Epilógus

Újjászületés

Han Solo magányosan álldogált a leszállópályán egybegyűlt tömegben. Az új egyenruha keményített gallérja dörzsölte a nyakát, de Han ellenállt a késztetésnek, és nem húzgálta meg. Ha kitágítja, azzal egyben összegyűri is, márpedig ő a lehető legjobban akart kinézni, amint az egy kadéthoz illik.

Körös-körül a többieket búcsúzkodó családtagok ölelgették és csókolgatták, csak elvétve akadt néhány ember, aki ugyanolyan magányos volt, mint ő. Néhány méterrel odébb egy sötét bőrű fiú álldogált egymagában, a pálya túloldalán pedig egy katonásan rövid hajú lány téblábolt magányosan. Látszott rajtuk, hogy hozzá hasonlóak, ők is kirekesztve érzik magukat.

De kit érdekel? A lényeg az, hogy itt vagyok. Megcsináltam!

Az Imperator már leeresztett rámpákkal várta őket. Hamarosan beszállnak, és irány a Carida, a birodalmi flotta kiképzővilága, Han elmosolyodott a túlméretezett függőleges vezérsík láttán. Egy koréliai korvett. Milyen találó,,.

Újból végigpásztázta a tömeget, és azon kapta magát, egy arany-vörös hajjal keretezett arcot keres a búcsúzkodók között. Fajankó vagy Solo. De még mekkora! Komolyan arra számítottál, hogy el fog jönni a lány? Ki tudja, hol jár már azóta.

Nem, szögezte le magában Han, nem számított rá. Valahol, a lelke legmélyén azonban remélte, hogy talán mégis,,.

Egy fájdalmasat sóhajtott, Dewlannának volt egy kedvenc vuki mondása, ami Basicre fordítva valahogy így hangzott: ,A bánat nélküli örömnél nincs gyanúsabb,”

Dewlanna…

Bárcsak láthatná most őt. Han maga elé képzelte magas, gubancos alakját, fekete kutyusorrát, őszülő vuki szőr mögül

pislogó, csillogó szemét. Biztosan büszke lenne rá, és biztosan felborzolná a haját, hogy „vonzóan” torzonborz legyen.

Han elmosolyodott. Megcsináltam, Dewlanna, mondta az emlékmásnak. Nézz rám! Te vagy az én családom, az egyeden hozzátartozóm, ezért jogod van itt lenni, még akkor is, ha már csak kedves emlék vagy.

És Bria…

Nézz szembe a ténnyel, Solo: még mindig érdekel Még most is őt keresed a tekinteteddel, az ő lépteinek a koppanását, az ő hangját szeretnéd hallani Túl kell tenned magad rajta, ember…

Han megrázta a fejét, de Bria emlékét nem lehetett csak úgy elhessenteni. Magával vitte az Imperatorra is, mintha a lány mellette lépkedett volna. Minél inkább el akarta felejteni, annál nehezebben ment.

Dewlanna egy másik, szintén vuki mondása jutott eszébe: „A jó emlékezőtehetség egyszerre áldás és átok.”

Milyen igazad volt, Dewlanna. A hosszas álldogálástól megmerevedtek az izmai, és éles fájdalomhullámok öntötték el a jobb lábát, eszébe juttatva az előző estét.

Meghalt, Dewlanna. A gyilkosod meghalt. Most már békében nyugodhatsz…

Egy tiszt haladt át a tömegen. Han előtt lefékezett,- és szúrós tekintettel végigmérte a koréliait.

– A neve, kadét?

Han vigyázzállásba vágta magát.

– Han Solo kadét, uram!

– Elfelejtette, hogyan kell tisztelegni, Solo kadét?

– Nem, uram! – felelte Han, és legjobb tudása szerint szalutált.

A tiszt Han arcára szegezte a tekintetét.

– Mi történt az arcával, Solo kadét?

Han rá akarta vágni, hogy nekirohant egy ajtónak, de aztán úgy döntött, hogy talán mégis az lesz a legjobb, ha megmondja az igazat.

– Verekedtem, uram.

– Tényleg? Soha nem jöttem volna rá – gúnyolódott a tiszt. – És miért verekedett, Solo kadét?

Han számított a kérdésre.

– Az ellenfelem sértegette a birodalmi flottát, uram. Ez, végtére is, igaz volt.

A hadnagy szemében megcsillant valami.

– Valóban, kadét? Ez nagy ostobaság volt… az illető részéről. Legalább jól megleckéztette a tiszteletlenségéért, Solo kadét?

Hannák még idejében eszébe jutott, hogy egy felettesével beszélő katonának nem szabad bólintania.

– Igen, uram. Biztosíthatom önt, hogy többé soha nem fogja sénegetiú a birodalmi erőket.

– Dicséretes, Solo kadét. – A hadnagy elmosolyodott, aztán továbbment, hogy a csapata élére álljon.

Han megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez rázós volt. Egy megafon hangja reccsent bele a kadétok és a hozzátartozók fülébe.

– Birodalmi kadétok! Sorakozó! – harsogta a hadnagy mellett álló kiképzőtiszt.

Pillanatnyi zűrzavart követően a kadétok sorai rendeződtek, a hozzátartozók pedig félrevonultak.

– Sorokban fognak felszállni a hajóra. Nincs beszélgetés, és szedjék a lábukat.

Csend lett. Han – ő a negyedik sorban állt – peckesen kihúzta magát, és előreszegezte a tekintetét, várva a további parancsot. Valahonnan felhangzott a Birodalmi Flotta harci indulója.

– Egyes sor, in-dulj!

– Kettes sor, in-dulj!

– Harmadik sor, in-dulj!

Han érezte, hogy az izgatottságtól felpezsdül a vére. Ez az. Erre a pillanatra vártam egész életemben…

– Negyedik sor, in-dulj!

Han katonás léptekkel követte az előtte haladót. Miután elhaladt a tiszthelyettes előtt, megengedett magának egy diadalittas mosolyt.

Ma kezdődik, gondolta. Ma végre elkezdődik az igazi életem.

Maga elé képzelte Dewlanna és Bria arcát. Ók is mosolyogtak.

Már a rámpán lépkedett. Vett egy mély lélegzetet, egy nagyon mélyet, mint az újszülött, amikor először szívja tele a tüdejét levegővel, hogy világgá ordítsa megérkezését, hogy mindenki tudja: Itt vagyok! Hallgassátok, megszülettem!

Ebben a pillanatban éppoly újnak és csodásnak látta a világot, mint egy újszülött. A sötét múltat maga mögött hagyta, és a fényes jövő kitárta előtte kapuit.

Mohón átlépett rajta, anélkül hogy egyszer is visszanézett volna.