15. fejezet

Révben

Vissza fog Jönni – ez volt Han első gondolata, és – örökre elvesztettem – ez a következő. Vadul körbenézett a szobában; úgy érezte, menten felrobban, ha nem tesz valamit. Egy öblös káromkodással a falnak csapta a zekéjét, aztán felkapta az ágyról a párnákat, és azokat is odavágta. Nem volt elég. A fájdalom színültig töltötte lényét, s még annál is tovább, durranásig, és Han tudta, csak egy módon menekülhet tőle: ha világgá ordítja azt, mint ahogyan a vukik teszik.

– Ááááááááááááááááá! – üvöltötte torkaszakadtából. Felkapott egy széket, meglóbálta a feje felett, és teljes erőből az ajtónak dobta. A szomszéd szoba lakója hangos szitkozódással válaszolt. A szék sértetlenül a foszlott padlószőnyegre zuhant. Az ajtó is ép maradt.

Han az ágyra zuhant, és hosszú percekig csak feküdt, a világ végét várva. A megváltó halál azonban nem akart eljönni érte, és a szíve, sajogva ugyan, de kegyetlenül tovább vert.

Egy idő után eszébe jutott, hogy még nem olvasta végig Bria levelét. A bankókat leszámítva a levél volt minden, amit Bria itt hagyott neki. Feltápászkodott, és hunyorogva a félhomályban, még egyszer nekirugaszkodott.

Egyetlen szerelmem, Han!

Nem ezt érdemled, és csak annyit mondhatok, hogy sajnálom. Szeretlek téged, de nem maradhatok…

Nap mint nap eszembe jut, hogy milyen egyszerű is lenne felülni a legelső, Ylesia felé tartó hajóra. Attól félek, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek… de meg kell tennem. Szembe kell néznem a ténnyel hogy függő vagyok, és az egyeden, aki változtathat ezen, az én vagyok. Minden erőmre és elszántságomra szükségem lesz, hogy megnyerjem ezt a harcot, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Eddig rád, a te erődre és kitartásodra támaszkodtam, de ez egyikünknek sem jó. Neked most másra kell összpontosítanod: arra, hogy átmenj a vizsgákon, és bejuss az Akadémiára.

Kérlek, ne add fel az álmaidat, Han, és ne félj használni a pénzt, amit otthagytam neked! Az apám azért adta, mert kedvel téged és hálás neked. Akárcsak én, ő is tisztában van vele, hogy az életemet mentetted meg. Fogadd el az ajándékát, kérlek! Mindketten azt szeretnénk, hogy boldogulj

Sokat tanultam tőled. Szerelmet, hűséget és bátorságot Egy kis életművészetet is ellestem, úgyhogy miattam ne aggódj! Elmegyek, és legyőzöm ezt az átkozott függőséget Még akkor is, ha az utolsó csepp erőmig kell harcolnom ellene.

Te egész életedben szabad voltál Han. És erős. Irigyellek érte. Egy napon majd én is erős és szabad leszek

Akkor talán majd újra találkozhatunk.

Kérlek, ne gyűlölj, amiért ezt teszem, de ha mégis, én megértelek! Csak azt ne felejtsd el soha, hogy örökké szeretni foglak!

A te Briád

Han az ágyra ejtette a levelet. A szavak mély nyomot égettek a lelkébe, mégis most, hogy a végére ért, hiányukat érezte. Míg a levelet olvasta, olyan volt, mintha Bria ott lett volna mellette. Még a hangját is hallani vélte.

Kezébe vette a levelet. Talán megint elolvassa. Addig legalább nem ér rá gondolkodni. Maga elé tartotta a levelet, de ezúttal bárhogyan is hunyorgott, nem sikerült kivennie a szavakat. Túl homályosak voltak.

– Szivi – suttogta a levélnek ezt nem lett volna szabad megtenned. Mi egy csapat voltunk, emlékszel?

Múlt időt használt, döbbent rá a saját szavait hallgatva. Dideregni kezdett, mint akit váltóláz kapott el. Felpattant, és fel-alá, fel-alá kezdett járkálni a szobában. A mozgás volt az egyetlen tevékenység, amely segített elviselni ezt az egészet. Harag, értetlenség és fájdalom kavargott benne, olyan rémületes mennyiségben, hogy voltak pillanatok, amikor úgy érezte, egyszerűbb lenne megőrülni.

Hazudott. Soha nem szeretett engem. Tipikus gazdag lány. Csak szórakozott a szegény fiúval, de esze ágában se volt elszakadni érte az osztályától. Arra kellettem neki, hogy megszöktessem, és elszórakoztassam, míg meg nem un. Gyűlölöm. ..

Hangosan felnyögött, és megrázta a fejét. Nem, képtelen vágyókra. Szeretem őt Hogy tehette ezt velem? Azt mondta, hogy szeret Hazudik! Hazudik? Nem… komolyan gondolta. Nézz szembe a ténnyel, Han! Bria szenvedett, te is tudod. Bajban volt, szenvedett..

Igen, Bria szenvedett. Eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor ott találta zokogva a pilótafülkében, és ölelgette, vigasztalni próbálta. Bébi… de mién? Én annyira igyekeztem segíteni neked. Nem lenne szabad egyedül lenned. Maradnod kellett volna. Kitaláltunk volna valamit

Attól félt, hogy a Megvilágosulás iránti vágyakozása az Ylesiára fogja vezérelni a lányt. Nem voltak illúziói Teroenza reakcióját illetően. A t’landa til nem ismerte se a szánalom, se a kegyelem fogalmát. Ha Bria visszamegy, megöleti.

Han kábán körülnézett a nyomorúságos kis szobában. Tényleg csak egy fél napja volt, hogy itt feküdtek, ezen az ágyon, szorosan egymást ölelve? Bria olyan vad és szenvedélyes volt… Han csak most értette meg ennek az okát. Bria tudta, hogy ez az utolsó alkalom!

De hogy vehettek ilyen váratlan, visszavonhatatlan fordulatot az események alig néhány óra leforgása alatt?

Fordítsd vissza az időt, javasolta az énje legmélyén megbújó gyerek. Legyen belőle AKKOR, ne MOST. Nem szeretem a MOSTOT. Azt akarom, hogy AKKOR legyen.

Ez persze ostobaság volt. Egyetlen értelmes dolgot tehetett csupán: elmenni, itt hagyni ezt a borzalmas helyet.

Belegyömöszölte a holmijait a táskájába, szétosztotta a belső zsebeiben a krediteket, és a zekéje alá, az övébe tűzte a sugárvetőjét. Kiment a szobából, át a halion, el a sovány sápadt recepciós nő mellett.

És csak ment és ment…

Egész nap vándorolt, üveges tekintettel, céltalanul bolyongva az utcákon. Egész nap nem evett és nem ivott – semmi nem érdekelte. Vörös lámpás házak, kábítószerárusok területén mozgott, a „határvonal” közelében, melyen túl már az idegenek lakóhelyei terültek el, de hiába reménykedett benne, hogy beleköt valaki, és akkor végre oka lesz tombolni, lőni és ölni, az emberek ügyet sem vetettek rá. Talán megérezték, hogy jobban járnak, ha nem húznak ujjat vele, ha távol tartják magukat tőle.

A gondolatai kötélhúzást játszottak egymással. Újra és újra végiggondolt mindent, amit az utóbbi időben tett vagy mondott. Hol rontotta el? Milyen is volt valójában Bria? Egy szeretetre méltó, bajba jutott, de tisztességes lány? Vagy egy elkényeztetett, érzéketlen gazdag csemete, aki csupán játékszemek tekintette? Egyáltalán, szerette őt igazán Bria?

Két jókora törmelék halom között találta magát, valami utcasarkon, kezében Bria levelével. Megpróbálta kibetűzni a szavakat egy bordélyház reklámtáblájának a fényében, de valahogy nem ment. Pislogott néhányat. Biztosan esik… Az arca nedves volt.

Felnézett az égre, de természetesen nem volt égbolt, csak egy tetőzet, messze magasan. Kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé. Nem esett.

Összehajtotta a levelet, és gondosan eltette. Egy pillanattal korábban még szét akarta tépni, de valami azt súgta, bánni fogja, ha megteszi.

Bármilyen is volt, ELMENT, szögezte le magában. Már nem jön vissza, nekem pedig össze kell szednem magam. Holnap felkeresem Nisit, a Specialistát a „Romlott Pók”-ban.

Kihúzta magát. Csak most vette észre, mennyire eltelt az idő. Már legalább tizenkét órája bolyongott a városban, de eddig fel se tűnt neki, mennyire éhes és fáradt. Szerencsére ebben a városrészben soha nem állt meg az élet, így máris elindulhatott, hogy pótolja értelmetlen mulasztását.

Visszaindult arra, amerről jött. Eddig fel sem tűnt, mekkora kínszenvedést okoz minden egyes lépés, most viszont annál inkább. Úgy érezte, mintha forró üvegtörmeléken lépkedne mezítláb. A csizma feltörte a sarkát, és a lábfeje beledagadt a szüntelen járkálástól.

Örült a testi fájdalomnak, mert legalább elvonta a figyelmét.

Mostantól csak én létezem. Csákén, Han Solo. Megállt egy légakna alatt, és felnézett az éjszakai égboltra. Egy magányos csillag – vagy inkább egy űrállomás? – hunyorgott a fekete háttérben. Senki más. Többé senki nem érdekel. Nem fogok közel engedni magamhoz senkit Bármilyen okos, szép vagy kedves is legyen. Se barátot, se szeretőt… Senki nem érti meg ezt a fájdalmat Mostantól csak én vagyok… én, Solo. Szólóban, tette hozzá ironikusan, és fakó hangon felnevetett. Mostantól fogva a neve és ő ugyanazt jelentik: a magányt.

Solo. Most és mindörökké. Csak én. A galaxis és mindenki más elmehet a francba. Solo leszek, most és mindörökké.

Az ártatlanság utolsó szikrája is kihunyt lelkéből. A kedves arc hideg tekintetű, kemény maszkká torzult, a vérző szívet kemény áthatolhatatlan kéreg vonta be – keményebb és áthatolhatatlanabb, mint a Coruscant betonpajzsa.

A végérvényesen férfivá lett

Egy héttel később Han Solo határozott léptekkel a Birodalmi Akadémia felvételi központja felé tartott. A szolidan méltóságteljes épület a legfelső szinten helyezkedett el, egy meglepően csendes, napsütötte városrészben.

A Coruscant apró, fehér napjának a sugarai bántották a szemét a lenti sötétség, és főleg a műtét után, melyet az új retinaminta miatt kellett elvégezni. A sikeres, ám annál kellemetlenebb műtét után egy teljes napot kellett baktatartályban töltenie, és további három napig baktafolyadékkal töltött kontaktlencsét hordott. A beavatkozásra Nisi „klinikáján” került sor, és itt is feküdte át az utókezelés idejét. Igyekezett olyan jól kihasználni az időt, amennyire csak lehetett: történelem- és irodalomleckéket hallgatott naphosszat, és lelkiekben is próbált felkészülni a megmérettetésre. Tisztában volt vele, hogy rossz esélyekkel indul, mert sok mindent elmondhatott magáról, azt azonban semmiképpen, hogy jó nevelést kapott.

Nisi, a Specialista alaposan megdolgozott – egyébként busás – díjazásáért. „Han Solo” immár a birodalmi adatbázisban is létezett, retinamintáival és egyéb ismertetőjeleivel együtt. (A legtöbb sebhely vadonatúj volt, Nisi orvosdroidjai helyezték el őket precíz gondossággal Han testén, eltávolítva a régiek legtöbbjét.)

A minden tekintetben újjászületett „Han Solo” megkülönböztethetetlen volt a Birodalom többi hű alattvalójától. Több mint egy évtized óta először, újra „tiszta” volt, nyomtalanul eltűnt a bűnügyi nyilvántartásból. Többé már nem kellett félpercenként a háta mögé lesnie, vagy észrevétlenül felszívódnia, ha biztonságiak szagát érezte. Még megrezdült, ha gyanús zajt hallott, de ez már csak reflex volt.

Han Solóból átlagpolgár lett.

A Vykk Draygo és a Jenos Idanian névre kiállított igazolványokat a tárcája mélyén rejtegette, de valójában csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megszabadulhasson tőlük. Han Solo arcképe még sohasem jelent meg poszteren vagy adatbázisokban, csak az eredeti retinamintája alapján körözték, de most ez is törölve lett.

Magabiztos léptekkel ment fel a felvételi központ lépcsőjén. Az előtérben egyenesen odament a toborzótiszthez, és barátságosan a férfira mosolygott.

– Hello. A nevem Han Solo, és szeretnék felvételt nyerni a Birodalmi Akadémiára. Mindig is a flotta tisztje szerettem volna lenni.

A tiszt nem mosolygott vissza, de udvariasan válaszolt.

– Lenne szíves igazolni a személyazonosságát, Solo úr?

– Természetesen – felelte Han, és a pultra tette a kártyáját.

– Ez eltart néhány pillanatig. Kérem, addig foglaljon helyet! Han engedelmesen leült, és megpróbálta elhitetni magával,

hogy tényleg nincs miért aggódnia, ezúttal minden rendben lesz. Renn Tharen kreditjei és Nisi kapcsolatai megtették a hatásukat.

Pár perccel később a tiszt egy hivatalos mosoly kíséretében visszaadta Hannák az azonosító kártyát.

– Minden rendben, Solo. Még ma beadhatja a jelentkezési lapot, és elkezdheti a felvételi folyamatot. Tisztában van vele, hogy a jelentkezőknek több mint a felét elutasítják? És hogy azoknak, akik elkezdték a kiképzést, ötven százaléka kihull?

– Igen, uram, tudok róla, de azért meg akarom próbálni – felelte Han. – Jó pilóta vagyok.

– A Császárnak szüksége van jó pilótákra. – A tiszt mosolya ezúttal őszintének tűnt. – Nos, akkor lássunk neki…

A következő hét előre megtervezett rémálom volt. Az első fordulóban orvosi vizsgálaton kellett átesnie. Az orvosdroidok olyan kíméletlen alapossággal bökdöstek és kukucskálták, hogy Han legszívesebben belerúgott volna az áramköreikbe; de ehelyett sztoikus nyugalommal tűrt, hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak.

A szemvizsgálat alatt legalább tíz évet öregedett, Nisi droidja azonban igazi virtuóz volt: a birodalmi orvosdroid nem talált semmi gyanúsat.

Han maximális pontszámmal jutott át az egészségügyi vizsgán. A reakcióideje és a reflexei a legmagasabb mércét is túlszárnyalták.

Aztán jött a nehezebbik rész…

Nap nap után külön vizsgáztató termekbe terelték az állhatatosan gyérülő kadétjelölt sereget. Minden egyes teremben volt egy droid, aki kérdéseket tett fel a jelölteknek, feljegyezte az eredményeiket, és összegzést készített pillanatnyi állásukról.

Han minden este halálosan kimerülve tért nyugovóra – egy olcsó tömegszálló egyik szobájában –, hogy egész éjszaka vizsgákról álmodjon:

„Solo kadétjelölt, most megmutatok önnek négy páncéltípust Melyiket viselték a mandalorí egységek az elm ült évszázadban?”

És „Solo kadétjelölt, melyik évben lett dicsőséges Császárunkból a Birodalmi Szenátus elnöke? Milyen történelmi esemény előzte meg a megválasztását?”

Meg „Solo kadétjelölt, ha egy Victory osztályú csillagromboló az itt látható időpontban hagyja el a Birodalom fővárosát, és a képernyőn feltüntetett mennyiségű és súlyú fegyverzetet, készletet és személyzetet szállítja, mely vektor mentén kell megközelítenie a Daedalon rendszert, hogy a lehető legkevesebb üzemanyagot használja fel? És mely vektor eredményezi a legrövidebb utat? Kérem, támassza alá érvekkel a válaszát”

Aztán „Solo kadétjelölt, a nuliai válság melyik csatájában lett felszabadítva a bothai szektor? Időpontja?”

A legjobban azonban a kultúrával kapcsolatos kérdések izzasztották meg Hant. Egy tisztjelölttől – legyen az férfi vagy nő – a flotta elvárta, hogy az adagosnál jobb műveltséggel rendelkezzék. Ennek „köszönhette” Han, hogy például zeneművek származási helyét kellett – volna – azonosítania pusztán hallás után, vagyis a stílusuk alapján. A képzőművészettel kapcsolatos kérdésekkel viszont már más volt a helyzet: mint tolvaj és betörő gyakran került közeli kapcsolatba az antik és a modern galaktikai művészettel.

Amikor a harmadik nap után még mindig a kadétjelöltek listáján találta magát, nem akart hinni a szemének.

Az egyhetes vizsgaidőszak utolsó két napjára a pilótateszt maradt. Han tapasztalata itt is jó szolgálatot tett.

A jelölteket néhány közeli támaszpontra szállították szét, és különböző helyzeteket „tálaltak fel” nekik. Csak a legutolsó fázis tesztjeit tartották magán a Coruscanton. Han jól teljesített, és tudta, hogy átment mindegyik próbán. Egyeden alkalommal került csak kellemeden helyzetbe, miután átszáguldott Palpatine császár diadalíve alatt. Sikerült a legjobb időt repülnie, az egyik instruktor azonban – egy ember – súlyosan szabályellenesnek találta, hogy a diadalív alatt és nem felette szállt el.

– Megrémített néhány ezer békés polgárt! Egy óra leforgása alatt több száz panasz érkezett! – fröcsögte a férfi.

A tesztet vezető tiszt vállat vont.

– Senki nem sérült meg, ha jól tudom.

– Valóban, uram.

– Akkor Solo kadétjelölt pontjai érvényesek. Az igen tisztelt polgároknak időnként szükségük van egy kis izgalomra. Jót tesz a vérkeringésüknek – zárta le a vitát a rangidős tiszt.

Han természetesen nem árulta el, hogy hallotta a vitájukat. Nagyon is tisztában volt vele, hogy míg a repülés jól ment, a többi esetben elég gyengén teljesített. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy a vizsgáztatók közül valaki pikkeljen rá. Néhányszor már így is megjelent egy mínusz a neve mellett, azt jelezve, hogy az adott témából korrepetálást kell kapnia, ha felvételt nyert az Akadémiára. Nem lepte meg, hogy a „zene”, a „köztársaság előtti történelem”, az „űrközi kvantumfizika” és a „nemlineáris hipertér geometria” is ezek közé tartozott.

Az estéit tanulással töltötte, és minden reggel a lejátszó hangjára ébredt, amely még álmában is tudnivalókkal tömte a fejét. Azt azonban egy percig sem bánta, hogy éjszakánként a vizsgákkal álmodott.

Így legalább nem jutott ideje Briával álmodni.

Végül eljött a nap, amikor ott állt a csarnokban a diszkvalifikált jelöltek nevét listázó tábla előtt. A nevét kereste… és nem találta.

Zakatoló szívvel, attól rettegve, hogy talán ez is csak egy álom, és bármelyik pillanatban felébredhet, átmerészkedett a másik táblához, amelyiknek a tetején a „Felvett jelöltek” felirat állt.

Han Solo.

Ott volt, rikító betűkkel. Han csak bámulta, és nem akarta, nem merte elhinni, hogy ez igaz.

Pedig az volt. Fél órán át őgyelgett a csarnokban, háromszor is visszament, és mindháromszor a táblán találta a nevét. Végre, a harmadik alkalom után, Han megengedett magának egy halk „Igen!”-t, aztán felbátorodva a levegőbe öklözött, és kirohant a tetőteraszra. Az öröm és a coruscanti est friss levegője mámorossá tette. Ezt meg kell ünnepelni, határozta el lelkesen.

Egy előkelő és méregdrága étteremben látta vendégül magát, nem messze a felvételi központtól. Nerférméket rendelt csípős redorszósszal és sült burgonyával. Természetesen a jó alderaani sör sem maradhatott ki; lassan, ráérősen kortyolgatta a nedűt, minden cseppjét a legnagyobb élvezettel ízlelgetve.

Pazar berendezés, különleges fém- és élő jégkristály szobrok, figyelmes, hús-vér pincérek vették körül; a terem egyik végében jizz trió játszott diszkrét muzsikát. Néhány magas rangú birodalmi tiszt is volt a vendégek között, mindegyik vonzó, estélyi ruhás nők társaságában. Az egész olyan volt, mint egy álom.

Han a csillagok felé emelte poharát: „Bria, megcsináltam. Bárcsak itt lehetnél, hogy megoszthassam veled mindezt..”

Miután szemrebbenés nélkül kifizette a vacsoráért a borsos árat, Han kisétált az étterem előtti tágas, elegáns térre. Az étterem a második szinten helyezkedett el, így itt már egészen elviselhető volt az időjárás. Han keresett egy félreeső helyet, és a korlátnak támaszkodva felnézett az égre. Csak egy-két, erősebb fényű csillagot lehetett látni, a többieket elnyomták a város fényei. Vörös és zöld fények villództak, remegtek az égbolton, mely mintha nem is a természet, hanem egy őrült óriás alkotása lett volna. Lélegzetelállító látvány volt.

Megcsináltam!

Han elmosolyodott…

És aztán megdermedt, mert valami kemény és kerek nyomódott a veséjének. Egy sugárvető csöve. Egy hang szólalt meg; egy hang, amelyet Han már öt hónapja nem hallott, vakkantott rá vidáman:

– Hé, Han! De jó újra látni téged, fiam. Neked aztán nem könnyű a nyomodra akadni!

Ez nem történhet meg velem, rémült meg Han. Most nem! Ez nem igazságos! A háta mögött álló személy elkuncogta magát.

– De mondd csak, Han, miért nem fordulsz meg, szép lassan, hogy végre szembenézhessünk egymással?

Han lassan, nagyon lassan megfordult, hogy – amint arra számított – Garris Shrike-ot találja a fegyver másik végén. A Trader’s Luck kapitánya, a régi, ráncos bőrből varrt fejvadászöltözékére cserélte cicomás uniformisát, de ettől eltekintve mit sem változott azóta, hogy Han ott hagyta kiterülve a fedélzeten.

De nem… gondolta Han. Valami megváltozott… És már tudta is, hogy mi: immár fentről néz Shrike-ra. Lenéz rá. Én vagyok az, aki változtam. Nőttem. Magasabb vagyok… Shrike tetőtől talpig végigmérte.

– Nocsak… milyen szép szál legény lett belőled. Milyen kár, hogy nem jöhetsz velem vissza a Luckra. A lányok odalennének érted. A kedvencük lennél, lefogadom.

Han összeszedte magát.

– Mit akarsz, Garris? – kérdezte fagyosan.

– Ó, most már „Garris” vagyok neked? Azt hiszed, egyenlők vagyunk? – Visszakézből arcon csapta Hant, aztán villámgyorsan a hasába döfte a sugárvető csövét, hogy elejét vegye bármilyen próbálkozásnak. – Nos, nem vagyunk azok, és jobb, ha ezt nem felejted el. Te nem vagy számomra több egy halom kreditnél, amit azért fogok kapni a huttoktól, mert élve leszállítom nekik „Vykk Draygó”-t.

– A huttok keresnek engem? – játszotta az ártatlant Han, hogy időt nyerjen.

– Keresik Vykk Draygót, Jenos Idaniant, meg az összes többi változatodat, fiú. Csakhogy te Han Solo vagy nem igaz? És én vagyok az egyetlen a galaxisban, aki tudja, hogy Han Solo és Vykk Draygo egy és ugyanaz. Éppen ezért, amikor megláttam a huttok felhívását, úgy döntöttem, a te kedvedért újra

magamra öltöm ezt a göncöt. Ennyi pénzért még magamat is elkapnám.

– Ebben nem kételkedem – vágta rá Han. Shrike lekevert neki még egyet.

– Te csak ne légy olyan okos fiú, Han! Neked fogalmad sincs, mi minden történt, amióta cserbenhagytál minket. Már Larrad sem a régi, amióta az a vuki boszorkány kicsavarta a karját. A huttok jutalmával viszont mindent rendbe fogunk hozni.

– Tényleg? – gúnyolódott Han. – Te komolyan azt hiszed, hogy minden jóra fog fordulni attól, hogy engem elkaptál? Jobban járnál, ha inkább valami tisztességes foglalkozás után néznél. Attól tartok ugyanis… Garris… hogy nem mehetek veled.

Fokozatosan lehalkította a hangját, míg a végén már olyan halkan beszélt, hogy Shrike önkéntelenül közelebb hajolt hozzá.

Han csak erre várt. Egy gyors mozdulattal félreseperte a sugárvetőt, és minden dühét a mozdulatba összpontosítva, Shrike ágyékába rúgott a térdével. Shrike felhördült, és kétrét görnyedt a fájdalomtól.

Han egy horogütéssel állon vágta a kapitányt, aztán elrúgta a pisztolyát, és átugorva a járdán kuporgó férfit, a legközelebbi tetőre vezető csigalépcső felé rohant. Remélte, a következő szinten talál egy metrót vagy egy turbóliftet, amellyel gyorsan elillanhat.

Még mindig nem akarta elhinni, hogy sikerült puszta kézzel legyőznie Shrike-ot. Jóformán egész gyerekkora azzal telt, hogy a kapitány haragjától és öklétől rettegett.

Elérte a csigalépcsőt, és felrohant rajta, sebesen, mint egy hipertéri ugrásra készülő űrhajó. A lépcső tetejére érve megtorpant, hogy körülnézzen. A tető túlviláginak tűnt a Coruscant két apró holdjának fényében; az apró égitestek mintha nem is fényt, hanem halvány derengéssel körbevont árnyékokat sugároztak volna az áthatolhatatlan sötétségbe.

Han a tető közepe felé szaladt, még mindig abban reménykedve, hogy valahol csak talál egy turbóliftet, amikor tőle jobb

ra kékes fény csapott ki a sötétből. Kábító fokozat, állapította meg gépiesen, és már menekült is az ellenkező irányba, eszelős cikcakkban. Shrike? Hogy érhetett fel ilyen hamar?

Újabb sugár csapott le a közelében.

Han most már inaszakadtából rohant, úgy ahogyan még életében sohasem. Elsuhant egy turbólift ajtaja mellett; megtorpant, és visszaugrott, hogy azonnal hátra is hőköljön: a nyíló ajtóban Shrike állt, sugárvetővel a kezében.

Shrike itt? Akkor ki lőtt az előbb? De nem volt ideje választ találni a kérdésekre, rohannia kellett tovább, át a szerelmespárok számára elhelyezett, dérlepte padok és a betonból groteszk örökzöldként feltörő, csúcsos sapkájú kémények között. Shrike lövései meg-megvillantak mögötte, zöldeskék fényükkel megvilágítva előtte az utat.

– Állj, vagy szétlövöm a segged! – ordította Shrike, és újabb lövés hasított bele az éjszakába.

Hannák esze ágában sem volt megállni, mégis megtette a következő – az utolsó – pillanatban. Rémülten hadonászva egyensúlyozott a tető szélén, tíz-egynéhány emelettel az étterem felett. Az üvegkupolán át egy futó pillantást vetett az elegáns belsőre, az egzotikus dísznövényekre és szobrokra -a vacsora a régmúlt ködébe veszett –, aztán gyorsan irányt váltott, és csak rohant, rohant.

Egy újabb lövés viUant, és egy kémény széle a nadrágja szárába akadt, de sikerült megőriznie lendületét, túlságosan is: a sötétség váratlanul semmivé tágult – egy szellőzőakna tátongott az útjában. Már nem volt megállás; Han egy ijedt kiáltással ellökte magát…

…és sikerült. Hangos nyekkenéssel a nyílás túloldalára érkezett, de megcsúszott és elterült a betonon. Shrike lőtt. Kékeszöld fény ömlött szét a dérlepte tetőn, Han közvetlen közelében.

Han felemelkedett, aztán erőtlenül vissza is hanyatlott. A jobb oldala teljesen elzsibbadt. Han tisztában volt vele, hogy a fokozattól függően akár tíz percig is tarthat a bénultság, ezért nem is próbálkozott. Mozdulatlanul feküdt, és várta, mi fog történni.

Léptek közeledtek. Shrike megkerülte a szellőzőaknát, aztán odalépett Hanhoz, körbejárta, és teljes erőből a jobb lábába rúgott. Han összeszorította a fogát, de nem adott hangot.

– Te kis rohadék – fröcsögte Shrike. – Ha nem nézném a pénzt, belerugdosnálak abba az aknába, mint valami szart.

A tény hogy a rúgás fájdalmat okozott, jó jel volt: a bénultság kezdett elmúlni. Han azonban nem mozdult, még a szemét sem nyitotta ki; hagyta, hogy a kapitány megmarkolja a gallérját, és mint egy elejtett vadat, maga után vonszolja a legközelebbi turbólift felé. A lifthez érve Shrike egyszerűen elengedte. Han nem szívesen hagyta magát a betonnak csapódni, de ennek ellenére remekül csinálta, anélkül hogy a kelleténél nagyobbat koppant volna a feje a kemény kövezeten.

A kapitány Han fölé hajolt; állkapcsán sötétlila zúzódás éktelenkedett. Han enyhe bizsergést érzett a jobb kezében – talán egy kicsit viszketett is a tenyérbe mászó kép láttán –, de egyelőre nem lépett.

– Most pedig szépen lemegyünk a lifttel, és te viselkedni fogsz, te szaros kis vrelt. Igazi jó pajtások leszünk, te meg én. Azt fogom mondani, hogy a cimborám vagy és felöntöttéi a garatra.

Han már hallotta a közeledő turbólift sivító hangját. Megfeszítette a jobb lába, a jobb karja izmait. Működtek, ha egyelőre még nehézkesen is.

– Áruld el nekem, Han, sikerült bejutnod a Birodalmi Akadémiára? – kérdezte Shrike, mintha Han beszélni tudott volna. – Ezért csaptál olyan fényes lakomát ma este, he? – Gúnyosan felnevetett. – A birodalmiak nagy szarban lehetnek, ha egy ilyen vesztes, mint te, kell nekik. – Megvetően sercintett; meleg, undorítóan habos nyál fröccsent Han jobb szeme fölé.

Han ínég nem reagált, de a turbólift már nagyon közel volt… Ha az ajtaja kinyílik, Shrike oda fog nézni, és akkor… akkor talán sikerülni fog.

Észrevétlenül behajtotta a jobb kezének ujjait – szinte tökéletesen engedelmeskedtek a parancsnak. Shrike még mindig magyarázott:

~ Azok a birodalmiak… nem tudnak lőni, nem tudnak hajót vezetni, arról nem is beszélve, hogy anyámasszony katonái. Az öreg Palpatine meg már olyan vén trotty hogy lassan az ágyból se bír kimászni. Nem is értem, mi tartja össze ezt a birodalmat…

A turbólift ajtaja kinyílt. Shrike felnézett, Han pedig ugyanebben a pillanatban ellökte magát a betonról.

Sikerült meglepnie a kapitányt. Másodjára is kiütötte a sugárvetőt a kezéből, Shrike azonban gyorsan reagált. Rávetette magát Hanra, és vasmarkával halálos szorításba fonta a torkát. Han a kapitány mögé lendítette a lábát, és megtaszított a férfit. Shrike nem eresztette el, így Han teljes testsúlyával rázuhant.

Shrike rúgott, Han ütött és rúgott, aztán egyszer csak a szorítás meglazult Han torkán, és a kapitány Han szeme felé csapott.

A jobb szeme felé. A döfni készülő hüvelykujj azonban megcsúszott Shrike nyálán. Han, valami ősi, állati ösztöntől vezérelve, a támadó kéz felé kapott a fogaival. Meleg, sós ízű vér spriccelt a szájába az átharapott hüvelykujjból. Shrike felordított.

Han élt a pillanat adta lehetőséggel, és felhúzta a térdét, bele Shrike gyomorszájába. Az idősebbik férfiból bűzlő, fehér süvítessél szakadt ki a levegő. Han oldalra fordult, elrúgta magától a kapitányt, és a sugárvetőért vetette magát.

Shrike felugrott, készen rá, hogy újból a tanítványára vesse magát, de ekkorra Han már feltérdelt, és célba vette a saját fegyverével.

– Most rajtad a soi; Shrike – közölte szenvtelenül, és a legerősebb fokozatra állította a fegyvert.

Shrike nevetve lassított, de nem állt meg. Hat méterre lehetett Hantol.

– Ugyan, fiam, Han! – mondta hízelegve. – A jó öreg Shrike kapitány csak tréfált veled. Csak nem hitted el, hogy képes lennék a huttok kezére játszani téged? Tudod, hogy megölted az egyiküket, fiú? A huttok pedig nem szeretik az ilyesmit, de nem ám. Soha nem fogják feladni a keresést, és előbb-utóbb megtalálják az egykori Vykk Draygó-t, ugye tudod?

– Állj meg ott! – kiáltott rá ijedt hangon Han. Még soha nem ölt embert hidegvérrel. Főleg olyan embert nem, akit ilyen jól ismert. Vajon képes lesz rá?

Shrike elvigyorodott, mintha hallotta volna Han gondolatait.

– Ugyan, Han! Te is tudod, hogy nem fogsz lelőni. Képtelen vagy rá. Hiszen apád helyett apád voltam!

Han megrázta a fejét, és olyan obszcén hutt szitokáradattal válaszok, hogy még Shrike is felvonta a szemöldökét.

– Szavamra, neked aztán jó mocskos lett a szád, míg távol voltál. Nem igaz, fiú?

Még mindig közeledett. Már csak négy méter választotta el őket egymástól. Han rémülten állapította meg, hogy remeg a kezében a fegyver

– Menjünk le, és beszéljük meg ezt, Han! – javasolta halk, búgó hangon Shrike. – Nem foglak bántani, erre szavamat adom.

– A szavadat? Ennyire hülyének nézel? A te szavad egy hamis kreditet sem ér.

– Igen? És ha azt mondom, hogy nélkülem soha nem fogod megtalálni a szüléidet? Ha azt mondom, hogy csak tőlem tudhatod meg, honnan és hogyan kerültél az utcára? Akkor sem ér semmit a szavam?

Han elsápadt.

– Te tudod, kik voltak a szüleim? Tüdőd, miért hagytak el? – Nyelt egyet. A torka száraz volt, mintha fűrészport tömtek volna a szájába. – Beszélj, és lehet, hogy életben hagylak!

Shrike már csak karnyújtásnyira volt a sugárvetőtől. Han tudta, hogy nem bízhat meg benne, hogy lőnie kell, de nem ment.

– Beszélj, Shrike!

– Mindent elmondok neked, ha ideadtad a sugárvetőt -felelte Shrike. – Mindent. A szavamat adtam.

Lődd le! Most! – sikította egy belső hang.

Vakító, vörös fény csapott ki a fegyver csövéből. Garris Shrike egy fájdalmas ordítással szétvetette a karját, és átlőtt mellkassal hanyatt vágódott. Mire a feje a betonjárdának koppant, már halott volt.

Han értetlenül bámulta a kezét. A mutatóujja a ravaszon volt, de nem húzta meg azt… vagy talán mégis? Nem!

Hátraperdült, és egy harmadik férfival találta magát szembe. Ember volt, fiatal, adagos testfelépítésű. Sötétbarna vagy fekete haja ősznek hatott a rávetülő holdfényben. Rövid csövű sugárvetőt tartott a kezében, és minden vonásáról lerítt, hogy „fejvadász”.

– Jól van, kölyök, vége – szólalt meg, és előhúzott egy pár bilincset az övéből. – Állj fel! Velem kell jönnöd.

Az dsőkét lövés!- kapcsolt Han. Csakis ő lehetett. Követett idáig, és várta, hogy Shrike elvégezze helyette a munka nehezét

Mintha megérezte volna, mire gondol Han, a fejvadász közölte:

– Biztos voltam benne, hogy Shrike meg fog találni. A huttoknak nem volt fényképük rólad, ezért követtem Shrike-ot, és reméltem, hogy előbb-utóbb elvezet hozzád. Nem csalódtam benne.

Ne!, könyörgött a belső hang. Ne most! Éppen most!

Még merev volt a kábító lövéstől, kimerült és elnyűtt a Shrike-kal vívott küzdelemtől. Minden idegszála kegyelemért visított.

A fejvadász Han felé bökött a fegyverével.

– Dobd el azt a sugárvetőt, kölyök, vagy úgy elkábítom az agyad, hogy sohasem lesz belőled épelméjű ember! A huttok élve akarnak, de azt nem mondták, hogy agyilag is rendben kell lenned. Ejtsd le szépen!

Han félrehajította a fegyvert, aztán fájdalmas nyögdécselés közepette megpróbált felállni, a jobb lába azonban összebicsaklott a testsúlya alatt.

– A lábam… – motyogta. – A jobb lábam eltört. Shrike belerúgott.

– Igen, láttam. Nem volt profihoz méltó, de hát Shrike-ot mindig is forrófejűnek ismertük, nem igaz, Vykk? – Han felé indult. – Most segíteni fogok neked, de meg ne próbálj…

Han hangosan felüvöltött, mint egy tébolyodott, és fejjel a másik férfi gyomrának ugrott. Ez az ellenfele fiatalabb és

gyorsabb volt, mint Shrike, Han azonban az életéért küzdött, egy sarokba szorított vad elszántságával. Nem volt vesztenivalója.

A fejvadászt a támadás és a meglepetés együttes ereje kibillentette az egyensúlyából. Han rávetette magát, és ádázul öklözni kezdte. A férfi válaszképpen halántékon csapta a sugárvető agyával.

Han bal szemét elöntötte a vér, de a koréliait már semmivel nem lehetett elrettenteni. Ütötte és rúgta a férfit, aztán lefejelte, homlokcsontjával szilánkosra törve a másik orrát. A férfi felvisított, mint egy megbántott kisgyermek, és rémülten csapkodott, de a mozdulatai véletlenszerűek voltak. Han elkapta a csuklóját, és addig verte a kezét a betonba, míg a sugárvető ki nem hullt a véresre horzsolt ujjak közül. Aztán megint az arcába fejelt, mit sem törődve azzal, hogy a homloka már az első támadásnál felhasadt.

– NEM viszel magaddal sehova! – ordította magából kikelve, és újra meg újra belefejelt a fejvadász arcába. A férfi, emberfeletti erőt merítve rémületéből, felugrott, és lehajította magáról Hant.

A koréliai leesett, megpróbált oldalra gurulni – és nekivágódott a liftház falának. A fejvadász, péppé vert arccal, gyilkos indulattól lobogó tekintettel, utána rontott.

Han várt, míg egészen közel nem ért hozzá, és ekkor hirtelen oldalra siklott. Ahogy a férfi elrobogott mellette, teljes erejéből meglökte a vállát.

A fejvadász feje és a fal olyan recsegés-ropogás közepette találkoztak, hogy szinte visszhangzott tőle az éjszaka.

A férfi görcsösen megrándult, majd elernyedt, és a fal mentén a betonra csúszott. Han megtapogatta a nyaki ütőerét. A fejvadász éppolyan halott volt, mint Garris Shrike, aki néhány méterrel odébb széttárt karral, tágra nyílt szemmel bámulta a Coruscant ikerholdját.

Han is lerogyott a fal mellé, és hosszú ideig csak ült. Össze kell szednem magam, gondolta két hideglelésroham között. Tennem kell valamit.

Feltápászkodott, és a fejvadász fölé hajolt. A férfi nagyjából akkora volt, mint ő, és szintén barna hajú. Hátha nem fogják észrevenni…

Han, az erőlködéstől fehér felhőcskéket pöfékelve, lerángatta a fejvadász csizmáját, nadrágját és dzsekijét.

Öt perccel később már a fejvadásznak öltözve imbolygott a halott mellett. Már csak az elnyűtt overallját, gyíkbőr dzsekijét és csizmáját kellett ráadnia a másikra. Amint ezzel is megvolt, fogott egy maréknyi kreditet, és a hamisított azonosító kártyáival együtt a férfi zsebébe helyezte őket.

Ezután megkereste Shrike sugárvetőjét, és visszament vele a holttesthez. Célba vette a fejvadász arcát, majd félrefordította a fejét, és lőtt. Mire elég lelki erőt tudott gyűjteni, hogy odanézzen, a halottnak már nem volt arca – vagy szeme.

Vagy retinája.

Han elhátrált a hullától, és öklendezni kezdett. A méregdrága vacsora – micsoda nonszensz!- az étterem feletti tetőn végezte.

Ugyanazzal a módszerrel vonszolta a légaknához a fejvadászt, mint amit Shrike alkalmazott az ő esetében. A szédítő mélység pereménél lefektette a tetemet, aztán lökött rajta egyet, és hagyta, hogy alázuhanjon.

Visszabicegett Shrike-hoz, és a kapitány élettelen ujjai közé helyezte a sugárvetőt. Kész.

Megnyomta a turbólift hívógombját, és az ajtónak támasztotta a fejét. Mikor a lift megérkezett, szó szerint beesett a fülkébe.

A turbólift megindult lefelé. Han behúzódott az egyik sarokba, és mindkét kezével megtámaszkodott, hogy álló helyzetben tartsa magát. Csak az akaratereje tartotta öntudatánál.

Ez a vacsora utáni séta egy kicsit hosszúra sikeredett…