6. fejezet

Alderaani látogatás

Han nem tudott teljes odaadással figyelni az emberre – hogy is mondták, Őfelsége kicsoda? –, aki folytatta az üdvözlőszövegét.

– Mint azt a látogatóink közül már sokan tudják, az Alderaan egy békés világ. Egy világ, ahonnan száműztük a fegyvereket és az erőszakot. Amíg nálunk tartózkodik, kérjük, tartsa tiszteletben hagyományainkat és törvényeinket azáltal, hogy a Kikötői Rendészeten leadja a fegyvereit!… Tapasztalni fogja, hogy az Alderaan számos kellemes meglepetésben részesíti az idelátogatókat. Szinte ismeretlen fogalom a bűnözés…

Stimmel, gondolta Han. Egyből gondoltam…

– …és nincs környezetszennyezés. A vizeink tiszták, a levegő üde, az itt élők pedig boldogok. Csodálatos múzeumaink vannak, amelyekbe ezúton is meghívok minden érdeklődőt. Leszállás közben ne felejtse el a levegőből megtekinteni a fű-festményeinket! A fűfestőink a galaxis legnagyszerűbb művészei közé számítanak. Szeretettel várunk minden kedves látogatót a mi csodálatos világunkon, mindaddig, amíg békével érkeznek, és betartják…

Han szitkozódva előrehajolt, és levette a hangot a video-üzenetről, aztán beintett a képernyőnek. Egy egész bolygónyi tisztességes ember? Hiszem, ha látom…

Percekkel később Bail Organa rögzített üzenete helyett a kikötői irányítás jelentkezett be élőben. Han visszakapcsolta a hangot.

– Draygo pilóta, az Ylesian Dream fedélzetén – jelentette katonásan. – Engedélyt kérek a leszállásra. Megtámadtak a kalózok, a hajó megsérült, és a lövészem is megsebesült. Leszállás után rögtön szükség lenne egy mentőegységre.

– Értettem, Draygo pilóta. Elsőbbséget élvező pályavektort különítettünk el az ön számára. A 422-es leszállóplatformra irányítjuk. Csak kövesse az irányfényeket! Intézkedünk, hogy egy droid és a szállító már várja ott.

– Kösz.

A megadott pályát követve valóban elrepült a fűfestmények felett, és bármennyire ideges volt is, nem győzött betelni a látvánnyal. A hatalmas, hullámzó fűvel borított mező kilométernyi, ezerféle színes virágból kirakott absztrakt mintát formált. Ügyes, gondolta Han. Csak tudnám, miért vesződnek vele? Nem valószínű, hogy egy ilyen műalkotást el lehetne adni…

Alderaan fővárosa, Aldera egy tó közepén, egy szigeten helyezkedett el. A tómeder valaha meteorkráter volt, amelyet a föld alatti folyók feltöltöttek vízzel. A hatalmas, viszonylag fiatal – mármint földtani léptékkel mérve fiatal – kráter pereme lapos, szaggatott hegyvonulatok formájában maradt fenn, amelyeket időközben zöldellő legelők és erdők hódítottak meg. Az évezredes krátert megtöltő víz kristálytisztán csillant a felkelő nap fényében.

Az űrkikötő a sziget túlsó oldalán feküdt, így Hant a kijelölt pályája alacsony repülésben keresztülvezette a város felett. Néhány perc múlva egy tökéletes landolást hajtott végre a Dreammel. Mostanra annyi tapasztalata gyűlt össze nehéz időjárási körülmények melletti manőverezésben, hogy napos időben landolni szinte gyerekjáték volt a számára.

A mentőcsoport tényleg várt rá. Han gyorsan lecsatolta és eldugta Muuurgh sugárvetőjét, majd felhívta a fedélzetre az antigravitációs hordággyal felszerelt orvosdroidot, és segített neki felnyalábolni a togoriait.

– Gondolod, hogy rendbe jön? – kérdezte a droidtól.

– Az előzetes felméréseim szerint a fejsérülése nem okozott életveszélyes elváltozásokat – válaszolta a droid. – Mindenesetre még további vizsgálatokra van szükség. Úgy ítélem meg, hogy a társának legalább éjszakára az intézetünkben kellene maradnia megfigyelésre.

– Rendben – mondta Han. Valahogy meg kell találnom a módját, hogy kifizessem Muuurgh kezelését, gondolta, miközben figyelte, ahogy a togoriait szállító hordágy eltűnik a mentőjárműben, amely aztán lassan felemelkedett, és elhúzott dél felé.

Han keresett magának egy technikust, és odaintette a hajóhoz.

– Figyelj, kaptam néhány találatot! – mondta a nőnek. – Kellene egy szerelőcsapat, de lehetőleg sürgősen!

– Hadd nézzem meg, mennyire súlyos a helyzet! – felelte a nő. Han elvezette a technikust a lőálláshoz, aztán együtt megnézték a hiperhajtóművet is. – Mindkét helyen legalább hat órai munkára van szükség – állapította meg végül a nő. – De még ma el tudjuk kezdeni.

– Remek – mondta Han. Annak idején, versenyző korában a siklók és a robogók apróbb sérüléseit maga is meg tudta javítani, de ekkora hajóval sosem próbálkozott, elfuserálni pedig nem akarta.

Miután a szerelőbrigád megérkezett a Dream fedélzetére, Han eltöprengett, hogy mihez is kezdjen most. Felhívja az Ylesiát, döntötte el végül. A papoknak meg kell szervezniük a javításokhoz és Muuurgh kezeléséhez szükséges pénz eljuttatását.

Előreindult a pilótafülke felé, hogy nyomban megejtse a hívást. Már a kapcsológombon volt a keze, amikor hirtelen eszébe jutott valami.

Álljon meg a menet.., gondolta. Mit csinálok én? Itt ülök egy rakomány sensostimmel, a lehető legértékesebb fűszerrel az ölemben, és épp visszavinni készülök Ylesiára, hogy ott újra eladhassák.

Han visszahallgatta az automatikus hangrögzítőn, hogy mit mondott az elküldött üzenetei során, aztán szélesen elvigyorodott. Főnyeremény Csak azt kell mondanom a papoknak, hogy a kalózok megszállták a hajót, és elvitték a sensostimet. Muuurgh ájultan feküdt, így nem tudhatta, mi történik. Eladom a fűszert, nyitok egy számlát itt az Alderaanon, aztán majd átutalom a pénzt később. Sosem fogják megtudni…

Ha azonban továbbra is pilótaként akar dolgozni az ylesiai papoknak, akkor gyorsan kell cselekednie. A megadott célkoordináták elérésekor még bejelentkezett, és a papok nem ostobák. Ellenőrizni tudják, hogy mennyi idő alatt érhet el egy hajó a támadás helyszínétől az Alderaanra. Egypár órát még ráfoghat a Dream sérüléseire és emiatt a lassabb sebességre, meg hogy alig tudta mozgásban tartani a hajót…

Rendben, döntötte el Han. Körülbelül öt órám van… több nem. Addigra be kell szólnom nekik, és jelenteni, hogy életben vagyok, hogy a hajójuk megsérült, és meg kellene szervezniük a pénz átutalását Öt órán túl gyanút fognának…

Kivette a szekrényéből az ütött-kopott, barna gyíkbőr dzsekijét, és amennyire csak lehetett, kisimította a kezeslábasa ráncait. Aztán megfésülködött. Nem akarok kelekótyának kinézni, gondolta fanyar mosollyal Han. Eszébe jutott Dewlanna, és hogy a vuki mindig azt mondta neki, hogy akkor néz ki jól, ha vuki módra égnek áll a haja.

A szürke egyenruhája fölé felhúzta a dzsekit, és bánatosan nézett Muuurgh fegyverére. Bárcsak az övébe tűzhetné. Ostoba bolygó. Ki hallott már olyan helyről, ahol az ember nem viselhet fegyvert magánál? Hangos sóhajtás kíséretében megrázta a fejét, majd a Dreamet a munkások kezeire bízva kilépett a hajóból.

Kisietett az űrkikötő területéről, és fogott egy üres légibuszt, amely elvitte Aldera városába. A metropolis fehéren csillogott a napsütésben. Álomváros luxuskivitelben. Han kibámult a busz ablakain, és beitta az ultramodern tornyok és kupolák, a lépcsőzetes épületek zöldellő teraszainak a látványát. A szigetet dombos vidék alkotta, és a város tervezői inkább igazodtak a természetes vonulatokhoz, semhogy elsimították volna azokat. Az eredmény látványos volt… szemet gyönyörködtető, modern, és egyáltalán nem tűnt mesterkéltnek vagy giccsesnek.

Az automata jármű elektronikus idegenvezetője ismertette a fontosabb nevezetességeket. Han múzeumokat látott, hatalmas zárt függőkerteket, hivatalokat és kormányépületeket.

és végül, amikor elérték a város szívét, meglátta a királyi palota magas, karcsú tornyait, amint fehér és aranyszínekben pompáznak a ragyogó napsütésben. Zordan elmosolyodott. Vajon a korábban látott hercegkisasszony is itt éli a gazdagok gondtalan életét? Egy kis szerencsével én is hamarosan gazdag leszek…

Han végig a légibusz fedélzetén maradt, miközben az lassan haladt a kötött útvonalon, és kitartóan nézelődött tovább. Már elhagyták a magas épületeket, és a fényűző elővárosok felett jártak.

Han a megannyi szökőkút, a teraszok, a gondozott kertek, a tiszta utcák és a jól öltözött emberek láttán kénytelen volt beismerni, hogy mégsem lehet olyan rossz itt lakni. De nekem nem itt van keresnivalóm… jobb, ha magam indulok egy kis felfedezőútra. Nem hiszem, hogy ahová én igyekszem, ott szívesen látnák a turistákat..

Miután kiszállt a buszból, Han tájékozódásképpen körbejárta a város központi részét. Ösztönösen is arrafelé tartott, ahol a házak kisebbek, kevésbé karbantartottak voltak. Végül elért egy olyan városrészbe, ahol az épületek állagából ítélve az alsóbb osztályok laktak, és minden második sarkon kocsma vagy zálogház állt. Ez kell nekem, gondolta.

Séta közben figyelte az utcákat, és egy bizonyosfajta egyént keresett. Nem sokkal később ki is szúrta a delikvenst. Az kinőtt, rongyos és mocskos ruhák művészi egyvelegét viselte, és félre nem ismerhető módon mért végig minden járókelőt. Han egyből felismerte a fiút, noha most látta először

Zsebtolvaj. Tíz évvel ezelőtt o lehetett volna ez a fiú.

Han megszaporázta lépteit, míg be nem érte a srácot. Nem érte meglepetésként, hogy amikor elhaladt mellette, a fiú hirtelen áthelyezte a másik lábára a súlyát, és alig észrevehetően oldalt fordult. Az sem érte meglepetésként, hogy rögtön ezután villámgyors ujjak mélyedtek a pilótadzsekijének zsebébe. Az ujjak üres „kézzel” húzódtak vissza, Han az iratait és a kevéske magánál hordott pénzt még korábban betette a kezeslábasa zárható belső zsebébe.

Han még jobban felgyorsított, amíg jócskán le nem hagyta a fiút, aztán figyelmeztetés nélkül sarkon fordult, és elállta a fiú útját.

– Halihó – mondta, és kedélyesen mosolyogva feltartotta a fiú igazolványchipjét és tárcáját. – Elvesztettél valamit?

A fiú döbbenetében eltátotta a száját, aztán gyorsan észbe kapott, és gyilkos pillantással nézett Hanra. A koréliai nyugodtan nekidőlt egy hirdetőtáblának.

– Nem vigyázol eléggé a dolgaidra…

A fiú előbb tátogott néhányat, mint egy partra vetett mrelfa-hal, aztán méregtől fröcsögve szidalmazni kezdte Hant az összes felmenőjével együtt, megtoldva a nemi életére és az úti céljára vonatkozó kitételekkel. Han türelmesen megvárta, amíg az utcakölyök kifogyott a lehetőségekből, és ismételni kezdte önmagát, majd csendre intette.

– Ne majrézz, visszakapod őket! – mondta mosolyogva. – Némi információért cserébe.

Az immár némileg lehiggadt fiú hátravetette a szemébe lógó hajtincseit.

– Miféle információért, te anyaszomorító görény?

Han feldobott egy pénzérmét a levegőbe, majd oda sem nézve elkapta.

– Ügyelj a szádra, ficsúr! Csak azt akarom megtudni, hogy ebben a városban hol intézik az ügyleteket.

– Miféle ügyleteket?

– Tudod te, miféle ügyleteket. Amikről nem akarjátok, hogy a hatóságok tudomást szerezzenek. Tiltott anyagok, ilyesmi…

– Fűszer? – vonta össze a szemöldökét a fiú. – Melyik?

– Sensostim.

A fiú homloka még mélyebb ráncokba szaladt össze.

– Az mi?

Ez az én formám, gondolta Han. Beleszaladtam Aldera egyetlen ostoba zsebtolvajába. Nagyszerű.

– Sensostim – mondta Han. – Ez… nos ez nagyon értékes. Még a carsunumnál és a ryllnél is többet ér.

A fiú megrázta a fejét.

– Ezekről sem hallottam sose. Hát ez nem lehet igaz!

– Mi van az amdrissal? Van errefelé amdris? Ételek tartósítására és ízesítésére használják.

A fiú bólintott.

– Igen, amdris az van. Drága cucc.

– Ja – felelte Han. – Amikor amdrist veszel, kihez fordulsz?

– Nem veszek amdrist, seggfej – mondta a fiú. – És most ide a pénzemmel és a chippel.

– Csak még egy pillanat – lépett hátra Han, és a feje fölé emelte a fiú értékeit. – Oké, rendben, nem veszel személyesen amdrist. De ha neked vagy a barátaidnak szüksége lenne egy kis amdrisra, honnan szereznétek? Boltban lehet kapni? Hivatalos árusoknál?

A fiú szemét forgatva megrázta a fejét.

– Egy frászt. Darák Lylltől vennénk. Na végre! Egy név!

– Erre voltam kíváncsi. Darák Lyll. Hogy néz ki?

– Magasabb nálad. Hosszú haj, szakáll. Pocakja van.

– Öreg vagy fiatal?

– Öreg. Ősz haja van.

– Merre szokott lófrálni? – kérdezte Han.

– Mi vagyok én, az anyja? – fintorodott el a zsebtolvaj. Han vett egy nagy lélegzetet.

– Csak nevezz meg néhány helyet, ahol meg szokott fordulni. Ne hazudj, különben szólok az őrségnek, hogy megpróbáltál kirabolni!

A fiú felsorolt hat kocsmát, mondván, hogy mindegyik itt van a közelben. Han felegyenesedett, és odalökte a fiú elé a tárcát és az igazolványt.

– Legközelebb tartsd a ruhád belsejében, ficsúr – mondta. – Minél mélyebben. – Megveregette a saját zsebét, és egy önelégült mosollyal ajándékozta meg a fiút.

Amaz rávicsorgott Hanra, és átkozódva elsietett. Egy órával később Han arra a megállapításra jutott, hogy az összes alderaani kocsma borzasztóan tiszta és világos. A

hatból eddig háromban volt, de egyik sem volt elég züllött a terveihez. Ráadásul Darák Lyllnek sem látta semmi jelét.

Az egyik helyen észrevette, hogy egy sötét sarokban egy ember a karja takarásában átnyújt valamit egy másik alaknak, majd nemsokára egy kreditchipet kap érte cserébe. Megvárta, amíg az eladó kimegy a mellékhelyiségbe, aztán utána sietett, és bevárta a félhomályos folyosón.

– Csak egy szóra, ha szabadna – szólította meg.

Az elosztó egy alacsony karvalyarcú férfi volt. Hant leginkább egy ranatra emlékeztette, ahogy bizalmatlanul végigmérte a koréliait. Aztán úgy dönthetett, hogy Han nem jelent veszélyt a számára.

– Igen? Mit akarsz?

– Utazol fűszerben?

A férfi egy hosszú pillanatig habozott.

– Mennyi kellene?

– Nem, cimbora, eladni akarok, nem venni. Érdekel?

– Mid van?

– Sensostim. Száz üveggel.

– Sensostim! – A férfi akaratlanul is felemelte a hangját, de aztán gyorsan észbe kapott, közelebb lépett, és suttogva folytatta. – Olyatmeg honnan szereztél, fiacskám?

– Nem vagyok a fiacskád, és semmi közöd ahhoz, honnan szereztem. Érdekel?

– Bármelyik másik bolygón azt mondanám, érdekel, de… – A férfi megrázta a fejét. – Nem, nem tudnám elpasszolni. Meg kéne próbálnom kicsempészni a bolygóról, de az túl kockázatos. A kesseli bányákba küldenének, hogy ezt a fertelmes anyagot bányásszam én is. Te is tudod, hogy a sensostim veszélyes lehet. Ha túl sokat veszel be, megvakulhatsz. A bithek meg megőrülnek tőle.

– Tudom, tudom – türelmetlenkedett Han. – Kösz a semmit, haver

Morogva kisétált a kocsmából.

Végül az ötödik kocsmában botlott bele Darák Lyllbe. A zsebtolvaj leírásából egyből ráismert a férfira. Lyll éppen

szabakkot játszott, és amikor meglátta, hogy a fiatal koréliai a játékot figyeli, szívélyesen intett neki, hogy csatlakozzon hozzá.

– Beszállsz egy partira?

Han sokat játszott már szabakkot, de most nem ezért jött ide. Egyenesen Darák Lyll szemébe nézett, és felvonta a szemöldökét.

– Attól függ, mit fogadsz el tétnek.

A férfi rezzenetlen arckifejezéssel nézett fel a koréliaira.

– Van valami forró anyagod, pilóta?

– Elképzelhető.

– Nos, a tét egy húszas. Han megrázta a fejét.

– Meggondoltam magam. Megyek, szívok egy kis friss levegőt.

Körülbelül öt percig várakozott kint a falnak dőlve. Amikor hallotta, hogy valaki közeledik, megszólalt, anélkül hogy hátrafordult volna.

– Sokáig tartott. Gondolom, nyerésben voltál.

– Zsiványlapok – válaszolta Lyll a szabakk játékosok által a nyerő lapjárásra használt kifejezést alkalmazva. – Mid van hát?

Han megfordult, és ránézett a férfira.

– Sensostim. Száz üveg.

– Azannya! – füttyentette el magát Darák Lyll. – Azt meg hol a csudában szerezted?

– Semmi közöd hozzá – felelte Han. – Kell? Jó pénzért…

– Bárcsak megtehetném, fiatal barátom, bárcsak megtehetném – mondta sajnálkozva Lyll. – De bolond lennék, ha megvenném. Egyszerűen nincs rá kereslet az Alderaanon.

Han elmorzsolt egy durva szitkot az orra alatt, majd sarkon fordult, és otthagyta. Most mihez kezdjek , töprengett. Az ideje vészesen fogyott. Talán valamelyik helyközi hajóval át kéne ugrania egy szomszédos városba. Lehet, hogy csak Aldera ilyen természetellenesen törvénytisztelő hely…

Nincs rá elég időm, sóhajtott fel Han. légy eladom egy órán belül az árut, vagy…

Egy kéz érintette meg a vállát. Amennyire fel volt spannolva, nem sokon múlt, hogy sikítva félre nem ugrott. Ehelyett erőt vett magán, lassan megfordult, és ránézett a középkorú, sötét bőrű férfira, aki utolérte.

– Azt hiszem, összetéveszt valakivel – mondta színtelen hangon.

– Nem valószínű, Vykk – felelte az ember – Vykk Draygo pilóta, az Ylesiáról, ha nem tévedek.

– És akkor mi van? – morogta. – Maga kicsoda?

– Marsden Latham – felelte az idegen, és Han orra alá tartotta a holoigazolványát. – Alderaani nemzetbiztonsági erők.

Na ne…

– Már azóta figyeljük, Draygo pilóta, hogy ma reggel bevánszorgott hozzánk. Örülünk, hogy segíthetünk magán a javításokkal, és gondját viseljük a partnerének is. Biztos látta azt az üzenetet, amikor először beért az Alderaan vételkörzetébe.

– Láttam.

– Nos, azt nem viccnek szántuk. Mi itt nem szeretjük a bajkeverőket. – A férfi hirtelen elmosolyodott, kivillantva ezzel szabályos, ragyogóan fehér fogsorát. – Ugye nem azért van itt, hogy galibát okozzon, Draygo pilóta?

Han igyekezett nem kimutatni a félelmét. Tudják, hogy üzletet akartam kötni… biztos egész reggel figyeltek… Magában válogatott szitkokat szórt a tisztre, hangosan azonban csak annyit mondott:

– Természetesen nem, uram. Békeszerető fickó vagyok.

– Én is ezt jelentettem a felettesemnek, és boldog vagyok, hogy beigazolódott a feltevésem. Örülök, hogy találkoztunk, Draygo pilóta. Érezze jól magát az Alderaanon.

A férfi otthagyta Hant, majd nem sokkal később befordult az egyik sarkon.

A koréliai minden lelkierejét összeszedve lassan sétált tovább, és nem pillantott hátra. Kétségkívül ott vannak, követik minden lépését. A játszmának vége, ő lett a hunyó. Han elgondolkozva megrázta a fejét. Dühös volt, ugyanakkor csodálkozott is. Ezek a biztonságiak nem kispályások. Hogyan tudták ilyen feltűnés nélkül követni?

Ez a „baráti” beszélgetés nyilvánvalóan alig burkolt figyelmeztetés volt, hogy ne próbálja meg eladni az árut. Vissza kell vinnie az Ylesiára. Elérhető közelségben nem volt más bolygó, ahol nyélbe üthette volna az üzletet.

Rápillantott az órájára, és látta, hogy már csak annyi ideje maradt, hogy megnézze Muuurghot, mielőtt el kell küldenie az üzenetét az Ylesiára. Megszaporázta a lépteit, és keresett egy nyilvános siklóállomást.

Az egyetemi egészségügyi centrum, ahová a togoriait vitték, az Alderaani Egyetem területén feküdt. Han leugrott a repulzoros siklóról, majd egy pillanatig csak állt meredten. Szép… gondolta. Tényleg szép… Egy pillanatra eltűnődött, vajon az Akadémia is így nézhet ki? Valószínűleg nem, döntötte el magában. Az egy katonai létesítmény Inkább valami bázishoz hasonlíthat., ez azonban… elegáns…

A központi épület négyszöge körül zöld és kék pázsit terült el. A hatalmas szökőkutat övező virágágyások milliónyi színben pompáztak. A szökőkút közepén egy jókora, élő jégből faragott szobor állt, amely egy alderaani fiatalembert és lányt mintázott, amint összekulcsolt kezeiket az ég felé emelték. Hű, ez egy zsák pénzbe kerülhetett, gondolta Han, miközben a szemmel láthatóan értékes műalkotásban gyönyörködött.

Ennek a helynek van stílusa, szögezte le magában Han, mikor a kutat elhagyva fellépdelt az intézet márványlépcsőin.

A recepciónál álló információsdroid megadta neki a togoriai szobájának a számát. Han végigsietett a folyosókon, majd megkereste a Muuurghot kezelő droidot.

– A barátod súlyos ütést kapott a koponyájára – tájékoztatta a droid. – Egy embert minden bizonnyal megölt volna. Szerencsére a togoriaiaknak nagyon sűrű csontszerkezetük van, így komolyabb belső sérülést nem szenvedett. A beérkezése óta végzett intenzív terápia hatására holnap reggel elhagyhatja az intézményt.

– Köszönöm – mondta Han, azzal kinyitotta az ajtót, és belépett.

Muuurgh egy hatalmas, kerek matracon hevert összekuporodva. A togoriai testére számtalan apró állapotjelző szenzor volt tapasztva. Amint Han belépett, Muuurgh szemei felpattantak, és fél ülő helyzetbe tornázta magát.

– Pilóta!

– Hello! Hogy érzed magad, cimbora? – Han meglepve tapasztalta, hogy mekkora örömmel tölti el az a tény hogy a togoriait épen és egészségesen látja. Nem is vette észre, hogy ennyire kötődik a szőrös macskalényhez. – Ahogy hallom, semmi bajod.

– Pilóta… – Muuurgh nem számított arra, hogy Hant itt látja.

– Mintha meglepett volna, hogy eljöttem – mondta Han, és még meg sem közelítette a valóságot. Muuurgh nem meglepettnek tűnt… hanem, az állát keresgélte a padlón.

– Muuurgh… – A hatalmas teremtmény kábán megrázta a szőrös fejét. – Úgy értem, én. Ssszosem gondoltam volna, hogy még valaha isssz látlak.

Han közelebb lépett.

– Miért nem? Azt hitted, hogy csak úgy beduglak ide, és meglépek a rakománnyal?

– Igen – felelte őszintén Muuurgh.

– Nos, itt vagyok, nemde? Ha azonban én nem vonszolom el a seggünket az alderaani rendszerbe, most halott szőrcsomó lennél. Remélem, ezt nem felejted el, cimbi. Jössz egy szívességgel.

Muuurgh nehézkesen bólintott.

– Igen, pilóta… Jövök egy szívességgel.

Han fenyegetően ránézett, és leült a matrac szélére.

– És felejtsd el ezt a „pilótás” marhaságot! Mostantól Vykk vagyok. Rendben?

Muuurgh lassan kinyújtotta az egyik mancsát, és óvatosan ráfektette Han karjára. A hatalmas, karmos ujjak mellett eltörpült az ember csöppnyi keze.

– Rendben, Vykk…

Miután Han a droidok gondos felügyeletére bízta Muuurghot, visszatért a Dreamhez, és felhívta az Ylesiát. Teroenza éppen nem volt elérhető, így Veratilt volt kénytelen előkeríteni. Amikor az ylesiai puffadt, szarvakkal tűzdelt feje megjelent a képernyőn, Han tömören beszámolt neki a történtekről, és megígérte, hogy másnap visszaindul Ylesiára. Veratil viszonzásként megígérte, hogy szerez pénzt a hajó megjavíttatására és Muuurgh kezelésére.

Amikor kikapcsolta a kommunikátort, Han rájött, hogy farkaséhes, így számba vette kevéske vagyonát, és elindult egy étterem-bár komplexus felé az egyetem területén. Az épület egy félreeső kertudvarban helyezkedett el, a bejárat előtt szivárványszínű szökőkút fújt gyöngyöző vízcseppeket a magasba.

Han kinyitotta az ajtót, és belépett.

A hely tömve volt divatosan öltözött fiatalokkal… beszélgettek, nevettek, ettek és ittak. Han egy pillanatra úgy érezte, semmi keresnivalója ezen a helyen, de aztán veleszületett virtusa a segítségére sietett. Vagyok olyan jó, mint ők, gondolta dacosan, és követte a felszolgálódroidot egy asztalkához. A nemtörődöm külső alatt Han pontosan tisztában volt azzal, hogy az izzadságfoltos kezeslábasa és a kopott dzsekije menynyire elüt az asztaloknál beszélgető és nevetgélő egyetemisták divatos, drága ruháitól.

Miután leült, alderaani sört rendelt. Átfutva az étlapot megakadt a szeme az aznapi specialitáson: „nerfkockák gombás bormártásban”. Nem volt ugyan olcsó, mégis ilyet rendelt, tudván, hogy a nerf igazi ínyencfalatnak számít. Az ételhez egy tál árpakenyeret hoztak, amely azonnal a 921-es zarándokot juttatta az eszébe. Bárcsak itt volna, gondolta. Jó lenne valakivel beszélgetni… Beletunkolt egy darab kenyeret a tálba, megkóstolta, majd szélesen elmosolyodott. Ezkitánő.’Régen, nagyon régen evett igazán jó ételt utoljára… A Trader’s Luck lakói általában szűkös fejadagokon tengődtek. Han igazából akkor tudott csak jót enni, amikor Garris Shrike egyik „átverés hadjáratában” vett részt. Eszébe jutott az egyik koréliai kerti parti. Roston sült traladonborda pikáns szósszal…

Azonban a nerffel még a traladonborda sem ér fel, döntötte el végül. Farkaséhesen rávetette magát a tányérra. Mikor nagyjából a felénél járt, egy csinos fiatal lány hosszú, mogyoróbarna hullámos hajjal és tengerkék szemmel fellépett az apró pódiumra, és leült egy zsámolyra. Egy mandoviolt vett elő, lassan végighúzta az ujját a húrokon, és tiszta, lágy hangon énekelni kezdett. Egy tradicionális alderaani népdalt adott elő.

A szokásos dolgokról szólt, egy lányt elhagyja a szeretője a kalandok csábítása miatt, és hogy miként várta, de a fiú sosem tért haza – az énekes hangja azonban olyan tiszta, olyan természetes volt, hogy még ezekbe az elcsépelt szavakba is igazi érzelmet és méltóságot tudott csempészni.

Amikor a dal végére ért, a vendégsereg Hannái együtt fergeteges tapsviharban tört ki. A lány elénekelt még egy dalt, aztán lesétált a színpadról, és egyenesen Han felé indult. Han egy pillanatra azt hitte – azt remélte –, hogy a lány az ő asztalához tart, de nem volt ilyen szerencséje. A szomszédos asztalnál telepedett le.

Az étterem szemmel láthatóan felkapott hely volt, az asztalokat szorosan egymás mellé zsúfolták. Ennek köszönhetően a lány alig kartávolságnyira ült Hantol. Az asztalnál ülő másik alak egy kerek képű fiatalember volt, talán egy-két évvel lehetett idősebb a koréliainál. Biztos a barátja, mérte végig lopva a fiút Han. Világosbarna haja volt, és fakó, zöldes szeme. A lánytól eltérően, aki egyszerű, bokáig érő kék ruhát és szandált viselt, az ő ruházata a legfrissebb divatirányzatot követte.

Lila köpenyét vastag narancsszín öv fogta össze, amely folyton beleütközött a térdig érő, vörös csizmájába. Sárga nadrágja szorosan rásimult a lábára. Han úgy érezte magát a koszos, szürke kezeslábasában, mint az egyszeri veréb a paradicsommadár mellett.

Ahogy a lány hátravetette a haját, és diadalmasan elmosolyodott, Hannák sikerült elkapnia a tekintetét. Úgy tett, mint aki tapsol, és színpadiasan meghajtotta a fejét.

– Nagyszerű voltál – mondta neki.

– Köszönöm! – felelte a lány. – Ez volt az első alkalom, hogy fel mertem lépni ekkora közönség előtt! – A lány kipirult, kapkodta a levegőt – egyszóval bájos volt. Han visszamosolygott rá. Nem bánnám, ha velem töltené az estét-és az éjszakát..

Hangosan ennyit mondott:

– Akkor duplán szerencsések vagyunk. Jelen lehettünk egy szárnyaló tehetség kibontakozásakor

– Köszönöm! – A lány kinyújtotta a kezét. – Aryn Dro vagyok, ő pedig Bornan Thul.

Han megfogta a lány kezét, és ahelyett, hogy megrázta volna, a koréliai nemeseknek kijáró módon csókot lehelt rá. Az ajkai nem érintették a lány bőrét, ahhoz azonban elég közel értek, hogy Aryn megérezze a koréliai leheletének melegét.

– Örvendek, Aryn – mondta. – A nevem Vykk Draygo.

Aztán elengedte a lány ujjait, és odafordult annak kísérőjéhez is. Han tisztán látta, hogy a fiatal férfit mennyire bosszantja a jelenléte, és meg sem próbálja leplezni ezt.

– Üdvözletem… – mondta egyszerűen, hiszen nem volt tisztában azzal, hogy errefelé milyen megszólítás számít helyénvalónak.

– Üdvözöllek – felelte Thul. – Aryn, csodálatos voltál. Nem akarod inkább mégis máshol megünnepelni a sikeredet?

Nem búja a konkurenciát., gondolta Han, s elnyomott egy önelégült mosolyt. Ő maga is látta, hogy Aryn gyönyörű kék szeme felragyogott a bemutatkozás során.

– Elnézést, nem akarok zavarni – villantotta ki Han a legel-bűvölőbb mosolyát. – Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon élveztem az előadást. Nem szeretném tovább rabolni az időtöket.

Thul láthatóan nehezen állta meg, hogy ne helyeseljen. Aryn azonban megrázta a fejét, és megfogta Han karját.

– Ó, dehogy! Nem zavarsz… Vykk – olvasta le a kezeslábas kitűzőjéről. – Épp meg akartam kérdezni, hogy itt jársz-e iskolába, de nem, ugye?

Han elmosolyodott.

– Nem, csak ma éjszakára maradok itt. Reggel érkeztem, hogy megjavíttassam a hajómat. Harcba keveredtem néhány kalózzal, és megsérült az öreglány

A lány szeme még jobban elkerekedett.

– Hajóval? Kalózok? Űrpilóta vagy? Han félszegen megvonta a vállát.

– Olyasmi.

Boman Thulnak lassan forrni kezdett az agyvize. Úgy látszik, a mi kis aranyivá Boman barátunknak nem tetszik, hogy a babája egy olyan munkásosztálybeli alakkal állt szóba, mint én, vihogott magában Han.

– Ó, egek… – lihegte Aryn. – Ez olyan… izgalmas. Igazi kalózok? És mi történt?

Han ismét megvonta a vállát.

– Kijöttek a hiperűrből, aztán rám vetették magukat, mint vrelt a dinnyehéjra. Ketten voltak. Egyet kilőttem, de nekik is sikerült megrongálni a hiperhajtóművemet. Ezért jöttem ide az Alderaanra egy kis szervizre.

– Kilőttél egyet? – kérdezte szkeptikusan Boman. – És mivel?

– Arakyd rakétával, pajtás – felelte nyugodtan Han. – Apró darabokra robbantottam a seggét.

Aryn megremegett, részben az izgalomtól, részben az aggodalomtól.

– Ez nagyon… ijesztőnek hangzik. Han belekortyolt a sörébe.

– Nem nagy ügy – felelte szándékosan flegmán. Ekkorra Bornannak végképp elege lett az egészből. Az arca

elvörösödött, és megragadta Aryn karját.

– Menjünk innen, drágám! Elviszlek a város legjobb helyére. Ha nem haragszol… Draygo pilóta.

A lány egy pillanatig habozott. Megszerezhetném, gondolta Han. Tudom, hogy megszerezhetném. Az pedig különösen piszkálná ennek a felfuvalkodott köcsögnek a csőrét, ha a barátnőjével az oldalamon sétálnék ki innen…

Han még hajlott is volna a dologra, de aztán átgondolva a helyzetet, letett a versengésről. Aryn túlságosan kedves lány volt

ahhoz, hogy győzelmi trófeakém kezelje, csak mert ezzel is borsot tud tömi a piperkőc lovagja orra alá. Legfőképpen talán azért volt neki szimpatikus a lány mert egy kicsit a 92l-esre emlékeztette. Ugyanolyan bájos mosoly hasonlóan nagy kék szemek.

Mindamellett, gondolta, a biztonsági emberek valószínűleg még mindig követnek. A jó öreg Bornan meg lehet, hogy elég tökös ahhoz, hogy verekedést kezdeményezzen, és ha azok tényleg itt varrnak valahol, jókora pácba keveredhetek…

így Han felállt, és udvariasan meghajolt Aryn felé.

– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta. – És még egyszer gratulálok.

– Köszönöm… – felelte a lány és mielőtt még Bornan elvezette volna, pajkosan Hanra mosolygott.

Han visszahuppant az időközben kihűlt étele mellé, és azon lamentált, hogy ez az incidens is megerősíti a felsőbb osztályokhoz tartozók iránti ellenszenvét. Jó párral találkozott már a Korélián, miközben a Shrike által ráakasztott szerepeket játszotta, és egyedül az a tény vette rá, hogy eljátssza az ostoba úri fiút, hogy a legtöbbjük annyit sem ért, hogy egy pisztollyal atomjaira lője őket.

Mikorra visszaért az Ylesian Dreamhez, és bebújt a raktér egyik szegletében kialakított vackába, az alderaani sör már jócskán a fejébe szállt. A 921-es képét nem tudta elűzni a fejéből, a végén már hangosan szitkozódott a sötétben, amiért egyszerűen képtelen másra gondolni. Eddig még sosem találkozott olyan lánnyal, akire akkor is gondolt volna, amikor éppen nem voltak együtt…

A tény hogy a 921-es emléke ilyen mélyen beleásta magát az elméjébe, nyugtalanította, sőt bosszantotta Hant. Ő is csak egy lány Solo. Még a francos nevét sem tudod. Fejezd be ezt a nyálcsorgatást valami kezd nem stimmelni veled.

Han végigdőlt a priccsén, és nagyokat fújtatva felidézte az aznap történteket. Micsoda világ, merengett füstölögve magában. Émelyítően rendes, egészséges világ, ahol az ember még egy rakomány minőségi fűszert sem tud eladni…

Az út vissza Ylesiára eseménytelenül telt. Han szinte már rutinból navigálta végig a hajót a légkörön, ráadásul olyannyira simán, hogy még az egyébként heves fejfájással küszködő Muuurgh sem tudott szólni egy szót sem. Han lassan természetes dolognak vette, hogy megkeresse, kielemezze és elkerülje a bolygó tomboló vihargócainak a haladási útvonalát.

Abban a pillanatban, hogy a hajó leért a leszállóplatformra, Han kommunikátora életre kelt. Teroenzával kellett azonnal találkoznia, ahogy Han számított is rá. Elküldte Muuurghot, hogy egy orvosdroidtól kérjen valamit a fejfájására, majd egyedül elindult a Gazdasági Központ felé.

Ezúttal Ganar Tos várt rá, és vezette be a főpap személyes lakosztályába, ahol már korábban is járt. Teroenza egy szerfelett furcsa bútordarabon üldögélt – valamiféle üllőn vagy nyergen, amely levette a testsúlya java részét a hátsó lábairól, és hátra is dőlhetett rajta. A mellső végtagjai egy mozgatható, párnázott lábtámaszon nyugodtak, amelyet ki-be lehetett hajtani, hogy felszállhasson az ülőalkalmatosságra.

Alighogy Teroenza meglátta Hant, felderült az arca (amit egyébként Han kezdett lassan megszokni).

– Draygo pilóta! – bömbölte. – Úgy hallottam, hogy hősként viselkedtél! A bátorságod és rátermettséged megfizethetetlen, én mégis elhelyeztem egy kis jutalmat a számládon.

Han pislogott egyet, aztán elmosolyodott.

– Köszönöm, uram.

– Az elmúlt másfél év során már két hajót vesztettünk el abban a térségben – folytatta Teroenza. – Te vagy az első pilóta, aki látta a támadókat, és vissza is tért elmondani nekünk. Mit láttál?

Han megvonta a vállát.

– Nos, olyan gyorsan történt minden, nem is tudtam mindenre odafigyelni. Abban azonban biztos vagyok, hogy a hajó, amelyet megsemmisítettem, drell építésű volt. Pont úgy nézett ki. A hegyes orr és a zömök tat eléggé jellegzetes.

– Felvették veled a kapcsolatot? Felajánlották a megadás lehetőségét támadás előtt?

– Nem. Először lőttek, aztán kérdezés helyett is csak lőttek. Nem elpusztítani akarták a Dreamet, mert ellenkező esetben simán megtehették volna. Nem a hajót akarták, ami azért is különös, mert a kalózok általában megrongálják annyira az áldozat hajóját, hogy megszállhassák, de ugyanakkor viszonylag olcsón meg is lehessen még javítani. Ezek a srácok meg akarták bénítani a Dreamet, hogy megölhessenek engem és Muuurghot.

– Hogy támadtak?

– Hátulról. Még azelőtt kilyuggathattak volna, hogy egyáltalán felocsúdunk. Legalább két tiszta lövésük volt, a Dreamnek pedig nem olyan jók a pajzsai. – Han vett egy nagy lélegzetet, mikor felidézte magában a csata részleteit. – Azt hiszem, uram, meg kellene erősíteni a védelmi rendszert.

– Intézkedni fogok róla, pilóta – egyezett bele Teroenza. A hatalmas t’landa til behajlította apró karjait. Összeráncolt homlokkal emésztette a hallottakat. – Érdekes, hogy először támadtak, és nem fogtak vonósugárra, s nem kényszerítettek megadásra.

– Igen… én is így gondoltam.

Han jó néhány kereskedőt ismert a Luck fedélzetéről, akik valaha kalózhajón szolgáltak, és amikor a kalandjaikról meséltek, mindig odafigyelt. A nyílt, szemtől szembeni támadás nem az ő módszerük volt; az űrkalózok inkább figyelmeztető lövésekkel kényszerítették megadásra a pilótát, majd megszállták a hajót.

– Furcsa. Mintha megpróbálták volna mozgásképtelenné tenni a Dreamet, közben esetleg megölni engem és Muuurghot, és csak aztán megszállni a már gazdátlanul sodródó hajót.

– Semmi kommunikáció vagy figyelmeztető üzenet?

– Semmi – felelte Han.

Teroenza elgondolkozva simogatta az álla alatt lógó laza bőrredőket.

– Majdnem olyan, mintha inkább megkockáztatnák, hogy elpusztítják a Dreamet és a rakományt, semmint hogy felvegyék veled a kapcsolatot…

– Igen, elképzelhető.

– Milyen közel jártál a találkozási ponthoz, amikor megtámadtak?

– Kevesebb mint öt perccel azelőtt léptünk ki a hiperűrből. Uram, kétségkívül vártak ránk. Tudták, hogy jövünk.

– Adtál le segélyhívásokat? Megadtad valakinek a koordinátáidat vagy az útvonalat?

– Nem, uram. Az utasításoknak megfelelően teljes rádiócsendet tartottam az összes frekvencián.

Teroenza helyeslően mormogott valamit mély torokhangján, majd meghajtotta busa, csontos fejét.

– Ismételten lenyűgöz a bátorságod, Draygo pilóta. Hogy van Muuurgh?

– Rendbe jön. Igaz, kapott egy nagyot a fejére.

– Majd vele is akarok beszélni, ha teljesen felépül. Köszönöm, Draygo pilóta, most elmehetsz.

Han nem mozdult.

– Uram… szeretnék kérni valamit.

– Igen?

– Elvették a fegyveremet, amikor megérkeztem Ylesiára. Szeretném visszakapni. Ha egyszer, ne adj’ isten mégis kalózok szállnak meg a hajómat, legalább tudjak valamivel visszalőni.

Teroenza egy pillanatnyi habozás után bólintott.

– Intézkedni fogok, hogy visszakerüljön hozzád a fegyver, Draygo pilóta. Az elmúlt pár nap alatt tanúbizonyságot tettél a hűségedről, és elnyerted a bizalmunkat. – A hatalmas teremtmény Han felé intett az apró kezével. – Áruld el nekem, Draygo pilóta, meg sem fordult a fejedben, hogy eladod a rakományt, nekünk pedig azt mondod, hogy a kalózok rabolták el?

Han megrázta a fejét.

– Nem, uram, sosem – felelte nyugodtan.

– Nagyon helyes. Le vagyok… nyűgözve – húzta szét irdatlan, ajaktalan száját Teroenza, amivel nyilván az elégedettségét akarta kifejezni. – Igazán le vagyok nyűgözve…

Han kisétált a Gazdasági Központból, és magában hálát adott a sorsnak, amiért hétéves kora óta hihetően tud hazudni.

Arra a képességére különösen büszke volt, hogy bármikor képes improvizálni.

A lépteit a gyengélkedő felé vette. Ideje ránézni Muuurghra. És… ideje találkozni Jalus Nebllel, a sullusti pilótával is, aki szintén betegszabadságon volt.

Lett volna egypár kérdése a sullustihoz…