2. FEJEZET

Havily sikoltozva ébredt fel, mert álmában − ami nem is álom volt − az égbolt lángolt körülötte. Hálóingében ücsörgött a kemény sivatagi talajon, holott valójában nem is a sivatagban volt. Koromfekete folton ült, fölötte az égboltot pedig hatalmas, groteszk formájú lángnyelvek világították meg, melyek sejtelmes rózsaszín-, zöld és kék árnyalatba tűntek át. Luken Harcos a levegőben lebegve csapkodott vészesen, szárnyai égtek. jó ég, lángokban álltak!

− Luken! − üvöltötte feléje Havily.

Azzal felállt és körbenézett maga körül. Felismerte a helyet: ez a Superstitions volt, vagyis az egyik átlépési pont a Halandók Földjére, ahol a Vér Harcosai a halál vámpírjaival vívtak csatát életre-halálra.

Vajon tényleg Lukent látta? Ismét felüvöltött:

− Luken! − két karját pedig a harcos felé nyújtotta. Aztán próbált felé indulni, de nem sikerült. Az őt körülvevő tér − bár a lángoktól megvédte − visszatartotta őt. nem engedte, hogy a harcos felé közelítsen.

Luken háta ívben megfeszült, és vagy húszlábnyit zuhant a föld felé. Havily hallotta a szörnyű puffanást, majd látta, ahogy a harcos teste meghengergődzik és vonaglik a porban.

Muszáj volt tennie valamit. Lehunyta a szemét, majd a következő pillanatban az ágya mellett állt.

Felragadta iPhone készülékét az éjjeliszekrényéről, és reszkető ujjakkal tárcsázta a Központot. Jeannie majd tudja, mit kell tenni. Évtizedek óta dolgozott a Másik Föld Központi Parancsnokságán, mióta csak Havily átlépett, ami azt jelentette, hogy valószínűleg már jóval azelőtt is ott volt. A Vér Harcosait szolgálta, közvetítette feléjük a vezérük, Thorne hívásait és az összes vonalat nyitva tartotta arra az esetre, ha az egyik harcos akart beszélni a másikkal. Ha valaki, hát Jeannie biztos tud segíteni egy ilyen helyzetben.

− Itt a Központ. Miben segíthetek?

− Jeannie! − kiáltotta Havily. − Havily vagyok és épp volt egy. afféle látomásom. Azt hiszem, a Superstitionsnál Lukent láttam, akinek a szárnyai égtek. Az egész égbolt lángolt. Oda tudnál küldeni valakit? Persze lehet, hogy tévedek, de. szóval odaküldesz valakit?

− Máris hívom Thorne-t, te pedig tartsd a vonalat. − Hogy tudott ez a nő ilyen nyugodt hangon beszélni. de hát Jeannie kétségkívül sok ilyet látott és hallott már.

Havily pedig tudta …igenis tudta. Luken harcos súlyosan megsérült. talán már meg is halt. A percek múltak, Havily szeme pedig könnyekkel telt meg.

Végre ismét Jeannie hangját hallotta a vonal végén.

− Bocs, hogy ilyen soká tartott, Havily. Thorne ott termett Luke-nál egy áttűnéssel, és a helyzet pontosan úgy festett, ahogy te leírtad. De csak most tudott engem visszahívni.

Mikor a helyszínre érkezett, már ott volt a halál vámpírjainak egy osztaga. Persze mindjárt elintézte őket, de. magasságos ég. Luken állapota súlyos. Thorne most arra kíváncsi, honnan tudtad meg az esetet?

− Magam sem tudom − felelte Havily a fejét csóválva. − Olyan volt, mint egy álom, vagy látomás, vagy. tudom is én, de láttam, ahogy Luken alázuhan az égből.

− Thorne akar beszélni veled, úgyhogy tartsd a vonalat, jó?

− Hát persze.

Havily fuldoklott a zokogástól. De legalább Thorne − a Harcosok vezére − Luken mellett volt. Ha valaki, hát akkor ő segíthetett rendkívüli képességeivel Lukennek a túlélésben.

− Szóval látomásod volt? − hangzott Thorne súlyos hangja a vonalban.

− Igen. valami afféle. Persze. nem vagyok benne egészen biztos. Azt hiszem, csak elaludtam.

− Jó, maradj vonalban!

Havily várakozott, majd ismét Jeannie-t hallotta.

− Thorne azt akarja, menj a Superstitionsba, mert tudja jól, mit jelentesz Luken számára. De azt mondta, csak akkor menj, ha meg tudod oldani. mert igencsak súlyos ott a helyzet. Horace is úton van már oda, de azt mondta, Lukennek jót tenne a te jelenléted. Oda tudlak küldeni innen. Csak szólj, ha úgy gondolod, hogy készen állsz.

− Egy perc! − mondta Havily, azzal letette a telefonját. Még szép, hogy odamegy. A Vér Harcosai minden áldott éjszaka a Másik Föld lakosaiért küzdöttek a halál vámpírjaival. A legkevesebb, hogy a jelenlétével segít egy harcosnak a bajban.

Egy gondolattal leparancsolta magáról a hálóingét, helyette máris magára öltötte farmerjét és egy sárga pólót. Aztán zoknija és Nike cipője következett, majd felragadta a telefonját és belekiáltott.

− Küldj oda!

− Jó kislány vagy − mondta elégedetten Jeannie.

Talán egy-két másodpercet tartott az áttűnés. sötét zuhanás az alsó térben, majd két lába szilárd talajt fogott.

Mikor teljes valóságában megjelent a helyszínen, Thorne épp Luken mellett térdelt. Aggódva mondta:

− Jeannie épp a nagytakarítást végzi, úgyhogy hunyd be a szemed.

Havily engedelmeskedett, de a felvillanó vakító fénysugár még a szemhéjain is áthatolt. Aztán ismét kinyitotta a szemét. a szörnyű küzdelem nyomai: halott vámpírok testrészei, vérfoltok és szárnytollak. mind eltűntek.

Thorne Luken erőteljes alakja fölé hajolt, és nyugodt hangon kezdett beszélni hozzá. Luken az oldalára fordulva feküdt, teste remegett, szeme nyitva volt, de tekintete mintha nem vett volna tudomást e világról. Szárnyai. teljesen leégtek. Lábszárán, combján, karján és hátán a bőr csúnyán összeégett. Cadroennel összefogott hosszú haja a csodával határos módon épen maradt.

Havily Thorne mellé térdelt és nagyot nyelt, hogy leküzdje a torkát fojtogató gombócot. Luken oldalra billentette a fejét, tekintete találkozott a lányéval, majd suttogva mondta:

− Havily.

A lány gyengéden fogta meg Luken ép ujjait.

− Itt vagyok. Mindent megteszünk, hogy felépülj, Luken.

− Az jó lesz − suttogta Luken, majd köhögni kezdett. − Én. úgy hallottam, a nevemen szólítottál.

− Így is volt.

Luken szeme erre lecsukódott, testének remegése megszűnt, ujjai erőtlenül lapultak Havily tenyerében.

Havily erre erőteljesen ragadta meg a harcos kezét, ám Luken nem reagált. A lány most Thorne-ra pillantott, miközben szeméből könnyek patakzottak. − Meghalt?

Thorne erre Luken mellkasához szorította a fejét, és egy gondolattal leparancsolta mellkasáról a bőr mellvértet.

− Nem. Dobog a szíve. De. hogy a franc enné meg. neki volt a legszebb szárnya. Pontosan olyan színű volt, mint a szeme.

− Tudom. − Az összes harcos közt Luken szárnyainak fesztávja volt a legszélesebb, színe pedig rendkívül szép kék. Lehet, hogy ez már örökre a múlté? Ilyen szörnyű veszteséget Havily még nem tapasztalt egyetlen harcosnál sem.

A levegő hirtelen rezdülése Havily mögött azonnal talpra parancsolta Thorne-t, aki villámgyorsan megperdült, és kardja a semmiből termett a kezébe.

Szerencsére Horace érkezett meg. A gyógyász gyors pillantást vetett Lukenre, majd éles hangon vett mély lélegzetet. Kihúzta zsebéből kartonpapír vékonyságú telefonját, és egy sor rövid, határozott utasítást vakkantott bele. Mindenekelőtt egy csapat gyógyászt rendelt a Superstitionsba.

− Ne vitatkozzatok velem! − pattogta ellentmondást nem türően. − Legyetek itt egykettőre! − Komor pillantása ezután találkozott Thorne tekintetével. − A csapatom itt van tíz perc múlva.

A következő pillanatban már Luken mögött volt, mindkét kezét a harcos szárnytöveire helyezte, majd lehunyta a szemét. A gyógyász kezéből kiáramló izzó ragyogás arra késztette Havilyt, hogy lehunyja a szemét és elfordítsa a fejét. Korábban is látta már Horace-t gyógyítás közben, de ilyen erőteljes fénysugarat még sosem bocsátott ki. ez pedig azt jelentette, hogy a beteg állapota még a gyógyász szemszögéből nézve is súlyos volt.

− Úgy húsz perc múlva itt a mentő − közölte Thorne.

Horace bólintott.

− Helyes. A kórházban majd hatékonyan tudjuk kezelni.

Thorne erre felállt és néhány méterrel arrébb ment Lukentől. A Központot hívta, és beszélt Jeannie-vel. Nem sokkal ezután sorra jelent meg az összes többi harcostárs. Pár perccel később a hat férfi − beleértve Thorne-t is − félkörben vette körül Havilyt. Medichi Harcos kivételével mindannyian fekete bőr harci kiltet és mellvértet viseltek, mely szabadon hagyta a helyet a szárnyak kiterjesztéséhez. Ő azonban sosem nyitotta ki a szárnyait, és most is megszokott szerelését viselte: fekete csőnadrágot, fekete pólót, hegyes, acélorrú csizmát. A fegyverek viselésére szolgáló bőrszíjak azonban róla sem hiányoztak.

Egy emberként nézték Lukent, ám egy szót sem szóltak; az öt harcos már lélekben is kimerült az elmúlt hónapok kíméletlen küzdelmeiben. Greaves Parancsnok egyre nagyobb számban toborozta a halál vámpírjait a világ minden tájáról, hogy kivétel nélkül minden éjjel harcra kényszerítse a Vér Harcosait, és ez a stratégia ma abban csúcsosodott ki, hogy valami újfajta gyújtóbombát vetett be, mely repülés közben égette meg Lukent.

Santiago közelebb lépett a lányhoz és a vállára tette kezét.

− Kösz, Havily. Madre de Dios… szegény Lukennek odalettek a szárnyai. − Azzal eltűnt.

A harcosok nem hagyhatták el hosszabb időre a Határvidékeket, mert a halál vámpírjai sűrű hullámokban érkeztek, és ha sikerült bejutniuk a dimenziók közötti alsó térbe, a Teknőbe, az bizony súlyos áldozatokat követelt a Halandók Földjén.

Most Kerrick lépett előre, ő is Havily vállára tette kezét, a lány pedig a harcos zöld szemébe pillantott.

− Gondját viseljük Lukennek − jelentette ki Havily, még mindig a harcos kezét szorongatva.

Kerrick bólintott, majd ő is eltűnt.

Jean-Pierre következett.

− Merci, soeurette. − Azzal követte Kerricket.

Zachariuson volt a sor. Mélyen meghajolt, és arcon csókolta Havilyt, majd egyik ujjával végigsimított Luken kézfején, aztán ő is eltűnt.

Medichi Havily mellé térdelt, a lány pedig érezte erőteljes karját, amint vigasztalóan fogta át a vállát.

− Soha nem felejtjük, hogy itt voltál vele, mikor mi nem tudtunk. − Aztán a levegő enyhén megrezgett, mintha szellő fújt volna, azzal ő is semmivé vált.

Pár perccel később megérkeztek a gyógyászok − szám szerint öten −, és mindannyian Luken bőre fölé helyezték kezüket. Mintegy tíz perc múltán − mely szinte óráknak tűnt − a mentőautó robogott oda a nyílt sivatagon át. Havily csak ekkor engedte el Luken kezét, ám Horace meggyőzte őt arról, hogy érintése létfontosságú Luken gyógyulása szempontjából, így aztán a lány a mentőautóban kísérte végig a harcost a kórházba, ujjait Luken kezére fonva.

Csak akkor engedte el a harcos kezét, mikor a szakorvosok odaérkeztek, és rákötötték az infúziót.

Havilynek ekkor újfent eszébe jutott, hogy még a legerősebb vámpír is meghalhat.

Marcus fejfájással ébredt. Kinyitotta szemét, és az ágyával szemközti öltözőszekrényre pillantott. A csillogó krómozott óra bántóan és vörösen lüktető számokkal jelezte az időt: hajnali egy óra volt.

Hátát kiegyenesítve ült fel.

Valami nem volt rendjén. ezt érezte. De vajon mi az?

Mély lélegzetet vett. Mitől fájhat a feje?

Újfent érezte, hogy valami nincs rendjén.

Havily.

Hirtelen Endelle figyelmeztető szavai villantak agyába.

Havily nem jött el hozzá ma éjjel, pedig az elmúlt hónapokban egyetlen éjszaka sem maradt távol. Hát igen. valami nincs itt rendben. De miért kell neki ezért ennyire aggódnia? Csak az ördög tudhatta.

Fölpattant az ágyból és indult a fürdőszobába. Vámpírharcos teste láthatólag mindig hevült volt egy kissé, ezért sosem hordott pizsamát. Kétszer-háromszor elnyújtottan ásított, hogy elűzze az álmosságát. Tengernyi munkája volt holnapra, és tényleg ráfért volna az alvás.

Kezet mosott a sötétben, azaz számára a félhomályban, hisz vámpír létére a látása tökéletes volt a sötétben is. Aztán pillantása végigsiklott karcsú testének izomkötegein. Minden nap súlyzózott, és hetente legalább kétszer gyakorolta a kardvívást helyettesével, Farrel Ennisszel, aki már szintén átlépett a Másik Földre, de ő is úgy döntött, hogy száműzetésbe vonul a Halandók Földjére. Szinte olyanok voltak ők, mint a testvérek.

Tekintete most jókora hímtagjára esett, mely félig merev volt az alvástól és Havily körül keringő gondolataitól. Ez volt a büntetés, amiért képtelen volt kiverni a fejéből ezt a kis vörös hajú vámpírlányt. Aztán feljebb siklott a pillantása, egyenesen a hajára. Endelle-nek igaza volt. tényleg jól megnőtt. Vajon Havilynek tetszene így, hosszú hajjal?

De mi az ördögnek jár az esze ilyen haszontalanságokon?

Kilépett a fürdőszobából, és egyenesen az ablakokhoz ment. Aztán kinyitotta a jobb szélsőt, és meghallotta a tenger csobogását a homokos parton. Ezt pedig egy nedves, hűvös léghullám követte.

Ma miért nem jött el hozzá Havily?

Visszafordult az ágya felé: jó nagy ágy volt, melyen az ő harcos teste kényelmesen elfért. Az igazán vicces volt az egészben, hogy soha, egyetlen csaját sem hozta ide. Soha nem is akarta. Mostanában viszont minden percben Havilyt képzelte oda, ahogy ott fekszik hanyatt, vonagló testtel. Dákója azonnal reagált a gondolatra. Marcus lepillantott az ágyékára.

− Na, vissza, fiacskám. Havily nincs itt és nem is lesz. Jó lesz, ha hozzászoksz!

Gondolatai visszakalandoztak ahhoz az utolsó alkalomhoz, mikor valóban Havilyvel volt. négy hónappal ezelőtt Endelle palotájában. Ott olyannyira megvadította őt a lány vadvirág illata, hogy azon nyomban megcsókolta.

Azonban nem csak ennyi történt. Teljesen hatalmába kerítette őt a lány iránti vágyakozása, totál elment az esze, annyira magáévá akarta tenni Havilyt szexuálisan, meg akarta kóstolni a vérét és elméjének mélyére akart hatolni, hogy e téren is teljesen összefonódjon vele. Ezért aztán belökte a lányt a palota egyik melléktermébe, s ott a falnak szorította. Viszonzásul a lány hasonlóképpen elvesztette az eszét, nagyon is hajlandónak mutatkozott az odaadásra, teste reszketett és nyögdécselt is. Marcusnak kétsége sem volt afelől, hogy ott és akkor minden beteljesedik közte és Havily között.

Luken azonban − hála az égnek − megállította őt. Lehámozta Havilyről, szarrá verte, végül némiképpen észre térítette.

Marcus még soha életében nem vesztette el ennyire az önuralmát, mint azon a Másik Földön töltött utolsó éjszakán.

Mindezek után bocsánatot kért a Vér Harcosaitól, aztán visszatért ide az otthonába a Bainbridge-en, a Halandók Földjére. Megfordult a fejében, hogy Havilytől is bocsánatot kér, de nem állt volna jót önmagáért, ha megint a lány közelébe kerül.

Házának egyik nyitott ablakánál állt a kora hajnali órában, és jól tudta, hogy valami történt Havilyvel aznap éjjel. Azon tűnődött, vajon mi az ördögöt tegyen most. Már arra gondolt, talán felhívja a lányt, de aztán a józan esze felülkerekedett. Hisz úgysem tehetne semmit érte, viszont még azt hihetné, hogy be akar avatkozni az életébe, márpedig erről szó sem lehetett. Az hétszentség.

Nem. tényleg nincs semmi oka, hogy felhívja Havilyt.

Volt viszont valaki, akit nyugodtan felhívhatott. aki majd elmondja neki, mi a helyzet. És ez a bizonyos valaki holtbiztosán fent van még ilyenkor, az éjszaka kellős közepén is.

Azzal bevonult a hálószobájába, felkapta interdimenzionális iPhone készülékét és az érintőképernyőn tárcsázott.

− Itt Jeannie. Miben segíthetek?

− Hé, Jeannie! − vajon felismeri-e a hangját a lány?

− Á, Marcus Harcos − kiáltott fel ujjongva a lány, de aztán mindjárt visszavett a lendületből. − Azaz jó éjt, Marcus Harcos. Miben segíthetek?

Marcus felnevetett. Régóta ismerte Jeannie-t, és a lány igazi jó barátja volt már néhány évszázada. − Tudni szeretném, jól van-e Havily Morgan.

Csend következett, majd egy mély sóhaj.

− Jól tudod, hogy nem beszélhetek a harcosok dolgairól. Az én csatornáim ugyan védettek és biztonságosak, de a te telefonod nem az.

− Nem is a harcosokról kérdeztem, hanem azt akarom tudni, netán részt vett-e Havily valami akcióban ma este.

− Igen − hangzott a válasz, ennél többet azonban Jeannie nem mondott.

Marcus a mellkasára szorította a tenyerét. A francba is. szinte kapkodva szedte a levegőt. − És. valami baja esett?

− Nem, dehogyis. efelől biztosíthatlak. Teljesen jól van a csaj. De. ennél többet tényleg nem mondhatok.

− Jó, megértem − sóhajtott fel hangosan Marcus. − Köszönöm, Jeannie. Így is sokat segítettél.

− Nagyon szívesen.

− Akkor jó éjt.

− Marcus?

− Igen?.

− Mindig is a kedvencem voltál.

− Ez kölcsönös.

− Visszajössz a közeljövőben?

Marcus elmosolyodott.

− Nem hinném.

− Kurva nagy kár, Harcos. Na. épp Thorne hív, úgyhogy mennem kell.

Akkor eddig rendben. Havilynek semmi baja, ám Jeannie kimondatlan szavai világosan jelezték, hogy ma éjjel volt valami baj, amiben Havily is érintett volt.

Visszamászott az ágyába és kinyújtózkodott, két kezét összekulcsolta a tarkója mögött. Mit kezdjen ezzel a talánnyal, melyet úgy hívnak, Havily Morgan?

Hát ma éjjel semmit.

Holnap pedig visszamegy az irodaházába, Seattle belvárosába. Az üzlet majd tökéletesen elvonja figyelmét egy olyan helyzetről, melyről eleve tudomást sem kellene vennie.

Keményen dolgozott azon, hogy egyben tartsa felépített birodalmát. Holnap két igazgatótanácsi ülésen is részt kell vennie. Egyik vállalata számítógépeket exportált a Másik Földre, a másik pedig az iparszerű kertészetre szakosodott. Úgyhogy igen. most aztán tényleg pihennie kell.

Ásított egy nagyot, aztán lehunyta szemét.

Endelle, a Másik Föld Legfőbb Adminisztrátora hátradőlt foteljében. Egész éjjel szolgálatban lesz, akárcsak emberei, a Vér Harcosai, csak az ő feladata más lesz.

A kardcsaták helyett Endelle a sötét foltban üldözte áldozatát. Ez volt az alsó térnek az a zuga, ahová meditációi során befészkelte magát. Ebben az állapotában képes volt kétfelé válni; két önálló alakban létezett. Az egyik alak a fotelban pihent, míg a másik a sötét folt alsó terében mozgott szabadon, és ebben a megtestesült formában cselekedett.

Második testi valósága azonban nem hagyhatta el a sötét foltot, csak ha ismét visszatért első testi énjéhez. ez az egész szarság már a harmadik dimenziós természetfeletti képességekhez tartozott, és a Másik Földön rajta kívül erre senki sem volt képes. Még maga Greaves sem.

Most hát elsődleges énje itt pihent a meditációs szobában, míg második testi valósága azt a szarházi Darian Greavest üldözte a bolygó egyik végétől a másikig. legalábbis amíg a sötét foltban tartózkodott.

Az volt a dolga, hogy megakadályozza Greavest abban, hogy növelje a halál vámpírjaiból álló seregét itt, Phoenixben.

Az elmúlt évtizedben a Parancsnok a világ minden tájáról oda csődítette a halál vámpírjait azzal a céllal, hogy elpusztítsa a Vér Harcosait, jól kifárassza őket, minek következtében azok hibázni fognak és megölhetik őket. Ügyes, jól kigondolt stratégia volt ez, a felügyeleti szervek figyelmét semmiképp sem keltették fel ezek a manipulációk.

Az ÁFEB volt az a bizottság, mely a Másik Földre történő átlépések menetét felügyelte, egyben szigorú szabályokat alkotott arra nézve, hogy a szemben álló felek mi módon folytathatják háborús erőfeszítéseiket. Alapvető szabály volt, hogy Endelle és Greaves nem bocsátkozhattak nyílt hadviselésbe, azon egyszerű oknál fogva, hogy mindketten túlságosan is nagy hatalommal rendelkeztek. És mind Endelle, mind a Parancsnok beleegyezi, hogy személyesen nem csatáznak.

Greaves azonban képes volt tömegestül odahozni a halál vámpírjait Phoenix 2. Körzetébe, Endelle szegény pedig csipkedhette a saját seggét, hogy a nyomába eredjen és megakadályozza őt ebben.

Mert hála az égnek, Greaves nem volt mindenható. Igen, Endelle hálát adhatott teremtőjének ezért az apró szívességért.

Másik testi mivolta tehát most egyre közelebb settenkedett áldozatához. Apró ezüst fénysugarak tűntek fel, amilyeneket kizárólag Greaves bocsátott ki. Ez mindig meglepte Endelle-t, minthogy a gonoszt vörös lángnyelveknek és fekete füstnek kellett volna követnie, semmi esetre sem ezüst fénynyaláboknak.

Ezután pedig a Parancsnok hangját hallotta, amint átható rezgéssel szólt pribékjeihez:

− Készen áll számotokra egy hely, vámpír fivéreim, hálából azért, hogy az én ügyemet szolgáljátok. Cserébe azért, hogy a Metró Phoenixben állomásoztok, minden lehetőség adott számotokra, hogy étvágyatokat kielégítsétek, a Sonorai sivatagban öt ponton is beléphettek a Halandók Földjére.

Mindezt egy tolmács fordította valami sebesen pergő nyelvre, amit Endelle nem értett, de úgy hangzott, mint a kelet-indiai. Az öt belépési pontra vonatkozó megjegyzést harci üdvrivalgás fogadta. A dologban vicces volt, hogy Greaves elfelejtette megemlíteni, miszerint ezeket a pontokat a Vér Harcosai vigyázzák.

Egy pillanattal később Endelle egészen Greaves közelébe siklott a Parancsnok arénájába, a valós tér és az alsó tér határára, ahonnan jól láthatta áldozatát. Valami abszurd módon vonzó volt kopasz fejével, izmos harcos testével. Nagy, kerek, sötét szeme volt, és úgy viselkedett, mint valami úriember. Megszokott, kifogástalanul vasalt gyapjú öltönyét viselte, mint mindig. Kibaszott egy képmutató alak volt, és Endelle gyűlölte őt ezért.

Greaves a halál vámpírjainak három osztaga előtt állt. bizony, három osztag volt, bőrük valóban sötét, mely a haldoklók vérének szívása miatt világosabbra változott. Átkozottul szépek voltak feketén csillogó szemükkel, Endelle épp idejében érkezett.

Megköszörülte a torkát, így mindannyian feléje fordultak. Jól tudták, kicsoda ő, hisz minden egyes Tartományi főváros kormányszerveinél ott volt Endelle szobra vagy hatalmas méretű olajfestménye, valamint megtalálható volt a Másik Föld internet hálózatán is.

Mióta azonban tizenöt évvel ezelőtt Greaves belefogott intenzív kampányába, és Endelle első tartományi Főadminisztrátorát rávette, hogy csatlakozzon hozzá, ezekben a tartományokban megjelentek a parancsnok szobrai és portréi, poszterei stb. Hogy aztán mi történt a saját szobraival és képeivel, arról Endelle tudni sem akart.

Most azonban szorosan záródó védőpajzsot vont a tizenkét éjszakai vérszívó köré, így ejtve őket fogságba. És hála az égnek, Greaves képtelen volt áttörni ezen a pajzson.

− Ma éjjel igazán korán érkezett − szólt hozzá a Parancsnok. − Milyen megható. − Ám ezután nem vesztegette idejét társalgással, hanem nemes egyszerűséggel felemelte a karját és eltűnt onnan. Máris indult a következő találka helyszínére. Endelle sajnos ezt nem követhette nyomon. A helyszín kiderítése ugyanúgy beletelhetett három órába is, mint három percbe. A sötét foltban Greaves üldözéséhez egyformán kellett egy jó adag szerencse és a kimerítő agytorna.

Aztán lesz, ahogy lesz.

A halál vámpírjai csak pislogtak. A tolmácsuk egy szempillantás alatt eltűnt, ők meg a karjukat emelgették, hogy egy pillanat alatt kereket oldjanak egy áttűnéssel, ám Endelle pajzsa fogva tartotta őket. És addig ott is maradnak, míg a helyi Indiai Milícia Harcosai meg nem érkeznek és végeznek ezzel a sereg vérszívó rohadékkal.

Endelle a Központot hívta.

− Hé, Jeannie, küldöm a koordinátákat. újabb tizenkét seggfejet fogtam.

− Jöhet, főnökasszony − felelte Jeannie. Az alsó térből Endelle nem küldhetett GPS jeleket, viszont elküldhette a koordinátákat telepatikus úton, mert ezt Jeannie minden gond nélkül vette. Egy pillanattal később már válaszolt is: − Ez Mumbai lesz. Rögtön riasztom a helyi Milícia ügyeletes tisztjét, hogy viseljék gondját a tizenkét faszkalapnak.

− Ezért napokig ujjongani fog.

− Az hétszentség.

Endelle elnevette magát. Igazán kedvelte Jeannie-t, hisz átkozottul régóta ismerte már. − Később jelentkezem.

− Jó vadászatot, Legfőbb Adminisztrátor Asszony.

Endelle készen állt a folytatásra, akár az egész világot tűvé teszi, hogy fellelje azokat az ezüst fénysugarakat, mert az azt jelentette, hogy elkapta Greaves seggét, pillanatnyilag azonban Thorne lépett be a vonalba. A harcos volt az ő első számú helyettese és a Másik Földön az egyetlen, aki személyes telepatikus kapcsolatban állt vele.

Jöjjön vissza máris! hangzott Thorne érdes hangja Endelle fejében.

Endelle igencsak szentségelt, amiért megzavarják az üldözésben, de tudta, hogy Thorne sosem zaklatná őt, ha nem lenne otthon valami kurva nagy gáz. Hát ez van. a franc enné meg!

Így hát otthagyta Indiát és visszatért meditációs fülkéjébe. Itt lazított egy kicsit, fokozatosan kilépett az alsó térből, hogy aztán ismét eredeti önmaga legyen. Ezután mély lélegzetet vett.

A meditáció, melynek segítségével fénysebességgel mozgott az alsó térben, mindig kimerítette kissé az elméjét, és beletelt egy-két percbe, míg ismét száz százalékosan tudott koncentrálni. De Thorne-nak most szüksége volt rá, ezért csipkednie kellett a saját seggét.

Kinyújtóztatta lábait a hatalmas fotel karfája fölött, aztán előrehajolt és mélyet sóhajtott.

A fene enné meg. túl kábult volt még a mozgáshoz. Szüksége volt egypár percre. Hiába. bármilyen rendkívüli képességekkel rendelkezett is, az ő erejének is voltak határai.

Thorne Luken kórtermében, a klinika intenzív osztályán állt, és csak a fejét ingatta. Havily ott állt mellette, ám egyikük sem szólt egy szót sem, és ez most így volt rendjén.

Magasságos ég.

Igazi kurva nagy rémálom. gyújtóbombák? A Halandók Földjén? Superstition Határvidéken?

Ugyan hogy számíthatott volna erre Thorne? Arra pedig még gondolni sem mert, mi lett volna, ha Havily nem hívja fel a Központot, hogy figyelmeztesse őt, Luken nagy bajban van. Ez pedig egy újabb titokzatos kérdést vetett fel.

− Egyszerűen nem értem, Havily − mondta a lánynak. − Honnan tudtad, hogy Luken megsebesült?

Luken arccal lefelé lebegett a levegőben, ahogy felfüggesztették, a gyógyászok pedig körülállták a hátát és a szárnytövein munkálkodtak.

Havily ajkára szorította ujjait, jóságos, világoszöld szeme könnyekkel telt meg. A terem végéből nézte a harcost.

− Azt, hiszem, valamiféle látomásom volt. Egyszer csak ott találtam magam a sivatagban ülve, és Lukenre pillantottam fel. Láttam a lángnyelveket a sötét éjszakai égbolton, és az ő szárnyai is lángoltak. Ó, te jóságos ég.

Thorne köré fonta karját és magához szorította a lányt. Oly törékenynek tűnt sárga pólójában, felborzolt vörös hajával! Farmerja összekoszolódott attól, hogy a földön ült Luken mellett. A Másik Föld mércéjével mérve nagyon fiatal volt, mindössze száz éves. Láthatólag nem szokott hozzá az erőszak látványához, amit Luken és társai minden rohadt éjszaka átéltek. Thorne érezte, hogy a lány ernyedten támaszkodik neki és bátorítóan szorította meg a vállát.

És Havily joggal volt feldúlt. Luken volt a Vér Harcosai közt a leghatalmasabb, izmai akár egy tenyészbikáé. Ha már Lukennek is baja eshet, akkor bármelyiküknek. Így hát ennek szinte üzenet értéke volt.

Jóságos ég. egy gyújtóbomba a Másik Földön.

És Luken szárnyai odalettek. A levegőben égett tollak szaga terjengett.

Vajon repül-e még valaha?

Thorne most megborzongott, Havily pedig felpillantott rá.

− Jól vagy, Thorne Harcos? Biztosan téged is megviselt ez az eset.

A harcos csak bólintott, de torka teljesen elszorult.

− Rendbejön Luken? − kérdezte a lány. Hangja kedves és jóságos, dallamos volt. Különösen, mikor valamit nagyon a szívén viselt.

− Persze, hogy rendbe jön − felelte Thorne, s közben azon tűnődött, vajon felfedezte-e a lány, hogy hangja most nem csengett valami őszintén.

− És mi lesz a szárnyaival? − Havily hangja alig volt több a suttogásnál.

− Nem tudom. Sosem találkoztam még ilyen esettel.

Havily pár pillanatig hallgatott.

− Bárcsak itt lenne Endelle. Ő nagyon ért a gyógyításhoz. Talán most is segíthetne. Biztos, hogy idejön?

− Persze, jön már − Thorne tudta, hogy beletelik néhány percbe, míg Endelle felülkerekedik önmaga megkettőzésének fáradalmain.

A levegő megremegett. Thorne arrébb csusszant Havilytől, ugyanakkor a kezébe kapta kardját, de − hála az égnek − csak Endelle érkezett meg. Az emlegetett szamár szindrómája. Lila köntöst viselt, mint mindig, mikor a sötét foltban utazott.

− Te szent szar − kiáltott fel Endelle, hangereje magára vonta mind az öt gyógyász figyelmét. − Mi a fasztól van ez a szag a teremben, mintha valaki csirkéket égetne?

Havily könnyekben tört ki, és az ablakhoz ment.

Thorne csupán ránézett Legfőbb Nagyságára.

− Az ellenség valami gyújtóbombát használt, Endelle. Ami azt illeti, az egész égbolt lángokban állt Luken körül. A tövéig leégtek a szárnyai, ő pedig a földre zuhant. de keményen ám.

Endelle füttyentett.

− A kurva életbe, ez tényleg fájhatott.

A fájdalom erre nem is kifejezés. Küldte Endelle felé telepatikusan Thorne. Hangosan azonban ezt mondta:

− Ott helyben eszméletét vesztette.

− Hát ez remek. és most ópiumot kapott?

− Igen. Még Horace is úgy gondolta, hogy ez lesz a legjobb megoldás, pedig ön is tudja, mennyire utálja a drogokat, legyen az bármifajta.

− Ez meg mit keres itt? − Azzal Endelle az állával bökött Havily felé, Thorne pedig halovány mosollyal felelt.

− Ő mentette meg Luken életét. Na, ehhez mit szól?

− Azt, hogy kurvára nehéz elhinni.

Thorne a szemét forgatta, miközben előadta a történetet, bár azt ő maga sem értette, honnan tudhatta Havily, ami Lukennel történt. A lány magyarázata szerint valamiféle látomása volt, csak Thorne jelenlegi ismeretei szerint ez nemigen fért össze az átlépők természetfeletti erejével.

Endelle elhúzta a száját. − Morgan, gyere ide.

Havily megtörölte az arcát, csak azután fordult meg. Ami javára írandó, hogy hátát megfeszítette, vállait kiegyenesítette, úgy csatlakozott hozzájuk.

Legfőbb Nagysága szokásos nyers modorában mondta:

− Amit Thorne mondott, nem fér a fejembe, úgyhogy valami értelmes választ várok. Azt mondod, valami látomásod volt, és Lukent láttad lezuhanni az égből?

− Igen, láttam őt. Pontosan nem tudom megmagyarázni, hogyan történt, de az biztos, hogy felébredtem, és ott találtam magam a sivatag földjén ülve és felismertem, hogy az a hely a Superstitions volt. És láttam, hogy lángol az égbolt, utána Lukent. − a lány ismét ajkára szorította az ujjait és szinte suttogva fejezte be a történetet.

− Nos, ez úgy hangzik, hogy valami módon kötődsz Lukenhez. talán még abból az időből, mikor az őrangyalod volt új átlépő korodban. És ezek a látomásaid. előfordultak máskor is?

Thorne csak nézte, hogyan vált színt Havily hamvas fehér arca, ám a lány nem felelt a kérdésre.

Endelle dühödten vonta össze szemöldökét, úgy nézett Havilyre.

− Mi a faszért vontad most szorosabbra a védőpajzsaidat, Morgan? Tán rejtegetsz előlem valamit?

− Hát. csak az van, hogy ezek némiképpen személyes dolgok. De igen, voltak már látomásaim máskor is.

− Tudsz valamit, amit felhasználhatok a parancsnok ellen?

Havily a fejét rázta. − Nem.

− Mindjárt gondoltam. Nos, ha netán lesz valami hasznos látomásod az elkövetkezendő tízezer évben, tudasd velem is, világos? - Gúnyos hanghordozása miatt megfagyott a levegő a két nő között.

− Természetesen − felelte Havily egyszerűen. Thorne pedig kurvára büszke volt a lányra aznap éjjel. Mert igencsak tökösnek kell lenni ahhoz, hogy valaki állja a sarat Endelle-lel szemben, vagy legalábbis ne omoljon össze előtte.

− És most, ha megbocsátotok, nekem egy szarházit kell üldözőbe vennem a világ minden táján. − Azzal a fogait vicsorgatta. − Holnap pedig az ÁFEB elé viszem ezt a gyújtóbomba ügyet. de legalábbis kihallgatást kérek. Mert ez oda-vissza játék lesz: ezek minket kezdenek égetni, mi pedig felgyújtjuk az összes csillogó fekete szárnyat. Bárhogy is lesz, Havily, holnap találkozunk az irodában.

− Igenis, Endelle asszony.

Thorne azonban Endelle karjára tette egyik kezét, így tartotta őt vissza. Aztán fejével intett Luken felé.

− Nem tudna tenni vele valamit?

Endelle Luken felé pillantott, majd felsóhajtott.

− Ezen a ponton az én gyógyító tudományom sem hatásosabb, mint Horace-é. Ő majd megteszi, amit csak tud − azzal felemelte a karját és eltűnt.

− Jó ég. mennyire utálom őt néha − dünnyögte Thorne.

Havily ismét közelebb húzódott hozzá, és halk kuncogással mondta:

− Ez hazugság.

Thorne felnevetett.

− Azt hiszem, igazad van. Az életemet is odaadnám érte, de néha az jut az ember eszébe, hogy ez a nő megpróbálhatna egy kicsit keményebben odahatni. Mert biztos meg is tenné értünk.

− Pillanatnyilag nagyon ki van borulva − mondta Havily és karját Thorne karjába fonta. − Alison igyekszik elboldogulni Endelle-lel, de néha még neki sem sikerül, ami meglepő, mert szerintem Alison egy angyal. Tudod, mit mondott a múlt héten?

− Na, halljam.

− Azt mondta, Endelle egy öszvér. egy „makacs, ingerlékeny, csökönyös öszvér”. Napokon át ezen derültem.

Thorne kacarászva mondta.

− Kerrick aztán tényleg megtalálta a párját.

− És ez oda-vissza igaz.

− Úgy legyen, Havily Morgan. − Thorne szívét jó érzés töltötte el. Ez a lány tényleg fényt hozott sötét napjaikba és éjszakáikba.