bal szárnyát, és jobb kezével végigsimított a tollakon. Azok rendkívül érzékenyek voltak az érintésre. Ha meghúzott közülük egyet, az bizony fájt.

Fejét előre-hátra ingatta. Sok minden volt még, amit nem értett. Szárnyai egy évvel ezelőtt jelentek meg, kezdetben havonta kellett azokat kibontani, mostanára azonban már legkésőbb tíz naponként.

Ami pedig a látomásait illeti, a legutóbbi igencsak zavaró volt. Látta, hogy Medichi Harcos meglátogatja Luken Harcost valahol, ami kórházi szobának tűnt. Azt nem tudta pontosan, mi is történt a harcossal, csak azt, hogy csúnyán megégett. A két férfi pedig amiatt aggódott, hogy az eset miatt Luken Harcos nem tud majd repülni többé.

Medichi Harcos igencsak jóképű volt, előreugró arccsontjával és sima olívabarna bőrével. Haja fekete és igen hosszú. Néha egy bőrpánttal fogta össze, amit cadroen−nek neveztek, időnként azonban kibontotta, hogy szabadon omoljon alá.

Vajon mi ez az egész, ami vele történik? Miért van annyira rákattanva Medichi Harcosra? Mit művelt vele ez az egész dolog? Lehetséges lenne, hogy megbolondul, és ezek az élmények és történések mind csupán hallucinációk?

De csak a fejét csóválta; nem, az nem lehet. Amit átélt, az valóságos volt. Lelkének legmélyén jól tudta, hogy szárnyai léteznek, látomásai pedig valóságosak. Pillanatnyilag talán egyikre sem talált volna magyarázatot, de nem kételkedett annak valóságosságában, amit szeme látott, és amit a teste érzékelt.

Elmosolyodott. Már jó ideje ki akart próbálni valami újat. Valami oknál fogva úgy döntött, hogy ma este cselekedni fog: próbarepülést végez, még ha csak egészen aprót is. inkább csak amolyan lebegés lesz.

Továbbra is csak a fekete csipkebugyi volt rajta, és most összébb húzta szárnyait a háta mögé, hogy így átvonulhasson a házon anélkül, hogy szárnyai megsérülnének.

Fürdőszobájának ajtaja egy folyosóra nyílt, korláttal, mely az alatta fekvő kis belső udvarra nézett. Ez az udvar teljesen zárt volt, a ház közepén helyezkedett el. A körülötte lakó szomszédok tehát semmiképp sem láthatták meg.

A két szint nem volt nagyon magas, ő pedig biztos volt abban, hogy ha kiterjeszti a szárnyait, lebegve érhet le a kövezetre.

Legalábbis nagyon remélte.

Kilépett a folyosóra, majd a korlátnak támasztott létrán felmászott néhány fokot. Biztos, hogy meg akarja csinálni?

Szíve hevesebben kezdett verni. Kiterjesztett szárnyaival egyensúlyozott, majd egy enyhe csapással kissé feljebb emelkedett, rá a korlátra. Lábait megvetette a kovácsoltvason, de igyekeznie kellett, hogy egyensúlyát megtartsa − lábujjait a korlát köré görbítette, miközben kinyújtotta két karját, szárnyait úgy manipulálta, hogy se előre, se hátra ne billenjen.

Végre stabilizálódott a helyzete. Szárnyait teljesen széttárta, majd jó mély lélegzetet vett. Tényleg meg akarja csinálni?

El nem tudta képzelni, hogy festhet fekete csipkebugyiban, mezítelen melleivel, miközben szárnyait az udvar fölé terjeszti. Mégis remek érzés volt.

Tisztában volt a veszéllyel, ha netán nem jól csinálja, de erre most egyáltalán nem gondolt. Ehelyett egy szárnycsapással az alatta tátongó térbe ugrott. És ahogy remélte, szárnyai a levegőbe kapaszkodtak, ő pedig lebegve ereszkedett a kemény burkolatra.

Ő, magasságos ég!

Először repült.

Ez volt az első repülése!

Elmosolyodott, és hol az egyik, hol a másik szárnyvégét vette szemügyre. Szíve hangosan és súlyosan kalapált. Mélyet lélegzett, majd közelebb húzta szárnyait a testéhez, aztán megfordult és felpillantott a korlátra, ami legalább öt méter magasan volt, ami több, mint egy emelet.

Arra gondolt, hogy néhány szárnycsapással megpróbál ismét visszajutni a korlátra, ám ez már túl sok kockázat lett volna aznap estére. Mert mi van, ha netán túl erősen csapkod, és túljut a háztető vonalán? Vagy felkapja őt egy légáramlat, és a ház mögötti domb felé sodorja? Nem, ezt most mégsem csinálja meg, ám azt mindenképpen, hogy behúzza a szárnyait, aztán visszamegy a házba, újból felmászik a létrán a korlátra. Igen, ezt már meg tudja csinálni.

És meg is csinálta. újra. aztán újra.