1. FEJEZET

Tán meg akar halni, szépfiú?

Marcus hallotta a fejében visszhangzó szavakat, de úgy hatottak, mint fogaskerekek csikorgása. Úgyhogy nem is reagált rájuk.

Még több gázt adott, előredőlt a Harleyn, könnyedén vette be az út kanyarulatát. Mindkét karjában érezte a motor rezgését és elmosolyodott.

Napszemüveget viselt ezen a borús napon a Csendesóceán északnyugati partvidékén. Az időjárás még júniusban is zordra fordulhatott errefelé. Így volt ez ma is, és Marcus arcát ködpára, valamint szórványos eső permetezte, ám ő mégis mosolygott.

Egy hete érkezett meg számára ez a retro Harley, ő pedig végre jó időre otthagyhatta az igazgatósági tanácstermeket, hogy elhúzzon a motorral az Olympic-félszigetre. Végigszáguldott a part menti országúton, mert inkább vágyott az óceán vad hullámainak látványára, mint az erdők sűrűjére… legalábbis ezen a napon. Mert azért szeretett időnként eltűnni a vadon rejtett útjain, ahol óriás fenyők tornyosulnak a feje fölé, és a világ árnyékba burkolódzik.

Hé, lassítson már, álomlovag. Azért maga nem egészen halhatatlan.

Menjen már haza, felelt Marcus telepatikusan. A válaszom most is ugyanaz… vagyis NEM!

A Másik Föld Legfőbb Adminisztrátora, Endelle már megint ott volt a fejében, és ez így ment hetek óta.

Marcusnak pedig már elege volt abból, hogy unos-untalan ezt hallgassa: Jöjjön vissza a Másik Földre, térjen vissza a Vér Harcosaihoz, fogjon kardot és szolgáljon engem, védelmezze a seggem a bajban.

Inkább vágná le a fél tökét, semmint hogy visszamenjen.

Ugyan, Harcos, ne legyen már ilyen!

Hát igen… ez a tyúk már megint itt van, valami módon őt figyeli, olvas a gondolataiban, és valamiképpen a fejébe hatolva egyenesen hozzá beszél, újabb rohamot indítva józan megfontoltsága ellen. Ez a nő bizony igencsak erős képességekkel megáldott vámpír volt.

De egyben keményen dolgozott is. Endelle kilencezer évének zömében a Másik Földet szolgálta, mint annak Legfőbb Adminisztrátora, és hivatalba lépésének legelső napján szakított a jó modorral. Marcus egyszerre szerette és utálta őt. Pillanatnyilag azonban Endelle olyan hatással volt rá, mintha méhek zsonganának a fejében, ő pedig képtelen volt onnan elhessegetni. Mélyen felsóhajtott. Képtelenség volt megszabadulni ettől a nőtől, míg az el nem mondja a mondókáját.

Le van ejtve. csináljon, amit akar.

Most még gyorsabban hajtott, tekert egyet a gáz fogantyúján, a végsőkig fokozva motorjának sebességét, hogy a kerekek már szinte kipörögtek, a motor majdnem megperdült, halálos veszedelembe sorodva ezzel utasát. De csak majdnem.

Marcus azonban természetfeletti érzékeivel pontosan felmérte a nedves útburkolat minden egyes kis gödrét és hajlatát. Hallótávolságát olyannyira kiterjesztette, hogy minden felé tartó kocsit, netán kamiont meghalljon és észlelje, ha azok veszélyt jelentenek rá. Így aztán nagyjából biztonságban tudhatta magát.

Azért Endelle-nek egy dologban igaza volt: Marcus nem volt egészen halhatatlan. Egyetlen vámpír sem volt teljesen védett a halállal szemben. Mert ha például Marcus keményen egy sziklafalnak vágódik − vagy egy kardcsatában levágják a fejét −, az a halált jelenti számára.

Akkor meg mire jó ez az egész? Tán tényleg meg akar halni?

Fekete bőrszerkót viselt, legalábbis ez egyszer, mert ez jól szigetelt a hideg és nedvesség ellen. És a tengerparti úton száguldozva Marcus jól érezte magát. Napjainak. és éjszakáinak többségében ez az érzés elkerülte őt − egy olyan férfit, akinek milliárdjai voltak. És uram, atyám. az élete romokban.

− Újból megkérdem − szólt ismét Endelle, ezúttal azonban Marcus a fülén érezte a nő leheletét. − Meg akar halni, vagy mi ütött magába, Harcos?

− Endelle, maga meg mi a frászt csinál itt? − üvöltötte Marcus a szélbe, mert a nő teste egészen a hátához préselődött. − Hogy képzeli ezt? − Ha a motor csak egy kicsit is kisiklik az irányítása alól és megcsúszik, akkor annyi… annyit bukfencezik majd, hogy soha többé nem tér magához.

− Jó nyolcvan − vagy kilencven mérfölddel tép. Mi ütött magába?

Marcus a fogait csikorgatta, szinte köpködte a szavakat.

− Tűnés a motoromról!

− Húúú. − kezdte riszálni a csípőjét Endelle. − Ez tényleg frankó. És ez a rezgés. bizsergeti a seggemet. Nem is tudom. talán nekem is elkelne egy ilyen motor.

− Mi az ördögöt akar? − kiabálta Marcus.

− Tudja jól, miért jöttem. − Azzal Endelle még szorosabbra fonta karjait Marcus dereka köré.

− Soha nem megyek vissza − üvöltötte a harcos.

Mire Endelle beletúrt a hajába. Kit akar etetni ezzel a mesével? - riposztolt Endelle, egyenesen Marcus agyába lövellve szavait. Jó ideje növeszti már a haját, és mindketten jól tudjuk, mit jelent ez. Még néhány hónap, és olyan lesz a sörénye, mint egy igazi Harcosé.

Meg egy frászt… és most már húzzon innen a fejemből. Marcus egy hangyányit sem vett vissza a sebességből.

És most hallotta, hogy Endelle mélyet sóhajt, miközben továbbra is szorosan ölelte őt magához. − Férfit akarok! − kiáltott fel Endelle.

− Hát az nem én leszek! − kiabálta vissza Marcus, miközben bedöntötte a motort, hogy bevegye az út bal kanyarulatát.

− Nem is kértem, seggfej!

A derekát szorító karok most eltűntek. akárcsak a neki préselődő test melegsége. Na, hála Istennek!

Ám a következő másodpercben Endelle már a motor kormányrúdján ülve jelent meg, térdeit egyenesen Marcus arcának feszítette. Marcus kénytelen volt egy kicsit oldalvást hajolni, hogy lássa az utat maga előtt. Most többé-kevésbé egyenesnek tűnt. legalábbis úgy százméternyire. Hogy a franc enné meg.

− A fenébe is, Endelle… tűnjön már el a motoromról, a rohadt kurva életbe!

Térjen vissza hozzánk! Küldte Marcus agyába Endelle. Szükségünk van magára, Harcos!

Mire Endelle még közelebb hajolt Marcushoz, hogy az már tényleg semmi mást nem látott, csupán a nő két melle közti árkot a mélyen kivágott bőrmellény fölött, valamint ködtől és esőtől nedves karjait.

A kurva életbe.

Marcusnak csupán két választása maradt: az óceánpartra vezető meredek lejtő, vagy a sziklás hegyoldal fala.

Hé, bassza meg. ez már tényleg sok!

Jobbra, a tengerpart felé rántotta a kormányt.

− Micsoda hülye tyúk vagy! − üvöltötte Marcus, miközben a motorral a puszta levegőben száguldott.

Aztán természetfeletti gyorsasággal pattant ki fekete bőrdzsekijéből és fekete pólójából, majd szinte ugyanebben a pillanatban lökte ki szárnyait a levegőbe. Szembefordult a széllel, és lebegve indult. lefelé. Rendelkezett egy vámpír erejével és átkozottul gyors volt, ám nem gyorsabb, mint a gravitációs erő, mely lerántotta motorját a tengerparti szikláról. A Harley a lejtőn levágódott egypár fatörzsről, aztán végigszánkázott egy halom sziklatörmeléken, végül megállapodott egy rakás hordalékfán vagy tízméternyire a part menti hullámoktól.

Marcus szabad folyást engedett egy sor vaskos káromkodásnak.

Eközben a motor tankjában maradt üzemanyag hangos durranással robbant fel, és egy látványos lánggömb után nem hagyott hátra mást, mint szánalmas fekete füstfelhőt a szitáló ködben, esőpermetben.

Marcus a parti szélben manőverezett szárnyaival, hogy megtartsa egyensúlyát, így körözött a motor roncsai felett, ajkairól egyre csak vaskos trágárságok röppentek fel.

− Ó, milyen kár. − Endelle az egyik partra vetett jókora fatuskón állt, a motor roncsait szemlélte karba tett kézzel. Mosoly nélkül emelte pillantását Marcusra, és csak bámulta. És a kurva életbe. ez a pillantás megint olyan volt, mintha az őskorból jönne. Marcus ezt mindig elfelejtette, valahányszor Endelle jutott eszébe. A vámpírélet tartósította az izmokat, a bőrt és a csontokat, örökifjúvá tette őket, ám a szemek sosem hazudtak.

Endelle elmosolyodott. − Akkor hát abbahagyná végre ezt az elkényeztetett aranyifjú életmódot? Hajlandó újra férfihez méltóan élni?

Marcus ügyet sem vetett rá, hanem behúzta szárnyait, és egy villámgyors áttünéssel a házában termett a Bainbridge Islanden, s egyenesen a hálószobájába ment. Aztán előreszegett vállakkal nyomult a fürdőszobájába, két kezét úgy szorította ökölbe, hogy karjai szinte sajogtak tőle. A zuhanyrózsákat a legforróbbra állította, csak úgy gőzölögtek, aztán belépett a zuhany alá.

− Az ördögbe is, Marcus, mennyi időt tölt edzéssel? Isteni segge van.

Marcus szembefordult Endelle-lel, a nő pillantása pedig természetesen tüstént a nemi szervére esett. Megcsóválta fejét, és hangosan felsóhajtott. − Maguk harcosok aztán tényleg kurvára tökös legények, nekem pedig férfi kell.

− Húzzon a francba a fürdőszobámból. Sőt. a házamból és úgy általában tűnjön el az életemből! − Azzal Marcus visszafordult a zuhany felé, megragadta a szappant és a testét úgy dörgölte vele, hogy dúsan habzott.

− Jelen esetben nincs választása.

− Hogy az ördögbe ne lenne. egy szívességet kért, és azt megkapta. Leróttam maga felé a tartozásomat, úgyhogy kvittek vagyunk.

− De annak már négy hónapja. És most úgy döntöttem, hogy újabb szolgálatot kérek. Hé. most meg mi ez a védőköd? Tényleg azt hiszi, hogy nem látok át ezen a szarságon? − ripakodott rá Endelle. − De ha ettől jobban érzi magát, hát csak burkolózzon ködbe.

A köd. − gondolta Marcus. Hisz tudhatta volna, hogy semmi értelme. Az effajta védőköd arra szolgált, hogy megzavarja mind a halandók, mind pedig a Másik Földre már átlépettek tudatát. Ám ez mit sem hatott a Másik Föld vezérére. Endelle átkozottul erős képességekkel rendelkezett. Mindazonáltal Marcus mégiscsak a saját fürdőszobájában volt, és a magánélet zavartalansága őt is megillette volna.

− Egyébiránt Morgan nem alszik valami jól − közölte Endelle.

Marcus épp a mellkasát szappanozta, de keze most megállt. Endelle nemigen szólította Havily-t a keresztnevén.

Havily Morgan.

Te jó ég. Havily. A nő, akit a sors neki, Marcusnak szánt. Az egyetlen, aki után vágyott. Akivel gondolatban minden átkozott éjszaka szeretkezett.

És ez ki a francot érdekel? küldte Endelle felé gondolatban és ismét szappanozni kezdte magát.

− Mesélt az édeskömény illatról is, vámpír.

− Miféle édesköményről?

− Érzi a maga illatát, Harcos. Ez pedig tudja jól, mit jelent.

− Ne hívjon engem Harcosnak. Üzletember vagyok, és nem megyek vissza magukhoz. Még a maga kedvéért sem. És Havily, sőt senki kedvéért sem. Nekem itt a helyem, itt érzem jól magam. − Többé- kevésbé. Mindazonáltal igencsak jól berendezte az életét a Halandók Földjén, és miután egész közelről és személyesen látta ismét a háborút, azt már egyáltalán nem érezte magáénak.

− Morgan minden reggel úgy vonszolja be magát dolgozni. Tudta ezt?

Marcus lemosta magáról a szappanhabot, majd kilépett a zuhanyzóból, elvonult Endelle mellett, és felkapott egy törülközőt. Igen, valamelyest sejtette, Havily miért nem alhat valami jól. Viszont ez az ő piszkos kis titka volt, és egy frászt fogja megosztani Endelle-lel. Mert ami kettejük között folyt, az a magánügyük, és ezt a fogalmat még Endelle is tiszteletben tartotta.. akárcsak Marcus mentális védőpajzsát.

− Mindjárt gondoltam − mormolta fogai között Endelle.

− Szóval maga suttyomban nyúlkál a csaj bugyijába. Bűvös erővel akarja a hatalmába keríteni, mi?

Marcus erre felkapta a fejét, és egyenesen Endelle barna szemébe nézett. − Szóval csak ennyire tart engem, hogy azt képzeli, így akarom a hatalmamba keríteni őt?

− Nem, dehogy. Csak egyszerűen elképzelni sem tudom, mi folyik itt, mert a maga kis ribancának olyan erős mentális védőpajzsai vannak, hogy pokolian kell küszködnöm, ha át akarok hatolni rajtuk.

Marcus a szemét forgatta, majd a dereka köré csavart egy törülközőt és beviharzott a hálószobájába. Nagyon úgy nézett ki, hogy a Függetlenség Napjáig nem szabadul ettől a némbertől. és most még csak június volt.

− Nyögje már ki, mi jár a fejében, Endelle. Este tízig egyfolytában üzleti tárgyalásaim lesznek.

Marcus − miközben zokniért ment a fiókos szekrényéhez − hallotta, hogy Endelle mélyen felsóhajt. Homlokráncolva nézett a nőre; a sóhajtozás valahogy nem volt rá jellemző. Marcus felegyenesedett.

− Tán amiatt aggódik, hogy esetleg megbánt engem?

− Nem. Csupán arról van szó, hogy kurvára nem tudom, hová tegyem ezt az ügyet. Úgyhogy az a helyzet, hogy az utóbbi időben van egy érzésem, miszerint valami nagyszabású dolog történik ezzel a Morgannel. És. ez aggaszt kissé. Tudom, hogy maga valami módon randizik vele, csak még nem jöttem rá, hogyan. De azért vigyázzon magára, ha megkérhetem. És álljon készen arra, hogy valami rendkívüli történik.

− Sosem kedvelte Morgant.

Endelle Marcus felé lökte két karját, ujjait macskakaromként tárta ki, úgy kiáltotta: − És ennek mi a fasz köze van bármihez is? Az igazság az, hogy nagyjából le se szartam Havily Morgant, leszámítva azt, hogy kurva nagy csalódást jelent számomra attól a pillanattól kezdve, hogy átlépett hozzánk. Erről persze maga semmit sem tudhat, tekintettel arra, hogy az elmúlt kétszáz évben itt lógatta a tökeit. De Morgan átlépési ceremóniája kurva nagy kudarc volt és az égvilágon semmi haszna. Pedig fényes jövő állt előtte, ezért igencsak védelmezni kellett őt, hogy aztán jelentősen hozzájárulhasson a háború sikeréhez. Naná, hogy Lukent adtam mellé, mint az Átlépők Védelmezőinek egyikét, és örömmel dörzsöltem össze a két kezem, hogy, na végre. most aztán tényleg nyertünk valamit. Most meg kiderül, hogy ez a valami egy nagy szar. Átlépett, és csupán szupererős mentális védőpajzsokkal rendelkezik, emiatt rohadt nehéz a gondolataiba hatolni. Ez minden, amit tud. mentális védőpajzsok. Mi a szart érünk ezzel ebben a háborúban?

Marcus ajka önkéntelenül is mosolyra húzódott. Hisz Endelle most még valószínűleg annak sincs tudatában, hogy az ablak melletti bőrfotel karfáin áll.

Endelle lepillantott cipőinek tüsarkára.

− Na, bassza meg. a’sszem, kilukasztottam a foteljét. Óóó. mennyire sajnálom.

Marcus csak a fejét ingatta, majd odament az ágyához, és kezében a pár zoknival, dereka körül a törülközővel ült le.

− Nagyon türelmetlen, asszonyom − jegyezte meg. − Persze mindig is az volt. Egyes képességek bizonyos idő alatt fejlődnek ki. Nézze csak meg Kerricket; mostanára már tud helyet változtatni áttűnéssel, nem igaz? Erre egészen addig nem volt képes, míg be nem teljesedett számára a breh-hedden, vagyis az igazi pár meglelése Alison személyében. De most már ez is megy neki. Én például kurvára nem tudtam lebegni az első ezer évemben. Havily még csak száz éve van a Másik Földön. Adjon hát időt neki.

− Na, ide figyeljen, seggfej! − kiáltott fel Endelle. − Azt hiszem, épp most mondta ki a két legfontosabb érvemet. Először is nem hinném, hogy Morgannek ideje lenne effélére, mert valami fura érzés szorítja össze a mellkasomat, ha őrá gondolok. Figyel rám?

Marcus tarkóján kezdett égnek állni a haj, ahogy Endelle-re nézett, de azért azt mondta:

− Úgy rikácsol, mint valami kivénhedt színésznő, akit épp most rúgtak ki a Broadway-ről. Mire ez a nagy dráma?

Endelle szeme összeszűkült.

− Másodszor pedig, seggfejkém, az a nézetem, hogy Havilynek épp magára van szüksége ahhoz, hogy végre oda jusson, ahová a sors szánta. Csak visszafogja magát. ez a nagy helyzet. Mert sokkal erősebb képességekkel rendelkezik, mint azt tudná, csak nem képes azokat szabadjára engedni. Maga viszont segíthetne ebben. Hisz már jó sok évet töltött el vámpírként. − Endelle most elmosolyodott. − Jut eszembe. ahogy kivágta a szárnyait, amint a levegőben lebegett. hát ez tényleg nagyon fasza volt.

Na, ne etessen, küldte Endelle felé gondolatban. Aztán a pár zoknival kezdett labdázni a levegőben; feldobta, aztán elkapta.

− Úgysem megyek vissza − jelentette ki végül. Talán ha kellő gyakorisággal ismétli, Endelle végül felfogja. − De azért. odafigyelek majd Havilyre. − Nem bírta megállni, hogy ezt ki ne mondja. Ilyen természete volt, és igen. a breh-hedden őt is keményen magával ragadta négy hónappal ezelőtt, mikor pár napra visszatért a Másik Földre, hogy segítségére legyen Endelle-nek a háborúban. Aztán az egész úgy kezdődött, hogy megérezte a vadvirágok illatát, majd egy csókkal végződött, mely csaknem vad nemi aktussá fajult. még egy perc sem kellett hozzá. Jóságos ég. ha csak rágondolt, mit tett majdnem Havilyvel azon az utolsó éjszakán, a lány pedig kis híján hagyta. ó, egek!

De mindez már mit sem számított. Havily a Másik Földön élt, ő pedig a Halandók Földjén.

Csak éjszaka nem. Mert álmaiban a lány eljött hozzá − és ez igazából nem is álom volt − minden egyes éjszaka.

Endelle felsóhajtott. Újfent.

− Legyen bárhogy, seggfej. De ha bármi történik is ezzel a lánnyal csupán a maga vonakodása miatt, hát nagy szarba kerül. − Azzal Endelle felemelte a kezét és eltűnt. Végre.

Havily Morgant a vágy gyötörte, ő pedig ezért megvetette önmagát.

Az ágya szélén ült krémszínű neglizsében, és igencsak szüksége lett volna az alvásra. Mind szellemileg, mind testileg kimerítette őt az aznapi szolgálat Endelle asszony mellett. Hangosan felsóhajtott, ám szíve mégsem Endelle miatt volt nehéz. nem hát, hanem Marcus Harcos miatt. Amiatt, hogy még álmaiban sem volt képes távol tartani magát tőle.

Megfordult, kezével elsimította a fekete selyem lepedők ráncait. Egy héttel azután vette, hogy álmai elkezdődtek. mert ugyanilyen lepedő volt azon az ágyon, amit álmaiban látott. Álmaiban, ahol Marcus Harcossal találkozott − méghozzá minden éjszaka.

Amióta csak Marcusszal találkozott, mintha valami köztes térben lebegett volna − se itt, se ott nem volt. Marcus szeretője volt és mégsem volt az, mert ami kettejük között történt, az valóságos volt, de azért mégsem.

Nem is értette, mi történik vele, és ami még rosszabb, fogalma sem volt, hogyan vessen véget annak, ami minden áldott éjjel megtörtént. Vagyis elaludt, aztán álmában valahogy kibújt a hálóingéből, Marcust kereste, meg is találta és aztán vele volt.

Marcus ilyenkor az ágyában feküdt fekete selyem lepedőkön, mély álomba merülve. Mire ő lehúzza róla a takarót, a férfi pedig mezítelen.

Mindig hosszasan gyönyörködött a harcos erőteljes testében, mintha nem tudna betelni a látványával.

Mindig nagyon érzéki módon közeledett hozzá. orrát a férfi testének nyomta, úgy szívta be édeskömény illatát. Ettől úgy felizgult, hogy nyaki verőere hevesen lüktetett. Aztán szabadjára engedte fantáziáját, majd Marcus fölé kerekedett. Kis idő múltán a férfi felébredt − ha egyáltalán aludt. ezt Havily nem tudhatta. És az iránta ébredt vágyának Marcus számtalan formában adta jelét: csípőjével viszonozta az ő mozgását, karjai le-föl szánkáztak az övén, kieresztett vámpírfogaival a nyakát kereste.

Ám mihelyt belefeledkezett volna ebbe a gyönyörű eksztázisba, mindig, mindig és mindig elszörnyedve ébredt fel attól, amit tett. Végül már kezdte azt hinni, hogy maga Marcus teszi ezt vele, hogy erőteljes vámpír hatalmával valamiképpen odacsalja őt az ágyába, és álmában elcsábítja.

Ezért csaknem ugyanannyira megvetette Marcust, mint amennyire önmagát, amiért minden éjjel elmegy hozzá.

Ezután mindig ugyanaz következett: felugrott Marcus testéről, magához tért ebből az álomszerű állapotból, és valami fura suhanással tért vissza ágyába, térdelő helyzetben bámulva a falat az ágy fejtámlája felett. És a ténytől, hogy visszatért az ágyába, arra a gondolatra jutott, hogy az átélt élmény valóságos volt, csak épp azt nem tudta, hogyan történhetett ez meg.

Később azonban, mikor már teljesen magához tért ebből az álomszerű fantáziából, arcra borult és keservesen sírt. Az, hogy ez az álom-fantázia szexuálisan felzaklatta, csak az egyik fele volt a bajnak. A másik az, hogy a vágyakozás teljesen hatalmába kerítette szívét, testét, ereit. Attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta Marcus Harcost.

Az igazi kétségbeesés viszont csak azután kezdődött, miután könnyei már elapadtak. Mert Marcus Harcos illata ott lengedezett az ő teste körül. Négy órával azután, hogy visszatért az ágyába, annyira érezte a férfi dús, erotikus édeskömény illatát, hogy teste beleremegett. A breh- hedden csapdába ejtette őt, és ez elől nem volt más menekvés, minthogy megvárta a hajnalt, hogy kezdetét vegye számára egy új munkanap.

Bár sose találkozott volna Marcusszal!

Most hát csak ült az ágya szélén kimerültén, pihenésre vágyva, ám jól tudta, hogy ezen az éjszakán is ugyanúgy történik majd minden, mint a többin, ismét megfosztva őt a pihenéstől.

Valamin változtatni kellett volna. de vajon min?

Mikor aztán végre befészkelte magát a két lepedő közé, erősen megfogadta, hogy megváltoztatja a jövőt, kerüljön bármibe is. Kell valamilyen megoldást találnia arra, hogy véget vessen az álmodozásoknak.

Miután ezt megfogadta, lehunyta szemét, majd kezdett álomba zuhanni. Mentálisan sugározta ki fogadalma megerősítését: ezen változtatni fog.

Mélyen felsóhajtott.

Változtatni fogok ezen!

Aztán végre elaludt.

Foglalkozz Havily álmaival!

Alison Wells zavartan riadt fel, mert nem tudta, mi zavarhatta meg az álmát. Egyedül feküdt az ágyában − ami megszokott volt −, mert a harcosa, Kerrick a csatamezőn volt, és ott is lesz egész éjjel, hajnalig nem tér haza. Alison a férfi egyik fekete pólóját viselte és alsó szegélyét most az orrához emelte. Aztán elmosolyodott. Megérezte a férfi és a kardamóm meleg illatának keverékét. ez pedig a breh-hedden legkifejezettebb jele volt. Kerrick szerint neki, Alisonnak levendula illata volt már találkozásuk első pillanatától kezdve.

Négy hónappal ezelőtt, mikor a Halandók Földjéről átlépett a Másik Földre, életének legfélelmetesebb megpróbáltatásait élte át három nap alatt. Az egész rendkívüli volt; először is válaszolt a hívásra, mely az átlépésre szólította őt, méghozzá úgy, hogy megmutatta emberfeletti erejét a dimenziók egyik Határvidékén, aztán a halál vámpírjaival harcolt az életben maradásért; végül egy nagy arénában küzdött meg a félelmetesen erős Leto tábornokkal. és legyőzte. A háromnapos megpróbáltatás végeztével átesett a beavatási ceremónián Endelle asszony palotájában. Endelle pedig felruházta őt a Másik Föld relatív halhatatlanságával és azzal a képességgel, hogy vámpírfogakat eresszen.

De vajon mitől ébredt fel?

Foglalkozz Havily álmaival.

A fejében hallotta az ismerős hangot. azt a férfihangot, mely a Hatodik Földre átlépett személytől származott, attól, akit ő csak egyszerűen James néven ismert. Mióta Alison mintegy négy hónappal korábban átlépett a Másik Földre, James telepatikus úton kommunikált vele több alkalommal is. Maga sem tudta miért, de Alison szimpátiát táplált a vámpír iránt, mert jelenlétében megérezte lelkének nagyfokú melegségét és határozott szándékát aziránt, hogy segítse Endelle asszonyt háborús erőfeszítéseiben.

Alison eleinte úgy vélte, Endellé-nek valamiképpen kapcsolatba kellene lépnie Jamesszel, ám a férfi világossá tette számára, hogy pillanatnyilag neki kell játszania a közvetítő szerepét, akin keresztül bizonyos korlátok között segítséget nyújt Endelle-nek.

Alison lehunyta a szemét és koncentrált. Mi a helyzet, James? - küldte telepatikus úton.

Nincs sok időm − felelt a vámpír. - Szemmel kell tartanod Havilyt, közel kell férkőznöd hozzá az elkövetkezendő néhány napban, és ösztönöznöd kell őt álmaiban, melyek igazából nem is álmok. Minden tőled telhetőt meg kell tenned, hogy Marcus Harcos felé tereld. Értetted?

Nagyjából - küldte vissza a választ Alison. De vajon miért kell Jamesnek rébuszokban fogalmazni? Mi az, hogy álmok, melyek igazából nem is álmok?

Mire Alison most halk, férfias kuncogást hallott a fejében. Úgy az egész nem lenne érdekes - küldte felé James a választ. Ez egyben azt is jelentette, hogy a férfi olvasott az ő gondolataiban.

James, bárcsak én is olyan jót nevethetnék ezen az egészen, mint te, de van valami halvány fogalmad arról, milyen rosszul áll Endelle szénája ebben a háborúban? És hogy mennyire küszöbön áll, hogy Greaves parancsnok átvegye az uralmat a világ fölött?

Hosszú csend következett. Igen - dünnyögte végül James. - Tudom, pontosan ezért vagyok itt.

Te a Hatodik Földön élsz, megvan minden képességed és hatalmad. Akkor meg miért nem hozod ide a segged a mi világunkra és veszed kézbe itt a dolgokat? - küldte felé Alison.

Alison hallotta James sóhaját, mielőtt a férfi felelt. Kedvesem, el sem tudod képzelni, milyen nagy kísértést érzek erre, ám ezt egyszerűen nem szabad. Az élet nem így működik. Ha a felsőbb hatalmak oldanák meg az efféle problémákat, akkor a halandók és az átlépők is egyaránt belefásulnának a létezésükbe. Az a dolgunk, hogy küzdjünk, erősebbé váljunk és győzzünk. Egyformán így van ez a halandók és a halhatatlanok világában is.

Nem adhatnál valami meggyőzőbb választ?

James ismét felnevetett, majd ezt küldte felé: - Te csak foglalkozz Havily álmaival.

Amik igazából nem is álmok, mi?

Pontosan. Azzal James kilépett a fejéből.