9. fejezet

Kiválasztottak

Másnap reggel Han olyan jókedvűen ébredt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Még a gombaölő szert is fütyörészve kente magára zuhanyozás után, pedig ha valamit ki nem állhatott, hát azt a bűzlő kencét biztosan nem. Úgy érezte, minden oka megvan rá, hogy elégedett legyen. Briával örökre maguk mögött fogják hagyni ezt a világot, és ha eladják Teroenza kincseit, kreditben sem fognak hiányt szenvedni. Lesz pénz új személyazonosságra, ételre – és szállásra, ahol meghúzhatja magát, míg fel nem veszik az Akadémiára.

Aztán ha végzett, tiszt lesz belőle, tiszteletié méltó férfi, és Bria várni fog rá…

Megdörgölte a haját a törülközővel, aztán visszament a szobába a ruhájáért, amit előző este az ágy végére terítve hagyott.

Felkészületlenül érte a támadás. Az egyik pillanatban még lépett, a következőben valaki elkapta, és olyan erővel teremtette a padlónak, hogy Han úgy érezte, mintha a levegővel együtt a tüdeje is kiszakadna a mellkasából. Képtelen volt megmozdulni, csak tátogott, mint a parttá vetett hal, és a szeme előtt táncoló karikákat számolgatta engedelmesen.

Aztán fokozatosan rájött, hogy nem csupán a fájdalom szegezi a padlóhoz, hanem valami más is – egy hatalmas mancs, amely ha akarná, egyetlen mozdulattal összeroppanthatná, mint egy dilgadiót.

Fekete köd úszott el a szeme előtt – nem, ez a feketeség valódi volt. Valódi és szőrös, fehér pöttyel a mellkasán, arcán kétoldalt szúrós, fehér bajusszal.

– Muuurgh? – nyögte Han. – Mi az istent…

Muuurgh az arcába vicsorgott, olyan közelről, hogy félelmetes tépőfogai betöltötték Han látómezejét.

– Pilóta szökni akar, magával akarja vinni Briát – morogta. – Vykk lopni akar ylesiai gazdáktól. Vykk el akarja intézni Muuurghot…

– De… – A kéz enyhén fokozta a nyomást. Han szeme kidülledt a fájdalomtól.

Muuurgh felemelte szabad mancskezét, és begörbítette ujjait. Kisebb sarlónak is beillő karmok villantak elő.

– Áruló pilóta most meg fog halni – bömbölte a togoriai.

– Ne! – Han kérőn megemelte két kezét. – Kérlek! Előbb hallgass meg!

– Muuurgh épp eleget hallott tegnap este. Még túl sokat is.

– Hé, pajtás! – hörögte rémülten Han. Túlságosan is jól tudta, mire képesek azok a karmok. – Azt hittem… barátok vagyunk.

– Muuurgh kedvelte pilótát. Muuurgh sajnálja, hogy meg kell ölnie pilótát, de becsületszavát adta. Nincs választása.

A mancs ütésre lendült. Han behunyta a szemét, és várta a véget.

Ütés szele csapta meg a torkát, de ezen kívül semmi. Néhány örökkévalóság után kinyitotta a szemét. Egy feldúlt Muuurgh nézett le rá.

A togoriai végül megragadta a vállát, talpra rántotta, és az ágy vége felé taszította.

– Öltözz fel! Muuurgh nem akarja beszennyezni magát pilóta vérével! Elvisz Teroenzához, és elmondja neki, mit akart tenni pilóta és a lány. Őrök fogják megölni árulókat Muuurgh helyett.

Han kapkodva öltözködni kezdett. Legalább nem kell pucéran meghalnia, vigasztalta magát,

– Figyelj, Muuurgh! – fordult a togoriai felé. – Meg kell hallgatnod engem. Kérlek! Nincs vesztenivalód.

– Pilóta hazudik. Muuurgh tudja, hogy hazudik. Muuurgh… nem, nem hallgathatja meg.

Ez jó jel gondolta Han. Kezd lecsillapodni. Végre megint úgy beszél, ahogy tanítottam.

Han rögzítette az overallját, majd leült az ágy szélére, hogy felvegye a csizmáját.

– A népednek van egy becsületkódexe, nem igaz? – kérdezte, és közben igyekezett olyan gyorsan gondolkodni, mint életében még sosem.

– Igen.

– Ha a becsületszavad adod valakinek, aki alkalmaz téged, akkor azt meg kell tartanod, ugye?

– Igen, de pilóta ennél sokkal gyorsabb. Húzd fel végre a csizmát!

Han ráérősen belecsúsztatta a jobb lábát a csizmába.

– Nos, akkor tegyük fel, pajtás, hogy becsületszavadat adtad valakinek, akiről utóbb kiderül, hogy minden szava hazugság volt, amikor a szerződést felajánlotta neked. Mi a teendő ilyenkor? Hűségesnek kell maradnod valakihez, aki becsapott és bolondot csinált belőled?

Muuurgh gyanakvóan méregette Hant, de nem mondott semmit.

– Na, pajtás, mit mond a kódexed arra az esetre, ha egy szélhámossal kötöttél egyezséget?

Muuurgh megrázta bozontos fejét, aztán mérgesen előremeresztette fülét.

– Ha egy togoriai tudtán kívül egy szélhámossal köt egyezséget, akkor az érvénytelen. Egy hazug nem érdemli meg a hűséget.

– Tökéletesen egyetértek – bólogatott elégedetten Han. A bal csizmája után nyúlt. – Akkor jól figyelj rám, pajtás. Előfordulhat, hogy Mrrov itt van, az Ylesián. Attól tartok, Teroenza hazudott neked.

Muuurgh szeme résnyire szűkült.

– Te hazudsz, hogy életben maradhass.

– Igen, megtenném – vallotta be Han. – De esküszöm, hogy ezúttal igazat mondok.

– Esküszöl? Az mit jelent?

– Azt, hogy… valami olyasféle, mint a becsületszó. Mifelénk az emberek a számukra legfontosabb dolgokra szoktak esküdni. Olyan ez, mint egy szentség, mondjuk.

– És mire esküszik Vykk? Han eltűnődött egy pillanatra.

– Bria életére esküszöm – mondta keserű szájízzel. Igazat mondott, de akkor is rosszulesett Bria életét felajánlani cserébe. – Tüdőd, milyen fontos számomra…

Muuurgh alaposan megrágta a hallottakat, aztán bólintott.

– Rendben – folytatta Han –, akkor esküszöm neked, Bria életére, hogy tegnap este azt mondta nekem, látott itt egy togoriait, úgy hat hónappal ezelőtt. Ez nagyjából az az időszak, amikor Mrrov után kutattál. Vagy tévedek?

A togoriai megrázta a fejét.

– Bria látott egy togoriait, Muuurgh. Kérdezd meg tőle, ha nekem nem hiszed el. Teroenza és a cinkosai hazudtak, amikor azt mondták neked, hogy sohasem járt itt. Lehet, hogy még mindig itt van, az Ylesian. Valószínűleg nem az Egyes Kolónián, mert az túl kockázatos lenne, viszont jó esély van arra, hogy a kettesen legyen… vagy esetleg a hármason. A Kettes Kolónia azonban régebb óta működik, így ott több a zarándok, mint a hármason. Szóval én arra tippelek, hogy a hármason rejtették el. Egy próbálkozást azért megér, nem?

– Hogy nézett ki? – kérdezte csendes hangon Muuurgh. Han erős késztetést érzett arra, hogy hazudjon, hogy azt

mondja, nem tudja – mert mi van, ha Mrrovra egyáltalán nem illik rá a személyleírás, és Muuurgh ettől olyan dührohamot kap, hogy itt helyben széttépi? De nem. Ha semmit nem mond, akkor Muuurgh úgysem fog hinni neki. Vett egy mély lélegzetet, és kinyögte:

– Bria azt mondta, hogy fehér volt, narancssárga csíkokkal. A csíkok színében azonban nem biztos, mert sötét volt.

Őszintén remélem, hogy Mrrov nem pöttyös vagy makulátlan fehér!

Muuurgh hátralapította a fülét, és dühödten fújtatni kezdett, ínyig elővillantva félelmetes fogait. Han kétségbeesett tekintettel keresett volna valamit, amivel leütheti, de semmi nem akadt a keze ügyébe. Kénytelen volt belenyugodni abba, hogy pillanatokon belül darabokra lesz szaggatva.

Muuurgh gyilkos sziszegése azonban vérengzés helyett fájdalmas nyávogásba torkollt. Az óriás togoriai lerogyott a padlóra, és fájdalmasan ide-oda dobálta magát.

– Ez pontosan ráillik! – morogta végül. – Atyáim istenére, hát lehetséges, hogy mindvégig itt volt, miközben én hittem azoknak a hazugoknak? Ki fogom tépni a torkukat és megeszem a szívüket azoknak a hitszegőknek!

– Hú – sóhajtott megkönnyebbülten Han. De örülök neki hogy működött!

Muuurgh felpattant, készen rá, hogy valóra váltsa ígéretét.

– Várj! – kapta el a karját Han, Muuurgh azonban úgy vonszolta végig a lakáson, mint kisgyermek a rongybabáját. – Ha vissza akarod kapni őt, akkor várj!

Muuurgh lelassított, majd megállt.

– Helyes – dicsérte meg Han. – Most pedig beszéljünk értelmes lényekhez méltóan, rendben? Ülj le!

Muuurgh engedelmesen leheveredett a szalmazsákjára. Han keresett valami zenét, felerősítette, aztán odahúzott egy széket Muuurgh elé.

– Beszélj halkan! – suttogta. Muuurgh bólintott.

– Van egy tervem – folytatta Han. – Azt hiszem, tudom, hogyan szerezhetjük vissza őt, ha még az Ylesián van. – Remélem, nem vitték el a fűszerbányákba, gondolta, de nem mondta ki hangosan. Muuurgh ugyanolyan jól tudta, mint ő, hogy mi lesz a rabszolgák sorsa.

– Hallgatlak, V^kk. Mondd el a terved! – dorombolta Muuurgh.

Han elmerengett egy pillanat erejéig.

– Szükségem lesz a segítségedre. Van néhány elintéznivalóm, és szeretnék mindent előkészíteni, mielőtt elmegyek.

– Elmész? Vykk elmegy?

– Igen, de még visszajövök. Néhány nap múlva át kell adnom Zawal üzenetét és ajándékát egy Jiliac nevű huttnak a Nal Huttán. Ott kell maradnom, míg megkapom a választ. Még soha nem jártam a Nal Huttán, és nem ismerem az ottani körülményeket, Jalus Nebl viszont igen.

Muuurgh jelezte, hogy figyel, majd idegesen simítgatni kezdte a bajszát.

– Szóval, a Dream túl kicsi három személy számára. Jelezni fogom Teroenzának, hogy szeretném, ha Nebl velem jönne másodpilótának erre az útra, és javasolni fogom, hogy te maradj itt, mert nincs elég hely hármunk számára.

Han felállt, és komoly arccal róni kezdte a szobát.

– A papok ugye tudják, hogy szeretsz vadászni? Ha tehát engedélyt kérek rá, hogy Neblet magammal vihessem, te mondd nekik, hogy a távollétemben szeretnél eltölteni néhány napot vadászattal. Milyen gyorsan mozogsz gyalogosan?

– Elég gyorsan ahhoz, hogy becserkésszem és megöljem a zsákmányt.

– Gondolod, hogy el tudsz jutni gyalog a Kettes Kolóniáig?

– Igen – felelte határozottan Muuurgh.

– Ha Mrrov még az Ylesian van, akkor ötven százalék az esélyed arra, hogy a Kettes Kolónián találod. Odamész, körülszaglászol, megkeresed.

– És megszöktetem! – ugrott fel Muuurgh.

– Nem!- mordult rá Han. – Fékezd magad! Annál nagyobb őrültséget nem is tehetnél. Az egész bolygót átfésülnék értetek, és jól tudod, mi várna rátok. Vagy megölnének mindkettőtöket, vagy a Késsel valamelyik bányájában kötnétek ki, ami végeredményben ugyanaz.

– Azt akarod, hogy Muuurgh lássa Mrrovt és ne beszéljen vele?

– Pontosan. Csak találd meg, derítsd ki, hol alszik, hol eszik meg ilyesmi. Aztán ha eljön a szökés ideje, átruccanunk a kettesre, és kihozzuk őt. Az este körülnéztem a központ környékén, ha nem vetted volna észre.

– Muuurgh észrevette – közölte a togoriai. – Bármerre ment Vykk, Muuurgh mindig mögötte volt, és figyelte.

– Nos, a lényeg az, most már tudom, mivel lehetne lekötni az őröket, míg Teroenzánál garázdálkodunk. És tudom, merre van a kommunikációs központ. Mielőtt elindulnánk a kettesre, gondoskodni fogok róla, hogy megszűnjön a kapcsolat a telepek közt. Aztán átugrunk Mrrovért, felvesszük, és elhúzunk erről a bolygóról. Ha akarod, visszaviszlek titeket a Togoriára, oké?

Muuurgh tágra nyílt, kék szemekkel bámulta Hant.

– Tényleg megtennéd ezt Muuurghért és Mrrovért?

– Persze, esküszöm rá. Ha segítesz nekem meg Briának betörni és elhozni Teorenza cuccait, esküszöm neked, hogy nem megyünk el Mrrov nélkül.

A togoriai alaposan fontolóra vette a dolgot, majd bólintott.

– Megteszem. Becsületszavamra. Han elvigyorodott.

– Akkor megegyeztünk, pajtás.

Aznap este Han átment Teroenza kincseskamrájába, hogy beszéljen Briával. Tudni akarta, eljár-e még a lány az áhítatokra most, hogy tudja, az egész csupán színjáték. Han megállt a súlyos fémajtó előtt, és kopogott.

– Én vagyok az – felelte a bentről elhangzó kérdésre.

Az ajtó kinyílt, és Bria lépett ki. Han szeme tágra nyílt az ámulattól.

– Hé! Csodásan nézel ki!

Most látta először Briát csuha és kámzsa nélkül. A lány egy egyszerű, kék színű nadrágkosztümöt viselt, mely minden egyszerűsége ellenére határozottan kiemelte kecses, nőies alakját.

– Teroenza, a Megvilágosult azt mondta, hogy nélkülözhetem a csuhát, míg a gyűjteményen dolgozom – magyarázta Hannák. Látva a férfi mohó tekintetét, elpirult kissé, majd elmosolyodott. – Attól tartott, hogy a csuha szélével leverek a polcról valami értékes műkincset.

– Nos, egyetértek vele – vigyorodott el Han. – Akarsz egy csésze teát?

– Hát persze.

Már az étkezdében ültek, amikor Bria a csészéje mögül meg merte kérdezni:

– Izé… tényleg tetszem neked így, Vykk?

– Lefogadhatod. Te vagy a legcsinosabb lány ezen a bolygón, nem viccelek.

Bria elmosolyodott, aztán hirtelen elkomorodott.

– Sajnos, nem te vagy az egyeden, aki ezt gondolja, Vykk…

– Ezt hogy érted?

– Furcsa és kellemeden beszélgetésem volt Ganar Tosszal, Teroenza főkomomyikjával ma reggel. Nyilvánvalóan eddig nem látott a csuha mögé, de most, hogy felvettem ezt az új öltözéket, rögtön észrevett. Legalább egy órán át ott téblábolt körülöttem, miközben én dolgozni próbáltam, és mindenféléről faggatott. A hideg futkosott a hátamon attól a ronda, vöröses-narancssárga szemétől. Öreg már, de szemmel láthatóan tele van még… hm… életerővel, ha érted, mire gondolok. Férfierővel.

Han lecsapta a csészéjét.

– Azt akarod mondani, hogy az a vén csúszómászó kikezdett veled?

Bria megborzongott.

– Attól tartok. Tudni akarta, mennyi idős vagyok, voltam-e férjnél, vannak-e gyerekeim. Azt is megkérdezte, mi vett rá, hogy zarándoknak jöjjek az Ylesiára. Mi köze hozzá? Úgy éreztem, mintha a lelkemben vájkálnának.

Han előrehajolt.

– Nos, miért jöttél ide, Bria? Vagy úgy véled, ez rám sem tartozik?

Bria halványan elmosolyodott.

– Dehogy Vykk. Hogy miért jöttem ide? Olyan régen volt, hogy már alig emlékszem rá. Nehéz napokat éltem meg akkoriban. Épp befejeztem az iskolát, és halálra voltam rémülve a továbbtanulás gondolatától. Addig még soha nem voltam

magamra utalva… Az anyám mindig rövid pórázon tartott, s minduntalan azt éreztette velem, hogy nélküle semmire nem lennék képes. Jól viselkedtem és szorgalmasan tanultam, de számára ez semmit nem jelentett. – A mosolya kínnal teli vigyorrá torzult. – Az apám arra biztatott, hogy tanuljak tovább, és próbáljak megállni a saját lábamon, anyámat viszont csak egyvalami érdekelte: hogy egy jó partit találjon nekem. Amikor Daellel kezdtem járni, azt hitte, végre megvalósulnak álmai.

Han gyomra görcsbe rándult a féltékenységtől, de az ifjú pilóta emlékeztette magát, hogy az ő múltjában is voltak mások. Nem is egy lány ami azt illeti…

– Eljegyzés előtt álltunk, amikor rájöttem, hogy egy másik lánynak is csapja a szelet. Közöltem vele, hogy vége. Az anyám éktelenül haragudott rám, amiért szakítottam vele. Dael az egyik leggazdagabb koréliai család sarja, és anyám már az esküvőnket tervezgette. – Bria szomorúan összecsücsörítette a száját. – Megparancsolta, hogy kérjek tőle bocsánatot, és szerezzem vissza! Életemben először nemet mondtam neki.

– Nagyon… határozott nő lehet az anyád – jegyezte meg óvatosan Han.

– Hogy határozott, az nem kifejezés. Anya egészen kicsi korunk óta össze akart boronálni minket, és én soha nem mertem megmondani neki, hogy nem szeretem Daelt. Milyen mulatságos – vontak fátylat szürkéskék szemére az emlékezés könnyei –, hogy bár nem akartam őt, lelkileg teljesen összetörtem, amikor elfordult tőlem. Furák vagyunk mi, emberek, nem igaz?

Han bólintott.

– Folytasd! – biztatta a lányt.

– Nos, éppen ekkortájt hallottam egy ylesiai misszionáriusról, aki áhítatokat tartott. Teljesen magam alatt voltam, úgy éreztem, nincs számomra hely a régi világomban. Mindenki magamra hagyott, legalábbis én ezt hittem.

Úgyhogy elmentem az egyik áhítatra. Az ylesiai pap rövid, alig néhány másodperces Megvilágosulással fejezte be a szertartást, de nekem ez is bőven elég volt. Végre úgy éreztem.

tartozom valahova. Eladtam hát az ékszereimet, és elszöktem otthonról, felszálltam a legelső ylesiai járatra. Szomorkásán elmosolyodott.

– Ez hát az én történetem. De hogy visszatérjünk az eredeti kérdéshez, szerinted mivel tarthatnám tisztes távolban magamtól a vén kéjenc Ganar Tost?

– Ha sokat döngicsélne körülötted, említsd meg Teroenzának. Biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha bárki is zavarna a munkádban, és gondoskodni fog róla, hogy még Ganar Tos se tehesse.

– Rendben – vidult fel Bria. – Ez egészen jó ötlet.

– El akarsz menni az áhítatra? – kérdezte szúrós szemmel Han.

Bria nemet intett a fejével.

– Többé nem akarok.

– Nem fog feltűnni senkinek, hogy hiányzol?

– Ha igen, majd azt mondom nekik, hogy fájt a fejem, vagy hogy sokáig dolgoztam. A legtöbb zarándok már alig bírja átvészelni a két áhítat közti időszakot; nekik a legkisebb dolguk is nagyobb annál, hogy azzal foglalkozzanak, ki tart velük és ki nem.

– Értem. Akkor mit szólnál egy kis sétához?

– Semmi akadálya.

Han a sík, jól áttekinthető Virágmezőre vezette Briát. Miután biztonságos távolságra sétáltak mindentől és mindenkitől, dióhéjban összefoglalta reggeli „afférját” Muuurghgal. Briát rémülettel töltötte el a tudat, hogy a togoriai észrevétlenül kihallgathatta őket, és ezt nem is mulasztotta el közölni Hannái.

– Jobban kellene vigyáznunk, amikor a szökésről beszélgetünk – mondta, és idegesen körülnézett.

– Mit gondolsz, miért hoztalak ki éppen ide? A fáknak fülei vannak. Még szerencse, hogy Muuurgh volt az tegnap este, és nem valamelyik bőreváltó, a sensostimgyár őrei közül.

Bria megborzongott a gondolatra.

– Szóval? Mit akartál elmondani?

– Muuurgh néhány szabadnapot fog kérni, hogy úgymond vadászhasson, míg Jalus Nebl és én átruccanunk a Nal Huttára. A Nal Hutta kétrendszernyire van innét, ami azt jelenti, hogy legalább négy napig távol leszünk. Muuurgh ezalatt megkeresi Mrrovt, ha még itt van. Megígértem neki, hogy őket is magunkkal visszük, ha megtalálja.

– így mindjárt más – mondta megkönnyebbülten Bria. -Ha itt hagynánk őt, lehet, hogy Teroenza megöletné, amiért szökni hagyott minket, akár tehet róla Muuurgh, akár nem.

– Ez így igaz. – Han csüggedten vállat vont. – Csak azt tudnám, hogyan hatoljak be Teroenza lakosztályába, hogy megszerezzem a hajók és a gyűjtemény biztonsági kódjait. Az egy dolog, hogy elterelem az őrök figyelmét és behatolok, de ettől még nem biztos, hogy meg is találom a kódokat. Ha felgyújtanám a fogadóközpontot, akkor esetleg több időt nyernék, de…

– Biztonsági kódok? – Bria behunyta a szemét és összeráncolta a homlokát. – Biztonsági kódok… – Vett egy mély lélegzetet, s számok, betűk és szimbólumok kombinációinak áradatát zúdította Hanra.

– Honnan tudod ezeket? – ragadta meg a karját izgatottan Han.

Bria reszketegen elmosolyodott.

– Teroenza fejében voltak. Belém égtek, minden mással együtt. Legalább van valami haszna is annak, hogy el kell viselnem azt a sok ocsmányságot. Hiába akarok felejteni, képtelen vagyok.

Han gyengéden megrázta.

– Ne akard, míg el nem húztunk erről a sártekéről! El sem tudod képzelni, mennyi bajtól kíméltél meg engem.

– Nagy árat fizettem érte – emlékeztette Bria. – De ha segít, akkor megérte.

– Segíteni fog – ígérte Han. – Bízz bennem! Bria bólintott.

– Ilyenformán tehát nem kell egyebet termünk, mint vigyázni arra, hogy senki ne fogjon gyanút, míg el nem jött a pillanat.

Nekem ez nem fog gondot okozni: Nebllel egy másik világon leszünk. Te viszont… gondolod, hogy ugyanúgy végezni tudod a munkádat, mintha mi sem történt volna?

– Azt hiszem – felelte Bria. – De azért siess vissza!

– Sietni fogok, szivi.

– Ugye majd elviszel a Koréliára? – kérdezte könyörgő tekintettel Bria. – Látni szeretném a családomat. Tudatni akarom velük, hogy jól vagyok.

Han biztatóan elmosolyodott.

– Hát persze, édes. Van egy kis elintéznivalóm a Korélián, úgyhogy első utunk oda fog vezetni. Rendicsek?

Sugárzó mosoly volt a válasz.

Miután Vykk otthagyta a háló ajtajában, Bria elhatározta, hogy felmegy a szobájába, és szundít egyet vacsoraidőig. Ha bárki kérdezősködne, majd azt feleli, azért hiányzott az áhítatról, mert iszonyatosan fáj a feje.

Felérve azonban első dolga az volt, hogy kezébe vette a csuhát, és megállt vele a szoba közepén. Majd holnap, mondta magának. Ráérek holnap abbahagyni. Végtére is van még jó néhány napom, és ha igen sokat hiányzok az áhítatokról, még gyanút fognak. Meg aztán ilyen gyorsan nem megy az…

Még mielőtt felfogta volna, mit művel, magára kapta a csuhát, és már viharzott is végig a Halhatatlanság Ösvényén – az ígéretek Oltára felé.

Két nappal később egy zaklatott Han és egy higgadt Jalus Nebl ácsorgott a hutt Jiliac fogadószobája előtt, a Téli Palota épületében. Han egy apró holokészüléket szorongatott, Nebl pedig egy jókora, díszes ládát egyensúlyozott egy antigrav emelőn. A láda az ajándékot tartalmazta, amelyet a szintén hutt Zawal küldött üzlettársának – és bizonyos értelemben ellenlábasának –, Jiliacnak.

– Jó lenne legalább tudni, meddig kell még vámunk – morgolódott Han. – Már majdnem egy órája itt vesztegelünk.

– Melegítésnek nem rossz – felelte közönyösen Jalus Nebl. – A klánvezetőkkel már csak így van. Egyszer két hétig vártam arra, hogy egyáltalán az előszobába bejussak. Ne feledd, hogy még a választ is meg kell vámunk! Az legalább még egy hét.

– Ne is mondd! – sóhajtott Han. – A magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy nem fogjuk élve kitenni a lábunkat ebből a palotából. A huttok a kiszámíthatatlan hangulatváltozásaikról hírhedtek, ha nem tudnád.

– Már mondtam neked, hogy tökéletes biztonságban vagyunk – válaszolta a sullusti.

– Bocsáss meg, amiért kételkedni merek a szavaidban, de honnan tudod ezt ilyen biztosan?

– A kezdet kezdetén, még akkortájt, amikor a Nal Huttára költöztek, a huttok olyan sok hírnököt elvesztettek, hogy a klánok közti kommunikáció és ezáltal a kereskedelem ellehetetlenült, a csőd szélére juttatva mindannyiukat – magyarázta Nebl. – Éppen ezért a klánok vezetői eldöntötték, hogy azontúl szentnek és sérthetetlennek fognak tekinteni minden hírnököt, aki huttól huttnak visz üzenetet. Míg Zawal üzenetét hozzuk és Jiliac válaszát visszük, egyetlen hajszálunk sem görbülhet.

– Remélem, igazat mondasz – motyogta Han. A ládára sandított. – Azt hittem, Zawal ki nem állhatja Jiliacot. Akkor meg miért küld neki ajándékot?

– Az ajándék még semmit nem jelent – legyintett Nebl. – Ha magadra akarod terelni egy hutt figyelmét, vagy ajándékot küldesz neki, vagy megfenyegeted. A huttok néha egyszerre teszik mindkettőt.

Han elfintorodott.

– Különös. Tényleg fogalmad sincs, mi lehet benne? Ez a láda elég nagy ahhoz, hogy bármit magába fogadhasson. Akár egy hullát is, ha rendesen összehajtogatták. Sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, mit hozunk.

– A láda le van pecsételve – emlékeztette Nebl. – Ha kinyitjuk, Jiliac észre fogja venni, márpedig mi nem akarunk bajt magunkra.

– Ja… tudom – dünnyögte Han, és hogy elterelje figyelmét az aggodalmairól, körülnézett.

Az előszoba magas, üvegkupolás terem volt, színes kőből emelt falakkal, melyeket kézzel szőtt kárpitok díszítettek. A kárpitokat állítólag Jiliac ellenségei szőtték – a siralomházban, ahol a megváltó halált várták. Az egyik az eredeti hutt világot ábrázolta, a néptelen és sivár Vari bolygót, egy másik pedig a hatalmas kataklizmát, amely valamikor, a messzi múltban elpusztította. A harmadikon a huttok áttelepülése volt látható, az Vtoub rendszerben lévő Nal Huttára. Han tudta, hogy a név a huttok nyelvén „ragyogó ékszer”-t jelent.

A negyedik, utolsó kárpitról az ízlésesen agyondíszített kerevetjén heverésző Jiliac nézett le teljes életnagyságban.

Han nem sokat látott a Nal Huttából: rögtön a megérkezésük után egy droid vezette siklóba terelték és délre, Jiliac palotájába repítették őket. A hutt főúr rezidenciája egy apró szigeten helyezkedett el, valahol az Egyenlítő közelében, és mint arra Jalus Nebl rámutatott, szerencséjük volt, hogy éppen ide hozták őket, mert a hely egy igazi oázis a Nal Hutta többi, nyirkos és bűzlő részéhez képest.

A sziget az Ylesiára emlékeztette Hant – forró és nedves éghajlat, égig érő, indák által fojtogatott fák.

– Jiliac Ő fensége, a klán vezetője és az igazak védelmezője látni óhajtja önöket – rántotta vissza a jelenbe Dorzo, a hutt fővezér rodiai főkomornyikja.

Han magához szorította a holovetítőt, és Nebllel együtt belépett az ajtón.

Hatalmas terem tárult eléjük. Han az emelvény felé indult a széksorok közötti folyosón. Csizmás lába pazar, süppedős szőnyeget taposott. A terem tele volt hízelgő udvaroncokkal – a galaxis összes fajából –, ízlésesen öltözött, táncoló lányokkal és fiúkkal, sőt az egyik sarokban még egy komplett zenekar is megbújt. Volt egy ételektől roskadozó büféasztal is, tucatnyi

világ ínycsiklandozó illatával emlékeztetve Hant a fájdalmas tényre, hogy elfelejtett ebédelni.

Jiliac a kereveten heverészett, és jóízűen pöfékelt valamit. Han nem találta ismerősnek a füst szagát, de elég volt egyeden szippantás belőle, hogy eldöntse, nem is akarja megismerni.

Jalus Nebl oldalba bökte, mire Han idegesen előrelépett.

– Mindenható Jiliac – mondta hutt nyelven a Zawal által belesulykolt szöveget –, ylesiai gazdánk, a hutt Zawal azért küldött bennünket, hogy átadjuk neked üzenetét és ajándékát. Először is az ajándék… – Intett Neblnek, és a sullusti, amint azt megbeszélték, melléje lépett a ládával.

Jiliac végigmérte őket az emelvényről, aztán intett.

– Nyissátok ki! Látni akarom, mi az, amit Zawal méltónak tart hozzám.

– Igenis, Főméltóságod – cincogta a sullusti. Precíz mozdulatokkal feltépte a pecséteket, majd felpattintotta a rögzítő csatokat, és felhajtotta a láda tetejét.

Han lenyűgözve figyelte, hogy Nebl kiemel két bronzfoglalatú kristálygömböt a ládából, egymásra helyezi őket, majd egy masszív, girbegurba bronzállványra teszi a különös szerkezetet.

A fémrészeket arany- és ezüstberakások díszítették, az alsó gömb foglalatán pedig egy ajtót lehetett látni – nyilván az elemtartó, gondolta Han. De hogy mire szolgálhat maga a szerkezet, arról a leghalványabb elképzelése sem volt.

Jiliacnak annál inkább.

– Egy vízipipa! – bömbölte Jiliac. – Éppen olyan, mint amire vágytam! Honnan tudhatta? – A két küldöncre irányította tekintetét, és immár visszafogottan, közölte: – Zawal ajándéka tetszik. Remélem, az üzenetével is így lesz. Kapcsold be a vetítőt, ember!

Han egy közeli asztalra helyezte a készüléket, és bekapcsolta. Zawal holografikus képe jelent meg, „kitöltve” az asztal és Jiliac közti teret.

– Drága Jiliac barátom – nyújtott kezet a címzett felé Zawal, mintha valóban jelen lett volna –, az elmúlt év során több

szerencsétlen esemény is megzavarta az exportcikk-kivitelünket. Néhány hajónk eltűnt, egy másikat pedig támadás érte.

Jiliac elégedett arckifejezése elenyészett. Han idegesen a sullustira sandított. Remélem, nem csak bátorítani akart, amikor azt állította, hogy biztonságban vagyunk.

– Egészen Nar Shaddaaig követtük ezeket az állítólagos „kalózokat”, és sikerült elfognunk az egyik hajó kapitányát. A balszerencsés egyén, még mielőtt gyenge szíve elvitte volna, bevallotta, hogy nem más bérelte fel és küldte ki portyázni, mint te, Jiliac, és az unokaöcséd, Jabba. Rosszindulatod végtelen szomorúsággal tölt el bennünket, és ami még fontosabb, veszteségeket okoz számunkra. Figyelmeztetlek, Jiliac! Hagyjátok békén a hajóinkat! Minden további támadás súlyos következménnyel fog járni rád és a klánodra nézve. Hatalmas flottát gyűjtöttünk össze, amely erőlködés nélkül eltiporhatja jelentéktelen erőidet.

Wóban?- cikáztak a gondolatok Han fejében. Én csak magamról és Neblről tudok. Zawal vagy blöfföl, vagy felbérelt még néhány pilótát, akikről én nem tudok.

Zawal könyörtelenül folytatta:

– Fogadd el az ajándékunkat a béke jelképeként, vagy viseld a következményeket… amelyek közt a te halálod lesz a legjelentéktelenebb, Jiliac! A hutt testvériségre tekintettel ez egyszer még békésen kérlek, szüntesd be a hajóink ellen intézett támadásokat! Ha együttműködünk, abból mindannyian csak profitálhatunk, de ha ellenségeskedést akarsz…

Jiliac dagadni kezdett, mint egy elgennyedt seb, pánikszerű hátrálásra késztetve Hant és a sullustit.

– Fontold meg az ajánlatomat, Jiliac! Vess véget a…

– AüieeeaaarrrGGGHHHHH!

A hutt dühödt ordítása hallatán Han és Nebl a büféasztal mögé vetették magukat. Jiliac egyetlen farklendítéssel szétcsapta a holokészüléket; Zawal képe eltűnt.

Jiliac közelebb csúszott. Han rémülettel vegyes áhítattal figyelte. Még soha nem látott a saját erejéből mozgó hutt főurat.

– Küldöncök! – ordította Jiliac. – Gyertek elő!

Han és a sullusti kelletlenül előbújtak a rejtekhelyükről, és rogyadozó lábakkal megálltak a hutt előtt.

– Mit parancsolsz. Mindenható Jiliac? – cincogta Nebl. Hannák torkára fagyott a szó.

– Visszaküldelek titeket ahhoz a nyüves, parazitáktól hemzsegő trágyadombhoz, aki Zawalnak nevezi magát – jelentette ki még mindig őrjöngve, farkát csapkodva Jiliac. – Mondjátok meg neki, hogy vérig sértett engem és az unokaöcsémet, Jabbát! Mondjátok meg neki, hogy hiába provokál, nem tud belerángatni egy háborúba. Halottakkal nem háborúzok, márpedig Zawal halott, és csak azért tehet úgy, mintha még élne, mert én kegyes vagyok, és megengedem neki. Én vagyok az egyetlen, aki eldöntheti, mikor kell meghalnia, és akkor fogom összeroppantani, amikor elérkezettnek látom az időt. Megértettétek, küldöncök?

– Igen, Mindenható Jiliac! – felelte frissen visszanyert hangján Han. – Hűen át fogom adni neki a szavaidat! – És megteszek bármit, csak mehessünk végre, tette hozzá gondolatban.

– Helyes! Most elmehettek. Vigyétek el a válaszomat Zavvalnak. Azonnal!

Han és Nebl csak erre vártak. Hajlongva kihátráltak a teremből, kirobogtak az épületből, és bevágták magukat a droidsofőr vezette siklóba.

Han még soha nem örült ennyire az Ylesian Dreamaék. Egy pillanatig se késlekedtek. Amint a sikló megállt, kipattantak belőle, átrohantak a kikötőn, fel a rámpán, és bevetették magukat a pilótafülkébe. Han csak akkor kezdte biztonságban érezni magát, amikor már kint voltak az űrben, és bekapcsolta a hiperhajtóművet.

– Nos – nyerte vissza a bátorságával együtt a humorérzékét is –, ez végeredményben elég simán ment, nem igaz, Nebl?

A sullusti megforgatta nedves szemgolyóit.

– Még mindig nem érted, Vykk. A huttoknál soha nem lehet tudni, mire megy ki a játék. Könnyen előfordulhat, hogy Zawal azért küldte az üzenetet, mert sebezhetőbbek vagyunk, mint

hinnéd, és így akarja megelőzni, hogy Jiliac nyíltan is támadjon. Imádkozz érte, hogy Jiliac dühe lecsillapodjon, mert a haragvó huttnál csak a halál rosszabb, vagy tán még az sem! Han bólintott.

– Hiszek neked, Nebl. Zawal helyében ma éjszaka szemernyit sem aludnék. A napjai meg vannak számlálva…

Esteledett, mire Muuurgh elérte a Kettes Kolóniát. Másfél napjába telt megtenni a 147 kilométert, ami egy togoriainál gyenge teljesítménynek számított. Lassúsága elsődleges oka az volt, hogy át kellett kelnie a Gachugain, mely gyors sodrásával minden maradék erejét kiszívta testéből. Annyira kimerült a folyóval vívott küzdelemtől, hogy két teljes órájába telt becserkészni és elejteni az ebédjét, majd újabb egy órát vett el az alvás. Még mindig nyúzottnak érezte magát, de végre ideért.

A kolónia határán rejtőzködve hallgatta a zarándokok kán-tálását. A Kettes Kolónián, amennyire Muuurgh tudta, ugyanazt az időbeosztást követték, mint az egyesen, vagyis a zarándokoknak most épp esti áhítaton kellett lenniük.

Kitágította orrnyilasait és hagyta, hogy a szél átáramoljon szaglószervén. Többször megszaglászta az ösvényen hagyott lábnyomokat is.

Öt perccel később megrázkódott, mintha elektromos ösztöke érintette volna. Mrrov! Mrrov erre jött, alig egy nappal ezelőtt! A nyomokat követve azonosította a hálót, amelyben Mrrov lakott, majd a gyárat, ahol dolgozott.

Végül a legfrissebb illatnyomon elindulva visszaért az ösvényre, amely – ebben biztos volt – csakis az ígéretek Oltárához vezethetett. Úgy tűnt, a Kettes Kolóniát az Egyes Kolónia tervrajza alapján építették.

Muuurgh visszahúzódott a dzsungelbe, és a fák rejtekében az oltár felé vette az irányt, továbbra is fokozottan ügyelve arra, hogy ne hagyjon szagnyomokat maga után. Nem hagyhatta, hogy Mrrov szagot fogjon.

Mire az áhítat helyszínére ért, már javában folyt a Megvilágosulás. Muuurgh végigpásztázta az önkívületben fetrengő alakokat…

…és megtalálta Mrrovt. Ő is rángatózott, de volt valami a mozgásában, ami rögtön szemet szúrt Muuurghnak.

Megjátssza magát, állapította meg Muuurgh. Tudtam, hogy Mrrovt nem sokáig fogják az orránál fogva vezetni! Azok a hitszegők!

Mohón itta magába a kecses, fehér fej, az élénk narancssárga csíkokkal keresztezett fehér bunda látványát, és mindent megadott volna, hogy Mrrov szemét is láthassa, de a nő háttal volt neki. Legszívesebben odarohant volna hozzá, be az eksztázisban vergődő zarándokok közé, hogy ölébe kapja jövendőbelijét és kirohanjon vele a dzsungelbe, de nem lehetett.

Becsületszavát adta Vykknek. Mrrov nem tudhatja meg, hogy itt járt.

Ahogy a Megvilágosulás végeztével a zarándokok feltápászkodtak, Muuurgh rémülten állapította meg, hogy Mrrov kék vállszalagot visel, akárcsak ötven-száz társa.

A vállszalag! A Kiválasztottak szalagja! Hosszú hónapok óta szolgált az Ylesián. Sok ilyen kék szalagot látott már azelőtt.

A főpap megvárta, hogy a hívek felszedelőzködjenek, aztán dörgő hangon rájuk szólt:

– Kérek minden zarándokot, aki kék vállszalagot visel, hogy maradjon hátra! Mondanivalóm van nektek!

A Kiválasztottak engedelmesen előrecsoszogtak az oltárhoz. Mrrov úgy nézett ki, mint aki le akarja hajítani magáról a szalagot, hogy aztán elfusson… de nem tette. Muuurgh kétségbeesetten összeszorította a fogak. Vajon tudja, mit jelent az a szalag?

– Ti, akik megkaptátok a kék szalagot, abban a megtiszteltetésben részesültetek, hogy bekerülhettetek a Kiválasztottak táborába. Jámborságotok, az Egy és a Minden iránt tanúsított elkötelezettségetek arra késztetett engem, hogy kiválasszalak

titeket egy magasztos feladatra. Holnap este lesz az utolsó áhítatotok ennél az oltárnál. Holnapután hajnalban kiviszünk titeket az űrkikötőbe, ahol mindenkit beosztunk egy-egy hittérítő mellé. Ezentúl ti is az Egy és a Minden igéjét fogjátok hirdetni a galaxisban.

Muuurgh izgatott kiáltásokat hallott a tömeg felől – az elvakult hívők szinte önkívületi állapotban voltak az örömtől. Egy hittérítő mellé kerülni azt jelentette, hogy ezentúl még több és még töményebb „Megvilágosulás”-nak nevezett élvezetben lehet részük.

Ostobák, gondolta megvetően a togoriai. Semmivel nem jobbak a hisztsiél vagy az etelónál, amely csak arra érdemes, hogy levadásszák és megegyék. Az űrállomásról vagy a Kesselre, vagy a birodalmi gárdisták bordélyaiba fogják szállítani őket Soha többé nem lesz részük a Megvilágosulásban. Nyomorban és megaláztatásban fognak élni, és a legtöbbjük egy éven belül meghal…

Felborzolódott hátán a szőr. Még másfél nap, és Mrrovt hajóra teszik. Mivel a birodalmiaknak kizárólag humanoidok kellenek, egészen biztos, hogy a t’landa tilek Mrrovt valamelyik kesseli bányába szánják. Még hogy kiválasztott! Azért kell nekik, mert togoriai, és jó erőben van. „Sokáig” bírja a bányában…

Muuurgh dühösen felpofozta a legközelebbi fatörzset. Átkozottak! Alig maradt időm! Az ylesiai főurak lakkét vagy a sullustit fogják ideküldeni, hogy átszállítsák a zarándokokat az űrkikötőbe. Még előtte vissza kell érnem az egyesre, hogy beszéljek Vykk-kel!

Muuurgh felszökkent, és a dzsungel mélye felé vetette magát. Egyetlen vesztegetni való perce sem maradt: Mrrov élete volt a tét.

A félelem messzire űzte a fáradtságot testéből. Könnyed léptekkel szökellte át a kidőlt fatörzseket és a csermelyeket, fürge, magabiztos mozdulatokkal kúszott át a sűrű bozótosokon. Frissnek és ébernek érezte magát, mintha újjászületett volna, és bár tudta, ez nem fog sokáig tartani, nem vett vissza

a lendületből. Most semmi más nem számított, csak Mrrov. Csakis ő.

Bria a háló felé vezető ösvényen támolygott az áhítat végeztével, amikor Ganar Tos lépett melléje a sötétből. A lány riadtan leszegte a fejét, és úgy tett, mintha észre sem vette volna a férfit. Bárcsak visszatért volna már Vykk! Már várom napja, hogy elment Ganar Tos nem merne körülöttem ólálkodni, ha Vykk itt lenne…

Az idős zissiai feléje kapott, hogy megragadja a karját, de Bria még idejében elugrott mellőle. A főkomornyik mosolyogva eléje perdült és elzárta az útját.

– Teroenza, a Megvilágosult beszélni óhajt veled, 921-es zarándok – közölte vidáman.

Ó, ne! Bria szívverése kihagyott néhány ütemet, aztán olyan riadtan kezdett vergődni, mint egy lépes hálóra csalt madárka. Teroenza rájött, hogy én voltam az, aki kifürkészte az elméjét!

– M-mit akar tőlem? – dadogta Bria, miközben azon rágódott, elrohanjon-e vagy inkább mégse. Talán el tudna rejtőzni a dzsungelben arra az egy-két napra, míg Vykk visszatér…

– Beszélni akar veled – felelte még mindig mosolyogva Toss. Briát félelemmel töltötte el a mosolya, de ennek ellenére a lány úgy döntött, nincs értelme elmenekülni. Az őrök úgyis elkapnák és megölnék.

Megfordult és visszaindult az ígéretek Oltárához.

A főpap rezzenéstelen tekintettel figyelte, míg Bria alázatosan meghajolt előtte. A lány felegyenesedett, de nem mert Teroenzára nézni.

– 921-es zarándok- szólította meg dörgő hangján Teroenza –, eddig hűségesen szolgáltál minket, és én elégedett vagyok veled. Hűséges komornyikommal, Ganar Tosszal is meg vagyok elégedve. Mindkettőtöket meg fogom jutalmazni.

Bria a zissiaira sandított; Ganar Tos narancssárga szeme valósággal lángolt a boldogságtól. Ó, ne. Rossz előérzetem van…

Teroenza a fő komomyikra mutatott.

– Ganar Tos megkérte tőlem a kezedet, és én boldogan mondtam neki igent. Most pedig álljatok egymás mellé, hogy összeadjalak titeket.

Bria magába fojtott egy rémült, tiltakozó kiáltást, és jobb híján épp arra készült, hogy látványosan elájuljon, amikor elöntötték az élvezet hullámai. Olyan heves, mégis gyengéd és becéző volt a váratlanul támadt kéj, hogy Bria bármibe hajlandó lett volna beleegyezni, csak hogy ne érjen véget.

Meg is tette volna, ha az utolsó pillanatban Vykk arca fel nem bukkan a vonagló hullámok tetején. Bria megmerevedett, és lassan felemelte a fejét. Elájulni nem mert, mert attól tartott, hogy Ganar Tos feleségeként térne magához, egy nászágyban. A gondolatra, hogy ezentúl meg kellene osztania az ágyát Ganar Tosszal, olyan mérhetetlen undor fogta el, hogy a főpap kéjhullámai elvesztették felette hatalmukat.

Szedd össze magad.’, sürgette magát. Gondolkozz!

– De főszentséged – mormogta félénken, szemét lesütve –, én örök szüzességet esküdtem. Nem mehetek feleségül senkihez.

– Jámborságod nemes lélekre vall – bömbölte Teroenza –, az Egy és a Minden azonban ugyanúgy megáldja a gyümölcsöt hozó egyesülést, mint a megvilágosulást hozó önmegtartóztatást. Én ezennel felmentlek az esküd eme része alól, hogy feleségül mehess Ganar Toshoz, aki majd az Egyhez és a Mindenhez hű gyerekeket fog nemzeni neked.

Áticozott vén szörnyeteg, gondolta gyilkos dühvel Bria. Nem mondhatok nemet neki úgy hogy ne kövessek el szentségtörést Vett egy mély lélegzetet, ezzel is időt adva magának.

– Rendben, főszentséged – ment bele a játékba. – Ha azt mondod, hogy ez az Egy és a Minden akarata, akkor én engedelmeskedem. Hű felesége leszek Ganar Tosnak. – Összeszorította a fogát, és belekényszerítette a kezét a zissiai zöld, bibircsókos kezébe.

– Helyes, zarándok – bólintott Teroenza, és áldásra emelte a kezét.

– Ha mondhatnék valamit, főszentséged… – emelte fel a hangját Bria. – Ahhoz, hogy törvényesen is elkötelezettnek tekinthessem magam, követnem kell a népem szokásait. – Mielőtt még a főpap elutasíthatta volna, gyorsan folytatta: – Szerencsére a tennivalók egyszerűek, könnyen és hamar teljesíteni lehet őket. Csak egy napot kérek, hogy megtisztíthassam gondolataimat, és elmélkedhessek a házasság szent kötelékének állapotán. Emellett Korélián az a szokás, hogy a menyasszony zöld ruhát visel az esküvőjén. Ha még ma este beszélek a szabódroiddal, holnap estére biztosan készen lesz a ruha.

Lélegzetvisszafojtva várta Teroenza válaszát. A főpap habozni látszott, aztán úgy dönthetett, hogy a lány végeredményben nem kér sokat, mert így válaszolt:

– Nagyszerű, 921-es zarándok. – Bria a szeme sarkából látta, hogy Ganar Tosnak leesett az álla. – Holnap este, az egész gyülekezet előtt, te és Ganar Tos egybe fogtok kelni. Az Egy és a Minden áldása legyen rajtatok.

Azzal Teroenza sarkon fordult és elcsoszogott. Ganar Tos gyanakvóan Briára nézett.

– Elkísérlek a hálóig.

– Rendben – egyezett bele a lány de odébb húzódott, amikor a zissiai át akarta ölelni. – A vőlegény nem érintheti a menyasszonyát a esküvő előtti napon – közölte turbékoló hangon. – Ez is egy koréliai szokás. Ezt az egy napot még csak kibírod, ugye, kedves jövendőbeli férjem?

Ganar Tos kelletlenül igent intett a fejével.

– Igen, jövendőbeli asszonyom. Esküszöm neked, hogy jó férjed leszek, és sok gyermekkel foglak megajándékozni.

– Bárcsak úgy lenne – búgta Bria. A köpeny ujjának rejtekében keresztbe fonta középső és mutatóujját. Kérlek, Vykk, siess vissza! Könyörgöm!